Frangepán Ferencz.
Egykorú rézmetszet után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Zrinyi Péter hamis hűségeskűje. Beavatkozása a lengyel király házassági tervébe. Gróf Frangepán Ferencz beavatása a mozgalomba. A bécsi értekezlet. Nádasdy gyanuja. Vallomása Lipót előtt. Az ügy a titkos tanács előtt. Nádasdy hűségnyilatkozata. A király válasza. A közvélemény bizalma a török segélyben. Zrinyi Péter megalkuvási szándéka. Bukováczky a portán. Zrinyi behódolási ajánlatai. Rákóczy erdélyi trónjelöltsége. Bukováczky küldetésének kudarcza. Apafy elidegenítése a mozgalomtól. A bécsi udvar értesülései Zrinyi tervéről. Zrinyi kapkodása. Vak bizalma a törökben. Fegyverkezése. Újabb közeledése az udvarhoz. Lobkowitzék kétszinűsége. Lipót hangulata. Forstall bécsi küldetése. Zrinyi proscriptiója. A fegyveres kűzdelem. Lobkowitz herczeg igéretei. Zrinyi János Bécsben. Zrinyi Péter és Frangepán Lobkowitz őrizete alatt. A drávántúli mozgalom leveretése. A felvidéki protestánsok helyzete. A körmöczi gyűlés emlékirata. A kassai gyűlés betíltása. A breznóbányai gyűlés. A törökbarát hangulat a felvidéken. Hiú remények. Rákóczy Ferencz készülődései. A porta semlegességi parancsa. A német haderő szaporítása. A pataki tanácskozás. A fölkelés kitörése. Bocskay és Rákóczy fővezérsége. Tokaj ostroma. A fölkelés terjedése. A gombási ütközet. Szatmár ostroma. Zrinyi meghódolásának hire. A tállyai értekezlet. A fölkelés vége.
Zrinyi Péter ez időben nemcsak Rottal utján, hanem személyesen is bűnbocsánatot kért Lipóttól s hűséget fogadott neki. De nyomban megszegte igéretét. Meg akarta akadályozni, hogy az akkor választott lengyel király, Wisnioviecki Mihály a császár nővérét, Eleonora főherczegnőt vegye feleségűl. Elhatározta, hogy követet küld a lengyel királyhoz s felkéri, hogy ne osztrák, hanem dán feleséget vegyen. Az utasítás, melyet követének adott, kiméletlenűl megtámadta a Habsburgokat, főleg magát Lipótot. Elmondotta, hogy az osztrák kormány mindig mások szerencsétlenségében keresi üdvét s Magyarország teljes leigázására törekszik. „Nincs a világon kormány, – mondja, – mely oly romlott lenne, annyira ádáz érzelmeket táplálna Isten s a népek jogai ellen, mint ez s a mi a legsajnosabb, nincs remény, hogy megváltoznék, vagy megjavulna”. Papirra is vetette a levelet, de Bécsben nem volt megbizható embere, a kivel Lengyelországba küldhette volna. Véletlenűl ugyanakkor sógora, Frangepán Ferencz is Bécsben időzött. Az alig 26 éves ifjú, nemzetsége magyar ágának utolsó sarja, olasz műveltségű, horvát érzelmű ember volt. A magyar mozgalmakról eddig semmit sem tudott s az interessatusok oly kevéssé biztak benne, hogy, midőn egy izben véletlenűl közéjök tévedt, kémnek tartották s titkoltak előtte mindent. Most Zrinyi tőle kért alkalmas embert, kit Lengyelországba küldhessen. Egyuttal összes terveibe és titkaiba beavatta. Frangepán készségesen csatlakozott sógorához s rendelkezésére bocsátotta kisérete egy tagját, Bargigli Ferencz olasz dominikánust. Ez Zrinyi levelével csakugyan Lengyelországba ment, de ott semmit sem végzett.
Frangepán Ferencz.
Egykorú rézmetszet után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Mig Zrinyi ekképen újra rá lépett a lejtőre, honnan kevéssel az előtt megmenekült, sőt sógorát is magával vitte, az eperjesi commissió ügyében a király (1669.) július 16-ikára Bécsbe hivta magyar tanácsosait. Megjelent Nádasdy is, ki már tudta, hogy Rottal súlyos vádakkal illeti s „becsületében gázol”, ámbár nem sejtette, hogy Rottal mi mindent tud. A primás is határozott czélzásokat tett az összeesküvésre, mert neheztelt Nádasdyra, kiről azt terjesztették, hogy ő ellene is merényletet tervez. De a többi tanácsosok, kik sem a mozgalomról, sem az árulásról nem tudtak semmit, nem adtak hitelt a primás állitásainak. Nem tagadták ugyan az ország sokféle nyomorúságát, de az orvoslás eszközét országgyűlés tartásában látták. Csakhogy ezt immár főleg a primás ellenezte, mert nem akarta, hogy a nádori szék betöltessék s le kelljen a királyi helytartói állásról mondania. Mindazáltal a király (augusztus 2.) a 13 vármegyét leiratban biztatta, hogy legközelebb országgyűlést fog tartani.
Nádasdy a bécsi értekezlet egyes jelenségeiből észrevette, hogy baj van és hogy nemcsak Rottal és a primás, hanem Zrinyi is ellene dolgozik. Elhatározta tehát, hogy végleg szakít az összeesküvőkkel, hogy őszinte vallomást tesz s a királytól magától kér bűnbocsánatot. Kihallgatásra ment Lipóthoz s a saját ártatlanságát hangoztatva, Zrinyit azzal vádolta, hogy rosszban töri fejét s őt is bajba akarja keverni. Lipót meghallgatta, de nem adott neki határozott választ. Nádasdy csakhamar bizalmasa, Donellan Miklós szerzetes útján, – ki Lobkowitz herczegnek is bizalmasa volt, – megtudta, hogy az udvar nagyon haragszik reá. A hir mélyen lesújtotta s a dolgot magyar ellenségei áskálódására vezette vissza. „Nincs nemzet, – irta elkeseredésében egy barátjának, – ki ennél gyalázatosabb legyen, ki úgy fogja a gőzölgő szenet utolsó romlására, mint az átkozott magyarság”.1 Magához kérette tehát Donellant s átadta neki eredetiben és forditásban az összeesküvésre vonatkozó adatokat, melyek birtokában voltak, hogy a császár elé terjeszsze s kegyelmet kérjen tőle. A barát az iratokat Lobkowitzhoz vitte, ki utasította, hogy rendezze őket s készítsen Nádasdy vallomásáról részletes irásbeli jelentést. Donellan ezt is megtette s előterjesztésében vizsgálat megindítását kérte. Nádasdy azonban izgatottságában be sem várta Donellan munkásságának eredményét, hanem október végén Bécsbe sietett s Lipót lábai elé borúlva, ügye elintézésére biróság kiküldését kérte. Sokáig nem kapott határozott választ. November végén Lobkowitz az ügyet a titkos tanács elé vitte ugyan, de ez sem döntötte el, hanem abban állapodott meg, hogy nem kell erőszakot alkalmazni, de kegyelmet sem szabad adni. Lobkowitz még inkább tévedésbe ejté Nádasdyt. Maga készített egy nyilatkozatot, melyet sajátkezűleg s a saját nevében való leirás végett átadott neki. Nádasdy betühiven lemásolta s neve aláirásával november 29-ikén visszaadta Lobkowitznak. E nyilatkozatban bocsánatot kért mindenért, mit a multban tett, a jövőre pedig hűséget fogadott. Lipót deczember 1-jén közölte Lobkowitzczal végelhatározását. „Tudassa vele nevemben, – irja a császár miniszterének, – hogy az emlitett emlékiratban kifejezett legalázatosabb hódolata, s azon köteles nyilatkozata, hogy jövőre javamra és szolgálatomra törekszik, legkegyesebb tetszésemmel találkozik s én teljesen bizom benne, hogy igéreteit beváltja. lgy tehát tudassa vele, hogy hű és sikeres szolgálatait, melyeket övéivel nekem tenni fog, mindenkor illendően fogadom s legkegyelmesebben elismerni akarom”.2
Lobkowitz átadta a kéziratot Nádasdynak, ki érezte, hogy ezzel ügye elintézve nincs, mert kifejezetten nem adja meg a kért bűnbocsánatot. Tudta, hogy állandóan feje fölött függ a veszedelem s aggodalmakkal tért haza. De lelkiismeretesen megtartotta a királynak tett fogadását s semmiféle részt nem vett többé a nemzeti mozgalomban, mely az udvar hibájából egyszerre ismét nagyobb hullámokat kezdett vetni. Az eperjesi gyűlés meddőségén elkeseredve a felvidékiek, Apafyhoz küldték Czeglédy Istvánt, kora egyik legjelesebb, legtekintélyesebb protestáns papját, hogy segélyt szorgalmazzon a töröknél.
A sok csalódás daczára a közvélemény mindig újra meg újra bele kapaszkodott a török segély csalfa reményébe, s az áramlat oly erős volt, hogy maga Zrinyi Péterné, mikor az 1669-iki év nehány hónapját a felvidéken tölté, nem birt befolyásának ellenállani. Ő is arra nógatta férjét, egyezzék meg a törökkel, mely esetben egész Magyarország vele megy. Zrinyit azonban épen ekkor a török elleni harcz eszméje foglalkoztatta. Az év elején vitézűl megvivott a boszniai pasával, utóbb meg fölmerült változékony lelkében a gondolat, hogy itt hagyva mindenét, Kréta szigetére megy, hol évek óta elkeseredett tusa folyt a velenczeiek és törökök közt.
Csakhogy a sors halomra dönté e számításait is. Kréta szigetén épen ez időben dőlt el (1669 szeptember) a török javára a küzdelem, s Velencze békét kötött a szultánnal. Horvátországban ekkor az az aggodalom támadt, hogy a török immár Zrinyi ellen fordítja erejét. Egyik jeles katonája, Bukováczky Ferencz őszszel maga ajánlkozott, hogy bemegy a portára s megalkuszik a törökkel. Bukováczky tervét – mások is helyeselték, Zrinyi mindazonáltal habozott. Nem szivesen szakított a saját multjával és családja összes hagyományaival s különben is tisztában volt tettének politikai jelentőségével. De nem rég maga az udvar tette kötelességévé, hogy Omer utján a törökkel érintkezzék. Most meg Felső-Magyarországból s közvetlen környezetéből buzdították a tárgyalások megindítására. Ennek a sok felől jövő befolyásolásnak a gyönge férfi nem birt ellenállani. Útnak inditotta tehát Bukováczkyt, ámbár irásbeli utasítás nélkül. Egykorú jelentés szerint3 azonban Bukováczky Zrinyi nevében a következő ajánlatot tette a portának:
1. Magyar és Horvátország a szultán védelme alá helyezkedik s 12,000 tallér évi adót fizet, mely később sem emelhető;
2. a szultán megtartja Magyar- és Horvátországot régi szabadságában;
3. Apafy helyébe Rákóczy Ferenczet teszi erdélyi fejedelemmé;
4. a budai pasán kivűl külön 30,000 főnyi török haddal segíti Zrinyit;
5. a németektől elveendő várak a magyaroké maradnak.
Bukováczky novemberben indult el. Egy hónappal előbb a felvidékiek sürgetésére Apafy szintén elküldé Rozsnyay Dávidot a nagyvezérhez. Rozsnyay 1669 deczember 1-jén ért Kréta szigetére, hol azonban Panajotti hatalmában volt s hetekig nem juthatott a nagyvezér elé. Ellenben Bukováczky Szalonikibe ment, hol a szultán akkor időzött. Deczember 19-ikén érkezett oda. A pasáknak igen hizelgett a hires Zrinyi azon ajánlata, hogy kész behódolni s adót fizetni. Biztatták is a követet, ki nem ismerve a viszonyokat, hitelt adott szavuknak. Csak hogy határozni a szultán a nagyvezér nélkül nem mert s Bukováczkyt Krétára küldé. Mielőtt hajóra szállt, értesítette Zrinyit, milyen sokféle kitüntetéssel fogadták s a porta kész teljesíteni minden kivánságát: most – folytatta – Krétára megy, hol formaszerűen megköti a szerződést a nagyvezérrel. Küldetéséről Panajotti természetesen nyomban értesitette Casanovát, ki már deczember 26-ikán megirt mindent Bécsbe. De a legnagyobb szolgálatot az udvarnak Panajotti azzal tette, hogy elmondta Rozsnyaynak, Apafy követének, hogy Zrinyi Bukováczky által Rákóczynak kéri az erdélyi fejedelemséget. Rozsnyayt a leleplezés méltán megijesztette; nyomban megirta a fejedelemnek, maga pedig február 15-ikén (1670) a nagyvezér azon üzenetével sietett haza, hogy Erdély ne merje zavarni a némettel fenálló békét. Bukováczkyt a nagyvezér egyáltalán nem fogadta s kérelmeit határozottan ellenezte. Minthogy azonban a szultán és udvara óhajaival sem akart rideg ellentétbe helyezkedni, azt irta Szalonikiba, hogy Zrinyiben nem lehet bizni, Ausztriával pedig új háborút kezdeni nem czélszerű, a szultán ne adjon tehát tényleges segítséget Zrinyinek, hanem csak biztassa; e végből intézzen hozzá levelet s czimezze keresztény hadai fővezérének. Eleinte ez nem tetszett a szultánnak, ki határozottan segíteni akarta Zrinyit. De minthogy nem mert mindenható nagyvezérével kikötni, azzal bocsátotta haza Bukováczkyt, hogy a hivatalos választ a boszniai pasától fogja megkapni. Noha tehát küldetése tényleg teljes felsüléssel végződött, Bukováczky azon hitben utazott vissza, hogy a török segély biztositva van. Panajotti nyomban értesítette mindenről Casanovát, ez meg az udvart. Panajotti azt ajánlotta, hogy Zrinyit mielőbb el kell láb alól tenni, mert a nagyvezér most elutasította ugyan ajánlatait, de idővel talán mégis elfogadja azokat. Meg kell tehát az alkalmat ragadni, hogy e veszélyes embert örökre ártalmatlanná tegyék.
A Rozsnay-Bukováczky küldetés újabb fordúló pontja az összesküvés nagy tragoediájának. Az a hir, hogy Zrinyi Rákóczy számára kéri az erdélyi fejedelemséget, Apafyt teljesen elidegenítette a mozgalomtól s csak mikor később Rákóczy Ferencz becsületszavával erősitette, hogy ipja e tervéről előzetes tudomása nem volt s azt leghatározottabban visszautasítja, kezdett a fejedelem bizalmatlansága csökkenni. De hónapokon át még Erdély is ellenségesen állt szemben a mozgalommal. Másrészt a bécsi udvar, mely Casanova útján deczember óta mindenről értesült, idejében megtehette Zrinyi megfenyítésére az intézkedéseket. Herberstein károlyvárosi főkapitány már (1670) februárban utasítást vett, legyen készen minden eshetőségre s tartsa szemmel Zrinyit és Frangepánt. Zrinyi e közben ide-oda kapkodott. Ismét érintkezést keresett az udvarral, sőt ajánlatot tett, hogy a Muraközt, s tengermelléki javait átadja a felségnek, ha az örökös tartományokban megfelelő kárpótlást nyer értük. Mikor azonban Bukováczky márcziusban haza érkezett, noha irásbeli választ nem hozott, Zrinyi biztosra vette, hogy meglesz a török segély. E hitében megerősitette az, hogy a boszniai pasától csakugyan levelet kapott, mely „Magyar-, Horvát-, Erdély- és Moldvaországok fejedelmének s az egész ottomán sereg fővezéré-nek” nevezte. Neje szintén készpénznek vette e játékot s bizalmuk átterjedt Frangepán Ferenczre, ki márczius 9-ikén azt irta egyik hivének, „alig várom a perczet, hogy süvegeink a turbánokkal egyesűljenek. A német süvegek – istenemre repülni fognak”. E harczias hangulatnak megfelelően, Zrinyi fegyverre szólitotta jobbágyait, kiknek a robot és földes uri terhek eltörlését igérte. Fölfegyverezte a muraközi nemeseket s egy emberét a Balaton vidékére küldte, hogy katonát fogadjon, Csáktornyából pedig. kiköltöztette Zrinyi Miklós özvegyét, Löbl Zsófiát, kit német érzelműnek tartott. E mellett kisérletet tett az ó-hitű határőr nép megnyerésére s Frangepán Orfeot a tengermellékre küldte. Természetesen a felvidékieket, első sorban Rákóczyt is tettre, fegyverfogásra buzditotta, mert, mint irta nekik, a török szövetség biztositva van. Mindez nagy feltünést keltett, s a szomszéd örökös tartományok attól féltek, hogy az ottani parasztság is Zrinyi mellé áll. Zrinyi tényleg számított Stiriára, különösen szövetségesére, Tattenbach grófra. Ez azonban épenséggel nem volt a tettek embere s hogy biztosítsa magát, Zrinyivel való érintkezéseiről értesítette a stiriai kormányt. De nem ő, hanem Zrinyi volt az, ki a döntő pillanatban teljesen elvesztette fejét. Ugyanakkor, midőn sógorát és vejét fegyverfogásra ösztönözte, midőn megkezdte a hadak gyűjtését, ismét érintkezésbe lépett az udvarral. Felkérte özvegy sógornőjét, Löbl Zsófiát, menjen Bécsbe s nevében jelentse ki, hogy kész mindent abban hagyni, ha a császár megjutalmazza. Ugyanez ügyben az agg Borkovich Márton zágrábi püspököt is Bécsbe küldte, ki oda márczius 17-ikén érkezett. Lobkowitz harmadnapon Hocherrel, Montecuccolival, Lamberttel tanácskozott Zrinyi ügyében. Elhatározták, hogy fegyverrel semmisítik meg, mert rég megérdemli a halált. De mig a császári had a helyszinére érkezik, szinleg „nyájasan, kegyesen” bánnak vele. Kegyelemmel biztatták tehát, hogy Borkovich utján Bécsbe csalják. „Jó czél érdekében – mondották – a felség élhet csalárdsággal, olyan emberrel szemben, ki rossz czélból oly galádul megcsalta.” E bandita morál éppen abban a pillanatban tette a minisztereket vérszomjas tigrisekké, midőn a mozgalom vezére felajánlotta hódolatát s a kiméletet és kegyelem inkább lett volna helyén. Lipót császárra magára is átterjedt környezetének e hangulata. „Remélem – irta április 9-ikén egyik bizalmasának – isten megsegít, s én majd moresre tanítom őket; olyat ütök az ujjokra, hogy fejök is lehull bele.” Mikor meg a mozgalom teljesen ártalmatlanná volt téve, előre jelezte (április 22.), hogy nem sokára fejek leütéséről fog a világ hallani. Igy a mozgalom részeseinek sorsa az első pillanattól el volt döntve. Mindazáltal Lobkowitz azzal küldte haza Borkovichot, hogy a császár kegyelmébe fogadja Zrinyit, ha ismét hű alattvalóként viseli magát. Ennek bebizonyítására jöjjön Bécsbe. „Megbecsüljük mi itt Zrinyit” – mondotta a herczeg – „csak jöjjön ide; mondja meg neki, hogy bizton jöhet!” Borkovich még otthon sem volt, mikor Zrinyi egy másik bizalmasát, Forstall Márk barátot küldte az udvarba, még pedig a legnagyobb titokban, úgy hogy Frangepán sem tudott róla. Zrinyi mint politikus valóságos gyermek maradt halála napjáig. A legképtelenebb ábrándokban ringatta magát, sejtelme sem volt tetteinek jelentőségéről s az udvar hangulatáról. Midőn Forstall útján ismét felajánlotta hűségét, viszonzásúl egyenesen jutalmat, újabb állásokat, jószágot, 40,000 forintnyi adóssága kifizetését kérte. Bécsben nevettek és megütköztek Zrinyi merészségén s megtettek minden intézkedést, hogy leverjék. Márczius végén szétmentek a rendeletek, melyek Zrinyit egyszerűen proscribálták s báni, valamint minden egyéb állásától megfosztották. Már előbb (márczius 22) elfogatták Tattenbachot s megkezdték Stiriában a sereg összpontosítását, melynek vezére, Spankau Paris utasíttatott, foglalja el Csáktornyát és Légrádot s élve halva kerítse kézre Zrinyit és nejét. E közben Forstallal a kétszinű játéknak megfelelően elég szivélyesen bántak. Biztatták, hogy Lobkowitz nem hagyja el „kedves rokonát”, s még Hocher is azt mondotta, hogy, ha Zrinyi megtér, mostani hibája nem lesz ártalmára. Forstall készpénznek vett mindent s levélben arra kérte Zrinyit, küldje fel hódolata bizonyitékául fiát, Jánost, Bécsbe. Forstall április 3-ikán Lobkowitz levelével utazott haza, melyben a miniszter azt tanácsolja Zrinyinek, bizzék a király veleszületett kegyességében, mert ha bebizonyította hűségét, a herczeg is teljes erejével közbe fog érte járni.
Csakhogy Zrinyi ugyanez időben még mindig folytatta a fegyverkezést. Frangepán Ferencz Zágráb városát s a turmezei nemességet igyekezett megnyerni, emberei meg fölvertek egy eleségszállitmányt, mely a császári őrségnek küldetett, elhajtották a petrinyai végbeliek marháját s más erőszakosságot is követtek el. Herberstein károlyvárosi főkapitány anélkül, hogy a kellő utasítást bevárta volna, már márczius 22-ikén kisebb sereggel a felkelők ellen ment, egy csapatjukat szétverte, azután Frangepánt kezdte üldözni. Ez ellenállás nélkül előbb Zágrábba, onnan meg Csáktornyára menekült, hová április 1-jén érkezett. Másnap mindketten segélyért fordultak a kanizsai pasához, de azt a választ kapták, hogy a portától erre nézve rendelet nem érkezett. Mivel Zrinyi bizonyosra vette, hogy ez a rendelet mielőbb megjön, időt nyerendő, Csáktornyán akart ellenállani a német hadaknak s megtette az előkészületeket a hosszabb védelemre. Csakhogy e közben Forstall megjött Lobkowitz biztató igéreteivel, mire Zrinyi és Frangepán lemondtak a további küzdelemről. Forstallt visszaindították Bécsbe s ezúttal korlátlan meghatalmazással ruházták fel. Meghódolása jeléűl Zrinyi egyetlen fiát, Jánost is elküldte vele. Egyúttal Lipótnak levelet irt, melyben térdre borulva kér bocsánatot a multért, s Lobkowitz igéretei értelmében a felség kegyelmére bizza ügyét. Forstall az ifjú Zrinyi Jánossal április 7-ikén indúlt el. Ekkor Spankau hadaival már Stiria határán állt. Zrinyi levelet irt neki; biztosította hűségéről s kérte jöjjön el hozzá, hogy személyesen felvilágosíthassa.
Gróf Zrinyi Péter aláirása 1644 május 8-iki levelén.
Olvasása: alázatos szolgáló fia G(róf) Z(riny) Péter mp. Az irat eredetije az országos levéltárban
Bécsben az ifjú Zrinyit udvariasan fogadták ugyan, de nekik a fiú nem volt elég, ők magát az apát akarták kezükbe keríteni. Lobkowitz megirta tehát neki, hogy „a felség kegyelmének kapui soha nem voltak elzárva senki előtt.” De még mielőtt e levél Csáktornyára érkezett, mihelyt Spankau hada a Muraközbe nyomult, Zrinyi és Frangepán elhatározták, hogy személyesen Bécsbe sietnek. Zrinyi nejétől elbucsúzva, április 13-án lóra kapott s Frangepánnal és néhány kisérőjével elvágtatott Bécs felé, a halálba. Április 17-ikén4 érkezett oda s egy külvárosi kolostorba szállt. Onnan Lobkowitz saját kocsiján vitette őket egy belvárosi vendéglőbe, pár óra mulva meg olyan szállásra, melyben mindketten őrizet alatt álltak. Csáktornya már egy nappal elutazásuk után megnyitotta kapuit a németeknek, kik nemcsak minden hadi szert lefoglaltak, hanem teljesen kirabolták a várat s Zrinyinének cselédjeivel még eleséget sem hagytak. Zrinyi és Frangepán összes várai ellenállás nélkül megadták magukat. Frangepán Orfeo nejével és Frangepán Ferencznével olasz földre menekült s ezzel a mozgalom a Dráván túl véget ért. Egy hét elég volt, hogy a császári sereg a rendet helyreállítsa, miközben az összes lefoglalt jószágokat teljesen elpusztította. A mit a németek el nem vihettek, azt összetörték, még a márványszobrokat is. Megindultak az elfogatások s mindazok, kik Zrinyivel rokonszenveztek, börtönbe jutottak. A szomorú sorsot csak kevesen kerülték ki, kik még ideje korán idegenbe menekültek.
Hasonló gyorsasággal és gyászos eredménynyel játszódott le a felvidék tragoediája. Rákóczy csatlakozásával s a protestánsoknak tett engedményeivel az ottani mozgalom s Zrinyi közt bizonyos kapcsolat létesült, mely a felvidéket s vele az egész országot belesodorta Zrinyi romlásába. Általános volt az elégedetlenség, nemcsak azért, mert az udvar közönyösen hallgatta a mindenfelől felhangzó panaszokat. A politika, melyet a porta irányában követett, egyenesen tűrhetetlenné tette a nép helyzetét ama vidékeken, melyek közelebb estek a törökhöz, a ki főleg Érsek-Ujvárról folyton meszszebbre terjeszté a hódoltságot. Minthogy a nemesség, a földesurak, hogy jószágaikat megmentsék, itt-ott gátolni igyekeztek a terjeszkedést, a török dühe első sorban ellenük irányult. A többek közt elfogta s embertelen kinzások közt végezte ki Dolinay Ferencz és Apponyi Gáspár birtokos nemeseket. Nyitra vármegye 1669 októberi közgyűlésén e szörnyű állapotok szóba kerültek s az a megállapodás történt, hogy a 11 dunáninneni vármegye közös gyűlést tartson, mely a királytól védelmet kérjen „a török ebek ellen”. E gyűlés Körmöczön november 28-ikán folyt le, de csak 10 megye képviseltette magát, mert Pozsony nem akart részt venni. A megjelentek emlékiratot szerkesztettek, melyet külön követség vitt fel Bécsbe. A követségnek kötelességévé tétetett, hogy 1670 január 28-ikán Breznóbányán, hol a vármegyék újabban össze akartak jönni, adjon számot küldetéséről. Ez új gyűlésre meghivták a 11 dunáninneni vármegyén kivül a 13 felvidékit is, csakhogy ez utóbbiak január 24-ikén Kassára külön gyűlést tüztek ki. Az udvar ekkor már elhatározta, hogy fegyverrel csinál rendet az országban s a körmöczi emlékiratot válaszra sem méltatva, január 21-ikén pedig királyi leirattal törvénytelennek, „titkosnak” nyilvánitotta a körmöczi gyűlést.
Egy héttel előbb (jánuár 15.) egy másik rendelet a január 24-ikére összehivott kassai gyűlést tiltotta be. Itt a vármegyék azonban mégis tanácskozni kezdtek. De alighogy gyűlésüket megnyitották megjelent Cseróczy Gáspár, a királyi jogügyek igazgatója, újra felolvasva a király betiltó rendeletét, s távozásra hivta föl a megjelenteket. Ezek azonban nem hallgattak reá, hanem feliratot intéztek a királyhoz és Csáky Ferencz felvidéki főkapitányhoz, újra elmondva százszor ismételt panaszaikat. Egyszersmind elhatározták, hogy megjelennek a breznóbányai gyűlésen, másrészt a végek őrzésére maguk fogadnak 1418 katonát. Intézkedtek, hogy e had egy része Csengernél Gyulafy László, a másik Szabolcs vármegyében Ispán Ferencz, a harmadik Zemplénben Bocskay István kapitánysága alatt gyüljön össze. Mustra- és fizető-mesterűl Szuhay Mátyás rendeltetett, ki a megyék által készített veres zászlókat szétosztatta az egyes csapatok közt.5
Január 28-ikán Breznóbányán a közös gyűlés csakugyan megtartatott, ámbár a dunáninneni megyék közül most nemcsak Pozsony, hanem Trencsén is hiányzott. Mindazáltal sokan voltak együtt, csakhogy a határozathozatalt máskorra halasztották. A felvidék erre maga Lőcsén akart gyűlést tartani, de a király betiltotta, s márczius 16-ikára Beszterczebányára rendelte a követeket. Itt is sokan jelentek meg s sérelmeikben elmondották, hogy alig van törvény, alig van a királyi hitlevélnek egy pontja, melyet a kormány meg nem sértett volna. A bajok főoka, hogy törvény ellenére idegen tanácsosok intézik a magyar ügyeket, kik nem a haza javát, hanem a saját hasznukat nézik, az ország szükségleteit meg nem ismerik. A végbeli kapitányok idegenek, gyakran méltatlan emberek, kiknek ostobaságát, hanyagságát az ország sinyli meg. Nádor nincs, de van törvény ellenére királyi helytartó. Kérték tehát a felséget, orvosolja e sérelmeket, mert a mit ők kérnek, az törvényben gyökerezik s teljesítéséhez országgyűlés sem szükséges. A királyi biztosokkal tárgyalni sem akartak s hasztalan figyelmeztette őket Szelepcsényi, hogy nagyon súlyos a német marka; márczius 28-ikán szétoszoltak. Az udvar képviseletében Nádasdy is jelen volt. Itt jutottak füléhez a kósza hirek, hogy Zrinyi megegyezett a törökkel. Nem helyeselte a dolgot s reménytelennek látta a mozgalmat; melytől teljesen távol maradt.6 Hasztalan biztatta Nagy Ferencz, béküljön ki Zrinyivel, kinek emberei februárban megtámadták jószágait. „Eb ura fakó! – mondotta. – Fejetlen lábak ezek. Se vezér, se pénz, se szövetséges. A török ha nyer, magának nyer.”
A felvidéken azonban nem igy fogták fel a török szövetség ügyét, hanem benne látták a menekülés egyedüli eszközét. A törökbarát irány mindinkább felülkerekedett s csakhamar válságos tévedés uralma alá hajtotta a közvéleményt. Egészen megfoghatatlanúl, a tényekkel egyenes ellentétben, igazi lelki betegségkép terjedt el mindenütt az a hit, hogy a török békét kötve Velenczével immár megsegíti a magyart. E föltevés általános volt s a protestáns papok még inkább megerősítették e hitében a tömeget. Czeglédy István, a nagy hirű, nagy tekintélyű pap, a szószékről hirdette – legalább ezt állítja egy sereg tanú – hogy „legyen Istennek áldott neve Kandiának török kézbe való esésén. Az isten tovább is tegye győzedelmessé a „örök nemzetséget.”7 Most már Magyarország szabadulásának is ütött az órája. Kikeletkor megjön a török, széttöri a rablánczot, helyreállitja a szabadságot s ismét békességet, nyugalmat szerez a szegény hazának.8 Mennyei kinyilatkoztatásnak vették e biztatást, mely élesztette az elégedetlenek reményeit, melyeket Vitnyédy a Dunán túl a protestáns papok útján a tömegekben is terjesztett. Vitnyédy 1670 február 13-ikán hirtelen meghalt ugyan, de a török segélybe vetett hit általánossá vált s midőn Zrinyi azt kezdte hiresztelni, hogy megegyezett a portával, állítását készpénznek vették mindenütt. Rákóczy Ferencz az egyességet, melyet a protestáns papokkal kötött, nem valami buzgón hajtotta ugyan végre s a protestánsok még mindig idegenkedtek tőle: de a közvélemény zajos megnyilvánulása, a környezet, melyben élt, ifjú neje és anyósa erős hatással voltak reá. Pénze levén, meg igyekezett nyerni nemcsak a hajdúságot, hanem a közeli várak magyar őrségeit, melyek évek óta nem kapva zsoldot, a szó igaz értelmében éhséggel, nyomorral küzködtek s szivesen csatlakoztak mindenkihez, a kitől kenyeret, fizetést várhattak. Egy részük hajlott tehát Rákóczy biztatásaira. Csakhamar Zrinyi egész határozottan jelentette a felvidékieknek, hogy szerény 12,000 tallérnyi évi adó fejében a szultán védelmébe fogadta az országot. Ne hallgassanak tehát a császár embereire, hanem készüljenek. „Fogjatok hozzá, – irta márczius 10-ikén vejének – a mint isten bátorságot és erőt adott.”9 Tiz nappal késvbb újra biztosította, hogy végleg rendbe jött a törökkel s ha eddig meg nem kapták, néhány nap alatt megkapják a szomszéd török vezérek a szultán parancsát, hogy a magyarokat fegyverrel segítsék. „Itt mindnyájan talpon állunk, – folytatta – csak az óráját várjuk, hogy fellobbanjon a tűz.”
Nemcsak a magyarok vették készpénznek Zrinyi ez állitásait. A magyarországi törökök sem kételkedtek benne, hogy a porta összes magyar földön levő hadaival megsegiti a felkelőket. Egyes pasák jóhiszeműleg ismételve mondották ezt s barátságos érintkezésben álltak a magyarokkal.10 De azon parancs helyett, hogy a fölkelőkhöz csatlakozzanak, a nagyvezír áprilisban meghagyta a budai pasának, hogy semleges maradjon, mert a szultán egyáltalán nem akarja a magyarokat megsegíteni. Ettől már azért is elmehetett a kedve, mert a császári követ, hogy teljesen lerontsa Zrinyi hitelét, nyomban jelentette a portának azon ajánlatait, melyeket ez időközben az udvarnak tett.
Az udvar régóta ép úgy ismerte a felvidék hangulatát és helyzetét, mint Zrinyi török tárgyalásait s már 1669 végén megkezdte a haderő szaporitását. Ez kivált Montecuccoli sürgetésére történt, ki meg volt győződve, hogy Magyarországon addig nem lesz rend, mig a magyar várakba csupa német katonát nem raknak. Csakhogy, mondotta, mindaddig csinján kell a magyarokkal bánni, mig oly haderő nincs együtt, melylyel az udvar minden ellenállást megtörhet. E politika győzött; a kormány 36,000 főre igyekezett a hadsereg létszámát emelni, hogy két önálló hadtestet alkothasson, melynek egyike Alsó-, másika meg Felső-Magyarországban állítsa vissza a nyugalmat.
A biztató hirek, melyeket Zrinyi minduntalan küldött, természetszerűen élesztették a felvidék harczkedvét is. Április 9-ikén az interessatusok közül sokan megjelentek Patakon, hogy a további teendőkről tanácskozzanak, mely alkalommal Rákóczy közölte velük Zrinyi harczra szólitó leveleit. Véletlenűl ugyanaz nap érkezett Patakra 9–10 tisztje kiséretében gróf Starhemberg Rüdiger tokaji várparancsnok. Komája volt Rákóczynak s valami jelentéktelen ügyben akart vele beszélni. Rákóczy szivesen fogadta, de már másnap tudatta ottlétét az interessatusokkal, kik isten újját látták a dologban s – nem ellenmondás nélkül – elhatározták, hogy a német tiszteket el kell fogni. Néhányan Starhemberghez mentek s felhivták, adja át Tokaj várát. Ezt a gróf megtagadta, de kardját átadta. Ugyanezt tették a többi tisztek. Rákóczy Starhemberget kiséretével vasban Regéczre küldte, hol azok tisztességes fogságban tartattak. Starhemberg elfogatásával megtörtént a szakítás s az eddig békés mozgalomból fegyveres fölkelés lett. Az interessatusok Bocskayt és Rákóczyt fővezérükké választották. Az utóbbi nyomban az egri pasától kért segélyt, Bocskay meg magához vonva a közeli vidék népét, Tokaj vára megvivására indult, de szervezetlen seregével eredményt nem birt elérni. Most már szabadon tört ki a szivek mélyébe rejtett elkeseredés. Felhangzott a kiáltás „a német az ellenség!” s ki kell verni a véghelyekből, mert a törvény tiltja, hogy ott legyen. Jobb – mondották – egyszerre behódolni a töröknek, mint darabonkint, hosszu küzdelemben teljesen kipusztulva. Csakhamar 5–6000 ember gyűlt a fölkelés zászlai alá, s ha van vezér; ki a tömeget hadsereggé tudja szervezni, ez időben, midőn a német még messze volt, bizonyára sokra mehetett volna. Ily vezér azonban hiányzott, s Nádasdy helyesen itélte meg a viszonyokat, midőn azt mondta: „fejetlen lábak ezek”. Ehhez járult, hogy a protestánsok egy része folyton idegenkedett Rákóczytól, ki Patakról a jezsuitákat elküldeni nem akarta. Eperjes és Kassa nem is csatlakozott hozzá, Debreczenben meg azt mondották, hogy az egész mozgalom csak „pápista practica”, melyet a katholikus Rákóczy és Zrinyi nem a haza javára, hanem a protestánsok megrontására inditott.11 Még Bocskay Istvánné sem bizott a „pápista emberek” kezdeményében, s rossz néven vette férjétől, hogy hozzájuk csatlakozott. Ő maga már márcziusban erdélyi területre, Husztba akart költözni.12 Debreczen, mikor Rákóczy hadnagyai fegyverre szólították a polgárságot; azt felelte, hogy a város Erdélyhez tartozik, s nem állíthat ki hadat. A hajdú városokat Rákóczy megmustráltatta ugyan, de ezek sem siettek a fölkeléssel.13 Szabolcs vármegye egyeseket kivéve tétlen maradt, miért is sok szemrehányást kellett hallania.14 Az ellenáramlat azonban még is sokkal gyöngébb maradt, semhogy a felkelés kitörését gátolhatta volna. A tömeg is kezdte hangoztatni: „Menjünk a beste plundrás németjére! Nem kell többé német király, magyar királyra van szükségünk”. A legkülönbözőbb hirek keltek szárnyra. Beszélték, hogy az udvarnak nincs serege, sőt azt is, hogy a császár meghalt. Többen hirdették, hogy „a mi urunk és kegyelmes királyunk többé nem magyarországi király, a németeket mind le kell vágni”. Némelyik azt mondotta, hogy inkább hallja a házánál, avagy az országban örömesten a török Allah-t, hogysem a misét, vagy a német Berdót (Wer da). „Az ország törvényét vigyék Törökországba; eligazitja a 14. articulust anni 1647. a váradi és egri pasa.”15 A vallásos visszatorlás szintén meg kezdődött s neki mentek a papi javaknak. Keczer András arra biztatta Abaujmegyét, hogy Pálffy Tamás püspök nagyidai jószágait dulja fel. Ungvármegyében a pápistákat pribékeknek mondották, kiket le kell vágni s többeket felszólítottak, térjenek vissza a kálvinista vallásra. Volt olyan a ki megtette, de olyan is, a ki inkább a Tiszába ugrott, semhogy hitet változtasson. A katholikusok országszerte megrémültek s különösen a jezsuiták még a távoli, biztos Pozsonyból, Trencsénből, Nagy-Szombatból is Bécsbe küldötték féltettebb kincseiket s „azontúl magok is világi katona köntöst szabatván maguknak, abban látván őket a turóczi conventben tuczettel lóháton, a borotvált, tarolt fejek árulván el őket, egyébiránt katonáknak ismerték volna”.16 A mozgalom a nyomorusággal küzdő végbeliek soraiban is viszhangot keltett. Ónod, Diósgyőr, Kálló magyar őrsége a fölkelőkhöz állt. Ugyanezt tette Szatmármegye, noha a főispán, Károlyi László kijelentette, hogy inkább meghal, semhogy királyához hűtelen legyen. Le kellett a főispánságról mondania, mire a megye fegyverre szólította a nemességet és a jobbágyságot. A fölkelők felhivták Strassoldo szatmári kapitányt, hogy május 12-ikig adja át a várat s távozzék az országból. Meghódolt nekik Károly és Nagybánya, de Szatmárt Strassoldo nem adta át, hanem ellenkezőleg támadólag lépett föl s három század dragonyost küldött Szinyérváraljára, hogy Uray Mihályt, a szatmármegyei mozgalom egyik vezérét elfogja. A németek nem találták otthon Urayt s csak curiáját prédálták fel. A csapat két százada Dünewald János és Adelung kapitányok vezetése alatt április 23-ikán17 tért visza Szatmárba. Utközben a meggyesi erdőben a fölkelők rájok törtek s az úgynevezett gombási harcz lett az 1670-iki fölkelés egyetlen csatája. A rajtaütés eszméje a korszak egyik előkelő hölgyalakjától, Lónyay Annától, Kemény János özvegyétől származott. Mihelyt a németek Váraljára indultak, levelet irt Gyulafy Lászlónak s saját, első férjétől származó fiának, Wesselényi Pálnak, siessenek Udvari felé Gombásnak s állják el a visszatérő ellenség útját, miközben azt a maga szolgái hátban fogják támadni. Az a megállapodás történt, hogy az ellenség indulását Meggyes alól három ágyúlövés fogja jelezni. Gyulafy és Wesselényi a maguk udvarnépével, a szatmármegyei fölkelők nagy részével, Ugocsa 50 lovasával, Bereg egy és Zemplén két zászlóaljával, az ecsedi karabélyos és gyalog őrséggel csakugyan Gombásra siettek. Alig hogy odaérkeztek, felhangzott a jeladó három lövés, mire a németekre vetették magukat, kik Medgyes felé hátráltak, hol Lónyai Anna népe18 várta és rohanta meg őket. Nagy részük levágatott, néhányan elfogattak s kötözve Ecsedre vitettek. A győztes magyarok Görbedre és Medgyesre szálltak, hol Keményné megvendégelte őket. A diadal olyan hatást tett, hogy Gyulafy serege csakhamar valami 6000 emberre szaporodott, kikkel Szatmár ostromára sietett. Ott a németek helyzete tarthatatlannak látszott s minthogy Szendrő csatlakozását is várták, mig Tokajt a benn levő magyarok segélyével rövid nap múlva remélték megvenni, nem volt alaptalan a föltevés, hogy rövid nap múlva a felkelés az egész felvidék urává lesz. „Itten a németek kiirtásához hozzá kezdettek az emberek” – irta Bocskay.19 – mig Rákóczy a további teendők megállapítására ápril derekán május 1-ére, Tályára hivta a vármegyéket.
Keczer András aláirása 1683 ápril 12-iki levelén.
Az irat eredetije ugyanott
Ez apró sikerek által élesztett harczias hangulatban találta a felvidéket ama meglepő hir, hogy Zrinyi letette a fegyvert s Bécsbe érkezett. Kételkedni sem lehetett valóságában, mert Zrinyi sajátkezűleg irta meg Bocskaynak és Rákóczynak. Elmondotta, hogy csalatkozva a törökben megalázta magát; „ide (Bécsbe) jöttem ő felségének kegyelmére hagyván magamat, Istennek hála, reménytelenül minden kegyelmet találtam”. Egyelőre még csak várakozásra intette őket, de utóbb Lobkowitz sürgetésére s azon hitben, hogy ezzel megmenti önmagát, nekik is lelkükre kötötte, kövessék példáját, tegyék le a fegyvert s folyamodjanak a császár kegyelméhez. Zrinyi magaviselete határtalan felháborodást keltett, s úgy szólván egyszerre eloltotta az egész mozgalmat. „Nem olvastam, sem láttam olyan embert, – e szavakban fejezi ki a közvélemény érzelmeit egyik interessatus – ki rövid idő alatt oly rettenetes dolgot cselekedjék; elsőben megcsalja saját nemzetét, aztán királyát, aztán a törököt”.20 Kende Gábor fölháborodva jelentette Erdélybe a „bánnak bolondsága miatt való gyalázatos esetét”.21 Ugy fogták fel eljárását, hogy nem levén fundamentuma a töröknél, félt, hogy a császár megtudja cselekedeteit. Bécsbe sietett tehát s ezzel a legnagyobb veszélybe döntötte Rákóczyt, ki maga is keservesen panaszolta, hogy ipja „felvett dolgait” milyen „rendetlenül folytatta”, minek árát most ő s az egész magyar nemzet adja meg. Apafy könnyes szemmel olvasta a leveleket, melyekből megtudta „bán uram éretlen s az egész magyar nemzetnek végső veszedelmét siettető cselekedeteit”.22 Zrinyi leveleinek lesujtó hatása alatt Rákóczy még inkább sürgette az interessatusokat, hogy a tályai értekezletről el ne maradjanak. Sokan gyültek össze s a legtöbben csak itt értesültek az új fordulatról. Az elkeseredés viharosan tört ki belőlük. Két-három ember főzte ki ezeket, – kesergett az egyik szónok, Székely András – s „mindnyájan megromlunk bele. Verje meg az Isten azt, ki oka ennek az állapotnak”. Elhatározták, hogy leteszik a fegyvert s hogy minden vármegye irjon fel a királyhoz, tartsa meg őket jogaikban, mely esetre készek élni-halni érte. Mindnyájan békés megoldással biztatták magukat s számitottak Szelepcsényi, Pálffy, Nádasdy és más urak támogatására. Rákóczy még május 1-én ily szellemben irt Bécsbe. Mások Rottalhoz fordultak s kérték, jöjjön le közéjük, nem fegyverrel, hanem pálmaággal s tartsa meg a hazát a királynak, a királyt meg a hazának.
Kemény Jánosné aláirása 1674 november 17-iki levelén.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában