SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az üldözöttek menekülése. A bujdosók Erdélyben. A debreczeni menedékhely. A folytonos kivándorlás. A török a bujdosók ellen. A német befolyás a portán. A bujdosók vezérei a nagyvezérnél. A török álláspontja. Erdély és a bujdosók ügye. Külömböző érdekek. Kisebb betörések a felvidékre. A vezérség kérdése. Báró Petrőczy István. Teleki Mihály a bujdosók élén. Az 1672-iki támadás előkészületei. A mozgalom politikai czélja. A bujdosók hadi ereje. Vezetőik. Szuhay Mátyás; Szepessy Pál. Ibrányi ugocsai betörése. A kurucz had kihágásai. Kálló ostroma. Az első sikerek. Spankau veresége. Teleki Mihály kijövetele. A szatmári kudarcz. Teleki Kővárban. Az árvai zendülés. Pika Gáspár és társai kivégeztetése. Cob és Spankau. A györkei ütközet. A fölkelés vége. Megtorlás. Cob Farkas kegyetlenségei. Lobkovritz herczeg terve Magyarország kormányzatának átalakítására. Az alkotmányeljátszás theoriája. Szelepcsényi mint az alkotmány védője. Az új kormányzat behozatala. Ampringen János Gáspár. A kormánytanács. Az új kormányzó egyénisége. Viszályok a kormány kebelében.
A mint 1670 derekán az első német hadak a felvidékhez közeledtek, az interessatusok nagy része menekülni kezdett, mert előre látta, hogy az udvar csak addig igéri a kegyelmet, mig a főbb erősségeket meg nem szállta. Még a németek megjötte előtt megindult tehát a futás erdélyi vagy török földre, s Huszt, illetve egész Máramaros, Kővár, Debreczen, de egyes bihari községek is megteltek menekültekkel, bujdosókkal. 1671-ben a pozsonyi vérbiróság 91 vádlottat itélt el1 makacsság czimén. Voltak köztük főurak, gróf Balassa Imre, báró Petrőczy István, Bocskay István, voltak főrangú özvegyek Kemény Jánosné, leginkább azonban közép és kisbirtokos nemesek, kik odahagyva mindenüket futottak be Erdélybe. Az adóprés lelketlen működése, a vallásüldözés kegyetlenségei viszont a legalsóbb rétegeket, a szegény nemességet s a jobbágyok tömegeit hozták mozgásba. Az ő helyzetük szintén türhetetlenné vált s körükből valóságos kis népvándorlás indult meg, úgy hogy különböző helyeken szétszórva 1672 elején már sok ezerre ment a bujdosók száma. Társadalmi állásuk szerint csoportosultak a számüzetésben is. Az urak és nemesek közül sokaknak Erdélyben rokonságuk, másoknak meg jószágaik voltak, minek következtében kevésbbé érezték a hontalanság kenyerének keseűrségét. Töméntelen volt az elűzött pap és tanitó, kik főleg Debreczenben huzták meg magukat. Ők már inségbe jutottak, mert a város nem birta mindnyájukat kellően eltartani. Apafyhoz tordultak tehát támogatásért s a fejedelem megtett, a mit tehetett. Menedéket és szállást adott mindenkinek, de a másnemű segélyt kevésbbé s a bujdosók nagyobb részt szánalomra méltó helyzetben, sok nélkülözés közt tengették életüket. Mindazonáltal folyton új meg új rajokkal szaporította őket a császári rémuralom. A fejedelem már 1670 nyarán az udvarhoz fordult érdekükben s figyelmeztette, hogy az igazságszolgáltatás szigorát kegyelmességgel kellene mérsékelni. Montecuccoli azt felelte, hogy a császárnak2 ugyanez a szándéka. E szándék azonban oly furcsa módon valósíttatott, hogy egyre többen menekültek a királyi területről. Minthogy a németek Erdélyt is folyton csipkedték s példáúl Károlyból Somlyó őrségét támadták meg, Apafy a határszélen katonai intézkedéseket volt kénytelen tenni, melyek kincstárát még inkább kimerítették.
Mindazáltal Erdély volt a bujdosók támasza, csakhogy ezzel – mint mondották – „nádpálczához támaszkodtak”.3 Minden attól függött, minő magatartást követ a porta a bujdosók irányában s megengedi-e Erdélynek, hogy esetleg fegyverrel segítse őket? A magyarországi eseményeket a török sem nézhette közömbösen. Mikor 1670 nyarán a németek a felvidéki várakat megszállták, a porta nyomban kérdést intézett Apafyhoz, ki tulajdonképen ama várak, s a hozzá tartozó területek ura? Apafy válaszolt, mire a nagyvezér szigoruan meghagyta neki, hogy a magyar ügyekbe ne avatkozzék. Sőt eleinte azt sem akarta türni, hogy a bujdosók erdélyi területen maradjanak. A fejedelem Rhédey Ferenczet küldte a portára, ki ott ugy adta elő a dolgot, hogy a menekültek mind erdélyi birtokosok, kiket, még ha a német kivánná, sem lehetne kiadni.4 Egyszersmind engedélyt kért nevükben, hogy külön követséget küldhessenek a szultánhoz. Ahmed pasa, a mindenható nagyvezér, a magyarok ellensége volt s a portán ez időben a császári befolyás uralkodott. Egykorúak5 állítása szerint a nagyvezér 60,000 aranyat kapott a bécsi udvartól évenkint, mig a békét fentartja. Legbensőbb bizalmasa Panajotti csakugyan az udvar fizetett szolgája, ügynöke, kémje volt. Sőt az volt az erdélyi követség egyik tagja, Brankovics György is, ki 1663 óta összeköttetésben állt a császári követséggel s Erdély minden titkát elárulta. Másrészt a bécsi udvar gondját viselte, hogy Magyarországban okot ne adjon a töröknek a panaszra. Egyre-másra mentek a végbeli német és magyar kapitányokhoz a legszigorúbb rendeletek, hogy a törököt ne ingereljék. A bécsi miniszterek azt tartották a fődolognak, hogy „a magyarok még keményebben megfenyítessenek, ellenben nem nagy szerencsétlenségnek, ha egypár véghely elesik.6” Minthogy ez a politika kiszolgáltatta a királyi területet a töröknek, Bécsben biztosra vették, hogy a nagyvezér nemcsak nem segíti a bujdosókat, hanem mindenképen megkönnyíti az udvarnak, hogy kipusztítsa őket. Már 1671 elején felkérte Casanova császári követ a nagyvezért, utasítsa Apafyt, a váradi és egri pasákat, hogy a területükre menekült magyarokat kiadják. Ismételt sürgetésre a nagyvezér azt felelte ugyan, hogy „kiüzeti török területről az átkozott fajt”, de ennyire még sem ment. Az, hogy a császár teljesen lesújtsa a magyarokat, annál kevésbbé állhatott a porta érdekében, mert azt is számba kellett vennie, hogy a császár, ha a magyarokkal végez, a lengyeleket fogja megsegíteni, kik ellen a török háborura készült, melyet 1673-ban meg is indított. Áprilban (1671) az udvar Beris hadügyi titkárt különkövet küldte a portára, hogy a magyarokat befeketítse, s kiadatásukat sürgesse. A nagyvezér azonban megtagadta a kiadatást s csak annyit igért, hogy „e zsiványokat” nem tűri török területen. Ily értelemben irt Apafynak. E közben maguk a bujdosók Petrőczy Istvánt, Szepessy Pált és Radics Andrást küldték a nagyvezérhez, ki júniusban fogadta őket. Keservesen panaszolták el neki, hogy a magyar nemesség egy része börtönben sinylődik, a másikat a német katonák fegyvere némítja el, mig a rneggyilkoltak sirjaikban hevernek. Élők és halottak – mondották – egyaránt rimánkodva kérik a portát, segítse meg a magyarokat. A követek 50,000 tallér évi adót s 18,000 fegyverest igértek, ha a szultán oltalmába veszi az országot. A nagyvezér biztatta s a tárgyalások folytatása iránt a budai pasához utasította őket. Reménvnyel, bizalommal eltelve siettek haza. De: Erdélyben tudták, hogy a szép szó semmit sem ér, mert a fejedelem akkor is szigoru parancsot vett, hogy veszteg maradjon. Á nagyvezér igéretei csakugyan nem voltak komolyak. Panajotti nemcsak meghiusított mindent, hanem a tárgyalás összes részleteiről értesíté Casanovát. Azt tanácsolta csalogassák kegyelmi igéretekkel a bujdosók vezéreit Bécsbe s ott tegyék el láb alól.
E közben a szomszéd német várkapitányok fegyveres támadással fenyegetődzve követelték Apafytól a bujdosók kiadatását. A szerencsétlenek ősszel újra a nagyvezérhez folyamodtak, ki nem fogadta többé követüket,7 mert Casanova erélyes ellenactiót folytatott s ki tudta eszközölni, hogy a nagyvezér november 1-én hivatalos alakban azt a nyilatkozatott tette, hogy fenn akarja a békét a császárral tartani. Ellenben újra elutasította azt a kivánságot, hogy kiadassa a bujdosókat, sőt elnézte, hogy egyes határszéli pasák engedelmével egy részük török területen huzta meg magát. Apafyt azonban megint szigorúan eltiltotta a beavatkozástól. A török politika fenn akarta ugyan a császárral való békét tartani, de még sem óhajtotta a bujdosók mozgalmának teljes kialvását. Némi elnézéssel volt tehát a menekültek iránt, csakhogy azt ismét nem akarta, hogy Erdély ragadja magához a mozgalom vezetését. Igy a porta különválasztotta a bujdosók ügyét Erdélytől. De csakhamar a bujdosók is érezték, hogy az ő érdekeik nem azonosok Erdély érdekeivel, bármi fontos is reájuk ez ország támogatása. A bujdosók egész Magyarország behódolását felajánlották a nagyvezérnek s czéljaik elérésére minél nagyobb haderőt kértek tőle. Ellenben Apafy és tanácsura, Teleki Mihály a mozgalmat nem csupán vallásos és nemzeti rokonszenvekből támogatták, hanem még inkább azért, mert segélyével Felső-Magyarország egy részét remélték megszerezhetni. A porta viszont a bujdosókat kész volt legalább bizonyos eshetőségek beálltával támogatni, de Erdély beavatkozását egyáltalán nem türte, hogy a fejedelemség erőgyarapodást ne meríthessen a mozgalomból. Egymás után küldte Apafynak a parancsokat s figyelmeztette követeit, hogy semlegességéből ki ne merjen lépni. Erdélyben meg nem jó szemmel nézték, hogy a bujdosók nagyobb török hadat kérnek, mert attól tartottak, hogy a török sereg megjelenése magyar földön Erdélyre veszélyeket idézhet föl s esetleg újabb területi csonkításokkal fog járni. A portának, Erdélynek, a bujdosóknak más-más volt tehát az érdekük, a mi természetesen sokféle összeütközést okozott. A bujdosók egy része megneheztelt Apafyra, ki meg elfogatta Petrőczyt s csak sok rimánkodásra bocsátotta szabadon. Sőt az erdélyi tanácsurak némelyike egyenesen a németekkel tartott. Bánffy Dénes elárulta az udvarnak s a német tábornokoknak a bujdosók titkait s ellenük befolyásolta a fejedelmet.
Petrőczy István.
Egykorú festmény báró Bánffy György örökösei birtokában. Felirata: Spect(abilis) ac Magn(ificu)s D(omi)nus Stephan(us) Petrőczy Liber Baro de Petrőcz, Sac(rae) Caes(areae). Regiaeq(ue) Ma(ies)t(a)tis Consil(iarius) Et Hung(aricae): Militiae Campest(ris) Generalis Aetatis suae An(n)oru(m) 31. Recuperatique salutis Ararzo 1664.
E kedvezőtlen helyzetben is egyre szaporodtak a bujdosók s „istenünk dicsőségéért s hazánk testi-lelki szabadságáért fegyvert viselő grófi, uri, főnemesi, lovas és gyalog vitézlő rendből álló magyarságnak” nevezték magukat. A köznép bujdosó, kurucz vagy alsó párti névvel különböztette meg a labanczoktól vagy felső pártiaktól. Mindnyájan égtek a honvágytól, a harczkedvtől, a bosszútól. Kisebb-nagyobb csapatok halálra szántan, kétségbeesetten a „megzöldült erdőknek s völgyeknek alkalmatosságával”, vagyis mihelyt olvadt a hó és lombbal takarta be a tavasz az erdőt, betörtek a felvidékre, hol a közbiztonság teljesen megbomlott. Spankau kassai főkapitány (1672 május 12) drákói szigorral rendelte el mindazok üldözését és elfogatását,8 kikről a hatóság akár csak fülhegygyel hall valami gyanúsat. Különösen a protestáns papokat, kiknek némelyike a török győzelméért imádkoztatja a községet, továbbá a szegény nemes embereket, de a parasztokat, főleg az oroszokat, kik sok rablást követtek el, akarta ártalmatlanná tenni. Mindez nem riasztotta vissza a bujdosókat, kik megunva a hosszas inséget: és számüzetést, ez évben (1672) végre nagy, általános támadást terveztek. Már második éve éltek keserű számkivetésben s haza vágyakoztak, hogy fegyverrel szerezzék vissza azt, a mit a fegyver, az erőszak elvett tőlük. Mindinkább belátták, hogy tettleges segélyt nem várhatnak a töröktől s tisztán önerejükre utalvák. Ezt maguk sem tartották nagynak, de bizton számíthattak reá, hogy ha királyi területre törnek, az ottani lakosság mindenütt tömegesen csatlakozik hozzájuk. Hogy komolyabb vállalathoz foghassanak, első sorban vezérre volt szükségük, pedig közülük tehetség vagy tekintély dolgában senki sem emelkedett ki annyira, hogy mindnyájuknál engedelmességre számíthatott volna. A két legelőkelőbb, Balassa Imre és Bocskay István épen nem volt vezérnek való. Amaz szenvedélyes, megférhetetlen természet, kit azzal is gyanúsítottak, hogy titkos érintkezésben áll a némettel. Bocskay meg beteges s különben is gyámoltalan ember volt. Inkább számba jöhetett Petrőczy István báró, Thököly István sógora, kinek, mint Thökölynek, alig volt része az 1670-iki összesküvésben. Mégis futnia kellett s elvesztette mindenét. Lángolt a bosszúvágytól s leste a pillanatot, midőn fegyverrel térhet vissza hazájába.
Őt azonban Apafy nem akarta vezérnek. A bujdosók Teleki Mihályt igyekeztek tehát megnyerni, a ki hajlott hivásukra s noha a porta szigorúan tiltotta a beavatkozást, rá vette Apafyt, „hogy Istennek tetsző módon” megsegítse a bujdosókat. A fejedelem augusztus 31-ikén irásban – így kivánta az óvatos Teleki – engedte meg neki, hogy kimenjen a bujdosók közé. Csak hogy pár nap múlva meggondolta a dolgot s visszavonta az engedélyt. Teleki azonban vissza nem fordulhatott többé. Mikor a tanácsurak értesűltek kimeneteléről, nagyon megrémültek s olyannak tüntették föl, mintha a tervezett támadás nem Erdély, hanem Teleki magánvállalata lenne. Ily értelemben küldtek követséget Bécsbe s a török táborba, mely Lengyelország ellen indúlt. E közben a bujdosók megtették a támadás előkészületeit. A váradi pasa jóakarattal volt irántuk, sőt egy bankárjuk is akadt Pap Dániel személyében, ki 20.000 tallért előlegezett, melyért a szatmári jószágokkal akarták kárpótolni. Közülük azok, kiknek volt valamijük, a gyermek Thököly Imre, özvegy Kemény Jánosné s fia Wesselényi Pál, egyes erdélyi urak, még Bánffy Dénes is, a ki minden titkukat bejelentette a kassai németeknek, pénzzel segítették őket. Augusztus 20-ikán a főbb emberek tanácskozásra gyűltek össze, hogy hadi tervüket végleg megállapítsák. A tárgyalások folyamán sok mindenféle eszme merült föl, még az is, hogy Lipóthoz két követet küldjenek, a ki biztosítsa, hogy nem felséges személye, hanem csak azok ellen fogtak fegyvert,9 a kik félrevezetik. De a kedélyek végtelen elkeseredése mellett e gondolat nem keltett viszhangot. Szuhay Mátyás azt mondta, „Isten úgy segéljen, a királyi hitlevelet zászlómra tüzöm és ugy vezetem csapatomat a német ellen”.10
A mozgalom politikai végczéljáúl azt tűzték ki, hogy Felső-Magyarország török oltalom alatt önálló fejedelemség legyen, mert a bécsi udvarnak igéreteiben, akármily alakban adatnának is, senki sem bizott többé. A tervezett támadás ügyében a gyűlés elhatározta, hogy Wesselényi Pál, Forgách Miklós és Teleki, ha ugyan kijön, Szatmár várát támadják meg, a fősereg pedig Debreczenben gyülekezve a felvidékre törjön. A mi a bujdosó hadat illeti, az emberanyag maga katonailag kitünő volt. Küzdött soraiban mindenféle elem, főúr és paraszt, polgár, pap és diák, magyar, rácz és orosz rendek. A ki zászlói köré gyült, az önként jött, az kész volt hazájáért, hitéért, emberi jogaiért vérét ontani. A bujdosók tudták, hogy leginkább a szegénységre, a jobbágyság tömegeire számíthatnak s hogy megnyerjék őket, „örökös és fiúról fiúra szálló nemességet” igértek a hozzájuk csatlakozó jobbágyoknak. Annak jeléűl, hogy az igéret komoly, örökre elátkozták saját maradékjukat, ha ez igéretet „isten boldogitván a haza dolgait” meg nem tartják. Ez a biztatás tényleg megszaporította táborukat s igazi hősöket, halálra szánt vitézeket nevelt soraikban.
De bármi nagy, bármi értékes katonai anyag gyűlt a zászlók alá, a had nem volt sereg, hanem egyszerű tömeg maradt, kellő szervezet és felszerelés nélkül. Begyakorolva, fegyelmezve, tüzérséggel vagy akár csak tiszti karral ellátva a bujdosó tábor nem volt. A labanczok „pórhad”-nak nevezték11 s nem is volt egyéb. Ehhez járult a fogyatékos vezetés. Egységes fővezetésről általában nem lehetett szó. A főbbek közt voltak igen vitéz, elszánt férfiak, de csak egyetlen egy vezetett már azelőtt is nagyobb hadat. Ez Szuhay Mátyás, egykor II. Rákóczy György jeles kapitánya, később a protestáns ellenzék országgyűlési vezére. „Expertus és bátor ember, azt nolle-velle meg kell vallani, hadviselő, rendelő magyar hasonló nincsen hozzája”, irja róla az egykorú.12 Mellette még sokan jeleskedtek. Igy a nagy műveltségű Szepessy Pál, a vitéz katona és buzgó diplomata, ki főleg követségekben tüntette ki magát, melyekbe annyi csalódás után nem fáradt bele soha. A nagy pipáju, kevés dohányú (ezt róla mondták először) magyarság egyik tiszta, nemes megtestesülése.
De bármi sok nehézség állta útját a tervezett vállalatnak, végre hozzá kellett fogni. A tömeget erős harczvágy hatotta át, s lelkes asszonyok, Kemény Jánosné, Bocskay Istvánné folyton tettre tüzelték a vezetőket. Augusztus második felében Ibrányi Ádám egy csapat bujdosóval Máramarosból csakugyan Ugocsába tört, Nagy-Szőllőst, a katholikusok egyik központját megvette, a minorita kolostort s némely katholikusok házait kifosztotta s győzelmi jelűl két barátot megcsonkítva beküldött Erdélybe.
Mint ez első, katonailag egészen jelentéktelen siker jelzi, a bujdosókat határtalan düh és elkeseredés vezette. A „profugus urak” szivéből ez az érzés nem veszett ki soha; lihegtek a bosszútól s a hol tehették, szabad folyást engedtek bősz indulataiknak. Úgy bántak az ellenséggel, mint az bánt velük, mikor erősebb volt. Hasztalan tiltották a józanabb elemek a kegyetlenséget, a dúlást-fosztást. Intésük, parancsuk, tilalmuk kárba veszett s azok, kik egykor felidézték ez állati indulatokat, most megérezték eljárásuk természetes következményeit, a hol kisebbségben voltak. A kuruczok kamatostól adták vissza a kölcsönt akkor is, később is. Első sorban a katholikusokat, de általában a király hiveit üldözték s fosztogatták. Elvittek mindent s a mit el nem vihettek, azt összetörték, ajtót, kemenczét, akármit s például Károlyi László apátii szép udvarházában és gazdaságában egy darab vasat meg nem hagytak.13
Spankau tábornok, felső-magyarországi főkapitány, idejében tájékozva volt – főleg Bánffy Dénes útján – a bujdosók szándékairól. Eleinte a vármegyéket akarta fölfegyverezni, de nem bizva a magyarokban, utóbb megtiltotta nekik a hadfogadást. A maga német seregével, noha nem nagy volt, igyekezett a mozgalmat elfojtani. Mikor Ibrányi támadásának hirét vette, vagy 1100 emberrel Debreczen felé sietett, hol a bujdosók főserege állt, melyhez Váradról Husszejn aga 100 törökkel csatlakozott. A hajdúk szintén fegyvert fogtak, mire a fősereg Szuhay, Szepessy és Kende Gábor alatt Kálló vára ellen indult. De csak a várost s nem a várat vette meg. Kálló alól Husszejn haza tért ugyan, de Spankau, attól félve, hogy Szuhay és társai elállják a Kassára vezető útat, Debreczenből visszaindult. Csak hogy hátában a köznép már fegyvert fogott s rá támadt. Abaúj és Zemplén szintén a bujdosókhoz csatlakozott, ámbár máskülönben a nemesség kevéssé támogatta őket. Szerencsről szeptember 12-ikén Fülek őrségét s a közeli megyékből tömegesen oda menekült nemeseket szólították fel a csatlakozásra. Noha többször ismételték a hivást, még választ sem kaptak, mert a kapitány, Koháry István a király rendületlen hive volt. Heves vármegye sem csatlakozott hozzájuk, ellenben a táborban levő protestáns papok, visszatérve községeikbe, hiveiket sikerrel buzdították a fegyverfogásra. Igy a kurucz had száma folyton szaporodott s valami 15,000 emberre nőtt. Noha katholikusok is csatlakoztak a zászlókhoz, melyek „Istenért és a szabadságért” latin felirást viseltek, a sokáig elfojtott düh és a bosszúérzés ekkor is véres kihágásokban nyilvánult. Hasztalan igyekeztek a vezérek rendet tartani. A kuruczok útját kegyetlen kihágások jelezték. Néhány katholikus papot megöltek, számos katholikus embert kiraboltak, s templomaikat elpusztították.
Az árvaváraljai kivégzések.
Egykorú rézmetszet után. A Lanfranconi-gyűjteménynek az országos képtárban levő példányáról
A nagy kurucz tábor Kálló alól két hadtestben folytatta az előnyomulást. Kende és Petrőczy, – ki időközben megjött Erdélyből, hol a támadás kezdetén betegen feküdt; – Regécznek indúltak, Szuhay és Szepessy Szerencset és Tokajt próbálták megvenni. De nem lévén ostromágyújok, abban hagyták a vivást s szeptember 13-ikán Szinánál a két hadtest újra egyesült. Másnap egy kis német csapatra bukkantak, melyet nyomban megtámadtak. E harczból véres ütközet fejlődött, melyben Spankau, ki Kassára igyekezett, hosszú tusában teljesen megveretett. Spankau Kassára menekült s oda szorult, a bujdosók pedig útat nyertek Abauj, Torna, Gömör és Sáros vármegyékbe.14 Putnok várát báró Orlay Miklós nyitotta meg nekik s maga is soraikba állt.15
A Tiszánál kivivott sikerek végre Telekit is indulásra birták. Szeptember 16-ikán Wesselényi Pállal, Forgách Miklóssal s Gyulaffy Lászlóval 500 gyalogból és 700 lovasból álló seregét Kővár vidékéről Szatmár vármegyébe indította. 18-ikán lelkes felhivásban szólította fel a szomszéd vármegyék nemességét a csatlakozásra16 s Szatmár és Ugocsa nemességéből csakugyan sokan álltak hozzá. Tábora azonban a másfél ezret sem érte el. Eleinte a fősereghez igyekezett, utóbb azonban megváltoztatta szándékát s Meggyesről Szatmár ellen nyomult. De Batiz-Vasváriban 20-ikán hajnalban a szatmári német megtámadta s olyan zavarba hozta, hogy a sereg nagy része úgy szólván harcz nélkül megfutott. Csupán a pár száz főnyi gyalogság állt vitézűl ellent, de a többségben levő német levágta s Teleki maga „félsaruját a mocsárba hagyva” menekült. Vállalata dugába dőlt s a vert vezér Kővárba huzódott vissza, honnan ki sem jött többé.
Ellenben szétugrasztott hadai gyorsan ujra összeverődtek s folyton szaporodva a köznép sorából, megvették Kis-Várdát, Kálló várát, s Beregbe nyomultak. Ungban is kitört a fölkelés, a katholikusok üldözésétől kisérve. Sáros vármegye, sőt Eperjes és Kis-Szeben is megnyitotta kapuit, ellenben Kassa és Lőcse német kézen maradt. A hol német katonaság nem volt, ott a lakosság mindenütt készségesen csatlakozott a bujdosókhoz, kiknek egy merész csapata Pika Gáspár vezetése alatt egész Árva vármegyébe elvergődött s Árva várát hatalmába kerítette (október 20.). Az üldözött protestáns köznép lelkesülten üdvözölte s tömegesen csatlakozott hozzá. Pika az útak védelmére rendelt csekély számú németet vagy leölte vagy elfogta, a lengyel származású katholikus lakosokat pedig kegyetlenűl üldözte. De elvesztvén az összeköttetést a fősereggel, egymaga nem sokáig tarthatta magát. Ugyanazok a német katonák, kik Árva várát kezére játszották, őt is elárulták, midőn Spork tábornok a várat vivni kezdte. Pika foglyul esett s 31 társával kivégeztetett.17
Kővár.
Keleti Gusztáv rajza után
A fölkelés általában minél nagyobb területre terjedt ki, annál inkább szétfolyt, szétbomlott s egységes vezetés hiányában mindinkább elgyöngült. Másrészt az udvar a legnagyobb erőlködéseket tette elfojtására. Cob Farkas tábornok alatt a felvidékre valami 10.000 főnyi segélyhadat inditott, melyhez Esterházy Pál, Balassa Bálint, Pálffy Károly grófok vezetése alatt nehány ezer magyar lovas is csatlakozott. Cob azzal kezdte működését, hogy Petrőczy, Kende, Szuhay és Szepesy fejére 1000-1000 tallér vérdijat tűzött ki. Jöttének hirére a bujdosók minden felől visszavonultak s a német had ellenállás nélkül érkezett Lőcsére. Innen Eperjest a kuruczok kezén hagyva, Kassára sietett, hol Spankauval egyesűlve, október 26-ikán Győrkénél megvivott a mintegy 8000 főnyi magyar haddal. Ebbe időközben belopódzott az árulás. Cob titokban kegyelmet igért a hajdúknak, kik alig hogy a németek közeledtek, a titkos megállapodás szerint szétfutottak, mire a sereg többi része is meghátrált. Csupán a gyalogság és a zempléni lovasság küzdött vitézűl. Amaz az utolsó emberig elesett, ellenben a lovasok útat törtek maguknak az ellenségen át s megmenekültek. 1500 vitéz holtteste borította a csatatért, s számos protestáns pap és diák esett el. Ezzel kimerült a fölkelés ereje. A szétvert sereg erdélyi és hódolt területre huzódott, egyesek meg Lengyelországban kerestek menedéket. lgen nagy volt a foglyok száma főleg Arva vármegyében s a közeli vidékeken, honnan nem lehetett menekülni. Kollonics már novemberben azt ajánlotta, hogy az ottani nehány száz kurucz foglyot büntetésűl Malta szigetére küldjék. A likavai foglyokat s az árvaiakból 70-et csakugyan gályarabságra itélték s a német tiszteket utasították, hogy a foglyok átadása iránt Kollonicshoz forduljanak.18
Csakhamar kérlelhetetlenűl megindult a megtorlás, mely különösen Cob tábornokban lelte legszörnyűbb megtestesülését. Cob Farkas igazi farkastermészet volt, a ki könyörtelenűl végezte bakói tisztét. Kannibali kinzások közt ölette meg a hadi foglyokat s már nemcsak a vezérek, hanem minden bujdosó fejére dijat tűzött ki. Általában egyszerűen törvényen kivűl helyezett minden bujdosót s „kegyelmes urunk ő felsége szent intentiója szerint” meghagyta az egész lakosságnak, hogy „öljék és vágják,” a hol találják, a foglyokat meg küldjék be Kassára.19 Utóbb vérbe mártott pallost, nyársat, kereket hordatott szét a felvidéken s kihirdette, hogy ezzel végeztet ki urat és parasztot, a ki a zsivány kuruczokkal érintkezni mer. A rémuralommal akart hatni, de az ellenkezőt érte el. A mozgalom nem szünt meg, a nép rokonszenve továbbra is a kuruczok részén maradt, kik azt felelték a vérengzőnek: „Ha te, Cob Farkas, azt hiszed, hogy a rablót akasztófa, a zsiványt nyárs illeti, úgy legelőször magadat akasztasd fel vagy huzasd nyársra magadat!” A kegyetlen gyilkolásnak és üldözésnek csupán egyetlen, lélektanilag legtermészetesebb következménye az lett, hogy a bujdosókat a végletekig hajtotta. Hasztalan biztatták őket, „folyamodjanak alázatosan az ő felsége kegyelmességéhez”.20 A szivekből végleg kiveszett a bizalom. Sokat emlegették abban az időben a bujdosók a bécsi békét, de kétségtelen, hogy, ha arra a hatalomra emelkednek, mint egykor Bocskay, még olyan előnyös feltételek mellett, minőket a bécsi szerződés kinált, sem egyezkedtek volna, mert vallásos hitté vált azon meggyőződésük, hogy az udvar szükség esetén békét köt ugyan, de egy feltételét sem fogná megtartani.
Leverve a felkelést, az udvar végre komolyan foghatott azon régi szándéka kiviteléhez, hogy osztrák és cseh mintára megalkossa az idegen önkényuralmat Magyarországban. Ez eszme zászlóvivője s valósitója Lobkowitz herczeg volt.21 Lipót királyt már 1670 elején megnyerte s az akkori mozgalom gyors elfojtása, azóta meg a vallásviszály, a bujdosók veresége; a Kollonicsok és Cobok vérengzései minden nehézséget elhárítottak útjából. Megtörténhetett a magyar alkotmány eltörlése, a német uralom, a XVII. századi Bach-rendszer behozatala. Egy hang sem emelkedett a királyi eskü szentesítette hazai törvények védelmére, kivéve a hiuságában és anyagi, érdekeiben sértett Szelepcsényi érsekét, ki azonban rögtön elnémult, mihelyt magánóhajait teljesítették. A rendi kiváltságok, a szükkeblű osztályuralom bukásán egyes udvari párti főurak titokban keseregtek ugyan, sőt egyik-másik időnként elmorogta magát, de engedelmes szolgája maradt az udvarnak még a rendi kiváltságok eltemetésében ís. A tömegeket még egészen hidegen hagyta a rendi alkotmány bukása. Ők nem rendi érdekekért, hisz a tömeg kivűl állt a rendiségen, hanem hitükért, nemzeti lételükért küzdöttek.
Cob Farkas aláirása 1677 november 23-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
A korszak mozgalmainak legteljesebb félreismerése, részben szándékos meghamisítása, ezen időszak vajudásait, – mint a legújabb osztrák történetirók is teszik – a haladás eszméit képviselő királyság s az önző egyéni érdekekért küzdő nemesség tusájának bélyegezni. Nem a nemesség, hanem a történelmileg fejlődött magyar nemzet minden eleme, sőt leginkább az alsó rétegek álltak szemben a királyi hatalommal s ha harczaikban a régi alkotmány visszaszerzésének jelszava is fel-felhangzik, ennek az a magyarázata, hogy a felekezetek egyenjogúságát s a nép fejletlen gazdasági viszonyainak jobban megfelelő régi adórendszert kivánták vissza, de nem a rendiséget. Ha az udvar ez irányban számba veszi érdekeiket, a nemesi alkotmányt akadály nélkül elkobozhatta volna. De egyetlen hazai népréteggel sem azonosította magát, hanem egyaránt el akarta nyomni mindegyiket. Reformok valósításához sem jóakarata, sem szakértelme nem volt. A miniszterek egyszerűen előkerestették a levéltárakból az 1618-iki cseh fölkelésre vonatkozó okiratokat s az intézkedéseket, melyeket ott találtak, Magyarországban alkalmazták. Utánzók, kontár másolók voltak s ennek megfelelően alakult az eredmény. „Az osztrák államférfiak a kormánypolitikát sehol sem vezették oly ügyetlenűl, minden okosság és belátás ellenére”, mondja az 1671 utáni eseményekről egy modern osztrák történetiró.22
Lobkowitz terveit a miniszterek mind helyeselték, s némelyikük azzal érvelt, hogy a magyarok még mindig nincsenek megtörve s szicziliai vecsernyétől lehet a Magyarországon állomásozó német hadat félteni. Azt ajánlották tehát, hogy még több hóhért kell a magyarokra küldeni, büntetni kell az asszonyokat is, ki kell irtani a pestises farkasokat, a Szent-Bertalan-éj iszonyatosságait kell e vad népen ismételni. Mindenek előtt új kormányt kell alakítani teljhatalommal az ország összes intézményeinek felforgatására. E vérengző javaslatokat Hocher, Lobkowitz hű munkatársa, terjesztette Lipót elé, ki már 1671-ben utasította Lobkowitzot, hogy a „legszükebb körben és titokban” tartson tanácskozást Magyarország új kormányzata ügyében. A herczeg négy minisztert avatott a titokba s véleményük alapján 1672 február 12-ikén megtette a maga kimerítő javaslatait. Ezek abban ormoltak, hogy a nádori tiszt, mely öt év óta üresedésben volt, végkép eltörlendő s kormányzó állítandó az ország élére, kit működésében nyolcz tagú, fele magyar, fele német, tanács támogasson. Kormányzónak Ampringen János Gáspárt, a német-rend nagymesterét ajánlották. E kormányzóságnak lesz feladata a folyó ügyeken kivül a magyar közjogi törvényhozást oly irányban átalakítani, mely a császári korlátlan uralomnak megfelel. Lipót elfogadta a javaslatot, melyet márczius 31-ikén a minisztertanács is helyeselt. Elvileg jóváhagyatván az új kormányzat, megkezdődött a részletes utasitások kidolgozása. A tanácskozásokban határozottan kimondották, hogy az újítás czélja az ártalmas magyar intézmények eltörlése s az új kormányzatnak cseh mintára való szervezése.
Az új kormány feladatáúl23 tűzték ki, hogy az eretnekséget kigyomlálja Magyarországból, csak hogy bizonyos óvatossággal járjon el. Az irtó harczot a ministerek a magyarokra bizták s kerülni igyekeztek ekkor is később is a látszatot, mintha a királytól és az udvartól indulna ki a vallásháború, melynek gyümölcseit az udvar élvezte ugyan, de odiumát a magyar főpapságra hárította. Ez okból az igazságszolgáltatást, mely leginkább szorult volna gyökeres reformra, néhány különös eset kivételével, kivonták az új kormány, a gubernium hatásköréből s Szelepcsényi érsekre bizták. Hadügyekben az új kormányzat hivatva volt a bécsi hadi tanácsot támogatni s a katonaság zsarolásainak gátat vetni, mig pénzügyekben az udvari kamarával egyetértésben kellett eljárnia.
Mikor a politikusok elkészültek munkájukkal, Lipót királyban lelkiismereti kételyek támadtak. Hittudósokhoz fordult tehát, de nem azt kérdezte tőlük: koronázó esküjébe ütköznek-e tervei, hanem azt, nem játszották-e el a magyarok a fölkeléssel összes jogaikat és kiváltságaikat s köteles-e a császár Magyarország alkotmányát tiszteletben tartani? Kollonics és Hocher gondoskodtak róla, hogy e kérdések olyan papi bizottság elé kerüljenek, mely velük mindenben egyetértett. A bizottság három jezsuitából, három más szerzetesből és egy világi papból állt. Hocher ismertette előttük a tényállást, mire a hittudósok egyhangulag kimondották, hogy Magyarország a fölkeléssel eljátszotta alkotmányát. Ezzel a hittudósok szentesítették a miniszterek azon elméletét, hogy a magyar nemzet, noha csak egy része fogott fegyvert, elveszítette összes történelmi és emberi jogait s a császár az teheti vele, a mit akar. Ennyire kibővült immár a jogeljátszás tana, melyet a főpapság eddig csupán a protestánsokkal szemben hirdetett. A jelentésben, melyet a hozott határozatok szentesítése iránt Lobkowitz a császár elé terjesztett, maga volt kénytelen elismerni, hogy csak „a magyarok nagyobb része vett részt a fölkelésben”, a mivel a jogeljátszás tanát egyszerüen halomra döntötte. Mindazáltal azzal végzé előterjesztését: „Minthogy tehát e terv hittudományi, jogi és katonai szempontból végrehajtható, nem kell további aggodalmakat táplálni, s aprólékosságok ne tartsanak vissza bennünket a főmunka végrehajtásában.”24 De Lipótnak is feltünt az ellenmondás, mert elrendelte, hegy a hittudósok újra, még pedig, nagyobb számmal összehivassanak, s alaposabban foglalkozzanak főleg azon kérdéssel, valjon a magyarok „nagyobb részének” részvétele a forradalomban igazolja-e a tervezett változásokat.
Ampringen János Gáspár.
Sandrart Joachim egykorú metszete után. Bubics püspök gyűjteményének példányáról
Teljesítették-e rendeletét, az meg nem állapítható. De aggodalmai minden esetre eloszlottak, noha időközben kapott oly papi véleményt is, mely szándéka törvénytelenségét, koronázó esküjébe ütköző voltát leplezetlenűl feltárta. Szelepcsényi érsek, ki a gubernium megalkotása esetén elvesztette volna királyi helytartói állását, egyszerre a régi magyar alkotmány buzgó szószólója lett.
Eleinte kész volt a helytartóságról lemondani, de hirtelen mást gondolt. Eszébe jutott, minő csufság esik rajta, midőn öreg napjaira, annyi szolgálat után, elveszik tőle s egy idegenre bizzák a kormányzat vezetését. A nyár folyamán (1672) erőteljes fölterjesztést intézett tehát Lipót királyhoz s leplezetlenűl kimondotta, hogy tervei kivitele csak az ország összes törvényeinek megsemmisítése esetén lehetséges. Már pedig a király esküt tett e törvényekre s az ország rendei csak oly feltétellel kötelesek a királynak engedelmeskedni, ha a király meg a törvényeknek engedelmeskedik. Hamis – mondá – az az állítás, mintha az ország az összeesküvés miatt elvesztette volna jogait. Az ország megmaradt hűségében s ha egyesek hűtlenség bünébe estek, megkapták büntetésüket. Az országot nem szabad tehát büntetni, különben előre megjósolhatja, hogy oly dolgok következnek, melyeket egykor hihetetleneknek fognak tartani. „Ha vétettek, s pedig keményen vétettek sokan a felség ellen, – szólt az érsek – ez még nem ok arra, hogy felséged megszegje az ország többi lakosainak is adott hitét.” De Szelepcsényi csakhamar ismét meggondolta a dolgot, s mikor megadták neki a dús fizetést, melyet élethossziglan kikötött, sőt biráskodási ügyekben tovább is királyi helytartó maradhatott, belenyugodott mindenbe s az idegen uralom egyik oszlopa lett. Ugyanilyen módon nyerték meg a vén gróf Forgách Ádámot. Ő is elégedetlenkedett mindaddig, mig „rossz száját”, mint Bécsben mondották, be nem tömték. Kevéssel a gubernium kinevezése előtt, még keservesen panaszolta, hogy az udvar már sajátjának tekinti Magyarországot, és pedig „a mi beleegyezésünkből”. Semmin sem csodálkozik tehát, akármi fog történni. Szeretne ugyan a hazán segíteni, de megfogadja Majthényi János személynök tanácsát, s nem köt ki az udvarral.25 Meg is kapta jutalmát. Őt is Majthényit is zsiros hivatalba tették s ezzel a főrendi ellenzék végkép elnémult.
Eleinte az udvar azt tervezte, hogy a császár kiáltványban tudassa Magyarországgal az új kormányzat megalakítását s egyúttal jelentse ki, hogy Magyarország elvesztette összes jogait, s császári teljhatalommal fog kormányoztatni, hogy továbbá a Habsburg-család immár örökös tartományának tekinti, s a királyválasztást és a koronázás eddigi alakját eltörli. Minderről azonban hallgatott az 1673. márczius 11-iki császári rendelet, mely az új kormányzat behozatalát egyszerüen csak kihirdette. Az ország kormányzójává Ampringen János Gáspár, a német rend nagy mestere, a guberniumi tanács magyar tagjaivá Szelepcsényi érsek, Kollonics Lipót, püspök és kamara-elnök, ki sehol sem hiányozhatott, hol a magyarság megrontásán dolgoztak, gróf Forgách Ádám s Majtényi János királyi személynök neveztetett ki. Mellettük négy német tanácsos müködött, egy katona, mint a hadi tanács, egy pénzügyi ember, mint az udvari kamara képviselője s két osztrák jogtudós. Az új kormányzat beigtatását márczius 13-ára tüzték ki, de Claudia Felicitas császárné halála miatt későbbre halasztották. Márczius 22-ikén26 vonult be Ampringen Pozsonyba. Az udvar a beigtatást a lehető legfényesebbé akarta tenni s szétküldte a rendeletet, hogy urak, vármegyék és városok minél tömegesebben képviseltessék magukat. De csak az jött el, a ki el nem kerülhette, nehány pap, 10–12 főúr, s a közeli vármegyék s városok követei. A bevonulás ünnepélye kisvárosi jelléget viselt. Kisszerű volt maga a beigtatás is, mely másnap a vár nagy termében ment végbe. Ampringennek sem tetszett a hideg, tartózkodó fogadtatás, de azzal vigasztalta magát, hogy a hangulat idővel megjavul.
Mikor Ampringen Magyarország kormányzója lett, még csak 54 éves volt, de maga az udvar mondotta róla, hogy rokkant s nem sokáig él. Részeges, lusta, a magyarok iránt elfogult, de természettől jóindulatú ember volt s annyit minden esetre értett a maga dolgához, mint a bécsi hatalmasok a magukéhoz, sőt egyben túltett rajtuk: becsületesebb volt náluk. Azzal az elfogultsággal, melyet az udvar a magyarok iránt táplált, jött ő is Pozsonyba, de hivataloskodása folyamán nézetei lényegesen módosultak, ámbár eleinte a nagy magyar közvélemény alig vett tudomást az új kormányzóról. A protestánsokra, a városi és jobbágy népre, a bujdosókra egész mindegy volt, Ampringen vagy Szelepcsényi folytatja-e az eddigi gyilkos politikát. Ampringen kész volt ezt is enyhíteni, s kegyelmi ténynyel kezdte működését. Márczius 29-ikén, bünbocsánatot hirdetett azoknak, kik 15 nap alatt leteszik a fegyvert s Cob tábornoknál jelentkeznek.27 Nem rajta mult, hogy kezdeményezését Cob vérengzései meghiusították.
Gróf Forgách Ádám.
Egykorú metszet után. Az országos képtár gyűjteményének 1372. számú példányáról
Alig hogy az új kormány megalakult, kitört kebelében a személyes harcz, a kicsinyes torzsalkodás. A tanácsurak igen tapintatlanúl voltak összeválasztva s az egyik nem értette a másikat. Agyarkodtak, czivakodtak az elsőbbségen, a primás többnek tartotta magát a kormányzónál, a katonaság szóba sem állt vele s Ampringen teljes tétlenségre volt kárhoztatva Már 1673. deczember 16-ikán átlátta állásának nevetséges voltát s azt irta Lobkowitznak, „szolgáljon itt más”. De föl nem mentették, állásának tekintélyt sem igyekeztek kölcsönözni s az idegen kormányzat halva született intézmény maradt, mely csak fokozta azt a zürzavart, a melybe a polgárháború iszonyai az országot sodorták.