Hajdúk garázdálkodása.
Egykoru festmény Bubics Zsigmond püspök gyüjteményében.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A „Querela Hungariae” jellemzése a magyar viszonyokról. A közerkölcsiség sülyedése. Ennek okai. A török hódoltsági viszonyok. A török valláspártolása és türelmessége. Török közigazgatás. Adók nemei. A véradó. A földesuraknak fizetett adó. A szabad hajdúk garázdálkodása. Ezek jellemzése. Közállapotok. Főuri élet. Thurzó Borbála lakodalma. A jobbágyság szomorú helyzete. A pórlázadás (1631). A jobbágyság ügye az országgyűléseken. Országgyűlési határozatok. A jobbágyok szabad költözési joga. Köznemesek. A falvak pusztulása. Tisza István birtokszerzése. Foglalkozási ágak. Földmivelés. Gyümölcstenyésztés. Állattenyésztés. Ipar. Czéhek. Kincstári városok. Kereskedés akadályai. Közlekedési viszonyok. Vásári piaczok. Sókereskedés. Kereskedők. Közbiztosság hiánya
„Mostan vadnak, jaj, azok az üdők mi nékünk, melyekben az élők az hóltakra és az hóltak az élőkre valóban irigykedhetnek az ördögnek emberi nemzetséghez megkegyetlenűlt gonoszságáért ...” – igy jellemzi e korszakot a „Magyarország panasza”, e kor legsajátságosabb terméke. A magyar viszonyokat az Akháb zsidó király korabeli állapotokkal hasonlitva össze, a ki szükségtelen háborúba bonyolitotta az országot: a világ végét, az utolsó itéletet látja közelegni, mert már minden fegyelem és tisztességes erkölcs, a békesség és csendesség felháborittatott. Szalárdi János is, ez a jámbor és a „Panasz” irójával rokonlelkű krónikás „Siralmas magyar króniká”-nak nevezte el művét, mely e kor történetével foglalkozik. Nagyon sötét képek, túlerős szinekkel rajzolva, de mindkettő hű annyiban, hogy koruk hangulatát hiven tükröztetik vissza. Wéltó folytatása az előbbi korszak „Magyarország romlásá”-nak. Sok igazság van e panaszokban. A ki a társadalmi rendet s a közerkölcsiséget megfigyelte, sok elszomoritót talált s a viszonyok rosszabbulását, a nemzeti erő lassú elernyedését s az erkölcsiség rohamos sülyedését könnyen felismerhette. Az okokat is megtalálhatta a politikai helyzetben. A hódoltsági vidék mutatta a legszomorúbb képet, a török volt tehát a baj egyik főforrása. Újabbkori irók sokat beszélnek a törökök humanismusáról, hogyan tisztelték a keresztyén vallást, hogyan vették védelmükbe a másunnan elüldözött papokat és tanitókat, sőt olykor földesuraikkal szemben a jobbágyokat is, hogyan őrködtek a közerkölcsiség fölött, mily szigorúan megbüntették a gyilkosokat stb. De e humanismus politikai számitásból eredt s nem is volt általános. Olykor a protestánsokat pártolták a katholikusok rovására, máskor ezek papjait is bilincsre verték s nagy váltságdij mellett bocsátották szabadon; jezsuitáknak, ferenczrendi szerzeteseknek menedéklevelet adtak, hogy hiveiket sorra látogathassák, de más alkalommal annyit verettek egy ferenczrendi szerzetes talpára, hogy lepedőben kellett haza vinni;1 engedélyt adtak, hogy templomaikat kijavithassák, de azért más izben a templomba betörtek, az oltárképeket letépték, az egyházi edényeket, kelyheket, tömjéntartót, misemondó ruhákat elrabolták s még a padokat is kiforgatták helyeikből.2 A mint nem tisztelték alattvalóik vallását, még kevésbbé tisztelték azok vagyonát. Az egész török közigazgatás az ország lakosainak kihasználására volt alapitva. Kikötő- és révpénzt, vámot szedtek a bor, gabona, szarvasmarha után, helypénzt s vásárfelügyelői dijat fizettettek a vásárokon, volt mázsa- és kilo-hányad, mészárszékadó (juhlábadó), boroshordókra, sör-, gyertyaöntő-, festő-házakra, malmokra kivetett adó, katona-, mátka-, fejadó3 s ezeken kivül még számtalan faja az adóknak, tizedeknek és birságoknak; volt véradó is, melyet a gyilkos, vagy ha az nem volt kinyomozható, az a község fizetett, melynek határában a gyilkosság történt; igy egy öcsödi lakos, a ki egy tolvajt agyonütött (1642) kénytelen volt utoljára megszökni falujából, mert megunta a sok fizetést érte.4
S ehhez járult az az adó, melyet a földesúrnak fizettek, a kik a rendes adón, a termények tizedrészén kivül szintén változatosnál változatosabb adónemeket találtak ki, továbbá a magyar királynak, vagy erdélyi fejedelemnek fizetett adó, az egyházi adó stb.
Hajdúk garázdálkodása.
Egykoru festmény Bubics Zsigmond püspök gyüjteményében.
Mind e terheken kivül még sok egyéb ok is volt, melyek mind elszegényedésre s pusztulásra vezettek. Időközönként török, tatár és német rablóhadak vonultak végig egyes vidékeken, kik kiméletlenül raboltak, vagy rengeteg sarczot követeltek. Az ezek által okozott pusztitást végül a hajduk garázdálkodása is növelte. Nem azé a 9254 hajdúé, a kiknek Bocskay tűzhelyet adott, bár a letelepités ezek kebléből sem irthatta ki a vadságot s ezek sem lettek még sok idő múlva sem városaik békés lakóivá, hanem azon vándor vitézeké, kik e név alatt az országban szerte kalandoztak. Zsoldos katona, ki bérét megunta várni, földhöz ragadt jobbágy, ki hármas ura zsarolását nem birta tovább állani, elszegényedett nemes, a ki tűrt a meddig tűrhetett s amikor türelme kifogyott, felcsapott szabad vitéznek, hajdúnak. Elszánt, vitéz emberek voltak, a kik bátran szemébe néztek a veszedelemnek – nem volt sok koczkáztatni, sem vesziteni valójuk; rabló, garázda nép, mely szivtelenül fosztott, pusztitott, zsákmányolt, de élete fentartása kényszeritette reá. Neve magyar, török, német előtt gyűlöletes volt, talán ez utóbbi előtt legjobban. De van egy hazafias vonásuk is, mely a negyvennyolczas idők „szegény legény”-eire emlékeztet, ők e kor „Rózsa Sándor”-ai: kiméletlenül rabolnak, ölnek, de hacsak lehet, inkább az ellenséget. Halálosan gyűlölik a németet és a törököt. Ha alkalom kinálkozik, zsoldba is szegődnek egyes támadásokra vagy várak védelmére, de erélyes, tapasztalt és tapintatos vezető vagy várkapitány legyen az, ki velük bánni tud. E hazafiasságot belső ösztönük sugallta, nem volt ez közös eszme, mely állandóan egymáshoz fűzte volna vagy összetartotta volna őket, így erejüket apró csatározásokban fecsérelték el. Ha ellenség nem volt, a népet rabolták, zaklatták és szegényitették, s igy a köznyomort ők is súlyosbitották.
A különböző terhek súlya a köznemesekre és jobbágyokra nehezedett. Jobb dolguk volt azon országrészeknek, melyek a török hóditást elkerülték, de ezek másrészről a gyakori hadjáratok alkalmával szenvedtek sokat. A földesurak békésen megegyeztek a körülményekkel, tovább is nyugodtan éltek, politikával vagy vadászattal foglalkozva, utazgatva, olykor-olykor országra szóló vendégséget vagy lakodalmat csapva. Ha a Thurzó Borbála lakodalmát (1612) olvassuk, mely 14,310 forintba került s miatta az uradalomnak huszonhárom szarvasmarhával, harmincz darab bölénynyel, nyolczvanegy disznóval és malaczczal többet kellett beszolgáltatni s hogy hatszázötven akó bor, husz akó eczet s kétszázkilenczven akó sör volt előirányozva s a várban husz idegen szakács sürgölődött,5 alig hinnők el, hogy az országnak sok oly faluja volt, hol a lakosok nem merték elpusztult házaikat sem felépiteni s inkább kunyhókban laktak, hogy a török meg ne irigyelje jólétüket s újabb adóval ne sujtsa őket.
Nehéz és vigasztalan helyzetük a Nyirségen, Abauj-, Zemplén-, Borsod- és Tornavármegyében 1631-ben lázadásra vezetett s az elégületlenek vezért is találtak Császár Péter személyében. Katonailag szervezett had volt, élén generálissal, kapitányokkal, tizedesekkel és egyéb „vitézlő tisztekkel” fegyverekkel, vasvillákkal, „hajtólánczos botokkal”, zászlókkal s dobokkal ellátva. A kezdetben jelentéktelen rablócsapat pusztitó hadjáratában folyton növekedett a helyenként fölvett és fölesketett parasztokkal. A derékhad előtt jó messze levél-, ízenet- és követséghordozók jártak, kik a vidék népét csatlakozásra szólitották föl. A lázadás okául a hadaktól való inséget s a földesurak zsarolását emlegették, kik úton jártokban is csak az a pénzükön éltek s dühök is ezek ellen fordult s különösen a „németségnek nem kevés félelmök volt miattok.”6 A gyülevész hadat ifjabb Bethlen István, Zólyomi Dávid és Csomaközi András váradi alkapitány Nyir-Bátornál támadták meg s kemény ellenállás után szétverték. A lázadás ereje ugyan ezzel meg volt törve, de még ezután is verődött össze egy kisebb csapat, mely élén az életben maradt vezérrel pusztítva vonult tovább Kassa felé. E városnál a vezér is elfogatott s elrettenő például négyfelé vágatott s a vezető nélkül maradt hadat azután (1632) Forgách Miklós felsőmagyarországi kapitány csendesitette le, kegyelmet és bajaik orvoslását megigérve nekik.7 De mélyre ható, gyökeres intézkedés, mely sorsukat lényegesen megváltoztatta volna, ezután sem történt.
Forgách Miklós.
Egykoru metszet után. Aláirása: Nicolaus Forgatsch General in Ober-Ungarn.
Khevenhiller id. munkája függelékéből.
Helyzetükkel ugyan gyakran foglalkoznak az országgyűlések, de azok végzéseit kevés helyen foganatosították. A szabad költözést ugyan már az 1556. évi XXVII. törvényczikk megengedte, de hogy ez mily kevéssé lépett életbe, elég bizonysága az, hogy az 1608-ik évi országgyűlés is csak annyit rendel el, hogy azon megyék, a hol a jobbágyok szabad költözése nincs gyakorlatban, ez ügyben megyei határozatokkal intézkedhetnek. Némileg könnyitett helyzetükön az 1618-iki országgyűlés, mely megtiltotta, hogy a tizedszedők tized helyett pénzt követeljenek a jobbágyoktól s meghatározta, hogy az adókivetésnél egy kapura négy jobbágyház és tizenkét zsellér számíttassék, valamint a véghelyeknél teljesitendő robotmunka mennyiségét is, a mely intézkedésekkel sok visszaélést és önkénykedést szüntetett meg. Szintén fontos az 1625. évi országgyűlés határozata, mely megtiltotta a véghelyek kapitányainak, hogy vámot szedjenek a jobbágyok adójától s az 1655. évi XXII. törvényczikk, mely azon visszaélést orvosolta, hogy földesurak és egyes kapitányok foglyaik vagy azok váltságdijának szállitására kötelezték jobbágyaikat. Mindez intézkedések csak némileg enyhitették ez osztály szomorú helyzetét.8
Ezenkivül még vallásszabadságukat is sokképen megsértették; földesuraik e miatt sok helyen elüzték vagy maguk vallására kényszeritették őket.
A jobbágyok mellett szomorú viszonyok között élt a köznemes is, a ki, a mig lehetett, türte az ellenség pusztitását, birtoka romlását s ha nem volt reménye, hogy azt felépítheti vagy békében lakhatja, elbujdosott s a zsoldos katonák vagy szabad hajduk számát szaporitotta.9 Egész falvak maradtak e miatt néptelenül s terjedelmes földek gazdátlanul. Olcsó volt a föld, nem volt biztos a birtoklása, könnyen lehetett vásárolni. Egyes, jövőbe látó nemes emberek – mint Tisza István gyulai kapitány – össze is vásárolták olcsó pénzen az ilyeneket, beiktatták magukat azok birtokába s várták az időt, mikor a török uralom megszünik s azt birtokukba vehetik.10
A lakosok foglalkozását a mi illeti, legrosszabb idő a földmívelésre járt, nem volt biztos a földmívelő, hogy fog-e a maga részére is arathatni? A mit termesztettek, sőt a már csürbe takart terményt is folytonos veszély fenyegette. A törökök részére különösen kölest termesztettek s ezenkivül a törökök Gyulán a kukoricza termesztését is megkezdték.11
A gyümölcstermesztésben is pangás állott be, bár ezt a török is pártolta s nehány ujabb gyümölcsfaj (sikulai alma) meghonositása is ez időre esik.12 A szőlőtermelés több vidéknek főjövedelmi forrása volt s a bornak nyugot felé Ausztriába, Steier- és Németországba, északra főleg Lengyelország felé volt nagy kivitele.13
Az állattenyésztésre a míveletlenül maradt földek önként kinálkoztak, de azok eladását a vásárra hajtással járó koczkázat, a sokféle vám nagyon megnehezitette s azonkivül is sok akadály volt. A török széna- és makkadót is szedett14 s gyakran megesett, hogy a hajduk és törökök egész nyájat elhajtottak. Mégis a török hódoltsági Alföld volt a marhatenyésztés főtelepe – az „alföldi” elnevezés ez időben egyértelmű volt az ökörhajcsár elnevezéssel – itt különösen Kecskemét, Debreczen, Mező-Túr, Hódmezővásárhely foglaltak el kiváló helyet.15 Habár az állattenyesztést sokféle veszedelem fenyegette, de azért voltak oly községek, valamint egyes vállalkozó emberek, kik még lakóhelyüktől távolabbi vidékeken is béreltek ki e czélra földet s a kik szembe néztek a koczkázattal és messze földre elmentek vásárra.16
Az ipar a városokban virágzott, különösen az erdélyi fejedelmek voltak nagy pártfogói, a különböző mesteremberek számára a legtöbb czéhlevelet ez időben ők adták ki s egyes mesterembereket meg is nemesitettek, mint Bethlen Gábor a Petneházi kapitány szabóját.17
A török hódoltsági városok közül még legkedvezőbb helyzete az úgynevezett kincstári városoknak volt. Ilyen volt például Nagy-Kőrös és Kecskemét. Ezek mentek maradtak a török földesurak zsarolásaitól s adó fejében salétromot stb. tartoztak beszolgáltatni.18
A kereskedést különösen a közlekedési viszonyok rosszasága s az útazás veszedelmei, s a különféle vámok, vagy harminczadok stb. akadályozták. Törökök, hajduk, nem egyszer megtámadták a gyanutlan kereskedőket s megfosztották áruiktól, sőt életüktől is. Hiresebb piacza volt ez időben Pozsonynak, Kassának, Váradnak, Debreczennek és Lippának, melynek kőből épitett oszlopos bazára máig fenmaradt. A kereskedés tárgya itt főleg a só volt, melyet vizen szállitottak idáig. A kereskedők között sok rácz, görög, olasz és zsidó is volt található.19
Hogy a közbiztosság e korban milyen gyenge lábon állott, arra nézve elég bizonyság Szenczi Molnár esete. Az 1613-ik évben Rohonczról (Vasmegye) az Alföldre akart utazni, hogy tanulmányozza az ottani viszonyokat s behajtsa a kint lévő adóságokat. Egy „deákinassal” kelt útra, de az utazásnak, alig hogy elindultak, nem remélt akadályai támadtak. Magukban még egyik falutól a másikig sem útazhattak, hol egy, hol két katonának kellett kisérni. Utközben igy is sokszor nagy félelmet állottak ki. „Nagy félve háltunk az elfutott népű faluba'” irja a Léva közelében eső Boriról, hová a Lorántfi Mihály katonája kisérte el. Böszörménynél tovább igy sem mert menni: „Innen visszafutamodtunk tatártul féltünkben” irja Naplójában. Hasonló félelmeket kellett a vásárra útazó kereskedőknek kiállani, kik legtöbbször biztosság kedvéért, mint külföldön, úgy nálunk is, csapatokba állottak össze.