SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
Zrinyi Péter és Nádasdy Ferencz. Az árulás.

A mozgalom új vezérei. Zrinyi Péter politikai egyénisége. Gróf Nádasdy Ferenez. Szelepcsényi és Nádasdy királyi helytartók. Nádasdy összeköttetése Gremonville-el. A franczia politika kulcsa. A spanyol Habsburgok örökségének kérdése. Szerződés Lipót és a franczia király között. Auersperg bukása. Lobkowitz Venczel. A franczia-magyar szövetség tervének kudarcza. Apafy második portai követsége. Baló László a nagykövetnél. A török elutasító válasza. Panajotti árulása. Gróf Rottal János. Vetélkedése Nádasdyval. Az országgyűlés egybehivatásának kérdése. Zrinyi Péter mesterkedései. Tattenbach csatlakozása az összeesküvéshez. Zrinyi a felvidéken. I. Rákóczy Ferencz. Széchy Mária. Nádasdy közeledései az udvarhoz. Kudarcza. Udvari rágalmak Nádasdy ellen. Nádasdy elkeseredése. Emlékiratai. A külföldbe vetett bizalom kudarcza. A mozgalom hanyatlása. Az első árulás. Az udvar várakozó álláspontja. Zrinyi lengyelországi tervei. A franczia barátság vége. Zrinyi és Széchy Mária feljelentése. A murányi iratok. Rottal politikája. A magyar urak bécsi gyűlése. Zrinyi Péter meséje a nagyvezér üzenetéről. Széchy Mária Pozsonyban. Az összeesküvés iratai a titkos tanács előtt. Különbség a katholikus főurak összeesküvése és a felvidéki protestáns mozgalom között. A két mozgalom elszigetelése. Zrinyi levele a nagyvezérhez. Rákóczy egyessége a protestánsokkal. Rákóczy beavatása az összeesküvésbe. Az eperjesi gyűlés. Zrinyi vallomása Nádasdy ellen. Rottal jelentése. Lobkowitz várakozó politikája.

Immár Zrinyi és Nádasdy lettek előkelő nevük és közhivataluk következtében a mozgalom vezérei. Zrinyi Péter vitéz, jeles katona volt, ki ifjúságától kezdve harczban állott a törökkel s százszor koczkára tette életét. A harcz volt az ő eleme, nem a politika. E téren valósággal a meggondolatlan gyermek benyomását teszi; könnyelmű, állhatatlan volt, egyik végletből a másikba esett, s ha nem életével fizette volna meg a szerepet, melyet a Wesselényi halála után következő három esztendőben játszott, történelmünk leggyűlöletesebb alakjai közé tartoznék. Maga sem tudta soha, mit cselekszik, s noha öntudatlanúl, tényleg az ő könnyelműsége idézte világhirű nemzetségére s hazájára a romlást. Vezérnek nem volt való s mihelyt reá szállott a vezéri tiszt, buknia kellett vele az ügynek is menthetetlenűl.

Eszét, képességeit, politikai belátását tekintve Nádasdy összehasonlíthatatlanul felette állt. De az országbiró csak szinből csatlakozott a mozgalomhoz, azért, hogy segélyével egyéni czéljait valósítsa. Mikor a nádori szék tényleg megüresedett, e czélzatai mindinkább előtérbe léptek. Mindent elkövetett ugyan, hogy viszonyát az interessatusokkal fentartsa; de csak azért, hogy titkaikat megismerhesse s az udvarnak föladja. Ügynökéűl, tulajdonképen kémjéűl, minthogy maga messze a Dunán túl élt, – a felvidéken Szenthe Bálint szolgált, kit itélő-mesterévé nevezett ki. Már ekkor tett czélzásokat az udvarban, hogy Magyarországban készül valami s Wesselényi összeesküvést akart támasztani. Még Lipót királynak ís mondott ilyesmit, hogy országgyűlés tartására birja, melyet azért óhajtott, hogy a nádori szék betöltessék. Ez óhaja nem teljesült ugyan s czélzásait sem vették figyelmbe, mindazáltal a nádorság üresedése idejére ápril 30-ikán Lipót Szelepcsényi primást és őt nevezte ki királyi helytartóvá, az ország kormányzatának fejévé. Azzal is biztatták, hogy ő lesz az udvar jelöltje, mihelyt a viszonyok megengedik, hogy országgyűlés tartassék s a nádorság betöltessék. Nádasdy volt tehát Wesselényi halála után az ország egyik kormányzója s az udvar bizalmasa, másrészt azonban az összeesküvés fővezére. Ő közvetítette a levelezést Zrinyi és Gremonville közt, sőt ez utóbbival még két izben, júniusban és deczemberben, titkon találkozott, mert Zrinyivel együtt a tavasz óta a legnagyobb buzgalommal azon dolgozott, hogy XIV. Lajos formális szerződésre lépjen velük s mielőbb megindithassák a fegyveres fölkelést. Nádasdy szeptemberben is sürgette a határozott választ Gremonvilletől. De a franczia követ tisztán a saját érdekeit tartva szem előtt, hol biztatta, hol türelemre intette. Szeptemberben Gremonville felhatalmazást kapott királyától, hogy megkösse a magyarokkal a szerződést. Csakhogy a furfangos franczia jobbnak látta nem élni a felhatalmazással, mert a magyarokat csak az esetre akarta mozgósítani, ha azok a főfontosságú alkudozások, melyeket ez időben az udvarral magával folytatott, meddők maradnak. E tárgyalások a körül forogtak, hogy Lipót császár és XIV. Lajos király titkos szerződést kössenek az esetleg megnyiló spanyol örökségen való megosztozás tárgyában. Lipótnak lelkiismereti aggodalmai voltak az ilyen szerződés ellen. Egyrészt magát tartotta a spanyol Habsburgok egyetlen törvényes örökösének, mig a francziák által ajánlott szerződésben elismerte volna Lajos király jogát is. Másrészt spanyol nagybátyja irányában hitszegésnek, árulásnak tekintette az alkut. Gremonville azonban meg tudta nyerni terveinek a két irányadó minisztert, Auersperget és Lobkowitzot s segélyükkel mindinkább megtörte Lipót ellenállását. Maga Gremonville irta haza, hogy a tárgyalás olyan, mint valami olasz bohózat. A császári miniszterek vitték benne a bohóczok szerepét s Gremonville azt tehette velük, a mit akart. Auersperg herczegnek a bibornoki süveget igérte jutalmúl, Lobkowitzot meg hizelgéseivel hálózta be annyira, hogy nemcsak ügynöke, hanem valóságos kémje volt s nyomban értesítette a titkos tanács tárgyalásainak legbizalmasabb részletéről is. Ezért nem akart Gremonville a magyarokkal szerződni, mikor már megkapta rá a felhatalmazást. Bizott benne, hogy az udvarral köthet olyan egyezséget, mely százszorta előnyösebb lesz Francziaországra. Bizalmában nem is csalatkozott, mert Auersperg és Lobkowitz rávették a császárt, hogy a saját jobb belátása ellenére 1668 január 19-ikén aláirja a szerződést a spanyol örökség majdani felosztása tárgyában. Ez az osztozás a lehető leghátrányosabb volt a császárra, mert mindaz, a minek a spanyol korona birtokaiból hasznát vehette volna, Francziaországnak jutott.


Zrinyi Péter.
Hoffmann János egykorú rézmetszete után. A kép alján: Johann Hofmann in Nürnberg excudit. – Ernst Lajos gyűjteményének példányáról

De nem ebben állt jelentősége, mert a szerződés sohasem hajtatott végre, sőt egész napjainkig titokban maradt. A szerződés a császár kizárólagos örökjogának elvét áldozta föl s évekre a franczia politika érdekköréhez csatolta a bécsi udvart. Auersperg csakhamar meglakolt árulásáért. Mikor franczia segélylyel bibornokságra törekedett, a pápa leleplezte üzelmeit s megütközve mondotta: „sajnos, hogy a jámbor és jó császárt így elárulják.” Erre Lipót 1669-ben elcsapta. De Gremonville nem bánta bukását, mert helyét másik szövetségese, Lobkowitz herczeg foglalta el. A franczia politika Bécsben olyan előnyös helyzetbe jutott tehát, hogy sokáig nem szorult a magyarokra. Lajos király még 1667 végén kijelentette, hogy ez idő szerint nem szerződhet a magyarokkal. Sőt a következő években egyenesen azt kivánta érdeke, hogy az udvarral fentartsa bizalmas viszonyát s a magyarok ellen forduljon.

Ép oly meddő maradt az az újabb kisérlet, mely Apafy útján a török segítség megszerzésére tétetett. Apafy azt ajánlotta, hogy újra beküldi a portára Balót, még pedig azon szigorú parancscsal, hogy minden áron személyesen beszéljen a nagyvezérrel, különben hűtlenség bünébe esik s életét és javait elveszti. De a szokásos ajándékra és költségre bizonyos pénzt kért a magyaroktól. Ezt azonban senki sem akarta előlegezni, különösen nem Nádasdy, a Crösus, a ki a mozgalom élén állt. Végre ő is, Zrinyi is, ki mint az özvegy nádorné zilált anyagi viszonyokkal küzdött, adott ugyan öt-öt ezer tallért, de csak kölcsön, előlegűl s Nádasdy, a ki a nádornéval a lipcsei uradalom megvásárlása iránt alkudozott, az 5000 tallért a vételárba kivánta betudatni. Baló egyenesen Kréta szigetére ment, hol a nagyvezér Kandia városát vivta. Ott volt Panajotti is, ki nélkül el nem juthatott a nagyvezérhez. Baló az evangeliamra tétetett szent esküt az olaszszal, hogy titkát el nem árulja, mire a nagyvezér szine elé bocsáttatott, ki előadására azt felelte, hogy békében él a császárral s a magyarok kedvéért a békét meg nem szegheti. Baló leverten tért haza, de ugyanazon hajó, mely a szigetről a szárazföldre szállította, vitte Panajotti levelét is, melyben küldetéséről hosszú jelentést tett Casanova császári követnek Konstantinápolyban. Nádasdy épen részt vett a bécsi titkos tanács azon ülésén, melyben Casanova jelentését felolvasták. Igy az interessatusok és az erdélyiek is megtudták, hogy a portával való érintkezéseiket a „kutya” Panajotti Bécsben beárulta. Mindazáltal Apafyval újabb követet küldettek be, ki azonban ép oly keveset végzet, mint Baló.


Lobkowitz herczeg.
Bauer I. kőnyomata Wolf A. „Fürst W. Lobkowitz” (Bécs, 1869.) cz. művében

A bécsi udvarban Casanova jelentései kevés érdeklődést keltettek. A minisztereket a nyugati ügyek foglalkoztatták s különben sem féltek a magyaroktól, mihelyt tudták, hogy a portától nem várhatnak támogatást. Egyedül gróf Rottal János, ki eddig is úgyszólván szakminiszterük volt a magyar ügyeknek, kezdett a mozgalomra több figyelmet fordítani.

Az ő érdeklődését sem a császárnak teendő szolgálat vágya keltette föl. Ő is a nádori székre áhítozott s minthogy legkomolyabb versenytársát Nádasdyban látta, kutatni kezdte, nincs-e része a mozgalomban? Az éles eszű Nádasdy hamar észrevette, hogy Rottal szemmel tartja s egy izben Erdélybe küldött titkárát kiraboltatta s a nála levő leveleket elvétette, hogy megtudja, min töri Rottal a fejét. A levelekből azonban csak az tünt ki, hogy az udvar Erdélyben is tart kémeket s hogy Bánffy Dénes tanácsúr Bécs zsoldjában áll.1


Gróf Rottal János.
Egykorú metszet után. Gualdo Priorato id. munkájából

Minthogy Rottal a nádorságra vágyott, ő is támogatta az udvar azon törekvését, hogy országgyűlés tartassék. Nádasdy meg Széchy Mária és Nagy Ferencz utján igyekezett hatni a felvidéki interessatusokra, hogy részt vegyenek az összehivandó országgyűlésen. Ezek azonban azt felelték, hogy irtóznak tőle, mert a gyűlésen sohasem kaptak elégtételt. Nádasdy szükségesnek látta tehát, hogy egy tekintélyesebb ember menjen a felvidékre s rávette Zrinyit, hogy maga vállalkozzék e feladatra. Zrinyi még az ősszel egy idegen főúrral, gróf Tattenbach Erazmussal kötött ligát. Tattenbach Stiriának egyik leggazdagabb, de léha, könnyelmű főura volt. Azt sem tudta, mit csinál, mikor szeptember 9-ikén szövetséget kötött Zrinyivel, ki csak annyit mondott neki, hogy csodadolgok készülnek, hogy a magyarok összetartanak, álljon tehát ő is közéjük. Az okirat nem jelölte meg a szövetkezés czélját s csak arra kötelezé a szerződő feleket, hogy támogassák egymást s titkaikat el ne árulják. A bán szivesen vállalkozott arra is, hogy a felvidékre menjen, mert neki immár szintén voltak titkos tervei. Első sorban az üresedésben levő felső-magyarországi főkapitányságra vágyakozott. Őszszel a felvidékre utazott tehát, hol sokakkal érintkezett, de Báthory Zsófia és a protestánsok közt a békét helyreállítani nem tudta. Ekkor történt először, hogy Zrinyi Patakon vejének, Rákóczy Ferencznek is szólt egyet-mást a mozgalomról, de még kevesebbet, mint Tattenbachnak. Vejével szintén nagy tervei voltak; már ekkor neki szánta az erdélyi fejedelemséget, de ebbe a titkába sem avatta be, mert méltán attól félt, hogy kitudódik s még Apafy is a mozgalom ellen fordul. Ip és vő közt különben sem fejlődött még bizalmas viszony. Zrinyi látta, hogy Rákóczy afféle anyám-asszony katonája, a ki teljesen anyja uralma alatt áll, az meg elszörnyüködött a társaságon, melybe Zrinyi keveredett s mely csupa véres szájú protestáns emberekből állt. Útja közben a bán Széchy Máriával szerződött a murányi és szendrői uradalmak megvásárlása iránt. Az üzletből nem lett ugyan semmi, de a mozgalomra, melyben üzlet és politika, köz- és magánérdek annyira összebonyolódott, volt bizonyos hatással. Zrinyi a felvidéken máskülönben is buzgó tevékenységet fejtett ki. A nádornét Nádasdy felkérésére rá beszélte, hogy a lipcsei uradalmat Nádasdynak adja el, irt a varsói franczia követnek, érintkezett a nádorné egyik lengyelországi ügynökével, de különösen arra igyekezett rávenni a felvidéki nemességet, mely a protestáns Bocskay István, egy igen hazafias érzésü, de beteges és tehetetlen főúr köré sorakózott, hogy szakítson a török szövetség eszméjével. Egész 1668 február elejéig maradt a felvidéken. De lényegileg nem végzett semmit. A katholikus urak s a felvidék mozgalmát szerves kapcsolatba hozni nem tudta, az üzlet pedig, melyet a nádorné és Nádasdy közt közvetített, nemcsak nem jött létre, hanem ellenkezőleg a nádornéban és embereiben, sőt magában Zrinyiben is idegenséget keltett Nádasdy iránt. Igy a mozgalom vezetőinek személyes viszonya megromlott s Nádasdy ujra az udvarhoz közeledett. Ismét czélzásokat tett, hogy összeesküvés készül, hogy Apafy a törökkel fondorkodik. De most még kevésbbé hallgattak reá, mert az udvar, mely eddig elég jó indulattal volt iránta s a nádorsággal kecsegtette, hirtelen elfordult tőle. Bécsben borzasztó dolgokat kezdtek róla beszélni. 1668 február 13-ikán éjjel a császári várpalota egyik része leégett. Azt hiresztelték, hogy Nádasdy gyujtatta fel, mert bosszut akart a császáron állani. Csakhamar egy más mesét koholtak róla. Hire terjedt, hogy Nádasdy a császárt, mikor egy izben Pottendorfban vendége volt, meg akarta mérgezni. A büntényt Nádasdyné hiusította meg, ki, hogy megmentse Lipótot, maga fogyasztotta el a mérgezett ételt, mely sirba is vitte. A szakácsot, ki az ételt főzte, – mondották – Nádasdy saját kezével ölte meg.2 Nádasdy kétségkivül értesült e rágalmakról s lelke mélyében fölháborodott. Ő, a ki azon föltett szándékkal lépett az interessatusok közé, hogy titkaikat följelenti s ki tényleg már tett is ez irányban egyet-mást, most a másik végletbe csapott át. A legszélsőbb forradalmi eszmék hirdetője lett s 1668-ban iratot szerkesztett, melyben az udvar iránti gyülölete a legkiméletlenebbűl nyer kifejezést. A két iratot nem nyomatta ugyan ki, de megmutatta néhány bizalmasának. Mindkettő szenvedélyes, lázító irat, a közeledő kuruczvilág hirnöke, azoknak a végelkeseredés sugallta szózatoknak előhangja, melyek az örvénybe döntött nép minden fájdalmát és bosszuját erőteljes nyelven, néha költői lendülettel szólaltatják meg. Két iratának egyike, az oratio,3 az ország négy rendéhez intézett ébresztő, igy jellemzi az udvart: „akaratja törvény, csalás diplomája, hite megszegésére minden alkalmatosság kedves.” Kiemeli, hogy: „az udvar a törökkel barátságosban összeczimborálván, sorsot vetettek reád s megosztoznak ezennel, édes nemzetem, határidon”. Összegezve szenvedéseikei, egyesülésre hivja fel az ország rendeit, különben hazájuk végleg elenyészik. „Keress segitséget, a hol találsz, – ebben foglalja össze a teendőket, – mert bizonyára majd késő lesz. Ezt a kevés rossz, rajtad heverő gaznépet emészd meg, szoros utaidat vágd be, végváraidat vedd kezedhez, kicsinytől fogva nagyig kelj föl, megsegit az isten igaz ügyedben.”4


I. Rákóczy Ferencz aláirása 1671 márczius 12-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban

Az egyesülésre a nemzetnek soha sem volt nagyobb szüksége, mint épen ez időben. A török Apafy harmadik követét is elutasította, Casanova ujabb figyelmeztetéseket küldött Bécsbe, a franczia politikában pedig a császárral való megegyezés után olyan gyökeres fordulat állt be, hogy XIV. Lajosra valósággal kellemetlenné vált a magyarokkal való érintkezés. Augusztus 24-ikén Gremonvillenek a magyar ügyben új utasítást adott tehát, melyet akként fogalmaztatott, hogy a követ a bécsi minisztereknek megmutathassa. Igy külsegélyről szó sem lehetett s noha itthon egyesek a legkalandosabb terveken törték a fejüket s még a bányavárosokból Bécsbe indított pénzszállítmányt is fel akarták verni, a felvidéki interessatusok sorában a józan hangulat kerekedett felül. Ők a franczia követtel soha sem álltak érintkezésben s Zrinyi és Nádasdy iránt sem tápláltak bizalmat. Reményeiket egyedűl a török segitségbe helyezték s midőn elutasíttattak, augusztus 18-ikán abban állapodtak meg, hogy a török, vagy legalább Apafy támogatása nélkül semmi esetre sem fognak fegyvert. Ez időben a mozgalom elvesztette veszélyességét s hogy teljesen elaludjék, ahhoz csak némi jóindulat kellett volna az udvar részéről. De a vármegyék hasztalan küldték követeiket Bécsbe. Hasztalan rimánkodtak, az udvar semmiféle sérelmüket nem orvosolta. Személyes torzsalkodások, Nádasdy czivakodása az özvegy nádornéval még zavarosabbá tették a helyzetet, még nyomottabbá a közhangulatot, melyben csakhamar ugy szólván a természeti törvény erejével érlelődött meg egyesekben az árulás eszméje. Nem Nádasdy tette e terén az első lépést, sőt az árulás épen ellene irányult. Az első feladó a vén iványi Fekete László5 egykor Wesselényi vitéz katonája, volt, ki 1668 szeptemberben Pozsonyban elmondott Szelepcsényinek mindent, a mit a mozgalomról tudott. Vallomásait megerősítette Barkóczy István, az interessatusok társa, sőt a felkelés egyik kiszemelt vezére. Mikor azonban a király szabolcsi főispánná nevezte ki, az udvarhoz szegődött. A hiányos értesülés daczára a primás elég komolyan vette az ügyet s azt ajánlotta, hogy a főbb vezetőket szines ürügyek alatt Bécsbe kell csalni, ott kihallgatni s esetleg elfogni. A miniszterek is behatóan foglalkoztak a kérdéssel s Montecuccoli katonai készülődéseket sürgetett. De a többség azt határozta, hogy egyelőre még várakozó állásban kell maradni. Ez igen helyesnek bízonyult, mert csakhamar a mozgalom összes szálai az udvar kezébe jutottak. Zrinyi végre kiábrándult a francziákba vetett reményeiből. A nyár folyamán a lengyelekkel keresett érintkezést s vejét, Rákóczyt akarta lengyel királylyá választatni. E czélból személyesen készült Lengyelországba, de Gremonville határozottan ellenezte tervét. Zrinyit egyrészt ez haragította meg, másrészt végre be kellett látnia, hogy a magyar ügyekben sem várhat Francziaországtól semmit. Felhatalmazta tehát Széchy Máriát, kinek murányi várában a mozgalomra vonatkozó összes iratok őriztettek, hogy mindkettejük nevében tegyen feljelentést, s szerezzen bűnbocsánatot számukra. Az özvegy nádorné bizalmas embere, Bory Mihály utján, kinek küldetésérői még Nádasdyt is értesitette, ámbár nem teljes őszinteséggel, Rottalhoz fordult. Bory nemcsak elmondott mindent, hanem jegyzékbe foglalta a Murányban levő iratokat s eredetiben való felküldésüket igérte. Azon biztosítással tért haza, hogy ő maga, valamint úrnője, Zrinyi és Nagy Ferencz, mihelyt újabb hűségesküt tesznek, teljes kegyelmet nyernek. Rottal, kinek eljárását Lipót király is helyeselte, ezzel a magyar ügyekben az udvarnál még nagyobb befolyást nyert s most annál inkább valósithatónak tartotta a nádorság megszerzésére irányuló régi szándékát. Hogy a magyarokat el ne idegenítse magától, békés uton akart a bonyodalomnak véget vetni s különösen országgyűlés tartását ajánlotta. Az udvar helyeselte nézetét s a király deczember 6-ikára Bécsbe hivta a magyar tanácsosokat, hogy az országgyűlésről, a nádorválasztásról, s más közügyekről véleményt mondjanak. Jelen voltak Zrinyi és Nádasdy, ki éles eszével hamar észrevette, hogy baj van s Rottal föléje kerekedett. Most ő ellenezte tehát az országgyűlést, mire annál inkább volt oka, mert mindenki elismerte, hogy a 13 vármegye nem jelenik meg, mig vallásügyi sérelmei nem orvosoltatnak. Lipót azonban épen a téren nem akart engedni s inkább elejté az országgyűlés eszméjét. Az értekezleten a török folytonos hódoltatásai is szóba kerültek. Egyes vármegyék és főurak minduntalan kaptak felszólítást, hódoljanak be, különben a török tűzzel-vassal pusztitja el birtokaikat. Ez alkalommal Zrinyi elmondotta Rottalnak, hogy van egy előkelő foglya, Omer spahi, ki egyenesen a nagyvezér nevében szólította fel, egyezzék meg a törökkel, ő azonban szóba sem állt foglyával. De mikor haza bocsátotta, hogy sarczát beszerezze, Omer azt igérte, hogy visszatérve magától a nagyvezértől hoz felhivást Zrinyinek. Ha ilyen levelet kapna, – mondotta a bán – fel fogja küldeni az udvarnak. Rottal Zrinyi kérelmére az ügyről jelentést tett a királynak is, ki a titkos tanácshoz utasította; mely (deczember 14.) hivatalosan megbiztá Zrinyit, folytassa Omerrel a tárgyalásokat. A hadi tanács török tolmácsát, ki magyarúl is tudott, bocsátották rendelkezésére, hogy Omert, ha visszatér, alaposan kikérdezze. Zrinyi ez alkalommal is hangsúlyozta, hogy engesztelhetetlen ellensége a töröknek s egyedüli óhaja az, hogy a király hadat üzenjen a portának. Tényleg az udvar biztatására, egyenes parancsára lépett immár érintkezésbe a törökkel.


Gróf Rottal János aláirása 1671 márczius 6-ik levelén.
Az irat eredetije ugyanott

E közben Rottal folytatta érintkezéseit a nádornéval, ki, mivel Bory csakhamar meghalt, még deczemberben Pozsonyba útazott s magával vitte az összes iratokat. Ott azonban megbetegedvén, Nagy Ferenczet küldte Bécsbe. Rottal már 1669 január 30-ikán azon helyzetben volt, hogy az összeesküvés iratait német fordításban bemutathatta a titkos tanácsnak. Előterjesztette az egyes szövetségleveleket, a franczia, erdélyi és török érintkezésre vonatkozó iratokat s az interessatusok bizalmas leveleit. A titkos tanács abban állapodott meg, hogy egyelőre senkit sem kell bántani, sőt, hogy az interessatusok biztosságban ringassák magukat, legfontosabb irataik eredetije visszaküldessék Murányba, hogy a nádorné az illetők kivánságára bármikor felmutathassa azokat.

Az udvar ekkor minden részletében ismerte tehát a nemzeti mozgalmat és szereplőit. A miniszterek maguk nyomban észrevették, hogy a katholikus urak összeesküvése és a felvidéki protestánsok mozgalma két különálló dolog s ha voltak felvidéki protestáns nemesek az interessatusok közt, maga a felvidék távol maradt a katholikus főurak tervezgetéseitől. Egy pillanatig a miniszterek azon voltak, hogy a két mozgalmat továbbra is távol tartsák egymástól. Ha a vallásügy terén csak némi engedményt tesznek, ezt a czélt könnyen elérhették volna. De Lipót király érzelmei iránti tekintetből hivatalosan nem voltak hajlandók engedményre. Ugy akarták tehát a dolgot intézni, hogy Báthory Zsófia s a protestánsok közt magánjellegü egyesség létesűljön s Zrinyit bizták meg, beszélje rá vejét, Rákóczyt az ily természetű egyességre. Az udvar már rég megigérte az erdélyi fejedelemnek, hogy némely határvillongási ügy rendezése tárgyában a felvidéki vármegyéket gyűlésre fogja összehivni. Most beváltotta igéretét s a gyűlést 1669 április 28-ikára, Eperjesre hivta össze, sőt programmjába a vallásügy kivitelével, melynek rendezését, mint magánügyet Zrinyi utján akarta eszközölni, a felvidék sérelmeit is fölvette. Noha Rottal az időben sokat betegeskedett, az udvar őt bizta meg a gyűlés vezetésével s mellé több magyar biztost rendelt, köztük Zrinyit, ki időközben visszatért foglyával, Omerrel szintén folytatta a tárgyalásokat. Omer nem hozott ugyan levelet; de újra biztatta Zrinyit, forduljon a portához. A bán ezt bejelentette Rottalnak, ki – ekkor már a felvidéken voltak – levelet adott át neki, hogy horvátra fordítsa s Omer útján a portára küldje. E levélben Zrinyi azt irta, hogy az idén már késő mozgalmat támasztani, de a jövő évben a török szolgálatára bocsátja magát. A levelet Rottal fogalmazta s Zrinyi csak az ő parancsainak engedett, midőn horvát nyelven megirta s elküldte. Rottal Nádasdy ellen is fel akarta Zrinyit használni, a mi annál könnyebben sikerült, mert a két szövetséges ez időben különben is összeveszett s a szeleburdi, heveskedő Zrinyi azzal fenyegetőzött, hogy csapataival Nádasdy jószágaira tör.

Minthogy az udvar az eperjesi gyűlésen tárgyaltatni sem akarta a vallásügyet, Zrinyi, még mielőtt Eperjesre ment, felkereste Patakon vejét, ki ekkor már vagyonilag felszabadult anyjának gyámsága alól s megosztozott vele. A bán a legnagyobb buzgalommal látott azon feladatához, hogy Rákóczyt a protestánsokkal kibékitse. A szomszéd vármegyékből számosan siettek Patakra, hol élénken folytak a kiegyezési tárgyalások. A mint róluk értesült, Báthory Zsófia Munkácsról nyomban elküldte emberét, hogy meghiúsitsa, vagy legalább elodázza az egyezséget. De a gyámoltalan Rákóczy immár épen úgy ipja, mint előbb anyja befolyása alatt állt s nem birt ellenkezni. Elől tűz, hátul viz, mondta tehetetlenségében s április 26-dikán aláirta az egyezséget, melyben a protestáns papoknak és iskoláknak visszaadta jövedelmeiket, a pataki tanárok elmaradt fizetésének pótlására 4000 frtot tett le s a protestáns vallásgyakorlat további szabadságát biztosította jószágain. Igy Zrinyi elérte czélját s a protestánsok egyik legfontosabb sérelme orvoslást nyert, még pedig, mint Bécsben óhajtották, tisztán magánjogi uton, az udvar beleavatkozása nélkül.

Rákóczy állása a protestáns felvidéken ezzel egyszerre megváltozott. Elfeledték az eddigi üldözést s azt mondották, hogy a kiegyezéssel 20,000 kardot szerzett magának. Ezt a fordulatot Zrinyi arra használta, hogy nemcsak beavatta Rákóczyt a mozgalomba, hanem levelet iratott vele maga is aláirta – XIV. Lajoshoz s segitséget kért tőle, noha rég tudhatta, hogy meg nem fogja kapni. E lépés Zrinyi Péter azon hóbortjainak egyike, melyek csakhamar sürűn követték egymást.

Pár nappal később, április 29-ikén kezdte meg tanácskozásait az eperjesi gyűlés, mely igen népes volt. 13 vármegye és 8 szabad királyi város vett benne hivatalosan részt s a bányavárosok is képviseltették magukat. Apafy szintén elküldte követeit még pedig azon határozott utasítással, hogy a vallásügyi sérelmek orvoslását sürgessék s jelentsék ki, hogy ez a fő kivánsága, mely mellett minden egyéb óhaja eltörpül. Csakhogy a követségnek az a titkos utasítása is volt, hogy Rottallal Erdély és az udvar szövetkezése iránt tárgyalásokat indítson.6 A megjelentek azonban kezdettől fogva olyan izgatott hangulatban voltak, mely kevés kilátást nyújtott a sikerre. Kifogásolták a királyi meghivó levél szövegét, illetéktelennek tartották magát a gyűlést, a commissiót a sérelmek tárgyalására. Növelte elkeseredésüket, hogy épen a gyűlés folyamán kegyetlenűl zsarolták és fosztogatták a szatmári őrség német zsoldosai egyes nemesek jószágait.

Az összegyűltek irásba foglalták ugyan öt év óta felmerült sérelmeiket, de kijelentették, hogy orvoslásukra a mostani commisióval tárgyalásba sem bocsátkoznak. Május végéig elhúzódott a tanácskozás, de minden eredmény nélkül. Rottal nagyon restelte a kudarczot s azt Nádasdy titkos ármánykodásának tulajdonította. Hogy bosszút álljon rajta, Zrinyit Eperjesről hazatértükben rábeszélte, tegyen őszinte és kimeritő vallomást az interessatusokkal való összeköttetéseiről. Zrinyi teljesitette Rottal óhaját, ki gondoskodott róla, hogy a bán vallomása Nádasdyra lehetőleg terhelő legyen.

Viszontszolgálat fejében Rottal Lipót király üzenetekép tudtára adta, hogy minden bűne felejtve van, ha hűségében többé meg nem inog. Igy Zrinyi bűnbocsánatot nyerve olyan vallomást tehetett, mely teljesen megfelelt Rottal óhajainak. Lipót az ügyet Lobkowitzhoz és Montecuccolihoz utasította, kik elé Rottal 1669 június 24-dikén kimerítő jelentést terjesztett. Ugy szinezte ki a történteket, hogy a felvidék mozgalmainak okozója első sorban Nádasdy s ő a főbűnös mindenben, mi 1665, sőt 1649 óta ott végbe ment. Ő volt benső barátja II. Rákóczy Györgynek, ő terelte az elhunyt nádort a franczia szövetségbe. Rottal végűl azt ajánlotta, hogy Nádasdyt mielőbb fogságra vessék. De Lobkowitz a mellett döntött, hogy várakozó állásban kell maradni. Nem tehető föl, hogy ezt abból a pokoli szándékból tette volna, hogy a magyarok minél jobban bele jussanak az összeesküvés ingoványába s az alkalmas pillanatban teljes kiméletlenséggel léphessen föl ellenük. De egy-két ember fogságra vetése a különben is reménytelen mozgalomnak mindenesetre véget vetett volna. Ellenben a tétlenség, a várakozás csak újabb szárnypróbálgatásokra ösztönözte a szenvedélytől felzavart közvéleményt.


  1. Pauler, id. m. I. 161.[VISSZA]
  2. Maurer, Leopold Graf Kolonitsch, 40–43.[VISSZA]
  3. Közli Veress Endre: Tört. Tár, 1896. 103–112.[VISSZA]
  4. A sajátkezüleg javitott példányt Nádasdy igy irta alá: Irta Keserü Péter, Sirokán.[VISSZA]
  5. Jószágairól adatokat közöl Nagy Iván: Tört. Tár, 1898. 463–80.[VISSZA]
  6. Szilágyi, Erd. Orsz. Emlékek, XIV.[VISSZA]