Apafy Mihály aláirása 1662 szeptember 7-iki oklevelén.
Olvasása: M(ichael) Apafi mp. Az irat eredetije az országos levéltárban
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Apafy Mihály a fejedelmi széken. Egyénisége. Családi élete. Bornemisza Anna. Apafy félelme a fejedelemség-keresőktől. Önkényes hajlamai. II. Apafy Mihály fejedelemmé választatása. A vagyongyűjtés politikája. A liga-rendszer áldozatai. Zólyomi Miklós. Bánffy Dénes tragoediája. Hajsza Béldi Pál ellen. Béldi menekülése és halála. A hatalom birtokosai. Teleki Mihály. Egyénisége. Politikájának vezérelvei. Vagyongyűjtésének eszközei. A korszak erkölcsei. Franczia vélemény Teleki Mihályról. A tanács urak romlottsága. Visszaélések a közjövedelem kezelésében. Hamis pénzverők. A régi családok pusztulása. A társadalmi züllés. Az oláhság terjedése. A protestáns iskolák hanyatlása. Apáczai Cseri János. Tóthfalusi Kis Miklós. Az irodalmi élet. Erdély jövője.
A mig Erdély trónusán kiválóbb fejedelmek ültek, egyéniségük bizonyos fényt árasztott az egész ország belső életére s erőt lehelt a kezdetleges közszervezetbe és a reformokra rég rászorult intézményekbe. Megvolt az országban a belnyugalom, a személy- és vagyonbiztosság, az igazságszolgáltatás szabályosan folyt, a szellemi élet, ipar és kereskedés s vele a közvagyonosság gyarapodásnak indult. Mindez azonban 1657 óta gyökeresen megváltozott. A hosszas belháborúk kimerítették a népet s végűl olyan kézbe juttatták a fejedelmi hatalmat, mely nem tudott vele élni.
Apafy Mihály egyénileg jóra való ember volt ugyan, de kormányzásra nem termett s azt egészen kegyenczeire bizta. Csakhamar olyan állapotok fejlődtek ki, melyek méltó megirásához, mint Bethlen János cancellár, korának egyik legműveltebb és leghazafiasabb férfia érezte, valósággal Tacitusi toll kellene.
Apafy Mihály aláirása 1662 szeptember 7-iki oklevelén.
Olvasása: M(ichael) Apafi mp. Az irat eredetije az országos levéltárban
Maga a fejedelem, természettől jó indulatú, tanúlt, irodalommal is szivesen foglalkozó ember volt. De feladatának egyáltalán nem birt, nem is igen törekedett megfelelni. „Papnak lett volna legalkalmasabb, nem fejedelemnek,” mert „munkához és directióhoz” egyáltalában nem szokott. Szeretett vadászni, gyönyörködött a különféle szerkezetű és alakú órákban, melyekből gazdag gyűjteményt állított össze. De bármi fontos állami ügy merűlt fel, az ő érdeklődését nem birta felkelteni. Ha sürgették, azt felelte: „Lássák az urak”, – később – „a mint Teleki uramnak tetszik”. „Jó köntöst, kenyeret, bort”,1 szolgáltatott neki bőven az ország. A fejedelem evett is, ivott is szertelenűl s néha egy ülésben egy veder bort elfogyasztott. Ilyenkor egészen környezetének rabja lett, a mi különben józan állapotában is volt. Ha valakinél ebédelt, a mit szivesen tett, mindig busásan megfizette a vendéglátást. Nem birt megtagadni semmit s 10–12 jobbágyos jószágrészekben osztogatta a borravalót. Szerencsére pazarlásaiban féken tartotta neje, Bornemisza Anna, igen erélyes, okos nő, ki nagy gonddal maga vezette a fejedelmi család anyagi ügyeit.2 Bornemisza Anna erős befolyást gyakorolt férjére, de mivel nem volt sem szép, sem kedves, a kikapós fejedelem más nőknek udvarolt. A fejedelemasszony valósággal titkos rendőri felügyelet alatt tartotta udvarának szép hölgyeit, a miből férj és feleség közt sok összeütközés támadt. Ilyenkor a hirtelen haragú fejedelem póriasságokra vetemedett s kiméletlenűl el-elverte feleségét. De azért mindig az erős akaratú asszony vezetése alatt maradt, mert udvartartásában rá volt szorulva.
A mig neje élt, az kitünően gondozta vagyonát, udvarát, mely elég számos volt s melyben még ott találni az udvari bolondot is, ki talán egyedül képviselte benne a szabad szót. A nagyasszony halálával a fejedelmi udvar is züllésnek indult s ha Apafy csakhamar meg nem hal, végtére – mondja krónikása – annyija sem maradt volna, hogy megéljen.
Bornemisza Anna aláirása 1670 márczius 8-iki levelén.
Az irat eredetije ugyanott
Apafy nem kereste a fejedelemséget s az első két évben szivesen szabadult volna terhétől. De alig hogy megmelegedett a trónszéken, mód nélkül megszerette, s meg akarta tartani. Félni kezdett mindenkitől, versenytársat látott mindenkiben s akárkire ráfogták, hogy „fejedelemség-kereső”, ő nyomban elhitte. Bizalmasai ismerték s felhasználták e gyengéjét. A ki útjokban állt, azt azzal gyanúsították, hogy fejedelemségre törekszik s Apafy kiszolgáltatta nekik legközelebbi rokonait, gyermekkori barátait, vagy legbuzgóbb tisztviselőit. Hosszú uralkodása idején Erdélyben szakadatlanúl folytak a gyanúsítások, az üldözések, jószágelkobzások, kivégzések. A börtönök megteltek, a bakónak minduntalan akadt munkája s Erdélynek épen úgy megvoltak a maga bujdosói, mint Magyarországnak.
Apafy mindinkább „I. Lipót magyar kiadásban”3 lett. Épen úgy küldte vérpadra ellenfeleit és ép oly kevésbe vette a rendi intézményeket, mint Lipót király. Azt mondotta: „uralkodói székébe nem a rendek szavazata emelte, hanem a porta”.4 Ebből azt a következtetést vonta le, hogy uralkodhatik, a mint neki tetszik. Tette is; idegen-uralmat nem honosíthatott meg, mert nem volt kivel. Az országgyűlést is összehívta, gyakran kelleténél is többször. De ha a rendek valami sérelmet hoztak fel, ő is azt üzengette nekik, mint Lipót, ne fecséreljék az időt haszontalanságokra, hanem dolgozzanak vagyis szavazzák meg az adót s teljesítsék másnemű kivánságait. A rendekben nem volt ugyan bátorság erélyesen szembe szállani az önkénynyel, de néha ki-kitört elkeseredésük. „Szivünk keserüségével tapasztaljuk – mondották az 1682-iki tavaszi országgyűlésen a vármegyék, a „lakság” képviselői – édes nevelt hazánknak s édes eleinkről reánk szállott szabadságunknak Nagyságod méltóságos fejedelemségében reménytelen hanyatlását s boldogtalan szomorúságra közelitő sorsát.”5 Mint a törvényhozás, akképen az igazságszolgáltatás s az egész végrehajtó hatalom a fejedelmi önkény vak eszközévé vált. Mindez nem lett volna baj, ha ez az önkény, mint a külföldön történt, a közjó, a nemzeti érdek szolgálatába helyezkedik. De ilyesmire sem Apafy, sem bizalmasai nem gondoltak. A legdurvább ösztönök vezettek mindenkit s midőn a fejedelemnek 1676-ban fia született, kit II. Apafy Mihály néven 1681-ben a rendekkel utódjává választatott s később a szultánnal is megerősíttetett, a fejedelemben felülkerekedett a kapzsiság, a más vagyonára való áhitozás is. Családi vagyont akart gyűjteni, mi csak úgy történhetett, ha jogos tulajdonosaitól erővel elveszi. Bizalmas környezete biztatására ezt is megtette s uralma mindinkább a basáskodás kora lett, melyben egy hajszálon függött mindenkinek élete és vagyona. A jogbiztosság érzete kiirtatott a szivekből. Az uralkodó az urakat, ezek a gyöngébbeket, a nemességet fenyegették mindörökké. Valósággal a bellum omnium contra omnes állapotába hanyatlott az ország. Mindenki a másiknak vagyonára áhítozott s a ki a fondorlatok és cselszövények e küzdelmében élelmességénél fogva felűlkerekedett, azt úgy ünnepelték, mintha a hazát megmentette, mintha győzelmes hadjáratot nyert volna. „Az istennek itéleti vagyon a mi urainkon, – prédikálta Tofeus Mihály, Apafy udvari papja, – kiknek annyi vagyona, hogy az egerek és ebek el nem fogyaszthatják, mégis jóizűt addig nem ehetnek, mig a szegény embernek valamiét el nem veszik.” A kinek hatalma volt, az kérlelhetetlenűl használta. Némelyiknek, – ezt a szószékről mennydörögte a püspök s nevet is emlitett – „nem üres a tömlöcze soha diáktól, mestertől, jámbor istenfélő embertől, emberséges, nemes emberektől, a sok ügyefogyott nyomorúltaktól.”
A viszonyok ez elfajulása ellen az országgyűlés már 1671 őszén felszólalt. Izgatottan panaszolta, hogy a törvények minden hatályuktól megfosztvák, hogy az embereket itélet nélkűl fogdossák össze s itélet nélkűl kobozzák el a jószágokat.6 Mindezt – mondották – a fejedelem tanácsosainak hanyagsága és lelkiismeretlensége okozza. Néha maga a fejedelem is neki buzdult s vadászat közben azt mondotta, hogy jövőre nemcsak vadakra, hanem főurakra fog vadászni. Egy tanácsosát, természetesen a legkevésbbé bűnöset, fogságra is vettette. Mindez arra birta a tanácsurakat, hogy 1671-ben titokban ligát kössenek egymás kölcsönös védelmére, valamint az országgyűlés, akképen a fejedelem ellen. Szövetségüknek az volt a czélja, hogy bárki közülük elfogatik, azt a többi minden eszközzel kiszabadítsa.
Megvolt tehát a liga, de mivel sem a fejedelem, sem a rendek nem zavarták gazdálkodásukat, a szövetkezett tanácsurak egymást kezdték felfalni. Voltak közöttük régi és új, dúsgazdag és szegény emberek. De a szegényeket és gazdagokat egyaránt a telhetetlen bírvágy vezette. Már Apafy előtt megették a Rákóczyak erdélyi javait, melyekből bőven jutott a kincstárnak s egyes uraknak. De csak evés közben jött meg az étvágyuk, s először Zólyomy Miklósra, „a semmire kellő, csaknem féleszű ember”-re vetették ki hálójukat. Roppant vagyona miatt Zólyomyt már Kemény János azzal gyanúsította, hogy fejedelemségre vágyik. Apafyval ezt még könnyebben el lehetett hitetni. Elfogatta tehát, de mivel teljes ártatlansága kitűnt, elbocsátotta. Csakhogy Zólyomy ez időtől kezdve örökös rémületben élt, hogy újra elfogják s mikor a vajda-hunyadi uradalom felét jog ellenére elperelték tőle, 1667-ben Váradra, onnan meg a portára futott. A hatalmasok megosztoztak jószágain s nem is adták ki a zsákmányt soha, habár a porta ismételve meghagyta.
Bánffy Dénes aláirása 1668 május 4-iki levelén.
Az irat eredetije ugyanott
Zólyomy lett első kiválóbb áldozata az uralkodó rendszernek. A hatalmasok, a tanácsurak közt ez időben a legelső Bánffy Dénes volt. Ősrégi magyarországi család ivadéka, rengeteg jószágok ura, a legelső köztisztségek viselője, Apafynak sógora volt. Kora legszebb és egyik legeszesebb férfiának mondják, de féktelen gőgjével és erőszakosságaival olyan gyűlöletet ébresztett, mely ellenségeinek nagyon könnyűvé tette megbuktatását. Mint politikus egyáltalán jelentéktelen volt. Titkos érintkezésben állt ugyan a bécsi udvarral s a magyarországi német parancsnokokkal, a mivel sokat ártott a bujdosóknak, de ezt nem azért tette, hogy a németet behozza Erdélybe vagy segélyükkel fejedelem legyen. Azért szolgálta az udvart, hogy nemzetségének régi magyarországi javait visszakapja. Bécsi összeköttetései mögött nem rejlett politika, mely a megbuktatására rendezett cselcsövényben is egészen a háttérben maradt. Azt mondták róla, hogy „sok dologban nagy métely ő nagysága”, de ezzel csak önkénykedő, féktelen természetére czéloztak, melylyel szegénynél és gazdagnál egyaránt gyűlöletessé tette magát.
Jaj volt annak, ki vele szemben jogára mert hivatkozni, meri ő előtte „a törvénynek könyve be volt kapcsolva”. Túlment minden korláton, mindenki rettegte s megváltásnak tartotta bukását, mely 1674 végén következett be. Tragoediája övéin kivűl nem is keltett részvétet sehol.
Minthogy a török és a bujdosók is panaszkodtak ellene, Teleki Mihály elérkezettnek látta az időt, hogy eltegye láb alól. Béldi Pál s a többi tanácsurak készségesen alakították meg a ligát, még pedig Apafy tudta nélkűl. A liga azzal mentette fellépését, hogy már régebben kérte a fejedelmet, igyekezzék „eldűlő félben levő nemesi szabadságunkat helyre állitani s maga fejedelmi székét is megerősiteni”.7
Ezzel ráfogták Bánffyra, hogy sógorát meg akarja a hatalomtól fosztani. Apafy, mihelyt ezt meghallotta, maga is a ligához csatlakozott s elrendelte Bánffy elfogatását. E komoly pillanatban az üldözött teljesen fejét vesztette. Menekűlhetett volna Magyarországba, vagy fejthetett volna ki mint kolozsvári főkapitány fegyveres ellenállást. Környezete, vagy ezt, vagy amazt ajánlotta, Bánffy azonban nem tett semmit, sőt Telekitől várta megmentését. Végre, is saját katonái fogták el. E közben nemcsak a fejedelem, hanem az országgyűlés is hozzájárult a ligához, mire olyan pör után, minő a pozsonyiak és német-újhelyiek voltak, halálra itélték. 1674 deczember 28-ikán Bethlen várában végezték ki,8 összes ingó és ingatlan vagyonát, a mennyiben szerzeményi volt, elkobozták s a fejedelem, Teleki, Béldi s még öten osztoztak meg rajta. Maga Béldi 80,000 forint értékű arany-ezüstneműt szedett össze Bánffy jószágaiban.
Mihelyt a liga a közös ellenséget megbuktatta, tagjai egymás közt veszekedtek, gyűlölködtek tovább s könnyű alkalmat adtak Telekinek, hogy az egyiket a másikkal verje agyon, ámbár még mindig nem ő volt a legelső a tanácsurak közt. Bánffy szerepe nem rá, hanem Béldi Pálra szállott, noha még kevesebb esze volt hozzá. Megvolt benne Bánffy minden hibája, de durvább, visszataszítóbb kiadásban. Lelketlenségét saját gyermekével ép oly indulatosan éreztette, mint idegennel. Tofeus Mihály, a nemeslelkü püspök, a templom szentélyében, a szószékről bélyegezte meg kegyetlenségeit. De szóval nem lehetett vele birni. 1675-ben az országgyűlés külön törvényt hozott a főurak erőszakosságai ellen, általánosságban ugyan, de egyenesen Béldi ellen. 1676 elején pedig Teleki már kivetette rá a hálót s ligát kezdett ellene alakítani. Kósza hirek, mende-mondák kaptak szárnyra, hogy fejedelem akar lenni. Erre Apafy Béldit és Bethlen Miklóst tanácskozásra hivta Fogarasba, hol április 23-ikán nagy ebédet adott vendégeinek, este pedig elfogatta őket.
Béldi Pál.
Egykorú festmény Béldi Gergely birtokában. Az eredetiről másolta Nagy Lázár
Ugyanakkor elfogták Keresden Bethlen Miklós atyját, Bethlen János cancellárt, kora jeles történészét. Mindnyájan azzal vádoltattak, hogy meg akarták ölni a fejedelmet. Apafy maga sem hitte, hogy bűnösök s a tanácsurakat, a liga tagjait folyton nógatta, álljanak elő bizonyítékokkal. Ilyenekkel azonban nem rendelkeztek, hanem vizsgálat útján akarták volna beszerezni. Megindultak a tanúkihallgatások s cselédek, katonák, bejárók pletykáiból próbáltak bizonyítékokat szerezni. De mivel abban, a miben vádolták, hogy fejedelem akart lenni, hogy Apafy életére tört, Béldi teljesen ártatlan volt, viszont erőszakosságaival, zsarolásaival, melyek miatt százszor el lehetett volna itélni, a liga nem törődött, a hosszú pörnek az lett a vége, hogy Bethlen és Béldi 1677 márczius 31-ikén kellő kezesség mellett szabadon bocsáttattak.
Béldy eddig nem volt áruló, de csakhamar az lett. Egy részt nem birta feledni a rajta ejtett jogsérelmet, másrészt meg azok, kik tömlöczbe vetették, folyton boszújától remegtek. Ily körűlmények közt a további összeütközés nem maradhatott el. Béldi 1677 deczember 1-re Háromszék rendeit gyűlésre hivta s a többi megyékhez és székekhez köriratot intéztetett, mely a fejedelem iránti hűséget hangsúlyozza ugyan, de élesen kifakad „némely nyughatatlan, hamis hir költő, s az unióval nem gondoló emberek” ellen. Ezek ellen a körirat, mely a fejedelmi párnak is megküldetett, csatlakozásra hivja fel a hazafiakat. Béldi ellenzéket igyekezett tehát a tanácsurakkal szemben alakítani s gróf Csáky Lászlóval, Damokos Jánossal, Apor Lázárral, Mihálcz Mihálylyal szövetséget kötött. A szövetséglevélben, a haza és a fejedelem jogainak védőjévé nyilvánítva magukat életük fogytáig egyesültek a végből, hogy „a métely zaboláztassék”. A felhiváshoz Csik, Gyergyó és Kászon székek csakhamar csatlakoztak. Erdélyben az esemény hire általános rémületet keltett s a fejedelem és tanácsosai egyaránt váraikba rnenekűltek. Teleki Kővárba húzódott s a bujdosókból alakított őrséget. Egyszersmind megtétette a fejedelemmel a szükséges intézkedéseket, mire a székely székek mind el is állottak Bélditől, s hűségtől túláradó nyilatkozatokat intéztek Apafyhoz. Béldi beküldte ugyan emberét, Paskó Kristófot a portára, de máskülönben semmit sem tett, ámbár hivei biztatták a fegyveres fellépésre, melynek lett volna sikere. E helyett, mikor katonaság jött ellene, 1678 január végén nehány hivével Törökországba futott. Ezzel ügye el volt veszve. Bécsben nagyon örvendtek, hogy Apafynak otthon támadt baja s igy nem lesz képes a bujdosókat segíteni. Még inkább fölkelté az udvar rokonszenvét az, hogy Béldihez egyes katholikusok is csatlakoztak. A császári követ csakugyan támogatta a portán. De Apafy nemcsak követet, hanem 80,000 tallért is küldött be s igy neki adtak igazat. Béldi a héttoronyba került s ott halt meg 1679 végén. Senki sem gyászolta, mert az egykorú ének szerint
Sok székely siratott, de nem jóságodért,
Magyar, szász és oláh kegyetlenségedért.9
Teleki Mihály.
Egykorú festmény gróf Teleki Sándor országgyűlési képviselő birtokában. Felirata: MICHAEL • TELEKI CELS(issimi) • PRIN(c)I(pis) • TRANS(ilvaniae) • IN(timus) CON(siliarius) • COM(itatuum) • MARA(marosiensis) • ET TOR(densis) • SUP(remus) • CO(mes) • ARCIUM • HVST • ET • KO • VA(r) • DISTRICTVS QV(e) • EIVS • SVP(remus) CAP(itaneus)
Béldi bukásával teljesen háttérbe lépett a régi aristokratia. Most már az új emberek élték világukat, kik között tehetség és befolyás dolgában Teleki Mihály lett a legelső. Nem Erdélyben született, hanem a részekből származott oda. Előbb Rákóczy György, azután Kemény János hive volt, kinek bukása után Báthory Zsófiánál vonta meg magát Patakon: Noha tisztes középbirtokos család ivadéka volt, a háborús időkben elvesztette mindenét. Kemény halála után, mint irta, annyi helye sem volt, hová szegény özvegy anyjával fejét lehajthatná.10 De időközben anyjának nővére, Bornemisza Anna fejedelemasszony lett s kieszközölte, hogy Erdélybe visszatérhetett, mi 1663 tavaszán történt. Apafy csakhamar a fontos Kővár kapitányává nevezte ki, mely állást már előbb viselte.
Mihály is jól fűzte telekes bocskorát,
Hogy Erdélybe szorúlt, áldja azt az órát
mondották az egykoruak.
Befolyása egyre növekedett, 1670-ben tanácsúr lett, noha, mint irta: „én Erdélyben egy szegény legény vagyok, sok gonosz akaróm is van.”11 De ügyesen felhasználta a magyarországi mozgalmakat s a bújdosók lettek emelkedésének állandó eszközei. Két izben állt élükre, de mindig kudarczot vallott, mert nem volt katona s esze, élelmessége, tehetségei a harcztéren nem érvényesülhettek. Nem a fegyverzaj volt az ő éltető eleme. Kezdettől fogva gyakran járt követségben, alkudozott magyarral, törökkel, némettel, s sokat forogva köztük, hamar kiismerte őket. Kétségkivűl „igen szép és gyors elme vala”,12 s nagy államférfiúvá nőhetett volna, ha „az elméjéhez a jó cultura, tanitás és experientia járult volna”.13 Ez azonban hiányzott. Nem az iskola, hanem a gyakorlati élet nevelte s tisztán az élelmesség szellemében fejleszté tehetségeit. A gyakorlati ember összes erényei és bűnei nyilvánúlnak pályája minden szakában. Nagy, eszményi czélok nem vezették. Tisztelte a tudományt, de felvirágoztatására semmit sem tett. Korlátlan hatalmat gyakorolt két évtizeden át, de alkotás, akár a politika, akár a polgárosodás terén nem fűződik emlékezetéhez. Óriási vagyont gyűjtött, ellenben Erdély feltartóztathatlanúl haladt a lejtőn lefelé, egyik romlásból a másikba s érdekei biztosítására a legkedvezőbb körűlményeket is elszalasztotta. Az ország ép oly kevéssé vette hasznát a bujdosóknak, mint később a török uralom bukásának. Vezérlő minisztere az idők ez emlékezetes változásaiban kitűnően gondozta a saját egyéni és családi érdekeit, melyeket óvatosan biztosított francziával, lengyellel, némettel szemben egyaránt. De az ország jövőjével nem törödött, mert a közjó iránt minden érzéke hiányzott. Azt hitte, eleget tesz állása kötelességeinek, ha önmagáról gondoskodik.
Magánélete csakugyan tiszta maradt a kor visszataszító bűneitől. Bornemisza volt s csak a legritkább esetekben tudták rá venni, hogy igyék. Ha tette, hamar is megrészegült, s ilyenkor „jobb, csendesebb ember nem volt nálánál”.14 Hiven gondozta családi szentélyét, szerette nejét és gyermekeit s támogatta rokonságát. Lassankint óriási kincs és jószág, rengeteg jövedelmes állás és közhivatal halmozódott fel személyében. 1684-ben ő volt az ország generálisa, tanácsúr, fő arendator, Torda vármegye főispánja, Huszt, valamint Kővár főkapitánya. De mindez nem elégítette ki. Ekkor még háromszéki és csiki főkapitány akart lenni s czélt ért. A ki útjában állt, azt leteperte. Eleinte még óvatosan, furfanggal járt el. De Béldi bukásával túltette magát minden korláton. A kinek vagyonára rávetette szemét, azzal elbánt kiméletlenűl. Béldi után Thököly Imre, Pekry Lőrincz s megszámlálhatatlan sok más következett. Senki sem mert csak szólani is ellene, „Bánffy és Béldy siralmas casusi mindenek szeme előtt lebegvén”. Az embereknek „örökké a tömlöcz és a vas” járt a fejükben s némán viselték uralmának igáját. De ez sem mentette meg őket. A kinek volt valamije, azt elcsukatta s jószágait elvette. Ürügy mindig akadt s ha nem volt jobb, a kiszemelt áldozatot sodomitasággal vádolta. E vádat még bizonyitania sem kellett. Vajda Lászlóra elég volt ilyesmit ráfogni s a dúsgazdag ember börtönbe és koldúsbotra jutott. A fejedelem kegye sem mentett meg senkit a kifosztástól. Barcsay Mihály Apafynak egyik legkedvesebb embere volt, de azért őt is elfogták. De mindez nem elégítette ki Telekit, ki 1684-ben az országgyűléssel semmiseknek nyilváníttatta Barcsay Ákos fejedelem összes adományleveleit s igy rátehette kezét sokféle olyan jószágra, melyet csaknem egy emberöltőn át háborítlanúl birtak az illetők. Az ingatlan vagyon mellett az ingó érték is folyton szaporodott házában. A ki a mindenható tanácsúrtól valamit akart, az nem kopogtatott be üres kézzel. Saját felesége, a derék Weér Judit intette, ne kapjon olyan nagyon az ajándékon. „Hó, feleség, – felelte, – csak hadd hordja; szintén igy hordod te ezeket az én holtom után másuvá, s mit vinnél akkor, ha most nem hordanának:” Ez az ajándék- és borravaló-szedés a kor összes hatalmasainak közös jellemvonása, kül- és belföldön egyaránt. Senki sem járt akkor üres kézzel, mert a világ azt tartotta, „csak egy falusi biró is legalább egy kakassal köszön be, ha kihez megyen”. Alig volt Európában miniszter, befolyásos ember, a ki az ajándék elfogadásában, az egyéni érdek hajhászásában más elveket követett volna, mint Teleki. Csakhogy akárki tette, akár Lengyelország, akár valamely német, akár az erdélyi fejedelemség ügyeit vezette, az keveset törődhetett az országos érdekkel, a közjóval. „Akár bonum, akár malum, – szokta Teleki mondani, – abban bizony benne vagyunk” s minden helyzetet a maga érdekében aknázott ki. Nagy esze csak is az ilyenekben nyilvánúlt. Mindenkit le tudott fegyverezni, a gyöngébbeket erőszakkal, az erősebbeket szolgálatkészséggel. Mikor később a német tábornokok parancsoltak Erdélyben s annyi átkot hoztak a népre, Telekinek sohasem volt baja egyikkel is. A véres Carafával épen úgy megfért, mint a nemes érzésű Veteranival. Készségesen hajtotta végre parancsaikat; megtett mindent, a mit kivántak tőle, mert ők voltak az erősebbek. Ellenben honfitársait meg föltétlen engedelmességre kényszerítette, mert ő volt az erősebb. Minden politikai és rendszerváltozást végig élt, s mindegyikből bőven kivette a maga hasznát. Három fejedelmet szolgált, volt a bujdosók vezére, a porta búzgó hive, a francziák, a lengyelek szövetségese, a német uralom oszlopa s annyi változás közepett haláláig ő maradt a vezető miniszter. Apafy néha-néha maga is lázongani kezdett önkénye ellen s dúlt-fúlt, heveskedett. „Megrágta az eb a szíját”, mondotta ilyenkor Teleki s nyugodtan bevárta, mig a zivatar elvonúl, a mi a fejedelemasszony segélyével, a ki mindvégig hű szövetségese maradt, nagyon hamar megtörtént.
Teleki Mihály aláirása 1678 ápril 13-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban
Egy éleseszű idegen15 Erdély miniszteréről, mikor már mindenható volt, (1679-ben), azt mondja, hogy ritkán találni annyi jó és rossz tulajdonságot egy emberben egyesítve, mint az akkor 46 éves Telekiben. Activitása hihetetlen, a legbonyolultabb ügyekben is eligazodik, mindig tud kisegítő útat találni; vállakozó, nagyratörő, előzékeny, mértékletes, ámbár nagyúri lábon él, ékes beszédű, mindent megtesz, hogy értesülve legyen arról, a mit tudnia érdekében áll. Ellenben – folytatja – ép oly számosak hibái; igazságtalan, kegyetlen természetű, gyűlöletében engesztelhetetlen, erőszakos, cselszövő s szándékai kivitelére minden eszközt felhasznál; semmi sem szent előtte, mikor dicsvágyát és boszúját kell kielégíteni, melynek áldozatúl dobott eddig mindenkit, a ki útjában állt.
A milyen volt a vezér, olyanok voltak a többi befolyásos emberek. Barcsay Mihály, Apafy egyik kedvencze, gyakran szokta mondani a fejedelemnek, mit fizeti a magáéból a hadakat. Van Erdélyben elég úri özvegyasszony, sarczolja meg azokat s fizettesse meg velük a hópénzt. Később maga is csávába kerűlt. Sejtve a veszedelmet, benső barátjára, Székely Lászlóra, a ki szintén előkelő szerepet vitt, iratta át egyik jószágát, azon kikötéssel, hogy visszakapja, mihelyt kiszabadúl. De Székely nyomban magának adományoztatta a fejedelemmel s Barcsay később per útján sem szerezhette többé vissza a jószágot.
A tanácsurak romlottsága hallatlan corruptiót eredményezett a közélet egész mezején. A közjövedelmek kezelésében a legsúlyosabb visszaélések harapóztak el. Senki sem ellenőrizte a gazdálkodást, senki sem vizsgálta meg a számadásokat. 1680-ban a rendek héttagú bizottságot küldtek ki, mely a főpénztárnokok adószámadásait 1659 óta átnézze. Természetesen senki sem birt többé rajtuk eligazodni s a számvizsgálók csakhamar jelentették, hogy a végtelen tömeg számadás „csak száraz csont”, melyet „hiában piszkálunk”. A kincstár legfontosabb jövedelmeit maguk a tanácsurak vagy barátaik potom áron vették bérbe. 1672-ben a fejedelem a pénzverés jogát szigorú szabályokhoz kötve a városoknak engedte át. Ezek vertek is jó pénzt, de csakhamar jelentkeztek a hamis pénzverők. Igy Kapy György czigányaival verette a pénzt s a hamis, rossz pénz annyira elárasztotta az országot, hogy teljes zűrzavar állt be s a fejedelem 1677-ben tanácsosaihoz fordult, intézkedjenek, hogy a rossz pénz kivonassék a forgalomból. Ezek először is magukat biztosították s mikor az országgyűlés meghozta az ide vonatkozó törvényt, ők már túladtak minden készpénzükön s így az egész kár a nagy közönséget sújtotta.
Ez a kormányrendszer teljesen átalakította az uralkodó társadalmat, mert tömegesen pusztította el a régi családokat, ellenben az élelmesebb új emberek gyorsan nagy vagyonra s hatalomra tettek szert. „Rossz, alávaló diákokból, tudatlan mendikánsokból urakká, nagy emberekké,” „öt-hat esztendő alatt ország biróivá” lettek, mint Tofeus püspök a szószéken mondotta. De a gyors carriére sem nemesebbekké, sem eszesebbekké nem tette őket. A közérdek iránt minden érzék hiányzott belőlük. A ki a köznek szolgál, – volt jelszavuk – senkinek sem szolgál (qui communitati servit, nemini servit). Áldozni az országért a legnagyobb veszélyben sem akartak s azt mondották: „A ki az országnak ad pénzt kölcsön, úgy jár, mint az, ki falutól kér szállást: a kert alatt hál.”
Az udvar nagy zsarnokai módjára az apró zsarnokok egész tömege lepte el az országot s szipolyozta az alsó nemességet s a jobbágyságot. A vármegyékben a főispán, „kopós biró s viczeispán” pasáskodtak. Az alsóbb tisztviselő csak úgy tarthatta meg hivatalát, ha sokat hajtott lesre fölebbvalójának, mert „ha nem hajt, tiszt nem lesz, esztendőre jutván”. Az egykoru satirikus azt mondja, hogy boldog lenne „ha egy viceispánt látnék akasztófán”. De azzal vigasztalja magát, hogy, ha itt, e siralomvölgyben övék is a hatalom, „pokolban nektek nem leszen kedvezés”. Azt kérdezi a köztisztviselőktől:
Micsoda érdemért vesztek jövedelmet?
A pórokon miért dúlattok tehenet?
A latrok mért várnak tőled segedelmet?16
A törvényhozás maga is elcsenevészedett a corruptio e mérges légkörében. A rendek a nagy költség miatt össze sem igen akartak gyűlni s delegatióra bizták jogaik gyakorlását, melyet a fejedelem fontos ügyek fölmerűltekor akármikor összehivott. De volt azért országgyűlés elég, csakhogy a korszak törvényhozásában alig van nyoma valamely intézkedésnek, mely az anyagi vagy szellemi érdekek gondozására irányulna. Zűllésnek indult, szétbomlott minden, még a magyarság uralkodó állása is. Magyar volt ugyan akkor is az állam hivatalos nyelve, de akár közigazgatási, akár társadalmi téren semmi sem történt az idegen nemzetiségek beolvasztására. Ellenkezőleg épen ez a rossz kormányzat akasztotta meg véglegesen a szászoknál a magyarosodásnak mindig lassú, de tényleg megindult folyamatát. Egyik 1658 elején kelt országgyűlési irományon a szász székek 22 követe közűl csak 10 volt a német nevű, mig a többi jó magyar névvel irta magát alá. Hogy a szász papok és előkelőbb polgárok ez időben tudtak magyarul, azt a korszak krónikáiban, naplóiban s más emlékeiben előforduló töméntelen magyar idézet s okmánykivonat kétségtelenné teszi. De minthogy a kormányzat nemzeti érdekekkel nem törődött s. általában ellenszenvet keltett maga iránt, a szászok végre nemcsak tőle, hanem a magyarságtól is elidegenedtek s mikor utóbb az ország német uralom alá került, végleg a németség karjaiba vetették magukat. Ép úgy nem történt semmi az erősen beözönlő s az elpusztult magyarság helyére ülő oláh jobbágytömegek beolvasztására. Apafy 1667-ben Fehérvártt, az oláhok monostorában iskolát és nyomdát állított ugyan, de tovább nem törődött vele. Az alsó tömegek anyagilag és szellemileg, vallás és műveltség dolgában valóban a barbárság legalacsonyabb szinvonalán maradtak. A nyolczvanas években Kinzing német főhadbiztos Máramarosban sokat érintkezett az oláh és orosz köznéppel. Egy izben azt kérdezte egy orosz jobbágytól:
„Micsoda ember lehet az a Jézus Krisztus?” – „Nem tudom”, – felelt a kérdezett.
Bethlen János aláirása 1659 június 16-iki levelén.
Az irat eredetije ugyanott
Más alkalommal kinyitotta az ablakot s azt kérdezte egy oláhtól: „Ezeket a hegyeket ki csinálta?” – „Nem tudom”, – volt a válasz. Méltán mondhatta a német a fültanú Bethlen Miklósnak, hogy ez emberek csak nyelvre és kinézésre különböznek az oktalan állattól. De – tette hozzá – milyenek voltak fejedelmeitek, főuraitok, papjaitok, hogy nem tanították őket?17 Valóban ez állapotokban tükröződik vissza a kormányzat igazi szelleme és értéke. Hogy a fejedelem hogyan fogta fel hivatását a szegénység irányában, azt megvilágitja egy későbbi eset. Midőn Carafa 1685-ben az országba jött s katonái szörnyen rabolták a népet, a fejedelem követet küldött hozzá, hogy ha már pusztítják a földet, „legalább a fejedelemét s az urakét ne bántanák”, „Inkább azokét kell bántani, – vágta vissza Carafa, – mert ők ennek a háboruságnak okai, nem a szegénység”.18
Apáczai Magyar Encyclopaediájának czimlapja.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról
De nemcsak az idegen elemeket nem birták a nemzeti szellem, a polgárosodás keretébe bevonni, hanem azon intézményeket, melyeket az uralkodó magyar protestantismus a nemzeti műveltség oltalmára teremtett, sem óvták meg a hanyatlástól. Fejérvár pusztulásával elpusztult az ottani iskola. Kolozsvár végvárrá levén, az ottani iskola sem maradhatott a katonavárosban. Mindkettő Enyedre helyeztetett át s anyagi megszilárdítása érdekében 1665-ben országos gyűjtést rendeztek. De nem birt igazi erőre kapni, pedig csakhamar a protestánsok felső-magyarországi iskolái is végveszedelembe jutottak. Hasztalan figyelmeztették a nemesebben gondolkozók a fejedelmet a protestáns iskolaügy bajaira. Az agg Bethlen János, „koporsómhoz és istenem eleiben nagy számadásra készülő” állapotában19 fájdalmasan panaszolta neki, hogy „alig vagyon annak a lelki csapásnak egy nagyobb példája, mint a váradi, pataki, kassai s több aprószerű szép iskoláknak csodálatos szélvészben való hányattatása”. Melegen ajánlotta tehát Apafynak a kálvinista enyedi, kolozsvári és fejérvári iskolákat, melyeket szintén nagy veszély fenyeget s azt sürgette, hogy a „ref. collegium Enyeden stabiliálódjék”. Egyik-másik tanintézet megmarad ugyan, de hanyatló állapotban s csak kevés eredménynyel szolgálhatta a nemzeti eszmét és műveltséget. E hanyatlás annál fájdalmasabb, mert épen Erdélyben támadt a nemzeti oktatás egy lánglelkű apostola, ki ugyanakkor, mikor Zrinyi Miklós a nemzeti honvédelem újjászervezésében találta meg a királyi Magyarország megmentésének eszközét, Erdélyben a nemzeti iskola és közoktatás újjá szervezésével akarta a magyarság lételét biztosítani. Apáczai Cseri János20 egészen más viszonyokból került ugyan ki mint Zrinyi Miklós. Őt a szegénység szülte, de szivében ép oly lánggal éltek a legnemesebb nemzeti eszmények, mint Zrinyiében. Valamint Zrinyit nem hagyták aludni a haza szenvedései, akképen Apáczai lelkét messze földön, a hol tanúlmányait folytatta, éjjel-nappal gyötörte szülőföldje nyomorúságainak érzése. Sokszor álmából is felriasztotta, s arra kényszerítette, hogy folyton azon tépelődjék, hogyan segíthetne „honi szentélyünkön.”21 A sors szerencsére Hollandiába vitte tanúlni, hol maga előtt megtestesülve látta az élő példát, minő csodát művelhet a nemzeti polgárosodás, mely a kis, az idegen zsarnoktól kipusztított országot rövid idő alatt virágzóvá, szabaddá, gazdaggá tette. E példa követésére buzdította nemzetét. Haza térve erős akarattal igyekezett a magyar ifjúságot a tudományokba bevezetni. Csak úgy hitte orvosolhatónak az állam bajait, ha a tudomány a nép vérébe megy át. Ehhez pedig jó iskola kellett nemzeti tanitókkal, nemzeti szellemmel.22 Mint Zrinyi az idegen hadvezérektől, Apáczai az idegenből behozott tanároktól akarta a magyarságot megszabadítani. El lehetünk már nélkülük, megélhetünk a magunk erejéből, csak szervezkedjünk, ez mindkettőnek rendületlen hite. Amint Zrinyi a társadalom minden elemét be akarta vonni a honvédelembe, akképen Apáczai mindenréteget befogad közoktatási szervezetébe. Minden községben iskolát akar s fiúnak és lánynak egyaránt helyet követel benne. A népiskola mellett középiskolákat tervez s az egész alkotást nemzeti egyetemmel óhajtja betetőzni. Az oktatás módjára nézve is határozott rendszert jelölt meg. Ily módon Apáczai tulajdonképen kiegészítette Zrinyit. Mindketten ugyanazon eszmét szolgálták. Mindegyikük egész részletes tervvel állt elő eszményeik valósítására. Mindegyikük nagy reformatornak jelentkezik, ki czéljainak tiszta tudatosságával, lelkesedéssel és kitartással hirdette a megváltó igét. De a mint nem lett reformator Zrinyi, akképen nem lett az Apáczai sem. Egyik sem birta a hatalmasok kegyét megnyerni. Apáczainak II. Rákóczy György nyilt ellensége volt. Barcsay Ákos melegen támogatta ugyan s ösztönzésére bőkezűen gondoskodott a kolosvári iskoláról. De Apáczaira már késő volt, gyönge testi erejét hamar kimerítettek a sok munka és méltatlan üldözés. 1659 végén örökre itt hagyta „a háládatlan magyar világot”, mint egyik meleg tisztelője, jeles tanítványa Bethlen Miklós mondja. Eszméinek örököse ez a nagytehetségű, előkelő ifjú lett. Maga is járt Némtalföldön s lelkesitő benyomásokkal tért vissza; ő is meg volt győződve, hogy Erdélynek, ha boldogulni akar, Németalföld példáját kell követnie. Egy izben azt irta Tóthfalusi Kis Miklósnak, ki mint nyomdász Hollandiában virágzó üzlet élén állott: „Csak lopd (sajátítsd) el Hollandiának mesterségeit és csináljunk Erdélyből egy kis Hollandiát.” Tóthfalusi haza is jött, de itthon Erdélyt „a maga sorditiesében” találta, melynek csakhamar áldozatúl esett. Apáczai nyomán haladva úgy járt, mint Apáczai. A kicsinyes, áldatlan viszonyokban ő is nyomorultan pusztult el. Voltak ugyan művelt emberek ez időben is nagy számmal Erdélyben. A Bethlenek három történetirót adtak a magyarságnak, Farkast, Jánost és Miklóst. Kemény János, Szalárdy János, Rhédey László, Cserey Mihály és mások becses krónikát, naplót, följegyzéseket irtak. Paskó Kristóf, a régi lantosok utóda versbe foglalta kora történetét. Haller János a Hármas historiát adta ki. Iró volt is elég, de nem volt irodalmi élet s a legtöbben asztalfiókjuk számára irták könyveiket, melyek elvesztek vagy csak századok multán bocsáttattak közre. Már akkor mondották, hogy a sok tanult és okos iró daczára a kereszténységben egy nemzetség között nincsen nagyobb szűki a könyveknek, mint a magyaroknál.23
Haller Hármas Históriájának czímlapja.
Ugyanonnan
Az általános züllés természetesen a nép közgazdasági életét sem hagyta érintetlenűl. Arra, hogy az államnak socialpolitikai feladatai, a közjólét emelése terén kötelességei vannak, a hatalmasak legkevésbbé sem gondoltak. Mig maguk meggazdagodtak, a tömeg olyan inségbe jutott, melynek eredményei mind a mai napig észrevehetők. Szerencsére legalább nemzetközi bonyodalmakba nem sodortatott egy negyed századon át a haldokló fejedelemség. De mikor végre beköszöntött a háborúk ideje, Erdély hajója vezetés, iránytű nélkűl hányódott a háborgó habokon s vakon engedelmeskedni kényszerült durva, idegen katonák önkényének.
Bethlen Farkas aláirása 1661 július 22-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban