Thököly Imre levele Apafyhoz.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Absolon Dániel diplomatiai küldetései. A franczia-lengyel szerződés végrehajtásának akadályai. Apafy félelme a portától. Kara Musztafa az új nagyvezér. Fordulat a török politikájában. Újabb szerződés Béthune-nel. XIV. Lajos a szerződést szentesíti. Boham lengyel segélyhadai Mármarosban. Teleki habozása. Thököly Imre Boham táborában. Az 1677-iki hadjárat eredménytelensége. Szerződés Teleki Mihály és a francziák között. Az udvar békülékeny hangulata. A bécsi tanácskozások, A kiegyezés kudarcza. Teleki Mihály megválasztása a bujdosók fővezérévé. Változás a lengyel politikában. Teleki 1678-iki hadjárata. Eperjes ostroma. Teleki hazatérése. Thököly a bujdosók élén. A bányavárosok elfoglalása. Teleki tétlenségének következményei. Az udvar alkudozásai Thökölyvel. A fegyverszünet. Thököly Imre egyénisége. A kortársak itélete Thökölyről. Thököly mint a török szövetség utolsó képviselője történelmünkben.
E nehéz időkben a bujdosók mindent elkövettek, hogy a franczia-lengyel szövetség szerződés valahára végrehajtassék. Thököly Imre nevelője, liebenbergi Absolon Dániel volt diplomatájuk. Absolon külföldről származott ugyan, de csaknem két évtizeden át fáradhatatlanúl szolgálta a kuruczok ügyét.1 Európai műveltségű ember volt s magyarúl is megtanúlt. 1674 óta ő lett a bujdosók első diplomatája a keresztény fejedelmeknél s őt küldték Varsóba, hogy Szobieszkit királylyá választása alkalmából üdvözöljék. Akkor ismerkedett meg Béthune marquis-val, kinek érdeklődését a magyar ügyek iránt nagy mértékben föl tudta kelteni. 1674 őszén az ő kiséretében jött Erdélybe Beaumont Miklós2 franczia ezredes. 1676 őszén Absolon ismét Lengyelországban s utóbb Francziaországban járt s útjának eredménye némi pénzsegély volt, melyet a francziák a bujdosóknak küldöttek. De Absolon főczélja az volt, hogy a francziák és lengyelek teljes mértékben teljesítsék a kötelezettségeket, melyeket 1675-ben a fogarasi szerződésben elvállaltak s mely eddig papiron maradt. Még Teleki sem vette át a fővezetést, noha a bujdosók folyton sürgették. Ismételten igérte is kimenetelét, de mindig elhalasztotta, azt használva kifogásúl, hogy Apafy fél a töröktől s nem bocsátja. 1676 őszén már úgy volt, hogy kimegy, sőt november 5-ikén egyenesen a fejedelem sürgette, menjen ki a bujdosókhoz. Csakhogy már másnap megtiltotta neki az indulást, mert hirét vette, hogy Ahmed nagyvezér halálos beteg; addig pedig nem akart döntő lépést tenni, mig „a porta és az új fővezér elméjét a haza és a magyar dolgok iránt kitanulhatná”.3
A fejedelem ugyanis attól félt, hogy az új nagyvezér, Kara Musztafa, kiről a császári követ azt jelentette haza, hogy nagyon békés ember s nem fogja a bécsi udvar terveit zavarni, Erdély ellen kovácsol gonosz terveket. Nem mert tehát moczczanni s Telekit is otthon marasztalta. Utóbb azonban megtudta, hogy a nagyvezér jó indulattal van a bujdosók iránt s minthogy a porta már békét kötött Lengyelországgal, nem bánja, ha igénybe veszik a lengyel támogatást. Ez ügyben Apafy és a bujdosók követei 1677 tavaszán újra megjelentek a lengyel udvarban, hol János király szivélyesen fogadta őket, Béthune pedig május 27-ikén4 újabb szerződést kötött velük. A franczia követ kötelezte magát, hogy a magyarok szükségleteire egyszer s mindenkorra 20,000, évenkint pedig 100,000 tallért, ezenkivül néhány ezer emberből álló segélyhadat küld, mely Teleki, mint a mozgalom feje, vezetésére bizatik. A szerződést XIV. Lajos csakhamar szentesítette. Ezzel a magyar mozgalom hatalmas külföldi támaszt nyert, de hónapokig megint csak elméletben. Teleki a maga személyes érdekeit nem látta eléggé biztosítva s ismét előtérbe tolta Apafyt, ki a porta kifogásaira utalva a szerződést nem akarta jóvá hagyni. A bujdosók azonban szeptember 8-ikán elfogadták a varsói szerződést, egyrészt azért, mert a porta nem ellenzi; másrészt és különösen pedig azért, mert, ámbár ekkor már sokan ellenezték Teleki fővezérségét, „nem levén már semmiképen módunk a tovább való várakozásban és a kimondhatatlan, szivünket bággyasztó s ijesztő, lelkünket épen a földig szegező, s a halálnál mindennap lelkeinket ezerszer keservesebben gyötrő, sebes árviz módjára reánk tóduló nyomorúság s reménytelenség miatt”.5
E közben Béthune Lengyelországban már gyűjtötte a segélyhadat, mely szeptember végén Boham ezredes vezérlete alatt Máramarosba érkezett. Nem volt ugyan olyan nagy, mint várták. Csak 3000 emberből állt, de jó tisztek vezették s igy a bujdosóknak csakugyan nagy hasznára lehetett. A kis sereg elszántan folytatta az előnyomulást, s október 10-ikén Királyházánál egy erős német csapatot megvert. Bujdosók is csatlakoztak hozzá, de csekély számmal, mert a tömegeknek nem volt utasításuk. Ekkor tünt ki a legszembetünőbben, milyen baj, hogy nincs vezérük, a ki intézkednék. Végre kaptak külföldi hadi segélyt, mely győzelmet is aratott s mégsem csatlakozhattak hozzá, mert Teleki moczczanni sem akart, mig franczia részről magánérdekei nem biztosíttatnak. Igy az a helyzet állott be, hogy idegen had jött a bujdosók segélyére, ezek azonban nem csatlakoztak hozzá. Jogos volt tehát az aggodalom, hogy, ha a magyarok cserben hagyják, a segélyhad haza tér. E zűrzavarban egy új ember, Thököly Imre gróf lépett előtérbe. Az események sodra emelte fölszinre, ámbár azelőtt is buzgón segélyezte a bujdosókat s támogatta törekvéseiket. De ifjú kora miatt személyesen még nem vihetett nagyobb szerepet. Mikor azonban hirűl vette, hogy jönnek a franczia-lengyel segélyhadak, engedélyt kért Apafytól, kinek alattvalója volt, hogy hozzájuk csatlakozhassék. A fejedelem, hogy tovább is erdélyi vezetés alatt tartsa a bujdosókat; kész volt Thökölynek megadni az engedélyt, legalább azon időre, mig Teleki kimehet. A bujdosók szintén örömmel vették a hirt, hogy a nagy reményű ifjú áll élökre. Csak Telekinek nem tetszett ez a fordulat, noha jó viszonyban élt az ifjúval, ki atyjaként tisztelte. Az okos ember előre látta Thökölyben a veszélyes versenytársat s nem akarta szerephez engedni. Fondorlataival csakugyan elrontotta dolgát a bujdosóknál, valamint Apafynál, a ki ki sem akarta többé bocsátani.6 Mikor azonban a segélyhad győzelmének hire Erdélybe érkezett, ez Thökölyben újabb „nagy ösztönt szerze” s fáradhatatlanúl sürgette az engedélyt, hogy kimehessen. Olyan türelmetlen volt, hogy aludni sem birt. Végre november 6-ikán útra kelhetett s nem ugyan mint Apafy képviselője s a bujdosók vezére, hanem mint magánember Boham táborába érkezett.
Mindazáltal nagyobb hadműveletbe az előrehaladt évszak miatt többé fogni nem lehetett. Thököly, Wesselényi és Boham egyesültek ugyan, de nem mertek az ellenük nyomuló Cobbal megmérkőzni, hanem Bihar megyébe, török földre vagy Erdélybe huzódtak téli szállásra.7 Igy a hadjárat, egyes apró sikerek daczára, kevés eredménynyel végződött. Egyrészt a segélyhad is esekély volt, másrészt a bujdosók vezérei közt eltűnt minden egyetértés. Örökösen czivakodtak s hasztalan igyekezett őket Béthune kibékíteni. A kellemetlen tapasztalatok a francziákat még inkább meggyőzték arról, hogy a mozgalomnak csak úgy vehetik hasznát, ha alkalmas vezért állítanak élére. Thökölyt ez állásra ifjúnak tartották s Telekibe vetették bizalmukat. A nyár óta egyre sürgették tehát, hogy a varsói szerződés értelmében vegye át a bujdosók fővezetését. De Teleki kijelentette, hogy meg sem mozdul mindaddig, mig a francziák a multra nézve bizonyos pénzbeli igényeit ki nem elégítik, a jövőre nézve meg kezességet nem vállalnak a maga és családja biztosítása iránt, ha a vállalat kudarczczal végződnék. Béthune végre ebbe is beleegyezett s 1678 február 16-ikán8 Teleki Forval és Reverend franczia meghatalmazottakkal szerződést kötött, melyben összes magánkivánságai teljesíttettek, sőt Francziaország az iránt is kezességet vállalt, hogy kiváltja Telekit, ha német fogságba esnék. Minthogy a szerződést Béthune a franczia király nevében csakhamar jóvá hagyta, a vezér kérdése végre megoldást nyer. E közben Apafy is azt az értesitést vette a portáról, hogy támogathatja a bujdosókat s így a fejedelem megengedte Telekinek, hogy kimenjen a bujdosók közé.
Ezek az 1678-iki hadjárat elé annál nagyobb reménynyel nézhettek, mert az előző év a franczia harcztéren kedvezőtlen volt a császárra, ki tehát nem igen szaporíthatta felső-magyarországi hadait. Az udvart ez a körülmény csakugyan békülékenyebbé tette. Gubasóczy János váczi püspök még február 11-ikén figyelmeztette, hogy „az ellenség télen sem pihen, a török hold éjjel kel föl, a franczia kakas nem alszik”. Béküljön ki tehát a magyarokkal, gyakoroljon kegyelmet, adja vissza a bujdosók jószágait. Noha Bársony György egri püspök ép az ellenkező értelemben nyilatkozott s azt ajánlotta, hogy csak folytassák a vérrel és vassal való munkát, Lipót király a hű főpapokat és főurakat 1678 ápril második felében Bécsbe hivta, hogy Magyarország kibékítéséről véleményt mondjanak.
Thököly Imre levele Apafyhoz.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
(közönsé)ges ügy jo folyamatra kaphasson s-mind pedigh N(agysá)god | meltossagos szemelye, alazatos szolgai s-hivei | faradozassok altal vétetessék érdémes respe | ctusb(an) kire is I(ste)n N(agysá)g(o)d(a)t segellye, s-vezérelye | minden elötte allo dolgaiba(n) az maga dicsös- | ségere. Igen banna(m) Kegyelmes ura(m) gyakor | irassom N(agysá)god méltossagos szemelye(ne)k unalmat | szerzene, de igaz kötelességem(ne)k akarok ele- | get tenni, kérvén alazatossa(n) mint jo ke- | gyelmes uramat N(agysá)god(a)t szokot kegyel- | mességiben megh tartani, és ezen szolgá(m) al- | tal levelemre valaszt is tenni méltoztassék | maradva(n) én ezzel migh élek is. | Őrmező | 7 br(is) 1677. | N(agysa)god alazatos szolgája | G.(róf) Theökeölyi Imre m. p. | P. S. En kegyelmes ur(am) ily kö- | zel Zilajhoz, hol csak egy | melföldnire vagyok, ez végre jötte(m), az dolgokra vigyazzak, s-azokrul N(agysa)g(o)d(a)t tudosicsam is.
Valami tizenketten jelentek meg s Schwarzenberg herczeg vezetése alatt folytatták értekezleteiket. Azt ajánlották, hogy a király kellően felhatalmazott biztosokat nevezzen ki, kik a fölkelőkkel alkudozzanak. De a német tanácsosok még e formában sem akartak engedményt tenni. Bünbocsánat s a megtérők jószágainak visszaadása volt tovább is minden bölcseségük, noha ez igéreteik évek óta hatástalanok maradtak. A magyar tanácsosok az elviselhetetlen adó leszállítását s országgyűlés tartását is ajánlották. Úgy érveltek, ne féljen az udvar az országgyűléstől, mert a főurak, két család kivételével, mind katholikusok, a nemesség nagy része szintén az, a városok kimerültek s megfélemlítvék, a vallásügyi sérelmekkel a protestánsok nem fognak tehát boldogulhatni. A tanácskozások egész július elejéig elhuzódtak,9 mi közben Hocher gyakran kiméletlen durvasággal nyilatkozott a magyarokról s ezzel az értekezlet magyar tagjait fölöttébb elkedvetlenítette.10 Mindazáltal az udvar hajlandónak mutatkozott országgyűlést tartani s az értekezlet tagjai azzal a meggyőződéssel távoztak, hogy a miniszterekben a békés hangulat kerekedett felül. De hogy ez a hangulat minő volt, arról csakhamar meggyőződhettek. Néhány nappal az értekezletek befejezte után Pálffy Tamás kanczellár Hocherrel beszélgetett a magyar ügyekről. Beszéd közben Hocher árulónak és sikkasztónak nevezte Barkóczy Istvánt, ki pedig 1671 óta a királynak igen nagy szolgálatokat tett. Páíffy felháborodott e durvaságon. Azt felelte Hochernek, ne mindig a magyarok közt keresse az árulót, hisz a tiroliak is eladták Freiburgot a francziáknak. Ez a honfitársaira való czélzás olyan dühbe hozta Hochert, hogy azt kiáltotta: „a tiroliak közt lehet egy-két áruló, de a magyarok mindnyájan árulók”.11
Kiegyezésről ily nézetek mellett természetesen szó sem lehetett s csakhamar megkezdődött a háború. A bujdosók Boham jelenlétében márczius 7-ikén gyűlést tartottak, melyen Telekit újra vezérüknek választották s 12 tagu tanácsot rendeltek melléje. De a vezér csak májusban indult ki Erdélyből. Másrészt Béthunetől kevés újabb segítség érkezett, mert Lengyelország időközben politikát változtatott.
János király dynastikus és magánokokból, főleg azonban neje ösztönzésére már a varsói szerződés megkötése idején elvált a francziáktól s a császárhoz csatlakozott. A két udvar kötelezettséget vállalt, hogy nem segíti egymás lázadó alattvalóit s igy Lengyelország már 1677-ben a bujdosók ellen fordúlt. Csakhogy a király ezen évben még nem mert nyiltan szakítani Francziaországgal s elnézte sógora, Béthune hadfogadását. Időközben azonban a pápai nuntius és a császári követ a legnagyobb nyomást gyakorolták reá, a papság meg országszerte erősen izgatta a népet az eretnek magyarok ellen. Ekképen 1678-ban Béthune már kevés segélyt küldhetett magyar földre. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a tények csakhamar meggyőzték a bujdosókat, hogy Telekiben sem találták meg azt a vezért, a kire szükségük lenne. Teleki nem volt katona; kerülte a harczot s heteken át barangolt egyik vármegyéből a másikba. Egy pár jelentéktelen erőd megvételére, végre meg Eperjes ostromára pazarolta az időt. Mikor pedig meghallotta, hogy gróf Leslie vezetése alatt nagyobb német had vonul a felvidékre, augusztus 15-ikén Eperjes alól haza indult, még pedig oly gyors menetben, hogy Leslie, ki nyomában volt, nem birta utólérni.
Thököly, ki Teleki futása után természetes vezére lett a bujdosóknak, Leslie közeledtekor Bohammal együtt áthuzódott ugyan a Tiszán, de mig a németek Telekit üldözték, a kurucz-lengyel had hirtelen visszatért a felföldre s Szepesbe és Liptóba nyomúlt, hol egykori jobbágyai lelkesen csatlakoztak Thökölyhez. Hozzá szegődött Józsa páter is. Thököly a bányavárosok ellen fordult, megvette Zólyom városát és várát, október 16-ikán Beszterczebányát, mire a németek Selmeczről és Körmöczről elfutottak s a bányavárosok, e „legbecsesebb drágakövek,” több közeli erőddel Thököly kezébe kerültek. Bécsben ez a fordulat nagy aggodalmat keltett s október végén tekintélyes had indíttatott Thököly ellen, ki az elfoglalt helyeken mindenütt visszaadta a protestánsoknak elvett templomaikat, mit a nép azzal viszonzott, hogy lelkesen támogatta. Mindazáltal november 1-én Bars-Szent Kereszt közelében véres harcz után a bujdosók megverettek, főleg azért, mert „a mi magyarinknak rossz szokása szerint bizony harmada is hadunknak alig jött ki a táborból”.12 Hasztalan fordult Thököly Telekihez s kérte, hogy küldje ki segítségére Erdélyben veszteglő hadait. Teleki nem mozdult többé s így Zólyom vára, a bányavárosokkal újra elveszett.
Leslie aláirása 1678 deczember 16-iki levelén.
Olvasása: I(ohannes) l(iber) b(aro) Leslie. Az irat eredetije az országos levéltárban
Mindazáltal a hadjárat egészen más befejezést nyert, mint az előbbiek. Thökölyben végre látható feje támadt a mozgalomnak. Még évekig küzdenie kellett ugyan, mig versenytársait teljesen háttérbe szorította. De Bécsben már ekkor érezték, hogy új és számbavételt igénylő ember lépett az események szinpadára. Az udvar köréből figyelmeztették tehát, küldje föl követét Bécsbe, hogy fegyverszüneti, esetleg béketárgyalásokat lehessen vele kezdeni. Thököly készségesen engedett a felhivásnak, egyrészt, mert Erdélyre nem számíthatott, másrészt, mert Béthunetől kedvezőtlen értesítéseket vett s számolnia kellett a lehetőséggel, hogy a franczia-lengyel segélyhad elhagyja. Igen fontos volt reá nézve a téli szállás kérdése is, mert egyelőre azt sem tudta, hol fogja csapataival a telet tölteni. Szivesen követte tehát a bécsi ösztönzést s Szalay Pált küldötte föl, hogy megegyezést keressen vagy legalább fegyverszünetet kössön. Szalay már október 28-ikán Bécsben volt. Noha csak ezután történt a szentkereszti vereség, az udvar utasította magyarországi tábornokait, kezdjék meg a fegyverszüneti tárgyalásokat, melyek gyors befejezést nyertek. Klobusiczky Pál és Hamvay Péter Leslie kassai főkapitánynyal november 20-ikán megkötötték az egyezményt.13 Ez a kuruczok részére Bereg és Ugocsa megyéket jelölte ki téli szállásúl. Leslie bántatlanságot biztosított mindazoknak, kik a német kézre visszaszálló területeken Thökölyhez csatlakoztak s megengedte, hogy a kuruczok a fegyverszünet idején királyi területen levő családjaikat előleges engedélykérés mellett meglátogathassák. Bécsben jóvá hagyták az egyezséget s szivesen fogadták Szalayt, midőn újra felérkezett. Országgyűlés tartását s más engedményeket helyeztek Thökölynek kilátásba s felkérték, küldjön követet a végleges béke megkötése tárgyában.
Már maga e hadjárat több önérzetet ébreszthetett a bujdosókban, mint összes eddigi véres küzködéseik. Eljutottak a bányavárosokba s fegyverszünetre kényszerítették az udvart. Ez nagy és szokatlan erkölcsi siker volt, melyet Erdélyből hasztalan igyekeztek csorbítani. Wesselényi Pál, hogy bebizonyítsa, hogy ő a vezér s Thökölynek nem volt joga fegyverszünetet kötni, megtámadta Nagybányát. De hiába rezgelődött. Az ifjú Thököly Imre a lefolyt hadjáratban országos hirnévre tett szert s a következő években Erdély minden rossz akarata daczára megtudta szerezni állásának általános elismerését.
Thököly Imre „magas, szőke-hajú s bajszú, kerek ábrázatú ifjú”14 volt, mikor a bujdosók élére került. „Szép, helyes termetű, gyönyörű veres és fehér orczájú, egy kevéssé ritka bajszú és barna hajú, kiálló és kövér szemű”-nek rajzolja egy másik, ez évekből származó leirás.15 Az erős testben erős lélek lakott. Atyja jeles tanárokkal neveltette, kik gondosan fejlesztették természet adta dús tehetségeit. Sokat és szivesen tanult s ideje egy részét mindig könyveinek szentelte. Elete nagy és apró hányatásaiban, melyekben öröm és bánat sürűen váltakoztak, mindig sokat ült iróasztalánál. Részletes naplót vezetett,16 melynek egy nagy töredéke átélte a két évszázad pusztulását. Jól forgatta a tollat, kitünően tudott beszélni, s ékesszólásával elragadta hallgatóit. Még húsz éves sem volt, mikor kész emberként lépett a közélet szinpadára s csakhamar irányadólag befolyásolta az események menetét, bármi sokfelől igyekeztek a „gyermeket” féken, gyámság alatt tartani. De érvényesíteni tudta magát, mert a természet is uralkodásra teremtette. Tudott vezetni, irányt adni, parancsolni, kormányozni. E mellett bátor katona volt, sőt a pénzzel is tudott bánni; kitünően gazdálkodott s a legsúlyosabb gondok közt sem hanyagolta el jószágai kezelését. Czéljai érdekében nem riadt vissza fáradságtól, munkától s erejét nem oly módon vesztegette el, mint atyja tette volt. Ivogatott ő is olykor-olykor. De nem az ivást tekintette életczélnak. A nemes erények egész sora egyesült benne s eleinte munkája nem is maradt áldatlan. Gyorsan megnyerte a tömegek ragaszkodását, szerzett fejedelemséget s a mi még nagyobb volt, megszerzé Magyarország legkiválóbb, legelőkelőbb hölgyének olthatatlan szerelmét, melyet megtartott akkor is, midőn minden egyebet elvesztett.
Gróf Thököly Imre.
Egykorú metszet után. Az országos képtár gyűjteményének 4343. számú példányáról
Thököly emléke mindazáltal homályosan, fekete árnyékkal takarva él történelmünk évlapjain. Olyan népszerű, mint Bethlen Gábor, diadalai tetőpontján sem volt, mert lutheranus lévén, a kálvinisták sohasem zárták annyira szivükbe. Másrészt tót vidékről származott s minden magyarsága mellett tót fejedelemnek gunyolták ellenségei, kik kül- és belföldön egyaránt töméntelen számban akadtak. Kétségkivül ő korának egyik legtöbbet gyülölt, leginkább rágalmazott alakja. Magyar és erdélyi földön egyaránt sokaknak állt útjában, sokaknak zavarta számításait; némelyek eszét irigyelték, mások rengeteg vagyonára áhítoztak s olthatatlanúl gyülölték. Végül ők kerekedtek föléje s akkor a magok szellemében igyekeztek befolyásolni a közfelfogást Thökölyről. Külföldön a török szövetségesét látták benne s a kath. udvarok, melyek tisztán e szempontból itélték meg, az emberi gonoszság igazi megtestesedésének, erkölcsi szörnyetegnek tartották. Sőt saját mostoha fia, II. Rákóczi Ferencz később magánjellemét is mélyen érintő vádakkal illette, melyek két századon át befolyásolták az utóvilág felfogását, ámbár megörökitőjük jóhiszeműségének daczára sem vehetők komolyan.17
E sokféle gyűlölet is sejteti, hogy Thököly nem mindennapi ember volt, hanem legalább egy fejjel kivált magyar- és bécsi kortársai közül. Az élelmes kalmárlelkek, a konczra, haszonra leső természetek közt egyéniségén bizonyos tisztesség és előkelőség ömlik el, az az előkelőség, melyet az ész, az okosság, a szélesebb látkör s a fenköltebb czélokért való törekvés nyújt. Annyi és oly konok ellenséggel kellett kűzdenie, hogy eszközeiben nem lehetett válogatós. Ismerte őket, lelkükbe látott s úgy bánt velük, a mint érdemelték. Csak hogy erkölcsileg sem állt alantabb náluk, vagy általában korának diplomátiájánál. Az akkori nemzedék legnagyobb részének érzelmei és törekvései testesedtek meg benne. Politikai programját abba18 foglalta össze, hogy életét és vérét koczkáztatta, hogy „a szegény, megromlott haza az idegenektől felszabaduljon és csak a haza fiának maradhasson.” Magyarnak óhajtá a magyar hazát, vagyis a bujdosók programját akarta valósággá tenni. Az eszközökre nézve, melyekkel czélt igyekezett érni, szintén ő volt a bujdosók felfogásának legtipikusabb képviselője. Ott kereste a támogatást, a hol épen kinálkozott, mert mint az akkori költő énekli:
A szükség ott veszi maga segitségit,
A hol találhatja annak elégségit,
Hasztalan is abban vetni reménységit,
Kitől nem veheti terhe könnyebbségit.19
A mozgalmat, melynek vezére lett, készen találta s nem idegen fölbujtásra, nem török vagy franczia érdekek előmozdítására támasztotta. Évek óta folyt az már s folyt volna évekig is, ha ő személyesen távol marad tőle. De mihelyt az események sodra előtérbe emelte, erélyesebben igyekezett diadalra juttatni s azt az idegen segélyt, a melyet bárhol kapott, a maga politikai eszményei javára hasznosította.
Fordult mindenkihez, a kitől támaszt várhatott, törökhöz és francziához, lengyelhez és oláhhoz, sőt időnként a pápához. De legfőbb reményét a törökbe vetette s a szultán segélyével akart Magyarországnak vagy az ország kiválóan protestáns részének olyan jogállást szerezni, minőben Erdély másfél századon át sokkal nyugodtabb életet folytatott, mint az anyaország. Ő a török oltalom és szövetség eszméjének utolsó képviselője nemzetünk történetében. Már akkor, mikor mint gyermeknek Likaváról Erdélybe kellett futnia, eltökélte magában, mondja később naplóiban, hogy török védelem alá helyezkedik s ha felnő, magyar hazája felszabadításához a szultán segítségét keresi. E tekintetben is egészen kora magyar közvélaményének befolyása alatt állt. Noha akkor már igen sokan felismerték a török birodalom veszélyes elgyöngülését, véderejének bomlását, anyagi segélyeszközei megfogyatkozását, a magyarság ellenállhatatlannak tartotta a török hatalmát. Ez időben minduntalan jártak a portán magyar és erdélyi követek, de abból, a mit a nyugati államok egyes diplomatái észleltek, nem láttak semmit. A bujdosók 1678-ban is meg voltak győződve, hogy „emberi mód szerint alig resistálhatni” a töröknek. E felfogás valóságos hitté csontosodott a közvéleményben s a politikusokat, katonákat, a tömeget egyaránt áthatotta. Még a költészet is kifejezést adott neki. Ugy okoskodtak tehát, hogy ha német és török közt kell választani, ha hódolnunk kell, jobb hatalmasabbnak, vagyis a töröknek, mert
Most a hold a legnagyobb erejü plánéta,
Annak jele alatt jár a mely kométa,
Ritkán hibál annál a Laurus bokréta.20
Ez a megyőződés vitte Thökölyt is arra az útra, melyen a Bocskayak, Bethlenek és Rákóczyak annyi sikerrel haladtak. Csak az ő politikájukat folytatta, de már olyan időben, midőn a török hatalom nem volt többé a régi, midőn nem nyújthatott védelmet azoknak, kik reá támaszkodnak. Ha Thököly Imre egy nemzedékkel előbb, ha csak 1663-ban szerepelt volna, törekvéseit teljes siker kiséri. 1680 után azonban e politika már örvénybe vezetett s a ki nem vette észre az idők változását, a ki akkor is Törökországhoz fűzte a maga sorsát, az bele sodortatott Törökország romlásába, az ép úgy elbukott, mint a szultánok addigi világhatalmi állása.