SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Bethlen második támadása.

Ferdinánd házassága. A soproni országgyűlés. Forgách Zsigmond halála. Thurzó Szaniszló nádorrá választása. A Bethlen által elfoglalt jószágok ügye. A vallási törvények magyarázata. A rendek sérelmei. Alkotmánybiztositó törvények. Törekvés a pénzügyek önállósítására. Hadügyi törvények. Az elfoglalt javak visszaadása. A német katonaság bebocsátásának kérdése. A szent korona Sopronban. Adóügyi törvények. Eleonóra királyné megkoronázása. Bethlen követei az országgyűlésen. Bethlen tiltakozása a jószágok visszaadása ügyében. Hadi készületei. A porta és a nikolsburgi béke. Toldalagi Konstantinápolyban. Változás a török trónon. Ferdinánd portai követsége. A török elleni nagy szövetség terve. Roe Tamás angol követ a helyzetről. IV. Murád. Bethlen támogatásának kérdése. Ibrahim szerdár s a török hadak kirendelése. Bethlen kisérletei a nyugateurópai hatalmak szövetségének megszerzésére. Hollandia és Anglia magatartása. A valtellinoi kérdés bonyodalmai: A velenczei szövetség terveinek megujulta. Pfalzi Frigyes reményei. Halberstadti Keresztély követe Bethlennél. Tilly váratlan győzelme Keresztély felett. Bethlen bizalma a sikerben. Szinleges alkudozásai az udvarral. Az elfoglalt javak kérdése. A nikolsburgi békén ejtett egyéb sérelmek. A titkos tárgyalások. Károlyi Zsuzsánna halála. Bethlen házassági tervei. Tárgyalások Cecilia Renata keze felől. A visszautasítás hatása Bethlenre. Panaszai a kassai gyűlésen. A hét vármegye háboruellenes hangulata. A beszterczebányai tanácskozások. Bethlen betegsége. A török szerdár lassusága. Bethlen támadása. Széchy György felsőmagyarországi főkapitány. Bethlen foglalásai. Fülek ostroma. Nagy-Szombat bevétele. Carafa di Monte Negro, Ferdinánd hadvezére. A császári tábor Hodolinnál. Wallenstein Magyarországon. A hodolini tábor körülzárolása. Thurzó Szaniszló Bethlennél. A váratlan fegyverszünet. A török segitőcsapatok hazatérése. Káldy megdorgálja Bethlent a török barátsága miatt. A nagyszombati csonka országgyűlés. Az udvar a tiz havi fegyverszünet ellen. Bethlen követsége Bécsben. Bethlen kormányzóságának terve. Házassági ajánlata. A háború szószólói az udvarnál. A béketárgyalások. Az oppelni és ratibori herczegségek. A bécsi békekötés. A kassai gyűlés

Ferdinánd az 1622-ik év elején nőül vette Gonzaga Eleonorát, a mantuai herczeg hugát. Óhajtotta volna minél hamarább magyar királynévá koronáztatni második nejét s talán azért sietett oly nagyon beváltani a nikolsburgi békében tett igéretét, mely szerint hat hónap alatt egybehivja a magyar országgyűlést. Április 3-ikára Sopronba hivta a rendeket, majd május elsejére halasztotta az országgyűlés kezdetét. A halasztás legfőbb oka az volt, hogy a rendek össze nem gyűlhettek a korai határnapra. A király Bécsujhelyben várta gyülekezésüket s csak május 24-ikén vonult be fényes kiséretével Sopron városába.

Jelenlétével hatni akart a rendekre; hajlandó volt sokat engedni, mert becsülni tanulta a magyar rendekkel való egyetértés értékét.

Május 25-ikén átadta a királyi előterjesztést. Ez iraton nem látszott meg a király békés szándéka. Alkotmányos szempontból igen lényeges hiányai voltak. Forgács Zsigmond 1621 júniusban meghalt s a királyi előterjesztés meg sem emlitette az új nádorválasztást. De az ellenzék épp e választást sürgette. A főrendek azonban a Bethlentől elfoglalt, többnyire egyházi jószágok visszaadásának kérdését tartották előbbrevalónak. Az alsóház ellenállott a papság befolyásának. Végre a főrendek is belátták, hogy nem volna tanácsos magukra venni a felelősséget a nádorválasztás elhalasztásáért; követeik június 2-ikán csatlakoztak az alsóház küldöttségéhez, mely arra kérte Ferdinándot, hogy nevezze meg jelöltjeit a nádorságra. Ferdinánd úgy tett, mintha a legjobb rendén volna az, hogy a nádorválasztás megelőzze a királyi előterjesztés tárgyalását. Egészen alkotmányos érzékű uralkodónak mutatkozott. Megnevezte a jelölteket s a június 3-iki vegyes űlés már megválaszthatta a nádort. A katholikusok közűl Erdődy Tamás és Esterházy Miklós, a protestansok közűl Thurzó Szaniszló és Batthyány Ferencz voltak a jelöltek. Thurzóra nyolczvan, Esterházyra hatvanöt, Batthyányra és Erdődyre összesen öt szavazat esett. E szavazás aligha fejezi ki hiven a felekezetek számarányát; föl kell tennünk, hogy Thurzónak katholikus választói is voltak.

A protestáns ellenzék közvéleménye elég erős volt arra, hogy újra protestáns nádornak szerezze meg Illésházy és Thurzó György örökségét. Az udvar pártja nem gyűjtött volna annyi szavazatot Esterházy Miklós mellett, ha Ferdinánd kormánya szivesen látja Thurzó Szaniszlót a jelöltek közt. A kormány nem felejtette el Thurzó szereplését a nikolsburgi béke előtt, sőt arra is jól emlékezett, hogy Bethlen hive a béke után nem akart lemondani főkapitányi hivataláról azoknak a biztosoknak felszólitására, akik a királyi terület átvételelével voltak megbizva. Nagynehezen volt ekkor arra birható, hogy irásban kötelezze magát a Ferdinánd iránt tartozó hűségre. Ezt az eljárást nem forradalmi hajlamnak, hanem inkább a hiú dynasta érzékenykedésének kell tulajdonitanunk. Mint nádor is hamar megsértődött, ha az udvar nem mutatott elég tiszteletet nagy méltósága iránt. Szerette volna megnyerni az udvart s az ellenzéket is, de nem volt elég erélye s tapintata a közvetités nehéz szerepére. Inkább eszköze volt a küzdő feleknek, semmint vezetője a küzdelemnek. Roszszúl esett az udvarnak, hogy Thurzó épp oly buzgó hive volt az ágostai evangelikus egyháznak, mint nagy emlékű rokona. Ferdinánd környezete soha sem bizott eléggé az új nádor hűségében, noha volt alkalma meggyőzödni arról, hogy Thurzó nem veszedelmes szellemű ember.


Eleonóra császárné.
Van Sompel Péter rézmetszete Soutman Péter rajza után.
Felirata: Eleonora Ferdinandi II. Vxor, Dei gratia Imperatrix Semper Augusta, Germaniae Hungariae et Bohemiae Regina, Austriae Archidux, Burgundiae Deux et(cetera). P(etrus) Soutman effigiavit et excud(it). Cum privil(egio) Sa(crae) Cae(sareae) M(aiestatis). P(etrus) Van Sompel sculpsit.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 281. számú példányáról.

Thurzó rövid köszönő beszédében azt mondotta, hogy szerette volna, ha a rendek mást választanak e nehéz hivatalra, mert ő beteges s a latin nyelvben meg a jogban gyöngének érzi magát. De szivesen fogadja a jó tanácsot.

A nádorválasztás után a főpapok újra az elfoglalt javak visszaadásának kérdését akarták napirendre tűzni. Pázmány a június 7-iki űlésen kijelentette, hogy nem a maga érdekében sürgeti a dolog elintézését, mivel az ő jószágait a nádor már visszaadta. A rendek azonban nem tágitottak. Szerintük a nádorválasztás után a sérelmek tárgyalása következett. Csak ez a sorrend felel meg az alkotmányos szellemnek.


II. Ferdinánd.
Van Sompel Péter rézmetszete Soutman Péter rajza után.
Felirata: Ferdinandus II. Dei Gratia Imperator Semper Augustus | Germaniae Hungariae Et Bohemiae Rex, Austriae | Archidux, Burgundiae Dux et(cetera). P(etrus) Soutman effigiavit et excudit. Cum privilegio Sa(crae) Cae(sareae)M(aiestatis). P(etrus) Van Sompel sculpsit.
Ugyanonnan, a 289. számú példányról.

S van-e kiválóbb sérelem, mint a vallási? Kérdezték a protestánsok.

Erre a katholikusok azt mondották, hogy az eddigi törvények már eléggé védelmezik a vallásszabadságot. A protestánsok megelégedhetnének a bécsi békével, az 1608-iki törvényekkel s Ferdinánd hitlevelével.

Nem, igy válaszoltak a protestánsok: az elmúlt zavaroknak okát leginkább a templomok kérdésében kell keresnünk. Mátyás 1606-iki diplomáját is meg kell emlitenünk a törvényczikkben, mert külömben a templomok használatának szabadsága nem volna biztositva. Majd közvetitő inditványt tettek. Lemondottak Mátyás oklevelének felemlitéséről, hanem azt kivánták felvétetni a törvényczikkbe, hogy a nádor biráskodjék a vallásszabadságra vonatkozó vitákban.


Thurzó Szaniszló aláirása 1616 február 17-ikén Illésházy Istvánnéhoz irt levelén.
Olvasása: Thurzo Stanizlo mp.
Az irat eredetije az országos levéltárban.

Kétélű fegyver lett volna e törvényczikk; katholikus nádor a protestánsok ellen fordithatta volna. A katholikusok heves ellenzésén megtört a protestánsok követelése, június 13-ikán lemondottak az új törvényczikk alkotásáról, de óvást tettek a nádor előtt, melyben kijelentették, hogy a vallási törvényeket Mátyás oklevele értelmében magyarázzák. A főrendek nevében Esterházy és Széchy reá akarták venni a protestánsokat, hogy vegyék vissza az óvástételt, azzal fenyegetve őket, hogy, ha nem veszik vissza, a főpapok nem vesznek részt az országgyűlés munkájában. Hanem a protestánsok el nem állottak az óvástól s ezzel vége szakadt a vallási vitának, mert a papság nem valósitotta fenyegetését, hanem ellenfelével együtt azon volt, hogy fenn ne akadjanak a tárgyalások. Június 16-ikán az országgyűlés a király elé terjesztette azokat a sérelmeket, melyekben mind a két fél megegyezett.

Az irat első pontja arra kéri Ferdinándot, hogy törvény erejére emelje az 1618-iki választáskor szerkesztett hitlevelet. Ferdinándnak ez ellen nem volt szava. S igy a négy évvel azelőtt készült tizenhét czikk, melyet 1619-ben s az utána következő években annyit emlegettek, végre átment a törvénykönyvbe. Szinte csodálatos, hogy a tizenhét czikknek, az alkotmányos szabadságok e rendszeres és teljes biztositékának törvénybe iktatása nem volt elég a rendeknek. Nagyon biztak az ismétlés erejében. Vagyis inkább kénytelenek voltak segitségűl hivni erejét.

Elég törvényczikk biztositotta már a kanczellária, magyar tanács és magyar kamara méltóságát és önálló hatáskörét. De a rendek kivánatára Ferdinánd nem ellenezte, hogy az 1622-iki törvénykönyv is megújitsa a régibb törvények rendelkezését. E dolgokról szólva: a királyi leirat megemlitette, hogy a királyi jövedelmek rendes kezelése megkivánja a magyar kamaráknak bizonyos függését az udvari kamarától, de a királynak gondja lesz arra, hogy az udvari kamarához tapasztalt magyar tanácsosok is kerüljenek.

A rendek e közösségnél többre becsülték a magyar pénzügy önállóságát. Panaszkodtak, hogy a harminczadok Pozsonytól az adriai tengerig az ausztriai kamarától függnek s igazgatásuk idegen tisztviselőkre van bizva. A királyi leirat megigérte, hogy a kormány nemsokára megkérdezi az ausztriai kamarát, minő jogon igazgatja a dunántúli harminczadokat. A törvények értelmében a rendek nem voltak kötelesek megvárni az ausztriai kamara véleményét. A huszonnegyedik törvényczikkben megújitották az 1608-iki törvényt, mely szerint az összes magyar harminczadok a magyar kamara igazgatása alá tartoznak s hivatalaik magyarokat illetnek meg.

A pénzügyet ez országgyűlés nem csupán közjogi szempontból tárgyalta. Ferdinánd kormánya ugyanis a fehérhegyi csata után folytatta a felkelők pénzügyi politikáját s egyre rosszabb pénzt veretett. A német garaspénz, mint akkor nevezték, elterjedt az egész országban, a magyar apró pénz pedig szerfelett megritkult. Az aranynak s tallérnak értéke nagyobbodott. „Ki miatt, mint az egykorú irat mondja, minden rendbeli emberek közt kedvetlenség, drágaság és kárvallás következett.” E csapás leginkább a hódoltságot sújtotta, mert a török az új garast még egy dénárban sem fogadta el. A rendek panaszkodtak ez állapotok miatt; Ferdinánd megigérte, hogy segiteni fog e bajon; nem is ellenezte, hogy a rendek az új s régi pénzek árfolyamát szabályozták és az előbbi országgyűlések példájára megtiltották a jó pénznek, az aranynak s ezüstnek kivitelét. Csakhogy e bajt nehéz volt törvényczikkekkel kiirtani. És gondoljuk meg, hogy ez időtájt Ferdinánd az örökös tartományokban a pénzt valódi értékénél háromszor nagyobb névértékben verette.

A hadügy élénkebb vitákra adott alkalmat mint a pénzügy. Az országgyűlés előzői példájára a hadügy teljes függetlenségére törekedve, azt kivánta, hogy a végvárak kapitányai a magyar tanács utasitásai szerint járjanak el hivatalaikban. Ily módon a hadügy igazgatása a nádor kezébe kerülne, kivált ha Győr és Komárom kapitányai ugyanoly utasitásokkal volnának ellátva, mint az ország többi végvárai. Az 1618-iki országgyűlés panaszait a győri és komáromi kapitányok ellen a hadügyi kormány nem vette figyelembe. A nevezett tisztek azóta ujabb panaszokra adtak alkalmat. Az országgyűlés a komáromi főkapitány elmozditását kérte s mind a két várat magyar tisztek gondjaira szerette volna bizni. Sürgette a német katonaság kivezetését Varasd várából, Pozsonyból, Sopronból, Kőszegből, Óvárból s Kesző várából.

A hadi tanács most is, mint azelőtt régebben, igen veszedelmes dolognak tartotta a magyar hadügy teljes önállóságát. Bizalmatlan volt a nádor kormányzása iránt. A király, meghallgatva a hadi tanács véleményét, kijelentette, hogy az országgyűlés a nádori hatáskörre vonatkozó törvényt nem jól érti. A kapitányok hadügyi tekintetben nem függnek a nádortól. A katonai ügyeket a király vezeti a hadi tanács segitségével, a magyar törvények sérelme nélkül. A hadi tanácsba hajlandó volna magyarokat is meghívni, ép úgy mint az udvari kamarába. A győri és komáromi sérelmekből hosszas vita keletkezett. Az országgyűlés több tekintetben engedni volt kénytelen; a XXIII. törvényczikk szerint a két vár főkapitánya tovább is idegen maradhat, „a béke kedveért,” csakhogy alá vannak vetve az ország törvényeinek; az alkapitányok ellenben született magyarok legyenek, a magyar tanácstól kapott utasitások szerint járjanak el, mint általában a végek kapitányai. A király a sérelmek tárgyában küldött második leiratában kijelentette, hogy a rendektől megnevezett várakból kivezeti az idegen katonaságot és csak Pozsony várában akar hagyni száz német katonát a korona őrzésére.

Július 7-ikén a sérelmek el voltak intézve. Ekkor fogott az országgyűlés a királyi előterjesztés tárgyalásához és pedig először is azt a pontot vette elő, mely a Bethlentől elfoglalt javak visszaadásáról szólt. Láttuk már, hogy a főpapok mennyire sürgették e kérdés megoldását. Szerették volna a jószágokat minél hamarább visszakapni. De a protestánsok szerint a nikolsburgi béke már elintézte a kérdést, midőn azt mondja, hogy a rendek a Bethlentől beirt vagy elzálogositott jószágokat a következő országgyűlésen kiszabaditják s kárpótolják azokat, a kik pénzt adtak érettük.

Az 1622-iki országgyűlés azonban a kárpótlást a következő országgyűlésre halasztotta és elrendelte, hogy a jószágok augusztus 24-ikéig jogos birtokosaik kezébe kerüljenek. E július 13-ikán hozott végzés több tekintettel volt a főpapok kivánságára, mint a nikolsburgi béke világos rendelkezésére.

Valószinű, hogy a főpapok Thurzó Szaniszlónak köszönhették e diadalt. Pázmány ugyanis a nádornak még az országgyűlés előtt lefizette azt a tizenötezer tallért, melynek erejéig Bethlen beirta Thurzónak a turóczi prépostságot. Thurzó tehát könnyebbült lélekkel pártolhatta a beirt s elzálogositott jószágokért járó kárpótlás elhalasztását.


II. Ferdinánd és Eleonora érme.
Előlapján a császár és király mellképe; körirata: FERDINAND(us) II. [DEI] G(ratia) R(omanorum) I(mperator) S(emper) A(ugustus) GE(rmaniae) • H(ungariae) B(ohemiaeque) REX. Hátlapján neje mellképe, ELEONORA • D(ei) G(ratia) R(omanorum) • I(mperatrix) : H(ungariae) : B(ohemiaeque) REG(ina) : DV(cissa) M(antuae) körirattal.
A Magyar Nemz. Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.

A királyi előterjesztés egy másik pontja a már megszokott módon arra kéri a rendeket, hogy bocsássák be a német katonaságot a magyar végvárakba. Noha a sérelmek tárgyalásakor a király a rendek kedveért kénytelen volt megigérni, hogy kivezeti az országban maradt idegen katonaságot, Thurzó Szaniszló mégis magára vállalta az előterjesztés e pontjának diadalra juttatását. Igy akarta elfelejtetni forradalmi múltját. Szép szóval nem boldogult. Tehát mást gondolt, vagyis inkább mások gondoltak helyette valamit. Július 28-ikán az alsóházat a főrendek tanácstermébe hivta, hogy a vegyes ülés szavazással vessen véget a dolognak. Az udvari inditványnak többsége lett volna ez ülésen. A nádor a németek bebocsátásának oly módját ajánlotta, mely szerínte nem ütközött volna a törvénybe. Azt állitotta, hogy az inditvány mellőzése káros volna az országra nézve. A követek – talán öt vagy hat megye követének kivételével – ellenezték az inditványt.

Az ellenzék nevében Petróczy László kijelentette, hogy társaival együtt inkább csak az illedelmesség kedveért jelentek meg a vegyes ülésen. De küldőik utasitásai, a bécsi béke, az 1608- és 1609-iki törvények, Ferdinánd hitlevele s a nikolsburgi béke egyaránt tiltják a németek bebocsátását. A régi szokást sértenék meg, ha ezt a kérdést vegyes ülésen való szavazással döntenék el. Ők tehát tiltakoznak és távoznak a teremből. Midőn távozni akartak, az ajtók zárva voltak. Nagy zaj keletkezett. A követek el vannak fogva, kényszeritik őket a szavazásra a salvus conductus megsértésével, így kiáltoztak a távozni akarók. A nádor, hallván a lármát, felkelt helyéről és kinyittatta az ajtókat. Egyszersmind kijelentette, hogy nem akarta kényszeriteni a követeket a szavazásra, hanem azért záratta be az ajtókat, hogy a folyvást ki-bejáró fiatal mágnások ne zavarhassák a tanácskozásokat. Másnap a követek ujra tiltakoztak az elzáratás ellen. A nádor mentsége tehát nem látszott valószinűnek, annál kevésbbé, mert a kamarai elnök a 28-iki ülésen a városok távozni akaró követeit fenyegetésekkel kényszeritette az ottmaradásra. Augusztus elsején a vegyes ülésén a nádorhoz intézett rendeletet olvasták fel, melyben a király felszólitja Thurzót, hogy szavaztassa meg az országot a fenforgó kérdésről. Az ellenzék most sem akart szavazni s másnap elmaradt a gyűlésről. Augusztus 3-ikán a király az alsó- és felsőház néhány tagját magához hivatta és kijelentette az egybegyűltek előtt, hogy nem kivánja megsérteni a régi törvényeket és szokásokat. Mások reábeszélésére tette az indítványt. De mivel hívei ellenzik, lemond szándékáról és továbbra is kegyébe fogadja a karokat és rendeket. Midőn a nádor e kijelentést kihirdette a vegyes ülésen, mindenfelől élénk vivat kiáltások hallatszottak.

A királyi előterjesztés többi pontjait nyugodtan intézték el. Az országgyűlés küldöttsége Trencsénből Sopronba kisérte a szent koronát, a nádor átvette az ereklyét s megmutatta az országgyűlésnek. Révay Péter, a hű koronaőr, Trencsénben június 5-én meghalt „a korona mellett,” helyébe Apponyi Pált választották.

A király portánként hat forint adót kért a rendektől a következő országgyűlésig. Az országgyűlés csak három forintot szavazott meg két évre, hivatkozván az elmúlt zavarokra s az utóbbi évek rossz termésére. Azonkívül a végek ellátására portánkint gabonát ajánlott fel segélyül; a felső-magyarországi részekben egy kassai köblöt, a Dunán innen két és fél nagyszombati mérőt, Dunántúl egy kőszegi köblöt. A királynénak, a kit július 26-án koronáztak meg, tiszteletdíjul portánként egy magyar forintot szavazott meg az országgyűlés. A korona őrzésére portánként másfél forintot a következő országgyűlésig. Ezt az adót a földesurak és kiváltságosak fizették.

Az országgyűlés augusztus 6-ikán fejezte be munkásságát. Tagadhatatlan, hogy Ferdinánd engedékenysége békitően hatott, de fennmaradt az ellentét a bécsi béke alapján álló párt s az udvar felfogása közt.1

Bethlen is küldött követeket a soproni országgyűlésre. Kovachóczy István kanczellár társaival együtt azzal volt megbízva, hogy a királytól s az országgyűléstől a nikolsburgi béke végrehajtását kérje. Sokféle kivánságai voltak a követeknek, olyanok is, melyekkel kibővithették volna a béke vívmányait. Bethlen például azt kivánta, hogy a hét megyének ügyigazgatója és itélőmestere legyen, a kik a nyolczados törvényszékeken a fejedelem nevében résztvegyenek és szavazzanak. Ezt a kivánságot az országgyűlés visszautasitotta. Általában az országgyűlés hangulata nem volt kedvező Bethlen követeléseivel szemben. Sértette a rendeket, hogy a fejedelem őket kedvelt rendjeinek szólitotta levelében. Ez talán a fejedelmi kanczellária vétsége volt; sokan szándékos sértésnek fogták fel a megszólitást s hevesen kikeltek a fejedelem mértéktelen uralkodói vágya ellen. Az erdélyi követeknek ilyenformán nem volt módjukban megakadályozni az elfoglalt jószágokról szóló határozatot. Bethlen alig birta fékezni haragját. Július 23-iki körlevelében tiltakozott a nikolsburgi béke megsértése ellen s meghagyta, hogy a hét megyében a tőle beirt „jószágokat senki kezéből ki ne bocsássa”.2

A fejedelmi tiltakozás volt a közelgő vész első híradója. Bethlen nem örömest irta alá a nikolsburgi békét, megalázásnak tekintette, hogy le kellett mondania országáról s királyi czíméről. Nem tudjuk, hogy úgy beszélt-e asztal fölött, mint Czobor Imre irja, de a párbeszéd, melyet e főúr levele fenntartott számunkra, jól jellemzi Bethlen hangulatát a nikolsburgi béke után. „Elhigyjék” – így szólt a jägerndorfi őrgrófhoz, a ki a küzdelem folytatására ösztönözte – „hogy bizony az kezemet Magyarországon tartom és az szemem bizony az bécsi kapura néz. Im bemegyek Erdélyben, ott egy kevés ideig megnyugszom és ismég kijövök.”3

Bizonyos, hogy Bethlen haragos szemmel nézett volna a bécsi kapura, még ha Ferdinánd és hivei szigorúan ragaszkodnak is a nikolsburgi békéhez, de így még több oka volt arra, hogy készüljön a harcz megújitására.

Először is a portán akarta rendezni dolgait. Az 1621-iki hadjárat végén küldött tatár segitség is azt bizonyitotta, hogy a porta szivesen látja Bethlen harczát Ferdinánd ellen. Természetes, hogy a váratlan gyorsasággal megkötött béke rossz hatással volt a törökre. Úgy látszik, hogy Ozmán szultán szerette volna, ha Bethlen mindaddig foglalkoztatja Ferdinándot, amíg ő birodalma egész erejével meg nem támadhatja. A portán azt a hírt költötték, hogy Bethlen „a török császár ellen békéllett meg római császárral”. Bethlen szükségét érezte annak, hogy mentse magát s hogy egyúttal tájékozódjék a porta további szándékairól. E czélból küldötte Toldalagi Mihályt 1622 áprilisban Konstantinápolyba. A török viszonyokat jól ismerő követ nevezetes dolgoknak volt tanúja a török fővárosban. Ozmán szultán a lengyel háborúban azt tapasztalta, hogy a janicsárság többé nem alkalmas eszköz egy harczra és hóditásra vágyó uralkodó kezében. A mióta a janicsárok megnősültek, nem szivesen koczkáztatták életüket, haza vágyódtak s a szultánnak több oka volt félni tőlük, mint ellenségeinek. Ozmán panaszkodott, hogy alattvalója lett saját rabszolgáinak, a kikre nagy kincseket költött. Elhatározta, hogy új katonaságot szerez Ázsiában s ezzel megtöri megbizhatatlan seregének hatalmát. Nem hajthatta végre tervét. A „szolgáló rend” fellázadt, Ozmán elvesztette trónját s életét, utódja a bárgyú Musztafa lett. A lázongások nem csillapodtak. Daud pasának, Ozmán gyilkosának is menekülnie kellett. Daud utódja az épp akkor Kairóból érkezett Mere Huszain lett. E szenvedélyes és elszánt ember egyelőre rendet csinált. Roe Tamás, az angol követ, a zavarok szemléletéből azt következteté, hogy a török birodalom regész teste beteg”. Toldalagi nem volt oly tanult ember, mint I. Jakab követe, nem igen elmélkedett az események okairól s valószinű következményeiről. Alighanem úgy gondolkodott, hogy a török igen erős ember s felépülve muló bajaiból, még hatalmas csapásokat mérhet a római császárra. Huszain, a ki 1622 június 12-ikén lett fővezérré, igaz jóakarója volt Bethlennek. Oly ajándékokkal küldötte vissza Toldalagit urához, „a minémüeket János király idejétől fogva Erdélybe nem hoztak.”4

Toldalagi még nem érkezett vissza Fogarasba, midőn Thurn Mátyás gróf és Kapy András főkövet Konstantinápolyba indultak, hova 1622 szeptember 1-én érkeztek meg. Elbeszélték ott, hogy Ferdinánd Spanyolországgal, Lengyelországgal s néhány katholikus német fejedelemmel szövetkezve, a porta ellen készül. Ez a szövetség a következő évben meg fogja támadni Magyarországot, Boszniát s Görögországot és el akarja foglalni Konstantinápolyt. Bethlen kötelességének tartja figyelmeztetni a portát a nagy veszélyre. Meg kell előzni Ferdinándot, mert ha a császár már lerázta németországi ellenségeit, akkor „már kirepült a madár s késő lesz betenni a kalitkának ablakát”.

Bethlen nagyon sokat használhatna a portának e kűzdelemben. A velenczei köztársaság Bethlen szövetségét keresi, Hollandia is résztvesz a szövetségben, a lengyel protestánsok pedig megunták királyukat s az erdélyi fejedelmet óhajtják utódjának. Ha a porta táborba gyűjtené görögországi, boszniai és magyarországi katonaságát, könnyű volna megsemmisiteni a katholikus hatalmak uralmát.

A nagyvezér szerette volna tudni, hogy Roe Tamás, a nagy protestáns hatalom követe, miképpen vélekedik Bethlen izenetéről. Roe élesen birálgatta az erdélyi fejedelem terveit. Könnyű volt kimutatnia, hogy az egész terv phantasticus föltevéseken alapul. Azt tanácsolta a nagyvezérnek, hogy tiltsa el Bethtent a támadástól. Roe Tamás I. Jakab utasitása szerint cselekedett; az angol királynak, a ki fia számára Mária infánsné kezét kérte, jól esett Madridban hirül adni, hogy miniszterei, megmentették a kereszténység békéjét. De csalódott Roe, midőn azt hitte, hogy megbuktatta Bethlen törekvéseit. A vezérek ismerni akarták az angol politikát, melynek jelentékeny befolyása volt a Pfalzi Frigyes reményeit támogató mozgalmakra. De ők is sejtették, hogy Bethlen és Thurn inkább vágyaikról beszélnek, mint valódi tényekről. Hanem azt is látták, hogy, noha Bethlen egyrészt nagy dolgokról képzeleg, s másrészt kápráztatja azoknak szemeit, a kikben jó hangulatot akar kelteni, mégis csak gyakorlati czélra tör, oly támogatást keresve, mely könnyen megadható s a török politikára nagy haszonnal jár.5


Roe Tamás.
XVIII. századi metszet után.
Körirata: TE COLUI VIRTUS VT REM, SED NOMEN INANE ES. Alul: S(ir) THOMAS ROE Kl. Embassador to the Great Mogul, | Grand Signior Kings of Poland, Sweden and Denmark, the Emperor | and Princes of Germany at Ratisbon, Chancellor of y Garter and Privy councellor.
Eredeti példányról.

A török birodalomban a zavar és bizonytalanság állandónak látszott. A nagyvezérek váltakoztak, 1622 őszén Mere Huszain megbukott, utódja Görcsi Mehemet csak 1623 elejéig maradt hivatalában, ekkor újra elődje váltotta fel, a kit nemsokára Ali szoritott ki. A forrongó katonaság s az ázsiai lázadás megingatták a trón biztosságát. 1623 augusztusának végén a tizennégy éves IV. Murád lett az ozmánok urává. Minő szerencsétlenség lett volna a török birodalomra, ha Ferdinánd ily viszonyok közt támadni merészel. Azért a folytonos változások közt állandó gondolata maradt a török politikának, hogy buzditania kell Bethlent, hadd foglalkoztassa a római császárt. 1622-ben Bethlen még pihenni akart, de ez év végén s a következőben sürűen váltották fel egymást Bethlen követei a portán és sürgették a katonai segitséget. 1623 február végén már el volt határozva a portán, hogy Ibrahimot, a vén boszniai pasát küldik szerdárul Bethlen mellé.6 Ez a jelölés nem tetszett Bethlennek. Nem mintha Ibrahim ellen lett volna kifogása. Hanem nagyobb méltóságu szerdárt kivánt, a ki minden körülmények közt számithat alattvalói engedelmességére. Mert ki tudja, hogy e zavaros állapotokban nem hagyják-e cserben a katonák a boszniai pasát, ha a portán új vezért neveznek ki? A budai pasa alkalmasabb volna e hivatalra. Toldalagi Mihály, a ki e kérelemmel 1623 június közepén indult a portára, nem boldogult. Ibrahim maradt szerdárnak s mellé rendelték a szilisztriai, egri, kanizsai és temesvári pasákat a budai hadakkal együtt. Pedig a porta jóindulatot akart mutatni Bethlen iránt. Elengedte Erdélynek az évi adót 1621-ről s úgy látszik a következő évekről is, de csak szóval, nem adván irást az elengedésről.7

S így Bethlen elérte a czélt, melyre 1619 óta hiában vágyódott. Ki volt jelölve a szerdár, a ki jelentékeny csapatai élén Bethlen akarata szerint igazodott. Ez nagy dolog volt; a fejedelem majdnem biztosra vehette, hogy vállalata nem végződik szerencsétlenül. Mindamellett számba vette a nyugateurópai hatalmak viszonyát Ferdinándhoz és közöttük is keresett szövetségeseket. A spanyolokkal küzdő Hollandia nem nézhette közömbösen Bethlen hadi és diplomatiai vállalatait. Hága Kornél, Hollandia követe Konstantinápolyban, oly buzgalommal járt el Bethlen ügyében, mintha Erdély küldötte volna. E diplomatiai támogatásnak nagy eredményei voltak, de Bethlen másnemű segitséget is várt Hollandiától. Biztatást s igéretet eleget kapott, hanem az 1624 elején Hágába küldött Vitzkow Ádám üres kézzel tért vissza.8

I. Jakab is körülbelül ennyit tett Bethlenért. Midőn az angol-spanyol házasság reménye eloszlott s az angol király átlátta, hogy békés úton nem szerzi vissza Pfalzot veje számára, más szemmel nézte Bethlen harczait. Hajlandó lett volna biztatni a török szövetségesét, akiről nemrég lenézéssel nyilatkozott. 1623-ban Roe Tamás hangulata is megváltozott Bethlen irányában. De Conway államtitkár úgy gondolkodott, hogy a Bethlennek küldött pénzbeli segitség könnyelmű koczkáztatás volna, mert az erdélyi fejedelem állhatatlan s akkor teszi le a fegyvert, amidőn érdeke kivánja.9

Bethlen folyvást figyelemmel kisérte a valtellinai kérdés bonyodalmait. Úgy látta, hogy Francziaország és Velencze el akarják állani a spanyol terjeszkedés utját. Bethen rajta volt, hogy megnyerje XIII. Lajos támogatását. Levelet küldött Césynek, a konstantinápolyi franczia követnek. Megüzente neki, hogy nagy kedve volna követet küldeni Párisba. Césy, aki azzal volt megbizva, hogy ne támogassa feltünően, de ne is ellenezze Bethlen ügyét, semmitmondó általánosságokban válaszolt az erdélyi fejedelemnek.10

Velencze valamivel több jóindulatot mutatott Bethlen iránt. Zorzi Giustinian bailo inkább Hága példáját követte, mint a Roe Tamásét.11 A köztársaság szivesen látta fővárosában Bethlen követei, akik nem csupán politikai megbizásban jártak el. Bethlen folytatni kivánta az 1621-ben meginditott kereskedelmi összeköttetéseket. 1622-ben Hatvani István 106 mázsa kénesőt és 50 mázsa viaszt vitt Erdélyből Velenczébe. Több mint 10,000 forintért adta el ott árúit s elköltötte a pénzt vásárlásokra. Bizonyára politikai hireket is hozott haza a sok drága portékával együtt. Hatvani 1623-ban is vásárolni indult Velenczébe, de ekkor már fontos politikai küldetése volt. Szeptember 15-ikén megjelent a tanács ülésén. Az ő ura – úgymond – arról értesült, hogy Velencze, Francziaország és Savoya szövetkeztek Valtellina felszabaditása végett. Bethen előmozditaná a szövetség czélját, mert le nem teszi a fegyvert mindaddig, amig a köztársaság nem kivánja. Ha Velencze követet küldene Bethlenhez szövetségkötés végett, az erdélyi fejedelem kivivná Valtellina szabadságát.

A tanács most is úgy tett, mint 1621-ben. Óvakodott attól, hogy nyilvánosan megsértse a bécsi kormányt, de attól is, hogy mereven visszautasitsa Bethlent. Ajándékokat adott a magyar követeknek, nehány száz aranyat is költségeik pótlására, a szép szót sem sajnálta tőlük, de követet nem küldött velük és szövetségkötésre sem gondolt. A köztársaság pénzt sem küldött Bethlennek, mint akkor Bécsben hitték, mert azokra kellett költenie, akik közvetlenebb ellenségei voltak a spanyol hatalomnak, mint Bethlen. Annyi igaz volt a hirekben, hogy a köztársaság mind melegebben érdeklődött Bethlen vállalata iránt s úgy látta, hogy e támadásnak hasznát veszi Valtellinában s az osztrák-velenczei határon.12

Senki sem várt többet Bethlen támadásától, mint Pfalzi Frigyes. 1622-ben Tilly és Cordova kiűzték örökölt tartományából, a következő év elején a birodalmi gyűlés megfosztotta választói méltóságától s arra a bajor herczegre ruházta azt, akinek győzelme széttépte az önálló cseh királyság álmát. Bethlen Petendy Györgyöt küldötte Frigyeshez Hágába, aki 1622 október 19-ikén előadta, hogy ura minő terveket gondolt ki a császári hatalom megsemmisitésére. Igyekezzék Frigyes pénzt szerezni barátaitól, mert pénz nélkül Bethlen nem boldogulhat. Frigyes nagy örömmel fogadta a követet, hanem pénzt nem küldhetett. Ellenben biztatta Bethlent, hogy Mansfeld és Halberstadti Keresztély, akik Frigyes ügyét fegyverrel támogatják, az ő támadásának sikerét is biztositani fogják. Bethlen barátjai, Thurn s a jägerndorfi őrgróf azt hitték, hogy a nyugati barátok és a török szövetséges közreműködése megvalósithatja még a téli királyság korabeli reményeket. Közvetitésükkel Frigyes hivei s Bethlen közt élénk szóbeli s irásbeli üzenetváltás indult meg. Nagy haditervek forogtak szóban.

A képzelt harcztér messze terjedt, a lengyel földre, Olaszországra, a német birodalomra s Ferdinánd tartományaira. A katholikus hatalmak megalázása, Frigyes méltóságainak helyreállitása, Bethlen magyar s lengyel királylyá választása nem látszottak valószinűtlen dolgoknak. Thurn konstantinápolyi küldetése s Petendy utazása a török fővároson át összefüggésben voltak e nagy politikai álmodozással. Bethlen szívesen látta, hogy e nagy remények tettre buzditják barátait. Ő is hitte, hogy a németországi mozgalom jó hatással lesz vállalatára. Midőn Halberstadti Keresztély követe 1623 májusa körül Gyula-Fejérvárott arra kérte Bethlent, hogy kivonulásával támogassa urának hadi vállalatát, a fejedelem igy válaszolt: Mihelyt Halberstadti Keresztély értésére adja indulása idejét és útjának irányát, ő is rögtön útnak inditja a jägerndorfi őrgrófot, hogy egyesüljön a német vezérrel. Időközben a boszniai pasát Stájerország ellen küldi; a tatárok pedig messze fognak kalandozni, talán Bajorországig. Végül Bethlen a temesvári és egri pasákkal a nyugati határ felé indul, mihelyt a gabona érik.

Bizonyos, hogy Bethlen egyesülni akart Halberstadti Keresztélylyel Morvaországban vagy Sziléziában. Tilly azonban megverte a protestáns vezért Stadtlotlohnnál augusztus 6-ikán és igy a májusi haditerv nem volt végrehajtható.

De nem kell hinnünk, hogy e haditerv semmivé tétele megölte Bethlen erélyét. Nem azért fogott fegyvert, hogy Frigyes szerencséjét biztosítsa. A Pozsonyban s Beszterczebányán szerzett dicsőség lebegett szeme előtt. Nagy szerencsének tartotta volna a német protestantizmus diadalát, s jó hasznát vette volna a hozzá csatlakozó német gyalogságnak, de most is leginkább a maga erejében bizott és a török segitségében. Már elindulása előtt nyugtalanitó hireket hallott a német szövetségesek hadairól, de nem rémült el. „Úgy praeparáltam én most magamat – igy kiáltott fel – hogy semmit német hadhoz ne kellessék biznom.”13


Tilly lovas képe.
Sadeler Fülöp metszete után.
Felirata: ILL(ustrissi)mus ATQVE EXCELL(entissi)mus D(ominus) D(ominus) IOANNES A TSERCLAS S(acri) R(omani) I(mperii) COMES BARO | DE TILLY ET MARBAIS etc(etera) SAC(rae) CAES(areae) MAI(es)T(atis) NEC NON SER(enissimi) ELECTORIS AC BAVARIAE DUCIS | LOCVM TENENS GENERALIS CONSILIARIUS ET RESPECTIVE CAMERARIVS. Philipp Sadeler fecit et excudit.
Ernst Lajos
gyűjteményének példányáról.

Ez előkészületekhez tartoztak az udvarral való alkudozások. Bethlen most is úgy tett, mint első támadása előtt. Hadat gyűjtött, de kerülte a feltünést s azt akarta elhitetni az udvarral, hogy a békét áhitja. Csakhogy a változott viszonyokhoz képest a módszer is különbözött. Bethlen egyrészt nyugtalanitotta s félemlitette az udvart folytonos panaszaival s vádjaival, másrészt élénk diplomatiai tárgyalásokba bocsátkozott, mintha a vérontás kikerülése volna legfőbb törekvése.

Nem azt akarjuk mondani, hogy panaszai és vádjai alaptalanok voltak. A soproni országgyűlésnek az a végzése, mely a Bethlentől elzálogositott jószágok visszaváltásáról intézkedett, nem felelt meg a nikolsburgi békének. Ez nem volt elég. Bethlen szerint az országgyűlés e határozatáért a felelősség Thurzó Szaniszlót illette. A nádor ugyanis arra hivatkozott Sopronban, hogy Kassay nikolsburgi nyilatkozata alapján az országgyűlés bátran elhalaszthatja a zálogbirtokosok kielégitését, anélkül, hogy tartania kellene a fejedelem megsértésétől. Thurzó – Bethlen értesülése szerint – azt is mondotta volna, hogy a fejedelem csak hadainak leszállitása végett kivánta az illető pontot, de végrehajtásával nem törődik.

Bethlen már azelőtt sem szerette Thurzó Szaniszlót. Nem sokra becsülte hűségét, azt tudta róla, hogy önzése és hiúsága nagyon csorbitják szolgálatkészségét. És Thurzó most nádorrá lett. Bethlen úgy vette észre, mintha volt hive megtagadná tőle a fejedelmi ranghoz illő tiszteletet. „Thurzó Szaniszló” – ezeket mondotta Bethlen Gál Péternek, Esterházy követének 1623 június elején – „becsületlenül nyelvén forgatott. Ha élek is, megholtnak mondatom, minden országokban kiterjedvén az Thurzó Szaniszló ellenem költött szava. Ki szolgálna énnekem ezután, és minemű ocsmány, förtelmes ember volnék én, ha az úgy volna? Árulóul hazudott Thurzó Szaniszló. Inkább hogy sem elszenvedjem, meghalok, vagy teszek róla. Ez az ok, noha több is vagyon, miért akarok az fegyverhez nyúlni.”


Károlyi Zsuzsánna aláirása 1620 augusztus 8-iki iratán.
Olvasása: Susanna Principissa mp.
Az irás eredetije az országos levéltárban.

A nikolsburgi béke ugyanis más pontokban is meg volt sértve. Az ötvenezer forintot, mely a béke értelmében a Bethlennek átengedett végvárak ellátására volt szánva, Ferdinánd nem fizette meg. Nem is gondoskodott e végvárak kijavitásáról. Sok más panasza is volt Bethlennek, de Ferdinánd úgy hitte, hogy e sérelmek alku utján is elintézhetők. Annál is inkább, mert Bethlen is vétett a béke ellen. Hogy csak egyet emlitsünk, 1623-ban oly pénzt veretett, melyen királynak nevezte magát.

Bethlen örült, hogy az udvar és hivei szivesen látják embereit, s hogy Ferdinánd is küld hozzá követeket. Szentkereszty Jakab és Izdenczy András, akik június 26-ikán Kolozsvárra érkeztek, Bethlen itélete szerint nem voltak elég előkelő emberek arra, hogy valami derekasat végezhessen velük. De nem ez volt a döntő. Bethlen komolyan tárgyalgatott velük, és a sok alkudozás után végre megnyugodott abban, hogy biztosokat küld Beszterczebányára, akik a király biztosaival együtt majd elintézik a vitát.14

E tárgyalások alatt Bethlen nagyitotta komoly neheztelését és igazi sérelmeit, hogy a császári tanácsosokat tehesse felelőssé az esetleges háborúért, s hogy engedékenységre kényszeritse az udvart. De Ferdinánd személye iránt nagy tiszteletet mutatott. A király „nevének nevezetire mindenkor süvegit emelintette” – irja Esterházy követe.

Még nagyobb alázatról tanuskodtak azok a titkos tárgyalások, melyek a nyilvánosakkal egyidejűek voltak.

Károlyi Zsuzsánna, a gondos gazdasszony és hű feleség, 1622 május 13-ikán meghalt. Bethlen nagy házasságra gondolt; a birodalmi fejedelem méltóságát a Habsburgok ősi koronájának fényével akarta megaranyozni. Megüzente Esterházy Miklósnak, aki ekkor országbiró s bányavidéki főkapitány volt, hogy nőül venné Ferdinánd másodszülött leányát, az ekkor még tizenkét éves Cecilia Renatát. Megigérte, hogy nem háborgatná nejét vallásában, sőt „talán maga is követője leszen”. Kész volna a törökre is arczul támadni, nagy jegybért biztositana nejének, s a földig megalázva magát, legkisebbik szolgája leszen ő felségének. Ne gondoljon az udvar Báthory Zsigmond történetére. Bethlen igen szereti a személyt, irott képét is leiratta. Károlyi Mihály közölte ez ajánlatokat Esterházyval, s tőle üzente a generális a fejedelemnek, hogy hadverést, fejedelemválasztást és házasságot Isten magának választott; ki tudja, mit rendel a gondviselés ebben a dologban. De szükséges, hogy a fejedelem békés magaviseletével nyerje meg az udvart. Ferdinánd helyeselte Esterházy eljárását s 1623 augusztus 4-ikén tudatta vele, hogy házának szokása szerint közli Bethlen ajánlatát a spanyol ággal.15

Bethlen ajánlataiban volt egy csekély őszinteség is, mely a valószinüség látszatát kölcsönözte a diplomatiai fogások e szövevényének.

Bethlen lehetségesnek hitte, hogy hozzáadják a főherczegnőt. E házasság természetes következményének látszott a politikai szövetségek rendszerének változtatása. Annál is inkább, mert a Lengyelországban vagy Ázsiában elfoglalt török megbizhatatlan szövetségesnek bizonyult, s kivált az utolsó katonai forradalmak óta nem is látszott elég erős védő hatalomnak. Annyiban tehát őszinte volt Bethlen, hogy a török szövetségest cserben hagyja az osztrákért, mihelyt teljesen megbizható jelek mutatták volna, hogy aggodalom nélkül támaszkodhatik az új szövetségesre. A házasság egyike lett volna a megbizható jeleknek, de csak egyike azoknak. S itt kezdődnek Bethlen ajánlataiban a diplomatiai fogások. Bajos elképzelnünk, hogy „a személy kedvéért, kinek irott képét leiratta”, Bethlen egyszerre felforgatta volna a kétfelé támaszkodás politikájának rendszerét. Amig az osztrák-spanyol hatalom ellenségeinek szövetkezése nem bizonyul reménytelennek, Bethlen bizonyára felhasználta volna új rokoni viszonyát hatalmának fejlesztésére, anélkül, hogy arczul támadjon a törökre, aki még mindig elég erős volt arra, hogy könnyen földönfutóvá tehette volna. De akármit tett volna később, azt bizonyosan tudta, hogy még messze van az idő, mikor ez eshetőségekkel számolnia kell. Egyelőre biztatta az udvart érzelmei és politikája változásával.

Amellett hadat gyűjtött és kémlelte az ország hangulatát. 1623 februárjára gyűlésbe hivta Kassára a neki engedett hét megye rendjeit. Előszámlálta ott „rettenetes meggyaláztatásait”, de a rendek némán hallgatták, nem ajánlották meg a fegyveres felkelést, hanem inkább inteni kezdették Bethlent, hogy tűrje el, és ne bontsa fel a békességet. Ez igen elkeseritette a fejedelmet, „nyelvvel kimondani nem tudta keserűségét, inkább elhallgatta, de elhatározta, hogy nem bizza magát a nemes vármegyék ótalmára”.

És valóban, midőn szeptember 10-ikére újra Kassára hivta a hét megyét, csak a hadiszerek szállitására kért tőlük segitséget, de rögtöni felkelésüket nem követelte.16


IV. Murád szultán.
Egykoru festmény a Kuefstein grófok grillensteini várában. Az eredetiről másolta Reich József.

A háború már kitörőfélben volt, midőn megkezdődtek a beszterczebányai tanácskozások. Dallos Miklós győri püspök, Osztrosyth István, Pakay Benedek és Sándor János, a király követei már augusztus 28-ikán Beszterczebányára érkeztek, de ott várakozniok kellett az erdélyi biztosokra, akik közül Kamuthy Farkas és Kassay István csak szeptember 17-ikén, Monaki Miklós és Lónyai Zsigmond pedig 20-ikán érkeztek. Bethlen nem vette komolyan a tárgyalásokat, Dallosék is tudták, hogy nem fognak czélt érni, de nem volt más mód a fejedelem tartóztatására. Az erdélyiek azzal az inditványnyal léptek fel, hogy Thurzó Szaniszló soproni nyilatkozata miatt halállal lakoljon. A Bethlentől elzálogositott birtokok rögtöni visszaadását követelték. Egyszersmind százezer rajnai forintot kértek, mert ennyivel tartozik Ferdinánd 1622 óta a végbeliek ellátására, továbbá elegendő költséget a végvárak kijavitására, és még húszezer forintot annak az összegnek pótlására, melyet Bethlen 1621-ben a tatárokra költött. Ferdinánd biztosai visszautasitották az utóbbi követelést, a végekre nézve minden jót igértek, s a zálogbirtokosok kielégitésére százezer forintot ajánlottak. De egyszersmind követelték, hogy Bethlen is adja vissza jogos birtokosaiknak a birodalmához tartozó elzálogositott jószágokat, s adja meg Thurzó György özvegyének a Tokajért és Rakamazért járó összeget. Október 2-ikán vége volt a tárgyalásoknak, az erdélyi biztosok kijelentették, hogy szerintük az értekezlet nem oszlott fel, csak alkalmasabb helyre fog áttétetni. Egyszersmind kijelentették, hogy a nádor, Pázmány s Esterházy felelősek a vérontásért, mert gyalázó szavaik elkeseritették a fejedelmet.17

Csak most győződött meg az udvar arról, hogy jobb lett volna az időt alkudozások helyett hadi készületekre forditani. Ferdinánd miniszterei nem biztak ugyan Bethlenben, de a németországi zavarok, a kincstár üressége s a kormányzat lassúsága annyira megnehezitették a készülődést, hogy a kényelemre vágyó udvar örömest átengedte magát annak a csalódásnak, hogy a béke mégis csak megmenthető.


Ferdinánd beszterczebányai biztosainak aláirásai 1623 szeptember 19-iki iratukon.
Olvasásuk: Nicolaus Dallos mp. Stephanus Oztrozyth mp. Bened(ictus) Pakay mp. Joan(nes) Sandor mp.
Az
irat eredetije ugyanott.

Hamarább felocsudik tétlenségéből, ha Bethlen betegsége miatt nem lett volna kénytelen pár hétig Váradnál vesztegelni, s ha Ibrahim pasa gyorsabb léptekkel halad Buda felé. Murád szultán szeptember 17-ikén kelt parancsában megdorgálta a szerdárt lassusága miatt s meghagyta neki, „hogy az erősségnek övét egy néhány részben ágyékára felövedzve mentest menjen Bethlen király mellé, és fejér orczával járni serényen igyekezzék”.18 Bethlen 1623 szeptember 13-ikán vonult be Kassára, magyarországi birtokainak székhelyére, hadai egy részének élén. Amióta Kassa Bethlen városa lett, Eperjes volt Felső-Magyarország székhelye. Csakhogy az eperjesieknek terhére esett a dicsőség s nem akarták bebocsátani Széchy Györgyöt, a felsőmagyarországi főkapitányt s helyettesét, Forgách Miklóst. A főkapitánynak lett volna hivatása vigyázni Bethlenre, de Bécsben kevésre becsülték Murány urának hűségét és tehetségét s mit sem törődtek jelentéseivel. A be nem igtatott főkapitány tehát kedvetlenül Murányba zárkózott és elhagyta Ferdinánd ügyét.19

Thurzó Szaniszló jóindulatú tanácsait is mellőzték Bécsben. Tulajdonkép Esterházy Miklós vezette az ellenállást, de az udvar közömbössége nagy mértékben csökkentette erélyének hatását. Szeptember 21-ikén Bethlen már elfoglalta Szendrőt, nemsokára Putnokot is, s a beszterczei értekezlet tagjai még együtt voltak, midőn a fejedelem tábora Fülek alá szállott. E nagy vár előtt kissé meg kellett állapodnia; hiába csábitgatta s rémitgette a vár kapitányát: Bosnyák Tamás daczolt ellenfelével. Pedig a vár rosszul volt ellátva élelemmel s hadiszerrel. Bosnyák ép oly fáradtnak érezte magát, mint őrsége és nagyon örült, hogy Bethlen egyszerre csak elment a vár alól.20

A határ felé sietett, nem törődve a várakkal, mert útját akarta állani a Morvaországból Magyarország felé igyekező német csapatoknak. Kárba veszett volna minden fáradsága, ha a császári hadvezér megrakja a magyar várakat német katonasággal. Ürménynél táborozott, midőn megtudta, hogy Wangler alezredes vagy ezerkétszáz emberrel Nagyszombat védelmére van kiküldve. A Horvát István lovasságától zaklatott Wangler, már nem messze Nagy-Szombattól, a bogdanóczi templomba zárkózott. Bethlen is oda sietett, lövetni kezdé a templomot s ekkor Wangler kitűzette a fehér zászlót. Megadta magát azon föltétel alatt, hogy lerakva a fegyvert, szabadon elvonulhat csapatával. Bethlen a német katonák nagyobb részét szolgálatába fogadta, de vagy négyszáz embert az alkú ellenére az alezredessel együtt rabbá tett.21

S igy Nagy-Szombat Bethlen hatalmába került. Rögtön országgyűlést hirdetett oda. Csapatai Pozsonyig száguldoztak és megszállották a Csallóközt. Október 15-ike körül egyesült Ibrahim szerdár Bethlennel a nagyszombati táborban. Most a fejedelem erdélyi hadai, magyar s kis részben német zsoldosai, oláhországi és moldvai segédcsapatai a törökkel együtt több mint negyvenezer főre szaporodtak.22

E nagy hadsereggel szemben Ferdinánd Carafa Jeromos, Marchese di Monte Negro vezérlete alatt talán kilenczezer embert gyűjtött táborba. Nagy-Szombat elfoglalása óta az udvar féltette Pozsonyt, sőt Bécset is. A császári fővárosban már nagy volt a drágaság a magyarországi élésszállitmányok elmaradása miatt. Monte Nsgro előbb azt az utasitást kapta, hogy Szakolczánál gyülekezve akadályozza meg Bethlen átkelését a Vág vizén. De mivel Bethlen gyorsan átkelt a Vágon, Monte Negrónak az a feladat jutott, hogy a Morva jobb partján Pozsony felé siessen. Azonban Bethlen vezérei, Kornis és Horvát derekasan kapdostak a császári seregen. Midőn Bethlen meghallotta, hogy Monte Negro átkel a Morva jobb partjára, rögtön utána indult egész táborával, Ferdinánd tábornokai – Wallenstein is köztük volt – nem mertek tovább menni Hodolinnál (Göding). Attól tartottak, hogy Bethlen könnyű lovassága útközben megakadályozván őket a takarmány- és élelemszerzésben, megsemmisiti az egész hadsereget. Hodolinban védve voltak, egyrészt a Morva vize, másrészt annak elágazása, erdő, mocsár és a mező felől igen erős sánczok oltalmazták Monte Negro katonáit, Bethlen körülvette a tábort, megostromolni nem birta, hanem ki akarta éheztetni. Csapatai messze pusztitották Morvaországot, a törökök kötélen vonszolták a rabokat; Thurn és Jägerndorf azon voltak, hogy a jószágelkobzás és az ellenreformatio miatt elkeseredett lakosságot lázadásra ingereljék. Monte Negro és Wallenstein aggódva látták, hogy embereik fogynak az éhség s átpártolás miatt, nagyon várták a lengyel segitséget, mert jól tudták, hogy könnyü csapatok nélkül szembe nem szállhatnak ellenfelükkel. Már már azt hitték, hogy veszve vannak, midőn megérkezett a váratlan segitség Thurzó Szaniszló képében, a ki Bethlennel fegyverszünetet kötött s igy megmentette a huszonhárom nap óta körülzárt császári tábort.23 Bécsben nem győztek eleget csodálkozni azon, hogy Bethlen mintegy elbocsátotta a hatalmába került császári hadsereget.24 Pedig Bethlen csak hű maradt önmagához. Nem a pillanat sikerének örült, hanem a következményekre gondolt. A keresztény hatalmak cserbe hagyták, Mansfeld és Halberstadt, a kiket Thurn és Jägerndorf az utolsó perczig is vártak, elmaradtak. Erős német gyalogság nélkül kevés ideig tarthatta volna Csehországot és Morvaországot. A porta tartós támogatása is kétes volt. És igy a múló haszon kedvéért a maradandóbbat áldozta volna fel, ha nem fogadja el a fegyverszünetet. Mert jól tudta, hogy a német császár erejét nem töri meg végleg Monte Negro seregének megsemmisitésével; igy pedig dicsekedve azzal az érdemmel, hogy megmentette Ferdinánd hatalmát, mikor szabad volt útja Prága felé, tisztességes békét remélhetett. Külömben a siker sem volt egészen biztos. A körülzárás nagyon soká huzódott, a novemberi hideg már kényelmetlenné tette a táborozást, a magyar hadak zugolódtak, mert haza akarták takaritani a zsákmányt, az elpusztitott vidéken az élelmezés mind nagyobb nehézségekbe ütközött és Szent-Demeter napja után a török, a ki úgyis inkább rabolni, mint hadakozni szeretett, csak nagy bajjal volt arra birható, hogy Bethlen táborában maradjon. Bethlen attól tartott, hogy szétzüllő csapatja lassanként meglazitja az ostromzárt s igy a körülfogott ellenség elmenekül, vagy szorongatója ellen támad.25


Wallenstein Albert gróf.
Pieter de Jode metszete Van Dyck festménye után.
Felirata: ALBERT(us) DVX FRITLAND(ine) COM(es) WALLEST(ein) ETC(etera) • Pet(rus) de Jode sculp(sit) Ant(onius) van Dyck pinxit; cum privilegio.
Bubics Zsigmond püspök gyűjteményének példánya után.

Ép azért örömmel fogadta Thurzó nádort hodolini táborában november 18-ikán. Szó sem volt többé arról, hogy a nádornak fejét követelné, mint beszterczebányai biztosai mondották. A politikából nagyitott harag már a hadjárat meginditásakor is elpárolgott. Thurzó Szaniszló Sempte városában életét és birtokait féltette, midőn Bethlen Nyitramegyében táborozott; a nádor ekkor hajlandó lett volna esetleg arra a szerepre vállalkozni, melyet Forgách Zsigmond játszott a haimburgi békealkú felbomlásáig. Bethlen felhasználta a nádor ijedelmét s ingadozását és értésére adta neki, hogy szeretné, ha közvetitésével folytathatná a Beszterezebányán megakadt tárgyalásokat. Thurzó az udvar engedelmével Hodolinba sietett, nem várva be a király formális meghatalmazó levelét. Ott Monte Negróval is érintkezvén, november 20-ikán fegyverszünetet kötött Bethlennel. Bethlen az alkú értelmében új foglalásai közül Pozsony-, Nyitra-, Trencsén-, Bars- és Turóczmegyéket átadta Ferdinándnak. Ez öt megye kivételével a Dunán innen eső egész országrész Bethlen hatalmában maradt, ide nem számitva Tornát, Szádvárt, Hajnácskőt, Somoskőt, Bujákot, Füleket, Nógrádot, Nyitrát s még néhány várat, melyeket csapatai nem foglaltak el. A fegyverszünet 1624 Szent-Mihály napjáig tartott volna.26


Wallenstein levele Thurzó Szaniszló nádorhoz.
Az 1623 október 6-ikán kelt irat eredetije az országos levéltárban. (Olvasását l. a kötet végén.)

A fegyverszünet értelmében Bethlen kénytelen volt visszavonulni s elbocsátani török segitségét. De a fejedelem marasztalni akarta szövetségeseit, a mig a császár meg nem erősiti a Thurzóval kötött alkút. Azonban a török nagyon türelmetlen volt s haza indult. Esterházy november 27-ikén s 30-ikán kegyetlenül szétverte az Esztergom felé vonuló csapatokat. Több mint kétezer morva rab szabadult meg ekkor. Sokan haragudtak Bethlenre, hogy annyi keresztény lelket szolgáltatott ki a pogánynak. Káldy György, a ki ekkortájt a fejedelem táborában volt, a hagyomány szerint bátran megdorgálta Bethlent a „kápás és patyolatos” törökökkel való barátsága miatt.27

Hanem az egész ország nem osztozkodott Esterházy és Káldy véleményében. A vármegyék most sem igen támogatták Bethlent, ép úgy mint első támadásakor, de a november 19-ikére hirdetett nagyszombati országgyűlésre mégis elküldötték követeiket, kivált az éjszakkeleti részekből. Esterházy mint országbiró törvénytelennek nyilvánitotta a gyűlést s hevesen tiltakozott Bethlen országrontó politikája ellen. Különben a gyűlés nem volt forradalmi hajlamú, csak a „boldog békét és egyességet” óhajtotta s csonka testületnek érezve magát, a teljes országgyűlés egybehivását sürgette.28

Thurzó Szaniszló pártolni merte egy ideig a csonka gyűlés ez óhajtását az udvar előtt, de midőn látta, hogy az udvar nagyon kedvetlenül fogadja eszméjét, nem ragaszkodott inditványához.29 Úgy hitte, hogy az országgyűlési tárgyalások helyreütnék a csorbát, melyet az udvar ejtett nádori tekintélyén. Ferdinánd Hodolinba azt a parancsot küldötte Thurzónak, hogy hat hétre kössön fegyverszünetet. A nádor két órával a parancs megérkezte előtt már megegyezett Bethlennel a főbb pontokban.30 Nem akart szégyenben maradni a fejedelem előtt s mivel látta, hogy Monte Negro s Wallenstein szükségesnek tartják a fegyverszünetet, abban a hiszemben indult vissza Semptére, hogy az udvar szivesen megerősiti a november 20-iki egyességet. Csalódott. Midőn a veszély elmúlt, az udvar nem érezte magát hálára kötelesnek Bethlen iránt; lassanként nem is hitte, hogy valódi volt a veszély. Ferdinánd tanácsosai Esterházynak adtak igazat, a ki azt mondotta, hogy az erdélyi fejedelem „a mit nem birt s nem is birhatott, azt örömest nekünk engedte”31 Az udvar megütközött azon, hogy Thurzó tiz hónapra oly nagy területet engedett át Bethlennek. Attól tartott, hogy a fejedelem a hosszú időt és meggyarapodott jövedelmét újabb támadás előkészitésére fogja felhasználni, mint a pozsonyi fegyverszünet után.

Bethlen talán Hodolinban is sejthette, hogy az udvar nem fogja megerősiteni a Thurzóval kötött egyességet. De midőn meghallotta, hogy a fegyverszünetet „fenékkel felboritották”, nagy haragot mutatott. „Hálaadást reméltem a császártól”, – igy szólt – „mert Prágáig porrá tehettem volna a földet, de nem hálaadást, hanem egy nagy megtréfálást nyerék.” Lassanként csillapult. A lényeges pontokban engedett. 1624 január 20-ikán Beszterczebányán új okiratot irt alá, melyben a már Hodolinban átengedett megyékhez Zólyomot is csatolta. S igy az alsó-ausztriai kamara felfogása szerint Bethlen lemondott a körmöczi és beszterczebányai bányakamarákról, csak a selmeczi maradt nála, mely Hontmegyéhez tartozott. Megnyugodott abban, hogy a fegyverszünet márczius 1-ig tartson. E határidőt később május 1-ig hosszabbitották meg, a mi nem csekély engedmény volt az udvar részéről, mert Ferdinánd kénytelen volt az egész télen át annyi katonát eltartani. De Bethlen is engedett, mert a béketárgyalásokat ép engedékenységével akarta előkésziteni s szerette volna azokat mennél hamarább meginditani.32

Kamuthy Farkas, Kassai István és Bornemisza János, mint a fejedelem követei, 1624 február 7-ikén érkeztek Bécsbe. Szerettek volna a király elé jutni, mert csak vele akarták közölni kényes természetű megbizásukat. Ferdinánd azonban nem fogadta Bethlen követeit, Kamuthy és társai nem jelenthették ki titkaikat azok előtt, a kiket ők neveztek meg, hanem Thurzó, Sennyei kanczellár és Collalto előtt, mert az udvar hozzájuk utasitotta őket. A titkok a már 1623-ban felvetett házassági tervre vonatkoztak. Kamuthy előterjesztéséből jobban kivehetjük Bethlen igazi gondolatát, mint a Károlyitól Esterházyhoz küldött izenetből. Bethlen Magyarország kormányzója akart lenni, a király czime és jogai nélkül. De a nádor, az országbiró, a kamara és a kapitányok tőle függöttek volna. Bethlen látta volna el a végvárakat az ország jövedelmeiből, a jövedelem fenmaradó részét a király tárházába szolgáltatta volna. Hanem az ország Fátrán túl eső megyéit függetlenül óhajtotta igazgatni. Kormányzói fizetésül csak a beszterczebányai rézbánya jövedelmét kérte. Ferdinándnak – igy beszélt Kamuthy – nem volna többé oka félni a töröktől. Bethlen megakadályozná a török támadását s könnyű szerrel kiszoritaná a törököt Ferdinánd segitségével.

Kétségtelen is, hogy a fejedelem mint Magyarország kormányzója s mint Ferdinánd veje meglazitotta volna a köteléket, mely a portához csatolta, de azt nem hitte az udvar, hogy Bethlen oly gyorsan s annyi őszinteséggel mondott volna le eddigi pártfogója barátságáról, mint Kamuthy igérte. Volt elég ok a kételkedésre. A magyar tanács tagjai Péchy Simonra hivatkoztak, a ki Nagy-Szombatban megigérte, hogy ura Szkender táborában a törökök ellen fog fordulni. Azóta hét év múlt el és sok oly dolog történt, a mi megingatta a hitet az ily igéretekben. Káldy György, a kit a fejedelem ekkor Bécsbe küldött, nagyon dicsérte Bethlen szeretetreméltóságát s meggyőződéssel, de siker nélkül hirdette, hogy az udvar bizhat benne.33

A házassági ajánlat inkább nevetség tárgya volt az udvarnál. Ellenben a spanyol udvar, mely nagyon szerette volna, ha Ferdinánd megszabadul örökös keleti bonyodalmaitól, komolyabban foglalkozott a dologgal. Olivarez gróf már 1623-ban tudatta Ferdinánd követével, hogy a spanyol király nem ellensége a házasságnak, csak azt kivánná, hogy Bethlen mindenek előtt a katholikus hitre való áttéréssel bizonyitsa őszinteségét. Midőn Bethlen látta, hogy ajánlata rossz fogadtatásban részesül, azt üzente az udvarnak, hogy megnyerhetné őt a házasság nélkül is.34

Külömben Kamuthynak a nyilvános tárgyalások számára készitett utasitásában a házassági tervvel összefüggő nagy követelések nem voltak megemlitve. Abban Bethlen a Nikolsburgban átengedett terület kikerekitése végett Sárost, Ungot, Tornát és Gömört kérte Szendrővel együtt.35 Ferdinánd azonban február 23-iki határozatában felszólitotta Bethlent, hogy elégedjék meg területének régi, 1619 előtti határaival. A ragaszkodás e határozathoz a háború folytatását jelentette volna. Voltak is a háborúnak szószólói az udvarnál; Esterházy, Pázmány s mások is igen hevesen kikeltek Bethlen ellen, de a spanyol követ s Eggenberg a béke mellett szóltak. Még hatalmasabb pártfogója volt a békének a kincstár üressége. De mivel az udvar tudta, hogy a török 1624-ben nem akarja folytatni a háborút, merészen kijelentette, hogy a nikolsburgi békét nem fogadhatja el a tárgyalások alapjául. Nem fogadhatja el, mert maga Bethlen érvénytelennek nyilvánitotta 1623-ban. A fejedelem követei azonban határozottan kijelentették, hogy megbizásuk szerint nem köthetnek új békét, csak a réginek javitásában nyugodhatnak meg. Nem ellenzik, hogy a javitott békét bécsinek nevezzék. Az udvarnak engednie kellett. Az alkudozással megbizott tanácsosok márczius 25-ikén tudatták Bethlen követeivel, hogy a király elfogadta a nikolsburgi békét a tárgyalás alapjáúl. De két pontot kénytelen visszavetni. Nem akarja magát kötelezni annak az ötvenezer forintnak fizetésére, mely a hét megyében lévő végvárak ellátására van szánva. És nem adja meg Bethlennek Oppelnt és Ratibort. Bethlennek a saját állitása szerint 300,000 forint évi jövedelme volt a két herczegségből. Ez nagyitott összeg, de Bethlen igazán meg volt elégedve a herczegségek jövedelmével; leginkább a miatt volt panasza, hogy nem eléggé tisztelik rangját Sziléziában. A boroszlói rendi gyűlésre nem kapott meghivást. Mindamellett tényleges ura maradt a herczegségeknek 1623 október 26-ikáig, midőn a császár biztosának felszólitására a rendek újra hűséget esküdtek Ferdinándnak. Bethlen már a fegyverszüneti tárgyalások alkalmával belátta, hogy le kell mondania a két herczegségről. Természetes, hogy nem könnyen mondott le; rajta volt, hogy kárpótlást kapjon Magyarországban.

Az április végén Bécsbe küldött Kovacsóczy kanczellár fejezte be a tárgyalásokat. A május 8-ikán kötött bécsi béke újabb kiadása a nikolsburginak. A külömbség csak abból áll, hogy Bethlen elveszti a két sziléziai herczegséget, de megtartja czimüket; az 50,000 forintnyi évi segitség 30,000-re olvad, Ecsed, Nagybánya és Felsőbánya örök jogon Bethlené lesz. Az elzálogositott jószágok kérdése, mely a háborúnak állitólagos főoka volt, megmaradt úgy, a hogy a sopronyi országgyűlés elintézte.

És az országos sérelmek? Bethlen 1624 márczius 28-ikára gyűlésbe hivta Kassára az uralma alá tartozó rendeket, ép úgy, mint a nikolsburgi béke idején Magyar-Bródba. A kassai gyűlésnek is az volt a czélja, hogy határozatai nagyobb nyomatékot adjanak Bethlen követeléseinek. A rendek Bécsbe inditott követétől, Keczer Andrástól azt kellett volna az udvarnak megértenie, hogy a „statusok maguk szabadságára és életekre s megmaradására vigyáznak”. E küldetésnek nem volt eredménye. Az 1624-iki béke nem szól az országos szabadságokról. Csak annyiban tekinthetjük ez okiratot a protestáns és rendi szabadságok újabb biztositékának, a menynyiben Bethlen erejéről tanuskodik, a ki elhagyatva a nyugati hatalmaktól s a töröktől, s lanyhán támogatva a magyar rendektől, még sem volt kénytelen feladni a nikolsburgi béke legfontosabb vivmányait.36


  1. Az országgyűlés történetét részletesen irja le Frankl, Pázmány Péter, II. 3–40 L. még az Acta Diaetae Soproniensis pro Anno 1622. és Acta Diaetalia czímű kéziratokat a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában. V. ö. még Zsilinszky, id. m. II. 285. Esterházy Miklós, Magyarország nádora, I. 304, Pethő Rövid Magyar Krónikája, id. kiadás 201. és Gindely, Geschichte, IV. 470.[VISSZA]
  2. Frankl, Pázmány, II. 19. Bethlen pol. levelei, 374. Acta Diaetae Soproniensis pro 1622. Szilágyi, Bethlen fejedelem levelezése, 214.[VISSZA]
  3. Frankl, Pázmány levelezése 282. l.[VISSZA]
  4. Toldalagi utasitása: Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 347. Toldalagi Emlékirata Mikónál, id. m. I. 236. The Negociations of Sir Thomas Roe, in his embassy to the ottoman Porte, London, 1740., 45–52.[VISSZA]
  5. Bethlen fejed. levelezése, 221. The Negociations of Sir Thomas Roe, 75–106. A történetirók idézni szokták I. Jakab levelét Bethlenhez 1621. végéről. Ebben az angol király nagy pénzsegélyt igér Bethlennek s arra ösztönzi, hogy foglalja el egész Magyarországot. A levelet, mely Hormayr Archivjában (1828) jelent meg először igen gyanúsnak találom. Teljesen ellenkezik I. Jakab politikájával. Calvert államtitkár 1622 elején azt irja Roenak: His majestie hetherto would never have any thing to doe with him (Bethlennel). (L. Negociations, 28.) Hogyan egyeztethető össze Calvert ez állitása Jakab állitólagos levelével?[VISSZA]
  6. L. Cesy jelentését XIII. Lajoshoz: Hurmuzaki, Documente Supplem. I. volum I. (Bukarest, 1886.) 203.[VISSZA]
  7. Török-Magyar Államokm.-tár, I. 381–393. s Toldalagi Emlékirata Mikónál, I. 237.[VISSZA]
  8. Hága levelei: Török-Magyarkori Államokmánytár, I. 395–398 s Óváry, Oklevéltár Bethlen G. dipl. összekött. tört.-hez, 524. L. különösen: De Gids (Amsterdam, 1873.) 95, 96, Klopp, Der dreissigjährige Krieg, II. 404. Az orániai Móricznak tulajdonitott nyilatkozat nem igen érthető. A herczeg jól ismerte Bethlen nevét s szerepét. Miért mondotta ezt: nem hiszem, hogy él valahol Bethlen Gábor?[VISSZA]
  9. Rusdorf, Mémoires et négociations secrètes, I. 184. 310. Negociations of S. Th. Roe, 175.[VISSZA]
  10. Török-Magyarkori Államokmánytár I. 392. Hurmuzaki, Documente, Supplement I. Volum. I, 202. 215. 218.[VISSZA]
  11. U. ott, 202.[VISSZA]
  12. Óváry, Oklevéltár Bethlen G. dipl. összekött. tört.-hez, 125–133. Zwiedinek-Südenhorst, Die Politik der Republik Venedig, II. 18–22. Báró Radvánszky Béla, Házi Történelmünk Emlékei, I/I. 58. és 69.[VISSZA]
  13. Gindely-Acsády, Bethlen Gábor, (Budapest, 1890.) 68. 69. Negociations of Sir Thomas Roe, 129. Ferdinand Tadra, Beiträge zur Geschichte des Feldzuges Bethlen Gabors gegen Kaiser Ferdinand II. i. Jahre 1623. Archiv f. oest. Geschichte LV. 405. l. Esterházy Miklós, Magyarország nádora, II. 44. és különösen M. Ritter, Untersuchungen über die pfälzische Politik am Ende des Jahres 1622. u. zu Anfang des Jahres 1623. (Historische Zeitschrift, uj sorozat, XXXVIII. 407. Téved Horváth Mihály (Magyarország története, V. 278.), midőn azt állitja, hogy Bethlen e hadjáratnak „azt tűzte volt ki leginkább czéljául, hogy Mansfelddel és Keresztély herczeggel egyesülve, a pfaltzi Fridriket Csehország birtokában helyreállítsa”. Ha igazán ezt tűzi ki czéljául, ideje lett volna még visszafordulni, midőn a stadtlohni győzelem után nagyon valószinűnek látszott, hogy a czél el nem érhető.[VISSZA]
  14. Esterházy Miklós, Magyarorsz. nádora, II. 17. Szilágyi, Erdélyi Országgy. Emlékek VIII. 136–163. és az Előszó, mely e tárgyalásokat alaposan ismerteti.[VISSZA]
  15. Esterházy Miklós, Magyarország nádora, II. 32–38.[VISSZA]
  16. U. ott, 42. s Szilágyi közleménye: Tört. Tár, 1879. 448. Erdélyi Országgy. Emlékek, VIII. 166.[VISSZA]
  17. Frankl és Ráth, Dallos Miklós iratai, 112–208. Esterházy Miklós, Magyarország nádora, II. 65.[VISSZA]
  18. Erdélyi Országgy. Eml. VIII. 31. és Gergely Samu: Tört. Tár, 1882. 450.[VISSZA]
  19. Jászay, Oklevelek, X. 35. 92. 152. Frankl, Pázmány Péter levelezése, 348–351.[VISSZA]
  20. Hatvani, Brüsseli Okmánytár, IV. 275. Jászay, Oklevelek, id. h. 213.[VISSZA]
  21. Thurzó levele a királyhoz u. ott 307., Kemény János önéletirása, 47. Katona, d. m. XXXI. 19. és Padavin jelentése Óvárynál, id. m. 292, Esterházy Miklós, II. 84. és D’Elvert, Beiträge zur Geschichte der böhmischen Länder, III. 124.[VISSZA]
  22. Kemény Nagy-Szombat elfoglalása után emliti Ibrahim megérkezését. (Id. m. 52.) Padavin is (Óváry, 294.), Thurzó Szaniszló pedig már október 17-iki levelében a meggyarapodott seregről szól (Jászay, Oklevelek, id. h. 231.). Thurzó 38,000-re becsüli a sereget, Wangler kémje (D’Elvertnél, id. h.) ötvenezerre teszi. Kevésbbé megbizható tudósitások még nagyobb számokat emlegetnek.[VISSZA]
  23. Padavin jelentése Óvárynál, id. m. 293. Tadra, Beiträge zur Geschichte des Feldzuges Bethlen Gabors, id. h. D’Elvert, Beiträge, id. h. 123. Kemény önéletirása, 51–56.[VISSZA]
  24. Padavin Óvárynál, id. m. 304.[VISSZA]
  25. L. Tadra, id. m. 410. 432. Kemény János önéletirása, 56. 57. Jól itél Roe Bethlen motivumairól „he might have forced them, if he had pleased; but then he had made his estate desperate of any reconciliation with the emperor and must resolve to continue the war, uncerteyne of the constancy of the Turks.” Négociations, 208.[VISSZA]
  26. Erdélyi Országgy. Emlékek, VIII. Thurzó Naplója, 166. 190–211. A várakra nézve l. Jászay, Oklevelek, id. h. 233.[VISSZA]
  27. Esterházy Miklós, II. 86. 87. Ipolyi id. m. Magyar Sion, 1888. 583. Kemény János önéletleirása, 63.[VISSZA]
  28. Esterházy Miklós, II. 87–96. Szilágyi: Tört. Tár, 1894 666.[VISSZA]
  29. Jászay, Oklevelek, XI. 5.[VISSZA]
  30. Gindely, Okmánytár, 382.[VISSZA]
  31. Barabás Samu közleménye: Tört. Tár, 1881. 717.[VISSZA]
  32. Erdélyi Országgy. Emlékek, VIII. 178–222. Szilágyi közleménye: Tört. Tár. 1893. 499. Gindely, Okmánytár, 405. A bányakamarák birtoka vitás kérdés maradt a fegyverszünet ideje alatt.[VISSZA]
  33. Padavin Óvárynál, id. m. 318. 323. 324. Szilágyi, Adalékok Bethlen Gábor szövetk. történetéhez, 44–56. Dallos Miklós iratai, 215.[VISSZA]
  34. Khevenhiller, Annal. Ferdinand. X. 168. Szabó Károly közleménye: Tört. Tár, 1889. 117.[VISSZA]
  35. Szilágyi id. munkája, 41.[VISSZA]
  36. A Pray-Millernél (Principatus Gabr. Betlen) közölt szöveg nem hiteles. Khevenhiller közli forditásban X. 599. a hiteles szöveget. A tárgyalásokról l. Jászay Oklevelek, XI., Horváth Mihály id. m. s Frankl, Pázmány Péter, II. Oppelnről és Ratiborról I. Veress Endre értekezését: Erdélyi Múzeum, 1897. 213. A kassai gyűlésről Szilágyi: Adalékok, 60.[VISSZA]