I. Lipót 1686-ban. (Emléklap Buda visszafoglalására.)
Blooteling A. egykorú metszete után. Alján: A Blooteling excudit cum privilegio. Eredeti példányról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Lipót minisztereinek politikája a győzelmek után. A császár gyóntatója. A környezet hatása Lipótra. Tervek Magyarország újjászervezésére. Az 1684-iki értekezlet. Carafa rémuralma. Debreczen kirablása. Az eperjesi mészárszék. A vallásüldözések megújulása. Szelepcsényi halála. Széchenyi György esztergomi érsek. Kollonics bibornok. A fiági örökösödés kérdése. Az országgyűlés egybehivása. A királyi előadások. A Habsburgház fiági örökösödésének elfogadása. Az ellenállási jog eltörlése. Az új hitlevél. I. József megkoronázása. Az eperjesi vérengzések vége. Az új törvényczikkek. A külföldiek honosításai.
A fényes sikerek, melyeket fegyverei arattak, Lipót császár uralkodói egyéniségére s környezetéhez való viszonyára átalakító hatást nem gyakoroltak. A császár a diadal és dicsőség éveiben is, minisztereinek s a kezükre dolgozó gyóntatóknak és szerzeteseknek rabja maradt. A miniszterek Magyarországot továbbra is csak magánérdekeik és vagyonszerzési vágyuk kielégítésére használták s Buonvisi nuntius ismételve irta a pápának, hogy „csak bosszujokat akarják a magyarokon tölteni, a jószágelkobzásokat azért eszközlik, mert hasznot huznak belőlük, azért nem rendezik a zűrzavart, mert halászni akarnak benne.1 Lipót császár maga is tudta ezt, de nem birt befolyásuknak ellenállani, mert Kollonics és papi környezete a vallás eszközeivel tartóztatták vissza minden önálló elhatározástól. Igy minisztereinek kizárólagos befolyása alatt állt, noha mind tehetség nélküli, rossz indulatú emberek voltak s „belátásuk – mint egy modern osztrák történész2 hangsulyozza; – sajnos, nem állt egy szinvonalon a császári hadvezérek ügyességével és szerencséjével”. A nem hivatalos, a gyóntatókból és egyszerű szerzetesekből álló környezetben akadt ugyan tapasztalt, értelmes ember is, de ezeket meg a vallásos szempont tette elfogultakká. Kivált közülük Marco d’Aviano olasz barát, ki nem élt állandóan az udvarban, s kivel a császár évek hosszú során bizalmas levelezést3 folytatott. De a magyarokat ő sem szerette s midőn ügyeikben Lipót tanácsot kért tőle, azt felelte, hogy a magyar nemzet kevéssé hű, sőt inkább ingadozó és gőgös. Igy ez a legbizalmasabb környezet folyton a magyarok ellen ingerelte Lipótot s elhitette vele, hogy lelki üdvösségét veszélyezteti, ha, mint az 1681-iki országgyűlés folyamán tette, a saját józan eszét, nem pedig minisztereit követi. Senki erélyesebben meg nem próbálta a császárt a minden államférfiui gondolat hiján szűkölködő környezet befolyása alól kivonni, mint Buonvisi nuntius, sőt maga XI. Incze pápa. Ismételt intés és figyelmeztetés után végre a pápa hivatalosan kárhoztatta a császár papi környezetét s értésére adta neki, „hogy a gyóntatók által a császári felségnek adott azon tanácsot, mely szerint inkább köteles elfogadni a miniszterek véleményét, még ha az el is tér a tiszta igazságtól, mint saját belátását követni, e tant, mint téveset és veszélyeset, ő szentsége kárhoztatja”.4
I. Lipót 1686-ban. (Emléklap Buda visszafoglalására.)
Blooteling A. egykorú metszete után. Alján: A Blooteling excudit cum privilegio. Eredeti példányról
Mindez azonban nem használt. „Ő felsége – irta Buonvisi a pápának, – a kormány gyeplőjét teljesen kibocsátotta kezéből úgy, hogy egészen czéltalan felvilágositásán fáradozni.” Ezt a nuntius Magyarország érdekében is fölötte fájlalta, másrészt maga Lipót jól tudta, hogy nincs akarata, hogy gonosz emberek játékbábja s később azt a sivár önvallomást tette: „Gyakran nem tudom mit kellene kötelességszerűen akarnom s ez egyedüli oka habozásomnak, mely magamat is annyira kinoz.” E helyzetnek, e környezetnek felelt meg Lipót magyar politikája. Minél nagyobb területeket hódított vissza, annál gyászosabb lett a magyarok helyzete. Minthogy sok száz mértföldre terjedő földet, mely emberemlékezet óta török uralom alatt állt, szerzett meg, eleinte az udvar azt sem tudta, mit kezdjen az új szerzeménynyel? Némelyek a felszabadított országrészt a német birodalom főhatósága alá akarták helyezni, mert a hosszú török uralom kiforgatta magyar jellegéből. Mások azt ajánlották, – s ez eszme régebben egyes magyar urakban is fölébredt, – hogy a magyar királyságból német birodalmi választó fejedelemséget alakítsanak. Ismét mások úgy okoskodtak, hogy a császár nem a német birodalom, hanem a maga és családja számára hódította vissza Magyarországot, melyet a többi örökös tartományokba kell tehát kebelezni. 1684 augusztusban Bécsben napokon át nagy tanácskozás folyt az iránt, mi történjék Magyarországgal? Az értekezlet, melyre egyetlen magyart sem hivtak meg, Lipót elé azt a javaslatot terjeszté, hogy minden terület a császár számára foglaltassék vissza. Azokat, kik ősi jogon igényt tartanak valami jószágra, értesíteni kell, hogy igényeik a béke megkötése után fognak megvizsgáltatni. Össze kell irni az adókat és más szolgálatokat, melyeket a lakosság eddig a töröknek fizetett, s egyelőre továbbra is be kell azokat hajtani. Lipót elfogadta e javaslatokat s végrehajtásukra két bizottságot alakított.5
Még 1685 deczemberben fölmerült az a terv is, hogy bizottságot alakítsanak azon reformok kidolgozására, melyek az ország közigazgatási, katonai és egyházi szervezetében szükségesek. E reformok czéljáúl azonban nem az ország sérelmeinek orvoslását tüzték ki, mert, mint a velenczei követ irta, e sérelmekkel az udvar nem törődött.
Buda visszafoglalása nem hozott tehát írt a nemzet szenvedéseire, sőt épen új és még fájdalmasabb megpróbáltatások künduló pontja lett, mert a reá következő 1687-iki évet gróf Carafa6 Antal tábornok vérengzései örökké rettenetes emlékűvé avatták. Carafa Dél-Olaszországból származott a császári udvarba s nagybátyja, Montecuccoli Rajmond támogatásával gyorsan jelentékeny állásokba jutott. Tábornok lett, noha a legcsekélyebb katonai képességgel sem dicsekedhetett. Inkább udvaroncz, efféle salontábornok volt, ki nagybátyja körében magába szívta a magyargyűlöletet, s mikor 1685-ben a felsőmagyarországi hadak fővezére lett, a Spankauk és Cobok kegyetlenségén is túltett, noha akkor már Thököly bukott ember volt, Felső-Magyarország meghódolt s csupán Munkács vára nem nyitotta meg kapuit. De az ellenállás itt is csak a várra szorítkozott s kezdettől fogva reménytelennek látszott. Mindazáltal Carafa Felső-Magyarországban valóságos rémuralmat léptetett életbe, mely átkozottá tette nevét s újra elrettentette királyától a magyarságot. Carafa e korszak udvari politikájának ép oly typikus megtestesitője, mint Kollonics. Gonosz, gyanakvó, kapzsi ember volt, kinek bécsi palotájára valaki latinúl azt irta: „Magyarország könnyeiből” épült. „Holta után is utálatos, s gyalázatos nevet hagyott a magyaroknál, mint szintén azelőtt Básta; a gyermek is gyűlölséggel említi.”7 Mikor halálának hire hazánkban elterjedt, számos vers – latin – keletkezett, mely átkot szórt Magyarország, Erdély, Horvátország „rémére”.8
Carafa Antal aláirása.
Olvasása: Obseq(entissi)muss servus Antonius comes a Carafa. Eredetije az Erdélyi Múzeum könyvtárában
Kegyetlen kezét legelőször a védtelen Debreczen érezte, melyet még 1686 februárban valósággal kirabolt, embertelenül megkinozva a lakosságot, férfit, nőt egyaránt. Sokakat megöletett,9 még többet üttetett-veretett, hogy vagyonuk kiszolgáltatására kényszerítse őket. Végűl havi 80,000, félévre összesen 480,000 frt sarczot vetett a kifosztott városra. Ez összegen eleintén még Bécsben is elszörnyedtek s azt mondották, hogy vannak a császárnak egész tartományai, melyek ennyit a legnagyobb erőfeszítés mellett sem képesek fizetni. De mikor Carafa azt jelentette, hogy Debreczennek 3000 háza van, s igy egy-egy házra havonkint 26 frt 40 kr, félévre 160 frt esik,10 nem zavarták többé vérengző munkásságát.
A „debreczeni mészárszék” megelőzte Buda visszavételét. De alig hogy Budán a császári zászló lengett, Carafa még rettenetesebb munkához látott. Minthogy Munkács vára daczolni mert vele, agyában pokoli terv fogamzott meg. Hogy bosszúját kitöltse a várbelieken, künn levő rokonaikra s barátaikra vetette magát. Azt jelentette Lipót királynak, hogy a felvidéken olyan összesküvést fedezett fel, melynél veszedelmesebb még sohasem volt, mert részesei „felséged szentséges életére törnek, valamennyi országát és tartományát tönkre akarják tenni s még a keresztény nevet is kiirtani.” Már e följelentésből láthatta volna a király, hogy a legotrombább ámításról van szó. Két évtized óta sohasem volt a nyugalom a felvidéken annyira biztosítva, mint ez időben, habár Munkács még ellenállott. De a váron kivül az egész terület a császáriak kezében volt s a lakosságban föl sem merült az örjöngő, kivihetetlen eszme, hogy Munkács érdekében fegyvert fogjon. A németek azonban kezdettől fogva gyanakodtak s azt hitték, hogy a nép a munkácsiakkal titkos érintkezést folytat. E gyanu abból táplálkozott, hogy a Munkácson lévők közül soknak felesége, gyermeke, rokona, jó barátja a vidéken élt. A vidék és a vár közt csakugyan folyt némi titkos érintkezés. A kün levők érdeklődtek a várbeliek sorsa iránt, néha levelet is váltottak velük, sőt egyet-mást küldtek be nekik. De ez érintkezésnek nem volt politikai háttere; a németeknek semmit sem ártott s a munkácsiak ellenállására befolyást nem gyakorolt. Ez be is bizonyult 1686-ban, midőn Kassán többeket elfogtak azzal vádolva őket, hogy Munkácscsal titkos érintkezésben állanak. A vizsgálat azonban csakhamar kiderítette ártatlanságukat. Csakhogy Carafa máskép fogta fel a dolgot s titkos besugók, jutalomra éhes magyarok készségesen segítették ádáz tervében. Különösen Szentiványi László, kit később, mikor gróf lett „korpási gróf”-nak gunyoltak, lett méltó bűntársa s majdnem két évtized multán, 1705-ben a szécsényi gyűlésen „az eperjesi lanienán (mészárszéken) felmészároltatott magyar uraknak posteritási és az országnak nagy része az ártatlanul kiontott vérek kiontójának és hóhérának felkiáltatott”.11 Csakugyan ő adta Eperjes kiváló polgárait Carafa kezébe koholt levelek segélyével, melyek alapján először Weber Frigyest fogták el, ki azonban katholizált s ezzel egyelőre megmenekült. De emlitette Zimmermann Zsigmond és apósa, Ketzer András nevét. Zimmermann régi, tekintélyes eperjesi nagykereskedő család ivadéka, a protestáns iskola felügyelője, nagy műveltségü ember volt. Ketzer a felvidék olyan családjából származott, mely mindig előkelő szerepet vitt a protestánsok vallásszabadságáért vivott küzdelmekben. Carafa mindkettőjüket elfogatta. Követték őket a börtönbe Fleischhacker György, Ketzer Gábor, András fia, Rauscher Gáspár és Baranyay Ferencz. Teljesen ártatlanok levén, nem vallhattak semmit, mig kinpadra nem vonattak. Noha a kinpadon is csak Zimmermann tett olyan nyilatkozatokat, minőket hóhérai kivántak tőle, a magyarokból és németekből alakított rendkivüli, törvénytelen vérbiróság márczius 3-ikán Zimmermannt, Rauschert, Ketzer Andrást és Baranyayt halálra itélte.12 Erre Carafa Eperjes város piaczán nagy faalkotmányt, theatrumot, vérpadot emeltetett, melyet a nép mészárszéknek nevezett el. Itt folyt le márczius 5-ikén „az első tragoedia”, Ketzer András utolsó útján is Istenre hivatkozva, ki elé immár lépni fog, fennen hirdette, hogy a mivel vádolják „én attól merőben tiszta vagyok, olyasmit meg sem kisérlék”. A halálos itélet végrehajtása előtt az áldozatok félkezét vágták le. Megadással viselték nehéz sorsukat, s a nagyszámu néző közönség hangos zokogása kisérte őket a halálba. Magyar részről kifogást emeltek az eljárás törvényessége ellen, mire Carafa igazolni igyekezett magát.13 Bécsben czélt is ért. „A praesumtio felelte egyik minister – az, hogy a biróság törvényszerűen itélt.”14 Carafa egyébiránt még igazolásának beküldése előtt (márczius 15-ikén) teljhatalmat kapott, mire folytatta működését s megtöltötte az eperjesi börtönöket. Márczius 22-ikén Ketzer Gábor, Feischhacker György, Sárosy Márton, Schönleben György és Medveczky Sámuel, kit biróság elé sem állítottak, április 16-ikán Féja, 22-ikén nagy-idai Székely András, Palásthy Gábor, Radvánszky György, kit előbb embertelenül megkinoztak, Kovács György és Bertók János, május 6-ikán Feldmayer Simon, május 14-ikén Bezzegh György,15 Weber Frigyes. Weber Dániel s három szolga, kiknek neve sem maradt fenn, végeztetett ki. Összesen 24 ártatlan ember vére omlott a rémes mészárszéken. Május 27 Lipót „dicséretes” munkája folytatására utasította Carafát, ki készségesen megfelelt a megbizásnak s ismét tömegesen fogdostatta össze az embereket, mire olyan rémület támadt, hogy sokan Lengyelországba menekültek. Csak mikor ősszel az udvar országgyűlés tartására szánta el magát, korlátolta Carafa vérengző munkáját, melynek „emlékezete nem márványtáblákra, de minden élő magyarnak szivébe16 vérbetükkel” maradt bevésve.
Carafa Antal.
Egykorú metszet után. Bubics püspök gyűjteményének eredeti példányáról
E közben a vallásüldözés sem szünetelt. Az 1681-iki törvényeket Kollonics hatályon kivül helyezte. Mikor a brandenburgi követ felszólalt a magyar protestánsak érdekében, azt a választ kapta, hogy a vallásviszály csak Thököly forradalmi törekvéseinek takarójáúl szolgál. De Thököly bukása nemcsak nem csökkentette, hanem még inkább fokozta az üldözést. Lipót kijelentette, hogy a töröktől visszahódított várakban protestánst nem tűr. Meg is indult az üldözés a visszafoglalt területeken, hol a lakosság csaknem egészen protestáns volt. Gyöngyösről, Váczról, Jászberényből, Esztergom vármegyéből s más vidékekről elüzték a protestáns papokat s elvették a templomokat. Ehhez katonai karhatalom kellett, melyet a budai várparancsnok szolgáltatott.17 Gróf Csáky István 1686 őszén elfoglaltatta az eperjesi, kézsmárki, lőcsei és bártfai, Fenessy György egri püspök 1687 elején a kassai templomokat. Kassán a császár rendeletére a kálvinista templomot katonai raktárrá alakították át.18 A protestánsoknak utóbb még azt is megtiltották, hogy az 1608-iki s más olyan törvényekre, melyek a vallásszabadságot biztosították, akár csak hivatkozni merészeljenek. A vallásügyben Kollonics, „a bécsi pápa”, mint a török nevezte, korlátlan hatalomra tett szert. Mikor 1685. elején Szelepcsényi primás meghalt, az esztergomi érseki szék betöltésénél nem lehetett ugyan Szécsenyi György kalocsai érseket mellőzni, ki a császári ügyért óriási áldozatokat hozott, Szécsenyi lett az ország primása, de hogy kit óhajtott az udvar, jelzi az, hogy Lipót nem a primás, hanem Kollonics számára kérte a bibort, kit győri püspökké s kalocsai érsekké nevezett ki. Ő volt a monarchia legbefolyásosabb főpapja, a császár tulajdonképeni vallásügyi ministere. Politikáját Buonvisi nuntius is több izben kárhoztatta. „Most már – irta 1685 ápril 15-ikén a pápának – több a collegium, mint a vármegye, több a növendék pap mint a katona.”19 Kollonics még inkább elárasztotta az országot jezsuitákkal, nagyobb részt külföldiekkel, kik, mint a nuntius a pápának jelenté, „mérhetetlen kiterjedésű birtokokat kaptak a császártól.” Müködésüknek nem volt igazi foganatja, mert később maga Kollonics20 eléggé sötét képét adta a magyar katholikus egyház belső vallásügyi állapotainak.
Ilyen helyzetben volt az ország, midőn hirét vette királya ama tervének, hogy a királyválasztás eltörlésével a Habsburgok fiágának örökösödési jogát törvénybe akarja igtatni. A magyarok nem egyszer mondották, hogy készek örökössé tenni a királyságot a Habsburgok családjában, ha a török járomból kiszabadítja őket. Ez immár megtörtént s Lipót csakugyan valósítani próbálta családjának százados óhaját, már azért is, mert képtelen állapotnak tartotta, hogy most, mikor Magyarország, vagy legalább igen nagy része, felszabadult, országai egy részében az uralkodó örökösödés, a másikban választás alapján nyerje a koronát. Már 1687 nyarán folytak a fiörökösödés kérdésében Bécsben, részint Kollonics lakásán, részint közvetlenűl a királylyal tanácskozások. A nádor s a többi meghivott magyarok készek voltak az ügyet az országgyűlésen támogami, melyet a király augusztus 22-ikén október 18-ikára Pozsonyba hivott össze. Ekkor még a király azt óhajtotta, hogy a fiág örökösödésének törvénybe igtatását maguk a rendek kezdeményezzék s az országgyűlés czéljáúl csak azt tűzte ki, hogy törvényes örökösét, József főherczeget királylyá koronázza.21
Utóbb azonban más eljárást követett. Tanácsosai ekkor is ép úgy hódított tartománynak tekintették Magyarországot, mint 1671-ben, melynek joga, törvénye, alkotmánya más nincs, mint a király akarata. Az udvar hivatalos és félhivatalos pamphletirói Európaszerte terjesztették ez elméletet, melyet a magyar főpapság s a legtöbb főúr is elfogadott. Egyedűl a nemesség, a vármegyék állottak más elvi alapon, csakhogy őket az eperjesi mészárszék bakói elnémították. Mindazáltal az udvar maga czélszerűnek látta a jogeljátszás kétes elméletét elejteni s az országgyűlésnek kiegyezést ajánlani. Október 30-ikán érkezett Pozsonyba Lipót két fiával, József és Károly főherczegekkel, kik magyar ruhát, prémes mentét viseltek, mi nagy lelkesedést keltett. A császár is feltűnően előzékeny volt s a polgármestertől, ki a hajóhidnál üdvözölte, elkérte az ékes szónoklat szövegét. A rendek nem nagy számmal jelentek meg s a kik eljöttek, leginkább ifjabb emberek voltak. Ez feltűnt a primásnak, ki midőn tisztelegtek nála, csodálkozva említette, milyen kevesen vannak s ők is csupa fiatalok. Hol maradtak – kérdé – a tisztes, idős, nagyszakálú férfiak? De maga megadta a kérdésre a választ. Ha – mondá – az idősebb embereknek fejét veszik, bizony csak fiatalokat küldhetni az országgyűlésre.22
Kollonics Lipót bibornok.
Canon festménye után
Az udvar nem szivesen időzött Pozsonyban s siettetni akarta a tárgyalások menetét. Lipót már október 31-ikén átadta előterjesztéseit, melyekben kifejtette egész politikai programmját. Az előterjesztések szerint a király Magyarországot hódított tartománynak tekinthetné s olyan törvényeket adhatna neki, a minőket akar. De hajlandó a régi alkotmányt visszaállítani és megtartani a következő három feltétel mellett: az első az, hogy a most megkoronázandó király hitlevele olyan legyen, mint I. Ferdinándé volt; a második az, hogy a Habsburgok fiágának örökjoga törvénybe igtattassék; végűl a harmadik az, hogy törvény által eltöröltessék II. Endre király 1222-ki arany bullájának 31. czikke, mely a rendeknek bizonyos esetekben jogot ad, hogy egyenkint vagy együttesen fegyveres ellenállás fejthessenek ki a királyi hatalom irányában. Ez a jog, – mondotta, – a legutóbbi századok tanubizonysága szerint végtelen inség kútfeje lőn az országra.
Ebben teljesen igaza volt. Az ellenállás joga, a középkor sajátos fejlődésének terméke, nem illett többé a magyar alkotmány keretébe. Különben sem volt értéke soha, mert a király mindig lázadónak tekintette azt, a ki ellene fegyvert fogott s ha erősebb volt, az aranybullában biztosított jog daczára keményen megfenyítette. A mi a második feltételt, a fiörökösödést illeti, ez is elveszté egykori jelentőségét, mert a Habsburg-korszakban a királyválasztás úgy is inkább formasággá, részben pénzkérdéssé vált, melyből az országnak semmi haszna sem volt. Ép úgy csak a papiron létezett, mint az ellenállás joga. „Mindkettő elavult s az újabb korba be nem illő törvény volt már,”23 s eltörlése nem ártott a magyarság nagy nemzeti és állami érdekeinek. A főurak gróf Draskovich Miklós kivételével, valamint a főpapság nyomban el akarták fogadni a fiág örökösödését s a városok, mint Kollonics utóbb irta, szintén velük tartottak. November 4-ikén ez ügyben üzenetet intéztek az alsó táblához, mely elvben szintén nem ellenezte. De senki sem levén tisztában a határozat következményeivel, az alsó tábla nem akarta a dolgot elhamarkodni. Végűl a személynök azon ismételt biztosítására, hogy a királynak nincs szándékában a nemesség kiváltságait megnyesni, november 7-ikén ez a tábla is elfogadta a fiág örökjogának beczikkelyezését. Csak egy szónok akarta feltételűl kitüzni, hogy az arany bulla említett záradéka érvényben maradjon. De a többség minden kikötés nélkül kimondotta a fiág örökösödését azon indokolással, hogy az ország hálával tartozik a Habsburgok uralkodó családjának, mely Budát visszahódította s Magyarország legnagyobb részét felszabadította. A két ház határozata csak Lipót király figyermekeinek örökjogára vonatkozott, de a spanyol követ sürgetésére e jogot a Habsburgok spanyol ágának férfitagjaira is kiterjesztették. Ezzel Magyarország megszünt választó királyság lenni s a magyar nemesség lemondott a fegyveres ellenállás középkori jogáról. Mindkét határozattal az országgyűlés csak a tényleges viszonyokhoz alkalmazkodott. Szorosabbra füzte ugyan a magyar állam és uralkodó családja közt a kapcsokat, de nem áldozott fel semmit, minek megtartása az ország érdekében állott.
A Habsburg-ház örökösödési jogáról szóló 1687: II. törvényczikk bevezetése.
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárának eredeti példányáról
Csakhogy volt a királynak még egy harmadik feltétele is, a koronázó hitlevél megváltoztatása, illetve az eddigi hitlevél helyett I. Ferdinánd hitlevelének alkalmazása. I. Ferdinánd hitlevelében természetesen szó sem volt még vallásszabadságról s sok olyan jogról vagy alkotmányos biztositékról, mely azóta vétetett be királyaink hitlevelébe. Az I. Ferdinánd hitleveléhez való visszatérés visszaesés, igen fontos alkotmányos biztosítékokról való lemondás volt tehát s a Lipót által ajánlott kiegyezés sulypontja épen e feltételben feküdt. Csakugyan ez ellen folyt legtovább az ellenállás s első sorban természetesen a protestánsok sürgették, hogy az eddig 17 pontból álló hitlevél szövege továbbra is megtartassék. A katholikus többség azonban új hitlevelet szerkesztett, mely csak hat pontból állt. Kimaradt belőle, hogy legalább 3 évenkint országgyűlés tartassék, hogy a magyar ügyeket csak magyarok intézzék; kimaradtak belőle a nádor hatáskörére és választására, a véghelyek kapitányainak magyar voltára, az idegen zsoldosok kivitelére, a városokra, a vallásszabadságra s általában a vallásügyre vonatkozó határozatok. Az új hitlevéllel a magyar alkotmány sokkal lényegesebb változásokat szenvedett, mint a királyválasztás s az ellenállás jogának eltörlésével. Az a király, ki erre a hitlevélre tett esküt, jóval korlátlanabbúl uralkodhatott, mint bármelyik előde. Ezzel az országgyűlés örökös királyának fogadta a kilencz éves József főherczeget s deczember 9-ikén nagy fénynyel meg is koronázta. A közjogi ünnepélyt sokféle mulatság, nagy udvari ebéd követte, mely 15,000 frtba került ugyan, de igen rossz volt.
Még a királyi előterjesztések tárgyalása előtt, november 3-ikán szóba hozták a rendek az eperjesi mészárszék ügyét. Minthogy akkor is sokan sinylődtek az eperjesi tömlöczökben, a városháztéren ott állt a mészárszék, a kivégzettek hullái a bitón függöttek, az árvák nem kapták vissza jogtalanul elkobzott vagyonukat, mindkét tábla a királyhoz fordult. Noha Lipót ekkor is azon hitben volt, hogy „kárhozatos összeesküvés” forog fenn, nem utasíthatta el a rendeket s véget vetett Carafa önkényeinek. De Carafát is megvigasztalta, tábornagygyá és titkos tanácsossá nevezte ki.24
I. József koronázása.
Egykorú metszet után. Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példányáról
A vallásügy természetesen szintén szóba került a gyűlésen s a protestánsok sérelmeit a katholikusok egy része azzal tromfolta le, hogy azt hirdette, hogy Magyarország csakugyan hódított ország, melyet a király kénye-kedve szerint kormányozhat. Ha tehát a protestánsok régi törvényekre hivatkoznak, hajtsa végre a király azt, mely a protestánsok megégetését rendeli el. Ellenben az e században hozott törvényeket, melyek a vallásszabadságot biztosítják, bármikor felfüggesztheti a király, mert a vallásszabadság az a szikra, mely a lázadásokat lángra szokta lobbantani. El kell tehát e szikrát örökre oltani. Ily felfogás mellett természetesen vallásügyi sérelmet az országgyűlés nem orvosolhatott. Alkotásai a 28 czikkből álló törvénykönyvbe foglalvák, melyet a király 1688 január 25-ikén szentesitett. Az első czikk József főherczegnek királylyá koronázását és esküjét, (a hitlevelet nem), a második és harmadik a fiági örökösödést igtatja be s emeli jogerőre. A negyedik a 31-ik czikk kivételével érvényesnak nyilvánítja az arany bullát. Az ötödik megerősíti a közkegyelmet s csak a lázadás fejét (Thökölyt) s nehány hivét veszi ki, kik hazaárulóknak nyilváníttattak. A hatodik eltörli az eperjesi kivételes vérbiróságot, a hetedik az özvegyek és árvák lefoglalt jószágainak visszaadására kéri a királyt. A vallásügygyel a huszonnegyedik czikk foglalkozik s a király különös kegyelmeképen egyelőre „még” érvényben hagyja az 1681-iki vallásügyi törvényeket, melyek a protestánsokra igen kedvezőtlenek voltak, az időközben visszaszerzett roppant területekre pedig ki sem terjedtek. A többi törvények szellemüket és tartalmukat tekintve, egyaránt lényegesen eltérnek a régibb országgyűlések végzeményeitől. Nincs többé szó róla, hogy csak magyarok intézzék a magyar ügyeket, hogy a török béketárgyalásokhoz magyar követ küldessék, hogy a végvárak kapitányai magyarok legyenek. Ép oly kevéssé emlékezik adóról, pénzügyekről, hadügyekről, melyek intézésére az országgyűlés befolyást sem igyekezett többé nyerni, hanem hallgatólag belenyugodott a fennálló törvénytelen állapotba. Az 1687-iki törvénykönyvben csaknem teljesen elmosódik Magyarország önállóságának képe s a felszabadított Magyarország nem állam, hanem bécsi kormányzat alatt álló tartomány lett. Azelőtt legalább a törvény hirdette önállóságát. Most a törvényhozók nem sokat törődtek többé vele, hogy annál inkább gondoskodhassanak a saját osztályérdekeikről. A törvénykönyvből élesen kidomborodik a törekvés, hogy a főurak gazdasági helyzete a nemesség s a tömeg rovására szilárdabb alapot nyerjen. De az új korszak irányát és szellemét a legszembetünőbben az jelzi, hogy az országgyűlés nem kevesebb, mint 167 külföldit (egy családból többet is, így négy Liechtensteint) honfiusított. Van köztük mindenféle nemzetiség, német, olasz, franczia, cseh, lengyel. Vannak herczegek, grófok, bárók, egyszerű nemesek és katonák. Jelesebb hadvezér alig akad köztük. A legtöbben császári fő- vagy kisebb hivatalnokok. Némelyiknek állása jelezve sincs, sőt a törvény szövegezői végűl belefáradtak az új magyarok névszerinti felsorolásába, s a XXVIII. t.-cz. vagy husz nevet említve egyszerre igy folytatja: „és a többieket, kik a jelen czikk előbeszédében (a fejben) név szerint említvék”. Olyan nemzetközi társaság vonult be ekkor Magyarországba s nyerte meg a birtokszerzés jogát, mint Csehországban a harmincz éves háború folyamán. A töméntelen honfiusított közül utóbb csak az olasz Guadagni család magyarosodott el s a tömeges honfiusítás az idegen-uralom megszilárdításának eszköze akart lenni.
Az 1687-iki törvénykönyv záradéka.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról