Pálffy Miklós nádor aláirása 1728 július 18-ikán kelt iratán.
Olvasása: Comes Nicolaus Pálffy.
Az irat eredetije az országos levéltárban
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A magyar hatóságok függő helyzete. A nádor. A kormányszékek. A kanczellária. Törvényes hatásköre. A kir. helytartótanács. Rendi jellege. Gyöngesége. Müködése. A kir. kamara. Idegen jellege. A biróságok. Átalakulások. A kerületi táblák. Viták. Grassalkovics. A birák függése. Erdély hatóságai. A leopoldi diploma sérelmei. Ellentét a kanczellária és a gubernium közt. A katholikus vallás pártolása
Ily viszonyok közt azok a hatóságok, melyek Magyarország önállóságának voltak képviselői s kifejezői, eleitől fogva függő, másodrendű helyzetbe jutottak. Igazi jelentőségük épen nem felelt meg annak, melyet a törvény kijelölt számukra. Fényük, befolyásuk csak kölcsönzött, annyi, amennyit a királyi napnak köszönhettek.
A régi rendi hatalmak közt tulajdonkép csak a nádori hivatal maradt még fenn. De bár a törvények annyiszor megújitják, megerősitik tekintélyét, az egész korszak alatt egyre fogy, csökken a hatásköre. A katonaság ügye, annyi czikkely ellenére, teljesen kivétetett kezéből. A belső kormányt és közigazgatást nem nádori tanács vezette, mint ahogy a rendek óhajtották volna, hanem királyi, melynek a nádor csak elnöke volt. A király és nemzet közti közvetitést nem a Pozsonyban vagy jószágain székelő Palatinus végezte, hanem a folyton a király személyével érintkező kanczellária. Tulajdonkép csak az országgyűlésen vagy az országos concursusokon jutott neki nagyobb szerep. Az öreg, podagrás Pálffy Miklós, ki e korszakban, 1714-től 1731-ig e méltóságot viselte, akkor is inkább repraesentált mint vezetett, és ami befolyása volt, a dynastia érdekében érvényesitette. Egyébként már alig más ő, mint a királynak rangban első tisztviselője, a helytartótanácsnak és hétszemélyes táblának elnöke. Még e csenevész alakjában is félelmesnek látszott a rendi mindenhatóságnak e történeti emléke. Halála után már nem választanak nádort, hanem királyi helytartó, Ferencz, lotharingiai herczeg igazgatja az országot. A nádori hatalomnak egy szinte királyi kiváltsága maradt még meg: az, hogy adományozhatott 32 jobbágytelek erejéig. Most már e kiváltsága gyakorlásáról évenként jelentést kellett tennie a kanczelláriának.
Pálffy Miklós nádor aláirása 1728 július 18-ikán kelt iratán.
Olvasása: Comes Nicolaus Pálffy.
Az irat eredetije az országos levéltárban
Általában az a jellemző vonása a mult századi uralomnak, hogy a magyar kormányszékek épen akkor, a királyi hatalom jelében, nyernek új alakot. A rendi befolyás úgyszólva csak arra szoritkozik, hogy az új intézmények némikép mint a régieknek folytatói tűnjenek föl. A királyi kanczellária, a kamara, a kúria, még a helytartótanács is régi és hasonló czéloknak szolgáló szervezetekből indulnak ki. A fontosságuk nőtt azáltal, hogy a királyság hatásköre és tevékenységének folytonossága sokszorosan felülmulta a középkoriét, melynél inkább döntött az uralkodó egyénisége.
Mindezen dicasteriumok egyaránt királyiak és magyarok, és fennállásuk egy részét képezte az országos alkotmánynak. E kettős jellegük abból származott, hogy a törvények végrehajtása a királyt illeti ugyan, de a közjog értelmében a korona csak a rendek által gyakorolhatja e jogát.
Minthogy a királynak személyes hatása sokkal fontosabb volt mint az állami hatóságok részletes működése, melyet különben is lépten-nyomon korlátozott a meglevő állapot, természetes, hogy e kormányszékek közt, jelentőségre nézve, a királyi kanczellária járt elől. Mint neve is mutatja, ő általa, mint expeditio által, kormányozza a király az országot. Ebből következik, hogy Bécsben van a székhelye, csak országgyűlések alkalmával kiséri a királyt Pozsonyba. Utasitása értelmében ezen udvari hatóságnak kötelessége: „mindannak elmellőzése, mi a királyi hatalmat és méltóságot bármiben megrövidithetné, ellenben minden királyi jognak, privilégiumnak, praerogativának és reservatumnak törhetetlen megőrzése, a királyi parancsok végrehajtása, és az ország egész systémájának és törvényeinek fenntartása.” Az 1722/23-iki országgyűlésen felszólaltak ugyan a rendek az ellen, hogy a kanczelláriát kivonják hatáskörük alól, és azt követelték, hogy utasitásának megállapitására ők is gyakoroljanak befolyást. De a király ezzel szemben kijelentette: a rendek maguk sem tagadhatják, hogy a kanczellária tisztán királyi kormányszék. Utasitását 1727-ben adták ki, de annak szerkesztésére nem a magyar országgyűlés gyakorolt befolyást, hanem az osztrák udvari kanczellária.1 Többek között az is benne foglaltatik, hogy az udvari kamara rendeleteit is neki kell expediálnia.
Részletek a bécsi udvari kanczelláriából.
1. A palota díszterme. 2. Bronzváza a díszteremben. 3. Gobelin a díszteremben, Mária Teréziát ábrázolja magyarjaitól környezve. 4. A palota homlokzata.
Rajzolta Révész Imre
Meg volt azonban a kanczelláriának az a joga és kötelessége, hogy az előadott tárgyakat megokolt véleményével kisérje. De bármi volt is javaslata: referatuma e szavakkal végződik: „minden a legfelsőbb cs. és kir. resolutiótól és legmagasabb elhatározástól függ.” A királyi akarattal szemben megteszi kötelességét, amennyiben a törvényes álláspontot védi, és ha a királyi parancsok azzal nem egyeztethetők meg, ráutal a megfelelő czikkelyekre. Tehát nem csupán expeditio, hanem valóban az egyetlen magyar tanács a királyi személy körül.
Tevékenysége két részre oszlik. Az egyikhez tartoznak a királyi kegyelmek és más személyes ügyek; a másodikhoz a törvények és királyi parancsok végrehajtása ügyében a hazai hatóságokhoz kibocsátandó rendeletek. Ez utóbbi magában foglalja tehát a közélet egész körét. Ő közvetiti a kapcsolatot a király és az országos kormányszéken, különösen a helytartótanács közt, és ugyanő érintkezik a bécsi hatóságokkal, különösen az udvari haditanácscsal kamarával és kanczelláriával. Ha valamely ügyben a levelezés nem vezetett czélhoz, a kanczellária legfelsőbb parancsra közös conferentiát tart velök, melynek javaslata fölött aztán az uralkodó dönt.2 Végre az igazságügyre vonatkozó királyi rendeletek is a kanczellária kezén mennek át.
A kanczellária élén, mint főkanczellár, immár többnyire világi főúr áll. 1706-tól 1723-ig Illésházy Miklós gróf viselte e tisztséget. Utána 1725-ben Acsády Ádám veszprémi püspök neveztetett ki, az. utolsó főpap, ki e méltóságot elfogadta. A magyar főurak már akkor sérelmet láttak abban, hogy nem hozzájuk tartozó ül e polczon, és Pálffy János bán Savoyai Eugénhez intézett levelében nyiltan ki is fejezte ezen véleményét.3 A püspök csak négy évig vezette az ügyeket. Őt Batthyány Lajos gróf, Strattmann Eleonóra fia, az előbbi alkanczellár váltotta fel, ki kezdettől fogva a kanczelláriánál szolgált, és 1746-ig működött ott úgy királyi urainak, mint az országnak megelégedésére. A kanczellária tanácsosai közt a korszak elején Hunyady László, a mostani grófi család őse, később Sigray József és Koller József voltak a legmunkásabbak. Természetes, hogy a király szolgálata mellett saját előmenetelüket és gyarapodásukat sem hanyagolták el. Az 1690 augusztus 12-iki rendelet értelmében a kanczelláron kivül mindössze négy tanácsosa, egy-két referendáriusa volt e kormányszéknek.4 Lipót császár, midőn a kanczelláriát újjászervezte, úgy rendelkezett, hogy tanácsosai közt egy horvát és egy osztrák is legyen. Később az osztrák elmaradt, de a horvátok mindig számot tartottak ott egy állásra. Nagyon szigorúan azonban nem vették ott a megkülönböztetést, úgy hogy Batthyány Lajos is mint horvát jutott be a státusba.
Illésházy Miklós gróf.
Egykoru olajfestmény a magyar történelmi képcsarnokban
Fizetése aránylag csekély volt a kanczellárnak és tanácsosainak: 1690-ben csak 1500 forintot, illetőleg 1000 forintot rendeltek részükre. Később, midőn a nemesitések száma fogyott, a jogi ügyek elintézése is nagyrészt a táblához jutott, és igy az előbb beszedetni szokott taksák mennyisége megcsappant, a salariumokat lényegesen emelték. A főkanczellárnak 1727-ben 12,000 forint a fizetése, az alkanczellárnak 8000, a tanácsosoknak 5000–5000.5
A kanczellár és tanácsosai az egész országban nagy tekintélynek örvendenek. Ők a legbefolyásosabb pártfogók; tőlük függ nagyrészt az egyházi és világi magas állások betöltése. Még a leghatalmasabb urak is nagy deferentiával irnak annak, kit a király meghallgat.6 De igazi hatalmuk nem felel meg e kiváló positiónak. Minden ügyben, még a leglényegtelenebben is, a Felség dönt; a kanczellária csak legalázatosabb tanácsával, vagy véleményével járul a király elé, és akár meghallgatják, akár nem, azonnal expeditióvá sülyed.
Ennyiben megfelelt volna e hatóság a régi magyar alkotmány szellemének, mely oly tág teret engedett át a király személyes kormányának. A rendek csak arra törekedtek, hogy a király a magyar ügyeket kizárólag a kormányszék útján végezze, és hogy csak magától a Felségtől függjön, ne pedig valami bécsi hatóságtól. Az 1715: XVII. törvényczikk megerősíti a régibb, ide vonatkozó 1569-iki törvényt, és egyúttal kimondja, hogy: „a királyi kanczellária ne függjön semmiféle más hatóságtól, hanem egyenlő rangon állva a fejedelem többi közvetlen dicasteriumával, correspondeáljon”. Láttuk, hogy ez a törvény sem volt végrehajtva soha, pedig kétségtelen, hogy ezen fordult meg a magyar kormányzás önállósága. A törvény szerint független kanczelláriát Bécsben beillesztik a még csak alakulóban levő központi kormánynak gépezetébe. Máris kezdetét veszi az a gyakorlat, hogy a kanczellária átveszi és kihirdeti az Ausztriában kibocsátott rendeleteket, ha azok Magyarországra is alkalmazhatók.
A második kormányszék a királyi helytartótanács volt. Ennek felállitását az 1723: CI. és CII. törvényczikkek rendelték el hosszas viták után, melyek a körül forogtak: mikép lehetne a rendi befolyást érvényesiteni e hatóság megalkotására és működésére. Utoljára is nem nádori, hanem királyi tanács vált belőle, minek oka nem csekély részben az volt, hogy költségeit nem az ország, hanem a király fedezte. Nevét annak köszönte, hogy a király oly ritkán tartózkodott az országban. Voltakép alig tekinthető királyi tanácsnak, mert a magyar ügyeket ezentúl is a kanczellária terjesztette az uralkodó elé. Nem is annyira a király személyét helyettesitette, mint inkább a nádorét. Mint a kanczellária, úgy e dicasterium is azon történeti fejlődés eredménye, mely a régi nagy, személyes méltóságok hatáskörét tanácsokra, collegiumokra ruházta.
Törvény szerint e tanács nem függ semmi hatóságtól, csak magától a Felségtől. Közvetlenül a királylyal magával levelez „és ő Felsége rescriptum vagy decretum által fogja közölni e tanácscsal határozatát. Ha ő Felsége jónak tartja, azon ügyekben, melyekben informáltatni kiván, magához rendeli a tanácsosokat”. Nem levelez közvetlenül a „szomszédos királyságok és tartományok” kormányaival, hanem, csak úgy mint ezek, a Felségnek nyujtja be relatióit.
Rendi, törvényes eredetét az az intézkedés mutatja, hogy a tanács nem határozhat a hazai törvények ellenére, ellenben kötelessége a törvények teljes végrehajtása. Az 1722-iki systematica commissio ezt a hatóságot is első sorban a nemesség érdekeinek istápolójává akarta tenni. A XV. czikkelyben azt óhajtja, hogy legyen gondja a mágnások és nemesek gyermekeinek nevelésére, hogy azok a nyelvekben, a történetben, geografiában, hadi tudományokban, épitészetben, lovaglásban, vivásban, tánczban, zenében, csak úgy mint a jogban, kellő kiképzést nyerjenek.7 Kötelessége legyen az előkelő családok utódainak segélyezése (XVIII. cz.). A végleges instructio még sem ezeket állapitja meg főteendőinek, hanem az ország népesitésének előmozditását, a kereskedelem és ipar emelését. Egyáltalában szem előtt tartson mindent, mit a király szolgálata az ország igazgatása, java és virágzása, a lakosok és adózók fenntartása megkövetelnek. Ily értelemben szólott Sinzendorf császári kanczellár is, midőn 1724 márczius 20-ikán beiktatta az uralkodó nevében a helytartótanácsot. „Ő császári Felsége meg van győződve arról, hogy e tanács teljes egyetértésben, pártoskodás nélkül, csak a közjót fogja munkálni. Kétségtelen, hogy ebből, a papság tiszteletet, a főúr kiváltságot, a nemes jogot, a polgár kereskedésének, a földműves munkájának felvirágzását fogja nyerni.8
Már az a tény, hogy mint felavató császári miniszter szerepelt, arra enged következtetni, hogy e hatóságot elejétől fogva be akarták iktatni a központi kormányzatba. Ugyanezt a tendentiát mutatja a magyar királyi tanács pecsétje is: a kétfejű sas, szivében a magyar czimerrel. Székhelye, Pozsony is alkalmasabb volt e terv keresztülvitelére mint Pest vagy Buda, ahová a rendek szerették volna áttenni. De legjobban mutatja az idegen hatást és befolyást az, hogy a helytartótanács szabályzatánál Patachich Boldizsár báró, a kanczellária tanácsosa, ki e munkálattal meg volt bizva, a cseh kormánytanácsot vette mintául.9
A kormányszék összeállitásánál ellenben teljesen a rendi szempont jutott érvényre. Elnöke a nádor, vagy távollétében az országbiró; huszonkét tanácsosa van „a főpapok, főurak és nemesek rendjéből, a birodalom minden részéből, kiket ő Felsége nevez ki”. A fizetésüket a király vállalta magára.
A közjó előmozditására e hatóság felügyeletet gyakorol a megyék és szabad királyi városok fölött. „A törvények végrehajtását gátló akadályok elháritása végett a megyék és városok jelentéseket küldjenek be a helytartótanácshoz. Ha ezt elmulasztanák, a tanács előterjesztést tesz a királynak, hogy alkalmas orvoslást rendeljen el.”10
Ez a pont nyilvánossá teszi miben áll az egész kormányzati rendszernek gyöngesége. A municipiumok a királyi hatóság ellenében rendi kiváltságaikra támaszkodhattak, és a kormányszéknek nem volt hatalma ez ellenállást saját erejével legyőzni. Mégis csak a király személyes uralmán alapul minden. A helytartótanács irhatott és javasolhatott; a végrehajtás nem az ő dolga. Világos, hogy a püspökök és megyék csak akkor foganatositják rendeleteit ha azok érdekeiknek, politikai irányuknak megfelelnek. A király csak úgy fogadja el előterjesztéseit, ha méltóságának s hatalmának emelését várja tőlük. A két igazi hatalom: a királyi és rendi között állva, önállótlanságra volt kárhoztatva. Mivel pedig a királyi hatalom erősebb is volt, folytonosabban is hatott a rendinél, a helytartótanács akaratlan is annak eszközévé alakult. Különösen a korszak végén történt ez, midőn az élén királyi helytartó állott. Nem csoda, ha ezért az országban nagyon népszerűtlenné vált.
A helytartótanács pecsétje.
Kétfejü sas, császári koronával, mellén zárt koronával fedett s az aranygyapjas rend jelvényével köritett kerek paizsban a magyar czimer; a körirat: CAROL(us) • VI • D(ei) • G(ratia) • ELECT(us) ROM(anorum) • IMP(erator) • S(emper) • AVG(ustus) • GERM(aniae) HISP(aniarum) • HVNG(ariae) • BOH(emiae) • &C(etera) • REX ARCH(idux) • AVS(triae) • ET DVX BVRG(undiae) • COM(es) • TYR(olis)
Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly
Komoly munkát valóban csak egyet végezett: a protestánsok elnyomását. Különben épen nem felelt meg a belé helyezett reményeknek. Már összetétele is meglehetős alkalmatlanná tette a teendők folytonos és gyors elintézésére. Bajt okozott, hogy legelőkelőbb tagjai egyúttal törvényesen a hétszemélyes táblának voltak ülnökei, melynek nem is Pozsony, hanem Pest volt a székhelye.11 Később incompatibilisnak akarják ugyan kimondani a két állást, valamint azt is rosszalják, hogy akár megyei tisztviselő, akár olyan, ki valami földesúrnak van lekötve, lehessen tanácsos, de a kanczellária e javaslatot nem találja sürgősnek.12 Ebből aztán az következett, hogy a helytartótanács sokkal több szünetet engedett meg magának, mint amennyit a törvény előirt, és sokszor nem volt együtt a határozathozatalhoz szükséges 12 tanácsos.13 Egy magyar nádor, országbiró vagy tárnokmester, egy megyés érsek vagy püspök nagyon is alkalmatlan volt oly állás betöltésére, mely némi bureaukratikus kitartást követelt. Nem is tekintve egyéb hivatalos teendőket, a gazdaság elhanyagolása sokkal nagyobb kárt okozott, mint amennyit salariumuk kitett. De mindenek fölött a függés, a helyben maradás kényszere volt az, mi nehezére esett az uraknak, úgy hogy a munka egész terhe jobbára a köznemesi rendhez tartozó tanácsosok vállát nyomta.
Még kisebb volt a harmadik nagy kormányszéknek, a királyi kamarának tekintélye. Ez már régtől fogva, annyi törvény ellenére, függésbe jutott a császári udvari hamarától. Az 1715-iki országgyűlés azon volt, hogy visszaszerezze a függetlenségét és egyenrangúvá tegye a többi udvari hatósággal.14 De a király e kivánságra kitérően válaszolt. Kijelentette ugyanis, hogy a magyar kamara javaslataira az udvari kamara útján fogja közölni elhatározásait. Megigérte azonban, hogy a magyar kamarai ügyek expeditióját ezentúl a magyar kamarával végezteti. Egyúttal alárendelték a pozsonyi kamarának a szepesi kamarai administratiót, és a budai, szegedi, eszéki és aradi igazgatóságokat, melyek addig egyenesen az udvari kamarától függöttek. Hanem ezen intézkedések foganatositása nagyon késett, és véglegesen csak 1741-ben történt meg.
Különös sérelemnek tartották, hogy az udvari kamara, nem törődve a magyar kamara ellenzésével, beszüntette a pozsonyi pénzverőt.
Ez önállótlanság annál sérelmesebb volt Magyarországra nézve, mert hisz a kamarának, mint fiscusnak, legfőbb feladata a magyar korona jogainak megőrzése. Ezen jogok közt kiváló helyen állott a kihalt vagy felségsértés miatt elitélt családok jószágainak lefoglalása. A Zrinyi- és Frangepán-családok birtokait az 1715: CXVI. törvényczikk ellenére, azontúl is a gráczi belsőausztriai kamara kezelte.
Nemcsak a kamara ellen volt sok a panasz, hanem tisztviselői ellen is. Magyarnak meg épen nem volt tekinthető. Igaz, hogy élén magyar főúr áll, de 12 tanácsosa közül csak a fele volt a magyar, a másik fele pedig német. Az volt a közvélemény, hogy csak azokat helyezik oda, kik máshol nem igen váltak be. Külömben is az alsóbb tisztviselők körében számos visszaélés honosodott meg, melyeknek megszüntetésére az ellenük hozott törvények nem voltak elég hatékonyak.
A katonai és politikai hatalom mindjobban a királyság kezében központosúlt és ezáltal nagy részt idegen befolyás alá jutott. A biráskodást ellenben a rendek lehető teljesen maguknak tartották fenn. Az ország jogainak védelméről sokban lemondtak; de a nemesi kiváltság és birtokjog védelme továbbra is az ősi institutiókra és törvényekre volt bizva. Részletekben változtattak, – hisz az e korban tartott országgyűlések törvényei nagyobbára magán- s büntetőjogiak – meg voltak győződve arról is, hogy általános és beható reform szükséges – de lényegében ezen a téren volt legconservativabb a régi Magyarország. A közjog és alkotmány csak külső bástyája volt a nemzetnek: igazi palladiumáúl magánjogi intézményeit tekintette.
Legfőbb törvényszéke, a kúria, mint neve is mutatja, ama kornak hagyománya, melyben a fejedelmek maguk láttak törvényt. Collegiuma, az 1715: XXIV. t.-czikk szerint hét biróból állott – innét septemviralis tábla neve. Az 1723: XXIV. törvényczikk nyolcz uj biróval szaporitotta e számot. Ezek közt kettő praelatus, kettő mágnás, négy pedig köznemes, lehetőleg az ország minden részéből. Elnöke a nádor volt, helyettese az országbiró. Ezen időben válik tulajdonkép állandó törvényszékké. Székhelye Pest, az ország központja. A birák 100 forint birság alatt kötelesek a biróság helyén pontosan meg jelenni s meghatározott órákban összeülni. Szünidőkben nincs hiány. Van karácsonyi, farsangi, husvéti, pünkösdi, aratási (junius 27-ikétől augusztus 20-ikáig) és szüreti (szeptember 29–november 10-ig). Azonfelül természetesen megtartják a vasárnapot és az ünnepeket. Országgyűlés előtt 30 nappal megkezdődik a biróság szünete s tart a követek hazameneteléig és ha nemesi felkelést hivnak össze, szintén szünetel az igazságszolgáltatás. Még igy is nagy volt a haladás a régi, félévi terminusokhoz kötött octavalis törvényszékhez képest.
Most már állandó törvényszékké válik a nemesek igazi törvény széke, a kir. tábla is. Ez itél a nemesek összes adományzási pereiben s bünügyeiben. Tőle mennek a felebbezések a hétszemélyes táblához.15 Gondoskodnia kell a feleknek kellő időben való értesitéséről és kötelessége, hogy a szegények ügyeit és a régibb ügyeket a többi előtt intézze el.16
A királyi tábla elnöke a kir. személynök (personalis), ki egyúttal az országgyűlések alsó táblájának is elnöke. Tagjai, két-két praelatust és bárót kivéve, valamennyien köznemesek.
Történetileg véve a kir. kúria a királynak és pair-jeinek biráskodásából származott. A kir. táblához ellenben úgy a király, mint az országnagyok jogtudós ülnökeiket küldik. A magyar nemesi törvényszék ily módon megfelel a párisi parlamentnek. Így az elnöke a király helyettese,17 így küldik ide a nádor és országbiró helyetteseiket és itélőmestereiket, a primás a maga emberét. Ezeket nem is a király nevezi ki, sőt még azt is megengedi, hogy azok a nádor kezébe tegyék le az esküt.18
Erős küzdelem fejlődött ki a király és a rendek közt az alsóbb biróságok szervezése tárgyában. A király már 1712-ben gyorsabb, biztosabb és részrehajlatlanabb igazságszolgáltatást követelt. De a rendek, a protonotariusok ösztönzésére, a törvénykezés szabályozásának munkáját magoknak tartották fenn akkor, midőn az összes közjogi és alkotmányos reformokat bizottságnak adták ki.19 Mintha csak ki akarták volna mutatni, mily nagy súlyt helyeznek erre a kérdésre. Ha már a protonotariusok vándor-törvényszékét nem lehet megtartani, sokan a megyékre akarták bizni azon ügyeket, melyekben azelőtt az itélőmesterek láttak törvényt. A király ellenben végleg el akarta törölni a protonotariusok önálló hatóságát: abban látta a magyar igazságszolgáltatás legnagyobb baját.20 Viszont a rendek meg tudni sem akartak állandó királyi törvényszékekről az ország minden kerületében. Ki viselje azok költségét?
Alig szenved kétséget, hogy a király elhatározására befolyással volt az a szándék is, hogy Magyarországnak birósági intézményei is hasonlóbbak legyenek azokhoz, melyek az örökös tartományokban már fennállottak. Ily módon a régi, visszaélésekkel teljes birósági rendszerért való küzdelem némileg a külső befolyás elleni védekezés volt.
Bécsben annyira komolyan vették a magyar birósági szervezetet, hogy külön ministeriális conferentiát tartották ez ügyben, Eugén elnöklete alatt, melyre a magyar kanczelláron kivűl a nádort, az országbirót, a nyitrai és zágrábi püspököket is meghivták. (1719 július 3.) A magyar urak a zágrábi püspöknek, Esterházy Imrének kivételével, mind a megyei törvényszék mellett nyilatkoznak. Magyarország karai és rendjei, úgy szóltak, „rettegnek minden újitástól és nem Felséged más országainak formájára, hanem saját törvényeik s jogos szokásaik értelmében akarnak kormányoztatni.” De a király kijelentette, hogy ő az itélőmesteri törvényszékeket kerületiekké akarja változtatni és hogy ezt a jövő dietán elő kell terjeszteni.21
Hanem e szándék keresztülvitele a rendeknél nagy ellenállásba ütközött. Az 1723 január 29-ikén tartott ministerialis conferentia azt mutatja, hogy a legbizalmasabb császári tanácsosok közül is többen hajlanak a magyar felfogáshoz. Trautson azt tartja, ejtsék el egyelőre az egész tervet, mert még a legjobb ügy is roszszá válik, ha az, kinek ajánlják, nem kér belőle. Starhemberg is inkább más alkalomra kivánná halasztani. Nem helyes a rendeket, kik az örökösödés elfogadásával érdemeket szereztek magoknak, ezzel búsitani. Viszont a veszprémi püspök szerint (Acsády, a későbbi kanczellár) az igazságszolgáltatás berendezése kizárólag királyi jog, melyet a magyar királyok mindig gyakoroltak. Ha tehát nem sikerül meggyőzni a rendeket, állitsa fel a király saját hatalmából a kerületi táblákat. E nézettel, mely királyibb volt a királynál, a királyi ügyek igazgatója Grassalkovich Antal szállott szembe. Szerinte a kerületi táblák felállitása nem gyorsitaná az igazság menetét, mert azoktól még a királyi táblához, majd a hétszemélyes táblához mennének az ügyek. Jobb tehát, ha a protonotariusok hatáskörét a király táblára ruházzák. Nem is praktikus, mert a tanúkat messze földről kell oda vinni. Hátha öregek, vagy betegek? Nagy költséggel járna; pedig a törvény megköveteli a személyes jelenlétet. A rendek ellenére nem állithatok fel. Ez törvényesen nem is történhetnék. „A felség sértése nélkül és a hazai jog alapján mondani és bizonyitani lehet, hogy csak a király és az ország által együtt hozott törvény erős és érvényes, és amit a rendek ellenére visznek véghez, az törvények nem mondható, hanem erőszaknak, amit ő Felsége kegyességétől meg csak föltenni sem szabad. Külömben is csak háromféle ügy tartozik a protonotariális szék elé; a többit a megyék is elvégezhetik és ezért nem is volna érdemes újitani.”22 Maga a királyi jogok leghivatottabb védője, az aulicus pártnak későbbi nagyhirü vezére lép fel a királyi praerogativa túlságos kiterjesztése ellen a rendi jog és a törvény védelmére.
Grassalkovich Antal aláirása 1738 augusztus 30-ikán neje haláláról kiadott gyászjelentésén.
Olvasása: B(áró) Grassalkovich Antal mp.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Muzeum levéltárában
Ennyi ellenmondással szemben Eugén nem határoz, hanem felterjeszti az ügyet a királyhoz. Ő személyesen még mindig az ujitás mellett van, de oly módon, hogy az új birák belföldiek legyenek s a kincstártól kapják fizetésüket. Midőn a király ily értelemben irt a rendeknek, nyiltan kitört a régóta szitott tűz. Az alsó tábla a királyi javaslatot elvetette, mielőtt még lediktálták volna, a mire eddig nem volt eset. A felső táblánál a nádor, az országbiró, a kamara elnöke, az egri püspök, egyáltalában az akkor nagyon hatalmas Erdődyek egész factiója ellene nyilatkoztak. Még az egyik királyi biztos, Starhemberg is egyetértett a rendekkel, mig társa, Kinsky a király szándéka keresztülvitelében fáradozott.23 A király Koháry országbiróhoz levelet intézett, melyben fölteszi, hogy csak azért szavazott a javaslat ellen, mert nem tudta, hogy az ő akarata. Most, midőn azt tudja, ne restelje a nézetét megváltoztatni, – ha szereti az igazságot s annak nem corrumpált és szűz administratióját.24 Az Erdődy család szükségesnek látta, hogy külön emlékiratban igazolja oppositióját.25 Ezek után nem lehetett többé szó ellenmondásról. A rendek engedtek; az 1723: XXX. czikk elrendeli a kerületi táblák felállitását és még azon évben meg is történtek a kinevezések.
A törvény értelmében minden táblának az elnökön kivül négy ülnöke legyen; birtokos honfiak, kik pontosan ismerik a hazai jogot, mellettük még egy esküdt jegyző, s a szegényeknek egy fizetéses ügyvédje. A dunáninneni királyi tábla székhelye Nagy-Szombat, a dunántúlié Kőszeg, a tiszáninnenié Eperjes és a tiszántúlié, hová Bácsot és Bodrogot, valamint a később bekebelezendő megyéket is sorozták, Nagy-Várad. Horvátországban is állandóvá teszik a báni táblát, honnét szintén a királyi táblához megy az appellatió. Itélethez legalább három biró jelenléte szükséges.26
Ezen új hatóságok felállitása és berendezése számos nehézségbe ütközött. Bécsben attól is tartottak, hogy kevés lesz Magyarországon a jogtudós ember az új állások betöltésére, de folyamodó ugyancsak elég akadt. Némely helyen a törvényszék tagjai közel rokonságban állottak egymással, másutt meg a praecedentia okozott zavart, úgy hogy azt hivatalosan kellett mindegyiknél megállapitani.27 A horvát rendek egyáltalában fölöslegesnek tartották az állandó törvényszéket; elég ott a régi mód is, úgyis csak kevés ügy fordúl elő.28 Midőn a báni tábla megalakult, pecsétjébe Horvát, Dalmátországok és Szlavonia czimerét akarta bevésetni és a kanczelláriának reá kellett utalni arra, hogy Magyarország jelvényei nem maradhatnak onnét el.29 A nagyváradi királyi táblát már 1725-ben áthelyezték Debreczenbe, nemcsak azért, mert Várad drága hely és ott ügyvéd sincs kellő számban, mint a helytartótanács kifejtette, hanem még inkább azon czélból, hogy a katholiczismus előtt megnyissák a kálvinisták legerősebb várát.30
Volt mindezeknél sokkal lényegesebb hibája a magyar biróságoknak. A legtöbb biró, még azok is, kiket a király nevezett ki, egyenesen függött valamely főúrtól vagy főpaptól, ki az ő patronusa volt és a kinek többnyire ügyeit is viselte. Legfölebb a hatalmasok viszálya biztositotta tehát némileg a pártatlan igazságszolgáltatást. A királynak főfelügyeleti joga korántsem volt puszta czim vagy erőszakoskodás; megvolt annak erős erkölcsi alapja. Ez a beavatkozás a kanczellária útján folytonos; még a hétszemélyes táblának is fel kellett terjesztenie a királyhoz a kétséges ügyeket, melyekről törvény nem határozott.31 Az ülnökök másfelé való elfoglaltsága és csekély buzgalma itt is nehezitette a tárgyalást, csak úgy, mint a helytartótanácsnál. A királyi táblának több tagja szabadság kérése nélkül is elmaradt az ülésekről, ugy hogy tizenhétből kilencz sem volt jelen.32 Ahol oly nyilvánosak az önzésből és lelkiismeretlenségből származó hibák, ott mindig fel lehet tenni számos lappangó bűnt. A magyar igazságszolgáltatás e nagy reform és állandóvá tétele után sem örvendett jó hirnévnek.
III. Károly erdélyi pecsétje.
Kétfejü sas, császári koronával; mellén négyelt paizs, 1. mezejében a castiliai torony, a 2-ikban a magyar kettőskereszt, a 3-ikban a cseh oroszlán, a 4. hasitott mezőben az osztrák pólya és a burgundi haránt pólyák; a fejedelmi koronával fedett szivpajzsban Erdély czimere: vágott pajzs felső mezejében sas, az alsó mezőben hét (3, 4) vártorony. A paizsot nyitott királyi korona fedi és az aranygyapjas rend láncza övezi. A sastól jobbra és balra zárt koronával fedett paizsokban 1. a magyar vágások; 2. a kettős kereszt, 3. a cseh oroszlán, 4. a dalmát leopárdfejek, 5. a horvát ostábla, 6. a bosnyák kardos kar láthatók. A körirat; CAROLVS • VI: D(ei) G(ratia) • ROM(anorum): IMP(erator) • S(emper) • A(ugustus) • GER(maniae) • HISP(aniarum) • HVNG(ariae) • BOH(emiae) • REX ARCHID(ux); AVST(riae): DVX: BVRG(undiae): PRINC(eps): TRANSYLVANIAE.
A Magyar Nemzeti Muzeum levéltárában levő galvanoplasztikai lenyomatról rajzolta Cserna Károly
A kis hazában e korszak alatt kevésbbé változtak az állami intézmények mint Magyarországban. Ott az egész állapot, amint a fejedelemségnek I. Lipót uralma alá állásából kifejlődött, sokkal ujabb volt, semhogy azon az uralkodó lényegesen akart volna változtatni. Magyarországon már kétszáz éve uralkodtak a Habsburgok; Erdély csak 1689-ben hódolt nekik és a Rákóczi-forradalom közben is megszakitotta az uralom folytonosságát. Azonkivül Erdély, úgy történeti emlékeinél, mint a török szomszédságánál fogva nagyon, megbizhatatlan, kétes birtoknak látszott. Midőn III. Károly trónra lépett, élt még az ifjabb Apafi Mihály, Erdélynek megválasztott nemzeti fejedelme. Voltak, akik lemondását nem tartották érvényesnek, mert az nem foszthatja meg az országot a szabad választás jogától. Ily viszonyok közt nem volt tanácsos azon alkotmányhoz nyúlni, melyen a fejedelemség uralkodó osztályai, nemzetei s felekezetei teljes szivükkel csüngöttek, mely úgy anyagi, mint szellemi érdekeiket biztositotta.
Ennélfogva itt a fejlődés egészen más irányt vesz, mint Magyarországon. Külsőleg, törvény szerint alig változik a belső kormány és a közigazgatás. A rendi befolyás még sokkal erősebben s kizárólagosabban érvényesül mint nálunk. Az átalakulás abban áll, hogy a rendi intézmények, külső körük s törvényes hatáskörük teljes megmaradása mellett, mégis beillesztetnek a monarchia egész politikai rendszerébe és tért engednek az uralkodó személyes befolyásának.
A törvényes közállapot az 1691 deczember 4-ikén kiadott diplomán alapúlt, mely az erdélyi közjogi felfogás szerint „Pragmatica Sanctio” érvényével birt. Ezt kiegésziti az 1692-ben Alvinczy Péter követségére adott királyi resolutio. Ez igazi emléke az akkor fennforgott viszonyoknak. Megerősiti az országnak a fejedelmek korában élvezett szabadságait, lehetőleg autonommá teszi az igazgatást, de kimondja az ország katonai megszállását, és utat enged arra, hagy a vallások eddigi viszonya a katholikus felekezet javára változhassék. A szatmári békekötés Erdélyre nézve is ujra biztositotta régi szabadságának fennmaradását.
Rákóczi idejében megszünt a rendes kormány és a király nevében egy deputatio igazgatta Erdélyt, melynek a hatalmas és erélyes Wesselényi István volt a lelke. Külömben is akkor a katonai parancsnok mellett csak nagyon másodrendű szerepet vihetett a polgári kormány. A béke helyreálltakor orvosolni kellett a hosszas szüntelen hadakozás ejtette sebeket és helyreállitani itt is a törvényes viszonyokat.
Mindezek eszközlése első sorban az 1712. évi december havában összeülő országgyűlésnek jutott feladatúl. A dieta deczember 18-ikán leteszi a hűség esküjét, „a recepta religiókhoz accommodálva” azután hozzá fog a főhivatalnokok: gubernátor, a kormánytanácsosok és itélőmesterek és a tábla elnökének választásához. Gubernatornak a többség Wesselényit jelölte, a katholikusok közt Haller István kapta a legtöbb szavazatot. A király azonban Kornis Zsigmond alkanczellárt, kit kormánytanácsosnak jelöltek, nevezte ki az ország kormányzójává. Wesselényinek meg kellett elégednie a rendek elnökének méltóságával.33
Főteendők, miket a törvényben kell elintézni: a népnek lakóhelyein való tartása; a pénzérték megállapitása; a neoacquistica ügyeinek törvényes biróság előtt való elintézése.34 A királyi biztosnak, gróf Steinville generalis commandansnak kiadott királyi utasitás különösen azt hagyja meg neki, hogy ne engedjen titkos összejöveteleket semmi szin alatt; akadályozza meg a vallások és nemzetek közti zavarokat, vagy a régi hivek viszályát azokkal, kik csak most tértek vissza a hűségre. „Mert mi ezentúl mindenkivel a szerint fogunk bánni, a minő hűséget és engedelmességet tanusit irántunk és felséges házunk iránt és ezt mindenkitől egyaránt el is várjuk.” A királyi propositiok első sorban az igazságszolgáltatás gyorsitását és javitását tűzik ki czélúl. Megemlékeznek aztán a tisztségviselők visszaéléseiről is és felszólitják őket, legyenek igazságosak, elégedjenek meg fizetésükkel és ne terheljék a népet ingyen munkával és pénzadóval. Eszerint az articulusok is tisztán belügyi kérdéseket tárgyaltak. Erdélynek bele kellett nyugodnia abba, hogy provincialis életet él.
Mi sem történt törvény útján, hogy az ország közjogi önállóságát megnyirbálják. Annál erősebb volt az igyekezet arra, hogy ez az önállóság ne érvényesülhessen. A diploma még fenntartja az erdélyi hadak külön nemzeti parancsnokának méltóságát. 1712-ben már nem erősitik meg az ország generalisát. Az ország ügyeit, mint már láttuk, a bécsi ministerialis deputatio intézte el; gyakran a legfontosabb és legsürgősebb tárgyakban sem dönthettek, mert ez a deputatio egyik vagy másik okból nem tartott űlést.
Országgyűlést tartanak ugyan rendesen minden évben, de ennek az adó kivetése és felosztása a három nemzet közt a legfőbb, úgyszólva az egyetlen feladata. A candidatióhoz, melynek gyakorlata fennmaradt, a király épen nem tartotta magát. A leopoldi diploma alkotói körülbelöl ugy képzelték a dolgot, hogy a hazai gubernium lesz a királynak teljes hatalmú kormányszéke és a bécsi kanczellária csak ennek alávetett, alázatos bizottsága. Tényleg épen megforditva állott a dolog. A kanczellária, mely közvetlenűl érintkezett a királylyal és a központi kormánynyal, magához ragadott minden hatalmat és alárendelt közeg gyanánt kezdett bánni a guberniummal.
Ez az ellentét 1721-ben tört ki nyilvánosan. A kanczellária, Kászoni Jánosnak, a későbbi báró Bornemiszának vezetése alatt kijelenti, hogy nem agense a guberniumnak, és midőn a kormányszék azt válaszolja, hogy akkor más agenst kénytelen tartani, az udvari hatóság durván azt feleli: „az fellyebb emlitett levélen, accedálván ahhoz más circumstantiák is, el nem igazodhatunk”.35 A formulák a régiek maradtak: a gubernium nagy kegyesen és leereszkedően ir „jó atyafiainak”, azok pedig alázatosan üdvözlik „nagy jó uraikat”, de az adott viszonyok közt csak a király személyes akarata és befolyása dönthetett, mely a kanczelláriában sokkal készebb s természetesebb eszközt talált, mintsem a mindenkép a hazai földhöz lánczolt kormánytanácsban.
Nagy része volt a fejlődésben a vallási viszonyoknak is. Minthogy a katholikus egyházzal három más bevett felekezet állott szemben, és minthogy a tisztségek betöltésénél a négy vallásra egyaránt tekintettel kellett lenni, a katholikusok szükségkép mindenütt kisebbségre jutnak. Ez a kisebbség nagyon is megfelelt a tényleges számbeli viszonyoknak és a történeti hagyományoknak, de azért ők azt magukra és vallásukra nézve sérelmesnek tartották. Jól tudhatták, hogy helyzetük nem lehet azonos magyarországi hitsorsosaikéval, kik az uralkodó egyház minden javában és előnyében részesültek, de azért folytonosan a meglévő hatalmi viszonyok megváltoztatására törekedtek.
Erdélyben egyik felekezet sem mondhatta magát törvényes alapon dominansnak, de a katholikus az uralkodónak volt vallása és annak kegyét, mióta a Habsburgok uralkodtak, következetesen kiaknázta a maga részére. Másrészt az uralkodók nem csupán vallásos buzgalomból mozditották elő hitfeleik követeléseit, hanem azért is, mert bennük vélték trónjuknak egyedül megbizható támaszait találhatni. Már 1699-ben kieszközölte a Mikes-féle deputatio Bécsben, hogy a jobbágyok ezentúl saját papjaiknak fizessék a tizedet, hogy a katholikusok ellen hozott régi törvények érvénytelenek, „hogy minden tisztségekre való candidatus között egy mindenkor pápista legyen, és hogy minden városokban, mind a tanácsban, mind a czéhokban hasonló számmal legyenek a pápisták, mint a más religión valók.”36 Világos, hogy ezek a határozatok teljesen felforgatták a diploma rendelkezéseit. De az Erdélyben külön szervezett katholikus status nemcsak ezeket iparkodott a többi felekezet ellenére keresztűl vinni,37 hanem mindig újabb és újabb vivmányokra törekedett. 1712-ben azt kérik, hogy most katholikus legyen a gubernator, minthogy az előbbi református volt, s hogy minden hivatalra nevezzenek ki katholikust, ha alkalmas református nem akad. Általában teljes megváltoztatását sürgetik a diploma azon pontjainak, melyek a katholikus vallásra nézve sérelmesek. A gyulafejérvári püspökség megújitásával, báró Mártonffy püspök kinevezésével, természetes vezére támadt ezen igyekezeteknek. Először az arianusok (unitáriusok) kizárását a jelölésekből és kinevezésekből határozta el a miniszteriális conferentia, oly módon, hogy helyöket más vallásbeli alkalmas egyének foglalják el,38 majd a katholikus püspököt tette meg a gubernium első tanácsosává, végre egyenesen ki akarta zárni a más vallásúakat a gubernátori tiszt elnyerésétől. Midőn Wesselényi István, mint első és legöregebb tanácsos, tiltakozott a püspök elsősége ellen, az erdélyi kanczellária eljárását következőkép igazolta: „Ha a gubernator meg találna halni, praesességet és consequenter gubernátorságot praetendálna. Nem illenék nekik ezen helyet megengedni, a gubernium a fejedelem személyét repraesentálván in provincia, hogy catholicus fejedelem idejeben acatholicus praesideálna olyan dicasteriumban, helytelen volna, sőt bizonyos ratiókra ártalmas lehetne.”39 A legbiztosabb út hivatal elnyerésére a nyilvános vagy titkos áttérés lett.
Ilyenformán a kormányzás egészen elvesztette eredeti formáját és rendeltetését. Abban az országban, mely Európa államai közt elől járt a külömböző vallások egyenlő jogának megállapitásában, abban az országban, mely azelőtt egy századdal Bethlen Gábor gondozó keze alatt a műveltség és jólét oly magas fokát érte el, most minden személyes és tárgyi kérdés fölött a dynastikus és a vele szoros kapcsolatban álló felekezeti kérdés döntött. Ezeken kivül a kormányzat alig foglalkozik mással, mint az adó kirovásával, a katonaság elszállásolásával, egy szóval a közterhek megállapitásával. Mivel pedig a követett politikai és egyházi irány nemcsak a törvénynyel ellenkezett, hanem a tényleges viszonyokkal is: napirenden volt az elégedetlenség, a zavar és a visszavonás nemcsak a népesség között, hanem magában a kormányzatban is. Erdélyben még e korban sokkal kevésbbé vert gyökeret a meglevő közjogi állapothoz való ragaszkodás és a dynastiához való hűség, mint Magyarországon.