SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

V. FEJEZET.
Az 1664-iki hadjárat.

A török győzelmének hatása Európa közvéleményére. A rajnai szövetség. A német birodalmi gyűlés segélye. Sereggyűjtés Magyarországon. A fővezérség kérdése. A szendrői magyar tábor. Montecuccoli és Zrinyi viszályának következményei. Zrinyi, Montecuccoli és a nádor haditervei. A haderő szétdarabolása. Az 1664-iki hadviselés kezdete. Zrinyi első diadalai. Nagy-Szulejman turbéki emlékének pusztulása. Pécs ostroma. Az eszéki hid felégetése. Viszály Zrinyi és a birodalmi hadak vezére között. Zrinyi győzelmeinek hatása külföldön. Újabb hadi tervei. Kanizsa ostroma. Viszály a német és magyar hadak között. A németek eltávozása a vár alól. A török Zrinyi-Újvár alatt. A császári haderő a vár védelmében. Montecuccoli tétlensége. A vár elvesztése. Zrinyi Miklós elkeseredése. Bécsi útja. Dunántúli véghelyek romlása. Rákóczy László kisérlete Várad visszafoglalására. Halála. Souches hadjárata. Nyitra visszafoglalása. A szentkereszti győzelem. Léva elfoglalása. A szentbenedeki győzelem. Párkány megvétele.

A török győzelmek Európaszerte, de kivált Németországban meglepetést, sőt rémületet keltettek. Szidták, gúnyolták Montecuccolit1 és Lobkowitzot, a vén Portiáról meg azt mondták, hogy elaludt a hadi zajban. Egyrészt a közvélemény e felháborodása, másrészt az az aggodalom, hogy a török immár magát Bécset támadja meg, végre a minisztereket is nagyobb erélyre ösztönözte. A mit a béke reményében a mult évben elmulasztottak, kellő haderő kiállítását, azt most a háború közepette buzgalommal készitették elő.

Lipót 1663 végén megjelent a német birodalmi gyűlésen, hogy ott gyors és kimerítő segélyt szorgalmazzon. A német fejedelmek azon csoportja, mely a rajnai szövetséget alkotta, már előbb önként felajánlotta a császárnak a maga csapatait. Csakhogy e szövetségnek Francziaország is tagja volt s XVI. Lajos királynak szintén jogában állt a szövetséglevélben megállapított hadjutalékot elküldeni. Lajos pedig ragaszkodott e jogához s követelte, hogy az ő csapatai is ott legyenek a rajnai szövetség segélyhadában. De Bécsben nem akarták a gyűlölt franczia király segítségét elfogadni, s egyelőre nem vették igénybe a rajnai szövetség ajánlatát.


A szendrői magyar tábor 1664-ben.
Merian Gáspár metszete Szicha György egykorú rajza után. A kép alján: Georg(ius) Szicha Delín(eavit) et com(m)unicavit. Caspar Merian fecit. A Lanfranconi-gyűjteménynek az országos képtárban levő példányáról

A kénytelenség utóbb észre térítette a bécsi minisztereket s a pápa sürgetésére nagy nehezen, de végűl mégis csak elfogadták a rajnai szövetség segélyét. A szövetség hadteste. Valami 7200 ember, még 1663 végén Stiriába érkezett. Volt benne némi franczia katonaság is, sőt eleinte az egész hadtest főparancsnokává egy franczia tábornokot, a hires Turennet szemelték ki. De politikai tekintetekből a német gróf Hohenlohe Farkas Gyula lett a fővezér, noha vezéri képességekben épen nem bővelkedett. Csak később csatlakozott hozzá Coligny gróf vezetése alatt néhány ezer franczia, valamint Olaszországból némi lovasság. Igy a francziák száma a hadjárat folyamán 7-8000 emberre növekedett. Maga a német birodalmi gyűlés külön szavazott meg segélyt, mely a papiron valami 30,000, a valóságban csak 10,000 emberrel szaporította a császári haderőt. Ez utóbbinak gyarapításán buzgólkodott Lobkowitz herczeg, a hadi tanács elnöke s létszámát 1664 február végéig 21 gyalog- és 18 lovasezredre, valami 36,000 gyalogra és 15,000 lovasra emelte. A magyar hadak kiállitását a nádor készitette elő. Az udvar szerződéseket kötött egyes urakkal, hogy meghatározott számú zsoldos katonát fogadjanak. Nádasdy Ferencz május 1-jére 6000 főből álló haderő, 8 lovas- és 2 gyalogezred kiállitására vállalkozott. Zrinyi Miklós és Batthyány Ádám a Dráván túl gyűjtöttek hadat. Felső-Magyarországon 6000 gyalogos és 1000 lovas fogadását rendelték el s az élelmezésről is gondoskodtak. Alsó-Magyarország főraktára Trencsén volt, hová a Pálffy grófok 30,000 köböl gabona szállítására szerződtek, mig a megye húst, bort s más eledelt rendelt oda. Bercsényi Miklós,2 a bányavidéki alkapitány a kincstár költségén egy lovasezredet (500 ember) alakított. Báthory Zsófia 2000 embert igért s a többi főurak szintén készültek hadaikat kiállítani. Nagyobb nehézséget okozott a nemesi fölkelés, melyre nézve az udvar és a nádor közt komoly nézetkülönbség támadt. A nádor korán intézkedett a felkelés összehivásáról s már február 29-ikén biztatta a megyéket, hogy (a törökről van szó) „midőn kegyetlen, körmös kézzel megmaradott sarjúját is édes hazánknak gyökerestül tépni-szaggatni akarja, az egész keresztyénségnek megegyesülése bilincset vét fene kezeire”. Azzal lelkesíté a magyarokat, hogy nemzetközi segítség jön megmentésükre. Fogjanak tehát fegyvert maguk is s szálljanak szembe az ellenséggel. A nádor igyekezetei sikerrel biztattak. De csakhamar összeütközésbe jutott Bécscsel. Az udvar a fölkelést német fővezetés alá akarta helyezni. Ellenben a nádor a törvény világos határozataihoz képest, s okulva a mult évi tapasztalatokon, mikor a német had teljesen cserben hagyta, azt követelte, hogy nemcsak a felkelő nemesség, hanem a felvidéken levő német csapatok is az ő közvetlen főparancsnoksága alatt álljanak. Mikor kivánságát elutasították, azzal fenyegetődzött, hogy ott hagy mindent s Lengyelországba megy fürdőzni. Május végén sietve küldték hozzá gróf Rottal Jánost, hogy térítse el szándékától s ha mégis elutaznék, vegye át a nádori tisztség teendőit. Wesselényi engedett; kész volt Kassára is menni s a felkelést a felvidéken szervezni. Igy ez a vihar elvonult, de minduntalan új bonyodalmak merültek föl, melyek miatt a felső-magyarországi nemesi fölkelés csak 1664 szeptemberben gyűlt össze Szendrő váránál, mikor a hadműveletek már végükhöz közeledtek.

Sokkal fontosabb következményei voltak az ellentétnek, mely Montecuccoli és Zrinyi közt fennállt s a mult évben még inkább elmérgesedett. Az olasz hirnevén a legutóbbi hadjárat érzékeny csorbát ütött s Zrinyi volt az egyedüli hadvezér, ki a lezajlott harczokban némi sikert aratott. Másrészt magaviselete a legékesszólóbban megczáfolta az oktalan gyanút, mintha királyi koronára vágyakoznék. Ha dicsvágyó ábrándok befolyásolják, csak követnie kellett Apafy hivását, csak meg kellett jelennie a török táborban s a nagyvezér bizonynyal kinevezi Magyarország urának. De Zrinyi karddal ment a töröknek, s mig Montecuccoli ellenséget alig látott, Zrinyi maga kereste föl, vagy ha reá jött, fegyverrel kergette vissza. Ily körülmények közt Zrinyi katonai tekintélye főleg a külföldön nagyban emelkedett s az udvarban is csökkent a bizalmatlanság, melyet az utóbbi hónapokban tápláltak iránta. Zrinyi azt ajánlotta, hogy a legközelebbi hadjárat súlypontja a Duna-Dráva vidékére helyeztessék át. Késleltetni kell a török fősereg átkelését az eszéki hidon, s lehetőleg átkelés közben kell a nagyvezért megtámadni. Minthogy e műveletekben Zriayire elsőrangú szerep várakozott volna, Montecuccoli ezt az egész tervet ellenezte s azt ajánlotta, hogy egy sereg alakíttassék, – valami 50,000 ember, – mely a Dunánál központi állást foglaljon el s Esztergomot vagy Budát támadja meg. E két tervhez járult még egy harmadik. A nádor azt követelte, hogy Felső-Magyarországba nagyobb német hadat küldjenek, mely a felkelő nemességgel és a magyar csapatokkal visszavegye a mult évben elvesztett várakat, különben ez az országrész menthetetlenűl elpusztul. Azon katonai tanácshozásokban, melyek Montecuccoli részvételével márcziusban és áprilisban Regensburgban tartattak, mind e kivánságokat figyelembe igyekeztek venni. Azt határozták, hogy három önállóan működő hadsereg alakíttassék, az egyik a felvidéken, mint a nádor sürgette, a másik a Dunánál mint Montecuccoli, a harmadik a Drávánál, mint Zrinyi ajánlotta. Ha van elég katona, ez a terv kétségkivül beválik. De az adott körülmények közt a rendelkezésre álló haderőt annyira szétforgácsolta, hogy egyik sereg sem volt képes kellő súlylyal látni feladata megoldásához.

Nem is a regensburgi haditerv szerint tolyt le a legközelebbi hadjárat. Zrinyi lángelméje egészen új helyzetet teremtett. Még télviz idején, 1664 januárban támadólag lépett föl s megkezdte azt a hadjáratot, melyben merészségével, rohamos sikereivel, alig 2–3 hét folyamán a töröknek okozott súlyos veszteségeivel az egész művelt világ bámulatát megszerzé. Bécsben végre belátták a súlyos hibát, melyet a mult évben Elkövettek, midőn eltiltották az eszéki hid ellen tervezett támadásától. Immár megadták neki nemcsak az engedélyt, hanem a kellő rendes hadat is, hogy tervét valósítsa. Hohenlohenak Stiriában állomásozó csapatait küldték hozzá, ámbár nem helyezték főparancsnoksága alá. A németeken kivül több magyar úr, Batthyány Ádám, Esterházy Pál,3 Draskovics János4 s mások csatlakoztak Zrinyihez, ki január 21-ikén egyesítette a hadat, mely 8000 magyarból, 5000 horvátból, 10,000 birodalmi és 3000 császári, összesen 26,000 harczosból állt. A berzenczei török őrség már másnap átadta a várat, melyből fegyveresen távozhatott. Zrinyi január 23-ikán Babocsa alá vonult, mely másnap szintén megadta magát, de őrsége immár csupán fegyverei otthagyásával bocsáttatott el. A várral értékes zsákmány jutott a vivók kezébe, kik innen az erős Sziget felé indultak, de nem azért, hogy megvegyék. Zrinyi ezzel csak tulajdonképeni szándékát akarta leplezni. Mig egyik csapata Barcs ellen fordult s az üresen talált erődöt lerontotta, a főhad Turbékot, a nagy Szulejmán emlékére emelt templomerődöt vivta meg. Turbék hires török búcsújáró hely volt, hova Ázsiából is jöttek zarándokok, mert ott őrizték diszes márványsirban Nagy Szulejmán szultán földi maradványainak egy részét. A „szép kápolnaformára épitett hely” kellően meg volt erősítve, s őrsége meg is próbálta az ellenállást. De csakhamar belátta, hogy vállalata reménytelen s megszökött, mire az ostromlók a siremléket és erődöt szétrombolták. Erre a had lövést váltva a szigeti őrséggel, a vár alól Pécsnek indult.

Ezt a hires várost, melynek egész vidéke a fejlett polgárosodás és anyagi jólét benyomását tette, akarta Zrinyi megvenni. A város gyönyörű szőlők és gyümölcsösök közepett olyan nagy és népes volt, hogy egykorúak szerint nagyobbnak látszott Bécsnél. A házak számát 6–7000-re tették. Volt benne 16 mecset, veres rézzel, ólommal vagy más érczlemezzel fedve. De különösen kettő tűnt ki épitésének szépségével; a város nevezetességei közé tartozott két igen-igen szép fürdője márványpadolatával, érczkútjaival és kristályablakaival. Az utczákat pompás kútak, költséges épületek diszítették. A várost jó erős fal övezte, a régi négytornyú székesegyházat pedig a török külön várrá alakította át, melyet hatalmas fal és árok választott el a várostól. Ez erős, népes, gazdag helyet igyekezett Zrinyi rajtaütéssel megvenni. Január 27-ikén érkezett Pelérdre, másnap pedig Pécs alá, melyet a németek nyomban megrohantak s előbb a külvárosokat, január 29-ikén meg a belvárost is bevették. A rajtaütés csak részben sikerült tehát, mert a vár török kézen maradt. De megbecsülhetetlen értékű zsákmány, készpénz, arany, ezüst, mindenféle áruczikk; kivált eleség s sok ezer hordó bor került a győztesek kezébe. Zrinyi Hohenlohet és hadait a vár ostromára hagyva, maga 5000 lovassal az eszéki hid ellen indult s január 31-ikén megvette a hidfő védelmére épült dárdai erődöt. A török ekkor már értesült Zrinyi azon szándékáról, hogy fel akarja az eszéki hidat égetni. Ez a hid, a hidépitészet egyik remeke s a török betörések főkapuja, a szemtanu, Esterházy Pál szerint 12 láb széles s 8353 láb hosszú volt. A másik szemtanu, Draskovics, szélességét 16 lépésre, hosszúságát egy mértföldre teszi, s azt mondja, hogy „szép, sima tölgyfából, mintha meggyalulták volna, az oszlopi erős, vastag és sűrű tölgyfából voltak”. A nagyvezér Belgrádból idejében intézkedett, hogy Zrinyit megakadályozzák szándéka valósításában, sőt maga sietett a Szerémségbe. De Zrinyi gyorsan dolgozott, s az eszéki török folytonos lövöldözése daczára megoldotta feladatát. Február 1-jén hozzáfogott a hid felgyujtásához, s két napi nehéz munkában a rombolás csakugyan sikerült. Csapatai Dárdán kivül porrá tették Baranyavárt s feldúlták az egész vidéket sok virágzó községével, melyek évtizedek óta nem láttak ellenséget. Ekképen czélját elérve, minthogy Eszék vára ellen, melynek segítségére a nagyvezér tetemes haddal közelgett, különben sem tervezett támadást, február 4-ikén visszaindult Pécsre. Ott a németek nem kellő komolysággal folytatták a vár vivását, hanem részegeskedéssel, csintalankodással lopták az időt, mi közben tetemes veszteséget is szenvedtek. Ostromágyú hiányában s csapatai kimerültsége miatt Zrinyi sem folytatta a vivást. Az újra egyesült had február 6-ikán távozott Pécsről, melyet felgyujtott. Eszéktől Babocsáig szintén fölperzselt mindent s a lakosságot ezernyi számmal hajtotta el, hogy a nagyvezér, ha újra kezdi a háborút, pusztán találja e vidéket. Zrinyi és Hohenlohe közt már Pécsett nézetkülönbség támadt, s annyira kiélesedett, hogy Esterházt- Pál sem tudta kibékíteni a haragvókat. Elváltak tehát; Hohenlohe visszatért Stiriába, Zrinyi és a magyarok meg haza siettek.


Pécs 1664-iki ostroma.
Egykorú rézmetszet után. Bubics püspök gyűjteményének példányáról

Egész Európa örömmel és lelkesedéssel vette a rövid téli hadjárat hirét. A császár, a pápa, a franczia és spanyol király, német és olasz fejedelmek üdvözlő levéllel s sokféle kitüntetéssel halmozták el Zrinyit. A külföldet, mely az 1663-iki hadjárat gyászos eredményeinek lesujtó hatása alatt állt, egyszerre fölvillanyozták e sikerek s a magyar hőst még a legsötétebb Havasalföldén5 is a kereszténység rettenthetlen lovagjaképen ünnepelték. Az elismerésben, melylyel elhalmozták, kifejezést nyert, hogy a kortársak a rövid hadjárat katonai értékét igen nagyra becsülték. Zrinyi maga ezt abban foglalta össze, hogy az ellenséges területet úgy elpusztította, hogy egy ideig ott török sereg megjelenni és megélni nem bir. „Nincs egyetlen ellenség – irja, – immár a Duna-Dráva közén s nem hiszem, hogy husvétig jöhetne oda, addig pedig mi jobb alapokra fektethetjük a magunk dolgát”.6 Szóval időt szerzett a császárnak a hadi készületek befejezésére, Montecuccolinak pedig a műveletek háboríthatlan megindítására. Ő maga lelkes reménynyel nézett a jövő elé. Bizott a további győzelmekben s a háborútól „nemzetünknek még egyszer talpra állítását” várta, mert „most vagy sohasem ronthatja vagy legalább tántoríthatja meg ő felsége az ottoman hadat”. Ezt azonban csak úgy lehetett elérni, ha minden perczet felhasználnak, ha gyorsan cselekesznek s nem örökös tanácskozásra fecsérlik az időt. Zrinyi maga minden pénzét, csaknem egész vagyonát a háborúra, hadfogadásra költötte.7 Volt serege magának is, de nem oly nagy, hogy rá ne szorult volna a császári zsoldosok támogatására. Újra segélyt kért tehát, hogy kiaknázhassa az eszéki hadjárat sikerét. Minden győzelem jelentősége attól függ, hogyan értékesítik, hogyan hasznosítják a kitüzött katonaipolitikai végczél érdekében. Ha nem használják föl, a legfényesebb diadal is elveszti fontosságát, mint ez csakhamar bebizonyult. Zrinyi nagy erőfeszítéseket tett, hogy sikerei kárba ne vesszenek, s folytatni akarta a támadást. De ismét útjában találta Montecuccolit, ki egész Európa akkori közvéleményével ellentétbe helyezkedve gunynyal, becsmérlőleg beszélt a téli hadjáratról. Zrinyi az eddigi eredményt Kanizsa megvételével akarta betetőzni, mire a viszonyok nagyon kedvezőknek látszottak. A nagyvezér az eszéki hid lerombolása miatt csak hónapok multán hozhatott Kanizsának segítséget. A szomszédos erődök elfoglalása pedig Kanizsát legalább ideiglenesen elzárta segélyforrásaitól, mert a közeli török őrségek meg voltak törve, vagy félemlítve s a vidék elpusztult. Így Kanizsa, mely élelemmel sem volt kellően ellátva, fölötte veszélyes helyzetbe jutott s gyors támadás esetén elveszett volna. Zrinyi nyomban hozzá akart fogni a munkához. De Bécsből csak márczius 18-án adták ki az engedélyt, melyet Zrinyi nagyon megkésve kapott kézhez, így az alkalmas idő kárba veszett s ezzel az ostrom8 sikere is kérdésessé vált.

Az engedélylyel magával nem lehetett a várat megvenni, kellő sereget és ostromágyút pedig nem adtak Zrinyinek. Kapott ugyan birodalmi és császári hadakat, de ezeket nem ő alá rendelték. A német csapatokat Hohenlohe, a császáriakat Strozzi, a magyarokat Zrinyi vezette teljes önállósággal, s minthogy Hohenlohe rossz embere volt Zrinyinek, az egységes fővezénylet hiánya eleve bizonytalanná tette az eredményt.

A kellő ostomágyú hiányában a bán eleinte rajtaütéssel akart czélt érni s április 7-ikén Hohenlohevel bejárta a vár környékét. Kitünt, hogy rajtaütésre gondolni sem lehet, mert a vár kellően meg volt erősítve s az őrség elszántan teljesítette kötelességét. Mindazonáltal ekkor még remélte, hogy április 27–28-ikára megvivja a várat.9 Csakhogy a német hadak elkésve, a hó vége felé érkeztek a hosszú várakozásban már türelmetlenné lett magyar táborba. Sőt ekkor sem hoztak ostromágyút, noha tudták, hogy immár rendszeres viváshoz kell folyamodni. A három külön hadtestből álló sereg csak április 28-dikán egyesült Kanizsa alatt.10 A sereg létszáma 16-18,000, de legfeljebb 24,000 ember lehetett. Rendszeres ostromnak ily had nem adhatott kellő súlyt, mert Kanizsát nemcsak falai, hanem földrajzi fekvése, a mocsarak és ingoványok, melyek környezték, tették erőssé. A várat megközelíteni is nehéz volt. Mindazáltal május 1-sején megkezdődött a bombázás, mely kárt is tett az ellenségben, de nem törte meg kitartását. Zrinyinek különben sem volt eleme a várvivás, mely igen lassan haladt előre, noha május 16–17. közti éjjel egy hajdúcsapat a várba lopódzott, számos törököt levágott s két zászlót hozott ki. Az őrség élelmiszere is fogyatékán volt s már csak lóhusból táplálkozott. A magyarok bizton számítottak rá, hogy erős rohamnak a vár nem állhat többé ellent. De Hohenlohe és Strozzi nem akarták hadaikat, melyek már is sokat szenvedtek, maga Strozzi megsebesült, rohamban koczkáztatni. Igy a vezérek egyenetlensége miatt a táborban nyomottá vált a hangulat. Egyszerre május 30-ikán hire jött, hogy a nagyvezér május 14-ikén 20,000 emberrel átkelt az eszéki hidon s Szigetnél vagy Pécsett várja a többi hadak csatlakozását. E hir Zrinyit nem ejtette kétségbe. Minthogy a török haderő még nem volt teljesen összpontosítva s a nagyvezér aránylag kis sereggel rendelkezett, azt ajánlotta, hogy az egyesült magyar-német had siessen a nagyvezér elé s vivjon meg vele. De a németek nemcsak e merész tervet utasították el, hanem abban akarták hagyni Kanizsa ostromát. Strozzi június 1-jén tényleg megkezdte a visszavonulást, mi a táborban roppant mozgalmat keltett. A magyar urak a vivás folytatását sürgették s kérésükre, főleg Zrinyi rábeszélésére Stozzi megváltoztatta szándékát, sőt kezét adta, hogy állandóan a magyarokkal marad. Zrinyi ennek megfelelően tette meg intézkedéseit. Még az nap csapatokat küldött szerteszét, melyek szétugrasztották az itt-ott gyűlekezni kezdő törököt. Babocsa, Berzencze és Segesd őrségét magához vonta s ezzel is szaporította a fősereget. Mindez azonban nem hatott a németekre. Strozzi meggondolta magát s a magyarok kérése és adott szava ellenére hadaival eltávozott, mire Batthyány, Esterházy, a győri püspök és Nádasdy is haza tértek s csak Hohenlohe és Zrinyi maradtak Kanizsa alatt. Ők azonban elégtelenek voltak a vivás folytatására s pünkösd hétfőjén szintén eltávoztak.11 Zrinyi könnyezve vált meg a helytől, mely már-már kezében volt. Hohenlohe és Strozzi Zrinyi-Újvárnak húzódtak s útközben egyes osztályaik találkoztak a törökkel, mert Kanizsa felszabadulása után a nagyvezér végre maga fel akarta keresni azt az embert, a ki a háború egész folyamán egyedűl mert vele szembe szállani. Saját várában látogatta meg s Kanizsa alól Zrinyi-Újvár ellen indult.


Kanizsa 1664-iki ostroma.
Egykorú rézmetszet után. Ugyanonnan

Ekképen még is ez a vár lett a hadműveletek középpontja. A császári haderő nem három, hanem csak két seregre oszlott, mert a dunai és drávai hadat egyesíteni kellett. Ennek fővezére Montecuccoli lett, mig a felvidéki hadtest élén Souches tábornok állt. A duna-drávai hadnak az volt természetes feladata, hogy megmentse Zrinyi-Újvárt, melyet az ellenség nagy erővel támadott meg. Zrinyi személyesen vitte a védelmet s visszaszorította a török előcsapatokat. Hogy minél távolabb tartsa őket a gyönge vártól, azt óhajtotta, hogy a németek az ellenség és a vár közt üssenek tábort. Ők azonban a Mura túlsó partjára költöztek s a töröknek engedték át a váron uralgó magaslatokat. Ezeket megszállva, az ellenség minél inkább átkarolni igyekezett a várat s a Mura szigetén is állást próbált foglalni. Visszaszoríttatott ugyan, de a harczban Strozzi tábornok elesett. Végre megjött Montecuccoli s átvette a főparancsnokságot. Ezzel reá szállt át az intézkedés joga nem csupán a német táborban, hanem a várban is. Serege legalább oly számos volt, mint a töröké s szaporítására rendeltettek mindazon külföldi csapatok, melyek még útban voltak. Zrinyi a maga hadával Légrád mellett állt. Montecuccoli szintén ott ütött tábort s a Murán hidat veretett, mely az összeköttetést a várral biztosította. A vár megmentésének legegyszerübb módja az lett volna, hogy a császári sereg megtámadja a számbelileg vele egyenlő, minőségileg azonban messze alatta álló török hadat. De Montecuccoli most sem támadni, hanem csak manövrirozni akart. „Nagy Isten ostora, – irja a jelenlevő Esterházy Pál június 29-ikén, – hogy többen vagyunk most is a töröknél, még sem mernek az emberek reá menni.” A tétlenség, melynek következményeit előre látta, a mellőzés, melyben részesült, Zrinyiben lázas izgatottságot keltett s Hohenloheval úgy összekapott, hogy majdnem kardra mentek.12 Zrinyi azt követelte, hogy teljes erővel meg kell a törököt támadni. De Montecuccoli mindig talált ürügyet, hogy a csatát elhalassza. Hol újabb segélyhadakat várt, hol más kifogással élt, miközben a török hevesen bombázta Zrinyi-Újvárt, hol vigyázatlanságból lőporrobbanás történt, s megölte Horvát Andrást, a vár vitéz kapitányát. Ez megadta Montecuccolinak az ürügyet arra, hogy a várat egyszerüen feláldozza. Zrinyi, midőn nem birta szándékában megingatni, Bécsbe akart sietni, hogy a királyt rávegye, bizza a sereg egy részét közvetlenűl az ő vezetésére s szabadítsa fel Montecuccoli gyámsága alól. Nemcsak őt magát, hanem a táborban levő összes magyar urakat felháborította Montecuccoli magaviselete, melyet sehogy sem birtak megérteni. „Csak Isten adna jó szivet Monteccucoli uramnak”, fohászkodott Esterházy Pál. De a császári fővezér hajthatatlan maradt s Zrinyi-Újvárt sorsának engedte át. Zrinyi nem akart szemtanuja lenni kedves vára bukásának s június 29-ikén délután elkeseredetten távozott a táborból, mire Montecuccoli elrendelte a vár kiürítését. De mielőtt ez megtörtént, a nagyvezér június 30-ikán rohamot intézett a vár ellen. A benne levő 1200 német és 40 hajdú sietett menekülni s még az aláaknázott bástyákat sem robbantotta fel. Igy a vár harcz nélkül török kézbe jutott. Zrinyit mélyen lesujtotta a csapás, melyről még az nap „nagy lelki fájdalommal” értesítette Csáktornyáról a stiriai kormányt. Valóságos gyászjelentést írt. Elpanaszolta, hogy Montecuccoli ott állt és tétlenűl nézte a vár elestét, sőt egyenesen megtiltotta, hogy valaki kardot huzzon védelmére. „Ez tehát a mindig várt és remélt segitség”, teszi hozzá keserűen. Bécsbe sietett, hogy orvoslást keressen. Július 12-ikén érkezett oda s a bécsi lakosság lelkesült tüntetésekkel fogadta a csaták hősét. Ellenben az udvar hideg maradt. Zrinyi hasztalan kopogtatott minden ajtón, hasztalan járt a minisztereknél s tett nekik szóban és irásban előterjesztést. Biztatták ugyan, de nem intézték el emlékiratait, mert azt akarták, hogy ne távozzék Bécsből. Ott maradt még augusztusban is s a harczokban részt nem vett többé. Igy az a férfiú, ki addig a legkiválóbb szerepet játszotta a hadjáratban, kire egész Európa pillantása irányult, tétlenségre kárhoztatva vesztegelt messze a csatatértől. Eközben a nagyvezér július 7-ikén levegőbe röpítette Zrinyi-Újvárt s eltörölte a föld szinéről úgy, hogy még nyoma sem maradt. Csapatai szerte dúlták a vidéket s megszállották a közeli magyar véghelyeket, Kis-Komáromot, Kaposvárt, Egervárt, Egerszeget és Peleskét. Montecuccoli mindezt tétlenűl nézte s a magyarok látva, hogy „semmi kedve nincsen az ütközethez, előbbeni módja szerint defensive viseli magát”, eltávoztak táborából, hogy hadaikat a saját jószágaik oltalmára fordítsák. Így mindazok a sikerek, melyeket Zrinyi a télen aratott, kárba vesztek s júliusban a Dunántul a katonai helyzet a császáriakra olyan kedvezőtlenné alakult, hogy ismét számba kellett venni a lehetőséget, hogy a nagyvezér Bécset támadja meg.


A zrinyi-újvári tábor.
Montecuccolinak a hadjáratról tett jelentéséhez mellékelt sajátkezű vázlata. Az „Oesterreichische Militärische Zeitung” 1828. évi folyamából, a Hadtörténelmi Közlemények reproductiója után.

A. Die Schantz Neü Serin.
B. Der Türckhen ihre Approchen vnnd Batterien.
C. Der Türckhen ihr Läger.
D. Vnszere Laúffgräben so langs am Vfer der reuir Mura zú defendiren | gemacht, worbeÿ aúch vnterschidliche Viereckhige reduten, so be- | raiths vor langen Jahren stehen, die frontiren zúbewachten.
E. Die khleine Insúl, alwo die Türkhen anfänglich herüber gesetzt vnnd von | dem Gen(era)l Veldt Marschalckleüt(inant) Graffen von Strozzi wider hinüber | zúrúckh getriben, alwo Er aúch dúrch ein Musqúeten schússz in Kopff | sein leben gelaszen.
F. Die Verschanzung eines halben Mondts, so nach dem von denen Vnsze- | rigen dahin gelegt.
G. Ein retranchement, so zú mehrer Versicherúng des Vbergangs von | der khleinen Insúl gelegt.
H. Ein anderer Abschnith.
I. Vnderschidtliche reduten, so in wehrender bele- | gerúng, doch nach dem die Türckhen die Schanz erobert, langs eines khleinen Flússzes, | so sich aúsz der Draue ergiesszet, dahingelegt vnnd darbey mit der Armada in Battag- | lia zústehen, im fall d(er) Feünndt herüber der Mura khomben solte.
K. Der Türckhen ihre Batterien, sovie hin vnnd wider bey ihrem Lüger aúff d(er) Höhe stehen, haben vmb in | der Flache der Wisengründe, alwo wür mit der Armada stehen zú beschiesszen.
L. Vnterschiedliche Batterien, so wür langsz der Mura hin vnnd wíder in denen | Laúffgräben stehen, haben.
M. Der Türckhen approchen, sambt einer Batteria.

Eközben az ország más részeiben is folytak a küzdelmek s a tavaszszal merész, de sikertelen kisérlet történt Várad visszafoglalására. A felvidéki urak ismételve tanakodtak rajta, hogyan ejthetnék meg Váradot, honnan a török messze földnek annyi bajt okozott. De mivel az udvar a portával összetüzni nem akart, Várad megvétele pedig okvetlenűl háborúra vezetett volna, nem merték terveik valósítását megpróbálni. 1664-ben azonban háború volt. Csakhogy a Tiszánál nem jelentek meg királyi hadak, hogy Váradot megostromolják. A felvidéki urak a magok erejével vállalkoztak tehát a nehéz munkára. Gróf Rákóczy Lászlóval többen rajtaütést terveztek, melyet akkor akartak végrehajtani, mihelyt Kucsuk váradi pasa hadaival a nagyvezér táborába megy. Távollétét igyekeztek felhasználni s alig hogy indulásáról értesültek, a közeli véghelyekből némi német és magyar csapatokat vonva magukhoz, Rákóczy László s helyettese Pethő Zsigmond alatt észrevétlen meghuzták magukat a vidéken. Alkalomra lestek, hogy a várba nyomulhassanak. Május 27-ikén szokták Váradon a pünkösdi országos vásárt tartani, melyre töméntelen nép, török, magyar kereskedő és paraszt sereglett össze. Rákóczyék a maguk embereivel s 200 szatmári katonával parasztruhában a többi vásárossal észrevétlenűl bejutottak a városba, egész a vár előtti piaczra. Ott azonban baj történt. Talán elárulta őket valaki, talán másképen keltettek gyanút, de a török őrség fegyvert fogott s mielőtt a merész összeesküvők a kijelölt pontokon elhelyezkedtek volna, megkezdődött a harcz. Rákóczy és kisérői a törökre vetették magukat s a várba igyekeztek jutni. De egy lövés leterítette a vezért s Rákóczy, az ifjabb, katholikus ág utolsó férfi sarja életével fizette meg vállalatát, mely meghiusult. Kisérőinek csak egy része birt elmenekülni, a többit levágták, vagy elfogták.


Gróf Rákóczy László aláirása 1661 június 19-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban

Más és megbizhatóbb egykorú jelentés szerint nem egészen úgy történt a dolog, hanem az említett napon, kedden virradóra a had megindult Várad ellen s a kállai gyalogok, kik „elsők és bátrak” voltak, bevágták a kapukat. Csakhamar azonban ellenállással találkoztak s a harczban Rákóczy lelövetett. Haragjukban a magyarok felgyujtották Váradot s számos rabot kiszabadítva, „sok szép nyereséggel, szép öltözetekkel, lovaikat megterhelték s haza tértek”.13

Mikor ez a megható epizód Várad véráztatta földjén lejátszódott, a dunáninneni részekben sokkal nagyobb arányokban s több sikerrel folyt a háború. Az ottani német hadakat Souches tábornok vezette, kit a nádor sürgetésére a hadi tanács utasított, hogy még februárban, de legkésőbb márcziusban Nyitra várát vegye ostrom alá. A műveleteket mindazonáltal csak április közepén lehetett megkezdeni.14 Souches 17-ikén szoros zár alá vette Nyitrát, mely május 3-ikán megadta magát. Innen valami 11,000 főnyi haddal Lévának indult s május 9-ikén átkelt a Garamon. De a kedvezőtlen időjárás sok bajt okozott. A nagy esők megdagasztották a vizeket, másrészről Érsek-Újvár és Esztergom felől török hadak nyomultak elő, mire Souches abban hagyta a műveleteket s seregével visszafordult. De mikor május 14-ikén a Garamhoz ért, a tulsó parton szemben találta magával Kucsuk Mehemed váradi pasa mintegy 15,000 főnyi seregét. Erre Souches Bakabányán át Zsarnóczának fordult, hogy ott jusson át a Garamon. A török utána sietett s május 16-ikán Zsarnóczánál a Garam hidját hatalmába akarta keríteni. Véres harcz támadt. Souches főereje kedvező hadállásban, a magaslaton várta az ellenséget s egymásután verte vissza heves rohamait, melyek közben Kucsuk pasa is elesett, mire hadai megkezdték a visszavonulást. Ekkor Souches rájuk vetette magát s a Garamnak szorította őket. Ez a zsarnóczai vagy szentkereszti győzelem ismét lehetővé tette Souchesnek a támadó fellépést. Egyesülve a segélyére küldött Heisterrel, valamint a magyar hadakkal; megint Léva ellen indult, mely június 14-ikén megadta magát. Eleinte le akarta rombolni az erőditményeket, de minthogy elég jó karban voltak, megmásította szándékát s őrséget hagyott a várban. Ezzel a szépen induló hadjáratot az udvar be is akarta fejezni, mert attól tartott, hogy a nagyvezér Kanizsáról Bécs ellen fordul. Souches a Vág mellé rendeltetett tehát vissza, hogy szükség esetén Bécs védelmére siessen. De mihelyt a császáriak a Vág mellé huzódtak, a török kezdte meg a támadást s vissza akarta foglalni Nyitra és Léva várát. Ali esztergomi pasa valami 25-30,000 embert gyüjtött s Léva ellen indult. De az őrség vitézűl ellenállt s így Souchasnek volt ideje a vár fölmentésére vezetni hadait. Galgóczról mintegy 12,000 főnyi sereggel indulva, július 19-ikén hajnalban átkelt a Garamon, hol Szent-Benedek közelében már várta az ellenség. Véres harcz után, melyben Koháry István, az elővéd hős vezére elesett, a török meghátrált. Balassa Bálint gróf huszárjai s a német lovasság sokáig üldözték s roppant pusztítást vittek benne véghez. Maga Ali pasa s vele vagy 6000 embere elesett s töméntelen zsákmány jutott a győztesek kezébe. Július 20-ikán Souches bevonuIt a fölmentett Lévába s néhány napi pihenő után folytatta az előnyomulást. Augusztus 1-jén megjelent Párkánynál, melyet még az nap megvett s a Duna hidját, a török e fontos átjáróját felgyujtotta.


Nyitra 1664-iki ostroma.
Egykorú rézmetszet után. Bubics püspök gyűjteményének példányáról

Mint Zrinyi téli, akképen Souches tavaszi és nyári hadjárata kedvező eredménynyel végződött tehát s esak Montecuccolival szemben maradt a nagyvezér előnyben, a mennyiben Zrinyi-Újvárt elfoglalta s elpusztította. De épen a dunántúli harcztér e pontján játszódtak le csakhamar oly események, melyek az egész hadjárat sorsát eldöntötték.


  1. Montecuccoli megírta az 1663-iki hadjárat történetét, kétségkivül azért, hogy tisztázza magát. Ez a műve azonban még eddig kiadatlan s a közös hadügyministerium levéltárában őriztetik.[VISSZA]
  2. Életrajzát megirta Thaly Kálmán: A gróf Bercsényi-család története, I.[VISSZA]
  3. A hadjáratot részletesen leirja „Mars Hung.” cz. művében. Kiadta Bubics Zsigmond.[VISSZA]
  4. A hadjáratról szóló február 18-iki levele: Hadt. Közl. 1892. 692–694.[VISSZA]
  5. Gremonville november 13-iki jelentése. Mon. Slavor. Merid. XIX. 9.[VISSZA]
  6. Babocsán február 11-ikén kelt levele. U. ott, 227.[VISSZA]
  7. 1664 február 14-iki levele. Hadt. Közl. 1893. 133.[VISSZA]
  8. Az ostromot leírja R. Horváth Jenő: Hadtört. Közl. 1885. 632–45.[VISSZA]
  9. Mon. Slav. Merid. XIX. 228.[VISSZA]
  10. Kanizsa ostroma első idejéről (április 26 május 18.) rendes napló maradt ránk. Theiner, Vetera Mon. Slav. Mer. II. 177–79.[VISSZA]
  11. Egykorú jelentés. Hadt. Közl. 1893. 134–36. Más egykoruak szerint már vasárnap távoztak.[VISSZA]
  12. Tábori napló, június 20 – július 5. Közzétette Nagy Iván: M. Tört. Tár, XXII. 270–275.[VISSZA]
  13. Ez a versio valószinű, mert Pethő, ki Rákóczy elestével a vezetést átvette, Debreczenen át tért haza s az ott készült egykorú leirás igy adja elő a dolgot. Széll Farkas közlése: Tört. Tár, 1894. 539. A pálóczi Horvát-család rövid naplójegyzete is azt mondja, hogy a magyarok nagy zsákmánynyal tértek haza.[VISSZA]
  14. Souches hadjáratáról R. Horváth Jenő: Hadt. Közl. 1894. 285., 321. és 573–88.[VISSZA]