Thököly útja a havasokon át.
(A Királykő, a Barcza völgye, Ó-Tohán falu és a zernyesti csatatér.) Dr. Szádeczky Lajos által eszközölt fényképfelvételek után rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Lotharingiai Károly halála. Apafy uraIkodásának utolsó évei. Halála. Teleki Mihály politikája a fejedelmi szék betöltése kérdésében. Thököly Imre fellépése. Útja a havasokon át. A zernyesti ütközet. Teleki Mihály halála. A keresztény-szigeti országgyűlés. Thököly erdélyi fejedelemségének vége. A törökök sikerei a déli tartományokban. Nándor-Fejérvár elveszte. Badeni Lajos Erdélyben. A hollandi békeközvetítés. Az 1691- és 1692-iki háború. A szalánkeméni győzelem. Várad visszafoglalása. Nándor-Fejérvár 1693-iki ostroma. A háború folytatása 1694- és 1695-ben. II. Musztafa szultán. Frigyes Ágost szász választó. A szultán Lippa alatt. A törökök lugosi győzelme. Veterani halála. Temesvár 1695-iki ostroma. Eugen savoyai herczeg.
Eközben Magyarországban Kanizsa megadta ugyan magát, de a császárt új csapás érte, mert Károly lotharingiai herczeg, a dicsőséges hadvezér és Magyarország tulajdonképeni felszabadítója, ki újra a magyar sereg élére akart állani, április 12-ikén meghalt. Lajos őrgrófban jeles utódot nyert ugyan, de a császár nem láthatta el kellő sereggel s midőn Lajos augusztusban Szerbiába, a jagodinai táborba érkezett, ott összesen 11,021 embert talált. E kis sereggel nem támadhatta meg a hatalmas had élén előnyomuló nagyvezért, hanem sietve Erdélybe indult, hol a császári uralom ép oly veszélyben forgott mint a Balkánfélszigeten.
Az 1690-ik esztendő Erdély beléletében nevezetes változásokkal kezdődött. Apafy Mihály 1688 óta, mikor neje, Bornemisza Anna, meghalt, (augusztus 8.) még kevesebbet foglalkozott közügyekkel, mint annakelőtte. Búskomorság vett rajta erőt, kerülte az embereket s tanácsosaival is alig érintkezett. Azt mondotta, inkább lenne falusi biró, mint fejedelem. Utóbb kedélye kissé földerült ugyan, de az uralmat állandóan Teleki vitte, kivel Bécsben annyira meg voltak elégedve, hogy bármi pénzhiányban szenvedtek, 1689-ben 40,000 tallér értékü ezüstneművel tüntették ki. Ellenben az ország viszonyát a koronához nem rendezték s a sokat emlegetett diplomát Lipót nem adta ki, habár az erdélyi követek minduntalan megjelentek érte az udvarban. Erdély jogviszonya a királyhoz rendezetlen volt tehát, mikor Apafy 1690 április 15-ikén meghalt.
Az erdélyi közvélemény azt óhajtotta, hogy fia, a kiskorú II. Apafy Mihály legyen utódja, mint azt Lipót mindig kilátásba helyezte. De mihelyt az öreg fejedelem meghalt, Bécsben elérkezettnek látták az időt, hogy végleg megszüntessék a külön erdélyi fejedelemséget. E törekvést buzgón támogatta Teleki, ki attól félt, hogy eddigi korlátlan hatalmát elveszti s más emberek léphetnek előtérbe. Úgy okoskodott, hogy a kiskorú Apafy fejedelemsége esetén nem ő, hanem „eme büszke gyermek, Bánffy György, ez a szeles Bethlen Gergely lesz itt az úr”, kiknek első dolguk az lesz, hogy fejét elüttessék.1 Azon dolgozott tehát, hogy a fejedelmi szék be ne töltessék többé, s kebelbarátja, Heissler Donát, német tábornok mellett tovább is ő vigye a kormányt. Ez azonban nem tetszett a közvéleménynek, másfelől meg okot adott a portának, hogy az üresedésben levő fejedelemséget, melyet még mindig török hűbérnek tekintett, betöltse. A szultán június 8-ikán Thököly Imrét nevezte ki Erdély fejedelmévé s megfelelő haddal látta el, hogy trónját elfoglalja. Erdélyben csakhamar értesültek Thököly készülődéseiről, mire Teleki erélyesen megtette ellenintézkedéseit. Az országgyűlés útján június 22-ikén parancsot adott ki, hogy Thökölyhez senki se merjen csatlakozni, különben „semmiképen többé gratia fejének nem adatik”, hanem az úri és főrend a várakba huzódjék, „a közönségesebb rend és köznép peniglen mentül felesebben együvé erdőben vagy havasban magokat összevervén és megerősítvén oltalmazzák magokat”.2
Ez időben tényleg Teleki volt a fejedelem s igen komolyan vette tisztét, mert nem kételkedhetett benne, hogy életének egész munkája, állása, vagyona, családja jövője forog a koczkán. Lázas sietséggel dolgozott tehát. Elrendeltette a közfelkelést, intézkedett a moldvai és havasalföldi szoros útak és ösvények bevágásáról és a szorosokban levő erődítmények kijavításáról. Erélyes parancsaival a nemesség és székelység nem mert ellenkezni. Teleki, noha felesége és nagyobbik fia beteg volt, augusztus 15-ikén, Gernyeszegről akart a táborba indulni, azzal az elhatározással, „ha úgy kivántatik, vérem kiontásával is ő felségéhez való hűségemet megmutatom; pro caesare, rege, principe, patria kész vagyok meghalnom”.3
Thököly e közben Havasalföldén át török és tatár hadakkal s a körében levő bujdosókkal előnyomult s a törcsvári szorosból augusztus 17-ikén csatlakozásra hivta fel a népet, mely esetre védelmét igérte, ellenben azokat, kik menedéket nem kérnek, végpusztulással fenyegette.
Egyelőre azonban Thököly az országon kivül állt s nehéz volt bejutnia, mert a szorosokat Teleki és a német hadak vezére, Heissler elzárta és gondosan őrizte. Thököly nem is merte fegyverrel kierőszakolni a szorosokon való átkelést. Volt ugyan 20–25,000 főnyi hada, melynek nyilt mezőn jó hasznát vehette, mert ott túlszáma kellően érvényesülhetett. De azzal nem. biztathatta magát, hogy a jól megerősített szorosokból kiveri az ellenséget. Rajtaütéssel megvette ugyan a törcsvári szoros oláh bejáratánál levő sánczot, de nem ott folytatta az előnyomulást, hanem merészen neki ment hadai nagyobb részével a 2600 méter magas hegységnek s a szorosokat őrző német-erdélyi sereg hátába került. Tervét nagyon ügyesen hajtotta végre s „kietlen helyeken, s ösvényeken, hol soha lovas ember, s talán gyalog is nem járt,” ereszkedett le észrevétlenűl a tágas völgyekre.4 Heissler, ki 4 ezreddel s az erdélyekkel a törcsvári szorosnál várta, nem is sejtette, mi történt, midőn augusztus 21-ikén jelentést vett, hogy Thököly Zernyest és Tohán közt áll. Rögtön oda sietett; vele volt Teleki, a ki elhozta fehér szakállát, – mint mondá – s nagyban biztatta a székelyeket. Thököly be akarta keríteni az ellenséget, de Heissler észrevette szándékát s Telekit a székelyekkel, Doria ezredest 6 század némettel a tatárok ellen rendelte. A tatárok megfutottak s Telekiék hevesen űldözték őket. Csakhogy e közben Thököly a meggyengült német főseregre vetette magát s szétverte. Heissler és Doria több tiszttel foglyúl esett, katonái nagyrészt levágattak. Teleki látva, hogy a csata elveszett, Kálmán nevű kedves lován menekülni igyekezett. De a ló megbotlott, Teleki leesett s az űldöző törökök, kik nem ismerték, mert egyszerü fekete ruhát viselt, megölték. Thököly a holttestet felöltöztette s a gyászoló családhoz küldte.
Thököly útja a havasokon át.
(A Királykő, a Barcza völgye, Ó-Tohán falu és a zernyesti csatatér.) Dr. Szádeczky Lajos által eszközölt fényképfelvételek után rajzolta Cserna Károly
A zernyesti győzelem után a szászok készségesen Thököly mellé álltak, ki a másik két nemzetet is csatlakozásra hivta föl. Szózata mindenütt lelkes visszhangot keltett s csak a tanácsurak egy töredéke folytatta Kolozsvárból az ellenállást. Az urak Bethlen Miklóst Bécsbe küldötték, másrészt a Szerbiában álló Lajos őrgrófhoz fordultak segélyért. Az őrgróf nyomban elhatározta, hogy Erdélybe siet. El is indult, de mig a hosszú utat megtette, Thököly Keresztény-Szigeten, Szeben közelében országgyűlést (szeptember 25-29.) tartott, melyen a rendek nagy számmal jelentek meg. Hálát adtak neki, hogy felszabadította őket s egyértelemmel fejedelmükké választották, 21 hivét pedig honfiúsították. Gondoskodtak hadai élelmezéséről s gabonában, marhában és borban nagy adót ajánlottak, a német natiót meg átok súlya alatt örökre kizárták az országból.5
Kitartó magyar hivei, ama kevesek, kik az utóbbi öt nehéz esztendőn át is mellette maradtak, rokona báró Petrőczy István, hűséges diplomatája, Sándor Gáspár s mások leborotváltatták hosszú szakálukat, jeléűl annak, hogy a bujdosás szomorú ideje immár véget ért. De Thököly nem követte példájukat. Sejtette, hogy a szerencse kereke könnyen megfordulhat s Bécscsel próbált megegyezni. Foglyát, Doria ezredest, e végből az udvarba küldötte s az erdélyi fejedelemséget, római birodalmi fejedelmi czimet, tábornagyi rangot, magyarországi ősi jószágait kérte, mely esetben kész volt a császárhoz állani, sőt a mellette levő török hadat felkonczolni. Lipót azonban ilyen feltételekről hallani sem akart s csupán kegyelmet helyezett kilátásba. E közben Lajos őrgróf benyomult az országba s október végén harcz nélkül kiszorította Thökölyt, ki később sem tudta Erdélyt visszaszerezni.
A zernyesti csatatér.
Rajzolta Székely Árpád
Thököly erdélyi vállalata azonban a nagyvezérnek és a portának rendkivüli előnyöket hozott. A császári sereg Erdélybe vonúlván, a Száván túl a nagyvezér lett a helyzet ura. Visszafoglalhatta az elvesztett területeket Nis, Viddin s a többi várakkal együtt, mire október 1-én Belgrádot tette ostrom alá. Október 6-ikán egy bomba meggyujtotta a várban levő nagy lőporraktárt. Egymás után négy borzasztó erejű robbanás történt, mely nehány ezer embert megölt s a falakat összedöntötte. Erre a törökök rohamot intéztek s megvették a várat,6 melyben hat ezred pusztult el. Belgrád elestének hire az udvarban leirhatatlan rémületet keltett. Tudták, hogy Bécsig nyitva áll a nagyvezér útja s nincs sem erősebb vár – még Budát sem helyezték négy év alatt védhető állapotba – sem hadsereg, mely feltartóztathatná. Hevenyében újra erősíteni kezdték tehát Bécset, Lajos őrgrófot meg Erdélyből kirendelték s felhatalmazták, hogy végszükség esetén egyezmény utján Thökölynek engedje át. De az őrgróf nem törődött a parancscsal, hanem Erdélyben maradt s végleg visszaállította benne a császári uralmat. Helyesen számított, mert a nagyvezér első sorban Belgrád erődítményeit javította ki s csak a közeli szlavon részeket szállotta meg. Tovább az előre haladott évszak miatt nem nyomult. Igy az udvar aggodalmai nem teljesültek, ámbár 1690-ben „az Isten is megrántá, – irja az egykorú – a zabolát egy kevéssé.” A fellengző ábrándok Konstantinápoly megvételéről immár eltüntek s Belgrádból a felszabadított magyar államterület is örökös veszélyben forgott. Ismét felmerült tehát a kérdés, hogy vagy a francziával vagy a törökkel kell békét kötni. Lipót azonban XIV. Lajossal semmi esetre sem akart megbékélni, hanem a portán tett próbát. Nyugati szövetségesei szintén ez irányban befolyásolták s azt mondották, hogy Erdély átengedésével békét kaphatna a töröktől. A császár nem ellenezte, hogy Hollandia átvegye a közvetítést, mire a hollandi Hussay, mint békeközvetítő, 1691 április 28-ikán Bécsből Törökországba indult. De alig hogy megérkezett, II. Szulejmán szultán június 23-ikán meghalt s helyét Ahmed foglalta el. Az új szultán eleinte zavargásoktól félt s még a Szerémségből is haza rendelte a csapatokat. De csakhamar ő is a nagyvezér harczias befolyása alá került, ki mult évi fényes sikerei után folytatni akarta a háborút.
Igy a béke 1691-ben sem létesülhetett. A nagyvezér hatalmas sereggel, melyben 300 franczia tiszt, hadmérnök és tüzér szolgált, jelent meg a Szávánál, mig a császári hadat ismét Lajos badeni őrgróf vezette. A török előbb Zimonynál sánczolta el magát, de látva hogy az ellenség nem meri megtámadni, augusztus 15-ikén utána nyomúlt. A császári sereg Szalánkeménnél állt s balszárnyával a Dunára támaszkodott, hol némi hajóraj is segitette. A nagyvezér 17–18-ika közti éjjel észrevétlen megkerülte a németek hadállását s 18-ikán reggel a császáriak hátában levő magaslatokon állott. Ez azonban nem ijesztette meg, hanem inkább felbőszítette Lajos őrgróf csapatait. A török merész mozdulatát még a közlegény is sértésnek tekintette, melyet vérrel kell lemosni. Halálra szántan leste tehát a tábor a pillanatot, melyben bosszút állhat a törökön. Lajos őrgróf augusztus 19-ikén délután kezdte a harczot. Csapatai, köztük magyar, brandenburgi és bajor hadak, ellenállhatatlan erővel rohantak a magaslatokon sánczaiban álló ellenségre. Ismételve visszaverettek ugyan s órákig ide-oda hullámzott a tusa. De midőn a nagyvezér elesett, Lajos őrgrófé maradt a győzelem. A szalánkeméni csatát, mely szárazon és vizen folyt, a XVII. század legvéresebb harczának mondják, melyben mindkét fél roppant veszteséget szenvedett. Török részről a nagyvezér, a janicsár aga, valami 18–20 pasa, töméntelen tiszt s 18–20,000 ember esett el. A janicsárokból alig 2000-en birtak menekülni. A pasák főzászlai, 154 ágyú, 10,000 sátor, 10,000 darab szarvasmarha, 5000 ló, 2000 öszvér és teve, a tábori pénztár 54 ládában a győztesek kezébe került. De ők is roppant sokat, vagy 7000 embert, köztük 300 tisztet vesztettek. Itt esett el gróf Zrinyi Ádám, a költő fia, családjának utolsó szabad fisarja, mert Péter fia, János ekkor már rég börtönben sinylett, hol meg is halt.
A szalánkeméni ütközet.
Egykorú metszet után. Az országos képtár T. 762. számú példányáról
Az őrgróf a győzelem után visszafoglalta ugyan Szlavoniát, de Belgrád ostromára nem érzé magát elég erősnek. Igy az 1691-iki év elhárította azokat a roppant veszedelmeket, melyek 1690-ben keletkeztek, de a Balkán megszerzésének tervét az új győzelem sem eleveníthette föl. Megint béketárgyalások kezdődtek, de sikertelenűl. A háború 1692-ben tovább folyt, de noha ismét Lajos őrgróf volt a vezér, a Száva vidékén minden lényeges eredmény nélkül. Csupán Várad vára, mely 1689 óta ostromzár alatt állt, adta meg magát.7
A hadjárat meddősége arra birta az udvart és szövetségeseit, hogy újabb béketárgyalásokat kezdjenek a portával. Az angol lord Paget Vilmos, s a hollandi Heemskersk érintkezésbe léptek a nagyvezérrel s a tényleges birtokállomány, az uti possidetis alapján egyezkedni akartak vele. De nem boldogultak. Igy 1693-ban újra megkezdődtek a hadműveletek s a császári sereg, melynek fővezére Crouy herczeg volt, Belgrádot kezdte vívni. Csakhogy az ostrom nem volt kellően előkészítve s egy hónapig tartott, mig a nehéz ágyúk megérkeztek. Crouynak általában nem volt tekintélye s örökösen veszekedett alvezéreivel, főleg Heisslerrel. Szirmay András, ki követségben járt a táborban, hamar észrevette Crouy és Heissler, a lovasság és gyalogság közti gyűlölséget.8 Igy az ostrom lomhán, kedvetlenűl folyt s mikor nagy török had közeledett a vár fölmentésére, Crouynak vissza kellett vonulnia. Egyéb bajok is történtek s a Temesközből a tatárok egész Debreczenig dúlták az országot. E sikerek a portán ismét a harczias hangulatot emelték túlsulyra s a szultán 1694 tavaszán elcsapta a békés hajlamú nagyvezért. Folyt tehát a háború 1694-ben is. A török had Belgrádból átkelt a Száván, s szeptemberben Péterváradot9 kezdte vívni, melyet Caprara, az új főparancsnok megvédett ugyan, de nagyobb eredményt elérni nem birt. Minthogy Londonban és Hágában rossz néven vették a portától, hogy az ismételve tett közvetítő kisérletek daczára békülni nem akar, szóba került, hogy Holland, Anglia és Velencze egyesült hajóraja a Dardanellákba nyomuljon. Az udvar ezt már régebben sürgette. De a fegyveres beavatkozás az angol és hollandi kereskedelmi érdekekbe ütközött s igy a Konstantinápoly elleni támadásból semmi sem lett és a háború 1695-ben is az eddigi keretben folyt.
Az év elég kedvező kilátások közt nyilt meg. Január 12-ikén Gyula vára megvétetett s csakhamar Oroszország is nyomatékosabban kezdte viselni a háborút. Ennek következtében a porta hajlandóbb lett a békére s lord Paget ismét Törökországba útazott. De alighogy megérkezett, Ahmed szultán február 6-ikán meghalt s unokaöcscse II. Musztafa foglalta el helyét, ki eddig élete nagy részét börtönben töltötte. Nem ismerte a politikai és katonai helyzetet, visszaútasította a békeajánlatokat s erélyesen akarta a háborút folytatni. Bécsben szintén készülődtek. Frigyes Ágost szász választó 8000 főnyi segély hadat igért, ha a császár önálló parancsnokságot biz reá. Minthogy a Rajnánál nem alkalmazhatta, mert Anglia és Lajos őrgróf nem tűrték, Lipót a magyar hadak főparancsnokává nevezte ki a választót. Frigyes Ágost bámulatos testi erejű, de léha fiatal ember volt, eszem-iszommal, kártyázással töltötte idejét s a vitézi tudományhoz semmit sem értett. Mikor később Kolozsvárra vonult, leitta az összes erdélyieket, noha ők is értettek hozzá. Az asztalnál a nagy ezüst tányért, az ezüst kancsót úgy összehajtotta, akár a papirost, sőt a nagy erős patkót is széttörte. „Bár annyi esze lett volna, mint ereje”, – jegyzi meg a szemtanú Cserey, – de én semmi fejedelmi virtust nem láthatok benne.” Caprarát rendelték ugyan mellé tanácsadóúl, de az öreg tábornoknak sem tehetsége, sem tekintélye nem volt s a hadjárat szomorú lefolyást vett. A császári sereg a péterváradi táborban egyesült. Noha 50,000 emberből állt, a választó a Belgrádnál levő török főhadat nem merte megtámadni. Arra számított, hogy a török átjön a Száván, mely esetre megveri s Temesvár ostromára indul, mi végből Veteranit Erdélyből a Temesközbe rendelte. Musztafa szultán azonban Belgrádból nem Péterváradnak, hanem Temesvárnak nyomult, honnan Erdélyt akarta porrá tenni s Lippát, Váradot visszavenni. Pancsovánál hidat veretett s augusztus 25-ikén átkelt a Dunán. A választó erről még az nap értesült s augusztus 29-ikén el is indult a Maros felé, hogy a Lippának nyomuló Veteranival egyesüljön.10 De a sereg az elnéptelenedett, mocsaras, posványos vidéken eltévedt s a vezérek czivakodása közben minden tájékozódást vesztve ide-oda menetelt. E közben a szultán szeptember 6-ikán Lippa alá érkezett, melynek parancsnoka, bizton számítva rá, hogy a választó serege egy-két nap alatt itt lesz, erélyes ellenállásra készült. A török rohammal megvette ugyan a gyönge várat, de hogy két tűz közé ne kerüljön, 13–14-ike közti éjjel sietve visszavonult Temesvárra. A választó és Veterani közt nem állt tehát ellenség s a sereg könnyen kezet foghatott volna. Szeptember 13-ikán a választó értesítette is Veteranit, hogy egyesülni fog vele. Csakhogy arra a hirre, hogy a belgrádi török Péterváradot fenyegeti, szeptember 16-ikán visszavezette seregét a Dunához s Veterani magára maradt a túlnyomó török hadak közelében. Utközben a választónak mégis csak eszébe jutott, hogy az erdélyi hadtestet a töröknek szolgáltatta át s minthogy Péterváradról kedvező hireket kapott, szeptember 21-ikén nagyobb lovas hadat indított Veterani segélyére. De elkésett s a császár egyik legvitézebb, legnemesebb tábornoka, kit az erdélyiek úgy szerettek, mint édes atyjukat, már áldozatul esett a választó könnyelműségének.
Veterani tábornok.
Egykorú metszet után, Ricaut „Der neu eröffneten Ottomanische Pforten Fortsetzung” (Augsburg, 1700.) czímű művéből
Veterani, ki a hozzá intézett hivatalos értesítések alapján nem kételkedhetett benne, hogy a fősereg szeptember 6-ikán Lippánál lesz, a maga 7–8000 emberével 8-ikán Lugosról a Maros mentén szintén oda sietett: Lippa közelében tudta meg, hogy a vár török kézbe került. Visszafordult tehát, hogy legalább Lugost fedezze. Mikor megtudta, hogy a szultán Lippáról Temesvárra tért vissza, még bizonyosabbra vette, hogy ez csak a választó közeledése miatt történhetett. E föltevést igazolta a választó maga, ki újra jelentette neki közeledtét, mire Veterani még eleséget is szerzett az érkező főseregnek. Csakhogy e közben a választó ismét mást határozott s visszavonult. Alig hogy ezt a szultán megtudta, egész erejével Veteranira vetette magát, ki Lugos mellett szeptember 20-ikán hősies ellenállás után életét s serege nagy részét elvesztette.
Ha a török kiaknázza győzelmét, Erdély kétségkivül hatalmába kerül, mert a választó nem törődött védelmével s csak akkor vonult oda, mikor azt a megnyugtató értesítést vette, hogy a török nem fenyegeti. De a szultán megelégelte a dicsőséget s befejezte a hadjáratot.
E szörnyü kudarcza daczára 1696-ban megint a választót nevezték ki a magyarországi hadak fővezérévé s az eredmény megint oly szomorú volt, mint mult évben. A sereg Temesvárt vette ostrom alá, de mikor a szultán a vár segítségére sietett, egy eldöntetlen csata után abban hagyta a vívást s a választó már szeptember 16-ikán Bécsben mulatott. De még ez sem szabadította meg tőle a hadsereget. 1697-ben ismét őt nevezték ki fővezérnek, csakhogy most már Eugen savoyai herczeget rendelték mellé helyettesűl. Szerencsére csakhamar a lengyelek a választót királyukká választották, ki tehát nem jöhetett többé Magyarországba s 1697-ben a császári sereg fővezére Eugen savoyai herczeg lett.
Eugen herczeg nemcsak méltó utóda volt ez időszak hirneves törökverőinek, Károly herczegnek, Lajos őrgrófnak, Miksa Emánuel bajor választónak, hanem egy fejjel kimagaslott sorukból. Ez időben csak 32 éves volt, alacsony termetü, ösztövér, rút ember; arczát főleg felső ajka torzitá el, mely oly rövid volt, hogy be sem csukhatta száját, s két hosszú foga mindig kilátszott.11 Szeméből azonban sugárzott a tűz, a szellem, az értelmi erő. „Mars Vénus nélkül” mondották róla Velenczében, az akkori Párisban, hová a nyaratszaka hadakozó arany ifjuság télen mulatni sereglett össze Európa minden országából. Hideg és büszke, de becsületes és fenkölt lélek lakozott Eugen herczeg gyönge testében s az egyszerűség a legnagyobb katonai lángelmével egyesült egyéniségében. A tapasztalás kemény iskolájában fejlődött a világtörténelem egyik legelső hadvezérévé. Eredetére olasz, születésére franczia, egyéniségére német volt. Otthon ifjan katona akart lenni, de királyi vére daczára XIV. Lajos a vézna kis embert nem akarta seregében alkalmazni. Az ifjú herczeg Bécsbe fordult tehát, hol mindig idegenből hozták a hadvezért és főtisztet. Lipót császár örömmel alkalmazta Eugen herczeget is, ki királyilag jutalmazta szivességét, mert a következő évtizedekben nagy országokat szerzett, világhatalmi állást biztosított a Habsburgoknak. Mindazáltal nem csinált gyors carrieret s néha tehetetlen fővezérek alatt, kik állásukat udvari cselszövénynek, vagy politikai tekinteteknek köszönték, sokáig kelle tűrnie és várnia, mig katonai lángelméjéhez méltó alkalmazást kapott. Ez csak 1697-ben történt s ez időtől fogva haláláig Eugen herczeg lett a Habsburgok hadvezére s minden háborújuk diadalmas hőse. A mit Károly lotharingiai herczeg szerencsésen megkezdett, Magyarország felszabadítását, azt Eugen herczeg dicsőségesen befejezte s örökre biztosította. A „nemes lovag”, mint katonái nevezték, legfényesebb diadalait magyar földön aratta s nevét nemzeti történetünk lapjaira soha el nem halaványuló fénynyel jegyzette be. Lelkileg mindazáltal nem közeledett a magyarsághoz s nemzeti és politikai törekvéseivel ép oly idegenen, ellenszenvesen állt szemben, mint az udvar más hangadó egyéniségei.