Kossuth Miklós rabbilincse.
A turócz-szent-mártoni templomban. Rajzolta Mühlbeck Károly.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az ország részei a török uralom alatt. A magyar korona fenhatósága. Megyei követek. Városok és falvak. A török hódoltság határvonalai. A területi viszonyok változásai a zsitvatoroki béke után. A hódoltság felosztása. Vijaletek. A zsitvatoroki béke rendelkezései. A török erőszakos foglalásai. Király Jakab jobbágy vallomása. A falvak pusztulása. Az adók különböző nemei. Magyar rabok váltságdija. Kossuth Miklós. Gyermek-tized. A török békeszegése. A nemesi szabadság megsértése. A török vallási türelme. Katonai élet a végvárakban. Kirohanások. Török foglyok. Szabad vitézek rablása. Földesurak zsarolása. Honvédelmi állapot. Török rablások. A végvárakra vonatkozó török-magyar béketárgyalások. A második szőnyi béke. Török portyázások
Királyi terület, királyi, de részben vagy teljesen töröknek hódolt megyék, erdélyi terület, Erdélyhez tartozó hódoltság és egészen török terület, ezekre a töredékekre volt felosztva Magyarország a török uralom korában. Hetvenkét megyéből állott hajdan az ország, – irja Esterházy nádor 1641-ben – ebből csak harminczkettő van a magyar korona fenhatósága alatt és e harminczkettőnek is nagyobb fele részben vagy egészen a töröknek adózik. A nem adózó magyarországi lakosok pedig kevesen vannak, s többnyire terméketlen vidékeken tengődnek.1
Balásfi Tamás is azt irja még a nikolsburgi béke előtt, hogy Magyarország hetvenkét vármegyéjéből tizenötnél több nem marada, a ki vagy mindenestől vagy részben nem hódolna a töröknek.2
De a magyar korona fenhatósága a szabad királyi terület határán túl is terjedt. Az 1637/38-iki országgyűlésre harminczöt megye küldött követeket. Köztük volt Nógrádmegye, melynek területe a hódoltsághoz tartozott, noha várait a magyar király katonasága őrizte. Az ily megyék tényleg a magyar koronához tartoztak bár jobbágyaik a törököt is uralták s a magyar kincstárnak az országgyűléstől kivetett adónak csak a felét fizették.
De megjelentek az országgyűlésen Pest, Pilis és Solt vármegye követei is, pedig e megye egészen a töröké volt váraival, városaival s falvaival együtt. A megye jobbágyai részt vettek a közterhek viselésében, a nemesek pedig a szent korona tagjainak érezték magukat. A magyar nemzet egységének érzetét a török foglalás nem ölte ki, hanem az államhoz való tartozás kapcsa annál inkább lazult, mennél közelebb esett a magyar terület a tulajdonképeni török birodalom határához.
„A jobbágy a mi tulajdonunk országostúl” – irja Bethlen mint választott magyar király, – „a töröknek csak behódol.”3 Szalánczi István 1636-ban azt mondotta a budai pasának, hogy „soha csak egy falú sincs, kit a török egyedül épen birna, hanem minden falúnak vagyon magyar ura is”.4 A nagyvezér panaszosan emlitette 1618-ban az erdélyi kapitiha előtt, hogy a magyar urak Temesváron alól s Becskereken alól is hódoltatják és birni akarják a szegénységet.5
Esterházy nádor a töröknek ehhez hasonló panaszára 1629-ben ezeket válaszolja: „Mi régi örökös jusunkat nem vesszük ki azokból a falúkból, mert az szinten annyit tenne, mint ha azt végeznők, hogy soha többé Magyarországhoz semmi közünket nem avatjuk”. „Azért tartjuk kezünket e falvakon – irja máskor – hogy a nemzetségektől el ne idegenedjenek jövendőre is.”6
A magyar felfogás szerint két karban voltak a magyarországi városok és falvak. Azok, kik mind szolgálnak s mind adóznak, és kik csak adóznak, mert messze vannak. A mely falvak a keresztény várak háta megett vannak, csak adózzanak s ne szolgáljanak a töröknek, a melyek a török várakon belül vannak, a keresztényeknek csak adót adjanak.7
E szerint alig volna teljesen török terület, hanem csak török hódoltság bizonyos magyar vidékeken, s magyar hódoltság azokon a vidékeken, a hol a várakban a török uralkodik. Esterházy azt kivánta, hogy a magyar hódoltság a Tisza-Duna közben Péterváradjáig terjedjen, a Dunán túl pedig Pozsegáig.8 Az erdélyi fejedelem pedig, mint láttuk, az erdélyi magyar hódoltság déli határvonalát Temesvár és Becskerek táján kereste. A török a magyar és török hódoltság megkülömböztetését elvben elismerte, de a magyar részről kijelölt határokat nem ismerte el. Ellenezte a magyar hódoltságnak a déli határig való kiterjesztését, mind messzebb tolta a török hódoltság határát a magyar vidéken s e hódoltságra kivált a zsitvatoroki béke óta körülbelül oly terheket igyekezett róni, mint a valódi és kétségtelen török birtokra.
Salamon Ferencz szavai szerint a zsitvatoroki békével nem kezdődik uj rend és átalakulás a hódoltsági viszonyokban.9
De másrészt e békekötés a területi viszonyok nevezetes változását szentesiti. A tizenöt éves háboru alatt Fülek, Somoskő, Hollókő, Hajnácskő, Dévény, Kékkő, Szécsén, Balassa-Gyarmat, Palánk, Vácz és Nógrád magyar kézbe kerültek. Ellenben Egert és Kanizsát a török foglalta el. E területváltozásból alig kiegyenlithető birtokviták keletkeztek és ezeknek nyomán a hódoltsági viszonyokban zavar támadt. A zsitvatoroki béke után következő szerződések e birtokvitákat próbálják kiegyenliteni s a nagy zavart szeretnék eloszlatni.
Aini Ali irata szerint a hódolt Magyarország 1614-ben négy vilajetre vagy helytartóságra oszlik. A budai vilajet szandzsákjai: Szemendre, Szerém, Koppány, Simontornya, Székes-Fejérvár, Esztergom, Nógrád, Szécsény, Szegszárd, Mohács. A temesvári vilajet szandzsákjai: Lippa, Csanád, Gyula, Moldova, Jenő. A kanizsai vilajet szandzsákjai: Szigetvár, Pécs, Pozsega. Az egri vilajet szandzsákjai: Szeged, Szolnok, Hatvan.10
A hivatalos török felosztás szerint tehát Szécsény s Nógrád a zsitvatoroki béke után is szandzsákságok főhelyei maradtak, nem is emlitve Lippát és Jenőt, a melyek miatt a porta az erdélyi fejedelmeket zaklatta.
Egészen hiában volt tehát megirva a zsitvatoroki béke tizenötödik czikkében, hogy a mely falvak Szécsénynyel, Nógráddal s a már felsorolt várakkal a hódolástól megszabadultak, ezután se hódoljanak. Ép oly hiában való volt a czikknek minden egyéb rendelkezése. Elbeszéltük, hogy minő viták keletkeztek az Esztergomhoz követelt falvak kérdéséről. Elmondottuk, hogy 1618-ban a két fél biztosai a kivánt falvak közül kiválasztottak hatvanat s kimondották, hogy azok az esztergomi töröknek is adóznak.
De 1627-ben a török is elismerte, hogy a hatvan falu felett már huszat behódoltatott s nemsokára ujra 158 falut követelt, mint az 1615-iki bécsi béke előtt.11
A zsitvatoroki béke idézett czikkének következtében 1609-ben Zala-Egerszegnél és 1615-ben Körmenden vegyes bizottságok „jó móddal igazitották el” a kanizsai hódoltságot. De a kanizsai török 1641-ig a megállapitott lajstrom ellenére száznál több falut kényszeritett a hódolásra.12
Eger megvétele után az első esztendőben hatvan falu, másodikban száz, azután százötven, s mind igy tovább hódolt a török várhoz a zsitvatoroki békéig. Ezeket a nádor már átengedte volna, de 1632-ben az egri pasa „szintén a kassai kőhidig” kivánta kiterjeszteni a hódoltságot.13
1625-től 1627-ig a törökök negyvenöt falut, 1627-től 1642-ig pedig 326 falut hóditottak be.14
Hogy mi módon ment végbe az erőszakos hódolás? Elmondotta azt Király Jakab, az öreg rakaczai jobbágy, midőn 1641-ben igy vallott Borsodmegye urai előtt: „Látván sok faluknak a török vitézek miatt pusztult állapotjokat, barátjainknak keserves rabság szenvedéseket, reánk is az egri török vitézeknek sokszor izben mind izengetéseket s mind pedig rettentő nekünk küldött sok rendbeli leveleket, és megfáradván, télen, nyáron, hegyekben, völgyekben, sivatag erdőkben való bujdosásban, feleségestől, gyermekestől úgy kényszerittettünk Egerben lakó Mamhut ispahia nevü töröknek huszonöt forintban és husz itcze vajban 1638-ban megsummálni és meghódolni.”15
Esterházy nádor is megerősiti az meg jobbágy elbeszélését, midőn igy foglalja össze a hódolások történetét: A lakosok „rablás, fenyegetés, gyermeklopással bekényszerittettek”.16
Csakhogy a behódolással még nem volt vége a nyomornak. 1623-ban ifjú Memhet aga több embereivel együtt magyar ruhába öltözködvén, fényes nappal Győr megyének Patona nevü helységére ütött és sok gyermeket felkapdosván lovaik farára, Fejérvárra vitte őket, honnan szülőik sok száz forinton váltották ki; a falu megunván a fenyegetéseket, megalkudott a törökkel hetven forintban, három esztendeig fizették az adót, de azután a török földesúr száz forintra emelte.17
Ez volt a szokás; a falvak, az akkori kifejezés szerint megsummáltak a török földesúrral, de az addig tartotta magát a kötéshez, a meddig neki tetszett. Az Esztergomhoz csatolt hatvan falu summáját az ország s a budai pasa biztosai állapitották meg és a török mégis felemelte az összeget olykor háromszorosára, sőt négyszeresére is.18 A törökök nem nézik a falvak pusztulását – irja Esterházy nádor – a kiben ezelőtt ötven hatvan ház volt, most alig van csak tiz is, ugyanannyi summát kivánnak rajtok.19 Bethlen is hasonló dolgokról tudósit 1618-ban: „Gyulából, Lippából mind summa pénzt, mézet, vajat akármely szegény embereken, a hol egy faluhelyen csak ketten-hárman nyomorognak is, egyaránt szintén annyit kérnek, mint a hol huszonöten, harminczan vannak.”20
Gömörmegyében az 1627-iki vizsgálat szerint az egri törökök a falvak summáját évenként 2734 frt és 60 dénárral verték fel, ez összegbe számitva a szegénységen bitangban vett pénzt is. Egyes községekre száz forintnyi s még nagyobb adóemelés is esett, a pénzbeli követeléssel nem érték be az egri vitézek. A gömöri jobbágyok búzatartozását nyolczszázhárom kilóval, a zabot háromszáznyolczvanöt kilóval, méz és vaj adójukat négyszázötvenkét itczével, szénájukat kétszázharmincz szekérrel verték feljebb.21
1627-től 1642-ig a török évenként mintegy harminczötezer forinttal emelte a summákat, nem számitva a gabona és élelembeli adó felverését.22
A nagyobb adó fizetése még nem szabaditotta meg a hódoltságot „az inségektől”, mint akkor a török részről elkövetett jogtalanságokat nevezték. Csak néhány jellemző inséget emlitünk fel. Sok szpáhi megváltotta a szegénységtől a munkát pénzzel, de elfeledkezett a végzésről és miután megvette a népen a váltságot, azonkivül „hatalmasul munkára kenyszeritette”.
Megesett, hogy a török úr minden házi dolgát és nyári munkáját elvégeztetvén a jobbágyokkal, más török barátjától pénzt vett fel és annak is szolgáltatott jobbágyával.
Az erőszakos halállal kimult emberekért a török a községen vette meg a vérdijat. Zala vármegyében történt ilyen dolog – igy olvassuk az inségek 1627-iki lajstromában, – „hogy a török úr, noha látta a jégnek indulását és a veszedelmet, erővel a halászatra hajtotta a jobbágyokat s azonban nyolcz vagy tiz ember belé holt a vizben. Azoknak is dijokat mind azon falubelieken akarta megvenni.”23
A zsitvatoroki béke óta cselekszi azt a török – igy panaszkodtak a vármegyék – hogy a hódolt faluk jobbágyait is rabságban tartja, noha azelőtt az volt a szokás, hogy a meghódolt falu népét visszabocsátotta. A török várakból kiinduló csaták sokféle zsákmányra, de leginkább rabokra vadásztak.
1627-től 1642-ig az országos kimutatás szerint a törökök 1194 embert gyilkoltak s 13,664 marhát hajtottak el.24 Ez ugyan bő eredmény volt, de a kirándulás mégis akkor jövedelmezett a legtöbbet, ha minél több rabot hurczolt haza a török lovas. És sokszor oly könnyen foghatta őket. 1626 Szent-István napjának előestéjén ezerötszáz lovas török megeresztett zászlókkal megjelent a győrmegyei szabadhegyi halmokon s a szántással és kölesaratással foglalkozó mintegy kétszáz férfi, asszony és leánynépet rabságra hurczolta s velük együtt ezerötszáz juhot, száz ökröt, ezer tehenet és sok lovat vitt el.25
Kossuth Miklós rabbilincse.
A turócz-szent-mártoni templomban. Rajzolta Mühlbeck Károly.
A kanizsai törökök 1640 karácsonyán csak egy vasmegyei faluból száz embert, tiz év alatt a zalai magyar várak környékéről több mint háromszáz embert hurczoltak el Pölöskéről egy alkalommal tizenkét leánykát, más vidékről pedig huszonöt gyermeket raboltak.26
Esterházy irja 1641-ben, hogy a néhány év alatt megöltek vagy rabságra hurczoltak száma felülhaladja az ötezret. S mily nehéz volt a rabok kiszabaditása; mennyi kalandról és szenvedésről beszélhettek a rabok övéiknek, ha haza tértek, s mennyivel többet beszélhettek volna azok, kik életük végéig török rabságból könyörögtek nagy uraknak vagy hatóságoknak, hogy szerezzék össze a kiváltásukra szükséges sarczot.
Esterházy nádor számitása szerint öt év alatt kétszázezer forintnál többre rúgott a török rabságba esett magyarok váltságdija, pedig e számitásból kimaradt Korlát Ferencz, Spáczai Márton, Darabos György, Hosszutóti György, Gombkötő János és Budai Pál nevű nemes emberek váltságdija, a kiktől a budai pasa tömérdek pénzt csikart ki.27
Nemes embert szivesen látott a török rabjai közt. Jól megsarczolhatták őket; úgy bántak velük, hogy végre vagyonukat is oda igérték szabadságukért. Kossuth Miklós hajlandó lett volna ezernyolczszáz tallért fizetni 1652-ben, pedig a mi kevés jószága volt, föl nem ért a kivánt összeggel.28
Hanem leginkább az ifjuságot vadászták a portyázó törökök. A munkabiró fiatal embernek nagy s könnyen pénzzé tehető értéke volt. És a fiatal emberek fogékonyabbak voltak Mohamed vallása iránt, mint az öregebbek; hitének változtatása felszabaditotta a rabot, s az új mohamedán fanatikusabb ellensége lett a kereszténynek, mint a valódi török.29
A fiatal asszonyokat, leányokat és gyermekeket nagyon nehéz volt kiváltani a rabságból. „Csak az egri Sidó Memhet pasának idejében” – irják a nógrádiak – „a Mátra körül való tartományban, a hódoltságból negyven gyermeknél többet loptak el az egriek, hatvaniak és budaiak, kik közül a keserves atyák csak egyet is soha ki nem szerezhettek, mert szintén ugy gyűjték, mint a ménest, és a portára vivén, azzal keresnek magoknak kedvet és tisztet.”30 El is adhatták a gyermekeket jó áron. 1622-ben egy elrablott szlavóniai gyermek hetven tallérért kelt el Gradiskán.31
De a gyermektized, mint intézmény, ismeretlen volt a tulajdonképi Magyarországban. Már az egykorúak kiemelték, hogy e tekintetben is különbözik a Dráván innen eső hódoltság a délibb vidékektől.32
De vajjon a békekötések nem tilalmazták-e mindezt? A zsitvatoroki béke ötödik pontja azt mondja, hogy mindenféle csaták megszünjenek. E békén alapulnak mindazok a szerződések, melyeket a két fél 1606-tól 1627-ig kötött s mind azok a bizottsági tárgyalások, melyek a sérelmek elintézésére, vagy a szerződések pontjainak határozottabb formulázására törekedtek. De a szerződés betüje irott malaszt volt. A pasák és bégek vagy nem birtak parancsolni a végbeli katonáknak, s különösen a martalóczoknak, vagy nem jutalmazhatták őket a kivánt mértékben. Többnyire maguk is helyeselték, hogy katonáik zsákmánynyal s mindenféle erőszaktétellel pótolják a zsold vagy hűbérjövedelem hiányát.
A békének alig volt egy pontja, melyet a török meg ne sértett volna. A zsitvatoroki béke tizenötödik czikke meghagyja, „hogy akik nemes emberek a hódoltság között, vagy házuk van ott, a töröknek se adót, se dézmát ne adjanak és semmiből ne hódoljanak, és valakik a királynak nem fizetnek, a törököknek se fizessenek, hanem mindenekben, mind házukban és személyekben szabadosak legyenek.”
A magyar országgyűlések egyre panaszkodtak, hogy a török nem törődik a nemesi szabadsággal.
Eger a XVII. században.
Egykoru rézmetszet után.
Felirata: ERLA; és a számok magyarázata: 1. Vestung. 2. Egerwitz. 3. Statt. 4. Thurnkirch. 5. Rathausz.
Bubics püspök gyűjteménye példányáról.
1627-ben úrnapján az egri pasa megkiáltatta a rimaszécsi sokadalomban, hogy mindenek reá menjenek a török császár munkájára a várakban mind nemes és paraszt emberek.33 A budai pasa az ehhez hasonló sérelmek mentségére azt hozza fel 1628-ban, hogy a magyar és horvátországi hódolt területen mintegy hetven-nyolczvan ezerre mehet a nemesek összes száma.34 Sok volna tehát mindezeket felmenteni a fizetés s másnemü terhek alól. A jobbágyos nemest – úgymond a pasa – nem bántja, de némelyiknek nincs jobbágya, ezek iratos jobbágyok, s ezeknek fizetniök kell.35
Esterházy nádor már 1629-ben megnyugodott abban, hogy az új nemesek, a kik parasztföldeken vannak, adózzanak a töröknek, csak hogy a magyar generalisok vagy alispánok beleegyezésével. Hanem a török továbbra is erővel kényszeritette az adózásra a hódoltságon lakó nemességet.36
A zsitvatoroki béke kilenczedik pontjában meg volt irva, hogy ujonnan várakat és kastélyokat épiteni egyik résznek se legyen szabad. Ezzel a tilalommal egyik rész sem törődött. A törökök Horvátországban vagy tiz puszta várat épitettek ujra, azonkivül palánkkal erősitették Vörösvárt, Ercsit, Pentelét és Hevest s más helyeket is. E palánkok jó lesálló helyek voltak csatázó időben.37
A török az 1615-iki bécsi békében kötelezte magát arra, hogy oltalmazni fogja birodalmában a papokat, barátokat s jezsuitákat. Ezt a békepontot lelkiismeretesebben hajtotta végre, mint a többit. Oly közömbös volt a papok s barátok dolgai iránt, hogy könnyen esett neki ez a lelkiismeretesség. De a kapzsiság szenvedélye olykor fellobbantotta benne a vallási gyülölet parázsát. 1626-ban a füleki magyar katonák kiraboltak néhány törökországi olasz kereskedőt, a kik a gyöngyösi ferenczrendiek kolostorában voltak szállva. Murtéza pasa Budára hurczoltatta a barátokat janicsáraival s ha a pesti bég meg nem védi őket, karóba vonatta volna szegényeket. A foglyok ezerötszáz tallérnyi sarczon váltották meg szabadságukat s életüket. A pécsi jezsuitákat is zaklatta a török, mivel az unitáriusok bevádolták a jezsuitákat, hogy az uj kalendáriumot használva, sok ünnepnapot hirdetnek s igy a munkára kötelező napok fogyasztásával kárositják a törököt. Ha zsarolásról volt a szó, a török egyenlő mértékkel mért a keresztény felekezetek papjainak. A fejérvári bég 1631-ben elhajtatta a cseszneki református lelkészt nejével és sok hivével együtt.38
Ugy látszott tehát, hogy igaza volt a nádornak, midőn a magyar-török békét a juhok és farkasok békéjének nevezte. De a török azt állitotta, hogy a magyarok a farkasok.
Héder pasa thugrája 1639 julius 20-iki iratán.
Az irat eredetije az országos levéltárban.
Szinte csodálatos lett volna, ha a magyar végek katonái tétlenül nézik a török rablásokat s pusztitásokat. Igaz, hogy a végekben már nem volt oly vig élet a XVII. században, mint az előtt. A nemesek már nem akartak ott szolgálni, a teljesen elhanyagolt várakban oly nagy volt néha a kedvetlenség, hogy némely katona törökké lett. De általában még élt a régi csatázó kedv. Még mindig szivesen hallgatták a vitézek a régi éneket:
Zölditsed Úr Isten hamar az erdőket,
hogy próbálhassuk meg éles fegyverünket!
Kegyelmes Úr Isten tenéked könyörgünk,
Hogy adjad kezünkben pogány ellenségünk.39
Hasszán pasa 1631 októberében panaszkodik, hogy Győr, Tata és Szent-Márton kapitányai teljes fegyverzettel dobpergés mellett hétszáz, vagy nyolczszáz emberrel Zsámbék vára alá indultak, a várral szemben csatarendbe állitották embereiket, kétszáz marhát és harmincz lovat elhajtottak a vár töve alól, két embert foglyul ejtettek s néhányat vértanuvá avattak.40 1622-ben negyvenötezer forintnyi zsoldot vittek a végbelieknek Budára, de a magyar vitézek elkapták.41 Ali budai pasa is panaszkodott, hogy 1609 elején hét emberét vágták le Egernél, akiknél pénz is volt.42 1641 nyarán a füleki, szécsényi, gyarmati, palánki és nógrádi magyarok Bácsmegye felé törve százhetven embert öltek meg, vagy fogtak el. Általában igen sok török fogoly jutott a magyarok kezébe. A Heves nevü palánkból való török foglyok váltságdija nyolczezer forintnál többre rugott.43
A magyar kormány tiltotta e békezavarást. Az országgyűlések törvényeket hoztak a csatázók ellen. Forgách Zsigmond mint felső-magyarországi generalis kihirdette, hogy jószágát, marháját s örökségét, sőt fejét is elveszti az, ki csatára megy. Thurzó nádor is erélyesen üldözte a magyar csatázókat.44
Esterházy nádor szintén ellenezte a kirohanásokat, de kénytelen volt elismerni, hogy nem segithet a bajon, mivel a fizetetlen végbeliek fegyelmezése alig lehetséges s hozzá még a szabad vitézek annyira elszaporodtak, hogy nehéz velük birni.45 Nem csupán a harczi kedv s a zsákmány vágya hivogatta a magyar katonákat vagy kapitányokat a török várak alá, hanem a bosszú érzése is. A főurak is el-elnézték embereiknek az ilyen kirándulásokat nyereségvágyból olykor de a pogányok ijesztése vagy egyes vidékek védelme végett is. Néha maguk is kivonultak csapataik élén oly hangulatban, mintha férfias erőt kipróbáló vadászatra indulnának. Bizonyos helyeken a jobbágyoknak is meg volt engedve, hogy zászlót, dobot s fegyvert tartsanak a török elleni védelemre.46 A pasák, bégek vagy szpáhik nem voltak biztosságban, midőn kimentek falvaikba adót szedni. A békekötések tilalmazták a falvakra járást, s meghagyták, hogy a biró vigye az adót a török várakba. A magyar hatóságok tudták, hogy az ily vendéglátás káros a jobbágyokra nézve, de annak sem igen örültek, ha a török földesurnak baja történt. Nem annyira a jobbágyoktól, mint inkább a magyar végbeliektől kellett tartaniok a török uraknak. 1632-ben panaszkodtak a törökök, hogy a jenei vitézek levágják, vagy legalább kirabolják a gyulai szandzsáksagban a szpahikat, a kik jószágaikat látogatják.47 A füleki vitézek 1612-ben a hevesmegyei Mindszent és Tar nevű falukban összesen négy szpahit öltek meg, akik jobbágyaik adóját akarták beszedni.48 De a törökök mégis kijárogattak a falvakra a békekötések s a tapasztalatok ellenére is. Midőn Szalánczi István 1635-ben I. Rákóczy György nevében arra kérte a budai pasát, hogy a török vitézek ne járjanak jobbágyaik közé, Huszain így válaszolt: „Nem jól esék az a szód, te is nemes ember vagy, ha kimenned nem lészen szabad jobbágyid közé, mint lészen az, ez nem jó fenyegetés”.49 Elég példa van arra, hogy a jobbágyok megunva a török zsarolást, messze földre vándoroltak. Esterházy Miklós egyszer azzal fenyegette a törököt, hogy Pálffy Miklós példája után indulva mindenestül elpusztitja a török végházakhoz közel eső s minduntalan zaklatott falvakat, lakóikat pedig felhozza a szabad magyar területre. Honnan lesz azután a töröknek jó lova, szép köntöse, sava és kenyere?50
De nem kell hinnünk, hogy minden szpáhi népszerűtlen volt falujában.
Megtörtént az is, hogy a parasztember, kit magyar ura gonoszul tartott, a török területre futott, a hol hallotta, hogy a szpahi jobban tartja jobbágyát.51
Emlitettük, hogy az 1631-iki parasztlázadás idején a jobbágyok Ibrahim egri pasához is fordultak. Esterházy ekkor azzal vádolta Ibrahim pasát a budai vezér előtt, hogy fellázitja a jobbágyokat. Mire Hasszán így válaszolt: „E szegény rájáknak, mint egy nyáj juh, mely két felé is adja tejét, két sereget kell kitartaniok. Ti őket annyira elnyomtátok, hogy elfordultak tőletek, ámbátor hittársaitok voltak.”52
Bizony nem egyszer hányta szemére a török úr a magyar urnak, hogy kegyetlenül sanyargatja a jobbágyokat. Moharem egri deák arra kérte Mágócsi főkapitányt, hogy szegény falucskáját védelmezze meg Horlai nevű magyar földesura ellen, mert Horlai annyi terhet rak a jobbágyokra, hogy csekély marhájukat eladni kénytelenek. A csanádi olajbég is arra kérte a „szent korona gyámolit”, hogy védelmezzék meg a csanádmegyei helységeket Jármi András hallatlan erőszakoskodásai ellen, mert ő „török törvény a mint tőle telik, oltalmazza szegényeket, de nem tudja.”53
A két pásztor gyakran összetüzött a nyáj miatt, ritkán a juhok kedveért, hanem gyakrabban azért, hogy kiki több tejet kivánt.
A honvédelem akkori szégyenletes állapota volt az oka annak, hogy a török a béke ürügye alatt növelte területét és kiélte az országot. A végvárak őrségei rendetlen kalandjaikkal nem védelmezték a lakosságot, hanem ingerelték az ellenséget ujabb kártételekre. Hiában nógatta a nádor a megyéket az önvédelemre. Gúnyolnia kellett az úgynevezett részleges fölkelések siralmas voltát.
Már pedig a törökök vakmerősége egyre növekedett. 1639 őszén felgyujtották Onod városát, nemsokára elpusztitották Gyarmatot, sőt 1640-ben Bakabányát is megrohanták. A magyar tanács úgy látta, hogy a többi bányaváros is veszélyben forog. Ily körülmények közt tanácsosnak látszott a béketárgyalások megujitásával segíteni a bajon, a mennyire az ily tárgyalásoktól segitség volt várható.
Izdenczy András.
Wiedemann Illés metszete után.
Felirata: ANDREAS IZDENZI, S(acrae) C(aesareae) R(egiae)q(ue) Maiestatis AD PORTAM OTTOMANICAM INTERNVNTIVS. A kép alatt: NON OMNIA POSSVMVS OMNES. 1648. Elias Wideman delin.(eavit) et sculpsit.
A „Centuria Heroum” id. kiadásából.
IV. Murád szultán 1640 április 8-ikán meghalt; utódja Ibrahim Amhát agát küldötte Bécsbe, hogy tudtul adja trónra léptét. A szultán szerette volna, ha a császár az internuntius küldését nagykövetség küldésével viszonozná. A nádor azt hitte, hogy a porta e nagykövetséggel a perzsára akart hatni, általában úgy gondolta, hogy a portának elég baja van más ellenségével is s így remélhető, hogy a végekre nézve kedvező békére volna birható. III. Ferdinánd udvara azonban nem sietett a követküldéssel; a főhaditanács német követet akart küldeni s nem igen merte a magyar végek ügyét oly erélyesen védelmezni a portával szemben, mint a nádor kivánta. 1640 végén III. Ferdinánd elhatározta, hogy a nádor fölterjesztése szerint magyar internuntiust küld a portára. De az udvar lassusága még most is késleltette a nádortól ajánlott Izdenczy András elindulását, úgy hogy a portán már haragudtak a követség elmaradása miatt. Izdenczy csak 1641 április 29-ikén érkezett Konstantinápolyba. Itt azt mondotta a nagyvezérnek, hogy az ország két év alatt a béke czímén több kárt szenvedett, mint tíz háborus évben. A porta Oszmán aga kapucsi pasát küldötte Magyarországba a béke megerősítése s a végbeli zavarok elintézése végett. 1642 január 16-ikán kezdődtek az alkudozások Szőnynél egyrészt Oszmán aga, a budai Mehemet effendi timár defterdár, az esztergomi Musztafa alaj bég, az egri Musztafa aga, a kanizsai Musztafa aga s másrészt Lippai György, Esterházy Dániel, Mikulich Tamás s Szunyogh Gáspár közt. A király biztosai visszakövetelték a töröktől az utolsó szőnyi béke óta behódoltatott falukat. Oszman aga erre azt válaszolta, hogy „neki nincsen hatalma arra, hogy azokat a falukat visszaszerezze és avval a szent békét megerősítse”.
Esterházy László.
Egykorú festmény az Esterházy herczegek fraknói várában. Az eredetiről rajzolta Cserna Károly.
Itt fennakadtak a tárgyalások. 1642 márczius 19-ikén mégis megvolt a második szőnyi béke husz esztendőre. Azért végeztek oly gyorsan, mert semmit sem végeztek. A falvak ügyét, mint 1606 óta a legtöbb vitás ügyet, bizottságok tárgyalására halasztották. A török csak annyit igért meg, hogy más falvakat nem hódoltat s az adót feljebb nem veri. Az uj palánkok, a nemesek, a papok és barátok s a csatázók dolgában a második szőnyi béke megerősiti a megelőző kötések intézkedéseit, vagy elodázza a nehézségek megoldását a szokott módon.54
A második szőnyi béke csak oly kevéssé változtatta meg a török-magyar viszonyokat, mint a megelőzők. A török portyázások és a magyarok vitézi kalandjai nem szüntek meg. Sokáig fenmaradt hire az 1652-iki vezekényi csatának, melyet a négy Esterházy: László, Ferencz, Tamás és Gáspár hősies halála tett emlékezetessé.