Nagyvárad a XVII. század derekán.
Egykorú rézmetszet után. Bubics Zsigmond püspök gyűjteményének példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A tatár hadak hazatérése. A hadi sarcz. Rákóczy izgatásai. A segesvári országgyűlés. Barcsay fejedelemségének elismerése. Az új fejedelem önzetlensége. Rákóczy gyűlölete Barcsay ellen. Diplomatiai kisérletei. Végzetes hatalomvágya. A rendek Rákóczy ellen. A hadi sarcz első részlete. A véghelyek birtokának kérdése. A hajduvárosok. Várad. Barcsay fellépése a Partium visszaszerzése érdekében. Egyezség Rákóczy és Barcsay között. A beszterczei gyűlés. A rendek manifestuma Rákóczy ellen. A porta fenyegetései. Rákóczy hadai Szatmárban és Szabolcsban. A bécsi udvar magatartása. A Rákóczy-ház erdélyi birtokai kérdése. Barcsay pénzügyei. A Rákóczy-javak elkobzása. Rákóczy hadjárata Erdély ellen. A keresztesmezei gyűlés. Kemény János. Közvetitése Rákóczy és Barcsay között. Barcsay a temesvári török háborúban. A marosvásárhelyi gyűlés. Rákóczy másodszori visszahelyezése. Szövetség az oláh vajdával. A bécsi udvar közbelépése. A törökök győzelmei. Barcsay visszahelyezése. A szélcsend.
Az új fejedelem a legválságosabb körülmények közt vette át a hatalmat, de trónra lépte legalább véget vetett a romlásnak s ezrek életét, messze földet mentett meg az enyészettől, mert a török beváltotta igéretét s nem folytatta a pusztítást. Barcsay kivitte, hogy a tatár had nem Erdélyen át vette útját hazájába, sőt gondja volt reá, hogy a Konstantinápolyban fogva levő erdélyi kapitihák, Tisza István és társai, végre visszanyerjék szabadságukat.
Másrészt az uti possidetis elve alapján kötött egyezség Erdély megmaradt területének teljes épségét is biztosította s azonkivül, a mit a nagyvezér eddig Rákóczytól elvett, egyetlen egy vár átadását sem kivánta. Pénzt ellenben szertelenűl sokat követelt. De bármi aránytalan volt az új adó és a sarcz az elpusztult ország anyagi erejéhez képest, a fizetés körül is számítani lehetett a török engedékenységére s általában úgy látszott, hogy az új kormányzat magán a pénzkérdésen nem fog hajótörést szenvedni. Minden attól függött, hogy az irányadó tényezők komolyan, egy értelemmel fogjanak az újjászervezés munkájához, mely czélból a nagyvezér szeptember 16-ikán haza bocsátotta az új fejedelmet, hogy országgyűlést tartson s az egyezséget a rendekkel elfogadtassa. De mivel nem biztak többé az erdélyiekben, sőt attól tartottak, hogy Barcsay, ki csak a legsürgetőbb kényszerhelyzetben fogadta el a fejedelemséget, le fog köszönni, követsége egy részét kezesűl a táborban tartották. A nagyvezér megigérte, hogy az országgyűlés folyamán a török-tatár hadak tétlenűl maradnak s ha a rendek teljesítik a porta parancsát, békésen eloszolnak, ha azonban vonakodnak, „bejönnek s örökösen itt maradnak”. A közvélemény nem is ellenezte a török kivánságok teljesítését. Mint Barcsay, a rendek is meghajoltak a helyzet kényszerűsége előtt s immár attól függött minden, hogy Rákóczy György, ki még fegyverben állott, ámbár semmit sem tett az ország védelmére, minő magatartást fog követni. Barcsay első sorban hozzá fordult s szeptember 19-ikén kimerítően, teljes őszinteséggel tárta fel előtte eljárásának indító okait. Elmondotta, hogy csak kénytelenségből ment a táborba, hol csupán azért, „hogy pasaságot Erdélyben ne hagyjanak,” s a török fősereg az országra ne törjön, fogadta el a fejedelemséget s a szörnyű terhes feltételeket. Esdve kérte tehát, nyugodjék meg az eldöntésben, mert az új helyzetben is „meg akarom mutatni, nem háladatlan nevelt szolgája vagyok Nagyságodnak.”1
De Rákóczy nyomban megkezdte ellene az izgatást s kiadta a jelszót, „hogy elviselhetetlen summát, nagy darab földet”2 igért a töröknek s igy vásárolta meg tőle a fejedelemséget. Az országgyűlést, melyet Barcsay október 5-ikére Segesvárra hivott össze, noha a török a határon állt, Rákóczy meghiusítani igyekezett s mindenkit eltiltott a megjelenéstől. Csakugyan kevesen gyűltek Segesvárra, s kedvetlenűl, bátortalanúl taglalták a kérdést, elfogadják-e Barcsayt fejedelemnek s kivel: a portával, vagy Rákóczyval szakítsanak.3 „Mindnyájan akarnák – mondja az egykorú országgyűlési naplóiró – a ködment megmosni, de senki sem akarná megáztatni.” Végül azonban azon kikötéssel, hogy lemond, mihelyt Rákóczy a portát megengeszteli, Barcsayt fejedelmül ismerték el. Rákóczy azonban már ekkor támadni készült, de Barcsaynak gyorsan török sietett segélyére s igy a támadás egyelőre elmaradt, s az ország nyugalma ez évben többé nem háboríttatott. A rövid béke idejét Barcsay teljes buzgalommal felhasználta, hogy viszonyát Rákóczyval rendezze. Minthogy sohasem kereste az uralmat, készségesen elfogadta az országgyűlés azon kikötését, hogy, ha Rákóczynak sikerül a portát megengesztelni, nyomban leköszönjön. Erről október 18-ikán ünnepélyes hitlevelet állitott ki, melyben ismétli, hogy „soha e galibás állapotnak kivánója nem voltam” s kötelezi magát, hogy jövőre is Rákóczy érdekeit fogja szolgálni s nem a maga trónja megerősítésére törekszik, hanem mindent elkövet a portán, hogy Rákóczy kegyelmet kapjon, mely esetre nyomban visszalép. Addig is csak Rákóczy helytartójának tekintette magát s el volt tökélve, politikai és magán érdekeit egyaránt teljes kiméletben részesiteni. Ez a békülékenység lett azután végzete, romlásának főoka, mert Rákóczyt megengesztelnie soha sem sikerült. Rákóczyt teljesen elvakította a keserüség és gyülölet. A józan ész azt sugalhatta volna neki, hogy örülnie kell, hogy az lett utóda, a ki bármikor kezébe adja a hatalmat, mihelyt a porta engedi s a ki addig is hatásosan megvédi óriási erdélyi jószágait a ragadozók ellen. Önérdeke kivánta tehát, hogy támogassa Barcsayt, időközben meg a nagyvezért igyekezzék megengesztelni, mi kellő türelem és kitartás mellett lassan ugyan, de végűl talán sikerülhetett volna. Csakhogy a harag rossz tanácsadó s Rákóczyt az ellenkező irányba terelte. Az első percztől kezdve ostromolta Barcsay állását s irigy gyülölködésében személyéről, egyéniségéről4 a legkiméletlenebbűl nyilatkozott. A legalacsonyabb származású embernek nevezte, kit ő emelt föl a porból, a leghálátlanabb szörnyetegnek, hazaárulónak, szentségtörő bitorlónak,5 kinek hinni nem lehet.6 Még azt is rá fogta, hogy „közelít a pápistasághoz.” Ez a vád onnan származott, hogy Barcsay a bécsi udvarhoz követet küldött s jóakaratát kérte Erdély számára, mely esetre ő is, mint Rákóczy már nehány hóval azelőtt tette, bizonyos kedvezményeket igért az erdélyi katholikusoknak. De sem az udvar, sem a magyar urak előtt nem titkolta tulajdonképeni szándékait Rákóczy irányában. Égre-földre kérte őket, birják reá, „vonja el, alázza meg magát; szolgálja istenét, keresse kedvét az országnak s a fényes portának, ne fegyverrel, könyörgéssel”. De Rákóczy engesztelhetetlenül gyülölte benne a parvenüt, a szerencsésebb versenytársat. E gyülölet családja minden tagjára, még édes anyjára, az özvegy fejedelemasszonyra7 is kiterjedt s lehetetlenné téve az őszinte megegyezést, további végzetes megpróbáltatásokba sodorta immár nemcsak Erdélyt, hanem a részeket s Magyarország némely vármegyéit is.
Rákóczy haladt a maga útján s folytatta azt a képzeleti, ábrándos politikát, mely már annyi keserű csalódásnak tette ki. Őszszel követe újra megjelent Bécsben, de most már nemcsak azért, hogy az udvar szövetségét megnyerje, hanem azért is, hogy Velenczétől kérjen segitséget. Ügynöke fölkereste a köztársaság követét s utalva arra, hogy az idén is Rákóczy mentette meg Dalmácziát a török támadástól, a jövőre véd- és daczszövetséget ajánlott s 200.000 arany segélyt kért. A velenczei követ meghallgatta ugyan az ügynök előterjesztését, jelentést is tett róla a dogenak, de nem ajánlotta elfogadásra.8 Ép oly meddők voltak igyekezetei az udvarnál, mely – mint a velenczei követ irta – Erdély ügyével foglalkozni sem akart, hogy erejét a még mindig folyó svéd-lengyel-dán háborúban vethesse latba. Mindazáltal Rákóczy folyton reményekben ringatta magát, sőt azzal hitegette az erdélyieket, hogy nemcsak a császár, hanem a svéd is – pedig annyit tudnia kellett, hogy az egyik kizárja a másikat – segíteni fogják. Ugron András, a bátor, szókimondó, okos ember, jeles gazda, e nehéz időkben az ország főpénztárnoka, ki becsületesen kezelte az ország pénzét és sáfárkodásáról számadást tett, melyet családja két évtized multán is elő tudott mutatni, méltán felelte Rákóczynak, hogy szép az a segitség, de szeretné már látni. Erdélyben a közvélemény veszett ügynek tekinté a Rákóczy ügyét s a józan elemek elfordultak tőle. Mikor az országgyűlés novemberben összeült, ott Rákóczy következő nyilatkozatát terjesztették: „Isten úgy segéljen, nem gondolok vele, ha Erdély pusztán marad is, még sem hagyom becsületemet; ha én nem birom, más is ne birhassa.”9 A rendek ezt a felfogást a legélesebben kárhoztatták s megható szavakban kérték, ne szaporítsa szenvedéseiket, hisz már is „hazánknak szine-java a lengyelországi, minden méltó ok nélkül suscipiált expeditiótul fogva, ki pogányság között, ki másutt keserves rabságot szenved.” Azóta meg iránta való hűségükért a törökök „lakóhelyeinknek nagy részét porrá, hamúvá tették, sok ezer ártatlan lelkeket öregekkel elegy örökké való rabságra vivének, némelyeket fegyvernek élével, némelyeket egyéb iszonyodásra méltó halálnak nemével megölének.” „Mindezeken – folytatták Ngodnak szive meg nem esvén, inkább akar rajtunk 5–6 hónapig uralkodni, mintsem a maga méltóságában kisebbséget szenvedni.” Pedig „noha nem a haza szülte, de annyi emberkorig, oltalomnak inkább, mintsem romlásvárásnak segitsége alatt nevelte és annyi javaival, melyet gyermekségétől fogva vett, tartotta Ngodat”.10 Istenre kérték tehát, engedje át őket a maguk sorsának. Figyelmeztették, mennyire ingerli a törököt, midőn az elűzött moldvai és oláh vajdáknak jószágain menedéket ad, „kiknek maga mellett való tartásával a fényes portának szeme fényét szurkálni láttatik”. Midőn Rákóczy sem kérésre, sem intésre nem hallgatott, a deczemberben Segesvárt tartott országgyűlés még élesebben kifakadt ellene. „Minden Ngod cselekedetiből – irta neki – azt láthatjuk mind mi, mind az egész világ, inkább akarná a szegény hazát és mindnyájunkat éppen veszni, csak maga személye maradhasson meg.” Felszólították tehát, ne engedje tovább rontatni az országot, hanem bocsássa el hadait, adja ki az erdélyi véghelyeket, küldje el köréből a két vajdát, maga pedig valamelyik magyarországi várában vonja meg magát. Tudtára adták, hogy nem ők szakadtak el tőle. „A Ngod elviselhetetlen igája alatt – mondják – mégis nyögtünk volna, csak a porta engedte volna.” De a török mást parancsolt s nekik engedelmeskedniök kellett, mert „az ellen való állásra erőnket nem ismerjük; haszontalan az ellen rugdalózni nem akarunk, hogy magunkkal együtt a kereszténységre ok nélkül veszedelmet ne hoznánk.” Kérik tehát: „szánjon meg bennünket, ne rontsa hazánkat maga személyéért és méltóságáért.” „Emlékezzék istenesen, mennyi jót tett a haza Ngoddal, atyjával és azon felül is mutassa meg, noha másunnan származott közinkben, nem háládatlan szegény hazánkhoz. Hiszen mi sem vagyunk barmok, – folytatják – hogy csak vonjuk az igát, nyögjünk a verés alatt. Fel kell valaha serkennünk s Ngod irásival kényszerittetvén, részét ki kell mondanunk az igazságnak.”11 A rendeket nem Barcsay izgatta e fellépésre, hanem a nagyvezér, ki semmi áron sem akarta tűrni, hogy Rákóczy anyjának, feleségének, fiának, vagy pedig hiveinek javai legyenek Erdélyben. A nagyvezér ez ügyben irt a jenei pasának, ez meg egyenesen a szultán szigorú parancsakép értesítette róla Barcsayt.12 Ilyen parancs azután egyre-másra érkezett s minthogy nem volt foganatja, a portán azzal gyanusitották Barcsayt, hogy titkon összejátszik Rákóczyval, ki meg azzal vádolta, hogy az ő felbujtására küldi a török az ilyen rendeleteket. Pedig a dolog természetéből következett, hogy a török Rákóczy jószágainak elkobzását követelte, ki azokon menedéket adott a nagyvezér által elcsapott oláh és moldvai vajdáknak. Másrészt követelnie kellett azt is, hogy mindazok, kik meg nem hódolnak Barcsaynak, elveszítsék jószágaikat s ne zavarják Erdély belső békéjét. Maga Barcsay nem volt az erély, nem volt az erőszak embere s minthogy még mindig csak Rákóczy helytartójának tekintette magát, nem akarta a törvény szigorát alkalmazni Rákóczy hivei ellen. Különben is végtelen nehézségekkel kellett küzdenie. Mikor trónra lépett, nemcsak az ország volt kipusztúlva, hanem a kincstár is üres volt, a fiscalis jószágokat s más jövedelmeket még Rákóczy birta. E mellett a porta sürgősen kivánta a hadi sarcz első részét, 100,000 tallért. A rendek ki levén merülve, nem igen akartak fizetni s midőn Barcsay a novemberi országgyűlésen a porta kívánságát előterjesztette, nagyon sokan elidegenedtek tőle s a fejedelemnek fel kellett vetnie a cabinet-kérdést. Kijelentette, hogy kész leköszönni, ha a rendek óhajtják. Ha ellenben azt akarják, hogy maradjon, teljesitsék a porta kivánságait, gondoskodjanak a 100,000 tallér megfizetéséről, különben a török hadak újra elárasztják az országot s maguk veszik meg rajta a sarczot. Minthogy a jelenlevő török követ szintén erősen fenyegetőzött, meghozták a törvényeket, melyek a hadi sarcz fizetését elrendelik. A pénz azonban lassan, nehézkesen folyt be. Barcsay minduntalan tartott gyűlést, folyton felajánlotta lemondását, a rendek azonban mindig visszautasították. De a helyzet nem tisztúlt, a fizetés igen lassan haladt, másrészt Rákóczy egyre ellenségesebb magatartást követett. Jószágait Barcsay nem bántotta, sőt ő is, a rendek is biztosították, hogy ujra fejedelmükül fogadják, mihelyt a portát kibékíti. Addig azonban mondották – köszönjön le s adja ki a részeket s a kezén levő várakat. Rákóczy hallani sem akart ilyesmiről. Hasztalan figyelmeztette Barcsay, hogy ezzel az illető vidékekre idézi a török veszedelmet s a porta nemcsak tőle, hanem Erdélytől is elveszi a véghelyeket. Maga a török szólította fel kevéssel Barcsay kinevezése után a Szabolcs vármegyei hajdúvárosokat, noha azok nem tartoztak Erdélyhez s Rákóczyt csak mint a két vármegye élethossziglani birtokosát uralták, hogy az új fejedelemnek engedelmeskedjenek. Ők azonban azt felelték, hogy „mi Barcsay Ákost nem uraljuk, minthogy nem is kivánja. Erdélyhez is nekünk semmi közünk nincs” s az ő urok a római császárral való békesség szerint Rákóczy György.13 Ebben teljesen igazuk volt. De az eset jelzi, hogy a török Rákóczyt ekkor már nemcsak az erdélyi részek, hanem a két magyarországi vármegye birtokában sem akarta meghagyni s komoly volt a veszély, hogy előbb-utóbb vagy magának foglalja vagy legalább elpusztítja azokát. Barcsay tisztán látta a helyzetet s előre megmondotta, mik lesznek Rákóczy makacsságának következményei. „Ha a méltóságos fejedelem kezén marad Várad, – irta Wesselényi Ferencz nádornak – az is elvész, nemkülönben mint Jenő; a Tiszán innen való két vármegye is porrá tétetik, császárral ő felségével való békesség is felbomol, s félő az egész magyar nemzetnek végső romlása ne következzék.”14 Az udvart, a magyar urakat ösztönözte tehát, birják engedékenységre Rákóczyt, különben a kezén levő területek elvesznek. Hogy a szabolcsi hajdú városokról elháritsa a veszedelmet, a budai pasát is felszólította, hivja fel a nádort, hogy, ha a hét hajdú város csakugyan a magyar királyé, vegye vissza Rákóczytól, ki csak azon időre kapta a két vármegyét, a mig erdélyi fejedelem. Barcsay a hajdú városokra nemcsak azért fektetett súlyt, hogy a török torkában fekvő helyeket a pusztulástól megmentse, hanem azért is, mert a hajdúk szolgáltatták Rákóczy seregének java részét. Első sorban azonban az erdélyi területek visszaszerzésén fáradozott. Újra (1659 január 9.) Rákóczyhoz fordult s esdve kérte, szánja meg a kereszténységet, a saját családját s adja ki önkényt a partiumot a várakkal s a hajdúsággal. Biztosította, hogy „mindjárást a fejedelemségről renunciálok”, mihelyt Rákóczy rendbe hozza ügyét a portával. De már akkor tudtára adta, hogy ha a partiumot vissza nem szolgáltatja, kénytelen lesz erdélyi jószágaihoz nyulni, mert el kell oszlatnia a nagyvezér azon gyanúját, mintha nem is komolyan követelné a részeket s általában Rákóczyval együtt dolgoznék a porta megtévesztésén. Azt, hogy Rákóczy meg tudná védeni a részeket, egy pillanatig sem hitte s helyesen irta, „nem az ő nga erejéhez való az”. Sőt az erdélyiekben az a gyanú támadt, hogy Rákóczy csupán ellenük, Barcsay megbuktatására fegyverkezik, de a törökkel egyáltalán nem mer többé megvívni, hiszen „az elmult nyári állapotokban is sem Erdélyért, sem annak részéért, Jenőért nem próbála semmit”. Haller Gábor figyelmeztette Rákóczyt, hogy ujra betörnek a tatárok és „nem mindenkor bujhatik úgy ő nga előttök el, mint a nyáron!” „Az evangeliumi tudomány szerint – folytatta – senki két ellenkező úrnak nem szolgálhat. Az ő nga (Rákóczy) teljességgel ellenkezik, mindenkor is ellenkezett a porta parancsolatjától és noha ő nga mind azzal biztata az előtt is, nem lészen onnét bántódásunk, de kimondhatatlan kárunkkal kelletik a szófogadást megtanulnunk.”15 Már-már harczra került a dolog az ellenfelek közt s csupán a végső pillanatban állott be a békés fordulat. Rákóczy látva elhagyatottságát, 1659 január 30-ikán egyezségre16 lépett Lázár Györgygyel, Barcsay követével. Az egyezségben kötelezte magát, hogy kibocsátja kezéből Váradot és a partiumot, minek fejében meg Barcsay fejedelem nem háboritja erdélyi javai békés birtokában. Barcsay ezzel ellentétbe lépett ugyan a nagyvezér határozott parancsaival, de hogy a részeket megmentse, kapva-kapott a kiegyezésen. Elbocsátotta hadait, a rendeket pedig Beszterczére hivta, hogy a szerződést beczikkelyeztesse. Az országgyűlés hosszú ideig, egy hónapig tartott (február 26-márczius 26.) s a Rákóczy-pártiak közül sokan vagy kegyelmet kértek, vagy személyesen megjelentek.
Csakhogy Rákóczy e közben meggondolta a dolgot, ismét fenyegetőzött s folyton újabb nehézségeket emelt a kiegyezés elé. A rendek szintén ingadoztak s izgatottságukban hangulatuk napról napra változott. Nem volt közöttük vezető szellem, ki tanácskozásaiknak irányt birt volna adni.
A fejedelem végre beleunt Rákóczy bosszantásaiba, valamint a rendek habozásába s a márczius 11-iki ülésen kijelentette: „a regiment kezetekbe bocsátom, tietek a haza, viseljetek gondot reá.” Erre meg a rendek ijedtek meg s kiáltványt tettek közzé, mely első sorban Magyarországhoz fordult s a Rákóczy hívei köréből Erdélyről és fejedelméről terjesztett vádak hamisságát tünteté föl. A rendek tiltakoztak a feltevés ellen, mintha ők lennének okai a romlásnak, mely országukat az utóbbi években érte. A felelősséget Rákóczyra hárították, ki keresztény szomszédai ellen való felfegyverkezésével a hatalmas török nemzetet magára haragította s ki, noha tehetetlen a török ellen, nem lévén elégséges ereje, „mostan sem szünik meg azt a hatalmas nemzetet újabb-újabb cselekedetivel busítani”. Immár azonban, mondják, a veszedelem nem csupán Erdélyt, hanem az egész magyar nemzetet fenyegeti. Ha tehát ez bekövetkezik, ne őket, hanem azokat átkozzák, a „kik e romlásnak szerző eszközei voltanak, avagy annak megelőzésében módjok lett volna, de elmulatták”. E manifestum17 a magyar főuraknak is megküldetett, kik a szerint, a mint Rákóczynak ellenségei, vagy barátai voltak, fogalmazták válaszukat. E közben a legfenyegetőbb hirek érkeztek Konstantinápolyból, még pedig különböző részről, török pasáktól, erdélyi követektől, sőt a császári követtől, ki a legalaposabban ismerte az ottani hangulatot. A nagyvezér egyre fenyegetőbben követelte a Rákóczyval való teljes szakitást, hogy az erdélyi zavarok a nyár folyamán ismét el ne vonják másnemű tervei valósitásától. Rendet akart csinálni s hogy télviz idején meg nem kezdte a harczot, abban Barcsay akadályozta meg, ki, mint maga mondta, csak „adományommal, szép szómmal, hazugságommal, csélcsap tökéletlenségemmel” birta pihenésre. De „immár a tavasz majd kinyilik”, s minden jelentés egyetértett abban, hogy, ha a partium ügye gyorsan el nem intéztetik, a török, a tatár, a moldvai és oláh vajda a részekbe törnek s Várad ellen vonulnak. „Csak jól főzzön Ngod, – mondta a fejedelem Rákóczyra czélozva – elég vendége érkezik. A nagyvezér el sem tudta képzelni, hogy a részek Rákóczy kezén való maradásának más oka lehetne, mint az, hogy Barcsay összejátszik Rákóczyval. Az alkudozások, melyek kettejük közt folytak, még inkább növelték a gyanút s a nagyvezér boszusan üzente meg Barcsaynak, hogy, ha csakugyan a porta hive, „ne legyen olyan nyúlszivű”, hanem vegye kezébe Váradot mielőbb, „mert bizony, ha a török hadak megindulnak, Várad oda leszen.” Hogy fenyegetéseinek nyomatékot adjon, az erdélyi követség tagjait ismét a héttoronyba záratta. Barcsay e hirre figyelmeztette a nagyvezért, hogy csak a Rákóczy malmára hajtja a vizet, mikor rosszul bánik Erdélylyel. s sanyargatja követeit. „Kész vagyok ezért az országért, csak ne romoljon, – folytatja – Ngod lába elébe menni, ott a mit akar, azt cselekedje velem, akár csak ne lássam hazám veszedelmét, romlását. Nem is úgy megyek, mint fejedelem, hanem mint a hatalmas császárnak legkisebb lovásza.”18 A hang, melyet a fejedelem a nagyvezérrel szemben használ, nem fejedelmi ugyan, de annyi bizonyos, hogy ezzel az ország messze területeiről hárította el legalább egy időre a végromlást. Egy pillanatig sem szünt meg követei szabadon bocsátását sürgetni, sőt a nagyvezérrel szemben is fölvetette a cabinet-kérdést. „Nagyságod – irta neki – nekünk adta hatalmas császár zászlaját, botját, kardját s egyéb ahhoz való ékességét. Bevigyük-e, itt hagyjuk-e, tudósitson.”19
Nagyvárad a XVII. század derekán.
Egykorú rézmetszet után. Bubics Zsigmond püspök gyűjteményének példányáról
Barcsay két kézzel kapott tehát a partium ügyében Rákóczyval kötött egyezségen s sietve jelentette a nagyvezérnek az örömhirt. Csak hogy Rákóczinak akkor is, mikor a részeket látszólag kiadta, még mindig kezén maradt a két vármegye, Szatmár és Szabolcs, Kálló, Szatmár és Ecsed erős várakkal. Jogilag e területekhez Erdélynek semmi köze sem volt, tényleg azonban ott is életérdekei érintettek, mert ott „élődő s azt farkas módra naponként emésztő, a hatalmas török nemzetet is szüntelen boszantó”, hadaival Rákóczy folyton fenyegette Erdély biztosságát. Barcsay újra a bécsi udvarhoz fordult tehát s felkérte, vegye vissza a két vármegyét, különben elpusztítja a török, ki semmi áron sem akarja azokat Rákóczynál meghagyni. A fejedelem, noha kezdettől fogva azon fáradozott, hogy a bécsi udvart is megnyerje, ott sokáig erős bizalmatlansággal találkozott. Gonosz embernek, féltöröknek tartották s elhitték róla, hogy beteges dicsvágya vásároltatta meg vele a fejedelemséget.20 Csakhamar azonban józanabbúl itélték meg, elismerték fejedelemnek s tárgyalásokba léptek vele. A többek közt az erdélyi katholikusok javára engedményeket s az erdélyi katholikus püspökség visszaállitását kérték tőle, Barcsaynak személyesen nem volt kifogása ez óhajok teljesitése ellen. A rendek elé is vitte a kérdést; ezek azonban békésebb időkre halasztották a döntést. A király, hogy a törököt kimélje, szigorúan megtiltotta a magyar uraknak, hogy Rákóczyt támogassák, kitől a két vármegye visszaadását is követelte. Az udvar békepolitikájának teljesen megfelelt Barcsay az a törekvése, hogy a töröknek ne adjon okot újabb beavatkozásra. Másrészt meg szivesen ragadta meg az alkalmat, hogy Rákóczy bukásából azt a pozitiv hasznot merítse, hogy visszaszerzi a két vármegyét. Báró Radolt Kelemen útján megkezdte tehát Rákóczyval a tárgyalásokat, melyek megegyezésre is vezettek. Rákóczy jószágainak java része királyi területen feküdt, ott élt anyja, ott volt az ő végső menedéke is s így az udvar jóakaratára különös súlyt kellett helyeznie. Abban állapodott meg Radolttal, hogy a két vármegyét a királynak engedi át, a várakba német őrséget fogad s általában nem folytatja a harczot Erdély ellen. Ezzel Erdélyről, a részekről, a két vármegyéről egyaránt elhárítottnak látszott az újabb török támadás veszélye. Mindez a biztató remény azonban csakhamar szétfoszlott. Rákóczy nem akarta, Barcsay meg nem tudta az egyezséget megtartani. Barcsay szivesen tette volna s törvénybe is igtattatta, hogy Rákóczy György szabadon birhassa összes erdélyi javait. Csakhogy a porta hallani sem akart e föltétel teljesítéséről s politikai és pénzügyi okokból egyaránt a legszigorúbban megtiltotta végrehajtását. Nemcsak személyes gyűlölet vezette. Egyrészt előre látta, hogy a mig Rákóczy lesz Erdély legnagyobb földesura, ott az új kormányzat mindig veszélyeztetve marad, másrészt meg azt kivánta, hogy Barcsay a roppant értékű Rákóczy-javakat a félmilliós hadi sarcz törlesztésére fordítsa. E sarczból Erdély még alig fizetett valamit, mert az időközben befolyt pénzek a rendes évi adót s más közszükségleteket sem fedezték. A portának pedig a velenczei háború roppant költséget okozott s egyre szorgalmazta Barcsaynál a fizetést. Mikor a fejedelem az ország szegénységével, a nép kimerülésével mentegetőzött, azt felelték neki, ott vannak a rengeteg Rákóczy-javak, adja el azokat s igy szerezzen pénzt a sarcz törlesztésére. E javak csakugyan dús értéket képviseltek, mert 6-7000 jobbágy élt rajtuk s eladásuk nagy pénzt hozott volna. De Barcsay nem akart ez erőszakos eszközhöz folyamodni, bármint sürgették a portáról, akárhányszor figyelmeztették követei, hogy „áradton árad ott a harag”, foglalja le tehát a javakat s küldjön be pénzt; mielőbb meg kell ezt tenni, „most az ideje, mert az indulás (a török hadak Erdély elleni indulása) után késő, soha bizony Erdély többször maga állapotján meg nem marad, hanem utolsó pusztulásra jut”. Barcsay kötve érezte magát a szerződés által s nem nyult a Rákóczyak javaihoz.21 Méltán mondhatta utóbb: „Nem is félünk, senkinek is csak egy házhelyet, vagy csak tiz pénz érő javait is azzal vádolhatnának, elvettük volna.” Pedig pénzügyileg helyzete még nyomorúságosabb volt, mint politikailag. Az úgynevezett rendes jövedelmek, melyek az udvartartás költségeire voltak kiutalva, a zűrzavaros viszonyok közt a folyó kiadásokat sem fedezték s már Rhédey is, bármi rövid ideig uralkodott, 6500 forintot költött a sajátjából az ország szükségleteire. Pedig akkor még nem dúlta fel a tatár az országot. Barcsay ezekből az úgynevezett rendes jövedelmekből még kevesebbet látott, az adókat meg nem ő kezelte s különben is jövedelmük külön czélokra volt lekötve. Mindazáltal nem érinté a Rákóczy javakat, hanem Ugron András, az ország buzgó főpénztárnoka segélyével más forrásokból igyekezett pénzt szerezni s júniusban. 100,000 tallért küldött a hadi sarcz törlesztésére Konstantinápolyba.22 E pénzt nagy országos küldöttség vitte be. A portán elfogadták ugyan a várva várt összeget, de egészen máskép számolták el, mint az erdélyiek óhajtották. 80,000 tallért a két év óta hátralékos adóba tudtak be, egy rész meg másra ment el, úgy hogy az 500.000 tallér törlesztésére csak 5000 tallér számíttatott.23 A követek esdve, rimánkodva kérték tehát a fejedelmet, küldjön haladéktalanúl még 15–20–25,000 tallért, különben a török elárasztja az országot. Török részről meg folyton utaltak a Rákóczy-javakra s hasztalan kérte Reninger császári követ is kormánya nevében a nagyvezért, engedje meg, hogy Rákóczy megtarthassa erdélyi javait. Őt ép oly hevesen elutasították24 e kéréssel, mint Barcsay ismételt előterjesztéseit és követeit. Egyfelől tehát a török erőszakolta a javak lefoglalását, másfelől meg Rákóczy sem tartotta meg az egyezményt s még neje is olyan hangon irt a rendeknek, hogy ezek leveleit egyszerűen visszaküldötték. Ily viszonyok közt a Rákóczy-javak elkobzása kikerülhetetlenné vált. Ezzel azonban Rákóczy az egyezséget megszegettnek nyilvánította s fegyverrel készült elégtételt venni. Egyelőre a háború csak papiron folyt, mert Rákóczy még nem fejezte be készülődéseit s hogy időt nyerjen, egymásután irta a kihivó leveleket az országhoz, mire a rendek szintén elvesztették türelmüket s kiméletlenűl megmondták neki az igazságot. „Jószágiban való kárvallást, – irják neki júliusban, – sajnálja Ngod, mi pedig Ngod miatt országúl elveszénk, szabados emberekből rabokká levénk.” „Ha a háladatosságnak csak mi kicsiny szikrája volna is Ngodban”, nem támadna rájok azért, mert javait kénytelenségből lefoglalták, „hisz kétannyija maradt Magyarországban, melyet Erdély által szerzett.” „Mert ugyanis merje Ngod mondani, hogy valaha Erdély nélkül Munkácsnak, Tokajnak, Regécznek, Ecsednek uraságát obtineálhatta volna.” „Már negyedik iztől fogván nevelvén és hizlalván ez a szegény haza Ngtokat, mindannyi sok java vétele után is átoknál, szitoknál egyebet nem hall, romlására való igyekezetnél különbet nem experiál.25 Arra a kérdésére, mivel érdemelte meg, hogy notorius személyként javait lefoglalják, „csak azt feleljük: nem mitőlünk, a portától kérdje meg”. Minthogy az adóemelést s a félmiliomos sarczot Rákóczy úgy tűntette fel, mintha Barcsay ez áron vette volna meg a fejedelemséget, a rendek tudtára adták, hogy ezt a pénzt „ngodhoz való adhaesiónkért reánk veték büntetésül.”26 Végül szivéhez fordúlnak s mélyen megható szavakban kérik „szűnjék meg ingerelni” a portát. „Im az úristen az ő hiveinek mind sohajtásokat megszámlálta s könyhullatásukat tömlőjébe szedte; bizony bosszút áll Ngodon, ha nem akar szánni”.27
E közben Rákóczy befejezte készülődéseit. Bizton tudhatta, hogy a török ellene lesz, hogy a császár segíteni nem fogja. Az oláh vajda szövetségét igyekezett tehát megszerezni, a mivel még inkább magára vonta a porta haragját. Leginkább azonban Barcsay tehetetlenségére, az erdélyiek gyöngeségére s a nagy adótól való iszonyodására számított. Feltevése nem volt alaptalan, mert Erdély a teljes bomlás és elzüllés állapotába hanyatlott s még a szászokat is arra bujtogatták, szakadjanak el a másik két nemzettől.28 Mindazáltal Barcsay a veszély hirére fegyverre szólitotta a rendeket, kik augusztus 20-ikán kezdtek a Keresztesmezőn gyülekezni, hol már augusztus 25-én hirét vették, hogy Rákóczy és csapatai benyomultak s a határszélen levő csekély erdélyi hadat visszaszorították. E hirre Barcsay a rendek elé lépett s azt kérdezte tőlük, meg akarnak-e maradni a porta hűségében, vagy Rákóczyhoz csatlakoznak? Nyilatkozzanak őszintén és ha az utóbbit akarják, ő kész Rákóczy javára lemondani. – „Az én fejedelemségemért – mondotta – ktek semmit se cselekedjék, mert énnékem nem kellett, nem is kell.” A rendek ismét Rákóczy ellen és a török hűség mellett döntöttek. De e férfias elhatározásnak megfelelő tettek helyett Rákóczy előnyomulásának hirére egyszerűen szétoszoltak s Barcsayt magára hagyták. A fejedelem Dévára huzódott s kétszer is Rákóczyhoz küldte Kemény Jánost, ki ez időben szabadúlt ki a fogságból, hol a tatár khánnal nagyon megbarátkozott. A khán még 1658-ban őt ajánlotta fejedelműl. Csakhogy megkésett a jelöléssel, mert a nagyvezér, ki különben sem akart a tatár khán után indúlni, már Barcsaynak adta az uralmat. De a fogságból Kemény azzal a hittel tért haza, hogy, ha itthon lett volna, most ő ülne a trónon. Itthon Barcsayhoz csatlakozott, ki buzgón támogatta a roppant sarcz megszerzésében, melyet kivántak tőle s melynek egy részét az ország vállalta el. Noha főleg őt okolták a lengyel veszedelemért, Kemény alakját a fogság és szenvedés martyriuma övezte s hamar népszerűvé tette. A közvélemény benne látta azt a várva várt szabaditót, ki a mostani zűrzavarból kimenti. De Kemény nem volt vezető szellem; sok dicséretes személyes erénye és jó tulajdona mellett ép oly kevéssé volt diplomata, mint hadvezér. Barcsay két izben is elküldte Rákóczyhoz, hogy békés. kiegyezést hozzon létre közöttük. E végből kész volt Rákóczyval személyesen találkozni, ki eleinte szintén nem zárkózott el a kibékülés eszméje elől. Egykorúak szerint azt, az akkor valósitható tervet vetette föl, hogy mivel őt a porta, Barcsayt meg ő nem akarja, Kemény János legyen a fejedelem. „Azonban Rákóczy fejedelem is inkább szeretvén magát másnál; s nem akarván más ember kebelébe eperjet szedni, megváltoztatta minden elméjét.” Kemény János közvetitése meddő maradt s Rákóczy azzal vádolta, Barcsayt, hogy „csak szinesen” folytatta a tárgyalásokat. Egyre tovább előre nyomúlt tehát s pár hét alatt csaknem az egész országot birtokába vette, mig Barcsay Déván huzta meg magát s onnan kért segélyt a töröktől. De a nagyvezér nem bizott benne, hanem azt üzente neki, hogy csak úgy segiti, ha hűsége bizonyitékául megjelenik a budai pasa temesvári táborában. Erre Barcsay nehány hivével és némi haddal Temesvárra sietett, hol nagy kitüntetéssel fogadták s ismételve dicsérték, hogy engedelmeskedett a porta rendeletének. Ellenfelei Barcsay futását a hazán való árulásnak bélyegezték; tényleg azonban nemcsak a szükség, hanem a józan ész is parancsolta e lépést, mely következményeiben üdvösnek bizonyúlt, mert legalább erre az esztendőre elhárította Erdélyről a török újabb bosszúálló betörését. E tettével Barcsay eloszlatta a török azon ismételve kifejezett gyanúját, hogy ő is, a rendek is „tökéletlenkednek”, Rákóczy-val egyetértenek, miért is azzal fenyegetőzött, hogy „a tavalyi állapoton nem tanult Erdély, de jobban megtanítja”. Ez a gyanú immár megszünt s a fenyegetés tárgytalanná vált. A nagyvezér meggyőződött Barcsay hűségéről, s megtudta, hogy lehetnek Erdélyben egyesek, kik Rákóczyhoz szítanak, de maga az ország és fejedelme hivei a szultánnak, kinek kiméletét megérdemlik. Barcsay úgy adta elő a történteket, hogy nem az ország szakadt el, nem azt kell tehát büntetni, hanem Rákóczy haddal kényszerité a népet, hogy hozzá csatlakozzék. De a ki menekülni birt, az inkább menekült, csak hogy el ne kelljen pártolnia. A fejedelem arról is biztosította a nagyvezért, hogy a bécsi udvar sem segíti Rákóczyt.29 Ennek megfelelően változott meg a török magatartása. Először is elbocsátotta s haza küldte az erdélyi követeket, kik a héttoronyba kerűltek, mikor gyanú támadt Barcsay hűsége iránt. Azután pedig török hadat küldött Erdélybe, de nem azért, hogy büntesse, égesse, hanem azért, hogy Barcsayt visszahelyezze, hiveit pedig megvédje Rakóczy ellen. Szejdi Ahmed pasa, a Barcsay segitségére rendelt fővezér szeptember 24-ikén értesíté az országot, hogy azok, kik „Barcsay Ákost ismerik fejedelmüknek, sem testükben, sem ingó-bingó javaikban, sem egyéb marhájokban kárt nem vallanak.” Igy a háború egészen elveszté eddigi megtorló jellegét s a török csak rendet akart Erdélyben csinálni. A török támadással szemben Rákóczy szeptember 24-ikére Maros-Vásárhelyre hivta össze a rendeket, kik csekély számmal jelentek meg. De a kik eljöttek, azok úgy szólván kötözve adták magukat Rákóczy kezébe, kinek hivei nagyban igyekeztek hangulatot csinálni veszett ügyük számára. Azt hiresztelték, hogy Barcsayt a török tömlöczre vetette, hogy Rákóczy Mihnye oláh vajdával már megköté a szövetséget s hogy jó lesz kivánságait mielőbb önként teljesíteni, mert „akár nolle, akár velle”, visszaveszi a fejedelmi hatalmat. A gyűlésen Kemény János fekete tatár öltözetben és fegyverzetben jelent meg. Teljesen Rákóczy pártjára állt s a rendeket is ily irányban igyekezett befolyásolni. Ezek azonban eleinte haboztak, mert tudták, hogy „a portától való elszakadás mi izű lehet.” Maga Rákóczy hangsúlyozta volt az országgyűlési meghivóban, hogy a porta beleegyezése nélkül nem ül vissza a trónra. De alig hogy a gyűlés megnyilt, már harmadnap azt kivánták hivei, hogy az ország föltétlenűl és azonnal helyezze be székébe. Ezen sokan megütköztek s felhozták, hogy ellentét van e kivánság s a meghivó közt. De az ellenzék csakhamar elnémúlt. Egyrészt Rákóczy fegyveres nyomása, másrészt ama remény, hogy a hadi sarczot, mely annyi törlesztés után sem igen apadt, a dúsgazdag Rákóczy leveszi vállukról, hallgattatta el. A török követelések „kellete felett való bősége” mellett az ország érezte, hogy a maga erejéből meg nem fizetheti a sarczot s még egy próbát tett Rákóczyval, hogy az ő pénze, esetleg, mint hivei hirdettek, fegyvere megmenti a fizetéstől. Igy a rendek már a szeptember 27-iki ülésen visszahelyezték s követséget küldtek hozzá. O coeca, o stolida plebs,30 jegyzi meg e határozathoz az országgyűlésen jelenlevő szász követ és naplóiró. Harmadnap tartotta meg az új fejedelem hadai élén megfelelő pompával bevonulását Vásárhelyre. A török sipos azt az oláh nótát fújta, melyet a magyarok igy neveznek: Az oláh fáta nótája, mikor kaprait (kecskéit) elvesztette volna és magát siratván, bujdosván keresné elvesztett kaprait. Ezután Petki János éneke következett: Izraelnek szent Istene, ki lakozol magas mennybe, vigyázz onnan mindenekre. A visszahelyezést Barcsay letétele egészíté ki. Október 3-ikán a rendek tudatták a törökkel, hogy „Barcsay Ákos fejedelemsége nekünk nem kell, mivel akaratunk s hirünk nélkül minket elhagyott”. Egyszersmind kijelentették, hogy fegyverrel fognak ellenállani, ha „Rákóczy fejedelmünk is az ő közöttünk való fejedelemségben meg nem hagyattatik.” Rákóczy, hogy önbizalmukat fokozza, az oláh vajdával való szövetség ügyét a rendek elé hozta. Az eszme azonban csekély visszhangot keltett. Ugron András régi tapasztalatok alapján mutatta ki, hogy a szövetség Erdélynek nem lehet hasznára, mert az oláhok nem fognak fegyvert a török ellen, mi pedig „magunk oltalmazására sem vagyunk elegek és mégis mást oltalmazzunk.” (Sapienter, teszi hozzá az egykorú hallgató.) Másoknak azért nem tetszett a szövetség, mert „az oláh természet szerint való ellensége a magyarnak.” Ez ellen a Rákóczy-párt felhozta, hogy „a török sem ördög s meggondolkodik”, ha meghallja, hogy a három ország (Moldva volt a harmadik) kölcsönös véd- és daczszövetséget kötött. Ugron végűl azt mondta: én hát csak hallgatok, legyen úgy s Rákóczy óhaja teljesűlt, a szövetség jóvá hagyatott. Az új fejedelem, hogy a bécsi udvar jó indulatát megnyerje, szóba hozta a katholikusoknak teendő engedményeket is. E téren azonban ő sem ment többre, mint Barcsay. A rendek arra szorítkoztak, hogy a törvényczikkek egyikében (X. t.-cz.) kijelentették, hogy mihelyt a viszonyok engedik, foglalkozni fognak a katholikusok sérelmeivel. Ez után szétoszoltak s Rákóczyra bizták trónja védelmét, ki október első felében Erdély legnagyobb részének ura volt. De magára maradt teljesen s különösen arra hasztalan számitott, hogy a bécsi udvar megsegíti. A török iránt követett politikához hiven Bécsből Rákóczyt mindig a legkomolyabban békére intették, sőt, mint a király alattvalójának, egyenesen megparancsolták a békén maradást. Mikor a nyáron újabb készülődéseinek hirét vették, Lipót király erélyes hangú levélben szólította fel, tegye le a fegyvert s huzódjék vissza a két vármegyében levő javaira. Ez esetre újra késznek nyilatkozott közbenjárni a portán, hogy jószágait megtarthassa. A király Barcsayt is fölkérte, tartózkodjék a fegyveres föllépéstől s ne bántsa Rákóczy javait. De a levél megkésett, mert Rákóczy már hetekkel előbb megindult. Mikor újra fejedelemmé választatta magát, a király követet küldött hozzá, hogy lemondásra birja, ha Erdélyt és az egész kereszténységet veszélybe nem akarja dönteni. Hiú remény – mondotta – győzelemben bizni a török roppant hatalmával szemben, s Rákóczy csak úgy mentheti meg magát és nemzetét, ha haladéktalanul leteszi a fegyvert. Minthogy támadása okául Rákóczy főleg erdélyi javai elvételét hozta fel, a királyi követ, Berényi György kész tervezetet hozott magával, melynek alapján a török kivánsága is teljesült, Rákóczy sem károsúlt volna. Berényi azt ajánlotta Barcsaynak, kihez szintén volt megbizása, hogy a jószágokat a török parancsához képest ideiglenesen az erdélyi urak vegyék birtokba s Rákóczynak évi haszonbért fizessenek értük. Berényi igérettel és fenyegetéssel próbált Rákóczyra hatni, de sikertelenűl,31 ámbár e közben a portán a császári követek (a rendesen kivül akkor báró Meyern Ágost rendkivüli követ is ott volt, ki Lipótnak császárrá választását jelentette be), buzgón fáradoztak oly irányban, hogy legalább erdélyi javai birtokában hagyják Rákóczyt. De a nagyvezér haragosan utasította el a kivánságot. Sőt végűl azzal a követeléssel állt elő, hogy a császár szolgáltassa ki neki Rákóczyt. Meyern azt felelte: „Rákóczy nincs a császár kezében. De még ha a császár hozzá férhetne, kiadása akkor is tisztességébe ütköznék.” Erre török részről azt mondották, hogy az udvarra és a portára is az lenne a legelőnyösebb, ha a császár Rákóczyval úgy bánnék el, mint egykor a pápa Dsem herczeggel. A követ ezt is elutasította, ámbár a búcsúkihallgatáson a szultán maga ismételte a kivánságot. Sőt mikor a szultán külön követséggel viszonozta Meyern követségét, Bécsbe küldött levelében újra kérte a császárt, tétesse el láb alól Rákóczyt, a béke akadályát, különben maga fogja a legszigorúbban megfenyíteni. Rákóczy személyét bántani eszébe sem jutott ugyan az udvarnak, de visszahelyezését a fejedelmi székbe nemcsak nem támogatta, hanem egyenesen kárhoztatta. Ezt nem egyedűl azért tette, mert békét akart most is a törökkel. Rákóczy szándékai is nyugtalanították; attól félt, hogy kétségbeesésében olyan tettekre ragadtatja magát, melyek beláthatatlan következményekre vezethetnek.
Barcsay Ákos.
Cesare Laurentio egykorú metszete után. Gualdo Priorato „Historia di Leopoldo Cesare” (Bécs, 1670.) cz. munkájából
Egyre-másra érkeztek Bécsbe Reninger jelentései, hogy Rákóczy egyenesen arra számít, hogy miatta a szultán és a császár háborúba bonyolodnak; hogy a francziák és velenczések állanak háta mögött; kik pénzzel is segíteni hajlandók, mert azt akarják, hogy az erdélyi kérdésből nagy keleti háború támadjon. Reninger folyton figyelmeztette az udvart, ne támogassa, hanem hagyja magára Rákóczyt.32 Ez a tanács megfelelt a német miniszterek óhajainak, sőt a harczias, tüzes vérű magyar főúrak némelyekében is erős támaszra talált. „Attila igen méltán flagellum dei (isten ostora) volt, de ő utána – irta még áprilisban gróf Csáky István tárnokmester – Rákóczy Györgyhöz hasonlóbb Attila sohasem volt”.33 Eképen szó sem lehetett arról, hogy a császár akár csak egy katonát küldjön Rákóczy segitségére.
Rákóczy eközben ura volt ugyan az országnak, sőt a moldvai és havasalföldi vajdaságba is a maga embereit ültette, de a reá törő török hadnak nem birt ellenállani. A tatárok Moldvát, a szilisztriai pasa Havasalföldet gyorsan elfoglalták. Szejdi Ahmed budai pasa meg Barcsayt vitte be Erdélybe s Zajkánynál, Illye közelében november 22-ikén megverte Rákóczyt. A fejedelem vitézűl részt vett a harczban, de példája a fegyelmezetlen hadakat nem tartóztatta vissza a csúfos szaladástól.34 Nagy veszteséget szenvedett ugyan, de nem érezte magát megtörve. A részekből új hadak érkeztek hozzá, a török pedig az előrehaladt évszak miatt nem üldözte. Barcsay összehivta az országgyűlést, de a rendek a háború s a tél miatt nem jelentek meg. A pasa látva, hogy nem végezhet semmit, Barcsayval abban állapodott meg, hogy nem folytatja a harczot, hanem csapataival haza tér, s csak 1500 embert hagy Barcsaynál, ki hiveivel és hadaival Szebenbe menjen téli szállásra. A tavaszszal azután egyesült erővel újitják meg a támadást s végleg rendbe hozzák a trónkérdést. Ennek megfelelően a török távozott, Barcsay és hivei pedig deczember 16-án Szebenbe érkeztek. Alighogy Rákóczy a török kivonulásáról értesült, Szeben alá sietett s az erős várat vivni kezdte. De nem volt sem megfelelő hada, sem nehéz ágyúja, az ostrom nem haladt előre s inkább arra szolgált, hogy a tusakodó felek a békés megegyezést keressék. Levelek és követek utján csakugyan minduntalan megújultak a kisérletek, de nem vezethettek eredményre, mert mint Barcsay hivei még deczember 28-ikán megirták Rákóczynak: „Isten után a fényes portán áll az erdélyi fejedelemségnek adása s elvevése”. Figyelmeztették tehát, ne itt, hanem a portán keresse a fejedelemséget. Rákóczy rég megpróbálta ezt, csakhogy azt felelték neki: „Ha egy várat megtöltene aranynyal, még sem leszen ő; – készebb volna a császár egy rész birodalma nélkül ellenni, hogy sem Rákóczyt szenvedni gyalázatjára”. Az erdélyi követség, mely e végválaszt kapta (1659 november 9.) más fontos hireket is hozott haza. A nagyvezér akkor is Velenczével foglalkozott s súlyt helyezett reá, hogy az erdélyi kérdés újra el ne mérgesedjék. Megüzente tehát az országnak, hogy ha lecsöndesedik s szakít Rákóczyval, a szultán ismét megelégszik a régi 15,000 arany adóval. De ha a béke a tavaszig helyre nem áll, s a rendek bele nem nyugosznak Barcsay fejedelemségébe, a nagyvezér újra kijő, s „soha tovább sem Erdély, sem Várad meg nem marad, hanem porrá teszik”.35 Ez intés deczember 8-án ismételtetett. „Ne mondjátok, – irja a nagyvezér a rendeknek – idején értéstekre nem adtunk mindeneket”. Lelkükre kötötte, űzzék ki Rákóczyt, térjenek vissza Barcsay hűségére, különben a jövő tavaszszal megszámlálhatatlan haddal megy ellenük „és a mi gonoszt eddig még nem érzettetek, megkóstoljátok bizonynyal”. A háború minden rettenetességét szemük elé idézte, sőt hogy a részeket elijeszsze Rákóczytól, előre jelentette, hogy azokat is elpusztítja s birtokba veszi Váradot. Ez a kivánság ekkor hangzott fel először.
A mig Barcsay uralma biztositottnak látszott, a török sohasem kivánta Váradot.36 Most azonban, minthogy a vár Rákóczy kezén volt, a nagyvezér kijelentette, hogy büntetésül ezt is elveszi, ha a rendek tavaszig a porta hűségére meg nem térnek. Ellenben ha elűzik Rákóczyt, nemcsak további bántódásuk nem lesz s mostani területüket csorbítatlanúl megtartják, hanem az adó és a hadi sarcz körül is tetemes könnyitésre számíthatnak. Ez férfias, a nagyvezér egyéniségéhez illő intés volt, ki más gondjai közepett szabadulni akart az erdélyi bajoktól. De nemcsak ő, hanem a magyarországi pasák is ez értelemben nyilatkoztak, sőt az egyik „mint atya és anya édes magzatit”37 úgy intette a szabolcsi hajdúkat, szakadjanak el Rákóczytól, különben elpusztulnak. Még le sem pecsételte a levelét, hogy ne legyen ürügyök azt felbontatlanúl vissza vagy Rákóczyhoz küldeni. Mindez azonban süket fülekre talált s az ország tétlenűl, csaknem aléltan várta be, hogy összecsapjanak felette a hullámok. Hasztalan volt minden intés, minden fenyegetés, hasztalan tette közhirré a porta hónapokkal a végrehajtás előtt az 1660-iki véres esztendő programmját.
Később maguk a rendek tették a beismerő vallomást, hogy a portát nem illethetik oly szemrehányással, mintha szándéka iránt kétségben hagyta volna őket. „Micsoda orczával – mondották, – vádolhassuk tökéletlenségnek vétkével a török nemzetet?” Már 1659. végén tisztán állt Erdély előtt, mit várhat a tavaszsztól, ha a porta parancsolatának nem engedelmeskedik. De még sem történt semmi a biztos veszedelem elhárítására s az ország hanyatthomlok rohant a romlásba.