Várőrség a XVII. században.
Egykorú festmény után, gróf Berchtold Arthur birtokában, Moszlavinán
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A véghelyek védelmi rendszere. A magyar végbeli katonaság. A német zsoldosok. A katonáskodás mint vagyonszerző pálya. Az idegen had nyomása. Wesselényi Ferencz a német hadakról. A császári haderő növelése. Pusztitásaik. A németek Nagybányán. A törvények tekintélyének pusztulása. Wesselényi fellépése az udvarnál. Montecuccoli emlékirata. Az 1662-iki országgyűlés. Szatmármegye sérelmei. Az udvar merev álláspontja a vallási sérelmek ügyében. A protestáns követek távozása. Az új törvényczikkek visszautasitása a vármegyék részéről.
Ugyanakkor, mikor a vallásüldözés a lelki szenvedések özönét zúdította a tömegekre, az országnak egy része abban a veszélyben forgott, hogy anyagi lételében tönkre jut s pusztulásra, végnyomorba sülyed. 1657 óta évről-évre nagyobb német hadak jöttek az országba s leirhatatlan nyomort okoztak mindenütt, a hol megjelentek. Törvényeink értelmében német katonaság behozatala csak háború vagy komoly hadi veszély idején volt megengedve. Máskülönben Győr és Komárom kivételével a magyar terület védelme állandó hópénz mellett felfogadott magyar katonaságra bizatott, mely a véghelyeken állomásozott. E végbelieknek zsoldjukból kellett megélniök. Csakhogy az udvarban folyó fejetlen gazdálkodás miatt a magyar végbeliek nagyon rendetlenűl kapták fizetésüket s megesett, hogy nemcsak egy-két, hanem nyolcz, kilencz évig is hasztalanúl várták, sürgették zsoldjukat. Minthogy pedig élniök mégis kellett, a köznépen élősködtek, azt nyuzták, fosztották s néha ketten-hárman, néha kisebb rajokban messze földet bekóboroltak, erőszakkal szedve össze azt, a mire szükségük volt. Nehéz, kegyetlen csapásként sulyosodott a lakosságra, – főleg a hódoltsági területre – a magyar végbeli katonaság. De ezt a nép már megszokta s különben is a nádortól a helyi katonai és megyei hatóságokig mindegyik oltalmazni igyekezett a jobbágyságot. A végbeliek fosztogatásai ellen a „paraszt vármegye” az egyes községekben a jobbágyságból alakított helyi őrség rendőri intézménye némi védelmet mégis csak nyújtott s legalább a nagy bajokat el tudta hárítani.
Egészen más természetű volt a német katonaság. Európa minden részéből, rendesen a munkakerülő elemekből toborzották össze. A katona nem azért vállalt hadi szolgálatot, hogy a hadseregben carrièret csináljon. I. Lipót korában már állandó volt ugyan a hadsereg, de létszámát minden háború után igen nagy arányokban leszállították úgy hogy a hadi mesterség akkor nemcsak a közlegényeknek, hanem a tisztek nagy részének sem nyújtott állandó ellátást, élete nagyobb részére kiható foglalkozást. Az, a ki katonai szolgálatot vállalt, rendesen csak egyetlen hadjáratra kötötte le magát. E hadjáratot üzleti vállalatnak tekintette. Kitette magát az ellenség golyójának, az idegen éghajlat veszélyeinek s a tábori élet ezer bajának. Viszont nem elégedett meg a zsolddal, melyet igértek neki s legtöbbször még rendetlenűl is fizettek. Ha az üzletben mindenét koczkára tette, nyerni akart benne mindent. Dicsőségről a legtöbbnél szó sem lehetett, mert százezrekre jutott egy, a ki családi összeköttetés nélkül, pusztán saját erejéből a magasba vergődött. A szolgálatban nem hirnevet, hanem vagyont akart szerezni, mert egyedűl erre számithatott némi valószinüséggel. Azzal indult zászlaja alá, hogy vagy elpusztul, vagy mint vagyonos ember tér haza. A XVII. század közkatonája korunk aranyásójához hasonlított, ki egészséget, életet, mindent koczkáztat, hogy a szerencse kedvezéséből lehetőleg rövid idő alatt meggazdagodhassék. E törekvésnek felelt meg a XVII. század hadi joga, de még inkább katonai gyakorlata. A harminczéves háború embertelen hadviselési módja a század második felében is általános érvényben maradt. A háborút akkor nem csupán az ellenséges hadsereg, hanem ama lakosság ellen is viselték, melynek területét megszállották. A hadi jog megengedte, hogy a katona ellenséges földön elvegyen mindent, akár egyházi, akár világi czélokra rendeltetett. Mikor a hadsereg a megszállott ellenséges földről távozott, elpusztította, felgyújtotta azt is, a mit el nem vihetett. Ez volt a katonaság gyakorlata Európaszerte1 s ezzel jött Magyarországba, melyet szintén ellenséges földnek tekintett. A nép nyelvét, viszonyait nem ismerte s ellenségnek, töröknek nézte őt is. Ehhez járult még két körülmény. Az egyik az, hogy az udvar ez időben hiányosabban gondoskodott, mint valaha a zsold befizetéséről, a másik meg az, hogy a politikai viszonyok alakulata az ország legtávolabbi vidékeire, egész Erdélybe nagyobb tömegekben vitte el az idegen katonaságot. Ezzel a szenvedések új neme zúdult az országra, mert a háborúban meg volt engedve minden s a tisztek nem korlátozták a katonák kicsapongásait. Maguk mentek rossz példával előre s ha panasz hangzott ellenük, „a hadi regulára” hivatkoztak, még ha annyit értettek is hozzá, „mint az én vizslám – irja az egykorú – a philosophiához”. Ez az idegen had nem gyakorolt kiméletet, hisz jött és ment s az itt töltött időt ki akarta használni. Neki semmi érdeke sem volt a lakosság megmaradásában, mint volt még a töröknek is, a ki legalább a hódolt földet igyekezett kimélni. Mikor az 1660-iki pusztitások közepette Ali pasa meghallotta, hogy az Egerhez tartozó hódoltság, Miskolcz, Szent-Péter, Szikszó s más községek a tatártól félve futni kezdenek, tudtokra adta, hogy bátran, szabadosan otthon maradhatnak: „arassatok és szántsatok és vessetek, egyébféle dolgokat, minden mezeit lássátok félelem nélkül”, mert féken tartja hadait s a kiben mégis kár esnék, esküszik, hogy duplán téríti meg neki.2
Várőrség a XVII. században.
Egykorú festmény után, gróf Berchtold Arthur birtokában, Moszlavinán
A törökben az önérdek még fejlesztett ki némi emberséget. De a zsoldos hadnak nem volt oka kimélni az országot. Néha meg épen a kénytelenség vitte a rablásra, a fosztogatásra, mert készpénzen sem birt eleséget szerezni. A szenvedésekről, melyeknek ez időben a magyar és idegen hadak dúlása kitette az országot, a nádor következőleg nyilatkozott: „Ha édes nemzetünk elfajult, magyar nemzet neve alatt járó latraink, a mi magyaraink actiojára tekintünk, mit nem ért édes nemzetünk? A mit sohasem reménylett. Van-e oly kigondolható kin, avagy latorság, a mit tőlük nem szenvedünk? És ha tovább tekintünk, lengyel felebarátunktól, kiktől hálaadóoltalmat (inkább), mint fenyegető félelmet várhatnánk. Van-e oly nemzet, a kitől mostan e haza ne láttassék bántodni? A lengyel fenyeget, erdélyi magyarok a Nyirünkön, török, tatár, kurtány, oláh, rácz s magunk némely lator jobbágyink égetnek, rabolnak, magunk oltalmára fogadott katonáink kóborolnak és pusztitanak bennünket. Segitségünkre küldött német, vallon, olasz, franczia s Isten tudja micsoda nemzetből állók mind csak a mienken élnek s fogyasztnak bennünket”. De ekkor még azzal vigasztalta a szenvedőket: „Tábornak ez a gyümölcse,” a mint ma mondják: ez a háború s minthogy ekkor még nagy reményeket fűzött a háborúhoz s maga sürgette a német hadak behivását, hogy a török uralom megtörését megkisértsék, bele nyugodott a háború e mérges gyümölcseibe is.
Csakhogy 1660 után mindinkább csökkenni kezdett a remény, hogy a német hadak megvivnak a törökkel s felszabadítják az országot. Egyrészt az udvar békepolitikája mindinkább határozottan kidomborodott, másrészt meg hegyre nagyobb számmal jöttek a németek hazánkba. Az udvar rendesen fizetetlen, éhen holt népet küldött be s „valamely had addig bárány volt”, mihelyt magyar területre lépett, „már pusztitó oroszlán kegyetlenséget követ, arra szabadsággal bocsáttatván be oltalmazóitól”.3 A hol megjelentek, vége-hossza sem volt zsarolásaiknak. A katonák, a tisztek elszedtek a lakosságtól mindent, a mihez férhettek. A nagyobb helyek, a mezővárosok, melyek drága pénzen vásároltak tőlük salva guardiát, még csak megmaradhattak, habár a pénzen kivül töméntelen bort, kenyeret, sört, sót, zabot s másnemű ajándékot kellett szolgáltatniok. De a falvak lakói rémülve futottak szét, mert nem birták a terheket viselni. Vatay István, ki mint a kincstár megbizottja, három század németet s a tüzérséget Turóczból Nyitrába kisért, megirta a kamarának: „A népség mindenütt elszalad a helyekről előttünk és ezek a németek is csintalankodnak, vermeket, mit nyitnak, gabonát és az idei vetéseket kaszálnak és étetnek.4 Ugyanezt tették mindenütt egész Tokajig, hol kivált a rendetlen életmód miatt nagyobb részük ott veszett. A mi kevés megmaradt belőlük, az tél felé nyomorultan, rongyosan, betegen takarodott vissza Morvába, miközben ismételte azt, a mit a tavaszszal tett.
1661-ben sokkal nagyobb arányokban újult meg a német hadak beküldése, hogy Montecuccoli alatt megtegyék szégyenletes és reájuk is végzetes sétájukat Erdélybe. Május 6-ikától június 7-ikéig három csapat német vonult Morvából a Vág völgyén. Mindegyiktől külön kellett a lakosságnak drága pénzen salva guardiát váltania. Ezenkivül töméntelen ajándékot, kenyeret, bort, sört, zabot s más egyebet szedtek tőle.5 Természetes, ezt is csak a nagyobb helyek birták meg, a falvak lakói ellenben újra szétfutottak, mire az átvonúló németség kifosztotta az üres házakat. A mit el nem vihetett, azt bosszúból összetörte s végűl felgyújtotta. Ugyanezt tette, mikor Erdélyből visszatért. De bármit szenvedtek egyes nyugati vármegyék, az csekélység ahhoz képest, a mit Montecuccoli hadai a felvidéki vármegyében elkövettek. Abaúj, Szepes, Sáros, Gömör, Borsod, Torna, Ung, Bereg, Ugocsa és Zemplén, noha elegendő élést adtak, a legszörnyűbb pusztításnak és kegyetlenségnek voltak kitéve s a szegénység nagy területeken éhenhalásra jutott, vagy kivándorlásra kényszeríttetett. „Ha ő felsége – irja gróf Csáky István, a legaulikusabb főurak egyike a nádornak Szepesvárából – ezt az armadát ott fogja teleltetni, esküvéssel mondották előttem szavahihető főemberek, Szepesvármegyéből is ment be Lengyelországba 600 embernél több; hátha ide terjed a németek kvártélyozása hatezer is fog menni; úgy a többi vármegyékből is proportionaliter.”6
A bestialitásaikról fenmaradt töméntelen adatból a következő eset világitja meg a leghivebben a német katonák magaviseletét. Október 23-ikán báró Hagen Vilmos vezetése alatt néhány száz főnyi németség küldetett Nagy-Bányára téli szállásra. A városi hatóság megegyezett Hagennel. Átengedte neki szállásúl a külvárost s különben is gondoskodott a katonák ellátásáról. Ezek néhány hét alatt az ép házakat „minden kertekkel, épületekkel a földdel egyenlővé tették, azoknak fáját téli tüzelésben quartirokba rakásokra gyűjtvén, kertekbeli sok szép gyümölcsfáikat kivágván, irtván és feltüzelvén, temetőkerteket és valahol mi épületek, kertek a város keritésén kivül találhatnának, mindenestűl elpusztiták és igy sok ezer forint érő károkat töttek vala.” Ezt a város tétlenűl volt kénytelen nézni. De a katonák deczember 28-ikán az egyezség megszegésével a falövezte városba is belopództak s rabolni kezdtek. Csakhogy a polgárság „véres agyakkal, gyalázattal,” kiverte s még a külvárosban sem tűrte tovább őket, habár Hagen mentegetődzött s igérte, hogy ezután szigorúbb fegyelmet fog tartani. A tanács azt üzente neki: a kinek egy hiti nincs, száz sincs. Igy a németek, a polgárok bosszujától félve, eltávoztak a városból. De nem mindenütt volt fegyveres, bátor városi polgárság. A jobbágyközségekben szabadon garázdálkodhattak, s úgy elpusztították, mint Nagy-Bánya külvárosait. 1662-ben tovább folyt a fosztogatás s a németek kivált Liptó és Sáros megyéket irtották tüzzel-vassal. Leirhatatlan volt az inség s ennek megfelelő az elkeseredés, mely a társadalom minden rétegét, a katholikusokat és a protestánsokat egyaránt, a birtokos osztályokat, a városi polgárságot s az éhenhalással küzdő szegénységet elfogta. Siralom, panasz, fenyegetés hangzott fel mindenütt az országban, mely alig szenvedett kevesebbet, mint Erdély a tatároktól.
A törvény, a jog uralma minden téren, a legaprólékosabb dolgokban is megszünt. Bécsben még az ország területi épségével sem törődtek többé s egyebek közt némely magyar harminczadhivatalt Ausztriába, a pecsenyédit Német-Ujhelybe, a büdöskútit és újfalvit Ebenfurtba tették át. De mit is törődtek volna a magyar törvénynyel, mikor a magyarok maguk lábbal taposták azokat? Mintha kihalt volna a jogérzék, olyan szellemi zürzavar támadt a valláskérdésen kivül is. Csáky István gróf, a tárnokmester, azt hirdette s megirta Bécsbe, hogy II. Rákóczy György halálával Lipót Magyarország korlátlan ura lett, „absolutus rex Hungariae, kiért dicsértessék a teljes szentháromság örökké”.7 Mikor az ország szine előtt hivatkozás történt az 1608. I. törvényczikkre, az alsó tábla elnöke, a királyi személynök azt felelte, hogy ez a törvény elavúlt.8 „A magyarok – irta 1661-ben a velenczei követ – nagy buzgósággal alkotják törvényeiket, de nem tartják meg. Minden főúr kis-királynak nevezheti magát, mert alattvalóit rabszolgájának tekinti.” Annyira kiveszett a törvényesség minden érzéke, hogy végre egy plébános, a kit közönséges büntett miatt perbe fogtak, büntetlenűl mondhatta, hogy neki sem vármegye, sem törvényszék nem parancsol.
Nagybánya régi falai.
Jaschke Ferencz vizfestménye után, „Nationalkleider, Trachten und Ansichten von Ungarn” (Bécs, 1821.) cz. munkájából
Ilyen testi-lelki inségben, a végletekig elkeseredett hangulatban élt a magyar vélemény, mikor az udvar 1662. elején elhatározta, hogy május 1-ére Pozsonyba összehivja az országgyűlést. A nádor eleinte örömmel üdvözölte ez elhatározást, s közölte az udvarral azokat az útakat és módokat, melyek a gyűlést sikeressé tehetik. A király és miniszterei előtt személyesen és levelei útján tárta fel az ország helyzetét. Bármi töméntelenek voltak a jogos panaszok, azokat két főcsoportba foglalta össze. A katonai kegyetlenségek, a német hadak pusztításai, valamint a lelkiismereten, a vallásszabadságon ejtett sérelmek háborították fel a közlelket. Ezek orvoslását sürgette tehát a nádor s nyiltan megmondotta a királynak, hogy meg se nyissa az országgyűlést, ha e két bajon segíteni nem akar, mert ez esetben a felzavart szenvedélyek okvetetlenűl meddővé teszik a tanácskozásokat. Ellenben – mondá – ha e két sérelmet orvosolja, száz esztendő óta nem volt országgyűlés, mely oly kedvező lefolyást vesz, mint a most tervezett. Magának is megvoltak bizonyos reformtervei, melyek valósítása az országgyűléstől függött. Kétségkivül ismerte Zrinyi eszméit a nemzeti honvédelem újjászervezése körül. Ezek befolyása alatt első sorban a nemesi fölkelés elavult rendszerét ohajtotta a kor viszonyainak megfelelően újjászervezni. De mivel csak az esetre számíthatott a rendekre, ha Lipót király nem üres kézzel lép eléjük, hanem a töméntelen sérelem közül legalább a legégbekiáltóbbakat orvosolja, nem szünt meg az udvart ily szellemben befolyásolni. Tanácsait, figyelmeztetéseit többször, még május elején is ismételte, de minden eredmény nélkül. Az udvar nem azért szánta el magát országgyűlés tartására, hogy a magyar nép szenvedésein enyhítsen. Minden békés törekvése mellett viszonya a portához egyre bonyolodott.. Ennek következtében Magyarországtól minél nagyobb pénzbeli és katonai segélyt akart szerezni. Ez tette szükségessé az országgyűlést, melynek egyedüli feladatává a kért segélyt tűzték ki.
Lipót király a magyarok panaszai tárgyában Montecuccolitól kért véleményt, ki már február 25-ikén két emlékiratot terjesztett elő, mely kizárta a lehetőséget, hogy az ifjú király a katonai sérelmek orvoslása terén akár csak némi igéretet is tegyen. Montecuccoli azt hangoztatta, hogy a magyarok nemcsak a véghelyekben nem akarnak német őrséget tűrni, hanem egyenesen azon dolgoznak, hogy a német had teljesen elpusztúljon.9 Ily körülmények közt a nádor hasztalan sürgette a katonai brutalitások megszüntetését. Az udvar Montecuccoli álláspontját tette magáévá s minden engedményt megtagadott.
Ugyanily rideg alapon állt a vallásügyben. Most még inkább azt hangoztatta, hogy a vallásügy nem országgyűlés elé való s a ki sérelmet szenvedett, az lépjen a törvényekben meghatározott pörös útra. E törvények csakugyan elég szabatosak voltak, de a katholikusok egyszerűen semmiseknek nyilvánították azt az egész törvényhozást, mely a protestansok jogállását biztosította. Olyan vármegyében, hol az alispán katholikus volt, a protestáns panaszos egyáltalán nem szerezhetett jogorvoslást. De akkor még voltak protestáns alispánok is, a kik ragaszkodtak a törvényhez s ennek megfelelő itéletet hoztak. Mikor azonban megvolt az itélet, megérkezett a királyi parancs, mely a katholikus fél ellen a végrehajtást felfüggesztette, vagy végleg megtiltotta. Midőn tehát a király a rendes per utjára utasította a protestánsokat, csak kegyetlen gúnyt űzött velük.
A nádorban kétségkivül megvolt a komoly szándék, hogy a törvénynek érvényt szerezzen, különben nem sürgette volna a királyt a vallásügyi sérelmek orvoslására. De egyrészt az udvar ellenállása, másrészt a többi hatóságok engedetlensége, a törvény ellen valóságos lázongása teljesen megbénította a különben is sokat betegeskedő, elaggott nádor tetterejét. Mikor látta, hogy az udvar a nemzet bajainak orvoslására semmit sem akar tenni, a közvélemény elkeseredése mellett előre megjósolta, hogy a gyűlésen szakításra kerül a dolog s esetleg véres mozgalmak támadhatnak belőle. Sőt egy pillanatig azt hitte, hogy a rendek már most sem követelik a király meghivását s a protestánsok el sem jönnek Pozsonyba. Midőn egy idegen diplomata azt mondta neki, hogy az összehivó rendelet szétment s Pozsonynál, mint országgyűlés idején mindig történt, már hidat is vernek, azt felelte, hogy „összehivó rendelet és hid még nem országgyűlés”.
A királyi meghivó nem járult a túligaztott hangulat lecsilapításához s a követválasztások némely vármegyében zajos, izgalmas lefolyást vettek. Nem volt többé egyetlen vármegyéje az országnak, mely, mint 1659-ben Szatmár, azt mondhatta volna, hogy panaszra nincs oka. Maga Szatmármegye tele volt immár sérelemmel, mert a mint a német 1660-ban a szatmári várba betette lábát, ütöttek erre a vármegyére is a szenvedések órái. Alig egy év alatt a Szatmár városához közelebb eső falvakban – szám szerint negyvenkettőben – a német 31,312 frtnyi kárt okozott. De különösen Szatmár és Németi városok érezték meg az új istencsapást. A jobb házak némelyikébe 20, sőt 40 katona szállásolta be magát s élt a háziúr költségén. A lakosok „házát, háza táját, boronáit, sövényét leégetik, – mondják egyik panaszlevelükben10 – a mi kevés javuk maradott a szegénységnek, a német vitézek sáfárkodnak belőle; erőhatalommal, éjjeli-nappali lopással, házak megásásával a szegény gazdák javait prédálják, vesztegetik.” Az inséghez járult a vallásüldözés. 1662-ben elfoglalták a református templomot, noha a vármegye pénzén épült s az iskolát, melyet egy kegyes földesúr, Kun István a magáéból emeltetett.11 Az országgyűléstől várt tehát orvoslást mindenki s május elején már sokan együtt voltak Pozsonyban. De jó ideig tétlen kellett vesztegelniök, mert a király csak május 23-ikán érkezett meg. Eközben hire terjedt, hogy 6000 német zsoldost rendeltek Pozsonyba és környékére, kik a rendek netaláni heveskedését féken tartsák. A tanácskozás szabadságát fenyegető ez intézkedés a követeket természetesen még inkább felizgatta. Ehhez járult az is, hogy épen azok a főurak, kiktől higgadtságot, hazafias mérsékletet lehetett várni, nem jöttek el a gyűlésre. A protestánsokat kivált Zrinyi Miklós távolmaradása aggasztotta s külön levélben kérték meg, hogy jöjjön el közéjük. A felső-magyarországiak meg attól féltek, hogy Kemény Simon, János fejedelem fia, folytatni fogja atyjának kalandos politikáját, s az Erdélyhez közel eső királyi területre ismét rázúdítja a török támadást. Nyomott hangulatban tartották meg tehát a protestánsok május 11-én első értekezletüket s a nádorhoz fordultak, sok egyéb közt azon kéréssel, hogy az üresedésben lévő felső-magyarországi főkapitányi állást mielőbb betöltsék. Csakhamar sérelmeik összeállitásához fogtak, miközben végre május 17-ikén megtartatott az első országos űlés, mely a király fogadásának programmját állapította meg. Lipót bevonulása május 23-ikán ment végbe, de nem azzal a pompával, minőt a rendek más ily alkalmakkor ki szoktak fejteni. A protestánsok a pünkösdi ünnep okozta szünetet arra használták, hogy a császár kiséretének kiválóbb tagjainál, Portia herczegnél, Rottal János grófnál, a magyarok közül a nádornál, Lippay esztergomi érseknél, Szelepcsényi György kalocsai érsekcancellárnál, Nádasdy Ferencz országbirónál tisztelegjenek s jóakaratukat kérjék sérelmeik orvoslásában. De kevés vigasztalót hallottak. Mindenütt azt a választ kapták, ejtsék el a vallásügyi sérelmeket, mert fontosabb a haza megmentése, mely ha elvész, vele vész a vallás is. A protestánsok elismerték, hogy a haza veszedelemben forog, de épen azért kérték a katholikusokat, hagyják abba a vallásüldözést. Midőn nem értek czélt, abban áIlapodtak meg, hogy utasításaikhoz hiven semmiféle más kérdés országgyűlési tárgyalásába nem bocsátkoznak, mig vallásügyi sérelmeiket nem orvosolják. Május 31-ikén nyújtotta át Lipót a rendeknek előterjesztéseit, melyek a török részről fenyegető veszélylyel szemben gyors és áldozatkész intézkedésekre buzdítják őket. Erre azután kitört a zivatar s felmerült a kérdés, a királyi előterjesztést, vagy a sérelmeket tárgyalják-e előbb. A katholikusok az előterjesztést, a protestánsok a sérelmeket akarták elsőnek. Amazok azt mondották, hogy a mostani gyűlés nem is közönséges országgyűlés, hanem rendkivüli, melynek egyedűl a királyi előterjesztéssel szabad foglalkoznia. E felfogást a protestánsok erélyesen elutasították s ezzel a két párt teljesen különvált. A protestánsok immár a királyhoz fordultak s tőle reméltek igazságot. De Lipót és kisérete akkor még kevésbbé akartak a vallásügygyel foglalkozni, mint azelőtt. Azzal sem törődtek, ha a protestánsok ott hagyják a gyűlést. A többség katholikus volt s annál szivesebben teljesítette a király pénzbeli és katonai kivánságait, minél ridegebben bánt el a protestánsokkal. Ezek tehát nemcsak egy jó szót sem kaptak, hanem épen az országgyűlés folyamán ujabb jogtalanságot szenvedtek. Szelepcsényi kalocsai érsek egy lutheránus papot elfogatott, tiszttartójával félholtra verette s azután félévnél tovább tömlöczben tartotta. A protestánsok a fogoly szabadon bocsátását kérték. De az érsek azt felelte, hogy a papot nem vallása, hanem közönséges büntény miatt vetette börtönbe. Már ekkor azt az ürügyöt használta tehát, mely a későbbi üldözésekben annyira előtérbe lépett. Arra azonban nem adott választ, mi jogon tartja ő fogva a lelkészt, ha közönséges bűnt követett el s mért nem szolgáltatja ki a vármegyei hatóságnak? A protestánsok hasztalan fordultak a miniszterekhez s az urakhoz. Zrinyi elismerte a rajtuk ejtett jogtalanságot, de a haza szent nevében ő is mérsékletre inté őket. A nádor, ki éddig oly melegen védte az udvarnál ügyeket, mikor látta, hogy e részről semmit sem várhatnak, szintén csak azt a tanácsot adhatta, hajoljanak meg a tények hatalma előtt, hisz többé „Bocskay nincs, Bethlen meghalt, Apafynak, kiben bizhatnátok, fegyvere nyugszik”. Midőn igy mérsékletet ajánlott, ezzel nem hagyta cserben, mint vádolták, a protestansok igaz ügyét. Csak számolt ama ténynyel, hogy ez idő szerint a koronától engedményt nyerni nem lehet, mert „királyunk a dajkája (a papok) mellén függ”. El akarta tehát a döntést halasztani, „valamig a király a maga elméjére nem jut”. Saját érdekében minden áron kerülnie kellett a szakítást. Közjogi kérdésekben maga is a protestánsokra támaszkodott, mert, mint mondá, a katholikusok közt alig van egy ember, a ki szivén viselné a nádori tekintély fenntartását s elősegítené jogköre helyreállítását. Békítő kisérleteit támogatta Zrinyi Miklós, kit a protestánsok sem gyanúsítottak kétszinűséggel vagy lanyhasággal. Sőt saját hitfeleik közt is akadtak némelyek, kik elfogadták a nádor érvelését s azon fáradoztak, hogy kenyértörésig ne fajuljon a viszály. Az érdemes és tekintélyes báró Berényi György, midőn kérései a királynál és Portia herczegnél meddők maradtak, szintén figyelmeztette hitfeleit, hogy Erdély tehetetlen, a véghelyek telvék némettel, idegen segélyt nem remélhetni. Ily körülmények közt tartózkodni kell tehát a szélső elhatározásoktól. A protestánsok minden elkeseredésük mellett szivesen követik a tanácsot, ha az udvartól legalább egy biztató szót kapnak, mi végből minduntalan a királyhoz vagy minisztereihez fordultak. Lipót fogadta ugyan őket, de oly „halkan és lassu szóval” felelt, hogy a közelében állók sem értették. Különben is elútasította őket. Mikor ujra jelentkezni mertek, egészen felháborodott, hogy akaratához nem illeszkednek, „gyakori folyamodásaikkkal alkalmatlankodnak nála”. Lelkiismeretük megnyugtatására a protestánsok még júliusban kikérték papságuk véleményét. Az ágostai, valamint a helvét egyház köréből hosszasan indokolva azt a tanácsot kapták, ne ingadozzanak jogaik védelmében. Ragaszkodtak tehát a kivánsághoz, hogy sérelmeik orvosoltassanak. Végre azonban belátták, hogy a királytól s az országgyűlési többségtől hasztalan várnak akár csak egyszerű igéretet is. Beváltották tehát fenyegetésüket s szeptember 2-ikán mindnyájan elútaztak Pozsonyból. A nádor már előbb, mihelyt látta, hogy a vallásviszály kiegyenlíthetlenné mérgesedett, a törés elhárítása czéljából azt ajánlotta az udvarnak, napolja el az országgyűlést. De Lipót és tanácsosai, ha már Pozsonyban voltak, el is akarták intéztetni a királyi előterjesztéseket. Épen azért bántak oly kiméletlenűl a protestánsokkal, hogy a katholikus többséget kielégítsék s vele adó- és pénzügyi követeléseiket megszavaztassák. Várakozásukban nem csalatkoztak, s az egyedűl maradt katholikus többség, mint mondá, félre téve minden gyűlöletes vagy magánügyet s csak az ország megmaradására gondolva, pár napi tárgyalás után megalkotta az 55 czikkelyből álló törvénykönyvet. Ez is sok fontos közjogi határozatot tartalmaz. Arra kötelezi a királyt, hogy Magyarország ügyeit magyar tanácsában intézze, a portán magyar ügynököt tartson, a német katonaságot kivigye12 s a mig itt van, a nádornak rendelje alá s saját költségén élelmezze. Több törvényczikk a nemesi felkelés rendezésére vonatkozik. Gyökeres újitásokat az adott viszonyok közt természetesen eszközölni nem lehetett, de legalább világosan megállapíttatott a személyes fölkelés és katonaállitás kötelezettsége. A fölkelés vagy katonaadás kötelezettségét a törvény a társadalom minden rétegére kiterjeszté és pedig a következő módon: A főpapok, főurak és birtokos nemesek személyesen fölkelnek, az özvegyek, betegek és elaggottak birtokuk arányában helyettest küldenek; a kisebb javadalmazásu papok arányszerűen, a szabad királyi városok minden 20 polgári ház után egy gyalogot adnak, a kiváltságos községek, szabadosok, praedialisták, hajdú városok részt vesznek a fölkelésben, s a hódolatlan ráczok, egytelkesek, armalisták szintén személyesen fölkelnek. A kik katonát nem állítanak, az idegenek, kiknek az országban szőlejük vagy földjük van, a zsidók és anabaptisták, kereskedők, kalmárok, kupeczek, ser- és pálinkafőzők, molnárok, szénégetők, favágók, általában mindazok a nem nemesek, kik a portalis adózás keretén kivül állnak, taksát fizetnek a vármegye pénztárába, hogy katonát fogadjon. Ekképen az új törvény az ország összes lakosságát bevonta a honvédelmi szervezetbe; az egyik rész személyesen katonáskodott, a másik katonát vagy pénzt adott, melyen a katonaság eltartatott. Életbe vágó, nagy fontosságú reformról volt tehát szó. Csakhogy sem ez, sem a többi 1662-iki törvények nem léptek életbe soha. Azon czikkelyeket, melyek Magyarország önnállóságának tiszteletben tartására kötelezték, az udvar nem vette számba. A többiek s általában az egész törvénykönyvet a rendi társadalom útasította vissza. A protestánsok nem vevén részt a törvények megalkotásában, azokat semmiseknek, érvényteleneknek tekintették.
Kemény Simon aláirása 1658 január 25-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
Noha a nádor volt az egyetlen, aki a szakítást gátolni próbálta, a protestánsok haragjának első kitörése közvetlenűl ő ellene irányult. Csakhamar azonban az ellenállás elvi alapokra helyezkedett s a tizenhárom felvidéki vármegyében összpontosult. A felvidék a hozott törvények végrehajtását kereken megtagadta, mert a pozsonyi gyűlést országgyűlésnek, végzéseit közkötelezőknek el nem ismerte. A törvényeket vissza is küldte a királynak, még pedig oly éles hangú üzenettel, hogy a követet, Szepessy Pált, a nádor fel sem bocsátotta Bécsbe. Az alsó-magyarországi vármegyék, noha ott a protestánsok befolyása már hanyatlóban volt, szintén nem mind fogadták el az új törvényeket. Többen visszaútasították, s ezt tette még Moson vármegye is, mi nagy feltünést keltett, mert főispánja maga a király volt.
Az 1662-iki törvények bejutottak ugyan a törvénytárba, de az életbe soha sem mentek át s soha sem hajtattak végre. Az országgyűlésből az ellentétek tusája áthelyeztetett magába az országba, minden egyes vármegyébe s valószinűleg már ekkor kitör a polgárháború, ha a török támadás sürgős veszélye más irányba nem tereli a küzdő felek figyelmét.