Kurucz fegyverek.
Rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A nemzet levertsége. Károly öröklése. Spanyol királysága. Iskolája. Egyénisége. Előszeretete a spanyolok iránt. A német és spanyol monarchia egyesitése. Hazajövetele. Viszonya Magyarországhoz. Elfogulatlansága
Kurucz fegyverek.
Rajzolta Cserna Károly
A NAGY majtényi sikról elszéledtek a kuruczok, Kassa, Munkács, Huszt megnyitották kapuikat. A Habsburgoktól független Magyarország ügye elbukott. Majdnem másfélszáz évig tartott, mig ismét lobogtatták zászlaját.
Nemcsak a háború pusztította majdnem egy évtizeden át a különben is gyér népességű országot. Nyomában haladt a pestis, mely a lakosságnak tán egytizedét ragadta el, a megmaradtakat pedig az éhség tizedelte. Még a természeti tünemények is ijesztettek, rémitettek. A föld megingott, a folyók elhagyták medrüket, és szárazon maradtak a halak. Csupa oly jelenség, melyeket országdúlásra, vészes katastrophára magyarázott a hazafiak felizgatott képzelete.
A kétségbeesés harczát lemondás levertség követi. Minő remények fűződtek Rákóczy támadásához! Most a nép humora előtt szinte keserű gúny tárgya „a nyalka kurucz, aki büszke volt, miként a strucz”. De a nemzet önismeretre jutva, magába szállva, önmagát sem kimélte. Nagyot akart, lelkét tette reá, de győzni nem birt. Ezt az ellentétet a szándék nagysága és az eszközök elégtelensége közt tükrözteti vissza a sarcasticus közmondás, mely „a nagy pipájú, kevés dohányú magyart” emlegeti.
Pedig a nagy kurucz felkelés, ha nem is valósitotta meg a hozzá fűződött, magasan szárnyaló reményeket, korántsem viharzott el határozott, jelentékeny eredmények nélkül. Az ónodi határozat üres betű maradt, de azért a kiontott vér, a kifejtett erő meghozta gyümölcsét. Magyarország az egész világ szine előtt megmutatta, hogy nem éri be ama szereppel, mely Csehországnak a fejérhegyi csata után jutott. Kénytelen volt elismerni, hogy a Habsburgokat örökös jogon illeti meg Szent-István koronája, de viszont a dynastia és tanácsosai is kénytelenek voltak elismerni, hogy e földet csak magyar törvény szerint, magyarokkal lehet kormányozni. A magyarnak el kellett hagynia Rákóczy s Bercsényi táborát, de Bécsben is meg kellett tagadni a Caraffák, Kollonicsok és Heisterek nemzetgyilkos hagyományát, hogy az egyezség létrejöhessen.
Ez a kettős megalkuvás a szatmári békességnek igazi lényege. Attól függött hazánk sorsa, végre fogják-e hajtani? és minő szellemben?
Mintha külső megjelölésére lett volna szüksége az új korszaknak, épen a szatmári egyezkedés napjaiban trónváltozás állott be. I. József, Magyarország első örökös királya a Habsburg családból, viruló, 33 éves korában váratlanul elhunyt (1711 április 17-ikén). Halálát még titokban tartották, nehogy annak hire megakaszsza a Pálffy János és Károlyi Sándor közt folyó alkudozásokat, vagy épen megsemmisitse azok eredményét.
A kormányt egyelőre, mint regens, Eleonóra császárné, I. Leopold özvegye, vette kezébe azon időig, amíg fia, a trónörökös, Károly, haza nem érkezik Spanyolországból.
Károly, bár még ifjú, alig 26 éves, akkor már hosszú időn át elsőrangú szerepet játszott az európai nagy politikában.
Atyja és szövetségesei, a tengeri hatalmak, őt nyilvánitották a nagy spanyol monarchia örökösének. Tizennyolcz éves korában, 1703 szeptember 19-ikén elindult Bécsből, és csak 1704 márczius 1-én kötött ki Portugáliában. Azóta forgandó szerencsével küzdött ősei örökségeért. 1706-ban serege elfoglalta Madridot, de mire ő annak hirét vette és oda készült, vetélytársa, V. Fülöp már ismét bevonult a fővárosba. Azóta vezérei több izben győztek ugyan, és a háború egész menete méltán kecsegtethette azon reménynyel, hogy ura lesz az egész félszigetnek, de igazában csak Cataloniában, Aragonián és Valencián uralkodott, melyek népe páratlan ragaszkodással és önfeláldozással támogatta ügyét.
Nem lehet fejedelemre nézve tanulságosabb iskolát képzelni, mint aminő ez a hosszadalmas, pusztitó spanyol háború volt. Mind a két trónkövetelő voltakép idegen. Károlyt az angolok, hollandusok, portugálok segitik, Fülöp támogatására nagyatyja, XIV. Lajos küldi a franczia seregeket és vezéreket. A királyok voltakép szinte eltörpülnek hatalmas segitőik mellett. A háború első szakában Peterborough gróf, az angol hadsereg vezére, sokkal inkább rendelkezik Károlylyal, semhogy tőle kapna parancsot, később pedig Starhemberg Guidó, a tudományos háború nagy mestere, Eugén herczeg vetélytársa viseli vállain az egész terhet és felelősséget. V. Fülöp helyett is Versailles-ban gondolkoztak, a kivitel pedig Berwick marsallnak diadalmas kezeire volt bizva. És mégis, nem a hires hadvezérek, nem a számos seregek, nem is a hatalmas szövetségesek döntöttek. V. Fülöp azért lett király, mert a castiliaiak nemzeti büszkeségük egész rajongásával emelték paizsukra ezt a szegény, tehetetlen bábot; III. Károly pedig azért birta magát fenntartani annyi viszontagság és veszteség után, mert Catalonia és Aragonia népe benne látta függetlenségének, régi, történeti hagyományainak előharczosát, a castiliai dölyfnek megalázóját. Seregek alakulnak és szétoszlanak, a subsidiumokat elhozzák és elköltik, a diplomaták s hadvezérek megtöltik a világot hirükkel: de az igazi erőt mégis csak a nemzetek, a névtelen szenvedő tömegek lelkesedése adja. Minő tanulság abban a korban, melyben szövetségek, congressusok, örökösödési szerződések rendelkeztek teljes hatalommal koronák és nemzetek birtoka fölött!
III. Károly spanyol király.
Egy 1706-ban kelt spanyol czimeres levél eredeti vízfestménye.
Az okirat eredetije a barcelonai spanyol királyi levéltárban
Károly nem birt azon szellemi felsőséggel, hogy a szembenálló nagy érdekek és erők között érvényre juttathatta volna akaratát, egyéniségét. Az angol generálisok és admirálisok inkább csak eszközt láttak benne, és néha még azt is fölöslegesnek tartották, hogy megadják neki a kellő tiszteletet. A politikai szükség arra kényszeritette az ifjú fejedelmet, hogy ezt is eltűrje, bár mélyen érezte lealáztatását. Annál bensőbben ragaszkodott azokhoz, kik benne mindig és minden viszontagság közt tisztelték a királyt. Az a nagy kegy, melyet spanyol és nápolyi tanácsosát, Romeo, Stella, Perlas, a valenciai érsek, még császár korában is élveztek, az a nagy bizalom és befolyás, mely nekik később az állam legfontosabb ügyeiben jutott, a nélkülözések és mellőzések ezen korszakában gyökerezett. Még magasabban állott kegyében Althan Mihály gróf, ki német volt ugyan, de ki az egész idő alatt vele volt Spanyolországban, és gondolkodásban és érzésben egészen a spanyolhoz simult. Károly soha sem feledte el, hogy Althan mentette meg egy izben az ő életét. Hivének nejéhez, a szép Pignatelli-Belriguardo herczegnéhez gyöngéd viszony fűzte az ifjú királyt.
De nemcsak egyes uraknak hűsége és ragaszkodása nyerte meg Károlyt a spanyolok részére. Nagyon inyére volt az az inkább istenhez mint emberhez illő hódolat, melylyel a spanyolok hozzá közeledtek. Másként mint térdelve nem is üdvözölték.1 Ezzel a szolgai eljárással nagyon ellenkezett nemcsak az angoloknak büszkesége, hanem még a német tanácsosoknak és hadvezéreknek öntudata is, kik a spanyol királyban csak a császár öcscsét látták. Mennél gyöngébb volt Károly positiója valóban, annál érzékenyebb volt a külső tekintély megőrzése iránt. Szinét is kellett kerülnie annak, mintha nem tőle indulna ki, tőle függne minden. Világos, hogy nem a legérdemesebb miniszterek, hanem a legönzőbb udvari emberek ismerték legjobban és kímélték legszámitóbban ezt a királyi gyöngeséget. Ebből következett önként az abszolut uralmak az a nagy veszedelme, hogy a fejedelem a közügyek intézésénél is azokban bizik meg leginkább, akik személyes szolgálataikkal leginkább járnak kedvében.
De nem csupán ily személyes és aránylag alacsony szempontok magyarázzák meg a király ragaszkodását a spanyolokhoz és Spanyolországhoz. A császári ház politikája őt jelölte ki Spanyolország trónjára; az 1703-iki örökösödési szerződés reá és utódaira ruházta ezt a monarchiát, míg a német és magyar örökös birtokokat az idősebb ágnak, József császár utódainak tartotta fenn. A legnagyobb ambitiót is kielégithette az a kilátás, hogy V. Károly és II. Fülöp koronáját viselhesse. Midőn 1703-ban Hollandiába utazott, hogy onnét hajózzék Lissabonba, útjában, Düsseldorfban tisztelgett nála Marlborough. Károly egy drága, gyémántos kardot adott át a hires hadvezérnek e szavakkal: „Nem szégyenlem bevallani, hogy szegény fejedelem vagyok, kinek nincs semmije, mint fegyverzete és kardja.”2 Hizelgett hiúságának, hogy saját erejével vivja ki jussát, és az a valóban megható ragaszkodás, melyet a cataloniaiak iránta tanusitottak, erkölcsi kötelességévé tette, hogy semmi módon ne hagyja el hiveit, ne engedje, hogy ádáz ellenségek bosszújukat tölthessék rajtuk. Minden emberi számitás szerint egész sorsa Spanyolországhoz volt fűzve; a kérdés csak az volt, kisebb vagy nagyobb részét birja-e megtartani e birodalomnak, ha már az egészet el nem nyerheti.
Az állhatatosság, a kitartás, az a tudat, hogy az idők viharjai csak megtépázhatják, de le nem törhetik a dynastia zászlaját: egyáltalában egyike a Habsburgok legjellemzőbb történeti tulajdonságainak. Károlynak bő alkalma nyilt ez erények gyakorlására. 1706 áprilisban Noailles franczia tábornok 25,000 emberrel készült Barcelona ostromára. Károlynak alig volt ott 3000 embere, és még a bátor, daczos Peterborough is lehetetlennek tartotta a védelmet és sürgette a királyt, hagyja el ezt a veszélyes pontot. Károly nem engedett, jelenlétével s példájával annyira lelkesitette a catalonokat, hogy még a szerzetesek, sőt a nők is fegyvert fogtak. Midőn a francziák már a fellegvárat is elfoglalták és onnan romba lőtték a fele várost, Peterborough megújitotta sürgetését. Károly nem tágitott. Nem akart más választást, mint a győzelem közt s a közt, hogy a város romjai közt lelje halálát. Már rést lőttek a város falába, midőn egy angol flotta megérkezése visszavonulásra kényszeritette az ellenséget.3 Épen ily állhatatosságot mutatott a szerencsétlen almanzai csata után, mely hadseregét egészen megsemmisitette. Ha valaki: ő bizott mindig csillagzatában. És kitartását nemsokára koronázni látszott a siker. 1710 szeptemberében diadalmas hadsereg élén bevonult Madridba. A város üres volt és kihalt, senki sem sietett fogadására, csak az utczai gyerekek éljenezték, ha pénzt dobtak közéjük. Nemsokára el is hagyta a fővárost, „ezt a sivatagot”.
De azért reményeiről nem mondott le. Pedig épen ő, ki annyit épitett a hozzá hű spanyolok makacsságára és megátalkodottságára, legjobban tudhatta, hogy a castiliaiak daczos ellenállása még erősebb s hatalmasabb történeti hagyományokon alapul, mint az aragonoké és barcelonaiaké. A derék Starhemberg belátta, hogy egyes hadi tettek által nem lehet azt a birodalmat meghóditani, hanem csak huzamos erőfeszítéssel. Az 1711-iki hadjáratnak már ezen szempontból készitette el a haditervét.
Úgy Károlynak, mint a hozzá hű spanyoloknak felfogása szerint még József császár halála sem változtathat lényegesen a dolgok ezen állásán. Az egész Habsburg-örökség, a spanyol monarchia, a német-magyar-csehországok és a római császári korona mind egy főn egyesülnek. Amit V. Károly birt, ahhoz VI. Károlynak is van joga. Eleinte még nem is igen sietett a király Bécsbe, hogy birtokba vegye az új örökséget. Ott úgy sem fenyeget veszély. Itt pedig még küzdeni kell, s távozása azt a látszatot kelthetné, mintha lemondana ügyéről. „Pedig még gondolni sem jó arra, hogy Spanyolországot el lehetne tériteni a Habsburg-háztól,” irja 1711 május 27-ikén. „Mig az Isten megsegit – irja hét héttel később – totis viribus azon leszek, hogy a spanyol monarchia egészen megszereztessék házamnak.”
Ismeretes, hogy Londonban, Amsterdamban, de még Bécsben is, egész másként itélték meg a helyzetet. A tengeri hatalmak azért hoztak annyi áldozatot, hogy megakadályozzák Francziaország és Spanyolország egyesitését, az universalis monarchia helyreállítását XIV. Lajos által, az európai egyensúly teljes megdöntését. Az, hogy a Habsburgok kormánya alatt valósuljon meg az ilyen túlnyomó hatalom, épen nem felelt meg számításuknak és érdeküknek. Amig kilátás volt arra, hogy a Habsburgok két ágra szakadnak, teljes erővel támogatták Károlyt Fülöp ellenében. De mihelyt a császár halálával ismét egyesült a dynastia – hisz Károly volt annak egyetlen élő férfitagja – politikájuk szükségkép közeledett a francziához. Még 1710 elején azon az alapon alkudoztak, hogy az egész spanyol monarchia III. károlyé lesz, sőt hogy XIV. Lajos maga is kénytelen legyen unokája kiűzésében segédkezni. Most már az angolok belenyugodtak abba, hogy V. Fülöpnek jusson Spanyolország az Indiákkal együtt, és a toryk kormányrajutása után csakhamar kitünt, hogy mennyire készek szövetségeseik elhagyásával is békét kötni XIV. Lajossal.
Bécsben nagyon örültek volna ugyan Spanyolország megtartásának, de azt egyszerűen lehetetlennek tartották. Addig is csak az angol subsidiumok tartották a lelket Károly seregében; ha azok elmaradnak, Ausztriának kellett volna oda küldeni pénzt és katonát. Az elsőre nem lehetett gondolni, annyira ki volt merülve a kincstár, a katonaságra pedig szükség volt a Rajnánál és Belgiumban. Különben sem tartották lehetségesnek, hogy egy fő alatt megmaradhasson két oly nagy és egymástól annyira távol eső birodalom. A monarchia igazgatása maga is elég munkát adhatott a legtevékenyebb fejedelemnek is. Olynemű personalis unio, minő V. Károly idejében egyesítette Németországot Spanyolországgal, lehető volt a rendi, alkotmányok korában, de a fejedelmi absolutismus alatt, a kifejlett közigazgatás korában már nem. Igy a monarchia leghivebb és legbuzgóbb tanácsosai első sorban azt tartották szükségesnek, hogy Károly jöjjön haza, koronáztassa meg magát császárrá, és vegye át örökölt királyságai kormányát. Spanyolország fölött majd dönt a háború vagy a békecongressus.
Különösen Wratislaw gróf, Csehország kanczellárja, Károlynak egyik legbizalmasabb barátja adta elő nagy következetességgel és energiával e nézeteket a királyhoz intézett leveleiben. Már József császár halála napján inti, hogy „méltóztatnék felségednek annál gyorsabban reászánni magát az útra, mert különben nemcsak hogy a római korona elvész, hanem a német örökös tartományok is a legnagyobb veszélybe jutnának. Alattvalói kötelességem felségedet figyelmeztetni, hogy ettől az utazástól semminemű ok által ne engedje magát eltérittetni”.4 Hozzáteszi, hogy spanyol és nápolyi udvarát csak hagyja Barcelonában. Midőn öt nappal később ismétli ez intését, megjegyzi, hogy a catalonok talán nyiltan is ellene szegülhetnek elutazásának, de azért a király a német katonái segitségével vagy tán csellel mégis hajóra kaphat.5 Károlynak nem oly sietős az az elutazás, ő mindkét koronára tart számot, arra törekszik, hogyan lehetne az „unum faciendum alterum non omittendum” elvét megvalósitani. Végre mégis reászánja magát az útra. Maga helyett nejét, Erzsébetet hagyja vissza Cataloniában, mert, csak igy győzheti meg ezt a hű népet arról, hogy nem szándéka végkép cserben hagyni őket. 1711 szeptemberében hajóra szállott; mindössze csak 163 udvari ember kisérte. „Ezt akkor à la lègére utazásnak nevezték.”
*
Azon okok közt, melyek elutazását elkerülhetlen szükségessé teszik, felsorolja Károly Magyarország ügyeit is. „Ott a kormányt egészen újonnan kell berendezni.”6
Még Barcelonában is sűrűn foglalkozik hazánk ügyeivel, a szatmári békekötés által teremtett új helyzettel. A magyar államférfiak sietnek hódolatukat bemutatni az új királynak. Pálffy János még a szatmári békekötés napján irt Barcelonába, szintúgy a béke másik szerzője, Károlyi Sándor. Illésházy Miklós, Magyarország kanczellárja, Bécsből biztositotta urát tántorithatatlan hűségéről s fejezte ki azon reményét, hogy mielőbb épen és jó egészségben eljő hű alattvalói közé, „hogy soká és boldogul uralkodjék és diadalmaskodjék minden ellenségei fölött”.7
A király kezdettől fogva határozott állást foglal Magyarország érdekében. Pálffy Jánost felszólitja, biztositsa a hű magyarokat az ő nevében kegyéről, „mert ezt a nemzetet hű és képes alattvalóknak néztem és becsültem, és nem fogom elmulasztani, hogy ezt ezután is bebizonyitsam”.8 Károlyi Sándort megnyugtatja a felől, „hogy királyi szándéka oda hajlik, hogy mind a magyaroknak s erdélyieknek jogos kéréseibe beleegyezem, mind pedig az ő szerzendő és gyarapitandó hasznukra minden gondot forditsak. Igy a te és mindkét nemzetbelieknek további állandó hűségébe bizva úgy hiszem, mindenképen vissza fognak térni azon idők, melyekben Magyarország és Erdély régi jóléte virágzásának, dicsőségének és nagyságának vissza fog adatni”.9
Még döntőbb e tekintetben Wratislaw gróffal való levelezése. A kanczellár teljes tárgyilagossággal adja elő gondjait, aggodalmait: az uralkodó mindjárt határozott programmal áll elő. Közvetlenül trónralépése előtt, április 25-én kifejezi reményét, hogy a magyar zavarokat lecsendesitik, „mert ezáltal nagy nyugtalanságtól és kártól szabadulunk”. Egy hónappal később nemcsak a szatmári békességről értesült, hanem többet tud mint amennyi valóban történt, amennyiben genaui hirek azt állitották, hogy Rákóczy is meghódolt, és Munkács várát feladták. „Adja Isten, hogy úgy legyen, és nagyon kivánatos volna, ha mindjárt eleinte teljesen meg lehetne nyugtatni az ilyen királyságot. Ha igy állana a dolog, az az akaratom, és különösen ügyelni kell arra, hogy nagyobb kedvezéssel kell bánni ezen nemzettel, és el kell venni tőlük azt az aggodalmat, hogy a németek elnyomják őket. Meg kell nekik mutatni, hogy én csak úgy megbizom bennük, mint másokban, és megbecsülöm őket. Az ott commandirozó tábornokoknak keményen meg kell hagyni, hogy ezen országban lehető jó fegyelmet tartsanak, és zsarolásokat ne engedjenek. Meg kell mutatni a magyaroknak, hogy teljes igazsággal és szeretettel akarják őket kormányozni. Jónak tartanám, ha nemzeti csapatokat alakitanának és ezeket felhasználnák oly helyeken, hol nem okozhatnak bajt, szintúgy a politikai kormányban is fel kell használni néhányat közülök.”
„Hogy melyik tábornokot kell oda küldeni, azt nem tudom, hisz keveset ismerek közülök. De olyannak kell lennie, kinek jó a modora, és különösen, ki nem interressátus.”10
Valahányszor ez ügyre visszatér, nemcsak egyforma a véleménye, hanem szinte egyforma szavakkal fejezi ki azt. „Ami Magyarországot illeti, azt az országot most különös jósággal és elővigyázattal kell kormányozni, és meg kell szüntetni azt az alapelvüket, hogy a németek elnyomják őket. Mindenek fölött arra kell ügyelni, hogy ott fentartsák a nyugalmat. Alkalmazni is kell őket itt és ott, hol szolgálatom kára nélkül történhetik, mert ezen ország nyugalma nagyon nagy érdekünkben vagyon.”11
Ez a feltünő gondoskodás, azon okoknak teljes felismerése, melyek a magyar nemzet legnagyobb részét századokon át elidegenitették a Habsburg-uralomtól és igy annyira gyöngitették a dynastia hatalmi állását; az az elhatározás, hogy a nehezen kivivott békét és nyugalmat ne a fegyver és elnyomás, hanem a nemzet megelégedése biztositsa: ez az egész valóban királyi szándék, nem lehet a véletlen műve, nagylelkü ötlet vagy fejedelmi szeszély. Ha jól értjük Károly helyzetét és egyéniségét, ez a politika nemcsak érdekének felelt meg, hanem szükségkép következett múltjából, állásának történeti előzményeiből.
Oly királya lett századok óta ismét a magyarnak, ki elfogulatlanul itélhette meg a közte és a nemzet közti viszonyt. Nemcsak az országtól volt távol, hanem ment volt a Habsburg-házból való fejedelmek ama környezetétől, melynek hosszú időkön át megszokott hagyománya volt a magyar királyság jogainak lehető csorbitása, a magyar önállóság megszüntetése. Bécsben alig volt képzelhető más kormány, mint olyan, mely provinciát lát hazánkban, és Bécsben nevelt királyfi hogyan menekedhetett volna az ott uralkodó előitéleteknek, különösen a bizalmatlanságnak az egész politikai rendszert átható befolyása alól? Bécsi felfogás szerint a római szent korona birtoka adta meg a Habsburg-háznak nemcsak a kereszténység első méltóságát, hanem tényleges hatalmának alapját is. Monarchiát ott mást, mint német nemzeti szinezetüt, felfogni nem birtak. Annak megalkotásán fáradtak kisebb-nagyobb szerencsével I. Miksa császár ideje óta. Annak nevében törték meg Csehország önállóságát, annak erejével szerették volna megdönteni Szent-István koronájának függetlenségét. Szemükben a római szent birodalomnak az adta meg tartalmát, hogy „Teutscher Nation” volt.
Károly maga más, talán mondhatjuk magasabb szempontból, itélte meg a császárságnak jelentőségét és szerepét. Úgy mint bármely elődje, át volt hatva feladatának fenségétől, az Istentől neki adományozott méltóság elsőségétől. De ő a császárságot nem látta egy nemzet birtokának, hanem az egész kereszténység legfőbb birájának. Minthogy bizton számitott arra, hogy a császári korona mellett a spanyolt is megtartja, és minthogy a spanyol trónt és a spanyol nemzetet igen nagyra becsülte, nem is gondolhatott arra, hogy a spanyolt német törvényeknek vesse alá, vagy német emberekkel kormányoztassa. Megvolt a kellő érzéke az iránt, hogy minden nemzetet csak saját szokása, történeti jogai és szabadságai alapján lehet jól kormányozni. A kormányzás szükséges egységének eléréséhez elégségesnek tartotta, hogy legbizalmasabb tanácsosai egyaránt be vannak avatva mindenik birodalmának ügyeibe.
Nem lehet kétségünk a felől, hogy a magyar koronának, a magyar nemzetnek jelentőségét is hasonlókép fogta fel. Itt is a történeti jognak, a nemzeti külön fejlődésnek alapján áll. A mellett hogy császár, nem feledkezik meg arról sem, hogy „katholikus” király, de arról sem, hogy apostoli király.
Ilyen szándékokkal és elhatározásokkal indult el Spanyolországból. Október 12-én ért olasz földre, az nap, a melyen Frankfurtban császárnak megválasztották. Milanóban tárgyalt először az elébe siető német miniszterekkel. Onnét lassu, ünnepélyes menetben ment Frankfurtba, hol deczember 22-én nagy pompával fejére tették Nagy Károly koronáját. Még egy hónapnál tovább tartott, mig bevonult Bécsbe (1712 január 26-ikán), hol nagy örömmel fogadták, és átvette országainak kormányzását.
Ritka örökös fejedelemnek volt már ily múltja, ennyi tapasztalata, mire valóban uralkodni kezdett. Ismerte feladatának nehézségeit, de elég érettnek tartotta magát arra, hogy azokat leküzdje. „Bátorságnak, elhatározottságnak és állhatatosságnak, miknek ezen nyolcz év alatt adtam némely próbáját, a szükség idejében sem leszek hijával.”12