Az összeesküvő főurak.
(Gróf Nádasdy Ferencz, gróf Zrinyi Péter, gróf Tattenbach János Erazmus, gróf Frangepán Ferencz.)
Egykorú metszet után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A pozsonyi vértörvényszék működésének kezdete. A császári jog. A főurak pöre. A halálos itéletek. A magyar főpapság közbenjárása az elitéltekért. X. Kelemen pápa fellépése Nádasdy érdekében. Az itéletek megerősítése. A főurak végnapjai. A kegyelmi kérvények sorsa. Zrinyi és Frangepán utolsó találkozása. A kivégzések. Bonis Ferencz lefejeztetése. A pozsonyi vérbiróság további működése. Drabik Miklós kivégeztetése. A bécsi biróság. Az itéletek. Tattenbach kivégeztetése. A kivégzettek családjának sorsa. Zrinyi Péterné. Az utolsó Zrinyi. Széchy Mária utolsó évei. Az udvar telhetetlensége. A nemzet kétségbeesése. Az uralkodó társadalom kapzsisága. Lipót hangulata a vérengzések alatt. A közvélemény itélete. Végleges szakadás a király és a nemzet között.
A teendők óriási tömege miatt a pozsonyi vértörvényszék csak 1671 február végén kezdhette meg működését. Ezt országszerte tanukihallgatások előzték meg s sok száz ember vallomását tették papirra. Maga a biróság február 6-ikától július 18-áig 200 vádlott ügyében itélt. A vádlott rendesen csak a törvényszék előtt tudta meg, mivel vádolják. A vádat pedig nem a királyi ügyész volt köteles bizonyítani, hanem a vádlottnak kellett igazolnia, hogy ártatlan. A biróság kimondta ugyan, hogy a magyarjog szerint itél, a mennyiben az utasításaival nem ellenkezik, de hozzá tette, hogy, ha a magyar jog nem alkalmazható az illető esetre, a császári jogot fogja alkalmazni, mert a lázadók Lipótot, mint császárt is fenyegették. Sőt a biróság ezzel sem elégedett meg, hanem úgy okoskodott, hogy a hol sem a magyar, sem a császári jog nem alkalmazható, nem törvény, hanem a „lelkiismeret s az igazság szerint” kell itélnie. Szóval, azt tette, a mit akart. Különösen a jószágelkobzásoknál tünt ki, hogy a legteljesebb önkény vezeti. A Hármaskönyv szerint a még életben levő fiúgyermekek részét lefoglalni nem lehetett. A biróság azonban itt bele kapaszkodott a császári jogba, mely megengedi az összes vagyon lefoglalását. A birák azzal nyugtatták meg lelkiismeretüket, hogy azt mondották: ha a törvényhozók tudták volna, hogy ilyen szörnyű vétkek, minők a szóban forgók, fognak elkövettetni, más törvényeket hoztak volna. Ha tehát már utasításai miatt sem lehetett a biróságot igazságszolgáltató közegnek tekinteni, következetlensége, kapkodása végképen az önkény és erőszak bélyegét süti tevékenységére. Nem igazságot szolgáltatott, hanem boszút állt, lesújtott vétkest és ártatlant egyaránt.
A pozsonyi pörökkel párhuzamosan folyt a Zrinyi, Frangepán és Nádasdy elleni eljárás. A biróság, melyhez ügyük utasíttatott, Hocher elnöklete alatt tizenegy tagból állt. Egyetlen magyar sem volt köztük. Forgách Ádámot kinevezték ugyan, de utóbb visszavonták a kinevezést. Frey György osztrák kamarai ügyész 1670 szeptember 20-ikán vette a rendeletet, hogy Zrinyi és Frangepán ellen indítsa meg a bűnfenyítő pert, illetve készitse el a vádlevelet, melyet a vádlottak november 12-ikén kaptak meg. A per mindkét vádlott ellen külön folyt s a két sógor elfogatása óta nem is látta egymást. Védelmükben kölcsönösen egy mást vádolták s az egyik a másikra igyekezett mindent hárítani. De mindegyikük a legtöredelmesebb, bűnbánó vallomást tette. Mindazáltal folyton új vallomást követeltek tőlük, sőt kínpaddal is fenyegették őket. Maga a biróság a bécsi császári várpalotában ülésezett s 1671 ápril 6-ikán Frangepánt, ápril 18-ikán meg Zrinyit fej- és jószágvesztésre itélte s a büntetést előzetes kézcsonkítással súlyosbította. Az itéletben a biróság hangsúlyozta, hogy a felség Zrinyinek rosszhiszeműleg, csak „tettetésből,” hogy tőrbe ejtse, igért kegyelmet, melyre vádlott hivatkozott. Nádasdy ellen sokkal később, csak 1671 február 20-ikán indították meg az eljárást. Védekezni sem akart, hanem a császár kegyelmére bizta magát. De Hocher értesítette, hogy a császár megkivánja tőle a védelmet. Ugyanaz a biróság, mely a németújhelyi két fogoly ügyét tárgyalta, itélkezett a Nádasdy perében is s ápril 11-ikén fej- és jószágvesztéssel sújtotta. Ez itélet is kimondta az előzetes kézcsonkítást. Minthogy a pozsonyi biróság ápril 9-ikén Bónis Ferenczet szintén fej- és jószág vesztésre itélte, ápril második felében négy halálos itélet várt végrehajtásra s különböző részről tettek próbát, hogy legalább egyik-másik elitéltet megmentsék a pallostól.
Zrinyi és Frangepán érdekében már régebben felszólaltak nemcsak a magyar főpapok, köztük Szelepcsényi, Széchenyi György, Pálffy Tamás, hanem a pápai nuntius is. Fordultak Lipóthoz magához, fordultak anyjához, Eleonóra özvegy császárnéhoz. Irgalmat azonban nem találtak sehol, mert a foglyok kivégzése rég el volt döntve. Ezt természetesen csak a vezérlő ministerek tudták s a nagy közönség, még az ősszel is általánosan azt hitte, hogy vádlottak legfölebb élethossziglani fogsággal fognak büntettetni.1 Utóbb egyes vármegyék emberelték meg magukat s szót emeltek némely „rab atyafiak” érdekében, sőt Abaúj kezdeményezésére 1671 február 21-ikén mind a 13 vármegye fölkért négy katholikus nemes urat, menjenek Bécsbe s hajlítsák kegyelemre a császárt. Az illetők azonban előbb kérdést tettek az udvarnál, vajjon a király elé bocsátják-e őket? Mikor tagadó választ kaptak, szépen otthon maradtak. A legkomolyabb lépés a hitbuzgó Nádasdy érdekében történt. Magyar papi körökből még a télen a pápát igyekeztek megkegyelmezése tárgyában közbenjárásra birni: X. Kelemen pápa csakugyan levelet intézett (márczius 7-ikén) Lipóthoz s melegen ajánlotta kegyelmébe Nádasdyt. De az idegen beavatkozás még inkább megharagította a minisztereket; kik, hogy az áldozatok egyike se szabadulhasson karmaik közül, immár siettették az itéletek felülvizsgálatát s végrehajtását.
Az összeesküvő főurak.
(Gróf Nádasdy Ferencz, gróf Zrinyi Péter, gróf Tattenbach János Erazmus, gróf Frangepán Ferencz.)
Egykorú metszet után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Április 21-ikén Lobkowitz elnöklete alatt a titkos tanács néhány tágja az udvar más bizalmasaival felülvizsgálta mindhárom itéletet. Itt is emelkedtek hangok a vádlottak, főleg Zrinyi javára s meg akarták életét menteni. De a többség abból indult ki, hogy, ha akár csak egyik is kegyelmet nyer, a magyarok újra vérszemet kapnak. Ezzel is elismerték tehát a miniszterek, hogy vádlottak nem követtek ugyan el halálos bűnt, de meg kell őket ölni, hogy a magyarok megrémíttessenek. Helyben hagyatván a három halálos itélet, végrehajtása módozatai állapíttattak meg. Az értekezlet kimondotta, hogy Nádasdy Bécsben zárt helyen, a városház termében, Zrinyi és Frangepán pedig Német-Újhelyen ölessenek meg s időközben se láthassák rokonaikat. Végül kimondották azt is, hogy kinpaddal kell őket fenyegetni s tőlük újabb vallomást kicsikarni. Megvolt tehát az itélet, de végleges jóváhagyása Lipót császár és király akaratától függött. Az elitéltek vagy maguk vagy rokonaik útján a döntő pillanatban is kegyelmet könyörögtek tőle. De az ifjú királyt hónapok óta akkép befolyásolta környezete, hogy föl ne ébredhessen szivében egy szikrányi irgalom.
A pártütők vérénél kedvesebb áldozatot – mondotta neki Hocher – nem hozhat az istennek. Itthon nem is reméltek többé kegyelmet. „Ő felsége a szent sacramentumra esküdt meg, – mondották2 Pozsonyban egyetlen egy árulójának sem ad gratiát.” Lipót a titkos tanács április 22-iki ülésében, melyen maga elnökölt s melyen az iratokat felolvasták, csakugyan végleg jóváhagyta az itéletet egész kiméletlen ridegségében az embertelen sulyosbítással, a kézcsonkítással együtt. Az értekezlet azt is megállapította, hogy az itélet mindhárom vádlottal ugyanazon időben, április 28-ikán délután közöltessék, április 30-ikán délelőtt kilencz órakor pedig végrehajtassék.3
E program a legpontosabban megtartatott. Nádasdy, noha még mindig bizott a kegyelemben, nem akart ártatlanokat bajba keverni s mikor új vallomást kivántak tőle, csak annyit felelt, hogy alig van az országban ember, a ki a mozgalomról valamit ne hallott, ne tudott volna, de csak ő, Zrinyi és Frangepán ismerték összes részleteit, ezeket pedig már elmondotta. Erre Hocher kinpaddal fenyegette. A fogoly nyugodtan felelte, hogy a császár azt teheti vele, a mit akar, ő azonban a kinpadon sem tudna többet vallani. Április 27-ikén éjféltájban eddigi börtönéből a városházára szállították át Nádasdyt, ki ekkor sejteni kezdte, hogy vége van. Április 28-ikán „könnyeivel áztatott sorokban” fordult a császárhoz, engedje meg neki, hogy életét vezekelve zárdában tölthesse. Még az nap délután kihirdették előtte a halálos itéletet.
Ugyanakkor tudták meg sorsukat a németújhelyi foglyok. Abele hozta meg nekik az itéletet, de mielőtt kihirdette, újabb leleplezéseket követelt tőlük is. Frangepán ismételt mindent, a mit tudott s főleg az elhunyt Vitnyédyt tüntette föl bűnbaknak.4 Zrinyi ellenben kijelentette, hogy újat nem mondhat. Midőn Abele kinpaddal fenyegette, azt felelte, tehetnek vele, a mit akarnak, kész meghalni bármely pillanatban. A vitéz katona nagyon meg volt hatva, szeme könnybe lábadt, mikor Abelével beszélt. Még mindig hitt a szabadulásban, épen úgy mint Frangepán, ki az újabb kihallgatás után arra kérte Abelét, eszközölje ki, hogy végre elbocsássák, mert egy évi fogságával úgy is megbűnhődött már mindenért. Csakhamar azonban a foglyok megtudták, mi várakozik reájuk. Délután Zrinyit kivezették börtöne szobájából a vártérre, melyet katonaság szállott meg. Ott olvasta fel Abele a halálos itéletet. Zrinyi elsápadt, de szótlanúl, büszkén és bátran ült a városbiró kocsijába, mely eddigi börtönéből a városi fegyvertár épületébe szállította át. Csakhamar lehozták Frangepánt. Ő már elkeseredve tiltakozott az igazságtalan itélet ellen. Őt is a fegyvertárba vitték, hol újra magához kérte Abelét s hivatkozva ifjú korára, utalva arra, hogy nemzetségének utolsó férfi sarja, rimánkodva kérte, eszközöljön számára kegyelmet, vagy legalább néhány napi halasztást, hogy a halálra előkészülhessen. Frangepán és Nádasdy kérvényei Lipót elé jutottak, noha a király ugyanaz nap, mikor az itéletet a vádlottakkal közölték, április 28-ikán Bécsből sietve Laxenburgba költözött át. Lehetőleg távol szeretett volna az ügy további fejleményétől maradni s mindent Lobkowitzra bizott, még azt is, végrehajtsák-e az itélet azon részét; mely a kézcsonkitásra vonatkozik. „Azt hiszem ugyan, – irta onnan a herczegnek – hogy mondottam már önnek ez iránt valamit. Minthogy azonban immár közeleg a kivégzés, teljesen, absolute önre bizom, mi történjék ez esetben, főleg ha az elitéltek kérnek. A mit tehát ön jónak lát, azt tudassa az udvari kanczellárral és Abelével, kiket én mindenhen, absolute egyedűl önhöz utasítottam.” Lobkowitz nyomban azt felelte, hogy intézkedett, hogy a kézcsonkítás elmaradjon.5 Lipót április 29-ikén féltizenkettőkor is irt Lobkowitznak s teljesen rábizta a további teendőket. Abele egy; Hocher Nádasdytól két kérvényt küldött át a császárnak, ki azzal juttatta Lobkowitzhoz: „In summa, ezt az egész dolgot önre bizom.”6 Pár órával később Nádasdy gyermekeinek kérvényét is Lobkowitzhoz tette át. „A gyermeki szeretet – irja – nem tehetett egyebet. Az első kérelem nem lehet; mi történjék a másodikkal, önre bizom.” Lipót, mint levelei bizonyitják, Laxenburgban is foglalkozott a gyászos ügygyel s a foglyok megható kérései oda is eljutottak hozzá. De elzárkózott a kegyelem elől, s sorsuknak engedte át a szerencsétleneket; azt mondta, csak vigye isten a mennyországba őket.
Mindnyájan megadással készültek utolsó utjukra. Frangepán, kit a nem várt itélet eleinte felizgatott, április 29-ikén belenyugodott sorsába. Megható szavakban vett búcsut övéitől. Levelet irt olasz földre menekült nejéhez, kedves Juliájához. Igérte neki, hogy, a mint szerető férje volt e világon, akképen hű szószólója lesz a másvilágon.7 Ezután még Lipót királyhoz könyörgött,8 mentse meg a vérpadon való gyalázatos haláltól. Zrinyi, mint katona, férfiasan viselte sorsát s újabban kegyelmet sem kért. A vallás vigaszával erősítette lelkét. Elbúcsuzott Frangepántól is, kit végzetes bécsi útjuk óta nem látott. A pörben ellenségképen álltak szemben, a halál torkában kibékültek. Utolsó találkozásukon vigasztalták s bátorították egymást. A mint ez megtörtént, Zrinyi is levélben búcsuzott el nejétől,9 s végóhaját néhány papirszeletre jegyzé fel. A halálos itélet kihirdetése óta folyton bőjtölvén, április 30-ikán reggel Zrinyi fölöttébb ki volt merülve. Egy izben el is ájult, de csakhamar búzgón imádkozva, szilárd léptekkel haladt a vesztőhelyre. Épen kilenczet ütött az óra, mikor azt mondotta: „Uram, kezedbe ajánlom lelkemet.” Erre a hóhér pallosával hozzá vágott. De csak harmadik csapásra hullott le büszke feje a fekete posztóra. Frangepán egész éjjel imádkozott s meghatva beszélgetett környezetével. A vérpadra lépve, szeme könnybe lábadt, de ezek – mondá – nem a félelem, hanem a bánat könnyei. A hóhér, ki már Zrinyin ügyetlenűl végzé munkáját, izgatottságában vele még ügyetlenebbűl bánt el. Az ő feje is csak harmadik vágásra hullott le. Holttestük egy ideig közszemlére volt kitéve, mire koporsóikat egymás mellett helyezték a temető földjébe.
Talán legtöbbet Nádasdy bizott a kegyelemben, de ő is hasztalan. Április 29-ikét gyóntatója s egy más szerzetes társaságában vallásos gyakorlatoknak és elmélkedéseknek szentelte. Április 30-ikán már hajnalban talpon volt, meggyónt, megáldozott; búcsut vett kisérőitől s bocsánatot kért mindenkitől, a kinek valaha vétett. Noha nagyon elgyöngült, kilencz órakor kezében feszülettel és olvasóval, áhitatosan imádkozva ment a városháza ama termébe, hol a vérpadot felállították. Pár percz mulva feje vétetett. Holttestét övéi később a lékai klastromba szállították át.
Zrinyi és Frangepán a siralomházban.
Madarász Viktor eredeti festménye ugyanott
Ugyanaz időben10 a bakó Pozsonyban is működött, hol Bónis Ferencz11 szenvedett vértanu-halált. Bónis Nádasdynak volt bérlője, a mozgalomban pedig a zempléni fölkelők vezére. Nemcsak jó gazda, hanem igen művelt ember volt, erős magyar érzéssel, mely az idegen uralom esküdt ellenségévé tette. Teljes lélekkel csatlakozott a mozgalomhoz s a zempléni fölkelők csapatát vezette. „Ügyünk igaz! Megsegit az Isten!” szokta mondani. De nem volt módja vitézségéről tanuságot tenni, ámbár a németek közeledtekor ama kevesek közé tartozott, kik meg akarták próbálni az ellenállást. Csakhogy csapatai elszéledtek, őt magát meg ellenségei elfogták s a németeknek adták át. A pozsonyi vérbiróság az első halálos itéletet ő ellene hozta. Bónis bele törődött sorsába. Nem könyörgött kegyelemért, mert ártatlannak hitte és vallotta magát mindvégig. Börtönében nyugodt és jókedvű maradt. Talán megmenekül, ha vallást változtat, de hasztalan próbálták a jezsuiták áttérésre birni.12 Abban a vallásban, a melyben született, politikai érzelmeihez hiven, emelt fővel tette meg két szolgája kiséretében utolsó útját a vérpadra, mely a városháza előtti téren állott. Negyvenhárom éves korában szenvedett vértanuságot.
Zrinyi, Frangepán és Nádasdy kivégzése.
Egykorú rézmetszet után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.
Diese alle dreÿ seint vmb willen ihresz hohen verbrechensz, vnd begangenen Meineÿds in einem tag, vnd Stund; alsz den | letzten Aprill. Anno 1671. durch dalz Schwerdt hingerichtet werden.
Der ZRINISCH Stam thet seinen Nam | Durch alle Weldt aufbreiten, | Weil alle sich so ritterlich | Gehalten in dem streitten: | Dasz du allein den hohon schein | desz gantzen Stam verschertzet, | Da du dein Eÿd hast vnverthreut, | Nur diszes wird beschmertzet.
NADASTI du warst angethan | Mit reichtum, vnd mit Ehren, | Dasz ihm ein so bestelter Man | Nichts mehrers solt begehren: | Doch hatt der Ehrgeütz dich versiehrt, | Vnd gmacht gantz unbesonnen, | So dier leib, Ehr, vnd guett verliehrt, | Dasz hast darvon gewonnen.
O FRANGEPAN man zehlt dein gschlecht | Von villen hundert Jahren, | Dasz man mit dier, macht dein vnreht, | Nun also thuet versahren: | Wasz hast gethan? du wahrst bereit | der letzte in dem Stam(m)en, | Durch folliche vermessenheit | Ausrottest deinen Namen.
A kivégzésekben immár szünet állt ugyan be, de a pozsonyi biróság folytatta működését, további halálos itéleteket hozott s tömegesen hivta maga elé az ország minden részéből a gyanusítottakat. Junius 18-ikáig Wesselényi Ferencz, Csáky Ferencz, Thököly István és Dobay András örökösein kivül 233 vádlottat idézett maga elé. A szolgalelkű Majláth Miklós kir, ügyész még 115 ember megidézését szorgalmazta, midőn a vérbiróság az emlitett napon királyi rendeletet kapott, mely felszólította, hagyja abban a további idézést s szoritkozzék a már megidézettek ügyének elintézésére. E parancsnak megfelelően a biróság siettette tárgyalásait s egy hónap alatt az összes pöröket elintézte. Még az utolsó napokban több halálos itéletet hozott, s egyet végre is hajtatott. Kivégeztette Drabik Miklóst, a 83 éves hóbortos prófétát; nem volt ugyan része a mozgalomban, de többször emlitett művében, a „Világosság a sötétségben” kegyetlenűl megtámadta a római egyházat s a Habsburgokat. Noha munkája 1657-ben jelent meg s 1671-ig senki sem bántotta, most a miniszterek az aggastyánon is kitöltötték bosszújokat s július 16-ikán Pozsonyban fejét vétették. Két nap mulva a biróság befejezte, illetve Bécsbe helyezte át működését. Ott több némettel megszaporodva augusztus 3-ikán Hocher elnöklete alatt tartotta első ülését. A pozsonyi iratok felülvizsgálata közben még a németek is felháborodtak a rendetlenségen, következetlenségen, könnyelmüségen, melyet a birák a pörös eljárásban követtek. Kitünt sok egyéb közt, hogy a vádlottakkal azon tanuk nevét sem közölték, kik teherlőleg vallottak reájuk. De bármi botrányosnak találták a német birák a pozsonyiak eljárását, a velük megszaporodott biróság sem volt sem igazságosabb, sem irgalmasabb. Nem is lehetett az, mert ő pusztán az iratokból itélt, még pedig a legnagyobb gyorsasággal. Hocher kimondotta ugyan, hogy a császár nem kiván több vért s elég volt már a kivégzés, de nyomban hozzá tette, hogy a szigor néha jobb az enyhe itéletnél. Igy a Pozsonyban hozott, de még végre nem hajtott hét halálos itéletből ötöt a bécsi biróság is jóvá hagyott. A halálra itéltek egyikéről, Bory Györgyről maga elismerte, hogy „semmit sem tett”.13 Nem is azért hozta az itéletet, hogy végrehajtsa, hanem csupán azért, hogy vádlott előtt kihirdesse.
Abele jelentése I. Lipóthoz a kivégzésekről.
Eredetije a bécsi állami levéltárban.
Ich v(er)sicherte Ihne, Er werdte dies Vrth(ei)l in Jener Weldt | selbste(n) recht spreche(n) vnnd Gott, vnndt E(uer) K(aiserliche) M(ajestät) darumb | danckhe(n), dis(er) todt were gege(n) seine(n) V(er)breche(n) vill zu wenig, | vnnd hette(n) E(uer) K(aiserliche) M(ajestät) eben dardurch da Milde erzaigt, | Er habe noch zait genueg, sich zum todt zu beraithe(n), hingeg(en) kain | hoffnung zur Gnad, wür hette(n) im bestell(en), kain stundt | vber die vorÿgschribene Zaith die Ex(ecuti)on auff zu schiebe(n), dernach | Er sich nun zu richte(n), vnnd sein armbe sell zu unersorget | wüsse(n) werdte, dan den Mangl kainer, als er selbste(n) in der | Ewigkeit zu biesse(n), Ich merckhte, d(ass) Er hierauff magis con- | tritus wordte(n).
Vmb 11. Vhr Abendts lasset vns d(er) Zrin holle(n), vnndt recom- | mendirte vns seine(n) Dienner, so Er noch 50. R(eic)hsth(a)l(er) schul- | dig, vnndt hat sich zu gleich gar ger(n) in, E(uer) k(aiserliche) M(ajestät) wille es | begebe(n), D(er) P(ater) Guardian sagte Ime, Fr wolte morg(en) scho(n) ger(n) | sterbe(n), hat ihm Frangepan alles v(er)zeihen, vnnd gesagt, we(n) | mich gleich d(er)selbe in dies Vnglükh gebracht, so v(er)zeihe Ime | Es gleichwohl, was will Ich mit Ihme anhebe(n), weillen | Er Ebe(n) es, was Ich, leyde, D(er) P(ater) hat gleich mit Ihme || sein beicht gemacht, vnndt nicht genuegsamb ausspreche(n) | könne(n), wie Er resigniert ist, Ich hoffe Es werdte alles | noch wohl abgehe(n) mit diesem schliesse, vnndt bestelhe I mich allervnd(er)th(äni)gst ewig v(er)bleibendt.
Abele jelentésének záradéka.
Eredetije a bécsi állami levéltárban.
Ein Jeder ist absond(er)lich in einem besond(eren) Zimber | logiert, vnnd hat noch kainer den andern geseh(en) | 6 Patres Capuciner bedienen Sÿ, vnd | beide beichten dem P(atri) guardiano, wacht(en) | auf mit 4 doppelter wacht verwech(s)let: der Haubtman Von d(er) Ehr ist woll eintlei- | sziger guter Soldat. | Euer kay(serliche) Maÿ(estät): | Aller(un)d(er)thänigst gehor(sam)ster | Ch(ristof) Abele m. p.
A lap szélén: Newstath vmb 1 Uhr in der Nacht den 29 April 1671.
Sokakra nézve a pozsonyi itélet helyben hagyatott, sokak vagyona lefoglaltatott, mások utasíttattak, egyezkedjenek ki a kamarával, vagyis fizessenek sarczot, különben folytatják ellenük a pört. Föltétlenűl csak keveset mentettek föl. A bécsi biróság itéletei szeptember 24-ikén nagy miniszteri értekezlet elé terjesztettek, melyen Lipót király maga elnökölt. Az értekezlet hat halálos itéletet hozott s a legtöbb itéletet megszigorította, sőt kiknek kegyelmet adott, azokra is kimondta, hogy élethossziglan, vagy bizonyos ideig fogságban tartassanak. Valami tizenöten, kik ellen alig lehetett terhelőt felhozni, Bécsbe rendeltettek, hogy sarczukra nézve a német hatóságokkal megalkudjanak. De sokkal többen jelentkeztek, hogy pénzzen váltsák meg magukat a további üldözéstől. Némelyektől olyan rengeteg összeget kivántak, hogy inkább egész vagyonukat a fiscusnak engedték át. Sokaktól jószáguk felét vették el sarcz fejében. Semsey György és Saárosy Sebestyén ily terhes feltételek mellett nem akartak kiegyezni. Újra perbe fogattak tehát s hosszú ideig a bécsi tömlöczben sinylődtek. A halálra itéltek közül egy azzal váltotta meg magát, hogy áttért. De a többi itéleteket sem hajtották végre, hanem az elitéltek közül négyet az Óriás-hegységben levő Glacz várába vittek, szigorú fogságba. Kettejük ott is halt. A télen (deczember 1-jén) Tattenbach grófot végezték ki. Pöre csak azért húzódott oly sokáig, mert vagyonára a brandenburgi választó szintén igényt tartott. A míg örökségén a bécsi és berlini cabinetek meg nem osztoztak, Tattenbachot nem végezték ki. De mihelyt ez megtörtént, őt is vérpadra küldték.
Az özvegyeket és árvákat sem kimélte a Lobkowitzok és Hocherek kérlelhetetlen indulata. Mikor az előző században a véres Alba herczeg Németalföldön elfojtotta a fölkelést s kivégeztette fejeit, Egmontot és Hoornt, maga ajánlotta az özvegyeket Fülöp király kegyelmébe, ki Egmontnénak 12,000 forint évdijat rendelt, sőt később jószágait is visszaadta. A bécsi miniszterekben ennyi emberi érzés nem volt. Ők élők és halottak, bűnösök és ártatlanok, árvák és özvegyek ellen egyaránt engesztelhetetlenek maradtak.
Gróf Zrinyi János aláirása 1680 január 20-ikán Zrinyi Ilonához irt levelén.
Olvasása: gehorsambster diener undt treuer bruder J(ohann) G(ra)f Zrin mp. Az irat eredetije az országos levéltárban
A leggyászosabb sorsra Zrinyi Kata jutott. Noha maga adta át Csáktornyát a németeknek, ezek mindenéből kifosztották, s leányával, Aurórával katonai fedezet alatt 1670 július 15-ikén Gráczba szállították. Ott el akarták venni leányát, de a szegény anya kétségbeesett rimánkodásaira egy ideig nála hagyták. A dúsgazdag grófné borzasztó nyomorban tengődött; rongyokban járt, később téli ruhája sem volt, s még a stájer kormányszéknek is megesett rajta a szive. De Bécsben nem ismertek szánalmat, hasztalan fordult könyörgő leveleivel minduntalan Lipót királyhoz és Lobkowitzhoz.14 1672 elején elvették tőle leányát, s az özvegy magára hagyatott inségében és kétségbeesésében, melyből az irgalmas halál 1673 november 16-ikán szabadította meg. Ilonán, Rákóczy Ferencznén kivül két leánya maradt, kik mint apáczák a zárda csöndjében végezték be életüket. Fia, János, kit atyja Bécsbe küldött, katona akart lenni, de nem engedték. Nem biztak banne s Prágába vitték. Hasztalan fordult az ártatlan árva a császár kegyelméhez. „Felséged felette jó, felette kegyes – irta neki – az ártatlanok iránt; a katonaságnál vannak sokkal kisebbek és sokkal fiatalabbak nálam, kik nem annyira készek vérüket ontani felségedért, mint én.” De hasztalan könyörgött. Rettenetes sors várt reá, mely azonban csak később teljesedett be.
Kegyetlen, de még sem annyira könyörtelen elbánásban részesült az özvegy nádorné, Széchy Mária. Murányból 1671 február 13-ikán Pozsonyba szállították, hogy pörbe fogják. Nem itélték ugyan el, de vagyonától örökre, személyes szabadságától meg évekre megfosztották s Bécsben belebbezték. Csak 1676 őszén bocsátották rokonaihoz Kőszegre, hol 1679 július 18-ikán halt meg.15 Nádasdy Ferencznek nem maradt özvegye, a kit sújthattak volna. Ellenben gyermekeit megfosztották apjuk roppant vagyonától. Csak morzsáját – mindegyik gyermek 15,000 forintot – kapták vissza.16 Frangepán Ferenczné olasz rokonaihoz, özvegy Kemény Jánosné Erdélybe menekült. Bocskay Istvánné sokáig fogva tartatott s mikor végre Erdélybe huzódhatott, kifosztották mindenéből. A többi elitéltek és foglyok családja iránt hasonló kiméletlenséget tanusítottak. Elvették a nőktől és gyermekektől a saját vagyonukat is. Bónis Ferencz özvegye, Máriássy Anna s vele még sokan keserves inségbe jutottak. Az üldözés sem szünt meg s olyanok ellen is megújult, kiket Pozsonyban vagy Bécsben felmentettek.
Az udvar minden áron bele szerette volna keverni a mozgalomba a szabad királyi városokat, noha teljesen távol maradtak tőle. De bele akart keverni általában minden magvart, hogy egyszerre végezhessen velük. Martinitz gróf őszintén megirta a primásnak, hogy a gyanúra elég ok az, ha valaki magyar: még a legjobb magyarban sem bizhatni, iga kell a lázadó nemzetnek.17 Csakugyan, még a leghivebb főurakat is gyanúsították, ha másért nem, azért, hogy megrevolverezhessék őket. Sokan nagy összeget fizettek a kamarának, hogy az üldözéstől szabaduljanak. A kiktől pénzt nem szedtek, azok jószágait katonával rakták meg, kik kifosztották, koldusbotra juttatták a munkás népet s a földesúrnak roppant kárt okoztak. 1671 végén rabok keservétől, özvegyek, árvák jajszavától, a hazájukból tömegesen elűzött bujdosók sóhajaitól visszhangzott az ország minden vidéke. A magyarok szivében „hihetetlen gyűlölet”18 halmozódott fel, nem egyedűl a protestánsokéban, hanem a katholikusokéban is, természetesen csak a lánczra vert katholikus tömegekében.19 Ellenben az uralkodó társadalom egy kis része ez időben még szorosabban csatlakozott az udvarhoz, hogy segélyével lehetőleg kiaknázhassa a nagy nemzeti katasztrofát. Az üldözés napjaiban irta (1670 július 1-jén) Majthényi János személynök feleségének: „Száll még fecske az én házamra is”. Gróf Forgách Ádám, ki roppant jószágai daczára nagyon el volt adósodva, vigan mondotta Majthényinak. „Éljünk még, édes personalis uram; hadd legyen részünk egyszer a jó világban is.”20
Az „Austriaca Austeritas” czímlapja.
A Ráth György gyűjteményében levő egyetlen példányról
Vallásos gyűlölség, egyéni érdekek, birtokszerzés és jutalom kilátásai másokat is az udvar mindenre kész eszközeivé tett. Némelyiknek jószágai közel feküdvén az osztrák határhoz, félelemből tette azt, a mit Bécsből parancsoltak. Magyarokra is támaszkodhatott tehát az udvar, midőn, megtörve minden ellenállást, leigázott nemzetnek nyilvánította s idegen kényuralom alá helyezte a magyart.
Lipót király egykedvűen nézte a vérengzést és üldözést. Még április 30-ikán, mikor Nádasdy kivégzéséről megkapta a jelentést, azt irta Lobkowitznak: „Szegény Nádasdy nyugodjék békével, már két misét hallgattam érte”. A többiekért szintén mondatott misét, ellenben fenyíteni akarta azokat is, kik Nádasdy érdekében a pápához mertek folyamodni. Figyelmeztette a magyar papságot, hogy a lázadásban épen úgy eljátszotta kiváltságait, mint a többi magyarok; „vak engedelmességet” kivánt tehát az egyházi rendtől. Ily körülmények közt nem csoda, ha a magyar, sőt a bécsi és külföldi közvélemény is nem környezetét, hanem magát Lipótot tette felelőssé a vérengzésért és üldözésért, mely ellen az emberi igazságérzet és részvét viharosan tört ki világszerte. Különösen Nádasdyt sajnálták, s a bécsiek is azt mondották, hogy ártatlan, s hogy csupán nagy gazdagsága miatt kellett meghalnia. De Zrinyit szintén ártatlan áldozatnak tartották, mert kegyelmet biztosítottak neki, midőn Bécsbe csalták.
Nádasdy kivégzésekor a vesztőhelyen következő latin verset találtak „A gyáva Lipót helyben hagyta az itéletet, melyet tudatlan gonoszság hozott. Menj vándor! Im láttad az osztrák zsarnokság művét.” Csakhamar töméntelen gúnyvers, röpirat, rajz, torzkép jelent meg, melyek kiméletlenűl pálczát törtek az igazságtalan birák, sőt Lipót felett is. Az egyik kép trónon ülve ábrázolja a császárt, kinek lábainál hever a három főúr leütött feje. A kép alatt hosszú német vers van, mely a többek közt azt mondja neki: „Lakjál hát jól a magyar grófok véréből, kiknek vagyonát elraboltad”. (Sättige dich nun in ungarischer Grafen Blut, Denen du raubtest Hab und Gut.)
A magyar közvéleményben még mélyebb gyökeret vert az a hit, hogy a király adott szava ellenére ölték meg a három főurat. Ezzel a tömegek végkép elvesztették bizalmukat a királyi szó, a királyi eskü szentsége iránt. A közvélemény minden megnyilatkozásában élesen, néha nyersen kifejezésre jut az a tudat, hogy a királynak többé hinni nem lehet, mert környezete, első sorban magyar és német papjai, „királyi szent hitét véle megszegették”. „A német ebhitű, s fogadásába nem bizhatni többet, mint az ebnek ugatásában.” „Hittel csalattatunk, nem kell azért hinni”, hangzott szerteszét az országban s Lipót iránt a bizalom soha többé vissza nem tért. Évtizedekre megmérgeztetett a viszony korona és nemzet közt s lehetetlenné vált minden őszinte kibékülés. A késig menő küzdelem lett a jelszó, mert Lipót engedményeiben, igéreteiben, szerződéseiben soha többé nem bizott senki. Azt mondták, hogy „mindent igér, de csak szorultában, semmit be nem vált”. „Inkább bármiféle ördög alatt, mint a német alatt” akartak tehát élni. A bizalmatlanság és elkeseredés napjaiban irták és énekelték a nótát:
Úgy igyál bort, hogy ha hallod a trombitákat,
Vért ihassál s német testből rakj garmadákat.
Ez a hangulat csaknem negyven esztendeig uralkodott a közvéleményen. A mig az az emberöltő élt, mely szemtanuja volt az 1871-iki év vérengzéseinek, addig nem lehetett béke Lipót és a magyarok közt. Örökre elfordultak egymástól s csak e hangulat teszi érthetővé mindazt, a mi Lipót uralkodásának további folyamán Magyarországon történt.
I. Lipót aláirása 1678 október 18-án a bányavárosok ügyében kelt elhatározásán.
Az irat eredetije a bécsi állami levéltárban