SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

V. FEJEZET.
Az 1681-iki országgyűlés.

A nemzetközi viszonyok hatása a magyar ügyre. Teleki Mihály és Thököly. Az 1679-iki hadjárat. Harcz a vezérségért Thököly és Wesselényi Pál között. A szoboszlói gyűlés. Thököly fővezérré választása. 1680-iki sikerei. Késmárk elfoglalása. Az udvar törökbarát reményei. XI. Incze pápa és a magyar ügy. Buonvisi bécsi nuntius. Nemzetközi szövetség terve a török kiűzésére. A pozsonyi gubernium vége. Ampringen távozása. Az országgyűlés előkészítése. Az 1631-iki soproni országgyűlés. A királyi előadások. Esterházy Pál gróf nádorrá választása. A Thököly által tartott részgyűlés. A vallási sérelmek félretétele. Kollonics hadüzenete a protestánsok ellen. Változás a külügyi helyzetben. A franczia háború veszélye. Engedmények a protestánsok számára. A közjogi sérelmek orvoslása. A királyné megkoronáztatása. Az országyűlésen hozott törvényczikkek. A protestánsok tiltakozása az új törvények ellen. Az 1681-iki törvények végrehajtásának felfüggesztése.

A nagy erkölcsi siker, melyet Thököly elért, a bujdosók ügyét még mindig nem juttatta dülőre. Sőt a nemzetközi viszonyok kedvezőtlenűl alakultak reájuk nézve. XIV. Lajos csakhamar megkötötte a császárral a nymwegeni békét s minthogy nem szorult többé a bujdosókra, a varsói szerződést sem tartotta kötelezőnek s leszállitotta a kikötött segélypénzt. Nem szakított ugyan a magyarokkal teljesen, mert nem akarta, hogy a mozgalom végkép elaludjék. Némi segélyt tovább is adott, hogy le ne tegyék a fegyvert, de a segélyt olyan szűkre szabta, hogy a bujdosók nagyobb sikert ne érhessenek el, mert ez esetben attól félhetett, hogy a bécsi udvar megijed tőlük, s teljesiti kivánságaikat. Béthune marquis nyomban a nymwegeni békekötés után értesítette Apafyt, hogy immár csak titokban támogathatja a magyarokat pénzzel s hogy Lengyelország iránti tekintetből segélycsapatait haza kell rendelnie,1 a mi meg is történt. A franczia követ ez ügyben nem Thökölyvel érintkezett, hanem még mindig Erdélyt tartotta a mozgalom középpontjának. Thököly ekkor csakugyan erdélyi gyámság alatt állt, melyet Teleki gyakorolt, még pedig nagyon szeszélyesen, magánérdeke változó alakúlása szerint. Eleinte haragudott Thökölyre a fegyverszünet miatt. Csakhamar azonban érzelmei gyökeresen változtak, mert egyik házas leánya özvegységre jutott, s a gondos apa ujra férjhez óhajtá adni: Thökölyre, a grófra és dús vagyon urára vetette szemét, s most már őt igyekezett a bujdosók fővezérévé tenni. Minthogy pedig Apafy mindig azt akarta, a mit Teleki, 1679 július második felében a bujdosók kivánatához képest Thököly lett hivatalosan is vezérük. Wesselényit és hiveit azonban fegyverrel kellett engedelmességre szorítania. Ezzel eltelt a nyár. Májusban Józsa páter egy vakmerő kis csapattal felverte ugyan Selmeczet, de a megbizhatatlan fosztogató csakhamar a labanczokhoz pártolt, mire a kuruczok rálestek és október 22-ikén megölték.2 Maga Thököly csak nagynehezen birta hadait összehozni, mire októberben felgyújtotta Putnokot s deczember 3-ikán Szikszó közelében egy német csapatot vert tönkre. Mindez azonban nem volt döntő siker. Sőt az év folyamán kitűnt, hogy az erdélyi gyámság ólomsúlylyul nehezedik a bujdosókra, mert működésük szabadságát bénitja meg. Apafy különben sem támogatta Thökölyt, sőt inkább akadályozta cselekvésében. Halaszhatatlannak látszott tehát az Erdélyhez való viszony gyökeres tisztázása. E végből a bujdosók október 12-ikén Miskolczon gyűlést tartottak s felhivták Apafyt, hogy vagy segítse őket komolyan, vagy bizza rájuk az udvarral való megbékélést. Teleki azonban, ki időközben belátta házassági tervei kivihetetlenségét, rá vette a fejedelmet, hogy az Erdélyben élő s a kűzdelmektől távol maradó bujdosók csoportját játssza ki tromfúl Thököly ellen. Gyűlést tartatott s kimondatta velük, hogy föltétlenűl Apafy mellett maradnak. Ezzel a kurucz táborban beállt a szakadás. A hadakozó bujdosók 1680 január 8-ikán Szoboszlón tartott gyűlésükben Thököly Imrét kiáltották ki fővezérüknek, ki már ártalmatlanná tette Wesselényit s most nyomban fegyverszüneti tárgyalásokat kezdett, gróf Zrinyi János utján közvetlenűl az udvarral, valamint Strassoldo német fővezérrel. Ez utóbbi február elején Jolsván az udvar utólagos jóváhagyása reményében engedélyezte a fegyverszünetet, melyet a király hivatalosan jóvá nem hagyott ugyan, de megtűrte s a további alkudozásokkal gróf Caprara Eneast és Szelepcsényit bizta meg. Mindez Erdélyben erős visszatetszést keltett. De Thököly még nem akart Apafyval szakítani s a fegyverszünet lejártával megújította a háborút. Hívei Árvában, Trencsénben, Liptóban, Turóczban, Szepesben pusztítottak, sőt betörtek Morvaországba és Sziléziába. A nemesség nem csatlakozott ugyan hozzá, de a parasztság tömegesen özönlött zászlói alá. Néha a mozgalom egyenesen a nemesség ellen irányúlt s például Turóczban összefogdosták és kirabolták a nemeseket; felverték a vásárokat; kifosztottak s felgyújtottak nehány kath. templomot, több kath. papot meg magukkal hurczoltak.3 Thököly maga megvette Késmárk várát, ősi birtokát, mire november 15-ikén ismét elég kedvező fegyverszünetet kötött. Csak kényszerűségből tette. Katonái ki voltak merűlve, a török pedig, kinek területét a bujdosók már nagyon kiélték, nem akart többé téli szállást adni. Hogy a megszállt vármegyék egy részében tölthesse a telet, fegyverszünetre kellett tehát lépnie.4


Gróf Caprara Eneás.
Wolfgang András Mátyás egykorú metszete után. A Lanfranconi-gyűjteménynek az országos képtárban levő példányáról

Az udvar e gyakori tárgyalásai és fegyverszünetei Thökölyvel nem a bujdosók iránti jóakarat, hanem a nemzetközi helyzet időnként való alakulásának következményei voltak. Bécsben Ahmed nagyvezér halála óta attól féltek, hogy a török megsegíti a bujdosókat; Kara Musztafában meg is volt a hajlandóság, de mielőtt szándékát valósíthatta, háborúba bonyolódott Oroszországgal.

Mikor Bécsben az orosz-török háború hirét vették, úgy megörültek neki, mint a „napsugárnak”, mert a török beavatkozás veszélye eltűnt s a bujdosók irányában ismét a régi politikát lehetett folytatni. Vigyáztak is, hogy a törököt ne ingereljék. Komárom erődítményei alatt a Duna eliszaposodott medrét sem akarták kitisztíttatni, hogy okot ne adjanak a portának a felszólalásra. Ellenben siettek felhasználni a kedvező körülményeket, hogy a lejáró félben levő vasvári béke meghosszabbítását szorgalmazzák a szultántól. De mintha a sors ellene lett volna a császár e szándékának, portai követei a következő két év folyamán egymás után meghaltak s a tárgyalások nem haladhattak. XI. Incze pápának épenséggel nem tetszett a császár azon törekvése, hogy a törökkel mindenképen fentartsa a békét s még 1679 elején utasította nuntiusát, Buonvisi Ferenczet, birja rá Lipótot, elégítse ki a magyarokat s készüljön török háborúra. Támadja meg Esztergomot és Budát, mihelyt a francziával békét köt. De a császár sem a magyarokat kielégíteni, sem a törököt megtámadni nem akarta. Megbékült ugyan a francziákkal, de nem azért, hogy a pápa ösztönzését kövesse. A nymwegeni béke után még nagyobb súlyt helyezett a portával való jó viszonyra, ellenben a bujdosókkal szemben körülbell a föltétlen meghódolás elvét hirdette, midőn azt kivánta, hogy először is tegyék le a fegyvert s csak azután terjesszék elő sérelmeiket. A pápa ellenben épen akkor igyekezett a keresztény uralkodókat minél nagyobb számmal a török ellen mozgósítani. XIV. Lajosnak azt ajánlotta, foglalja el tengeri úton Konstantinápolyt s állítsa vissza a keleti császárságot. Lipótot, a lengyel királyt, az orosz czárt szárazföldi háború indítására biztatta. Voltak pillanatok, mikor Lipót helyeselte e magas röptű politikát, s maga elismerte, hogy az idő nagyon alkalmas Magyarország felszabadítására. De mégis mindig az a felfogás győzött, hogy XIV. Lajosban bizni nem lehet s a török háború csak az esetre indítható meg, ha Lajos is hadat üzen a szultánnak. 1679 május 20-ikán ez ügyben Bécsben nagy értekezlet tartatott. A meghívott magyarok mind a háborút sürgették. Lengyelek és oroszok hajlandók voltak a császárral szövetkezni, sőt e végből orosz követség jött Bécsbe. Ott azonban hidegen fogadták, hogy a török meg ne nehezteljen. Hasztalan figyelmeztette Buonvisi nuntius a minisztereket, hogy, ha a mostani alkalmat elszalasztják, akkor kell majd a törökkel megverekedniök, mikor a viszonyok a szultánra sokkal előnyösebbck lesznek. A lengyel országgyűlés már határozatot is hozott, mely szerint János király hadat üzenjen a szultánnak, ha a kath. hatalmaktól támogatást nyer. Lipót azonban megtagadta a kért segélyt s igy nemcsak Legyelország nem üzent háborút, hanem 1681-ben az orosz czár is békét kötött a szultánnal.


A késmárki vártemplom.
Rajzolta Forberger Vilmos

E minduntalan változó viszonyok és hangulatok szerint módosult az udvar magatartása Thököly és a bujdosók irányában. Komoly engedményeket nem akart nekik tenni, fegyverrel meg nem birta őket elnyomni s igy folyt az apró háború, melyet időnként fegyverszünet váltott föl. A mézes szájú Szelepcsényi Thökölyt ismételve rá beszélte, forduljon Lipót király kegyelméhez, mely esetben legmelegebb támogatását helyezte kilátásba.5 De Thököly a kiegyezést nem a maga személyes ügyének tekinté. Az ország sérelmeit akarta orvosoltatni, erre meg az udvar nem volt hajlandó. Főleg vallásügyi téren nem akart engedni, noha külföldi szövetségesei minduntalan engedményekre ösztönözték. A brandenburgi és a hollandi követek még a nymwegeni congressuson is ajánlották a császári követnek, hasson oda, hogy ura a magyar protestánsok lelküsmereti szabadságát ne bántsa s engedje a külföldön levő magyar protestánsokat haza térni. De Bécsben az ilyen jó tanács süket fülekre talált. Ott a vallásügyben Kollonics uralkodott, ki azt akarta, hogy az ország inkább sivatag pusztaság legyen, mintsem eretnekek tanyája. A papok azt hirdették: „jobb Magyarországot s még többet is a töröknek átengedni, jobb ha a császár fehér bottal kezében távozik birodalmából” semhogy a protestánsokat megtürje.6

A háború viharai, a pestis, leginkább azonban saját tehetetlensége már 1679-ben halomba döntötték a pozsonyi guberniumot. Ampringen eltávozott s az ország kormányzatának nem volt többé tulajdonképeni feje. Hogy a bajon segítsen, az udvar, mely 1678 óta folyton igérte magyar hiveinek, hogy országgyűlést tart, 1681 elején végre be készült szavát váltani. Ezt igen sok ok ajánlotta. Lipót király meg akarta harmadik nejét koronáztatni. Másrészt rendezni kellett a kormányzat ügyét s a bujdosók is minduntalan országgyűlést sürgettek. Azok, kik folytatni akarták a vallásüldözést, természetesen ellenezték az országgyűlést. De még olyan királypárti urak is, Esterházy Pál, Forgách Ádám s mások, kik óhajtották, azon előkészítő értekezleten, mely február 3-ikán Pozsonyban tartatott, a protestánsokra kedvező régi törvények egyszerű hatályon kivül helyezését tervezték. Ez urak még a hirhedt 1604. XXII. articulusra is, mint köztörvényre, hivatkoztak.7

A szellem, mely az előkészitő tárgyalásokban nyilvánúlt, valósággal kizárta tehát a lehetőséget, hogy az országgyűlés a bujdosókkal megegyezésre juthasson s egyes főurak, kivált Esterházy Pál magánérdekeivel is egyenes ellentétben állt a békés kiegyezés. Mindazáltal az országgyűlés összehivásának nagy elvi jelentősége volt, mert ezzel maga az udvar elismerte 1670 óta követett politikájának kudarczát. Az idegen uralom ama rendszere, mely a Lobkowitz-Hocher-Ampringen nevekhez fűződik, immár végképpen megbukott, ámbár nem bukott vele a szellem, mely e rendszert szülte.

A meghivók 1681 február 28-iki kelettel mentek szét s ápril 28-ikára Sopronba szólították a rendeket, mert Pozsonyban és vidékén a pestis még nagyban pusztított. Noha Thököly és a bujdosók nem vettek részt, a felvidék szintén elküldötte követeit. Mindazáltal a gyűlés tagjainak alig egy ötöde volt protestáns. Némelyik követ nem kapott határozott utasitást, hanem fehér lapot hozott, melyre azt irhatta, a mit a helyzet alakulása szerint jónak látott. A követek már május 1-én munkához akartak volna fogni, de az udvar, a királyasszony gyöngélkedése miatt, csak május 22-ikén érkezett meg. Csupa idegenek környezték a királyi párt, melynek biztosságáról három ezred német katona gondoskodott.8

Minthogy rég nem tartatott országgyűlés, a szokások feledésbe mentek s akarva nem akarva sok olyan történt, mit az urak és követek zokon vehettek. Ép oly kevéssé lehelték a béke szellemét a királyi előterjesztések, melyeket Szelepcsényi primás május 28-ikán magyar beszéddel nyíjtott át. A villongások, gyűlölségek, magánérdekek félretételére hivta fel a rendeket arra kérve őket, hogy csupán „pusztult édes hazánk megmaradását s jövendőbeli békés nyugalmunkat” viseljék szivükön.9

Az előterjesztésekben a király hangsúlyozta, hogy a felkelők kivánságai meghiusították jóakaratát, miért is szaporitania kell a katonaságot. Gondoskodjék tehát az ország a sereg eltartásáról s a véghelyek jobb karba helyezéséről. Ez esetre a király kész intézkedni, hogy a katonaság ne zsarolja a népet. Sem a régi intézmények visszaállítása s vele a nádorválasztás, sem a vallásügy s másnemű ezerféle baj orvoslását nem érintette az előterjesztés, mely katholikusokban és protestánsokban egyaránt elégedetlenséget keltett, Mindazáltal a két felekezet útjai nyomban elváltak egymástól. A katholikusokat az engesztelhetetlen urak és főpapok vezették, kikről utóbb a hű katholikus királyi személynök nyilvános ülésen mondotta, hogy ők okai a haza bajainak.10 A főrendek többsége azonban inkább aulikus, mint ultramontán volt s mihelyt észre vette, hogy az udvar a vallásügyben engedni hajlandó, maga is megszelidült.

A követek első sorban a sérelmek orvoslását, különösen pedig a nádorválasztást kivánták. A király eleinte csak bizonyos kikötések mellett akart nádort választatni, de június 13-ikán belenyugodott, hogy a nádori méltóság a régi törvények szerint állíttassék vissza. Erre nyomban, déli 12 és 1 óra közt megtörtént a választás, s három szavazat kivételével gróf Esterházy Pál, az udvar jelöltje lett Magyarország nádorispánja. Még az nap letette az esküt s elfoglalta hivatalát. Első és fő feladata volt oda hatni, hogy a tényleg csonka országgyűlés kiegészíttessék s Thököly hivei megjelenjenek. Thököly erre nézve még május 7-ikén értekezletet tartott hiveivel, kik az nap az országgyűléshez levelet intéztek, melyben hangsúlyozzák, hogy „a mi vallásunk, evangelikus religiónk nekünk mindenek felett legelső.” Ezzel a vallásügyi sérelmek orvoslásától tették függővé további magatartásukat. Követük, Izdenczy Márton vitte meg levelüket Pozsonyba, de a rendek felbontatlanúl adták át a királynak, ki meg az új nádorhoz tette át. Június 17-ikén a nádor azt felelte, hogy ily fontos ügyet irásbeli úton elintézni nem lehet; küldjék el tehát kellően felhatalmazott megbizottjaikat az országgyűlésre. E feleletét másnap a rendek is helyeselték. Csak hogy időközben a bujdosók tapasztalhatták, hogy az országgyűlés többsége épen a valláspolitikában a szélsők befolyása alatt áll s tőle hasztalan várják vallásügyi panaszaik orvoslását. Kijelentették tehát, hogy, mivel az országgyűlés többsége a vallást magánügynek nyilvánította, vele minden további tárgyalást megszakítanak.11 Thököly el sem ismerte többé törvényesnek az országgyűlést s minthogy a fegyverszünetet még május 20-ikán felmondotta, a nyár elején megkezdte a hadműveleteket, hogy nyomást gyakoroljon az udvarra. Az országgyűlésen levő protestánsok e közben a nádortól s a királytól kérték vallásügyi sérelmeik orvoslását. Az emlékiratról, melyet június 25-ikén a felségnek átnyujtottak, maga a vérengző Hocher mondotta, hogy ha az, a mit benne elpanaszolnak, csakugyan igaz, bámulnia kell türelmüket, melylyel akár tiz napig is, nem pedig tiz esztendeig elviselték szenvedéseiket.

Mindazáltal a király egyetlen panaszukat sem orvosolta, sőt ellenkezőleg addig is, mig véglegesen intézkedik, a legszigorúbban megtiltotta, hogy a Sopron városában tartott protestáns istentiszteleten az országgyűlés tagjain kivűl más valaki részt vehessen. A kapuőrző katonatisztek azt a parancsot vették, hogy a vidékről istentiszteletre jövő protestánsokat be ne bocsássák a városba, különben megbotozással és elcsapással fognak fenyíttetni: Kollonics július 31-ikén Sopronban a templomi szószékről hirdette: „A lutheranusok gonoszabbak akár az ördögnél. Nem hisznek a Szüz Máriában, kit még a török is tisztel. Oh szent Mária! Magyarország védasszonya! Segíts bennünket a harczban, mert készek vagyunk inkább tönkre jutni, mint ellenfeleinknek a legcsekélyebb engedményt tenni”.12

Kollonics pedig ekkor vallásügyi kérdésekben a király legelső tanácsadója volt, a magyar főpapság meg vakon követte. Éleseszű katholikus urak is látták, hová czéloz tulajdonképen Kollonics s nem csekélyebb ember, mint a királyi személynök, az alsó tábla elnöke, Orbán István figyelmeztette őket, hogy a német-újhelyi püspök nem is a protestantismust, hanem a magyarságot akarja kiirtani. Kollonics „a magyar papi rendnek – mondotta – soha jóakarója nem volt s nem is leszen. Kollonics uram elnyeri az esztergomi érsekséget s a vacans püspökségeket olaszoknak conferáltatja. Meglátja a magyarországi klérus, – végezte intését, melyet a következmények igazoltak – Kollonics uram alája fog neki tojni.”

De a józan figyelmeztetés nem használt s a két felekezet engesztelhetetlenűl állt szemben egymással. A király meg arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vallásügy magánügy, egyezkedjenek ki tehát a felek barátságosan az ő közreműködése nélkül.

Egyszerre azonban magatartása gyökeresen megváltozott. Nem a protestánsok siralmas panaszai, nem is a bujdosókra való tekintet okozták e változást. A nyugaton újra fölmerűlt a háború veszélye, mert XIV. Lajos Strassburgot fenyegette. Erre Lipót szabadulni igyekezett Kollonics befolyása alól. Szeptember 7-ikén maga irta Schwartzenberg herczegnek, hogy a vallásügyben eddig csupán Kollonicscsal és Hoffmannal szokott tanácskozni. De belátja, hogy ez helytelen volt, s immár csupán a herczeg, Nostitz és Hocher szavára fog e kérdésben hallgatni.13 Igy legalább pillanatnyilag lerázva Kollonics gyámságát, október 8-ikán maga döntött a vallásügyben s a protestánsoknak lényeges engedményeket tett, melyeket november 9-ikén újabbakkal egészített ki, habár időközben ismét Kollonics kerekedett felül, ki a még mindig elégedetlen protestánsok további óhajainak teljesítésétől csakugyan visszatartotta.

Az országgyűlést hónapokon át majdnem kizárólag a vallásügy foglalkoztatta s a közjogi sérelmekre csak szeptemberben kezdett áttérni. A rendek a német adórendszer eltörlését, az ország régi intézményeinek, a nádori tekintélynek helyreállítását, az idegen katonaság kivitelét sürgették. Azt óhajtották, hogy a török béketárgyalásokkal magyar követ, bizassék meg, a bujdosók javai visszaadassanak, Kollonics a pozsonyi kamara elnöki állásából eltávolíttassék s a törvény szerint ismét világi legyen kamaraelnök, hogy továbbá a királyné koronázásától számítva egy év alatt új országgyűlés tartassék kizárólag oly czélból, hogy a most elintézetlenűl maradó sérelmeket orvosolja. Buonvisi pápai nuntius, ki szintén Sopronban időzött s a vallásügyben a főpapok szélső törekvéseit támogatta, a. közjogi sérelmek kérdésében a magyarok részén volt. A király csakugyan eltörölte a gubernium adórendszerét, a repartitiót, fogyasztási adót s a katonai végrehajtásokat, ámbár biztosai kijelentették, hogy ezt a királyi rendeletet csak úgy tarthatják meg, ha a gyűlés gondoskodik az elmaradó jövedelem pótlásáról.14 November 9-ikén a király a német katonaság kihágásait szintén eltiltotta s az engedetleneket súlyos büntetéssel fenyegette. A királyné deczember 9-ikén megkoronáztatván, deczember végén az országgyűlés befejeztetett. A törvénykönyv 82 czikkelyből áll s igen fontos közjogi határozatokat tartalmaz. Eltörli a guberniumot és a királyi helytartóságot, az idegen-uralom e fő közegeit. Elrendeli, hogy a portán a császári követtel egyenjogú magyar követ legyen a török-magyar ügyek tárgyalására, a törökkel kötendő szerződések az országgal közöltessenek, feltételei a vármegyékben ünnepélyesen kihirdettessenek. A német katonaság kivitessék s a mig itt van, fegyelmet tartson; a nemesi kiváltságok megtartassanak; a lefoglalt javak visszaadassanak, a repartitio és fogyasztási adók hátralékai be ne hajtassanak. A pozsonyi magyar kamara ne függjön az udvaritól s a kamarákból a német tisztek eltávolíttassanak, kincstartóvá világi neveztessék ki, a német hadak által okozandó károk megtéríttessenek, a 13 szepesi város kiváltassék.15 Teljes bűnbocsánat biztosíttatott azoknak, kik az 1670 óta folyó mozgalmakban részt vettek, még ha e közben rablást, égetést, s más ily közönséges bűntényt követtek el, mihelyt a törvények kihirdetésétől számitva két hó alatt hűségesküt tesznek.


Eleonóra Magdolna.
Kilián Bertalnn 1676-iki metszete Mayr József Ulrik festménye után. Alján: Io(sephus). Vlrich(us). Mayr del(ineavit). ad Vivam, – Bar(tholomaeus). Kilian sculp(sit). Anno 1676. Bubics Zsigmond püspök gyűjteményének példányáról

A XXIV. és XXV. törvényczikkek foglalkoznak a vallásügygyel, még pedig a királyi leiratok értelmében. Megerősítik a bécsi béke első czikkelyét, mely a vallásszabadságot az összes kiváltságos rétegeknek biztosítja. Megengedik a száműzött papok és tanitók hazatérését és hivatásuk teljesitését, semmisnek nyilváníttatván minden tőlük régebben aláirt reversalis. A protestánsokat vallásukkal ellenkező szertartásokra kényszeríteni nem lehet. Visszakapják elvett templomaikból azokat, a melyek időközben katholikus szertartás szerint fel nem szenteltettek. Ezenkivül jogot nyernek templomot, iskolát és paplakot építeni bizonyos helyeken, melyeket a törvényczikk felsorol, s melyek utóbb articularis helyeknek neveztettek. Mindenütt pedig meghagyattak eddigi templomaik birtokában s a további templomfoglalás eltiltatott. A tizenkét évi üldözéshez képest az új törvények mindenesetre jelentékeny javulást képviseltek, tényleg azonban tetemesen megnyirbálták azon jogokat, melyeket a régi magyar törvények biztosítottak a protestánsoknak. Ezek tehát az új, kedvezőtlenebb törvényeket elfogadni nem akarták, hanem tiltakoztak ellenük. Deczember 30-ikán a nádornak, a királyi személynöknek s Hermann badeni őrgrófnak, a hadi tanács elnökének nyilatkozatot nyújtottak át, melyben kijelentették, hogy a vallásügyben egyedül a régi törvényeket tekintik érvényeseknek. De ép úgy szót emelt e törvények ellen a katholikus főpapság, mely a protestansoknak ennyi engedményt sem akart adni. Buonvisi nuntius deczember 27-ikén tiltakozott az új egyházpolitikai törvények ellen, mert sértik a katholikus egyház érdekeit. Igy tehát a megoldás senkit sem elégített ki. A bécsi ministerek csakhamar maguk sajnálták, hogy Sopronban nem mentek elég messzire s ezzel Thököly malmára hajtották a vizet. Buonvisinek is szemére vetették, hogy beavatkozásával gátolta a vallásügy kielégitő rendezését. Másrészt azonban Lipót ministereivel ellentétben az 1681-iki engedményeket sem tekintette kötelezőknek. Kollonicsot még a kamaraelnökségből nem távolította el, noha ezt a törvénynek megfelelőleg a nuntius is sürgette. Kollonics tovább is kamara-elnök maradt. 1682-ben gróf Erdődy Kristóf alelnök bizatott meg ugyan helyettesítésével, de elnökké Erdődy csak 1684-ben lett.16 A vallásügyben meg egészen ő adott irányt, s már 1682 június 14-ikén értesítette Széchenyi György kalocsai érseket, hogy a király elhatározta, hogy az 1681-iki törvényeket félre teszi s mindent amaz állapotban hagy, mint az országgyűlés előtt volt. Bizottság fog kiküldetni, hogy a protestánsoktól legújabban visszaadott templomukat ismét elvegye, s papjaikat elűzze. A kamara feladata lesz az 1681-iki törvények végrehajtásában elkövetett erőszakosságokat kipuhatolni s megfenyíteni.17 Az új nádor, Esterházy Pál gróf, ki immár a magyar kormányzat feje lett, teljesen Kollonics befolyása alatt állt, s kisérletet sem tett, hogy a törvény biztosította nádori jogkört és hatalmat visszaszerezze azon idegen hatóságoktól, melyek magukhoz ragadták. Az ő nádorsága alatt is az eddigi módon idegenek kormányozták Magyarországot.


Gróf Erdődy Kristóf aláirása 1683 január 14-iki kiadványán.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában
Báró Saponara Fülöp aláirása 1682 október 14-iki levelén. Olvasása: D(onatus) Philippus l(iber) b(aro) de Saponara mp. Az irat eredetije az országos levéltárban


  1. A jelentést l. Tört. Tár, 1890. 658–9.[VISSZA]
  2. Nagy Iván: Tört. Tár, 1885. 376.[VISSZA]
  3. Nagy lván, Prónay-napló: M. Tört. Tár, XXII. 275–79.[VISSZA]
  4. Az okokat elmondja Béthunehöz intézett jelentésében: Tört. Tár 1887, 167–68.[VISSZA]
  5. 1680 július 6- és augusztus 26-ki levelei: Tud Gyüjt. 1835.[VISSZA]
  6. Krauske idézte egykorú iratból. Hist. Zeitschrift, LVIII. 477. jegyzetben.[VISSZA]
  7. Zsilinszky, Vallásügyi tárgyalások, III. 406.[VISSZA]
  8. A soproni országgyűlés történetéről. Acta com. Sopron. Továbbá Zsilinszky Mihály, A soproni országgy. történetéhez, és Szederkényi, id. m. III.[VISSZA]
  9. Beszéde: Tud. Gyüjt. 1835.[VISSZA]
  10. Október 3-iki ülés. Zsilinszky, id. m. III. 480.[VISSZA]
  11. Az iratok Zsilinszkynél, id. m.[VISSZA]
  12. Renner, id. m. 48–9.[VISSZA]
  13. Levele Maurernél, id. m. 124.[VISSZA]
  14. Nyilatkozatuk Szederkényinél, id. m. III. 151.[VISSZA]
  15. Széchenyi György kalocsai érsek e czélra felajánlotta a szükséges összeget, miért is a törvény az ország köszönetét fejezte ki neki.[VISSZA]
  16. Maurer, id. m. 125.[VISSZA]
  17. U. ott.[VISSZA]