SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
Országgyűlések. 1630–1642.

Az 1630. évi pozsonyi országgyűlés. Vallásügy. Az országyűlés kivánságai. Az 1634/35. évi országgyűlés végzései. A protestánsok magatartása. A sérelmek tárgyalása. Harminczadok. Anabaptisták. Pázmány és Esterházy versengése. II. Ferdinánd halála. III. Ferdinánd. Neveltetése. Házassága. Az 1637. évi országgyűlés. Vallásügy. Protestánsok sérelmei. Az „evangelikus status”. A február 3-iki királyi leirat. A protestánsok ragaszkodnak kivánságaikhoz. Szenvedélyes viták. Adóra és végvárakra vonatkozó határozatok. Az országgyűlés jellemzése. Homonnay János erőszakos templomfoglalása. Esterházy nádor magatartása. Aggodalmai

Az alkotmányos szokás szerint II. Ferdinándnak már 1629-ben kellett volna összehívnia az országgyűlést, de minduntalan akadt valami politikai bonyodalom vagy más természetű akadály, mely alkalmas oknak látszott a kényelmetlen szokás meg nem tartására. Végre a király 1630 április közepére hivta össze az országgyűlést Pozsonyba. Ekkor is csak rövid ideig akart kedvelt hivei közt időzni s a nádor tanácsa szerint mellőzte az előterjesztésekben a vitákra ingerlő tárgyakat.

Első helyen volt e tárgyak közt a vallás kérdése.

De vajjon semmi sem történt 1625 óta, a mi a rendeket arra birta volna, hogy ők inditsák meg a vallási vitát?

A nádor irja 1627-ben, hogy az országban nagy az izgatottság a csehországi protestánsok üldözése miatt. A jezsuiták növekvő befolyása aligha csillapitotta ez izgatottságot. Az ellenreformáczió munkája előre haladt s így a protestáns követek gyűjthettek volna anyagot a vallási sérelmekre. De elállottak a vitától, mert a király megigérte, hogy nemsokára új országgyűlést hirdet s akkor orvosolni fogja az összes sérelmeket. A rendek tehát megelégedtek azzal, hogy az 1630-iki törvénykönyv egyszerüen megerősiti az 1608-iki vallási törvény s a koronázási hitlevél hatodik czikkének érvényét.

A király igéretét a rendek általában nagy előzékenységgel hálálták meg. A XLVI. törvényczikkben kimondották, hogy a kik a Bethlen Gábortól 1619 óta 1629-ig bármily uton-módon elfoglalt jószágok birtokában vannak, kötelesek azokat visszaadni a jogos tulajdonosnak. A végvárak költségeire portánként három forintot szavaztak meg egy évre. Ez adó kezelésével Amadé Lénártot bizták meg, a kinek meg volt hagyva, hogy a begyűlt összeget a végvárak ellátására forditsa. Noha az 1629-iki termés oly rossz volt, hogy egyes vidékek lakóit éhség sanyargatta, a rendek még gabonabeli segitséget is ajánlottak a végbeliek élelmezésére.

A király is azon volt, hogy teljesitse az országgyűlés kivánságát. Nem ellenezte annak a törvényczikknek megujitását, mely a pozsonyi kamara hatósága alá rendelte a dunántúli harminczadokat. Szükségesnek tartották a rendek, hogy a magyar kanczellár mellé két magyar tanácsos rendeltessék, a kik, úgy mint II. Mátyás korában történt, állandóan az udvar székhelyén tartózkodjanak. A király megerősitette azt a törvényczikket, mely a rendek kivánságához képest intézkedik a kanczellária önállóságának s hatáskörének fejlesztéséről. De mindennél fontosabb dolog volt a végvárak ellátása s jó karban tartása. A király megigérte, hogy megszerzi a már régóta elmaradt külföldi segélyt, növeli a hazai katonaság számát s a végekben szolgáló idegeneket a magyar kapitányok alá rendeli.

Ferdinánd már május 16-ikán megerősitette az országgyűlés törvényczikkeit.1

De a németországi háboru miatt megint egészen 1634 végéig halasztotta az új országgyűlés összehivását. Deczember 18-ikán fogadták a rendek II. Ferdinándot Sopronban. A felsőházban kisebbségben voltak a protestánsok, de az alsóházban nagy pártot alkottak. A városok követei a nagyszombatiak kivételével mindannyian, a megyei követek pedig nagy részt protestánsok voltak. Deczember 29-ikén alakult meg a sérelmek összeirására kiküldött bizottság. A protestánsok, mint előre látható volt, mindenek előtt a vallási sérelmek felvételét követelték. Az esperesek látogatták az evangelikus egyházakat s a katholikus földesurakat az 1630-iki törvény nem akadályozta meg a protestáns jobbágyok vallásszabadságának megsértésében. Különösen a Thurzó urak, Batthyány Ádám, Rákóczy Pál és Forgách Zsigmondné vétettek az 1608-iki törvény s a koronázási hitlevél ellen, midőn alattvalóiktól elvették a templomokat.


Gróf Rákóczy Pál temetési pajzsa.
A szepes-váralljai templomban.
Körirata: † ILLVSTRISSMVS D
(omi)NVS D(omi)NVS COMES PAVLVS RÁKÓCZY DE FELSEO WADASZ IVDEX CVRIAE R(egisae) COMITATVVM DE SAAROS et THORNA SVPREMVS COMES, NEC NON SACRA(tissi)MI PRINCIPIS AC D(omi)NI D(omi)NI FERDINANDI SECVNDI DEI GRATIA ELECTI ROMANORVM IMPERATORIS SEMPER AVGVSTI AC GERMANIAE HVNGARIAE BOHEMIAE • ETC(etera). REGIS, ARCHIDVCIS AVSTRIAE, DVCIS BVRGVNDIAE • ETC(etera). CONSILIARIVS et CAMERARIVS • OBIIT ANNO D(omi)NI • M • DC • XXXVI • DIE • XII • MENSIS • MARTII • AETATIS • SVAE • XL • †

A nádor s a főrendek 1635 január 2-ikán azt ajánlották a követeknek, hogy mellőzzék a vallási sérelmeket. A protestánsok a törvényre hivatkoztak. A főrendek ekkor megüzenték az alsóháznak, hogy négyféle eshetőséggel kell számolnia. Minden rendén van, ha a protestánsok leveszik a sérelmeket a napirendről. De tehetik azt is, hogy a vallásról s a kegyúri jogról szóló czikkek értelmezését a királyra bizzák. A harmadik eshetőség az volna, hogy bocsássák szavazatra a dolgot, s ha ezt sem akarják, a gyűlésnek eredménytelenül kell szétoszlania. A protestánsok azt sejtették, hogy a három utolsó eshetőségnek nagyon rossz következményei lehetnének. A vegyes ülésen való szavazás megsemmisithetné a bécsi béke vivmányait, az országgyűlés eredménytelen szétoszlása pedig csak a közügynek volna kárára, a nélkül hogy csüggesztené az ellenreformáczió harczosait. A protestánsok gyanakodtak, hogy a katholikusok valami államcsinyt terveznek s rövid ideig tartó habozás után január 5-ikén elhatározták, hogy a „több nem jó közül” mégis az lesz a legjobb, ha megelégednek azzal, hogy az 1630-iki példa szerint a törvénykönyv ujra megemliti az 1608-iki törvény és a koronázási hitlevél érvényben maradását. I. Rákóczy György nagyon meg volt elégedve a követek magatartásával; azt hitte, hogy sikerrel védelmezték a protestáns szabadságot a tervezett támadás ellen s a vezetőknek aranyos kupákat küldött elismerése jeléül.2

Január 5-ike után az országgyűlés a sérelmek szerkesztéséhez s a királyi előterjesztések tárgyalásához fogott. A király azt mondotta előterjesztésében, hogy az 1630-ban megszavazott egy évi dica, melynek beszedését a rendek Amadéra bizták, alig lenditett valamit a végvárak ügyén az adóösszeg csekélysége s a kezelés módjának hiányossága miatt. Az országgyűlésben valóban meg volt a jóakarat, hogy gyökeresen segitsen a bajon. Arra kérte a királyt, hogy a bányák és harminczadok jövedelmét, továbbá a külföldi segitséget forditsa a végvárakra. Abból a gondolatból indult ki, melyet Esterházy is fejtegetett az udvarhoz küldött felterjesztéseiben, hogy a végvárak nem volnának oly siralmas állapotban, ha az udvar az ország teljes jövedelmét ellátásukra forditaná. A rendek joggal kértek áldozatokat az udvartól, mert ők is hajlandók voltak áldozatokra. Öt forintot szavaztak meg két évre portánként. Azon kivül elhatározták, hogy a rendes harminczadon felül két éven át félharminczadot szedjenek a harminczadosok s e pótlékot szolgáltasssák át a kamarának a régi végbeli katonák fizetésére. És hozzá még gabonabeli segitséget is ajánlottak.


Batthyány Ádám arczképe.
Wiedemann egykoru metszete után, aláirása: COM(es) ADAMVS DE BATTIAN. S(acrae) C(aesareae) R(egiae)(quie) M(aiestatis) CONS(iliarius), CAM(erae) CONF(inium) CANISAE OPPOS(itorum) GEN(eralis) DAPIF(erorum) REG(alium) PER HVNG(ariam) MAGISTER. DEO FAVENTE.
A „Centuria Heroum” czimű munkából.

Panaszkodtak a rendek, hogy a dunántúli harminczadokra vonatkozó törvény még most sincs végrehajtva. A király azt válaszolta, hogy részben már végre van hajtva s megengedte, hogy az országgyűlés kimondhassa a törvényben a nevezett harminczadoknak teljes és végleges függését a pozsonyi kamarától. A kanczelláriáról szóló törvény is meg van ujitva az 1635-iki czikkekben. A szegény anabaptistáknak az országgyűlés súlyos birság terhe alatt eltiltja a keresztények ujra keresztelését. Az utolsó törvényczikk arra kéri a királyt, hogy ezentúl minden három évben tartson országgyűlést. Mert a rendek óhajtanák, hogy ő felsége sűrübben boldogitsa őket jelenlétével.

A nádor nagyon elégületlen volt az 1634/45-iki országgyűlés törvényczikkeivel. A protestánsok nem szerették Esterházyt, a katholikusok pedig Pázmányt követték. Már pedig Pázmány és Esterházy ellenségeskedésben éltek, vitájukat az egész ország ismerte. Nem csupán politikai ellentétek választották el őket. Szenvedélyes ember volt mind a kettő, egyikük sem akarta átengedni a másiknak a vezérszerepet. Pázmány köré sereglettek a püspökök, úgy hogy a katholikus nádornak szembe kellett szállnia az egész magyar főpapsággal. A nádor azt izente az egyik püspöknek, hogy ő viczekirály és helytartó. Az egyházi rend pedig arra figyelmeztette a nádort, hogy ne bántsa a papokat, mert aki az egyház szolgáit bántalmazza, a katholikus vallást is sérti. Esterházy azt hallotta, hogy Pázmány ki akarja átkozni. Ez nem volt igaz, de bizonyos, hogy a bibornok nem kimélte a nádor érzékenységét. „Isten alacsony rendből azért vitte elő” – üzente Esterházynak – „hogy az eklézsiának szolgáljon.” A nádort eléggé boszantotta az, hogy az udvar inkább a papság részére hajlik. Most meg kellett érnie, hogy Pázmány befolyását az országgyűlésen is érvényesitette. Mert az ő befolyásának tulajdonitotta azt a törvényczikket, hogy a rendek a király rendelete nélkül senkinek felhivására sem tartoznak felkelni. Ez a nádor ellen szólt, aki azt vitatta, hogy jogában van bizonyos esetekben kihirdetni a közfelkelést. A többi törvényczikket sem úgy szerkesztette az országgyűlés, a hogy Esterházy kivánta, ki nagyon meg volt sértve s azt mondotta, hogy hivatalának tekintélye meg van csonkitva.


Pázmány Péter czímere misemondó ruháján, az esztergomi főegyház kincstárában.
Az eredetiről rajzolta Mühlbeck Károly.

Hanem a király meg volt elégedve az országgyűléssel, csak roszszul érezte magát Sopronban s február elején igen kérte a rendeket, hogy siessenek.

Február közepén a rendek szétoszlottak.3

Ez volt II. Ferdinand utolsó országgyűlése. 1637 február 15-ikén meghalt. Halála nem jelentett rendszerváltozást. Voltak bizonyos különbségek az atya és fiu közt. III. Ferdinánd rosszalta atyjának tékozlását. Buzgó tanitványa volt a jezsuitáknak, azonban alatta a hatalmas rendnek nem volt annyi befolyása a politikai kérdésekben, mint II. Ferdinánd alatt. De nagyjában mégis úgy kormányzott, mint atyja. III. Ferdinánd sok nyelvet tudott, tanult s szorgalmas ember volt. Viseletében nyájasságot és méltóságot egyesitett. Nagy türelemmel hallgatta meg tanácsosai előadását s rendesen elfogadta a titkos tanács véleményét. Neki is volt mindenható minisztere, mint atyjának. Eggenberg szerepét III. Ferdinánd alatt Trautmannstorff Miksa gróf folytatta.4


Pázmány Propositiójának czimlapja, Pázmány arczképével.
Szelepchényi György metszete után.
Olvasása: PROPOSITIONES THEOLOGICAE | AVSPICIIS Ementissimi Principis PETRI CARDIN(alis) PAZMANY ARCHI(e)P(iscopi) STRIGONIENSIS. PRIMAT(is) HVNG(ariae) S(anctae) SED(is) A(postolicae) LEGATI NATI (et)c. defensae a Georgio Pohroncio Szelepcheny Vng(aro) Coll(egii) Ger(manici) et Vng(arici) alumno. MDCXXIV. ROMAE PERMISSV superiorum ex officina Fran(cisci) Jorbelle. A kép alján: Geor(gius) Szelepcheny inven(it) et fecit.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról.

III. Ferdinánd 1629-ben vette el a spanyol király leányát, Máriát. A királyné még nem volt megkoronázva s ez volt talán főoka annak, hogy a magyar ügyek iránt meglehetősen közömbös III. Ferdinánd már uralkodásának első évében 1637 szeptember 21-ikére összehivta az országgyűlést. De csak november 29-ikén érkezett Pozsonyba s deczember elsején nyujtotta át az előterjesztéseket.

A protestánsok most még kevésbbé voltak hajlandók sérelmeik elintézése előtt az előterjesztések tárgyalásához fogni, mint a mult országgyűlésen. Már annyiszor engedtek s mi volt az eredmény? 1608-tól 1638-ig számos templomot vesztettek el.


III. Ferdinánd és Mária érme.
Előlapján a király, hátlapján a királyné arczképe; a köriratok: FER(dinandus) III. D(ei) G(ratia) HV(ngariae) BO(hemiae) DAL(matiae). CR(oatiae) SCLA(voniae) REX. és MARIA D(ei) G(ratici) HVN(gariae) B(ohemiae) REGINA INF(ans) HISP(aniarum) AR(chiducissa) AV(striae) 1633.
A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.

A sérelmi bizottság tagjai a nádorhoz fordultak s azt kérdezték tőle, hogy mit remélhetnek a vallás ügyében? Hagyják el a kérdést, válaszolta a nádor s tárgyalják az előterjesztéseket, mint a király kivánja. Máskor meg azt mondotta a nádor, hogy van vallásszabadság, de a templom a földesúré a kegyúri jognak alapján. Deczember 5-ikén a protestánsok elhatározták, hogy átadják sérelmeiket a királynak az országgyűlés megkerülésével. Ez elhatározás nagy izgalmat keltett a katholikus táborban. Lósy érsek, az 1637-ben elhunyt Pázmány utódja, azt mondotta, hogy ő felségének úgy kellene tennie, mint Szent-Istvánnak, téritenie kellene a lutheránusokat, mert nem illő, hogy a jobbágyok más hiten legyenek, mint az urak. A nádor figyelmeztette a protestánsokat, hogy hiában fáradnak mert III. Ferdinánd mindent elhisz, a mit a klérus mond neki. A personalis is kérte őket, hogy álljanak el szándékuktól, mert az emberek megtérésében – úgymond – a szent lélek működik közre, tehát nem történik rajtatok igaztalanság. Hát nem igaztalanság az, uram – igy kiáltott fel Szemere Pál, az abauji követ – hogy elszedik templomainkat, elűzik papjainkat s nem engedik eltemetni halottainkat? A katholikusok arra hivatkoztak, hogy a városokban a protestánsok uralkodnak s a katholikusok alig birják kivivni vallásuk szabadságát: Pedig a kassai, lőcsei, eperjesi, bártfai templomok tulajdonkép a katholikusokat illetik. „Micsoda igazság az” – kérdé a pozsonyi prépost – „hogy ő felségének mint patronusnak ne volna temploma a ti városaitokban?” „Igen” – feleltek a protestánsok – „ő felségének mint patronusnak joga van arra, hogy védje, de nem arra, hogy elfoglalja a templomokat.” A katholikusok a szavazást sürgették, de Dévényi erre azt felelte, hogy a sértő fél nem lehet biró egyszersmind; „mi tehát Isten nevében ő felségéhez fordúlunk.”


Mária királyné.
Egykoru metszet után.
Felirata: MARIA ROM(anorum) IMPERATRIX, GERM(aniae) HVNG(ariae) et BOHEMIAE REGINA, FERDINANDI III. CONI(ux), INFANS HISPAN(iarum).
A „Theatrum Evropaeum” id. kötetéből.

Deczember 15-ikén a protestánsok küldöttsége átnyujtotta a királynak a sérelmek lajstromát. Ez iratban el volt beszélve, hogy mit szenvedtek a protestánsok Ung-, Zemplén-, Abauj-, Szabolcs-, Sáros-, Bars-, Komárom-, Győr-, Pozsony-, Trencsén-, Nyitra- s Nógrádmegyékben és Nagy-Szombat városában.

Pálffy Katalin, Forgách Zsigmond özvegye volt a protestánsoknak leghevesebb üldözője. Sárosban elfoglalta a szentpéteri templomot, a lelkészt a legnagyobb hidegben kiűzte lakásából nejével s gyermekeivel együtt, a lakosságot börtönözte és birsággal sújtotta, mig azt nem mondották, hogy katholikus papot kivánnak. A protestánsok a vétkesek megbüntetését kérték.

De a király minderre csak azt válaszolta, hogy a protestánsok eljárása törvénytelen és szokatlan. Az indulatos nádor nagy kemény szókkal és hosszú beszéddel, fenyegetőzéssel parancsolta a protestánsoknak, hogy fogjanak már a sérelmek összeirásához, mert ő másokat nevez ki a bizottság tagjaivá és a makacsokat megbünteti. Erre a követek küldöttsége deczember 23-ikán kijelentette a nádor előtt, hogy ők a megyéktől úgy küldettek, mint szabad személyek szabad országgyűlésre, szabad tárgyalások végett, de úgy látják, hogy másképen van a dolog. Kénytelen reá mennek a sérelmek szerkesztésére, de azzal a fentartással, hogy megvárják a beadott panaszokra a királynak kedvező válaszát.

Valóban hozzáfogtak a szerkesztéshez, de január 8-ikán újra kitört a vihar. Mert a protestánsok a deczember 15-ikén átadott irat felvételét kivánták az országgyűlés sérelmi lajstromába. A katholikusok megtagadták e felvételt s hozzá még tiltakoztak az „evangelikus status” elnevezés ellen. A világi katholikusok a status szót vették rossz néven, az egyháziak pedig az evangelikus jelzőt a katholikus vallásra nézve sértőnek mondották. A protestánsok hivatkoztak a régi magyar szokásra s a németországi példára. Igen rosszul esett nekik, hogy meg akarják őket fosztani az evangelikus névtől, melyre oly büszkék voltak. Illésházy Gáspár igy szólt: „Ne fosztassuk meg magunkat az evangelikus elnevezéstől; mit használ a vagyon, rang és dicsőség? Hiuságok hiuságai, melyek itt maradnak a földön.”

Az országgyűlés 1638 januárját is ily szenvedélyes vitákkal töltötte el. A protestánsok egyre sürgették a kedvező királyi választ. A nádor közvetitő inditványával nem voltak megelégedve.

A király tanácsában most már komoly aggodalmak merültek fel; egyebek közt attól tartottak, hogy a királyné koronázása elmarad. Február 3-ikán tehát királyi leirat érkezett az evangelikusokhoz, mely a következő engedményeket tartalmazta: 1. A vallás ügyében a bécsi békekötés első, a koronázási hitlevét hatodik pontja és az 1608-iki harmadik törvényczikk az azokban használt elnevezésekkel együtt érvényben maradnak. 2. A nagyszombati református imaház kőből épithető, de nagyobb ne legyen, mint a faépület volt. A lévai imaház fából felépithető. A szakolczaiak temetőt kapnak. A király meghallgatja mind a két félt s azután fog határozni arról, hogy szükséges-e a vizsgálat a városokban és falvakban.

A protestánsok ellenben a következő kivánságokhoz ragaszkodtak: 1. A vallás ügyében a bécsi békekötés első pontja és az 1608-iki első és harmadik törvényczikk, az azokban foglalt elnevezésekkel együtt, érvényben maradnak. 2. Ő felsége még ez országgyűlésen kegyelmesen intézkedni fog a nagyszombati és lévai templomok, a pataházai, szakolczai és győri imaházak helyreállitásáról és a temetők szabad használatáról. 3. Ő felsége a két felekezet hasonló számú tagjaiból alakult bizottságot küldjön ki a városok és községek vallási ügyének vizsgálatára s egyszersmind gondoskodjék arról, hogy a városokban és községekben senki se zavarja a vallásszabadsaígot. 4. Kegyelmesen gondoskodjék arról ő felsége, hogy templomfoglalások, a jobbágyok birságolása s erőszakos katholizálása, továbbá a parochialis jövedelmek elszedése a jövőben elő ne forduljanak.

Ezek a kivánságok lényegesen eltértek a királyi leirat engedményeitől. A protestánsok mindvégig sürgették a királytól a jobb választ, de a február 3-iki leirat után még sem akadályozták a tárgyalásokat. Február 8-ikán a sérelmek össze voltak irva és 14-ikén megkoronázták a királynét. A nagy vallási viták eredménye az volt, hogy az országgyűlés törvénykönyvbe iktatta III. Ferdinánd hitlevelét. Ennek czikkeiben a vallásszabadság, úgy a hogy a protestánsok kivánták, a legteljesebb módon biztositva volt. Az 1638: XXXI. czikk a szentszékek hatáskörét is korlátozza az 1618-iki törvény értelmében, noha a király nagyon ellene volt annak az elvnek, hogy csak a házassági ügyek tartoznak a szentszékek elé. De még együtt voltak a rendek s máris tapasztalhatták, hogy a február 3-iki leirat és a törvényes biztositékok mennyit érnek. A lévai kapitány ugyanis a királyi parancs ellenére megtiltotta a lévai imaház felépitését, mivel a parancsot nem a király, hanem csak az udvar magyar titkárja irta alá.

Nem egyedül a vallás ügye adott alkalmat szenvedélyes vitákra. A főurak azt állitották, hogy azok a nemesek, kik uradalmuk területén jószágot birnak, úri székük elé idézhetők. Az alsóház valláskülönbség nélkül hevesen kikelt a főrendiház e felfogása ellen. Oly nagy volt az ingerültség, hogy márczius 2-ikán majdnem szétoszlott az országgyűlés. Végre az a közvetitő inditvány csillapitotta le a rendeket, hogy a nehéz kérdésnek megoldása későbbre marad, de egyelőre az urak ne folytassák a megkezdett pöröket.

Nyugodtabbak voltak azok a viták, melyek az ország védelmére vonatkoztak.

A király panaszkodott előterjesztésében, hogy a mult országgyűlésen megszavazott adónak sem volt haszna. A rovók vagy nem szedték be a kivetett járulékokat, vagy nem számoltak be velük. A porták számlálásában is lelkiismeretlenül jártak el, a falvakra, melyek portaszám szerint adózhatnának, taxát vetettek ki tetszésük szerint. Innen van az, hogy a porták száma a közjövedelmek kárára hihetetlenül megfogyott.

Az országgyűlés elhatározta a mult országgyűlésen megszavazott pénz- és gabonabeli adó hátralékának behajtását. Továbbá elrendelte, hogy a Dunán inneni és túli részek két évre portánként öt forintot fizessenek. Ez adó csupán a Kanizsa elleni s a bányavidéki végvárak ellátására való. A felsőmagyarországi részek a dica fizetése és a részleges felkelések helyett arra kötelezik magukat, hogy négyszáz jól fegyverzett lovast állitanak ki négy forint havi zsolddal az ónodi, szendrői és putnoki végvárak számára. E havi zsoldnak három részletét a porták fizetik, de a negyedik részletet a földesurak sajátjukból fedezik.

Ez intézkedésekben a nádor eszméinek hatását véljük észrevenni, mert Esterházy buzditotta a nemességet, hogy a magáéból is áldozzon s ne vessen minden terhet a nyomorult jobbágyra. A részleges felkeléseket pedig a nádor így jellemzi: „felvévén némely földesurak a portákra vetett pénzt, holmi maga alkalmatlan emberit szokta expediálni, ugymint szabadosit, lovasit is, és holmi gyermeket”.

A királyi előterjesztés kiemeli, hogy a félharminczadnak jó haszna volt. Valóban, e pótlék czimén 1635 júniusától 1636 végéig csupán a dunáninneni és dunántúli hivatalokból 174,208 forint jövedelme volt a kincstárnak. Az országgyűlés ujra elrendelte a pótlék beszedését két évre. A királynénak portánként egy forintot szavazott meg koronázási tiszteletdijul.

A rendek tehát elég bőkezűek voltak s nem csupán a jobbágyok rovására.

„Márczius 26-ikán – irja egy protestans követ – igen nagy kedvetlenűl eloszlék az országgyűlés.” A protestánsok azzal a benyomással távoztak, hogy elég adót szavazták meg, de vallási szabadságaikat nem birták kivivni. „Nem emlitik vala” – irja az országgyűlés egy protestáns főuri tagja – „egy gyűlésben is ily nagy gyűlölséget hit végett minden statusok között, mint ezen gyűlésben vala.”5

Alig oszlott el az országgyűlés, Homonnay János, a iudex curiae, fegyveres kézzel elfoglaltatott egy protestáns templomot. „Csak kezdeti a jövendőbeli nyomoruságoknak”, – kiáltott fel elkeseredésében a protestáns emlékiró – „de mind nagyobb azoknál az Izraelnek istene, a ki nem szunnyad, sem aluszik, a ki őrzi az Izraelt, nem rövidült még meg az ő jobb keze.”


Homonnay János.
Egykoru metszete után. Khevenhiller id. munkájának függelékéből.

Esterházy nem félt e jobb kéztől, de már sokallotta az erőszakot a vallási dolgokban. Nagyon elégületlen volt az egész kormányrendszerrel. Óhajtotta volna, hogy az udvar komolyabban vegye III. Ferdinánd hitlevelének czikkeit. Haragudott a német katonák garázdálkodása miatt a végekben, pedig ő vezette oda az országtól gyűlölt idegeneket, midőn az erdélyi fejedelmek ellen szüksége volt reájuk. Az 1638-iki országgyűlés után jobban közeledett a rendi ellenzék felfogásához, mint bármikor. A kor és betegség növelték ingerlékenységét, nagyon bántotta, hogy személyes kivánságait az udvar ép oly kevésbe veszi, mint a közügyekre vonatkozó felterjesztéseit. Pedig mennyit számolt, mennyit aggódott s tervelt, hogy segitsen a végvárak állapotán. A szlavóniai végek, Győr és a hozzá tartozó várakról gondoskodott valahogy az örökös tartományok segitsége. De a báni végvárak, a Kanizsa elleni végek, Komárom, a bányavidéki és felsőmagyarországi kerület ugyancsak gyöngén voltak ellátva, a mióta Csehország, Morvaország és Szilézia nem fizették meg a járulékot. A félharminczad javára vált a báni végváraknak s a Kanizsa ellenieknek, az országgyűlésen megszavazott adó is lenditett valamit ideig-óráig, de mind ez keveset ért. Esterházy számitása szerint az adriai tengertől Erdélyig a magyar királyságnak nyolczvannyolcz végvára volt. Az őrség és tisztek fizetésére e várakban évenként 1.218,300 forint kellett volna.

Az udvar a gondviselésre bizta e pénznek előteremtését. „Az egy isteni félelemnél” – irja Lippay kanczellár III. Ferdinánd udvaráról – több jó bizony nincsen, úgy látom, az egész gubernatióban. Jó az egynek igaz, de több is kell hozzája. Ezek az emberek mindenestől belemerültek az imperiumi hadba, úgy hogy még fülük sincsen ki belőle, hogy hallani kivánnák a mi nyavalyáinkat.” Esterházy lemondását emlegette, mint már Pázmány életében is megtette. Kissé éledeztek reményei, midőn az udvar elhatározta, hogy 1642 november 11-ikére összehívja a sokszor elhalasztott országgyűlést.

A nádor le akarta beszélni a protestáns követeket a vallási sérelmek feszegetéséről és az udvart is szerette volna mérsékletre birni. De a protestánsok nem tágitottak, s az udvar sem engedett. A katholikus főrendek s képviselők jó része nem jelent meg Pozsonyban. Ez a lanyhaság s a protestánsok állhatatossága rossz sejtelmeket ébresztettek Bécsben. November 29-ikén két német tanácsos közölte a rendekkel a király azt a határozatát, hogy feloszlatja az országgyűlést. Ő felsége – igy hangzott az üzenet – a külügyekkel van elfoglalva. Megengedi, hogy a végre nem hajtott törvények a lehetőségig végrehajtassanak. De inkább távol marad Magyarországtól, semhogy a vallás ügyében engedjen valamit. A rendek most tanácskoztak arról, hogy mit tegyenek s mi módon segitsenek az ország bajain. De nehéz volt megtalálni a segitséget s még nehezebb volt összeegyeztetni a véleményeket. A nádor emlékiratot készitett a helyzetről s az ország nevében átadatta a leküldött tanácsosoknak. Deczember 3-ikán a rendek szétoszlottak.6


  1. L. ez országgyűlésről különösen Zsilinszky, id. m. II. 340. 341. Katona, XXXI. 370–394. Berényi György emliti a király igéretét. Naplóját közli Komáromy András: Tört. Tár, 1885. 120. A jezsuitákról l. Krones id. czikkét: Oesterr. Ung. Revue, 1892. 293. A vallási viszonyokról: Esterházy Miklós Magyarország nádora, III. 197. Tört. Tár, 1895. 125. A végekről s a rossz termésről l. Esterházy Miklós, II. 55. s Magyar Tört. Tár, XIII. 241.[VISSZA]
  2. Zsilinszky, id. m. 354–359. Berényi György naplója, közli Komáromy Andrís: Tört. Tár, 1885. 119–121. Frankl, Pázmány Péter, III. 103. I. Rákóczy György levelei. Szilágyi közlése: Tört. Tár, 1884. 121. és Levelek és Okiratok I. Rákóczy György keleti összeköttetései történetéhez. 226.[VISSZA]
  3. Berényi naplója, id. h. Katona, XXXI. 622–730 Beke Antal, Pázmány, Lippay és Esterházy levelezése, 33. Frankl, Pázmány Péter, III. 106. Magyar Történelmi Tár, X. 56–68. (Horvát Mihály közlése.)[VISSZA]
  4. Koch, Geschichte des deutschen Reiches unter der Regierung Ferdinands III. és Fiedler, Relationen id. h. 188.[VISSZA]
  5. Zsilinszky, id. m. II. 367–416. Berényi naplója: Tört. Tár, 1885. Demkó Kálmán czikke: Századok, 1885. Illésházy Gáspár emlékirata: Tört. Tár, 1891. 580–585. Katona, id. m. XXXII. 24–108. Esterházy Miklós munkái, kiadja Toldy Ferencz, 357. Acsády Ignácz, Közgazdasági állapotaink a XVI. és XVII. században. 47.[VISSZA]
  6. Zsilinszky, id. m. II. 465–468. Illésházy Gáspár emlékirata, id. h. 587. Esterházy munkái, Toldy kiadása. 371, 378. Magyar Történelmi Tár, X. 90–92. (Horvát Mihály közl.) Tört. Tár, 1891. 512. (Cs. Varju Elemér közleménye.)[VISSZA]