Szelepchényi György.
Rugendas Jeromos Gottlieb rézmetszete után. Péterfy Károly „Sacra Concilia Ecclesiae R. Cath. in regno Hungariae celebrata” (Pozsony, 1742.) czimű munkájából
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Kollonics politikai programja. A pozsonyi protestánsok pöre. A primás Kollonics irányának szolgálatában. Az összes protestáns papok és tanítók pörbe fogatásának terve. A censura. A pozsonyi monstre pör. Az első kisérlet sikere. Az új pozsonyi vésztörvényszék. A protestáns lelkipásztorok megidézései. A vádlevél. Az itélet. Az elitéltek sorsa. A protestáns nép üldözése. Az erőszakos térítések. A külföld beavatkozása. A nápolyi gályarabok. Ruyter hollandi admirális. A bujdosók kitartása. A bihari felhivás. A kurucz csapatok táborozásai. A nagyszőllősi támadás. Báthori Zsófia hajtóvadászatai a bujdosók ellen. Wesselényi Pál a bujdosók vezére. A lengyel szövetség terve. Szobieszki János és a bujdosók. A franczia udvar közeledése a bujdosókhoz. Beaumont Erdélyben. Teleki Mihály mint a bujdosók diplomatiai vezére. Franczia-lengyel szövetség Lipót ellen. Akakia küldetése. Szerződés a bujdosók és a franczia ügynök között. A nyilt fellépés akadályai. A bujdosók debreczeni téli szállása. Strassoldo támadása Debreczen ellen. A kölcsönös pusztítások. Szuhay Mátyás halála. A Hegyalja pusztulása. Az anarchia. Ampringen Magyarország helyzetéről. A kormányzóság tétlensége. Az udvar kisérletei a bujdosók vezéreinek megvásárlására. Cob vérengzéseinek megújulása.
A gubernium vezetését mindinkább Kollonics ragadta magához. Mondotta-e Kollonics azt, mint az egykorúak állítják, hogy Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá, végűl katholikussá akarja tenni, az meg nem állapítható. De 1673-ban már rabbá és koldussá tette s még csak az volt programmjából hátra, hogy katholikussá tegye. Megprobálta ezt is s a vallásüldözésnek immár egészen szertelen arányokat és még embertelenebb jelleget adott. Ampringen nem helyeselte az eljárást, mely utasításaival is ellenkezett, de Kollonics nem törödött vele s Lipót király bizalmára támaszkodva azt tette, a mit akart. Egyáltalán nem szorult Ampringenre. Az igazságszolgáltatás terén Szelepcsényi megmaradt királyi helytartónak s bármint gyülölte az érsek a „vörös katonát”, az „ördögi” munkában – igy nevezi egy régi kézirat – hiven támogatta, s az egész igazságszolgáltatási szervezetet rendelkezésére bocsátotta. Igy könnyü volt Kollonicsnak megindítani azokat a monstre-pöröket, melyekhez hasonlók történelmünk legvéresebb lapjain sem fordulnak elő. Az első ilyen pör már 1672-ben folyt le. Ekkor nem csupán templomaiktól és iskoláiktól fosztották meg a pozsonyi protestánsokat, hanem a prímás május 10-ikére Nagy-Szombatba a maga vértörvényszéke elé idézte mindnyájukat, a papok mellett a hitközség összes tagjait.
De akkor még Szelepcsényi bizonyos kiméletet gyakorolt. Ellenben 1673-ban teljesen Kollonics nyomdokain kezdett haladni s tervbe vette, hogy az országból az összes protestáns papokat és tanítókat kiüzi. A tapasztalás ugyanis megmutatta, hogy a templomok, iskolák és egyházi vagyon elvételével, a legkiméletlenebb erőszakkal is csak félsikert lehet elérni, mert hol a protestánsok csak valamikép érintkezhetnek papjaikkal, ott minden üldözés daczára rendületlenűl ragaszkodnak régi vallásukhoz. Ha ellenben az összes protestáns papok kiüzetnek az országból, előre volt látható, hogy a pásztoraitól megfosztott nyáj lassanként visszatér a kath. egyházba. Ennek következtében megállapodtak, hogy pörbe fogják az ország összes protestáns lelkészeit és tanítóit. A ki közülök áttér, az nyomban kegyelmet. kap. A ki irásban bevallja bünét s az országból önként távozik, azt szintén elbocsátják. A ki ellenben sem át nem tér, sem külföldre nem megy, az a tömlöcz fenekére kerül. Ugy okoskodtak, ha nem lesz pap, a ki kereszteljen, a ki temessen, a ki a beteget az egyház vigaszával el lássa, az egészségeset meg kitartásra buzdítsa, a magára hagyatott nyájat könnyü szerrel végleg meg lehet téríteni. Ürügyöt az általános üldözésre könnyen és bőven találtak, sőt az 1672-iki kurucz betörés, melyben a protestáns papok tevékeny részt vettek, némi jogszerüséget adott a tervezett vállalkozásnak. Már 1673 februárban értesités ment Bécsbe, hogy az összes protestáns papokat és tanítókat hűtlenség és felségárulás czimén Pozsonyba fogják idézni. A siker biztosítása czéljából Szelepcsényi a sajtót is elnémította, a szabad szót is bilincsbe verte. Június 7-ikén a királytól nyert felhatalmazás alapján rendeletet intézett a hatóságokhoz, hogy minden könyvet, mely előzetes censura nélkül jelent meg, lefoglaljanak.1
Eredeti szándékát azonban ama roppant arányokban, mint tervezte, egyelőre még nem merte végrehajtani, hanem az üldözés új rendszerét előbb kisebb körben próbálta ki. 1673 szeptember 25-ikére három ág. ev. superintendenst s Zólyom, Liptó és Turócz megyék lelkészeit Pozsonyba a saját elnöklete alatti biróság elé rendelte. Összesen 32 ág. ev. s egy ev. ref. papot idézett meg s a legtöbb meg is jelent. Az eljárás azzal kezdődött, hogy mindnyájukat fogságra vetették. A legsulyosabb vádakat emelték ellenük; azt állították, hogy fellázadtak a király ellen, összejátszottak a bujdosókkal, sértették a kath. egyházat, visszaéltek papi hivatalukkal. Bizonyítani e vádakat meg sem próbálták s csak két levelet hoztak fel, melyeket Vitnyédy István még 1669-ben és 1670-ben Keczer Menyhérthez s Bethlen Miklóshoz intézett. Ezek sehogysem szolgálhattak a vádlottak bünősségének bizonyitékáúl, mert ha Vitnyédy meg is irta2 a leveleket, azokhoz vádlottaknak semmi közük sem volt. Nem hozzájuk intéztettek s tartalmukról csak a pör folyamán értesültek. Hasztalan hangoztatták ezt a foglyok; a biróság a legborzasztóbb büntetésekkel fenyegette őket, hogy önkényt bevallják bünösségüket. Tulajdonképen csak azért fogták őket pörbe, hogy önkénytes vallomást csikarjanak ki tölük, mely alapon aztán egyszerüen számüzni akarták őket, ha ugyan át nem térnek.
Szelepchényi György.
Rugendas Jeromos Gottlieb rézmetszete után. Péterfy Károly „Sacra Concilia Ecclesiae R. Cath. in regno Hungariae celebrata” (Pozsony, 1742.) czimű munkájából
A ki áttért, azt nem csak nem bántották többé, hanem Kollonics útján a kamarától pénzsegélyt is kapott. De az is rögtön visszanyerte szabadságát, a ki irásban elismerte, hogy bünös a lázadásban, s megérdemli a büntetést. Ezt a császár vele született kegyelme elengedte ugyan, de csak az esetben türte meg az illetőt országában, ha papi hivataláról lemondott. Ha ezt nem tette, külföldre kellett kivándorolnia. A pozsonyi foglyok legtöbbje a súlyos fenyegetés s a jezsuiták rábeszélése következtében csakugyan vagy áttért, vagy reversalist adott. Ezzel a főpapság rendkivüli sikert ért el. Egyrészt kezében volt az illetők irásbeli vallomása, hogy bünösök s nem vallásuk, hanem politikai büntettek miatt üldöztettek. Másrészt s ez volt a lényeges, egész vidékek protestáns pap nélkül maradtak. Magukra hagyatva a hivek kénytelenségből a kath. paphoz fordultak s mindinkább visszatértek a régi egyházba.
Az első kisérlet e fényes sikere arra ösztönözte Szelepcsényit és Kollonicsot, hogy immár nemcsak a közeli vármegyék, hanem a királyi, sőt török területen levő összes protestáns papokat és tanitókat új vésztörvényszék elé idézze. Minő vállalatról volt itt szó, kitünik abból, hogy a prot. lelkészek számát egykorúak valami 2,600-ra teszik. Méltán mondhatta tehát Széchenyi György kalocsai érsek, hogy immár az összes magyar protestánsok számára olyan „hurok” készül, melyet, „ha nyakukba ránthatunk, soha többé az evangeliumi vallás hazánkban lábra nem áll”. Ugy látszik Ampringennek is aggodalmai támadtak e szörnyü vállalkozás ellen, s talán az ő felszólalása okozta, hogy Bécsben kifogásokat emeltek ellene. De Szelepcsényi páter Müllerhez, Lipót gyóntatójához fordult, hogy ne zavarják abbeli munkájában, hogy az egész országot katholikussá tegye. Május 15-ikén meg egyenesen a királynak irt s a legerélyesebben tiltakozott az ellen, hogy az üldözött prot. papok esetleg kegyelmet kapjanak.
A király csakugyan nem akadályozta Szelepcsényi terveit. 1674. január 6-tól kezdve mentek szét az idézések, mely szerint a lutheránus és kálvinista papok és tanitók akár királyi, akár hódolt területen lakjanak, márczius 5-ikén Pozsonyban az ottan alakított rendkivüli biróság3 (judicium delegatum extraordinarium) szine előtt megjelenni tartoznak. Az idézés sajátszerü módon történt. Igy például az érsek meghagyta a leleszi conventnek, hogy kézbesítse az idézést Ung, Bereg, Ugocsa megyében a Tiszáig s a Bodrogközben az összes helv. és ág. prédikátoroknak, iskolamestereknek s más ilyeneknek (compares). A convent embere február 16-ikán Munkácson kezdte meg az idézést s azután községről községre járt, megtudni van-e ott protestáns pap vagy mester. Ha volt, noha sok esetben a helyszinén sem tudhatta meg nevét, maga, vagy szolgája által megidézte, vagy az idézést a kapura függesztette ki. Beregben Báthory Zsófia buzgalmából a szolgabiró végezte a kézbesítést. Csupán e kiküldött által 53 pap és 19 tanitó, összesen 72 ember,4 idéztetett a pozsonyi biróság elé, mig a tényleg megidézettek összes száma 730-ra ment. Az idézések rémületet keltettek az érdekeltek sorában. Még a hódolt területen levő papok is úgy megijedtek, hogy nem mertek községükben maradni; hanem oda menekültek, hol török őrség volt; főleg Budára s pénzen szereztek védelmet a töröktől. De az udvar s a török közt olyan benső volt a viszony, hogy a budai pasa kész volt a menekülteket kiadni s csak környezetének sürgetésére állt el szándékától.5
A monstre-pör tárgyalására monstrebiróság alakult, Szelepcsényi elnöklete alatt 34 tagból, kik Kollonics kivételével csupa igaz magyarok, s nagyobbrészt világiak voltak. Az idézettek közül 336 minden esetre megjelent,6 de lehettek négyszáznál is többen.7 A vádlevél minden képzelhető, büntényt rájuk fogott. Mindazáltal a vádak három főcsoportba foglalhatók össze. Az első az, hogy a kath. vallást, intézményeit s tanait ócsárolták. A második az, hogy lázadásra bujtogatták a népet s lázadókkal czimboráztak. Végűl a harmadik az, hogy a töröknél kerestek oltalmat. A kir. ügyész a fej- és jószágvesztés büntetését kérte mindnyájukra. Jellemzi az eljárást, hogy a törvényszék még a jelenlevő vádlottak egy részének nevét sem tudta kideríteni. Ha tényleg forgott volna fenn tehát büntény, az alanyi bünösséget semmi esetre sem lehetett megállapítani. De a biróság ilyesmivel nem törődött. A mint valaki bevallotta, hogy protestáns tanitó vagy pap, veszve volt, ha át nem tért vagy reversalist nem adott. Sokan megtették, sokan azonban az érsek személyes rábeszélése után is állhatatosak maradtak s ápril 4-ikén fej- és jószágvesztésre itéltetiek. A halálbüntetés szigorítva volt; némelyiknek előzetes testcsonkitást, másoknak máglyát vagy agyonkövezést helyeztek kilátásba. Egészben véve reversalist adott vagy áttért 236, betegség miatt elbocsáttatott 7, halálra itéltetett 93. A halálos itéletet Lipót nem erősítette ugyan meg, de ezzel alig enyhíté az elitéltek sorsát. A 93 áldozat8 Pozsonyból különböző hazai várakban záratott el, hol Kollonics rendeletére kegyetlenűl bántak velük, ijesztették, verték, rosszúl táplálták, hogy áttérésre kényszerítsék őket. Némelyik megtette, nehányan meghaltak, a többiket Kollonics 1675-ben gályarabságra küldte Buccariba vagy Nápolyba.
Útközben vagy rabságuk szinhelyén többen meghaltak vagy áttértek. A megmaradottak azt irták haza, „Élünk siralomban, rettegésben, minden dolgoknak szükségében”.9
Erre az üldözés a pásztoraitól megfosztott nyájra vetette magát s a főpapokkal a katonák, Spankau, Cob, Carafa és Strassoldo tábornokok versenyeztek. Végre az udvar volt kénytelen még 1674 folyamán az utóbbiaknak megtiltani, hogy a vallás dolgába avatkozzanak. De a tilalom süket fülekre talált s minden világi, egyházi és katonai hatalom a térítés szolgálatába szegődött.
Ennek megfelelő gazdag volt az aratás. Szepesben, Zemplénben már 1672-ben csak egy-egy, Abaújban, Sárosban egyetlen templomuk sem volt a protestánsoknak. Szelepcsényi négy év alatt 60,000, Bársony püspök 7600, a jezsuiták 1673-ban 15,219 eretneket térítettek meg. Csakhogy eközben az egész állami és társadalmi szervezet megrendült, teljesen felbomlott. A ki tehette menekült, külföldön keresett békésebb tűzhelyet. Az értelmiség, a papok kénytelenségből, a világiak önkényt Németalföldre, Szászországba, a braunschweigi herczegségekbe s a Hansa-városokba vándoroltak ki. A brandenburgi választó 1676 február 17-ikén külön védelmébe fogadta az országban letelepedő magyarokat, akár evangelikusok, akár kálvinisták voltak.
A kinek itthon kellett maradnia, azok közül némelyik a halálban keresett menedéket. Mikor 1672-ben Pozsonyban az evangelikusoktól elvették a templomot, „egy ember negyedmagával felakasztotta magát busultában”, előbb két gyermekét, azután hitvesét, végül önmagát ölte meg.10 A szegény köznép meg ezrenkint futott hódolt területre s támogatta a bujdosókat, kik minduntalan megújították betöréseiket. Messze vidékek pusztán maradtak. „Hol veszünk kenyeret? Ki fog vetni, ki aratni”?11 kiált fel a romlás láttára egy jezsuita. Maga az üldözés egyik hőse, Strassoldo tábornok panaszolta később (1676 február 20-iki proclamatiója), hogy a vallásüldözés miatt ezeren meg ezeren tértek át a mohamedánságra. Csakugyan „nem vonhatni kétségbe, – irja egy osztrák történész,12 – hogy a török uralmat a császárival szemben a nem katholikusok jótéteményének tekinthették”. A térítés kiterjedt mindenkire, még az anabaptistákra és a zsidókra is,13 de csekély eredménynyel.
A rettenetes események hire a külföldön fájdalmas viszhangot keltett. A brandenburgi választó, más német fejedelmek, Svédország felszólaltak az udvarnál, mely azonban elutasította őket. 1674 szeptember 18-ikán a hollandi kormány lépett közbe. Utóbb bécsi követe, Hamel-Bruyninx Hocher cancellárhoz fordult a reversalisok iránt, melyeket oly fenyegetéssel csikarnak ki az elitéltektől, hogy különben gályarabságra küldetnek.14 A német fejedelmek bécsi követei és ügynőkei közvetlenűl Pozsonyba Ampringennek írtak s arra kérték, ne zavarja a magyar protestánsokat vallásuk szabad gyakorlatában. Ampringen az iratot 1675 márczius 20-ikán Bécsbe küldte.15 Hollandia 1675 október 24-ikén, a szász választó deczember 10-ikén legalább a gályarabok szabadon bocsátását kérte.16 De Bécsben még látszatát is kerülni akarták annak, hogy belügyekben engedményt tesznek a külföldi szövetségeseknek. Egész hatástalan azonban az a beavatkozás még sem maradt; mert az udvar 1675 tavaszán elrendelte, hagyják abba az üldözést. Erre nézve Spankau kassai főkapitány junius 10-ikén határozott utasítást vett.17 A nápolyi gályarabokat a külföld szintén megszabadította. Nápoly akkor a spanyoloké volt, a spanyol király pedig szövetségben állt a francziák ellen Németalfölddel. A hollandi hajóhad a hires tengeri hős, Ruyter tengernagy vezetése alatt a spanyolokkal egyesülve 1676 január 8-ikán a dél-olasz partok közelében tönkre verte a franczia flottát. A gályarabok már előbb levélben fordultak Ruyterhez segélyért, kit csakhamar kormánya is utasított, szabaditsa ki a magyarokat. Ruyter a spanyol helytartóhoz fordult tehát s a rabok elbocsátását kérte. A helytartó azt felelte ugyan, hogy előbb kormányától kell utasítást kérnie, de Ruyter személyes közbenjárására 1676 február 12-ikén átadta őket.18 Májusban a buccarii rabok is megszabadultak.
A bujdosók az 1672-iki vereség után sem vesztették el kitartásukat. Az apró harcz nem szünt meg soha s télen, nyáron folytak a támadások. A tömegek halálra szántan vitték piaczra életüket, de kegyetlenűl bántak ellenfeleikkel is. A mint maguk nem tapasztaltak, aképen ellenfeleik iránt sem gyakoroltak irgalmat. Öltek, gyilkoltak, raboltak, égettek, a hol csak megjelentek. A németeken kivül a katholikusok, főleg a papok érezték rettenetes kezüket. De általában nem kiméltek senkit, a ki hozzájuk nem csatlakozott.
Ellenben a köznépet zászlaik alá igyekeztek gyűjteni. 1673 október 25-ikén Biharban tartott értekezletükből újabb felhivást tettek közzé, melyben azt mondották: „ha kik penig paraszti és jobbágyi állapotból valók lesznek, soldjuk felett örökös és fiúról-fiúra terjedő nemességgel is megajándékoztatnak és akármily földesurak paraszti, jobbágyi kötelessége alól felszabadittatván, e levelünk ereje szerint igaz magyarországi nemeseknek értetnek és igértetnek”.19
Csakugyan új meg új tömegek özönlöttek táborukba. Télviz idején sem pihentek ugyan, de ilyenkor mégis leginkább hódolt vagy erdélyi földön várták be a tavaszt. 1674-ben két főcsoportban teleltek, az egyik az egri pasa területén, a másik Hadadon erdélyi védelem alatt. Maga az egri csapat valami 5-6000 lovasból állt. Volt köztük sok katholikus is, de természetesen a legtöbben protestánsok voltak.20 Kikeletkor, mihelyt zöldült az erdő, megmozdultak a bujdosó hadak is. „Hol 2–300, hol 50–60, hol lovas, hol gyalog kapva csak föl és alá nyargalózik”.21 Messze földet bekalandoztak s az erődített helyeken kivül senki sem érezte magát tőlük biztosságban.
Különösen hiressé vált egy 1674-iki támadásuk. Majos Ferencz és Szücs Pál vezetése alatt meglepték Nagy-Szőllős városát s julius 1-én saját házábán elfogták Perényi Gábort, Nyaláb alatt meg Perényi Jánost, mire az egész környéket kifosztották. A két katholikus főur esete roppant feltünést keltett. Spankau megfenyegette a vármegyéket, hogy reájuk viszi hadait, mert csak az ő tétlenségük okozta, hogy a bujdosók annyira elhatalmasodnak.
Durva fenyegetései azonban ép az ellenkező hatást keltették. „Avval jegyzi meg egy szatmári jezsuita, – nem édesítjük az embereket ő felsége hüségére”.22 Báthory Zsófia nem is fenyegetőzött, hanem cselekedett s valóságos hajtóvadászatokat rendezgetett a kuruczok ellen. Hadai kisebb-nagyobb csapatokban űzték, vágták, fogdosták őket, még pedig nemcsak királyi, hanem erdélyi területen is. Be-be csaptak Máramarosba, a bujdosók egyik fő menedékhelyére s ott kegyetlen forbátot gyakoroltak.
A bujdosók még 1674 julius 15-ikén szalontai táborukból megfenyegették az özvegyet, ki „a hitetlenségéről hires Jezabelt meghaladó dühösséggel” üldözi és irtja őket, „pedig asszony ember lévén, nevéhez és rendihez kisebb sem illenék”. Báthory Zsófia igazán vérbe mártott tollal adta meg a választ. „Ti gazon lappangó, hazájokból kicsapott tolvajoknak kóborló szabadságokért fegyvert viselő, pápisták és papok hóhéri” – „a magyarságnak testi és lelki marczangolói” – mondja nekik. „Nézd – folytatja – az elczondorlott (nem már hazádat, mert ellene támadtál) Magyarországot. A te istentelenséged miatt a szél járja sok szép roppant városoknak, faluknak helyeit; a templomok istenes ékességektől, melyek régi szent eléinktől felöltöztetve valának, te általad megfosztattak; várakon és királyi városokon kivül már sehol ördögi kegyetlenségtek miatt az istennek igaz szolgái nem sáfárkodhatnak, nemzetünk s hazánk édes tejével felneveltetett, s alacsony rendü, jámbor, jó erkölcsös, vitéz magyarok, kik pogányoknak is lehettek rettentői, tirannusi, kezed miatt kigyomláltattak, az ártatlan gyermekek (ki pogányoknál is hallatlan s a fenevadak természetével is ellenkezik), kik nemzeted kedves maradéki, a pogányoknak harácsoltattak tőled s a pogánynak, mint édes apádnak, úgy kereskedel keresztény édes magyar vérrel”.23 A polgárháború engesztelhetetlen lehellete nyilvánul e levelezésben s ennek megfelelő volt az eredmény. Irtó harczot folytattak egymás ellen s csakhamar valóságos vértenger választotta el a küzdő feleket.
Nagyban hátráltatta a bujdosók helyzetének jobbra fordulását az a körülmény, hogy még mindig nem volt általánosan elismert vezérük, ki egyrészt soraikba rendet és fegyelmet hozhatott, másrészt ügyüket az udvar vagy a külföld előtt némi tekintélylyel képviselhette volna. A deputatusokból, az előkelőbb urakból álló tanács állt a mozgalom élén. De csak az engedelmeskedett neki, a ki akart s a külföld általában nem érintkezett ezzel a testülettel. Pedig a bujdosók meg voltak győződve, hogy a porta inkább segítené őket, ha elismert vezérük lenne. Vezért kerestek tehát s 1672-iki kudarcza daczára ismét Teleki Mihályra vetették szemüket. Újra felajánlották neki a vezérséget, ha nyiltan élükre áll. Teleki hajlandó volt s kilátásba helyezte, hogy 1674 őszén haddal Szatmár vára ellen indul. Mivel azonban a nagyvezér egyre-másra küldte Erdélybe a parancsot, hogy az ország semleges maradjon, Apafy nem merte Telekinek az engedélyt a kivonulásra megadni. Végre megadta ugyan, de mielőtt a bujdosók értesültek róla, bele fáradva a hosszu várakozásba, Wesselényi Pált kiáltották ki vezérükké. Ez még jobban összebonyolította a helyzetet s lehetetlenné tette a nagyobb hadműveleteket. A kuruczok ismét csak az apró harczra voltak kárhoztatva, mely pedig nem hozhatta meg helyzetük gyökeres javítását. De nem estek kétségbe s a fegyverletétel eszméjét mindig elutasították, mert nem hittek a kegyelmi igéretekben. Mindenki a Zrinyi Péter esetére hivatkozott, kit Bécsbe csaltak s ott nyomorultan elveszítettek.
Wesselényi Pál aláirása 1677 november 16-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
A nemzetközi viszonyokban 1673 óta beállt változás, a császári udvar és Francziaország közti szakítás a külföld figyelmét végre a bujdosókra terelte. Első sorban Lengyelországban állt be a fordulat. Maguk a bujdosók a porta miatt, mely Lengyelországgal háborúban állt, természetesen nem fordulhattak a lengyelekhez, kiknek főpapsága különben is gyülölte a magyar protestánsokat. De egyes magyarok, kik nem tartoztak a tulajdonképeni bujdosók körébe, némely lengyel főurakkal érintkezésbe kezdtek lépni. Gróf Wesselényi László, az elhunyt nádornak Bosnyák Zsófiától származó fia, ki távol állt a politikától s különben sem volt komoly ember, a magyar mozgalmak elől lengyelországi jószágaira huzódott. Noha ott senkinek sem vétett, a bécsi udvar őt is rebellisnak nyilvánitotta s lefoglalta magyarországi javait. László gróf dühében immár csakugyan rebellis lett s valósággal házalt Szent-István koronájával a lengyel urak közt. Felajánlotta Lubornirszki Szaniszló herczegnek, Szobieszki Jánosnak; a lengyelek hires hadvezérének, kinek a bujdosók közvetlenűl is tettek ily ajánlatot.
Szobieszki 1674 május 19-ikén lengyel királylyá választatván, továbbra is érdeklődött a magyar ügyek iránt, miről Wesselényi László értesítette az Erdélyben levő kuruczokat, sőt azzal biztatta őket, hogy Szobieszki a rnagyarok segélyére hadat akar fogadni, melynek őt teszi fővezérévé.24
Szobieszki franczia pénz segélyével lett lengyel király s a franczia kabinet általa a magyarokra is bizonyos befólyást igyekezett szerezni, hogy a császár ellen használja őket. Lengyel és franczia részről egyaránt a bujdosókra gondoltak tehát s már 1674 szeptemberben Beaumónt Miklós ügynök azzal küldetett Erdélybe, szerezzen tájékozást a hangulatról, a bujdosók számáról és vezéreiről. Ama pillanatban, midőn az idegen ügynök bejött, előtérbe kezdett lépni Teleki Mihály. Ő volt Erdély vezető minisztere, ő lett a bujdosók látható vezére. Maga Szobieszki János lengyel király sürgette Apafyt, bizza Telekire a bujdosók vezetését. Ezt a bujdósók is óhajtották s Teleki utján még szorosabb kapcsolatba léptek Erdélylyel, noha Erdély és az ő érdekeik közt állandóan erős volt az ellentét.
Gróf Wesselényi László aláirása 1664 julius 9-iki levelén.
Az irat eredetije ugyanott
Egyelőre azonban Telekiben a bujdosók mozgalma megtalálta vezérét, habár nem katonai, hanem csak diplomatiai tekintetben. Katona Teleki nem volt s minthogy első katonai szereplésével teljes kudarczot vallott, nem nagy kedvet táplált vitézi babérok szerzésére. De a diplomatiai tárgyalásoknak ő volt állándó középpontja. Mig a bujdosók rajai folytatták az apró harczot, úgy amint a pillanat sugalta, a mozgalom külügyminisztere Teleki volt s hozzá fordult, vele érintkezett, az ő befolyása alatt állt mindenki, a ki akár János lengyel, akár Lajos franczia király nevében jött s a bujdosókkal összeköttetést keresett.
Lajos franczia királyt varsói követe már a császárral való szakítás első évében figyelmeztette, milyen nagy hasznát vehetné a magyar bujdosóknak. Egyelőre azonban a király nem akart közvetlenűl érintkezni velük, hanem szövetségesét, János királyt használta föl s e czélból még 1674-ben némi pénzt küldött neki, hogy a bujdosókat segélyezze. 1675 junius 15-ikén a két király közt formális szerződés köttefett a császár elleni közös működés tárgyában s a szerződés arra is kiterjedt, hogy János király a franczia pénzsegély egy részét a magyar mozgalom támogatására fordítsa.
Akakia franczia ügynök meg is jelent Erdélyben, hogy szabatos értesülést nyerjen a segélyről, melyet a bujdosók a francziáktól és lengyelekfől várnak. Első sorban Telekivel tárgyalt s egészen az ő befolyása alatt állt, ámbár 1675 április 28-ikán Fogarason a bujdosók vezéreivel is tanácskozott. Ezek kijelentették, hogy vezérükűl fogadják – mint lengyel-franczia részről kivánták – Telekit, hadi erejüket 12,000 emberre emelik, ha a franczia király július 1-étől kezdve havi 40,000 frtot ad, János király pedig, mihetyt békét köt a törökkel, 6000 főnyi hadat küld be hozzájuk. Ez alapon a bujdosók s a franczia ügynök csakugyan szerződést kötöttek. A magyarok azt óhajtották, hogy a segélyhad vezére Béthune marquis legyen: Béthune János a király sógora s Francziaország rendkivüli nagykövete volt Varsóban. A bujdosók kilátásba helyezték Béthunenak, hogy, ha megkedvelteti magát velük s a porta megengedi; megtesznek érte „mindent”, vagyis magyar királylyá választják, mert az idegen segélylyel természetesen elő: térbe lépett a Lipót királytól való teljes elszakadás eszméje.
A szerződés megkötése az első pillanatra jelentékeny sikernek látszott. Pedig egyelőre csak papiron maradt s a bujdosóknak keserű megpróbáltatást hozott. Tárgyalásaik a lengyelekkel és francziákkal sem a portán, sem Bécsben nem maradtak titokban. Minthogy pedig a török háborúban állt a lengyellel, a különben is magyarellenes Ahmed pasa nagyvezér zokon vette a bujdosóktól, hogy ellenségeivel mertek szövetkezni. Hasztalan járt a fáradhatatlan, annyi csalódás után sem csüggedő Szepessy Pál a portán. Nem birt boldogulni s csak a háború, a béke után pedig a nagyvezér halála (1676 november) mentette meg bosszújától a bujdosókat. Másrészt az udvar kisérletet tett, hogy Apafyval megegyezzék s így vonja el a mozgalomtól. Követség jött Erdélybe,25 de oly tapintatlanúl viselte magát, hogy a tárgyalások meddők maradtak. Mindazáltal a bujdosók helyzete a szerződés által legkevésbbé sem javult. Teleki nem vette át a vezetést, a táborban nagy volt a szegénység és inség, a mi természetszerűen megbontotta az egyetértést s annyi visszavonásra adott alkalmat, hogy nem lehetett nagyobb katonai müveletbe fogni.
Akakia aláirása 1681 január 12-iki levelén.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában
Tovább is az apró harczot, a dúlás-fosztást, égetést kellett folytatni. A kuruczok éjjel-nappal ide s tova barangoltak s még lakodalmas házakat is felvertek; a kit ott találtak, barátaikat, rokonaikat, férfit, nőt pőrére vetkőztettek, elvittek mindent s fogságra vetették azokat, kiktől váltságdijat várhattak.26 Hasztalan hirdette Tolnay Miklós kálvinista pap a szószékről és könyvben a türelmesség nemes igéit. Hasztalan kiáltá: „Magyar, ne veszesd a magyart! Akár lutherista, akár pápista, akár kálvinista légy, csakhogy magyar vagy”. A németek gondoskodtak róla, hogy a gyűlölet lángja ki ne aludhassék. A ki kezükbe került, azzal rettenetesen bántak el. Spankau 1675 április végén 22 bujdosót a legszörnyübb kinok közt wégeztetett ki; előbb tűzes vasrudakkal égette, a.zután karóba húzatta őket.27 Alig hogy ez megtörtént, páter Józsa, apát-plebános, ki a pápa gemerálisának nevezte magát s ez időben a kuruczok egyik legvadabb üldőzője volt, további 40 foglyot szállított be neki, kikkel hasonlókép akart elbánni.
Rég szálka volt a császáriak szemében a hódolt területen fekvő Debreczen városa. Azt mondták róla, hogy „a zsákmány raktára, a gonoszok menedéke, a kurucz segélyhadak széke”. Bethlen János Erdély tudós kanczellárja már 1674-ben látta, hogy „tövére a sátán óh mélyen tette a fejszét”.28
A város azonban behódolt a töröknek, kit az udvar mindenképen kimélni igyekezett s ismételten figyelmeztette a felvidéki parancsnokokat, hogy úgy folytassák műveleteiket, hogy „a törökök ne irritáltassanak”, De mivel Debreczenben tényleg sok bujdosó huzódott meg, a bécsi hadi tanács 1675 junius 12-ikén meghagyta a kassai főkapitánynak, gyújtassa fel a várost, csakhogy alattomban, felbérelt gyújtogatók segélyével, hogy a török jogczimet ne nyerjen a panaszra. De a terv nem hajtatott végre s Strassoldo főkapitány más eszközökhöz folyamodott. 1675 végén a bujdosók nehezen birtak téli szállást kapni. Végre 5000 tallér fejében a váradi pasa megengedte nekik, hogy Biharban és Debreczenben szállásolják el magukat29 és családjukat. A város csakhamar megtelt velük. Minthogy a hajdúk 1672 óta labanczok voltak, a bujdosókat Debreczenben is sokfélekép zaklatták, mert a város alatt, néha még a külvárosokban összefogdosták s elhurczolták őket. Csakhogy deczember 6-ikán maga Strassoldó ütött rajta a védtelen Debreczenen. A németeken kivül Barkóczy huszárjaival és páter Józsa szabad csapatával hajtotta végre tervét. Korán reggel nyomult a mitsem sejtő városba, a kuruczokat összefogdosta, a lakosságot kifosztotta, s 17 napi ott tartózkodásában 80,000 tallér erejéig zsarolta meg.30
A kétségbeesett bujdosók a kölcsönt vissza igyekeztek fizetni. 1676-ban teljesen feldulták Nánást, úgy hogy tiz évig pusztán maradt. Kegyetlenűl garázdálkodtak a Hegyalján s Tarczalon „ebben a rettenetes kemény időben sem férfiaknak, sem asszonyembereknek egy párnájok, egy leplek sem maradt”.31 Az udvar, mely Petrőczy, Szuhay, Szepessy és Kende Gábor fejére már régebben dijat tüzött, most 2000 frtot igért Wesselényi Pál fejéért, sőt minden lázadó fejéért egy-egy aranyat. Azok a felkelők, kik a császár táborába ilyen fejet vittek, teljes kegyelmet kaptak, jószágaik visszaadattak s zsold mellett katonai szolgálatot nyertek, ha kivánták.32
Az 1677-iki „boldogtalan nyomorúsággal és kettős hetes számmal keservesen folyó” esztendő fájdalmas csapást hozott a bujdosókra. Legjobb vezérük, Szuhay Mátyás elesett, katonához illően, fegyverrel kezében. Szuhay erdélyi földön, tehát biztosnak hitt helyen, Máramarosban töltötte a telet. De márczius első napjaiban33 vagy 200 labancz rátört a házra, melyben 16-od magával lakott. Az ősz katona vitézűl védekezett, de rágyujtották a tetőt. Egyik kezében pisztolylyal, a másikban karddal rohant ki a tüztengerből. „Itt van – kiáltá – a vén Szuhay Mátyás, a ki fejét koczkáztatja, habár egy pipa dohány árán is megválthatná”.34 Azután a labanczokra vetette magát s elesett az egyenetlen küzdelemben.
E csapás ép oly kevéssé törte meg a bujdosók kitartását, mint előbbi vereségeik. Ez évben még inkább ellepték a felvidéket, főleg a Hegyalját, hol életét koczkáztatta, a ki kiment a szőlőbe vagy a mezőre dolgozni. A tarczaliak az erődített templomkerítésben huzták meg magukat. Minthogy nem lehetett a földet művelni, őszszel nagy inség támadt. Ungban, Zemplénben makk-kenyeret ettek s egy kassai köböl buza ára 12 frtra szökött.35
Strassoldo aláirása 1674 január 12-iki levelén.
Olvasása: Devot(issi)mus et paratis(si)mus servus Carolus comes de Strasoldo mp. Az irat eredetije az országos levéltárban
E borzasztó zürzavarban, az állami és társadalmi rend teljes fölforgatása közepett a Pozsonyban székelő német kormány, a gubernium szekere teljesen megakadt. A hullámok összecsaptak feje fölött s az országot mozgató nagy eseményekre befolyást alig gyakorolt. Ampringen még 1673 június 3-ikán nyiltan megirta a királynak, hogy a gubernium állapotai tarthatatlanok s Magyarország birtoka a legnagyobb veszélyben forog. Ha a király el nem akarja veszteni az országot, nyugtassa meg a kedélyeket. De siessen, különben késő lesz. E czélból azt ajánlotta, hagyják abba a vallásüldözést, fékezzék meg a dúló-fosztó németeket, mérsékeljék az adót s a katonai beszállásolások terhét. Időnkint egyes bécsi miniszterek is fölvetették már ez eszméket. De Ampringen tovább ment s olyan tanácsokat adott, minőket Lipót király német részről még eddig soha sem hallott. Nyiltan megmondotta a felségnek: legyen több bizalommal a magyarok iránt, igyekezzék a magyar nemzeti haderőt, a könnyű lovasságot, melyet eddig mindenkép irtottak, fogyasztottak, nevelni, szaporítani, magyar tisztek és parancsnokok alá rendelni. Ez a haderő könnyebben eltartható, fontós szolgálatokat tehet36 s e mellett bizalmat, rokonszenvet keltene a nemzetben királya jó szándékai iránt. Kétségkivül ez lett volna a megegyezés egyedűli módja már azért is, mert a bujdosó tömegek a nemzeti haderőben anyagi ellátást nyertek, kenyeret kaptak volna. De Bécsben nemcsak nem követték a tanácsot, hanem magát a gubernatort, mint gyanús embert, lehetőleg mellőzni kezdték. Ampringen még 1676-ban sem birta kivinni, hogy legalább a bécsi hatóságok vegyék számba a guberniumot s általa, nem pedig közvetlenűl érintkezzenek a vármegyékkel. A gubernátor fájdalmasan mondotta: „mindenért én vagyok felelős, pedig azt sem tudom, mi történik”, A gubernium tisztviselői néha kilencz hónapig hasztalan várakoztak fizetésükre, s így az ország azon része is kormány nélkül maradt, melybe a bujdosók el nem jutottak. E részekben is teljes volt az anarchia. A fizetetlen katonaság rablásai tömegesen szétűzték a népet. Az igazságszolgáltatás teljesen szünetelt. Az alsó biróságok egyáltalán nem működtek, a királyi tábla évenkint kétszer összegyűlt ugyan, de nem végzett semmit.37 Hasztalan sürgette Ampringen a bajok orvoslását. Hasztalan mondotta, hogy ez a kormányzat azt az országrészt is a kuruczok zsákmányává fogja tenni, melyet a német hadak még féken tartanak. Az udvar nem hallgatott reá s nem reformokkal, hanem fegyverrel akarta a felkelést megtörni s hogy hamarabb czélt érjen, a lélekvásárláshoz folyamodott. Pénzzel, vesztegetéssel kisértette a nyomorgó bujdosókat s külön bizottságot alakított, mely 1677 elején egyelőre 10,000 frtot kapott,38 hogy munkához lásson. A bizottság ügynökeivel és leveleivel próbálta a bujdosók legelőkelőbbjeit megejteni. De csak egyes csoportok, Kende Márton és Jaksó vezetése alatt, fáradtak bele a hosszú harczba s pártoltak át a labanczokhoz. A nagy tömegek gondolkodását találóan fejezte ki Wesselényi Pál, ki azt irta (1677 január 29-ikén) a labancz Barkóczy Ferencznek, hogy csodálkoznia kell, hogy a bujdosókat haza csábítja s nem gondolja meg, hogy, ha csakugyan haza térnének, nemcsak magukat, hanem a királypárti magyarokat is veszedelembe sodornák. „Hiszen kegyelmeteknek – folytatja – csak addig lesz ott becsületi, mig mi velünk veszekszik kegyelmed. De ha nem lesz kivel veszekedni, mind kegyelmed, mind mi bizony csak csúfságra jutunk s megújul a Basta-korszak, mert a németnél akár pápista, akár kálvinista, mind hunczut a magyar neve”.39
A csábítás nem is birta a kuruczok sorait megritkítani. „Bámulatos nép ez, mely annyi nyomor, olyan hosszú száműzetés, haza és szabadság nélküli annyi sok esztendő”40 után sem hagyta abba az egyenetlen kűzdelmet. Erre az udvar megint a megfélemlítés és erőszak eszközeivel próbált hatni. 1677 július 17-ikén új rendelet jelent meg, mely díjat tüzött ki a lázadók vezéreinek fejére, sőt mindenkire, a ki „egy kurucz katonát megöl, fejenkint egy aranyat, a ki egy tisztet megöl, hat havi zsoldot kap s általában, a ki hol éri őket, ott ölje meg.” Cob, a vérengző farkas újra megjelent a felvidéken s még a nők és gyermekek ellen is megindította az írtó háborút. November 7-ikén meghagyta a vármegyéknek, hogy a bujdosók feleségét és gyermekeit űzzék el a királyi területről. Ő maga hihetetlen bestialitással végeztette ki a kezébe jutó kuruczokat. De a véletlen úgy akarta, hogy a bujdosók csakhamar busásan visszafizethessék neki a kölcsönt. A Hegyalját őrző németek Bécsey Gergely kurucz csapatát meglepték s a harácsolt bort elvették tőle. Bécsey erre hamarjában összeszedte a szomszédban kóborló kuruczokat s a Meggyaszóra vonuló németeket Lucz táján, a Tisza közelében megrohanta. A lovasokat és gyalogokat mind levágta a tisztek kivételével, kiket, valami 32-tőt, Keresztes közelében a Vereshalmon egy rendbe állitva, felkaróztatott. Csak egyet küldött Kassára hirmondónak. Cob dühében meg a maga foglyait huzatta karóba.41 Érezte minden kurucz, hogy állandóan feje fölött lebeg a pusztulás Damokles-kardja. Ez a tudat halálra szánttá tette őket. Kassa közelében egy izben a németek egy kurucz kémet üldöztek. Mikor látta, hogy foglyúl esik, kardjával ölte meg magát. „Ha – irja a szemtanu – nem kém, hanem más valaki cselekszi, hősnek kellene neveznünk.”42 Igazán hősök voltak a bujdosók, habár úgy dúltak, raboltak s olyan elbánásban is részesültek, mint a zsiványok.
Igy folyt a polgárháború immár csaknem hat esztendőn át. Rettegés, kétségbeésés ragadta meg a kedélyeket országszerte. Mindenünnen visszhangzik az egykori levelekből, hogy „az emberek nagy rémülésben vannak”. E „mostani, de lángolni közelitő veszett napokban” nagy bajjal lehetett I. Rákóczy Ferencznek holttestét Kassára bevinni,43 pedig édes anyja egész hadsereggel rendelkezett. A német és a kurucz pusztításokhoz járult 1676 óta a pestis, a háborús idők rendes kisérője, mely nálunk különben is annyira meghonosodott, hogy az egykorú házi ellenségnek nevezi.