SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
A vallási sérelmek.


Szent-Gotthárd.
Rajzolta Cserna Károly

Zrinyi Miklós jóslata Lipót trónraléptekor. Erdély romlásának hatása Magyarországra. A vallási kérdés. Az üldözések valódi okai. Irtó háború az eretnekek ellen. Magyarország népeinek vallási viszonyai Lipót trónraléptekor. A protestánsok többsége. Az aristokratia vallása. A vármegyék katholizálásának módjai. A jus reformandi. A nép ragaszkodása vallásához. Az üldözés kezdete. A nagyszombati zsinat hadüzenete a protestánsok ellen. A király álláspontja az üldözések kezdetén. A katholikus főurak. A hitvitázó irodalom föllendűlése. Sámbár Mátyás. A testvérharcz. Az alkotmányt fenyegető veszély. Wesselényi és Széchy Mária. Zrinyi Miklós. A protestánsok belső viszályai. A vallási ügy az 1659-iki pozsonyi országgyűlésen. A pozsonyi evangelikus templom ügye. Az új törvényczikkek. A vallásüldözés terjedése. Illésházy Gábor áttérése. Báthory Zsófia. Visszatérése a katholikus egyház kebelébe. Harcz a protestantismus ellen. Az áttérés jelentősége. A Rákóczy alapitványa.

ZRINYI MIKLÓS, kinek sasszeme a távoli jövőbe látott, néhány hónappal Lipót trónra lépte előtt észrevette, hogy „a fatum nagy változásokat készit”. Jóslata gyorsan teljesült s Lipót király uralkodásával majdnem egyszerre kezdődtek a nagy változások s szemkápráztató sebességgel követték egymást. Erdély volt az első áldozat s tragikus sorsa, pusztúlása, három fejedelmének gyászos halála mély benyomást tett a királyi Magyarország társadalmának minden rétegére. Nemcsak az emberi részvét irányozta a testvér Erdély szenvedéseire a figyelmet. A mi Erdélyben történt, azt megérezték a magyar király alattvalói is s lengyelek, tatárok, törökök egyaránt kegyetlen dühvel pusztították el a királyi terület némely részeit. Mikor meg pasa ült Váradba, egész Felső-Magyarországot rettegés fogta el s állandóan veszélyeztetve látta nyugalmát és biztosságát.

De Lipót király uralkodása első éveiben még sem a török vész izgatta legmélyebb mélyében a magyarság szivét. „A mint minden fának vagyon férge s minden seculumnak gonosz geniusa”1, ez időben a magyarság fáján a valláskérdés rágódott legfájósabban s e korszaknak a vallásüldözés lett gonosz geniusa. Az üldözés szelleme kiséri az egész XVII. századot, mert mindenütt a vallásos érdekek lobogója alatt tusakodtak egymással, marczangolták szét önmagukat Európa népei. E küzdelmeket sehol sem kizárólag a tiszta hitbuzgalom támasztotta. Politikai, nemzeti, gazdasági, többé-kevésbbé öntudatosan érvényesülő anyagi érdekek, az emberi természet alacsony indulatai, irigység, kapzsiság, uralomvágy, a hatalommal való visszaélés hajlama játszottak közre bennük. Ha a vallásháború szent tüze soha sem nélkülözte teljesen a salakot, a XVII. század második felében a hatalmi érdek már mindenütt túlsúlyra került s a vallásüldözésből mindinkább kiveszett az eszményi hitbuzgalom lángja. Olyan időszakokban, midőn igaz vallásos szellem hatja át az életet, ez a szellem nemes, fenkölt tettekre lelkesíti a hiveket. Olyankor születnek a hatalmas dómok, a gyönyörű szentegyházak s a legtávolabbi falú szegény népe egyszerű templomok és kápolnák építésével ad tiszta, romlatlan hitéről bizonyitékot. De a XVII, század második felében egyetlenegy monumentálisabb egyházi építmény nem készült hazánkban. Ebben az időben a vallásos eszme mögött az uralomvágy lappangott s az erősebb egyszerűen elnyomta a gyöngébbet, elvette templomait, elűzte papjait, lánczra verette, tömlöczben sanyargatta hiveit, kiket az esküvel erősített, közkötelező törvények nem mentettek meg a hatalmasok nyers erőszakosságától. Mindezt nem sugalhatta az igazi vallásos szellem. Ez az ököljog, a hóditás, a jogtiprás szelleme volt s a magyarságra olyan végzetes veszteséget hozott, melyeket mind e mai napig sem birt kiheverni. Egykor Castiliai Izabella, Lipót király egyik ősanyja azt irta Rómába: „Bizonynyal nagyon sok szenvedést és keserűséget okoztam; városokat, tartományokat és királyságokat fosztottam meg lakosaiktól. De a mit tettem, a szent hit iránti szeretetből tettem.” E vallomás brutális volt ugyan, de őszinte s a királyné kegyetlenségét valóban a tiszta vallásosság sugallta. Ellenben a XVII. század második felében a hatalmasok a hitbuzgóság rovására is megalkudtak a viszonyokkal, ha az önérdek ajánlotta. A hol hasznát látták, készségesen és gyakran szövetkeztek protestáns fejedelmekkel vagy népekkel. Ott azonban, a hol vad szenvedélyeiket nem korlátolta egyéb, mint a törvény, irgalmatlanúl valósították szándékaikat s nálunk nyiltan merték hirdetni, hogy inkább farkasok, mint eretnekek lakják Magyarországot.2 Ezzel a lakosság nagy többségének üzenték meg az irtó háborút, mert Lipót trónra léptekor hazánk népessége túlnyomóan nemkatholikus volt. Mellőzve a görög-nemegyesülteket, anabaptistákat és zsidókat, kik soha sem részesültek a vallásszabadságot biztosító törvények jótéteményeiben, maga a két protestáns felekezet is nagy számbeli túlsúlyban volt a katholikusok felett. Hivei voltak csaknem az összes városok, a polgárság, s a birtokos nemesség igen nagy része, a szegény nemesség, a végbeli katonaság úgy szólván egészen s a jobbágyság tömegei. A felvidéken, a 13 északkeleti megyében, a hat felvidéki városban, valamint Szatmárban, Németiben, Nagy-Bányán csak szórványosan akadt katholikus lakosság, A nagy Szatmár vármegye területén nem volt egyetlen parochia, egyetlen katholikus plébános s egyes katholikus urak vallásos szükségleteit az Ugocsa megyei szürke barátok elégítették ki. Kassától Erdélyig a kálvinság uralkodott, kivált a hódolt területen, hol a török nemcsak nem érintette a vallás szabad gyakorlatát, hanem oltalmul szolgált a katholikus térítés ellen.


A kassai ref. egyház edényei.
Eredeti fényképfelvétel után

Ekképen a lakosság nagy többsége protestáns volt. Mindazáltal a protestantismus már Lipót trónra lépte előtt súlyos veszteségeket szenvedett a főuri társadalom vallásváltoztatásával. Mig a főurak nagy része hozzá tartozott, bátran és sikerrel tudta törvénybiztositotta lelkiismereti szabadságát megoltalmazni, habár a katholikus királyi hatalom sohasem támogatta, a katholikus főpapság pedig ellene dolgozott. Mindez nem ártott neki még olyan időben sem, mikor Erdélyre nem számíthatott, például a katholikus Báthoryak korában. Elég erős volt egymaga, mert csaknem az egész magyar főúri világot övének mondhatta. Igy többségben volt az országgyűlésen s csaknem kizárólag uralkodott a vármegyékben. Ő hozta tehát a királylyal a törvényt s ő gondoskodott a törvények végrehajtásáról s a bennök biztosított jogok gyakorlati érvényesítéséről. Mindez azonban az utóbbi emberöltő folyamán gyökeresen megváltozott. Az aristókratia hitet cserélt s visszatért a régi egyház kebelébe. Már 1655-ben csak négy, tisztán protestáns főúri család élt hazánkban. Ezzel a főpapság, melyet a király mindig támogatott; a főúri s azután legalább egyes közép nemesi családok segítségét is megnyerte működéséhez. Megkezdődött a vármegye katholizálása. A főispánok csaknem mind katholikusok voltak, kik lehetőleg katholikus alispánokat és tisztviselőket, katholikus országgyülési követeket igyekeztek választatni. Igy a helyi hatalom is kezdett kisiklani a protestánsok kezéből, s ha sérelmet szenvedtek, pör útján már nagyon nehezen kaphattak elégtételt, az országgyűléshez meg hasztalan folyamodtak, mert ott szintén a katholikusok voltak többségben. Ezzel a törvény uralma a vallásügyben mindinkább megszünt.

Az urak nem elégedtek meg azzal, hogy maguk vallást cseréltek, hanem jobbágyaikat is vissza igyekeztek vinni a régi egyházba. Erre eszközűl az úgynevezett jus reformandi, a földesúri hatalomból folyó azon jog szolgált, mely szerint a földesúr saját vallását rá kényszerítheti mindenkire, a ki az ő telkén, az ő oltalma alatt él. A XVI. században, mikor a nemesség csaknem egészen protestáns volt, a katholikus egyház szakadatlan harczot folytatott e jog, illetve a benne rejlő elv ellen. De mihelyt a főúri társadalom visszatért kebelébe, főleg 1647 óta, a katholikus egyház lett a jus reformandi legbuzgóbb védője. Minthogy a legfőbb tisztségeket vagy főpapok, vagy buzgó katholikusok viselték, az udvar meg különben is meleg rokonszenvvel kisérte a mozgalmat, a földesúri jus reformandi a katholikus egyház terjeszkedésének hatalmas fegyvere lett. Véres, kegyetlen üldözés támadt s az összeütközések hosszú sorát a templomfoglalások, papok durva elüzése, a hivek tömeges elfogatása, bilincsekben való sanyargatása, a lelkiismeret s a legszentebb érzések lábbal tapodása kisérte. Mert a vallásváltoztatás csak az uralkodó osztályban ment a térítés békés eszközeivel végbe. Ellenben a szegényebbek, a polgárok és a jobbágyok, kiknek egyebük sem volt hitüknél s kiknek az áttérés világi előnyt nem hozott, buzgón ragaszkodtak a valláshoz, melyben születtek. Ezt különösen drágává tette nekik az a körülmény, hogy az istentisztelet anyanyelvükön folyt s e nyelven küldhették fohászaikat az örökkévaló Istenhez, kihez a közviszonyok romlása közepett most még bensőbb áhítattal fordultak, mint valaha. Az anyanyelv a protestáns egyház és a hivek közt oly erős kapcsokat alkotott, melyeket csak erőhatalommal lehetett szétvágni, mi természetesen fájdalmas rázkódtatásokat okozott. Jóval Lipót trónra lépte előtt megindult ez a vallásüldözés. De 1658-ig mégis óvatossággal, kimélettel folyt, mert nyilt és titkos vezetőinek tekintettel kellett lenniök Erdélyre, a magyar protestantismus természetes oltalmazójára, a bécsi és linzi békék, a magyar vallásszabadság ez alaposzlopai megalkotójára. II. Rákóczy György lengyelországi veresége azonban véget vetett a kiméletnek s azóta a magyar vallásviszály egészen új jelleget öltött. A mint Rákóczy hatalma megdőlt s Erdélytől tartani többé nem kellett, az üldözés nemcsak féktelenebb, hanem állandó is lett s a protestantismus legzárkózottabb védbástyáiba, a felvidéki városokba és vármegyékbe behatolt.

Megkezdődött az igazi vallásháború, mely ekkor a társadalomnak egészen más rétegeiben folyt, mint régebben. Immár a főurak támogatása adta meg a harcznak a maga végzetes jellegét, a maga romboló természetét. A főpapok nyomban Rákóczy lengyelországi veresége után erős kézzel fogtak a munkához. Lippay György primás már 1658 nyarán nemzeti zsinatot tartott Nagy-Szombatban. Az ilyen helyi, akár nemzeti, akár egyházmegyei zsinatok mindig fontos hivatást végeztek. Helyreállitották az egyházi fegyelmet és rendet s a helyi egyházkormányzat súlypontját ismét a püspök kezébe téve a hódításhoz szükséges erő kifejtésére képesitették. A nagyszombati zsinaton a magyar főpapság már oly erősnek érezte magát, hogy nyiltan háborút üzent a többi felekezeteknek, midőn a bécsi és linzi békekötéseket s a rájuk vonatkozó törvényeket semmiseknek myilvánította s a katholikus vallás azon jogát hirdette, hogy Magyarországon is tűzzel-vassal irthatja az eretnekséget. A főpapság jogelmélete szerint Rákóczy bukása s Erdély tehetetlensége megdöntötte mindazon törvényeket, melyek a magyar protestánsoknak a vallásszabadságot biztosították. „Nincs többé Bocskaytok, nincs Bethlen Gáborotok, Erdélyre nem támaszkodhattok, – mondották nekik – nincs többé törvény, melytől oltalmat várhatnátok, azt tesszük veletek, a mit akarunk.” Ekképen magyar részről hirdették először a jogeljátszás azon elméletét, mely csakhamar magát a magyar alkotmányt is tönkre tette, a magyar nemzet politikai jogainak utolsó maradványait is elsodorta.

Az ifjú Lipót király és tanácsosai minden hitbuzgalmuk mellett eleinte tétlen nézői maradtak a küzdelemnek. A királyt a császárválasztás sok ideig távol tartotta állandó székhelyétől s ifjú kora mellett azután sem ő adott irányt a politikának. Az udvart szintén másnemű kérdések, a nyugati, északi; keleti nagy- nemzetközi bonyodalmak foglalkoztatták s ő sem avatkozott a magyar vallásügyi tusákba. Nem öntött olajat a tűzre, de nem is oltotta. Látszólag semleges maradt s a panaszokra, melyekkel a protestánsok elárasztották, azt szokta felelni: „Magyarok, vannak törvényeitek, (melyek a vallásszabadságot biztosítják, melyek a bevett felekezetek jogállásának megsértőire büntetést szabnak), hajtsátok végre azokat.”


Gróf Nádasdy Ferencz aláirása 1655 július 1-én kelt levelén.
Olvasása: Comes F(ranciscus) de Nadasd mp. Az irat eredetije az országos levéltárban

A király a vallásügyi sérelmeket magánsérelmeknek nyilvánította tehát, melyek nem ő eléje tartoznak, mert nem a protestáns vallásszabadság, hanem esetleg egyesek szenvedtek sérelmet. Ne hozzá, ne is az országgyűléshez forduljon tehát a károsult, hanem, mint más panasz esetén, rendes pör útján keressen orvoslást. Csakhogy a rendes pör útján senki sem boldogulhatott, mert ugyanazok voltak a hatóságok, ugyanazok kezelték az államhatalmat, kik a vallásháborút vezették s a törvényt lábbal tapodták. A főpapság mellett a főurak jártak az üldözésben legelől. Közülük gróf Nádasdy Ferencz országbiró vált ki. Óriási jószágok ura volt s évi jövedelmét 200,000 frtra becsülték. Maga is protestánsnak született s csak 1643-ban tért át. De akkor kiméletlenűl kezdte meg a vallásháborút s jószágain, valami 40,000 lelket kényszerített az áttérésre. „Dühöngőnek, az Anti-Krisztus egyik követének” nevezték a protestánsok. A gróf Esterházyak s a többi urak utánozták Nádasdyt s kicsinyben ugyanazt tették, a mit ő nagyban folytatott. A hangulat katholikusok és protestánsok közt mindinkább elkeseredett, olthatatlan gyűlöletté fajult, mely megmérgezte a közéletet, behatolt a családi szentélybe s közeli vérrokonokat halálos ellenségekké változtatott. Lorántffy Zsuzsánna 1659-ben kitagadta a katholikus Rákóczyakat, kik, mint mondja, annyira elhidegedtek tőle és fiától, hogy „idegenben is alig tapasztalunk hozzánk ennyi vadságot”.3 Mikor Osztrosicsné, Révay Kata, anyja holttestét temetni akarta, sokáig töprenkedett, meghivja-e az előkelő, udvarnál bejáró katholikus atyafiakat, mert „azok – irja férjének – bennünket, akik lutheránusok vagyunk, nem úgy mint embereket, hanem mint legalábbvaló állatokat tartanak”.4 Az irodalom tőle telhetőleg szította, élesztette, a nép szélesebb rétegeibe bevitte e gyilkos érzéseket. A hitvitázó könyvek szaporodtak, de a tusa kevésbbé folyt komoly, tudományos érvekkel s tudományos hittudományi irodalom nem fejlődött belőle. Kicsinyes, szenvedélyes czivakodássá fajult az is. A katholikusoké volt a hatalom, érvük a fegyver s mást nem is igen akartak igénybe venni. A hitvitázó irók közt a katholikusok száma egészen eltörpül a protestánsoké mögött. Egyik-másik, mint Sámbár Mátyás jezsuita, igen élénk irói tevékenységet fejtett ki, de ő sem érveivel, hanem túlzásaival, erős mondásaival, bárdolatlan kifejezéseivel, leleményes durvaságával, ráfogással, szőrszálhasogatással igyekezett hatni. Egymaga állitólag 12,000 embert térített meg. De bizonyára nem könyveivel, melyeknek semmi közük a tudományhoz s melyek abból a süppedékes talajból fakadtak, azon a szinvonalon állanak, mint a felekezeti harczot hirdető modern irodalom.


Sámbár Mátyás védelmezésének (A három üdvösséges kérdésre… Matkó hazugságinak megtorkollása és Posaházi Mocskainak megtapodása) czimlapja.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról

Még a higgadtabbak is, mint Stankovics János jezsuita, végűl arra a következtetésre jutottak, mint Sámbár, hogy tűzzel-vassal kell irtani az eretnekséget. Csupán igy lehet azt a czélt elérni, melyet Stankovics következő óhajba foglalt: „Adná Isten mennél hamarabb látnunk azt a napot, azt a dicséretes és örvendetes ünnepnapot, melyben az egész Magyarország egy nyelven szóljon, a régi igaz hitben egyesüljön.” Ez kétségkivül hatalmasan fokozta volna a felekezetileg megoszlott magyarság erejét. Csakhogy ez időben a hitegység helyreállítására józanúl gondolni sem lehetett. Az egyszerű kisérlet, mely valósítására tétetett, végleg felzavarta a társadalmi békét s koczkára tette a magyarság lételét. Mindazok, kik égtek a vágytól, hogy összetörjék ősi intézményeit, szabad folyamot engedtek az üldözésnek, mert külföldi példákból jól tudták, hogy ez intézmények legszélesebb s legszilárdabb fundamentuma a vallásszabadság nagy elve s ha ez összedől, vele dől a régi alkotmány is. A mint napjainkban a felekezeti szükkeblűség kevésbbé magát az áldozatúl kiszemelt felekezetet ostromolja, hanem egy egész politikai rendszert, a korszellem minden új alkotását igyekszik halomra dönteni, akképen akkor a protestánsellenes hajsza mögött a politikai kényuralom, a magyar állam önállósága, a magyarság nemzeti létele elleni támadás rejtőzködött. Ez időben még a háttérben maradt s kárörvendve nézte a magyarság kebelében folyó testvérharczot. De előállt azonnal; mihelyt e harcz annyira kimerítette a nemzet erejét, hogy ősi intézményeit nem birta többé megoltalmazni.

Fenkölt szellemek az első percztől kezdve észrevették e veszélyt s szóval és tettel fáradoztak elhárításán. Habár a közlélek ez elvadulása, a jogérzék szertelen megfogyatkozása az uralkodó társadalom legnagyobb részére kiterjedt, egyesek mégis megőrizték elfogulatlanságukat. Közéjük tartozott Wesselényi Ferencz gróf nádor és neje Széchy Mária,5 még inkább azonban Zrinyi Miklós. A nádori család jószágain ez időben is békén, háborítatlanul élhettek a protestánsok ezrei. Férj és feleség egyaránt nem áhítoztak a „lelkek fogdosásának” sajátszerű dicsőségére, noha maguk a legszigorubban teljesítették vallásos kötelességeiket, a mi nem gátolta őket abban, hogy a más vallásuak iránt türelmesek legyenek s lelkiismereti kényszert senkire se gyakoroljanak. Ugyanez a szellem vezette a nádort hivatalos működésében, csakhogy itt már másoknak is volt szavuk és szerepük. A hol mások közreműködésére volt utalva, ott „a maga hasznát egyedül kereső, szegény országunknak csak zsirját óhajtó és azt idegen helyekre kitakaró és veszedelmünket czélozó emberek”6 meg tudták hiusitani nemesebb czélzatait. Az ő gondolkodása, türelmessége a protestánsok iránt csak ott érvényesülhetett, a hol közvetlenűl mint földesurok állt velük szemben. Sok ezer jobbágya, töméntelen községével, papjával és iskolájával békén élt jószágain, mikor a többi urak, néhol közvetlen szomszédai, kegyetlenséggel és fegyverrel irtották a protestantismust. A maga nagy uradalmain szabadon érvényesült törvénytisztelete, sőt az udvarnál és az országgyűlésen, a vármegyékben s a társadalomban mindig a közvetítés, a kibékítés eszméjét képviselte. Hogy nem birt vele boldogulni, azt a nádori állás jogkörének csorbulásán kivül főleg az ellentétek elmérgesedése, a közszellem elvadulása okozta, mely a békítő irányt teljes meddőségre kárhoztatta.

A türelmesség és a béke fenkölt előharczosa volt Zrinyi Miklós az irodalomban és a tettek mezején. Életének eszménye a nemzet egyetértése, katonai ujjászervezése volt. Senki fájdalmasabban nem érezte, mint ő, hogy a vallásháború nemcsak kizárja ez eszmény valósulását, hanem végromlásba és szolgaságba dönti a hazát. Buzgó, lelkes katholikus volt ugyan, jó barátságban állt a főpapokkal, megnyerte a pápa kegyét. De mindig megmaradt a keresztény türelmesség mintaképének. Már egyik legelső politikai művében, „Siralmas Panaszá”-ban, erélyesen sikra szállt a protestánsokért. Hirdette, hogy a magyar király esküt tett ama törvényekre, melyek a vallásszabadságot biztosítják. Meg kell tehát azokat tartania s a királyi esküvel szentesített törvényt a katholikus főpapok sem sérthetik meg büntetlenűl. Soha sem tagadta meg ez eszméit, melyek azonban legfölebb az üldözött protestansokban keltettek visszhangot, kik ez időben már számba vették a közviszonyokban beállt gyökeres változást s alkalmazkodni igyekeztek hozzájuk. Nem törekedtek többé az általános uralomra, ellenségeik teljes megtörésére. Szigorúan a paritas alapjára helyezkedtek s csak azon jogokat igényelték, melyeket esküvel szentesített törvényeink biztosítottak számukra. Egyébiránt a két protestáns felekezet régi torzsalkodásai, gyülölségei az új helyzetben sem enyhültek. A kálvinisták a lutheránusokat „szecska”, ezek amazokat „tolvaj” hitűeknek csufolták. A hol egy községben együtt éltek, egymást ép oly engesztelhetetlen indulattal nézték, úgy üldözték, mint a közös ellenség mindkettejüket. Mindazáltal a kálvinista papság körében a türelmesség, a testvériség eszméinek nem egy nemes hirdetője akadt, a ki a harczok legszenvedélyesebb pillanataiban is azzal fordult az ellenséghez: „El ne temessük a vad gyülöletben magyar hazánkat, mindnyájunknak édes szülő anyját és nevelő dajkáját. Ne legyünk egymás megrontói, hisz „mindnyájan azon néhai magyar vérnek részesei vagyunk”. Pósaházi János, a derék pataki tanár és jeles iró hirdette e szavakat. Sőt mások azt mondották: „Ne legyen áldott az a vallás, ne legyenek áldottak azok az emberek, a kik a vallásnak némely különböző tekinteti alatt a hazafiak közt visszavonást, gyülölséget és háborgást szereznek”.

De az ily hangok ép úgy elvesztek az ádáz vihar zugásában, mint Zrinyi intő szavai. A vallásviszály évről évre jobban elmérgesedett s két ellenséges táborra szakította a magyar társadalmat. Az egyik folyton hevesebben szította a tüzet s hogy minél nagyobb terjedelmet öltsön, a tömeget fanatizálta a protestánsok ellen. Az alsó rétegek nyers indulatait, birvágyát irányozta az ellenfélre. Feltüzelte képzelő erejét, meséket koholt és rémhireket hozott forgalomba. A többek közt beszélték, hogy a pozsonyi lutheránus templom ablakából egy kámzsás ördög szokott mindenki szeme láttára kinézni.7 A tömegben általában az a felfogás kapott lábra, hogy a protestánsok törvényen kivül állanak; mindenki azt teheti tehát velük, amit akar, mely tudat a müveletlen nép alanti szenvedélyeinek nyers kitöréseit nagyban elősegítette. Igy szövődött az üldözés és testvérharcz nagy hálózata s átölelte a társadalmat legfelső köreitől kezdve a legalantibb rétegekig. Az összeütközések egyre szaporodtak és hevesebbek lettek, a világi hatóságok egyre lanyhábban oltalmazták az üldözötteket s a protestánsok immár csak az országgyüléstől remélték végtelenűl felszaporodott sérelmeik orvoslását. A rendek már 1657-ben sürgették az országgyülés összehivását. De akkor s a következő évben a császári méltóság megszerzése foglalkoztatta az udvart s Magyarországtól messze távolban tartotta az ifjú királyt. Csak 1659-ben határozta el magát Lipót, hogy megjelenik magyar hivei közt s július 21-ikére8 Pozsonyba országgyűlést hirdetett. A hangulat nagyon izgatott volt; az erdélyi események s a protestansok elleni üldözés miatt némely vármegyében már a követválasztás is zajos lefolyást vett. Mindenfelől összeirták a sérelmeket s kevés vármegye volt olyan szerencsés helyzetben, mint Szatmár, mely a követi utasításban kimondotta, hogy „gravamenre való megbántódásunk nem lett”.9 Ez idilli állapot oka az volt, hogy a csekély számú katholikus földesurak békében éltek a kizárólag protestáns lakossággal. Ez a tény eléggé megvilágítja a forrást, melyből 1659-ben a nemzet elégedetlensége fakadt. Kizárólag a vallásügy okozta a bajt s még csak itt-ott hangzott panasz a német katonaság ellen.

A vallásügy vitte a főszerepet a vármegyék utasításaiban is s számos követ kapta a megbizást, hogy a vallásügyi sérelmek orvoslását a legerélyesebben sürgesse. De akadtak olyanok is, kik keveset vártak a gyűléstől s Zrinyi Miklós el sem akart menni, mert meg volt győződve, hogy a szélső katholikus elemek túlnyomó befolyása meghiusitja a sikeres működést. Eleinte úgy látszott, mintha a gyülés három hét alatt elvégződik,10 de a követeknek hetekig kellett a királyra várakozniok, miközben a két felekezet közötti torzsalkodások még izgatottabbá tették a hangulatot. Végre megjött a király. Nagy pompával vonult be s a nézők „hizlalták szemeiket a sok szép lovakon, de legkivált különbnél különféle sok szép seregeken és sok szép katonai öltözeteken”.11 A felség maga magyar viseletben mutatta be magát alattvalóinak.12

A munka azonban nem igen haladt, mert „eddig csak ettünk, ittunk, vendégeskedtünk, semmi dologhoz nem fogtunk”.13 A királyi előterjesztések arra intették a rendeket, hogy magánsérelmek felhozásával ne kellemetlenkedjenek a felségnek s ne akadályozzák a tárgyalások gyors befejezését. De épen katholikus részről hozták napirendre a valláskérdést. Némelyik vármegye csupa katholikus követet küldött. Ez ellen a katholikus rendeknek nem volt kifogásuk. Ellenben azt követelték, hogy a mely vármegye követei közt több a protestáns, mint a katholikus, ott a két felekezet követeinek száma egyenlővé tétessék, vagyis csak ugyanannyi protestáns szavazhasson, a hány katholikust küldött a vármegye. Ez ellen áz illetők élesen tiltakoztak. Még inkább elkeseredett a hangulat, mikor a személynök megtagadta a protestánsok által előterjesztett sérelmeknek a felség elé juttatását. Mindez azonban csekélység volt ahhoz képest, a mi ezután történt. A pozsonyi magyar evangelikus hitközségnek 1658-ban a király megtiltotta, hogy saját költségén templomot épitsen. Midőn pedig mégis felépítette, eltiltotta használatától. Az előljáróság a tilalomnak nem engedelmeskedett, mire tagjai Bécsbe idéztettek és elfogattak, mig a hitközség 70 más tagja ellen, mert a királyi parancsot megszegték, pert indítottak. Az országgyűlésen levő protestánsokat ez önkényes eljárás még inkább elkeserítette. Mindent megtettek, hogy ártatlan hitfeleiket kiszabadítsák, de kérelmükre azt a választ kapták, hogy az illetők nem vallásuk, hanem makacsságuk miatt fogattak el. Mikor a királyhoz fordultak, kénytelen-kelletlen fogadta ugyan, de ismét csak tanácsosaihoz utasította őket. Végre a pozsonyiak kegyelmet kértek és kaptak, de a többi vallásügyi sérelmek nem orvosoltattak s a király leirataiban minden engedményt megtagadott. Eközben a közjogi sérelmek is nem egy heves vitát keltettek, sőt az erdélyi kérdés szintén felmerült. Erdély rendei októberben a pozsonyi gyűléshez fordultak, mely meleg rokonszenvvel kisérte ugyan sorsukat, de az udvar sugalmazására november 30-ikán oly átiratban felelt, melyből Erdély megtudhatta, hogy részvétnél és jóindulatnál egyebet sem remélhet tőle. Habár vontatva, a tárgyalások mégis csak előre haladtak s a protestánsok nem jutottak abba a kényszerhelyzetbe, hogy, mint fenyegetőztek, távol maradjanak a gyűlés tanácskozásaiból. Reájuk való tekintetből történt, hogy a jezsuiták honfiúsitására irányuló czikk kimaradt a törvénykönyvből. Deczember 2-ikán rekesztetett be az országgyűlés, mely 133 törvényczikkbe foglalta végzéseit. Nagy részük egyszerű magánsérelmekkel, a személy- és vagyon-biztosság ellen vétők megfenyitésével, adóval és katonatartással foglalkozik ugyan, de igen sok fontos közjogi határozat is van bennük. Megnyitja a törvénykönyvet a koronázó hitlevél, mely arra kötelezi a királyt, hogy Magyarország önállóságát tiszteletben tartsa, a magyar ügyeket kizárólag magyarokkal intéztesse s a vallásszabadságot a reá vonatkozó törvényekkel és szerződésekkel lelkiismeretesen végrehajtsa. A többi czikkelyek egyike sem szól ugyan a vallásügyről, de közjogi tekintetben sok lényeges részlettel egészíti ki a hitlevelet. Külön is kötelezik a királyt, hogy végrehajtsa azon törvényeket, melyek Magyarország önálló kormányzatát biztositják; továbbá hogy csorbitatlanul fentartsa a nádori jogkört, egyházi javadalmakat csak született magyaroknak adjon, az idegen katonaságot három év alatt kivigye az országból, addig pedig a nádor hatósága alá rendelje. A törvény végűl arra kötelezte a királyt, hogy a török határszéli ügyek s a hódolt községek ügyének rendezése czéljából külön magyar, a viszonyokkal ismerős követet küldjön a portára s ott állandó magyar ügynököt tartson, a ki a magyar ügyekben a császári követet, ki e viszonyok körül tájékozatlan volt, tanácsával támogassa. Az 1659-iki országgyűlés törvényeiben Magyarország önálló államisága a leghatározottabban kidomborodik tehát s midőn a király kifogás, fentartás nélkül szentesítette azokat, koronázó esküje és hitlevele értelmében újra kötelezte magát megtartásukra. De nemcsak ezért fontos e gyűlés. Évtizedekre kihatólag ez volt az utolsó országgyűlés, melynek végzeményeit az ország minden rendje, minden eleme törvényeseknek és közkötelezőknek ismerte el.


Báthory Zsófia.
A munkácsi várban őrzött egykorú olajfestmény után. Tabody József „Munkács multja és jelene” (Ungvár, 1872.) cz. munkájából

A protestánsok az országgyűlésen mérsékletüknek ékesszóló bizonyítékát adták ugyan, midőn főleg a nádor sürgetésének és biztatásának engedve nem távoztak a gyűlésről, noha sérelmeiket sem a király, sem az országgyűlés, melybe minden reményüket vetették, nem orvosolta. Mindazonáltal keserű hangulatban távoztak Pozsonyból s szétvitték az elégedetlenséget az ország minden részébe. Pedig a vallásüldözés csak ezután öltött igazán nagy arányokat. Erdély teljes elgyöngülése ujabb harczra tüzelte a főpapságot s világi szövetségeseit. A térítés, templomfoglalás, papok üldözése fokozott erővel s még kiméletlenebbűl folyt. A nádor később az 1659–1662-ig megtérítettek számát legalább 30–40,000 lélekre becsülte. Az üldözés egyre nagyobb területekre terjedt, mert a katholikus egyház a főrendek sorában ismét hatalmas hódításokat tett. 1661-ben áttért gróf Illésházy Gábor s csakhamar egyik leánya, Kata, gróf Batthyány Pál menyasszonya.14 Ezzel a jus reformandi alkalmazásának ujabb tere nyilt az Illésházyak roppant javain, hol eddig a protestánsok bizton és békén éltek s hol felekezetük egyik legszilárdabb mentsvára állott. Még ennél is jelentényekebb volt Báthory Zsófia, II. Rákóczy György erdélyi fejedelem özvegyének áttérése. Zsófia, lengyel anya szülötte, a katholikus hitben neveltetett s csupán politikai okokból, hogy az erdélyi trónörökös hitvese lehessen, tért át a helvét hitre. Ezt is csak külsőleg tette s férjének családja jól tudta, hogy szivében állandóan katholikus maradt. I. Rákóczy György csak oly feltétellel juttatott neki végrendeletében hagyományt, „ha megmarad a mi igaz vallásunkban”. Lorántffy Zsuzsánna azonban lelkére kötve fiának, hogy gyermekeit a „tiszta keresztyén vallásban nevelje”, hosszú végrendeletében15 menyéről, Zsófiáról meg sem emlékezett. Kétségtelenűl sejtette, hogy adandó alkalommal nyiltan is vallani fogja régi hitét. Férje II. György abban a rövid végrendeletben, melyet kevéssel utolsó csatája előtt a szamosfalvi táborban tett, különös melegséggel kérte, maradjon meg az igaz hitben s abban nevelje gyermekét. Mindez kétségtelenné teszi, hogy ismerték érzéseit s hogy férje életében is csak külsőleg vallotta a protestáns hitet. A mint özvegy lett, sietett e külső kapcsot széttépni. Mindjárt férje halála után felmerültek az áttéréséről való hirek. Azt beszélték, hogy fiával Bécsbe megy s ott nyilvánosan leteszi a katholikus hitvallást. Később is többször hire járt, hogy e czélból Bécsbe érkezik.16 Az udvari és magyar főpapi körök korán értesültek szándékáról s mindent elkövettek, hogy elhatározásaiban meg ne inogjon. Nem is volt szokása habozni. Rideg, szigorú nő volt, a Báthoryak szilaj vérének, erőszakos ösztöneinek örököse, melyek most annál hevesebb alakban jutottak kitörésre; mert tizenhét éven át meg kellett azokat fékeznie. Annyi ideig állt Lorántffy Zsuzsánna elég önkényes családi hatalma alatt. Anyósát és férjét nehány hét alatt elvesztvén, végre azt tehette, a mit akart s fiával, a 17 éves Ferenczczel, kinek nevelését a jezsuitákra bizta, 1661 őszén visszatért a katholikus egyház kebelébe. Bécsben örömmel fogadták a várva várt esemény hirét s Lipót király 1661 november 13-ikán üdvözölte az özvegyet. Volt oka reá. Erkölcsileg is nagy eredmény, fényes siker volt a Rákóczyak, félszázadon át a magyar protestánsok oszlopainak ez áttérése. Fokozta a katholikus egyház tekintélyét, követésre buzdította az ingadozókat, mindazokat, kik észrevették, hogy világi előnyre, előmenetelre, hivatalra csak vallásváltozás esetén számíthatnak, de eddig álszeméremből tartózkodtak az áttéréstől. Most Báthory Zsófia megadta a példát, sőt az özvegy tovább is akart menni. Nem elégedett meg azzal, hogy fiával együtt áttért. Áttérésétől kezdve szigorú, úgy szólván zárdai, igazi apáczaéletre adta magát s nyomban lángoló hévvel kezdte meg a harczot a protestantismus ellen. Fáradhatatlan volt igéretben, biztatásban, ajándékban s a hol ez nem használt, erőszakkal folytatta térítői munkáját, még pedig olyan földön, mely eddig minden üldözés és változás közepett a magyar protestantismus sziklaszilárd, bevehetetlen erőssége volt. Ebbe az erősségbe, a felvidékre, a 13 vármegyébe hatolt be immár az ellenség s saját főfészkében támadta meg a protestans vallást. E vidék nagy földesurai, a Homonnayak, Csákyak, Perényiek már azelőtt áttértek ugyan de ezzel csupán azt érték el, hogy csaknem teljesen elvesztették politikai és társadalmi befolyásukat a protestans lakosságra, melynek vallása ellen komolyabb támadást intézni nem mertek. Most azonban a Rákóczyak végtelen vagyona, fényes dicsősége hozzájuk szegődött s ezzel a katholikus ellenreformatio a felvidéken ellenállhatlan hatalomra tett szert. Az emlékezetes mozzanatokban oly gazdag XVII. század egyik legkimagaslóbb eseménye ez áttérés, mely a Rákóczy-családra, a magyar protestantismusra s az egész nemzetre egyaránt történelmi jelentőségű. Zsófia fejedelemasszony, midőn 1661-ben áttért, még nem sejtette, minő végtelen szolgálatot tesz e lépéssel a Rákóczy nemzetségnek. Legalább félszázadra hárította el róla a végzetet, mert e nélkül valószinűleg már 1671-ben beteljesedik a Rákóczyak gyászos sorsa. Úgy jártak volna, mint a Zrinyiek és Frangepánok. Ezt kétségkivül Báthory Zsófia áttérése s azóta nemcsak a vallásügyben, hanem a politika mozgalmaiban is követett ridegen udvari magatartása hárította el. Ellenben a protestantismusra végzetes lett ez az áttérés s sok ezer lelket menthetetlenűl elszakított tőle. Minthogy ez erőszakosan és kiméletlenűl történt, az eseménynek politikai tekintetben is főfontosságú következményei voltak, melyek nemzeti történetünk további folyamára döntő hatást gyakoroltak.


Munkács vára.
Rajzolta Dörre Tivadar

A kath. főpapság e fényes sikerből új erőt és kedvet merített s még buzgóbban folytatta a térítést. De legelől Báthory Zsófia járt. Nyomban megvonta a protestáns hitközségektől és iskoláktól mindazokat az évi segélyeket, melyeket az elhunyt Rákóczyak részint kötelező adománylevelekben, részint törvényes erejökből ki nem forgatott végrendeletekben tettek. Úgy okoskodott, hogy az 1647-iki törvény szerint semmiféle kötelezettség nem terheli, mert ő most katholikus s oda fordíthatja alamizsnáját, a hová akarja. A maga alamizsnájával csakugyan azt tehette, a mi neki tetszett. Itt azonban oly segélyekről és hagyományokról volt szó, melyeket nem ő maga tett, hanem az elhunyt Rákóczyak, kik jószágaikat azon kötelezettséggel hagyták reá, hogy végakaratukat tisztelni tartozik. Ez a kötelezettség nem őt személyesen, hanem a kezén levő jószágokat terhelte. Sőt Lorántffy Zsuzsánna előre látása még az áttérés eshetőségét is számba vette s végrendeletében nemcsak a legszigorubban meghagyta, hogy legatumait fogyatkozás nélkül meg kell fizetni, hanem intézkedett azon törvényes eszközökről, melyek végakaratának föltétlen tiszteletben tartását biztosithatták. A végrendeletben kimondotta, hogy, ha az örökös nem fizetné ki a hagyományokat, a károsult a vármegye alispánjához forduljon, ki szolgabirájával és esküdtével a legrövidebb uton minden huza-vona kizárásával tegyen igazságot. Hasonló szabatossággal intézkedett továbbá arról, hogy minden, a mi életében kijárt az eklézsiáknak és iskoláknak, fogyatkozás nélkül halála után is megfizettessék. Itt tehát nem alamizsnáról, hanem jogi kötelezettség teljesitéséről volt szó s midőn Báthory Zsófia ezt megtagadta, nemcsak az elhunyt adományosok iránti kegyeletet, hanem a legegyszerübb jogfogalmakat is megsértette. De hasztalan fordultak hozzá a megkárosítottak s keresték a békés megegyezést. Két papjuk Munkácson tisztelgett nála s szép szóval, könyörgéssel igyekezett enyhébb eljárásra birni. Mikor az özvegy hajthatatlan maradt, a károsultak Lorántffy Zsuzsánna intézkedéseinek megfelelően a birósághoz fordultak. A zempléni alispán már 1662-ben megintette Zsófiát és fiát. De ez ép oly kevéssé hatott reá, mint a papok békéltető kisérlete. Az ügy csakhamar országszerte érdeklődést keltett és a kedélyek túlizgatottsága mellett hatalmas, zajos mozgalommá fokozódott. A tizenhárom vármegye magáévá tette s az országos sérelmek közé avatta az ügyet. Ezzel a felekezeti viszály behatolt a magyar király területének legtávolabbi vármegyéibe, legrejtettebb vidékeire. Ellenségekként álltak szemben egymással mindenütt, a hol vegyesen éltek a bevett felekezetek. Kegyetlen gyülölködésük a közéletet teljesen megmételyezte s rohamosan sodorta Magyarországot a válságba.


  1. Zrinyi 1656-iki leveleiből. Századok, 1874, 358–9.[VISSZA]
  2. Hogy az udvart és a magyar főpapságot a vallásüldözésben mennyire nem eszményi czélok vezették, azt Zrinyi Miklós éles észszel és hosszasan mutatja ki. Siralmas Panasza, kiadja Kanyaró Ferencz: Tört. Tár, 1890. 270–74.[VISSZA]
  3. A két R. Gy. családi lev. 597.[VISSZA]
  4. Komáromy András közlése: Tört. Tár, 1889. 276.[VISSZA]
  5. Életrajzát megirtam a Tört. Életrajzok 1885. évi folyamában.[VISSZA]
  6. Gömör vármegyéhez intézett levele. Közli Nagy Iván: Tört. Tár, 1884. 710.[VISSZA]
  7. Komáromy András: Századok, 1888. 802.[VISSZA]
  8. Zsilinszky Mihály, A magyar országgyülések vallásügyi tárgyalásai, III. 133–185.[VISSZA]
  9. Berey József: Prot. Szemle, 1897. 461.[VISSZA]
  10. Károlyi László augusztus 4-iki levele. Gr. Károlyi cs. okltára, IV. 39.[VISSZA]
  11. Augusztus 15-diki levél. U. ott, IV. 395. lap.[VISSZA]
  12. Az egykorú német jelentés szerint „nach ungarischer Manier” mutatkozott a rendek előtt.[VISSZA]
  13. Augusztus 20-iki levél. Gr. Károly-i cs. okltára, IV. 396. lap.[VISSZA]
  14. Guzics János naplója: Tört. Tár, 1889. 494.[VISSZA]
  15. Szilágyi, A két R. Gy. családi lev. 594.[VISSZA]
  16. Dipl. jelentések: Tört. Tár., 1880. 753.[VISSZA]