SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Esterházy halála. A nádorválasztás. Az 1646/7-iki országgyűlés vallásügyi tárgyalásai. A protestánsok követelései. A clerus tiltakozása a linczi béke vallásügyi pontjai ellen. III. Ferdinánd közbelépése. Templomfoglalási ügy. Rákóczy befolyása a protestáns rendekre. Lelkészi fizetések ügye. IV. Ferdinánd megkoronázása (1647). A királyi előterjesztések. Vallási törvényczikkek. Adóügy. Elidegenitett városok visszacsatolása. Az 1649-ik évi országgyűlés. Pálffy Pál nádorrá választása. Vallási sérelmek tárgyalása. A végek ellátása. Ujabb erőszakoskodások. IV. Ferdinánd halála (1654). Az 1655-iki pozsonyi országgyűlés. Nádorválasztás. Vallási vita. Közjogi sérelmek. A végvárak német katonasága. A német birodalmi segély ügye. Leopold és Mária Eleonora megkoronázása. III. Ferdinánd halála. Az örökös királyság eszméje. Zrinyi Miklós
Ferdinánd kormánya szivesen halasztotta volna el bizonytalan időre a linczi békében sokszor emlegetett országgyűlés egybehivását, ha Rákóczytól nem kell tartania.
Már elmult a kikötött három havi határidő, midőn a király májusban augusztus 24-ikére hirdette ki a gyűlés kezdetét. III. Ferdinánd csak szeptember 19-ikén érkezett meg Pozsonyba, s ekkor a personalis többekkel együtt azt inditványozta, hogy a tárgyalások a nádorválasztáson kezdődjenek.
Mert Esterházy nádor 1645 szeptember 11-ikén meghalt. Megérte még a linczi békét, a gyűlölt fejedelem e nagy diadalát.
Mária, III. Ferdinánd neje.
Soudtman P. metszete után. Aláirása: Maria Ferdinandi III. Vxor Dei gratia Imperatrim Semper Augusta | Germaniae Hungariae et Bohemiae Regissa Austriae Archidux | Burgundiae Dux etc. | P. Sondtman effigiavit et excud(it) cun Privil(egio) Sa(cratissimae) Ca(esareae) M(aiestatis). I. Louys Sculpsit.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 317. számu példányáról.
A personalis inditványa megbukott, mert szokatlan dolog volt a királyi előterjesztések átadása előtt a tárgyalásokhoz fogni. A király szeptember 22-ikén adta át a királyi előterjesztéseket, s a főpapság most a nádorválasztást sürgette. Az ellenzék a linczi béke törvénybe iktatását előbbre valónak tartotta. Ez országgyűlésen tehát ki voltak cserélve a szerepek. Az a párt, mely első helyre szokta tenni a nádorválasztást, most hátráltatni akarta, s ép azok akarták első helyre tenni, akik máskor inkább hátráltatták. E változásnak oka az volt, hogy a főpapság a béke beiktatását szerette volna elodázni s másrészt oly nádor választására gondolt, akiben szive megnyugodott.
III. Ferdinánd.
Ugyanannak metszete után.
Felirata: Ferdinandus III. Dei Gratia Imperator Semper Augustus Germaniae | Hungariae et Bohemiae Rex Austriae Archidux stb. mint az előbbinél, s végén: I. Sydorhoef Sculpsit.
Ugyanonnan a 29. számu példányról.
Szeptember 25-ikén valóban megtörtént a választás. Százhúsz szavazat esett Draskovich Jánosra, a horvát bánra, a ki szenvedélyes hive volt az ellenreformatiónak. A főpapság tudta, hogy ez a nádor szolgálatra kész eszköze lesz.
Most a katholikusok a szokott sorrend szerint a sérelmeket szerették volna tárgyaltatni. De a protestánsok nem tágitottak, hanem a béke oklevelének megerősitését követelték. Midőn a király megbizásából október 9-ikén két német tanácsos megkérte az országgyűlést, hogy iktassa törvénykönyvbe az oklevelet, Lippay érsek a papság nevében tiltakozott a békének vallásügyi pontjai ellen. Lippayhoz csatlakozott néhány világi főrend is. Gróf Pálffy Pál országbiró nyiltan rosszallotta az érsek eljárását. A protestáns rendek nagyon el voltak keseredve, s azt követelték, hogy a papság vonja vissza a tiltakozást. A büszke és hajthatatlan Lippay, ki az ily dolgokban a király szavának sem igen engedelmeskedett, visszautasitotta a rendek kivánságát. Az izgatottság csak akkor csillapult le, midőn a király október 22-ikén örökre érvénytelennek nyilvánitván a papság tiltakozását, felszólitotta az országgyűlést az oklevél elfogadására.
Most a protestánsok a béke intézkedéseinek rögtöni végrehajtását kivánták. Azok a bizottságok, melyek a béke értelmében az 1644-ben kezdődő zavarok alatt elfoglalt templomok visszaadására voltak kiküldve, 1646 november 20-ikán, majd 1647 januárjában beadták jelentéseiket. E jelentésekből kitűnt, hogy a biztosok csak szóval hajtották végre az executiót. Működésük után a szóban forgó templomok állapota úgy maradt, ahogy azelőtt volt.
A protestánsok a personalisnak november 2-ikán átadott iratukban az 1608 óta elfoglalt összes templomok visszaadását követelték. Követelésüket a béke oklevelének szavaival támogatták. De a katholikusok azt válaszolták, hogy tudtukkal senki sem foglalt el templomokat az evangelikusoktól. A katholikusok csak törvény adta jogaikkal éltek.
A protestánsok erre kijelentették, hogy az 1646-iki országgyűlés a linczi béke megerősitésére volt egybehiva. E béke szerint vissza kellett volna nyerniök a zavarok alatt elfoglalt templomokat, de ahelyett az történt, hogy a tokaji tanácskozás idején visszaadott templomokat is újra elvették a katholikusok, akik most a békét sem akarják elismerni. Kérik tehát a rendek a királyt, hogy intézze el sérelmeiket s adassa vissza a templomokat.
A király ekkor közvetitőket nevezett ki a viszály barátságos elintézésére. November közepén a protestánsok kifejtették, hogy a király 1638-ban elrendelte az 1608 óta elfoglalt templomokra nézve a vizsgálatot. Kivánják tehát a vizsgálat végrehajtását oly módon, hogy annak a felekezetnek jusson a vitás templom, amely többségben van. A másik felekezet pedig épithessen új templomot. A legutóbbi zavarok alatt elfoglalt templomok visszaadása ugyanily módon történjék. Az 1638 óta elfoglalt templomokat azonban minden vizsgálat nélkül vissza kell adni. A közvetitők ezt az ajánlatot nem fogadhatták el.
Azt ajánlották, hogy a katholikusok kezén levő templomok maradjanak náluk, kivéve a zavarok alatt elfoglaltakat. De ezentúl tiltva volna a templomfoglalás pénzbirság és súlyos büntetés terhe alatt. A felsőmagyarországi városokban a katholikusok is kapjanak templomokat.
Rákóczy intette a rendeket, hogy ne engedjenek. Most van az ideje – úgymond – hogy az evangelikus státus keményen viselje magát. Kezében a diploma.
A katholikusok deczember elején kifejtették, hogy a törvények mellettük szólnak. Mint mindig, most is a kegyúri jogra hivatkoztak.
Ha elveszik templomaikat – igy szóltak – a földesurak vallási szabadsága volna megsértve. Arra hivatkoztak, hogy a törvények csak vallásszabadságról beszélnek, de a templomokat nem emlitik. A protestánsok példáját utánozva, visszakövetelték az 1604 óta elfoglalt katholikus templomokat.
Ez érvekre mondotta Rákóczy, hogy hamis, jezsuitai csalárd találmányok. „Az istenért” – irta a rendeknek – „disputatiót a jezsuitákkal ne inditsatok s abba magatokat ne boritsátok”, elég világos a béke negyedik pontja, mely jogosnak ismeri el a templomukra vonatkozó protestáns sérelmeket.
Ferdinánd deczember 22-ikén elhatározta, hogy a béke kedvéért átenged a protestánsoknak húsz templomot. „E határozat felolvasása után” – irja egy protestáns követ – „csak elhülénk s elálmélkodánk felette igen-igen nagy szivünkbeli fájdalmainkkal lévén.”
Hogyan elégednének meg húsz templommal, mikor majdnem négyszázat követelnek. A kegyúri jog folytonos emlegetése pedig igen gyanusnak látszott, s mintha csak arra való lett volna, hogy új foglalások útját készitse elő.
A protestánsok a vizsgálatot kérték oly módon, ahogy már novemberben követelték. A nádor, az országbiró s a personalis azon voltak, hogy a protestánsok hagyják el a vizsgálat követelését és sorolják el a templomokat.
1647 február 7-ikén a protestánsok kijelentették, hogy engednek, elsorolják a templomokat jogaik sérelmével, 400 templom helyett 114-et kérve. Február 10-ikén a király 90 templomot engedett át, s ez engedményben megnyugodtak a protestánsok.
Most a két párt a lelkészi fizetésekről vitatkozott. A protestánsok azt az elvet akarták diadalra juttatni, hogy a hivők semmit se fizessenek a másik fél papjának. Hosszas tárgyalgatás után abban állapodtak meg a vitatkozó felek, hogy a hol a templomoknak jövedelmei vannak, ott a katholikus plébános elégedjék meg e jövedelmekkel és hallgatói fizetésével. Ahol pedig a plébánosok csupán személyes fizetésekből élnek, ott a katholikus és evangelikus lakosoktól a birák behajtván a fizetést, azt egyenlő részre oszszák s igazságosan oszszák fel a két felekezet papjai közt. Ez utóbbi intézkedés később sok panaszra és vitára adott alkalmat.
Április 9-ikén Draskovich nádor kiküldötte a bizottságot, mely arra volt hivatva, hogy átadja a kijelölt kilenczven templomot s hozzá még a zavarok alatt vagy után elfoglaltakat, melyek még nem voltak a jogos birtokosok kezén.
Mindezzel még nem voltak elintézve a vallási sérelmek. A protestánsok megujitották régibb panaszaikat; néhány kérelmüket teljesitette a király, de a jezsuitákra vonatkozó régi törvényt nem akarta megujitani.
Pedig az országgyűlés június 3-ikán királylyá választotta Ferdinánd főherczeget s a rendek most azzal fenyegetőztek, hogy addig nem fognak a koronázáshoz, mig a király kérelmüket nem teljesiti. De talán megnyugtatta őket az, hogy IV. Ferdinánd június 14-ikén elfogadta a koronázási hitlevelet, melyben mind azok a törvények meg voltak erősitve, a melyeknek végrehajtását óhajtották a protestánsok. Június 16-ikán koronázták meg IV. Ferdinándot s másnap el voltak fogadva az 1647-iki nevezetes vallási törvényczikkek.
A királyi előterjesztés különösen a végek állapotára hivta fel a rendek figyelmét. A német birodalom és az örökös tartományok el vannak pusztitva – mondotta a király – onnan kevés segitség várható. A multkor megszavazott adó még nincs egészen behajtva. A hátralékok nem annyira a jobbágyoknál, hanem inkább azoknál maradtak, akik az adó beszedésével vannak megbizva.
Az országgyűlés méltányolta a király szavait. Portánként tiz forintnyi adót szavazott meg két évre s az adó felét a földesurakra róvta. Megengedte a félharminczad szedésének folytatását. Elhatározta, hogy a nem porta szerint adózó és taxát sem fizető helységek porták szerint adózzanak. Gabonabeli segitséget is ajánlott. A korona őrzésére egy forintot szavazott meg portánként, ugyanennyit ajánlott meg IV. Ferdinándnak tiszteletdijul.
IV. Ferdinánd.
Szelepchényi György metszete után.
Felirata: FERDINAN(dus) IV. ROM(anorum) GERM(aniae), HVNG(ariae) BOHEM(iae) etc(etera) REX. ARCHIDV(x) AVSTR(iae) DVX BVRG(undiae) etc(etera.) Alul: Cur moritur Natus moesto vniente Parente | Diuisum Imperium cum Patre Natus habet | In terris Ternum FERDINANDVM Tertio coronae | In Coelis Quartum Ouarto corona beat. Legalul: FERDINANDO REGI CADENTI LI TAT moestus Cliens Georgius Szelepchieny Ep(isco)pus Nitrie(nsis) A(aulicus) C(ancellarius) H.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1354. számú példányáról.
Az országgyűlés köszönetet szavazott a királynak, hogy intézkedett Kőszegnek, Szarvkőnek, Borostyánkőnek és Kis-Martonnak az országhoz való visszacsatolása ügyében. E visszacsatolás ténynyé vált 1647 szeptember 17-ikén. Két év mulva Kőszeg városának már magyar jegyzőkönyve volt.
Julius 17-ikén erősitette meg a király a több mint tiz hónapig tartó országgyűlés törvénykönyvét.
Ha csupán a törvényeket nézzük, azt kell hinnünk, hogy a rendi és protestáns felfogás nagyobb diadalt aratott ez országgyűlésen, mint akár 1608-ban. Mert a linczi béke beiktatásával a vallási szabadság az 1647-iki törvénykönyvben határozottabban s teljesebb mértékben volt biztositva, mint a megelőző országgyűlési végzésekben.
De a westphaliai béke után nagyon keveset törődött az udvar az alkalmatlan törvények végrehajtásával. Az alkotmányos formák megmaradtak, de épen csak formák maradtak s lassanként minden erőszakos rázkódás nélkül elvesztették tartalmukat.
Draskovich nádor meghalt s III. Ferdinánd 1649 január 25-ikére ujra összehivta az országgyűlést. Csak márczius 23-ikán adta át a királyi előterjesztéseket. A nádorjelöltek közt első helyen volt megnevezve Pálffy Pál, az országbiró. A többi jelölt visszalépett. A protestánsok is kedvelték Pálffyt. Emlékeztek az 1646-iki országgyűlésre, midőn Pálffy rosszallotta Lippay erőszakosságát. Az uj nádor mérsékelt szellemű s jóindulatú ember volt. Az erdélyi fejedelemmel szemben nem Esterházy, hanem Pázmány politikáját folytatta.
Jóakarója volt II. Rákóczy Györgynek s bár nem egészen úgy kormányzott, a hogy a protestánsok óhajtották volna, az udvarnak központositó irányát nem szerette. Voltak ezért összeütközései is az udvari körökkel.
A nádorválasztás után a katholikusok és protestánsok három hónapig vitatkoztak a sérelmeken. Jellemző a korra nézve, hogy a kálvinisák a lutheránus Kassa ellen is panaszkodtak, mely felekezetüket nem akarta megtürni falai közt. A földesurak ellen sok panasza volt az evangelikus statusnak. Vádolták Nádasdy Ferenczet, Esterházy Lászlót és Széchy Dénest.
A katholikusok azt válaszolták, hogy e sérelmek nem az országgyűlés elé valók. A múlt országgyűlés büntetést szabott a törvénysértőkre.
Forduljanak tehát a protestánsok a birói forumokhoz. Inkább a katholikusok panaszkodhatnának a múlt országgyűlésen elhatározott templomosztások ellen. Róluk nem gondoskodott az 1647-iki törvénykönyv s most ők kivánják ugyanazt, mint a mit a protestánsok elértek. A protestánsok tehát nem boldogúltak.
A végek ellátása végett az országgyűlés ujra elrendelte a félharminczad beszedésének folytatását. Adó helyett katonatartást ajánlott oly formán, hogy a rendek a tulajdonképi magyarországi végek számára háromezerkilenczszáz ember fizetését vállalták el.
Egy 1647-iki számitás szerint az érsekujvári, győri, Kanizsa elleni és kassai kerületek várainak tizezer lovasra és nyolczezer gyalogra volt szüksége. Ha tehát a kamara jól el akarta látni a végeket, még sokat kellett költenie.
Az 1649-iki országgyűlés utáni állapotokat eléggé jellemzik a következő tények:
Illésházy György Trencsénben elfoglalt egy protestáns templomot. A megyei biráknak ki kellett volna menniök az 1647-iki törvényben elrendelt büntetés kiszabására. De Illésházy a királytól erős parancsolatot hozott a kimenendő birákra, hogy szüntessék meg az eljárást.
A protestáns városokban pedig a katholikusok szenvedtek. Kőszegen a tanács akadályozta, hogy katholikus házat vegyen, a mesteremberek közé katholikust nem vettek be; a városbiró nem engedte, hogy a jezsuiták temessenek. „Oda ne menjen a jezsuita” – fenyegetődzött a biró – „a processióval a halottas házhoz, mert ha mi esik rajta, magoknak tulajdonitsák.” Csakhogy hozzá kell tennünk, hogy a katholikusok panaszait a kormány hamarabb intézte el, mint a protestánsokéit.
IV. Ferdinánd 1654 július 9-ikén 21 éves korában meghalt. A királyválasztás végett III. Ferdinánd hat évi szünet után 1655 január 24-ikére ujra Pozsonyba hivta az ország rendjeit. Csak márczius elején érkezett a magyar fővárosba.
Ekkor már Pálffy Pál nem élt. A király szerette volna elhalasztani a nádorválasztást a következő országgyűlésre és ily módon Lippay érsek kormányozta volna az országot helytartói czimmel. Ez ellen a rendek erősen tiltakoztak, a király engedett, mivel a királyválasztást akarta biztositani. Márczius 15-ikén leküldötte a négy jelölt nevét.
Pálffy Pál nádor.
Wiedemann Illés egykoru metszete után.
Felirata: PAVLVS PALFFY ab ERDEOD, PERP(etuus) a DETREKÖ COM(es) COMIT(atus) ARC(is)q(ue) POS(oniensis) SUP(remus) CAP(ilanaeus) R(egni) HVNG(ariae) PALAT(inus) IVD(ex) CVM(anorum) S(acrae) C(aesareae) R(egiae)q(ue) M(aiestatis) INT(imus) CONSILIARIVS CAM(erarius) et per HVNG(ariam) LOCumten(ens).
A „Centuria Heroum” id. kiadásából.
A katholikusok közül Csáky Istvánt és Wesselényi Ferenczet, a protestánsok közül Prini Ferenczet és Thököly Zsigmondot jelölte ki. Prinire 24 szavazat esett, Csákyra kettő, Wesselényire kétszáz. S igy a murányi regény hőse lett a nádor. Az uj nádor a hatalmas Lippaynak s Puchheimnak volt barátja. Zrinyi Miklós irta Wesselényiről, hogy ha Puchheim nem ad instructiót neki, nem röpülhet.
A nádorválasztás után a sérelmek kerültek sorra. A protestánsok előbb Lippaynak adták be a sérelmeket, azt gondolván, hogy valahogy megalkudhatnak rajtuk s nem kell az országgyűlés előtt vitatkozniok e dolgokról. Hanem Lippayval bajos volt megalkudni. A katholikusok szintén készitettek sérelmi lajstromot s felszólitották ellenfeleiket, hogy vagy intézzék el a katholikus sérelmeket, vagy mellőzzék a magukét.
Gróf Wesselényi Ferencz.
Cromner János egykorú metszete után.
Felirata: OMNIS IN FERRO SALVS. A kép alatt: COM(es) FRANCISCVS VESZELENY de Hadad Perpetuus de Murany nec non Partium Superioris Regni Hungariae Generalis et Praesidii Filekiensis Administrator ac S(acrae) C(aesareae) R(egiae)q(ue) M(aiestatis) Camerarius et Consiliarius. Johan(nes) Cromerus sculp(sit) et excu(dit) Leutschoviae.
Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.
A protestánsok azt kivánták, hogy legalább a Pozsonyhoz közel eső vidékeken igazitsa el a sérelmeket a kormány még az országgyűlés alatt, a távolabb eső vidékek ügye maradhat az országgyűlés befejezése utáni időre. A katholikusok nem engedtek. A protestánsok a királyhoz fordultak; a király pedig a birói forumokhoz utasitotta őket.
Május 10-ikén volt vége a vallási vitának. Az eredmény egy törvényczikk volt, mely biztositja a birói végrehajtás szabadságát a vallási ügyekben. „Titoktanács előtt protestáltunk” – irja egy protestans követ – „hogy nekünk ez articulussal satisfactionk nem lött; mert a gyűlés alatt kellett volna a mi sérelmeinket a diploma szerint elintézni.”
A már emlitett trencséni példa mutatta, hogy mennyiben védelmezte a protestánsokat az 1647-iki törvény, mely büntetéssel fenyegeti a vallásháboritókat. „Istenre s az időre kell a többit biznunk,” irja a protestáns követ.
A vallási sérelmek után következtek a közjogiak. Az 1608-iki törvények sérelmével különösen az 1649-iki országgyűlés után az udvar német katonákkal rakta meg a magyar várakat. 1651-ben Kassára is próbált vagy háromszáz idegen katonát küldeni, de a város nem bocsátotta be őket s Pálffy nem akarta segiteni az udvart ebbeli szándékában. 1652 elején körülbelül négy ezer német katona volt a magyar végvárakban.
A rendek a németek kivitelét követelték. A papság és a főurak azt akarták, hogy megmaradjanak a következő országgyűlésig.
Lippay igy akarta. Megmondotta, hogy Erdélyre kell vigyázniok, mert azelőtt német nélkül volt a vidék s akkor könnyen elfoglalhatták az erdélyi fejedelmek. Tekintettel a királyválasztásra, a kormány elfogadta azt a törvényczikket, mely elrendeli, hogy három év mulva ki kell vinni a németeket.
A vármegyék még 1652-ben követet küldöttek Prágába, a ki sürgette az országgyűlés egybehivását, különösen a végbeli állapotok javitása végett. Midőn a király halasztó választ adott, a követ arra kérte, hogy engedje meg a megyéknek a követküldést a birodalmi gyűlésre a segélypénz végett. A király e kérést megtagadta.
„Ezt a legfájdalmasban szenvedik az emberek”, – irja egy megyei úr – „hogy már nem is könyöröghetnek másoknak segedelemért”.
A megyék gyanakodtak, hogy a császári kamara más czélokra forditja a birodalmi segélyt s az alatt a magyar végek pusztulnak. Az országgyűlés ezerkilenczszáz katonának zsoldját szavazta meg, melynek felét a földesúr tartozott fizetni. A korona őrzésére egy forintot ajánlott portánként.
Lippay György esztergomi érsek.
Wiedemann Illés metszete után.
Felirata: GEORGI(us) LIPPAY de ZOMBOR ARCHI EP(isco)PVS STRIGON(iensis) LOCIq(ue) eiusdem COM(es) PERP(etuus) PRIMAS HVNG(ariae) LEG(atus) NAT(us) SVM(mus) SEC(retarius) et CANC(ellarius) S(acrae) C(aesareae) R(egiae) q(ue) M(aiestatis) Cons(iliarius) int(imus) 1651. E. Wiedeman sculp(sit).
A „Centuria Heroum” idézett kiadásából.
Ez országgyűlés két koronázást látott. Június 27-ikén koronázta meg Lipótot s azután Mária Eleonorát, III. Ferdinánd harmadik nejét. Az országgyűlés az új királynak portánként egy forintot szavazott meg s ugyanannyit a királynénak. III. Ferdinánd július 3-ikán erősitette meg az 1655-iki törvénykönyvet. Ez volt a király utolsó országgyűlése. 1657 április 2-ikán meghalt.
Lipót királylyá választása előtt egy iratot terjesztettek Pozsonyban, mely a magyaroknak az örökös királyság intézményét ajánlotta. Az irat azt vitatta, hogy Magyarország még nem élhet egyedül, reá szorul a Habsburgok segitségére a török ellenében.
Senki sem volt oly heves ellensége az örökös királyság eszméjének, mint Zrinyi Miklós, a horvát bán. A nagy költő és államférfiú rendkivül el volt ekkor keseredve. Szeretett volna nádor lenni. Mint maga mondja: „Magyarország dolgainak mind jó, mind gonosz szerencséje a palatinusság administratiójából legkiváltképen vagyon.” Ép azért óhajtotta a nagy méltóságot. Tervei voltak és égett a tettvágytól. Kétségbe volt esve a magyar állapotok miatt. A magyarok – igy szólt – lankadtan, betegen vannak, török rabolja egy felől, más felől megveti minden és sirniok sem hadnak, és a ki tartoznék segiteni is, az örül nyavalyáján.
Zrinyi, a ki 1644-ben Rákóczy ellen harczolt, most ugy látta, hogy az ország a Habsburgoktól alig remélhet boldogabb jövőt. Erdély felé fordult tekintete. Igen nagyra becsülte az ott uralkodó fejedelmet. Várta, hogy megsegiti a magyart. De vajjon alkalmas volt-e II. Rákóczy György arra a nagy feladatra, melyet Zrinyi szánt neki?1