SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
Alkotmányos viszonyok.

Az ország sérelmei. Ellenzék. 1741-iki törvények. A magyarok részvéte a birodalmi kormányban. A nemesi adómentesség. Mária Terézia reformjai az örökös tartományokban. Haugwitz. Az államtanács. A monarchia erősödése. Az 1751-iki dieta. A magyar nyelv az udvarnál. Nádorválasztás. Az ellenzék. Sérelmek. Adóemelés. Katonai regulamentum. Az uj sz. kir. városok. Elégedetlenség. A királynő megváltoztatja eljárását. Gróf Pálffy Miklós emlékiratai. A reform. Az apostoli királyság. A főpapság megadóztatása. Kollár könyve. Testőrség. Szent István rendje. A magyar állami adósság. Az 1764-iki dieta. A felkelés szabályozása. A „Vexatio dat intellectum”. A királynő utazása az országban. Viták az adóemelés fölött. A jobbágyság. A főurak szerepe. Uj politika. Az aulikusok. Az urbér szabályozása. Forrongás. Erdélyi viszonyok. Adórendezés. A székely határőrség felállitása. A madéfalvi veszedelem. Buccov. Az erdélyi nagyfejedelemség. Horvátország. A horvát tanács. A horvát rendek ragaszkodása Magyarországhoz. A szepesi városok visszacsatolása. A magyar tengerpart. Fiume. A Maroson túli vidék. Bekebelezése. Új megyék. A királynő jóakarata

Mária Terézia uralkodása alkotmányos szempontból két tekintetben érdemel figyelmet és mutat fejlődést. Az első az, hogy a király és a nemzet közti bizalom, a nemzet régi hagyományához és óhajához képest, helyreállván, az ország sokkal több áldozatot hoz, mint a mennyit valaha Habsburg-királynak hozott; a másik, hogy erejének öntudatára jutva, nagy szolgálataira támaszkodva, sokkal erősebben és következetesebben érvényesiti alkotmányos úton jogait, érdekeit, mint azelőtt.

Az 1741-iki országgyűlésen a szeptember 11-iki esemény és a közlelkesedés sem birták megszüntetni a királyi hatalom és a rendi érdek közti ellentétet. Még szeptember 29-ikén elfogadta az alsó tábla Okolicsányi Jánosnak, Zemplénmegye követének inditványát, mely szerint az insurrectio keresztülviteléhez nem foghatnak, mig az ország sérelmei orvosolva nincsenek. Most van ennek az ideje, mert a jelen viszonyok közt a királynőnek, mindenben engednie kell. Úgy mondták, hogy különösen a protestánsok erősitették az oppositiót, melyet a felső tábla, Grassalkovics és maga a királynő is csak nagy bajjal és ügyességgel birtak lefegyverezni.1 A királynőnek meg kellett igérnie, hogy a még el nem intézett sérelmeket is orvosolja. Ujabb zavart idézett elő a papi rend tiltakozása az ellen, hogy ép úgy járuljon e háború költségeihez, mint a hogy a hitetlenek elleni háború kiadásáihoz járult. A mágnások és az alsó tábla kényszeriteni akarták erre a papokat, de a királynő utoljára megelégedett azzal, hogy ne törvény alapján, hanem önkéntes adomány formájában fizessenek. Végre Erdély uniójának követelésével állottak elő a rendek, melyet azonban Mária Terézia kereken megtagadott.

Egészben véve az 1741-iki törvények, a helyzetnek megfelelőleg, igen erős haladást jelölnek Magyarország államiságának teljes elismerése és a nemesség szabadságainak megerősitése és kiterjesztése felé.

A királynő, ki az 1723: I–II. t.-cz. értelmében foglalja el trónját és hivja össze a koronázó országgyűlést,2 kijelenti, hogy a törvények megtartása, a birodalom gyarapitása és disze, az egykor oly virágzó nemzetnek felemelése és a régi erőre való visszahozása lesz legfőbb uralkodói gondja. Anyai indulattal viseltetik a magyar nemzet iránt, az igazságot és irgalmasságot választja jelszavának. Viszont a rendek kijelentik, hogy a mint ez az ország ő felsége országai közt az első, úgy oda törekszenek, hogy szeretetben, hűségben és áldozatkészségben ne maradjon el egy másik mögött sem.3


József trónörökös.
Egykoru festmény a magyar történeti képcsarnokban

Ferencz nagyherczeget kormánytársnak nyilvánitják. Ebben tehát a rendek engedtek, nagyon is meggyőződésük ellenére, a királynő óhajának.4 Hatalmát azonban nagyon megszoritják. Kikötik, hogy a legfőbb törvényes hatalom, a kiváltságok adományozása és a többi felségjog ezentúl is kizárólag csak a koronás királyt illetik meg.5

A királynő kegyesen fogadja a rendek óhajtását, hogy az országban lakjék. Az országgyűlés alatt, midőn a bajorok közeledtek, szó is volt arról, hogy Győrt vagy Budát berendezzék királyi székhelynek. Igaz, hogy a nádor kijelentette, hogy Buda, mostani állapotában, midőn a rácz csőcselék lakik benne, épen nem méltó arra, hogy residentia legyen. Mindamellett kijelenti a királynő, hogy, mihelyt más tartományainak igazgatása megengedi, egészen az országban fog lakni és semmit sem mulaszt el, mi által Magyarország régi virágzását helyreállithatja s boldogságát előmozdithatja.6 Ezért nem csak hálájukat fejezték ki a rendek, hanem országos költségen palotát is emeltettek Budán, melynek alapkövét 1749 május 13-ikán rakták le.

A nádori és a primási hatóság teljes terjedelmében fenntartatik. Ha ezentúl megürül a nádori és vele kapcsolatos helytartói tisztség, egy évnél tovább nem maradhat üresedésben.7

Régi óhajtása volt Magyarországnak, hogy az egész monarchia ügyeinek vezetésére is gyakoroljon befolyást. Ezt most, midőn tényleg Magyarország vezetett, midőn magyarok voltak a királynő vezérei és tanácsosai, nem lehetett megtagadni. Ezt a kérdést a július 4-iki ülésben tárgyalták a rendek. Jeszenák Pál azt követelte, hogy a titkos tanácsban mindig vegyen részt két magyar zászlósúr. Fekete György somogyi követ ehhez hozzátette, hogy köznemeseket is be kell oda venni, hisz azok kiváltsága egyenlő a mágnásokéval.8

„A rendek hódolattal fogadják ő felsége kijelentését, hogy ő annyira kedveli a magyar nemzetet, hogy kételkedni nem lehet abban, hogy nemcsak egyenlő tiszteletben és megbecsülésben részesiti a többivel, hanem különben is megmutatja királyi jóakaratát és anyai indulatát ez ország gyarapitásának előmozditásában.

Egyuttal kegyesen elhatározta, hogy Magyarország ügyeit, úgy az országon belől, mint azon kivül, magyarok által intézteti.

És ennél fogva felséges udvarában és mindabban, mi a reá ruházott legfelsőbb hatalmától függ,9 legmagasabb itélete és királyi tiszte szerint, hű magyar tanácsosainak munkájával és tanácsával fog élni.

Sőt, ha fontosabb ügyek fordulnak elő, az ország nádorát és primását, továbbá, ha ezen királyságok ügyéről és biztosságáról lesz szó, Dalmáczia, Horvátország és Tótország bánját is felséges személye elé bocsátja és velük értekezik ezen ügyekben.

És magába a Status Ministeriumba is fölvenni méltóztatik a magyar nemzetet.

Az országon belől pedig a helytartó-tanács törvényes hatáskörének és függetlenségének teljes megtartásával, minden politikai és közügyet ezen hatóság által végeztet el.

Ha pedig a helytartó-tanácsban üresedés támad, oda az ország minden részéből való, alkalmas, a hazai dolgokat és az alkotmányt ismerő, birtokos magyarokat fog kinevezni.”10

Egyrészt a magyar kormányzás teljes függetlensége, másrészt a magyarok törvényes joga az udvari és miniszteri állásokra van meg e törvényczikkben. A következő czikkelyek aztán a tárnoki hivatal, a magyar kanczellária és a kamara függetlenségét fejtik ki bővebben. Bányaügyekben a tárnokmesterhez megy a föllebbezés. Hatásköre kiterjed majd a Budán felállitandó pénzverőhivatalra is. A kanczelláriát illetőleg, az, mint egyenrangú udvari hatóság, levelez majd az uralkodó többi kormányszékével. A király gondoskodik arról, hogy az ottani állásokat alkalmas és képes magyar birtokosokkal töltse be, az ország minden részéből, tekintettel a clerusra is. Viszont azonban azt sem engedheti a felség, hogy a kanczellária útján kiadott határozatai más hatóságok által végre ne hajtassanak. Mihelyt a kanczellária törvényessége és magyarsága biztositva van, nincs is értelme annak, hogy rendelkezései az országban ellenállásra találjanak. A kamara teljesen független lesz az udvari kamarától, egyenesen a királyhoz intézi feliratait és egyenesen tőle kapja az udvari leiratokat. Az egész magyar só- és bányaügy, minden, a mi a kincstárt illeti, a magyar kamarának rendeltetik alája.11


A budai királyi palota a XVIII. században.
Alt J. A. kőnyomata Raussmann rajza után.
Schams Ferencz „Vollstädige Beschreibung der kgl. freyen Stadt Ofen in Ungarn” (Buda, 1822.) cz. munkájából

A király beleegyezik abba, hogy a törvények értelmében úgy az egyházi, mint a világi méltóságok ezentúl csak érdemes magyarokra ruháztassanak.12 A régibb uralkodók kormányának egyik legnagyobb sérelme ezzel tényleg megszűnt. Kiegésziti e törvényt, hogy a főpapok megyéikben és javadalmaikban tartózkodjanak, különben a király lefoglalhatja jövedelmeiket, s hogy kanonokoknak is csak az ország jogát, szokását és nyelvét ismerő magyarokat nevezzenek ki. Azok a külföldi főpapok, kik most magyar javadalmakat birnak, 1000 arany taksát fizessenek; a kanonokok, a kisebb apátságok és prépostságok birtokosai 200 aranyat.13 Ez körülbelül az indigenák taksájának felel meg.

Nagy lépéssel haladt előre az ország területi épségének helyreállitása. A király elismeri, hogy ő és utódai Erdélyt, mely a magyar szent koronához tartozik, mint Magyarország királyai birják és kormányozzák. Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd megyéket, továbbá Kővár vidékét, az erdélyiek meghallgatásával, teljesen visszacsatolja az országhoz. A Bács-Bodrog, Csongrád, Arad, Csanád és Zaránd megyékben levő katonai helyeket az ország és a megyék hatósága alá helyezik. A temesi kerületet, Szerémet és Alsó-Szlavóniát, mihelyt nyugodtabb lesz ott az állapot, egészen az országba fogja kebelezni és e czélra a nádor és a bán küldenek majd ki biztosokat. Ezek a biztosok az emlitett kerületekben, de más végvidékeken is, alkalmas és elegendő helyet fognak kijelölni a határőrség felállitására és a határőrök lakóhelyére, oly módon, hogy a végeken a határőrök ne lakjanak vegyest más adózókkal. A mi nem tartozik az igy kijelölt területhez, a megyék hatósága alá jut és a király oda főispánokat fog kinevezni.14 A Zrinyi- és Frangepán-javakat is kiveszik a gráczi kamara hatósága alól.15

Szintén a török hódoltság egy fájdalmas emlékét szünteti meg az a törvény, mely végkép eltörli a neoacquistica commissiot, és az általa még el nem intézett ügyeket a rendes biróságok elé utasitja.

Számos sérelemre adott okot az 1715: VIII. t.-cz. azon határozata, a mely szerint, ha nincs együtt az országgyűlés, a főurak concursusa is határozhat a hadi adó dolgában. 1733-tól 36 évig évenkint tartottak ily concursust, és az országgyűlés kikerülésével nagy terheket róttak az országra, oly háború miatt, melyhez csak igen kevés volt a köze. E concursusokat most azon esetre szoritják meg, ha hirtelen ellenséges támadás vagy az országot közvetlenül érdeklő háború miatt nem lehetne rendes dietát tartani.16

Különösen erősen nyilatkozik a magyar függetlenség érzete a LXIII. törvényczikkben, abban, mely általános felkelést rendel el, életet és vért ajánl fel – ezek a törvény szavai – a bajor választó ellen, a királynő örökségének megvédésére. A hat gyalogezred törzstisztjeit a királynő nevezi ki; a többi tisztet, a kapitányokat beleértve, a megyék, egyetértve az ezredesekkel. A nemesi insurrectio élére négy kerületi generálist, csupa magyar főurat, nevez ki a király. Még a hadi törvényeket is magyarul szerkesztették, bár természetesen a császár-királyi sereg szabályainak erős befolyása alatt.17

Közgazdasági tekintetben kiterjed az országgyűlés gondoskodása a termények kivitelének könnyitésére. A királynő megigéri, hogy ezt, valamint az örökös tartományok által szedett vámnak csökkentését, az örökös tartományok rendjeivel, mindjárt a dieta befejezése után, munkába fogja vétetni. Azonnal rendelkezik a felől, hogy Alsó-Ausztriába és innét a velenczei birokokba lehessen hajtani ökröket. Mihelyt a mostani zavarok lecsendesednek, annak sem lesz akadálya, hogy az ökröket szabadon hajtsák Nürnbergbe, Augsburgba és a római birodalom más helyeibe.18

Mindezen törvények nemcsak az ország függetlenségére és jólétének előmozditására czéloztak, hanem egyúttal a nemesi szabadságnak, kiváltságnak, a rendi jognak biztositására, kiterjesztésére. Hiába, rendi államban e kettő el nem különithető. Úgy a legmagasabb, mint az alárendelt egyházi és világi állásoknak magyarokkal való betöltése az ország önállóságának elismerése, de egyuttal a papi és nemesi rendnek is „consolatiója”. Még a kereskedelem és kivitel dolgában is természetesen a földbirtokos nemes érdeke járt elől. És e kiváltságokban az összes rendek osztoznak. A LXI. t.-cz. egyenesen kimondja, hogy a született dalmaták, horvátok és szlavónok az egyházi és világi tisztségek betöltését illetőleg magyar számba jönnek. De legnagyobb diadalát a föld, a telek adómentességének régóta vitás kérdésében vivta ki a nemesség praerogativája.

Már 1715 óta kisért ez az ügy, 1728-ban ez idézi elő a legnagyobb izgalmakat. Akkor a király lemond a megadóztatás szándékáról, de abba sem egyezik bele, hogy törvényesen kimondják az adómentességet, és igy minden függőben marad. Most, már a koronázás előtt, újra előáll a nemesség e követelésével. Beiktatását a koronázási hitlevélbe nem vihette keresztül, de talált más módot arra, hogy a nemesi adómentességet a sarkalatos törvények minden garantiájával vegye körül.

„Ő Felsége kegyes kijelentése alapján szentesitve van, hogy a magyar királyság karai és rendjei sarkalatos jogai, szabadságai, mentességei és kiváltságai, a Hármaskönyv I. 9. és az 1723: VI. t.-cz. alapján, mint a melyek őket mindenkorra felmentik az adó alól, tehát arra vonatkozólag is, hogy a teher semmi módon ne háruljon a telekre, mint a mely azon mentességek és az ősi szokás által meg van erősitve, sehogy sem vonhatók a hitlevél azon kifejezése alá: a mint azok értelme fölött a király és a rendek megegyeznek. Különben is biztositva és megóva lévén az 1715: III. törvényczikk értelmében attól, hogy a többi tartomány módjára kormányozzák őket.”19

A női örökösödés elismerésénél hiába követelte ezt a nemesség; megvédésének reményében megkapta. A nemesi adómentesség, legridegebb formájában, annyira sarkkövévé válik az egész alkotmánynak, hogy azt még a király és a rendek sem dönthetik meg törvényesen. És hogy nemzeti jelentősége, a nemesi jognak a nemzeti függetlenséggel való azonositása annál kirivóbb legyen, biztositására azt a törvényt idézik, mely Magyarország különállásának legerősebb elismerése.

Ezt egyelőre nem is bántotta a királyi hatalom. Egész más mozgalom volt hivatva megdöntésére.

Az örökös tartományokban ezalatt a nagy politikai feladatok kényszere alatt épen ellenkező irányt vett a fejlődés. Ott az állami és uralkodói hatalom lehetőleg megszoritja a rendi előjogokat és keresztülviszi a kiváltságos osztályoknak a közterhek alá vetését.

Nevezetes és eddig kellően nem méltatott tény, hogy épen azon idő óta, mióta a pragmatica sanctio mindenkorra oszthatatlanná és együvé tartozóvá tette az örökös tartományokat és Magyarországot, egészen külömbözővé vált e két országnak belső fejlődése.

Még Károly idejében nagyjában csak oly rendi volt az örökös tartományok alkotmánya mint Magyarországé. A pragmatica sanctiót az összes rendekkel elfogadtatták, mi kétségtelenül közjogi állásuk elismerésére mutat. Egyebekben, bár az udvarnak kétségtelenül tulnyomó volt általános politikai ügyekben a befolyása, a közigazgatás, a belső kormány, az igazságszolgáltatásnak még egészen rendi a módja. Még külsőleg sem ment végbe a centralisatio: külön működött a cseh kanczellária az osztráktól, nem is szólva az olasz és németalföldi tartományok külön igazgatásáról.

Ez az állapot, melynek káros hatását már Károly idejében is annyira érezték, a porosz háború tanulságai után tovább fönn nem volt tartható.

A porosz fegyverek győzelmét az állam közigazgatásának pontossága, pénzügyeinek rendezettsége készitette elő. Frigyes mint egyedüli úr rendelkezett hivatalnokaival csak úgy, mint katonáival. Nemcsak a porosz sereg jobb begyakorlása és fegyverzete, vezérének lángesze vivta ki a diadalt; az egységesen igazgatott modern állam győzött a nagyobb nyers erővel rendelkező, de csak lazán szervezett, alkotó részeit össze nem olvasztó középkori rendi állammal szemben.

Maga Mária Terézia egy emlékiratában szinte csodának mondja, hogy e szervezet mellett fönn lehetett tartani a monarchiát. A miniszterek megszokták, hogy mindegyik kénye-kedve szerint intézkedjék saját szakában. Az egyes kanczelláriák többet törődtek saját országaikkal, mint az egészszel. Minduntalan felszólalnak tartományaik rendi kiváltságai érdekében. A mellett nem hiányzott bennük a nemzeti féltékenység sem. Az osztrákok lehetőleg kiszoritják a cseheket, az osztrák és cseh egyetért a magyar ellen.

Leginkább érezhető volt természetesen az ellentét katonai és pénzügyi tekintetben. A porosz államnak abban állott rendkivüli előnye a többi fölött, hogy már béke idején is úgyszólva hadi lábra volt helyezve. Ehhez képest természetesen az állam kiadása is rendkivül nagy volt már béke idején. Jó gazdálkodással, nagy takarékossággal mégis sikerült Frigyes atyjának több millió tallérra menő kincset gyűjteni háború idejére, végső esetre. A monarchiának ellenben eddig béke idején igen csekély volt a hadi ereje. Károly halálakor alig 20,000 ember állott harczkészen. Nem is igen lehetett több, mert a jövedelem legnagyobb részét a rendek maguknak foglalták le, és a mi kevés megmaradt, megemésztette azt az udvari pompa. Nem is viselhetett a bécsi udvar háborút másként, mint a tengeri hatalmaknak subsidiumaival és nagy adósságok felvételével.

Haugwitz gróf, ki sziléziai születésű protestáns volt és csak Bécsben katholizált, tervet dolgozott ki, mikép lehetne az örökös tartományokból állandóan 14 milliónyi adót szedni, és ennek alapján 160,000 embert tartani fegyver alatt. Mária Terézia istentől küldöttnek nevezi e férfiút, megbizza őt terve keresztülvitelével és maga vállalkozik reá, hogy leküzdje minisztereinek és rendjeinek ellenzékét. Az egyes tartományokkal megegyeztek egy bizonyos időre az adó mennyisége felől; igy a jövedelem minimuma biztositva volt.

Ezzel együtt járt az egész állami igazgatás reformja. Az összes köz és kamarai ügyeket a fődirectorium intézte Haugwitz alatt. Az igazságszolgáltatást teljesen elválasztották a közigazgatástól és egyenesen az uralkodótól tették függővé. Mária Terézia alatt vette kezdetét az osztrák jog codificatiója. A cseh és osztrák kanczelláriát egyesitették; rendi tisztviselők helyett most már császári hivatalnokok, a kerületi kapitányok igazgatták az egyes vidékeket. Betetőzte minde reformokat az államtanács felállitása 1760-ban, melynek hatásköre az egész monarchiára kiterjedt, bár Magyarország névleg ki volt véve alóla. Ujjászervezték az állami kanczelláriát, melybe Kaunitz új életet öntött. Még aránylag legkevesebbet változtattak a hadi tanácson, mely azelőtt is a leginkább centralizált hatóság volt. Minden kormányszék hetenként bemutatta protocollumát az uralkodónak, ki a pénteken, a császár jelenlétében tartott conferentiában előadatta magának a fontosabb ügyeket és lehetőleg el is intézte azokat. Ily módon akarta megorvosolni az osztrák administratio hagyományos lassúságát.

„Ezt az erősen megállapitott berendezést tartom az igazi alapkőnek, melyen az Isten által reám bizott monarchiát fenntarthatom, és utódaim javára és hasznára megőrizhetem, a mennyiben ez módot nyújt a fejedelemnek, hogy az országok állapotával valóban megismerkedhessék, sérelmeiket megvitassa és megvizsgáltassa, és ennél fogva az igazságos Istennek tetsző eljárást elöljárók és alattvalók közt előmozdithassa; különösen pedig felügyelhessen arra, hogy a gazdagok és előkelők el ne nyomhassák a szegényeket.”20

Csakhamar látható volt a reformok eredménye. Az évi jövedelem 1754-ben négy millióval felülmúlta az 1731-ikit, pedig akkor még Szilézia, Nápoly és Szerbia is a monarchiához tartoztak. Igaz, hogy Csehország adóját 3.200,000-ről 5.200,000-re, Alsó-Ausztriáét az addiginak kétszeresére, Stájerországét meg épen háromszorosára emelték. De ezt a terhet aránylag könnyen elviselték. Először is megszünt minden immunitás. A papi és nemesi birtok is fizetett adót, csakhogy jövedelme után aránylag csak félannyi adót fizettek, mint a jobbágytelek után. Másodszor az iparnak óriási fejlődése a polgári rendet is képessé tette az eddiginél sokkal nagyobb teher elviselésére. Az egyenes adók mellett a fogyasztási adók és a vám is igen jelentékenyen fokozták a kincstár jövedelmét.

Az volt már most a kérdés: mikép őrizhető meg ezen ujitásokkal, és különösen a financziális szükségletekkel szemben Magyarország önálló közjogi állása, rendjeinek törvényes adómentessége?

Mária Terézia maga e szavakkal fejezi ki törekvését: „ Sem magam nem kivánom, sem utódaimnak nem ajánlom a rendek hasznos és törvényes privilégiumainak megsértését. Országaim virágzása mód felett szivemen fekszik, annyira, hogy nem ismételhetém eléggé: ha kiváltságaikat oly tisztán birják kimutatni, vagy pedig igazságosabban kormányoztak volna, mint én, nem haboztam volna tekintélyemet az övéknek alárendelni, sőt még azt is megengedtem volna, hogy utódaimét csökkentsék és korlátozzák, mert az országok javát elébe tettem volna a magam, családom és gyermekeim érdekeinek. De törvényben nem gyökerező és a miniszterek elnézése által lábra kapott visszaélések sem nekem, sem utódaimnak, még kevésbbé a közügynek nem állhatnak örökké útjában.”

„Az oly privilégiumok megerősitése, melyek visszaélésen és rossz szokáson alapulnak, csak végső elővigyázattal és megfontolással teljesithető, mert gyakran előfordul, hogy conniventiából elhanyagolt fejedelmi jogok régi szokás alapján kétségbe vonatnak s ez által meg van kötve a fejedelem keze. Ez alatt különösen a rendi gazdálkodásra való főfelügyelet, azután az országokban az Istennek tetsző egyenlőség elérése végett lelkiismereti ösztönből és a közérdek biztositására létesitendő egyenlősités és rectificatio értendő.21

A fejedelmi hatalom növelése, a rendi kiváltságok megnyirbálása, az országok egyenlősitése, lehető összeolvasztása – ez tehát Mária Terézia feladata. És ha saját belátása és esküje visszatartja is attól, hogy e politika keresztülvitelére Magyarországgal szemben olyan eszközökhöz nyuljon mint elődei, azért az ellentét hazánk állapota és a királynő által követett irány között napról napra érezhetőbbé vált és csakhamar éles összeütközést idézett elő.


József trónörökös magyar kisérettel.
Ridinger J. E. egykoru metszete után. Aláirása: JOSEPHUS PRINCEPS HAEREDITARIUS REGNI HUNGARIAE ET BOHEMIAE ARCHIDUX AUSTRIAE etc. s alul, balra J. E. Ridinger inv(enit). fec(it). et excud(it).
Az országos képtár gyűjteményének 2275. számu példányáról

Előbb a háború, azután a reformok munkája miatt halasztotta el a királynő majdnem 10 éven át az országgyűlés egybehivását. 1750-ben azonban ez ügyben tanácskozást tartott a magyar urakkal, hol kijelentette, hogy az adót egy millióval emeltetni óhajtja, ellenben az ország sérelmeit tőle telhetőleg megorvosolja. Az országgyűlés tárgyául különösen a törvénykönyv javitását tűzte ki, mely munka 1723 óta abban maradt.22 Új, fontos tárgyul még a nádorválasztás is kijelöltetett, minthogy a „hős” Pálffy János 1751 márczius 24-ikén, egy hónappal a dieta megnyitása előtt, nyolczvannyolcz éves korában meghalt.

A magyar tanácsosok lehetőnek tartották az adóemelés keresztülvitelét. De a megyék hangulata alapján már a követek összegyűlése előtt belátta Grassalkovics, most a kamara elnöke, hogy e felajánlás nagy nehézségekbe fog ütközni.

Ez az országgyűlés egyaránt mutatja a magyar rendeknek a királynő iránt való loyális, szinte túlságba menő hódolatát és kitartó hazafiságát, midőn az ország érdekeinek megvédéséről van szó.

Alig hogy a rendek együtt vannak, fényes követséget küldenek Bécsbe, gróf Barkóczy Ferencz egri püspök vezetése alatt, a királynő üdvözlésére és meghivására. A püspök szép latin oratióban köszönti a császárt, aztán a királynőt, ki férjével egy mennyezet alatt állott, és kézcsókra bocsátotta a deputatiót. Innét a 10 éves József trónörököshöz mentek, ki a latin beszédre latinul válaszolt, a küldöttek nagy consolatiójára. De mily nagy volt a magyarok öröme, midőn a második főherczeg, Károly, „mindnyájuk nagy vigaszára és örömére, magyarul beszélt, egészen magyar accentussal”. „Hogy a hat éves királyi herczeg minő kedvességgel mondta el beszédecskéjét, de különösen annak utolsó szavait, milyen gyöngéd indulattal és testének bizonyos mozgásával és meghajlásával, azt alig voltak képesek kifejezni a deputatusok.”23 Leopold főherczeg németül beszélt, Mária Anna főherczegasszony latinul, a lotharingiai herczeg neje francziául felelt az olasz megszólitásra. Nagy ünnepélyességgel történt ezután a királynő bevonulása Pozsonyba és az új nádornak, gróf Batthyány Lajosnak, a volt kanczellárnak egyhangú megválasztatása.

De mihelyt a királyi propositiók tárgyalására került a sor, az ellenzék kerekedett fölül. Ugyanazon férfiakkal találkozunk, kik 1741-ben is vezették az oppositiót; Okolicsányi Jánossal és Csuzy Gáspárral. A rendek deputatiójának június 3-ikán benyujtott munkálata előadja, minő sanyaru sorsban van, mennyire szegény az ország, mennyire összeroskad a mostani teher alatt is, nem hogy nagyobbat elbirna. Nagy hálájok a királynő iránt, ki anyai indulattal csüng a nemzeten, és most is oly áldozatkészek mint akkor, midőn életüket, vérüket, vagyonukat ajánlották föl. Szerencsések volnának, ha akaratuknak megfelelne tehetségök is.


Batthyány Lajos gróf.
Egykoru, halála alkalmából készült rézmetszet után. Aláirása Ludovici e Comit(ibus). de Batthyan et Strattmann Nati 17. Martij 1696. in Palatinum Electi in Maij 1751, ad Immortale Regnum translati 26. Octobr(is). 165. Effigiem in Signum perennaturi Sincerissimi Filialis Amoris posteritati devotisimi Offerunt Maestissimi Haeredes.
Ugyanonnan, a 840. számu példányról

Hanem az országot, örökösöknek nevezhető bajai mellett, új csapások is sujtották. A török háború terhét még ki sem heverhették, midőn a királynő örökségének megvédésére új áldozatokat kelle hozniok. Hosszú időn át tartó pestis fogyasztotta az ország népességét; sáskahadak tarolták le a mezőt, hernyóik meg a makkos erdőket. Ehhez járul a kereskedés pangása, a kivitel hiánya. „Annyi csatornán át folyik ki a pénz az országból, de be csak igen kevésen át folyik vissza.” A hadi adó nagy részét, a harminczad és a bányák jövedelmét mind kiviszik; az egyházi és világi birtokosok nagy része az országon kivül költi el pénzét. Az osztrák örökös tartományok megakadályozzák a marhakivitelt és vámokkal állják útját a magyar gabona és más nyerstermények behozatalának. Az ökrök és a gubacs árát a bécsi mészárosok és timárok nyomják le kényük-kedvük szerint. A magyar ezredek ruháját nem készitik az országban és igy kárositják az ipart is. A katonai visszaélések az ellátás és forspont dolgában nem szüntek meg. Mindezekért az adózó nép az eddigi terhet is csak restantiák felhalmozásával, adósságok felvételével viseli el nagy nehezen. Kérik, hogy a felség könnyitsen az ország terhein, akkor ők is, az adózók tehetségéhez képest, megfelelnek a királyi kormány szükségleteinek.

A királynő június 6-iki leiratában fenntartja követelését, mert, ha most nem gondoskodnak erős és gyakorlott seregről, jövőre még az élet, vér és vagyon feláldozása sem igen segithet. De egyúttal kijelenti, hogy a katonai visszaéléseknek új regulamentem által végét veti és a vám- és kereskedelmi sérelmeket is orvosolja, a mennyiben ez az örökös tartományok kára nélkül történhetik.24 A rendek azonban állhatatosak maradtak és előbb a sérelmeket terjesztették fel 67 pontban,25 melyekhez még a szabad királyi városok és a horvát rendek külön sérelmei is járultak. Ne nehezitsék a dolgot, ne disgustálják a királynőt, inti a rendeket a personalis a június 11-iki ülésen A királynő kedvetlensége miatt nem szabad eltérni az ősi törvényektől, volt Okolicsányi válasza.26 „Sokat igért a felséges udvar az országgyűléseknek, de nem volt annak semmi foganatja”, toldotta hozzá Csúzy, Veszprém követe. A megyei követek egyetértettek és kinevették a káptalani követeket, kik új fundus kimutatása nélkül is emelni akarják az adót. A főembereknek, az új nádornak és Fekete György personalisnak rábeszélése azonban arra birta őket, hogy előbb 300,000 forintnyi, majd 500,000-nyi, végre 700,000-nyi új ajánlást tegyenek. Ennek fejében azonban kikötötték az ingyenes katonai fuvarozás és szénaadó megszüntetését, mit az 1751 deczember 31-ikén kiadott katonai regulamentem el is rendelt. Ujabb haladás volt ez azon irányban, hogy a régi természeti szolgálatokat pénzül megváltják, és voltakép csak ezen regulamentum óta viselkedett úgy a hadsereg, mintha nem hóditott, megszállott tartományban táboroznék, hanem oly országban, melynek jólétét védni hivatott.


Grassalkovics Antal.
Egykoru rézmetszet után. Aláirása: Excell(entissimus). ac Ill(ustrissi)m(us). D(ominus). D(ominus). Comes ANTONIUS GRASSALKOVICH de Gyarak S(acratissimae). C(aesareae). R(egiaeque). Majestatis Act(ualis). Int(imus). Consil(iarius). Cam(erae). Reg(iae). Hung(aricae). Aul(icae). Praeses.
Ugyanonnan, az 1557. számu példányról

Mindezen alkudozások a királynő reményén túl halasztották az országgyűlés befejezését.

Augusztusban el is távozott egy ideig Pozsonyból, hosszabb ideig tartózkodott Pesten, szemlét tartott a Rákoson és vendége volt Grassalkovicsnak, annak új gödöllői kastélyában. Az volt a szándéka, hogy visszatérése után azonnal bezárja a dietát.

De ekkor új nehézséget okozott a városok ügye. A királynő Győr, Komárom, Zombor és Ujvidék városainak megadta a sz. kir. városi kiváltságot és azt kivánta, hogy a rendek azt czikkelyezzék be és adják meg e városok követeinek az ülési és szavazati jogot a dietán. Ebben azonban kettős veszélyt láttak a megyei követek. Először attól féltek, hogy a városi elem ily szaporitása által, melyet ily módon a király a maga hatalmából eszközölhet, az udvari párt túlnyomó lesz a dietákon, a megyéket képviselő nemesi követek fölött. Másodszor pedig, mivel a szabad királyi városi jog az illető helyeket felmentette a fuvar és forspont tartozása alól, méltán tartottak attól, hogy ez által növekedik a nem kiváltságos adózó nép terhe. Ezért készek voltak ugyan beczikkelyezni e négy várost, de szavazati jog nélkül és a forspont kötelességének fenntartásával. A királynőt viszont bántotta szabadalmi levelének ezen megszoritása, megujitotta követelését és sürgette az országgyűlés tárgyalásainak befejezését, mivel férje el akar utazni. Erre kitört a rendek haragja. Kijelentették, hogy oly fontos ügyet, mint a törvényalkotást, nem lehet siettetni, inkább széjjel mennek, semhogy erőszakot türjenek. Győr város követét, ki már el is jött az ülésre, szégyenszemre eltávolitották. Végre augusztus 26-ikán késő este a zászlósok és a felső tábla egyre megujuló unszolására belenyugodtak abba, hogy csinálják hát az articulusokat, a hogy az udvar akarja.

Lehetetlen mindebben nem tisztelni a rendeknek igazán hazafias és alkotmányos eljárását, melyet sem kegy, sem pressio nem volt képes megtántoritani. De a királynő máskép itélt. Anyai szeretetében, uralkodói hiuságában egyaránt sértve érezte magát. A dietának augusztus 27-ikén tartott bezárásánál kijelentette, hogy nagyobb bizalmat és készséget várt volna kedves magyar nemzetétől, melyet anyai jóindulatával mindig kitüntetett. „Tegyétek félre a bizalmatlanságot királynőtök, anyátok irányában és iparkodjatok a dieta határozatait szorgosan végrehajtani, hogy régi kegyelmemet, a melyet elvesztettetek, visszanyerhessétek.”

Az adóemelésen kivül az emlitett négy városnak és a három alsószlavóniai megyének, Szerém-, Verőcze- és Pozsegának beczikkelyezése, követküldési joggal, volt ez országgyűlésnek főeredménye. A tapasztalt nagy oppositio, majd a közbejött hétéves háború okozták, hogy csak 1764-ben hivták össze ismét a dietát. Addig is, az 1751-iki gyűlés tapasztalatain okulva, mindent elkövettek, hogy az ország hangulatát a reformok irányában kedvezőbbé tegyék.

Némi romantikus büszkeséggel, a nő kellemes optimismusával, ki tudja, hogy mennyire iparkodik mindenki kedvében járni, oly optimismussal, melyet az 1741-iki események még inkább növeltek, azt hitte Mária Terézia, hogy a magyaroknak személye iránt való ragaszkodása elég erős alapot szolgáltat politikájának és pótolja a királyi hatalom egyéb eszközeit. Ezt a hitet keltették és ápolták benne öreg szolgái, mint Pálffy János, Esterházy József és Grassalkovics. A rendeknek hideg és határozott magatartása 1751-ben meggyőzte a királynőt arról, hogy a nemzet bir különbséget tenni a királynő iránti hódolata és a törvényeinek tartozó tisztelete között. A szinte személyes viszony még sem pótolhatta az alkotmányt. Intézmények alkotására, reformok keresztülvitelére kellett megnyerni a nemzetet, nemcsak a királyi hatalom emelésére, hanem tulajdon javára is.

Ezt az átmenetet jelölik Pálffy Miklós grófnak emlékiratai, ki, mielőtt a kanczellári méltóságot elvállalta, terjedelmes programmot nyújtott be a királynőnek.27

„Felséged uralkodása elején a szeretet tett, alkotott mindent.” Most is az a kiinduló pontja, hogy a felség jót akar. Bár ezt mindenki elismeri, mégis nagy óvatosság kell a kivitelhez. Kimélni kell a nemzet előitéleteit, melyek közt az első: a nagy ügyelet az ország jogaira. Épen azért meg kell akadályozni a minisztereket abban, hogy a királyi tekintélyt oly czélok elérésére használják fel, melyek sem a törvénynyel, sem a lehetőséggel meg nem egyeztethetők. Kerülni kell mindent, mi a királyt és annak tekintélyét compromittálhatja. Legfőkép az a baj, hogy ugyanakkor kell javitani is, midőn oly nagy mértékben reá vannak szorulva a nemzet áldozatkészségére.

Törvényhozás tekintetében legfőbb elv: az alapalkotmány megtartása, de javitás ott, hol baj van. Egy és más dolgot lehet létesiteni dietán kivül is, de az sem jelentékeny, sem tartós nem lehet. Útját kell szegni azoknak, kik a törvény homályosságából élnek és oda törekszenek, hogy semmi birtok ne lehessen biztosságban. Reá kell vezetni az embereket az újitásnak, vagyis inkább a törvények helyes összefoglalásának szükséges voltára. Az előkészitendő új codexet azután el kell fogadtatni a megyék és az országgyűlés által. Egyelőre a helytartó-tanácsra kell bizni az előleges intézkedések megtételét, csakhogy e kormányszék élére a királynő szándékaiba teljesen beavatott nádort kell állitani. Ily módon és a főemberek megnyerésével keresztül lehet vinni az újitást a dietán, vagy ha ott nem lehetne, a megyékben.

Szintúgy lassú és következetes eljárást kell folytatni a másik veszedelmes tárgynál: az adónál. Nem szabad felkölteni a nemzeti féltékenységét, hanem azt mintegy szunnyadozva kell tartani. Nem szabad feledni, hogy a nemzet azon részének, melynek szava van a dietán, s annak, mely onnét ki van zárva, nem egy az érdeke. Ha az összeirást és az annak alapjául szolgáló térképeket magyar késziti, nem menekedhetik a részrehajlástól, ha német: erős ellenállást idéz fel. Magyar kell tehát oda, de megbizható. Minden megyében és városban legyen legalább egy királyi biztos nyilvános és titkos instructióval, kinek feladata mindenre felügyelni. Őt a főispán ajánlja, s e biztosok, valamint a fő- és alispánok levelezésben álljanak a kanczelláriával. Igy idővel el lehet érni az úrbér szabályozását, sőt tán a nemesi subsidiumnak állandóvá tételét is.

Mindaddig, mig e két gyökeres reform életbe léphetne, sokat lehet elérni a rendes úton. Sokat tehetne a nádor és a primás, csakhogy az utóbbi28 elvesztette minden tekintélyét. A főispánokra, levelezés, utasitás, az udvarhoz hivás, valamint az országnagyok útján lehet befolyást gyakorolni. Ha a helytartó-tanács ügyes, a megyékben elérheti a czélt és megakadályozhatja a kellemetlen repraesentatiók felterjesztését.

Minthogy az adót most, mig a háború tart,29 nem igen lehet emelni, később pedig a nemesség érdeke áll annak ellene, gondoskodni kell e döntő osztály kárpótlásáról. E kárpótlást csak úgy nyerheti a kincstár kára nélkül, ha idegen pénz nagyobb mértékben folyik be hazai terményekért és minden megtörténik a kereskedés, ipar és vállalkozás előmozditására.

Még a katonaságnak is elő kell segitenie a nemzet vagyonosodását az által, hogy béke idején közmunkát végez.

A király, főfelügyeleti jogánál fogva, akadályozza meg a városok eladósodását és rossz gazdálkodását. Szükség esetén vesse őket sequestrum alá, mi legjobb módja a sikkasztások megszüntetésének.

Még fontosabb a király patronatusi joga a papság fölött. A méltányosság megköveteli, hogy a clerus birtokainak szabad élvezetében maradjon. De a legfőbb kegyúrnak meg jogában áll megakadályozni, hogy nagy jövedelmeket ne húzzanak minden gyümölcs nélkül.

„Ismeretes, hogy bár nagy a jövedelmük, a legtöbb püspök el van adósodva. Nem akarom eldönteni, a fényűzés és pompa okozta-e, vagy csak a megfelelő és szükséges dísz. Nincs semmi intézkedés arra nézve, hogy e jövedelmek czélszerűen fordittassanak a nép és az egyházak javára, s az eretnekség fertőzése ellen. Az igazságosságnak karöltve kellene járnia a keresztény illendőséggel, hogy közelebb lehessen megvizsgálni életük módját s ily nagy gazdagságnak hováforditását.”

„Nem lehetne és kellene-e az ily javadalmakra évi jövedelmük egy harmadát vagy negyedét kiróni adó gyanánt, mint ez Belgiumban történik?” A pápa engedélye erre ki volna eszközölhető, hisz sehol sem tesz annyit a király a vallás érdekében mint Magyarországon. A püspökök bizonyára ellene szegülnek az ily megadóztatásnak. Czélszerűbb is az apátságokon és prépostságokon kezdeni, mert ezek úgy sem tesznek szolgálatot sem az egyháznak, sem a közügynek. A praelatusok szabadalmukra fognak hivatkozni, a király pedig reservált jogára.

„És Róma dönteni fog és maguk a jelöltek fogják siettetni a döntést, mert előbb nem léphetnek javadalmaik birtokába. Rómában pedig jól tudják, mennyire tért el a püspökség és a clerus az okosságtól s az igazi apostoli eljárástól, és minő hanyagságot tanusitott a népek és az eltévelyedettek oktatásában. Tudják viszont azt is, mennyi költséget forditott erre Felséged.”

„Bár a vallás ügye, mint sok más, Magyarországon nagyon különbözik az örökös tartományokétól, mégis való, hogy e baj nagy részét itt, mint amott, a katholikus clerus és az előbbi kormány hanyagságának vagy legalább közönyének lehet felróni.”

Bár tehát, a királynővel egyetértőleg, épen nem barátja a clerus túlságos hatalmának és gazdagságának, azért mégis a protestánsokkal szemben előharczosa az egyháznak. Szerinte a protestánsok érzik ügyük gyöngeségét és ez okozza összetartásukat és azt az eljárásukat, mely képessé teszi őket e viszonyok kellő felhasználására. A kálvinisták, többnyire magyarok, a föld javát birják. A lutheránusok németek; erejük a városokban van, jólétüket iparuknak és szorgalmuknak köszönik. Nem csoda, ha mindig kapnak pénzt és támogatást, és bár a mágnások és a legelőkelőbb családok visszatértek az igaz egyház kebelébe, a köznemesek, polgárok és parasztok közt még mindig nagyon számosak. Sokszor előfordult az is, hogy a katholikusok, a felkelések alkalmával, önzésből kezet fogtak az eretnekekkel.

Oda kell igyekeznie a kormánynak, hogy a protestánsokat magától tegye függővé. Ők maguk sem ellenkeznének ezzel, mert oltalmat remélnek az őket elnyomó katholikus földesurak ellen. Privilégiumaikat mindig csak rövid időre kell megerősiteni, úgy hogy a kormány azon helyzetben maradna, hogy nemcsak az eretnekség terjedésének állhatná útját, hanem majd kegyes, majd szigorú rendeletek kibocsátása által, szinte észrevétlenül visszaterelné azt az igaz egyházba.

„Ily egyenes függés által megszünnének a zaklatások, veszekedések és küzdelmek; a nyugalom helyreállna, egyre közelednénk az egyformasághoz, mit bizonyára követne a megtérés is, a politikai és egyházi status bölcs rendelkezései folytán.

„Ismét más eljárás ajánlatos a görög nem egyesültekkel szemben. Itt könnyebb az intézkedés, mert nagy részük nem függ magyar hatóságtól. Őrizkedni kell minden erőszakos lépéstől, mert minden kényszerités csak akadályozhatja az uniót. Az illyr nemzet charaktere megkivánja, hogy szilárdsággal és erőteljes méltósággal tartsák korlátok között és szoritsák kötelességére. Másrészt a nekik adott szót és igéretet szentül meg kell tartani.”

A főtörekvés tehát: a törvények reformjának, az adók emelésének elérése. E czélból nemcsak felvilágositani, hanem gazdagitani is kell az országot. Az alkotmány külső szinének megtartása mellett az ajánlott királyi biztosok voltakép már az állami administratiónak volnának eszközei. A clerusnak állami rendelkezés alá vetése, a máshitűeknek politikai okokból, eszélyességből való megtérése – mind a XVIII. századi állambölcsességnek kedvencz tárgyai.

De ha a királynő személyes befolyását becsülte túl, a derék, komoly és energikus Pálffy meg az állami és politikai érdekeli meggyőző erejében bizott tulságosan. Csakhamar meg kellett győződnie mindenkinek arról, hogy e földön a nemesség büszke kiváltsága, az osztályérdek az uralkodó. Uralkodó azért, mert egyúttal a nemzeti önállóságnak utolsó erős támasza.

Már jóval az országgyűlés megnyitása előtt megindult a támadás a clerus kiváltságai, különösen adómentessége ellen. Ha ezt megingatják, a nemességre kerül a sor, mivel a magyar közjogi alapelv szerint a pap, mint birtokos, nemesi kiváltságot élvez.

Mária Terézia 1758-ban, a XIV. Benedek halála után összeülő bibornoki collegiumhoz intézett levelében, először használja az apostoli királyi czimet. Ő ezt, mint egyenesen kijelenti, Magyarország miatt vette fel és elrendelte, hogy czimében közvetlenül Magyarország mellé helyezzék.30 E czimmel, úgy fogta fel az udvar, együtt jár a királyi hatalom felsősége a nemzeti egyházban oly mértékben, minőben azt Szent-István, az első apostoli király, gyakorolta. Valóban kevés igazi oklevélnek jutott oly nagy történeti szerep és jelentőség, mint a minővel Silvester pápának Istvánhoz intézett, nyilván hamis, bullája dicsekedhetik. Egyrészt a pápai igényeknek, másrészt az udvar autokratikus törekvéseinek ez szolgáltatta szentnek vélt alapját.

Egész Európában akkor napirenden volt az állam és egyház közti viszony szabályozása. Kollár János Ádám, a tudós magyar jezsuita, a bécsi könyvtár őre, akkor irta meg munkáját a magyar királyok kegyuri jogáról.31 Ehhez később, 1763-ban, egy kisebb értekezése járult: „Magyarország apostoli királyai törvényhozási jogának egyházi ügyekben kezdeteiről és folytonos gyakorlásáról.” Ez a mű, melynek tartalmát czime nagyon is világosan mutatja, az államtanács több tagjának jóváhagyó censurájával épen az 1764-iki országgyűlés megnyitásakor jelent meg. Tartalma szerint az egyházi javak a koronának képezik tulajdonát. Nemcsak a papság, hanem a nemesség is, mint törvényekből kimutatni iparkodik, mindig alá volt vetve az adózásnak. Most sem marad egyéb hátra, ebben culminál okoskodása, mint az insurrectio kötelességének pénzül való megváltása.

Mária Terézia e közben sokat tett a magyar nemesség megnyerésére. 1760-ban felállitotta a magyar nemesi testőrséget, mely hazánk művelődéstörténetében oly fényes hely betöltésére volt hivatva. 1761-ben a meghalt Károly főherczeg magyar regementjét fiának, Ferdinándnak adományozza, „mert mindenkép növelni akarja a magyar név dicsőségét”.32 1764-ben pedig az első magyar királynak, Szent-Istvánnak nevével diszlő nemes lovagrendet alapit és azt 1764 május 5-ikén, egész magyar udvarától körülvéve, ünnepélyesen felavatja. Kormányzásának mindmegannyi régi eszköze: személyes hatással, a főemberek megkülönböztetésével, a nemzeti hiuság legyezésével nyerni meg a magyart.


Magyar testőr Mária Terézia korából.
Egykoru festmény Ernst Lajos gyüjteményében

A hét éves háború idején a nemzet számos önkéntes adakozással, nagy vér- és pénzáldozattal szolgált úrnőjének. Ez nem akadályozta meg a háború eredménytelen voltát, még kevésbbé azt, hogy annak öröksége gyanánt nagy adósság maradt a monarchiára. A nagy kiadások fedezésére már 1761-ben arra szólitották fel a megyéket, járuljanak hozzá egy Magyarország által, melynek semmi adóssága nem volt, felveendő 10 milliónyi kölcsön felvételéhez. Ez a terv azonban a megyéknél nagy ellenzésre talált és egy évi tárgyalás után sem volt keresztülvihető. Ezért 1763-ban a királynő megkérdi a magyar kanczellárt: vajjon Magyarország a rendes adón kivül semmivel sem járul-e hozzá az adósság terhéhez? Gróf Esterházy Ferencz, az új kanczellár, nyiltan kijelentette, hogy a rendektől semmit sem lehet remélni, mert csak a hizelgők akarják elhitetni a felséggel, hogy a magyar urak és a nemesség kész állandó adót vállalni magára. Legfölebb azt lehetne az országgyűlésen keresztülvinni, hogy az insurrectio helyett állandó militiát, huszárságot tartsanak. Az is elérhető, hogy 14 milliónyi adósság kamatának megfelelő évi 700,000 forintot lehetne kieszközölni a rendektől.

Az országgyűlést június 17-ikére hivta össze a királynő. Ismét felment a deputatio Bécsbe a királyi család üdvözlésére s meghivására, és kegyes szavakat nyert a császártól, a királynőtöl és József trónörököstől, ki 1764 április 3-ika óta a római királyi czimet viselte. Délutánra pedig Ferdinánd főherczeghez volt hivatalos a küldöttség, ki magyarul, jó kiejtéssel beszélt annak minden tagjával.33 Az udvar nagy pompával leutazott Pozsonyba és a július 5-iki ülésen a kanczellár, magyar beszéd kiséretében, átnyujtotta a primásnak a királyi propositiókat. Ezek szerint a változott politikai viszonyok miatt, melyek mindenkor erős és számos rendes katonaság tartását teszik szükségessé, a hadi adónak egy millióval való fölemelését kivánja a királynő. Igaz, hogy ily védelemre hivatott a nemesi insurrectio. De mivel ennek sem száma, sem rendje előre nem ismeretes, mivel továbbá a hadakozás mostani módjának nem is felel meg, legyen gondja a karoknak és rendeknek a felkelés olynemű szabályozására, hogy az czéljának, az ország védelmének meg is felelhessen.34


A magyar nemesi testőrség palotája.
1. A diszterem. 2. Az épület homlokzata. 3. A lépcsőház. 4. Gróf Pálffy Lipót altábornagy, a testőrség első kapitánya. 5. Az első testőr.
Rajzolta Tury Gyula

A királyi akaratnak e nyilvánitása, mely tág teret nyitott a magyarázatoknak, eddig alig tapasztalt éles ellenzéket keltett a rendeknél. Ime, már a rendi előjog alapját, az insurrectiót és a mi annak folyománya, az adómentességet, fenyegeti a veszély. A királyi előadások nyilt czélját: a papságnak és nemességnek megadóztatását Kollár árulta el.

Udvariasan és röviden azt válaszolták a rendek július 14-ikén, hogy ily fontos kérdésekkel hirtelenében nem is foglalkozhatnak, előbb a sérelmeket kell összeállitaniok. Kimondták azt az elvet, mely még 1751-ben nem nyert ily nyilt kifejezést: hogy a gravamenek tárgyalása és orvoslása megelőzi a királyi propositiókkal való foglalkozást. Hogy felfogásuk felől semmi kétség se támadhasson, Tiszta Pál mindjárt a július 9-iki ülésen szóba hozta a Kollár könyvét. Sokan azt akarták, hogy a könyvet elégessék, szerzőjét törvényen kivül helyezzék és az egész ügyet törvénybe iktassák, de végre is azt határozták, hogy a könyvet egy rendi küldöttség czáfolja meg, a királynő pedig saját belátása szerint büntesse meg a szerzőt.35

A rendek alkotmányos nézeteit legteljesebben kifejezi a „Vexatio dat intellectum” czimű hires, névtelen röpirat, melynek, mint Kazinczy följegyezte, Richwaldszky György esztergomi kanonok volt a szerzője.36


József és Lipót főherczegek.
Battoni egykoru festménye a magyar történeti képcsarnokban

Rossz tanácsosok arra akarják birni a királynőt, hogy az ország szabadságát és alkotmányát forgassa fel. Az ilyenek a mostani válságos körülmények közt végveszélybe dönthetik a felséges házat, melyet 1741-ben is csak a magyar mentett meg. E veszély ellenében, mindenek előtt határozzák el a rendek, hogy semmi hizelkedés vagy fenyegetés nem birhatja őket oly törvény elfogadására, mely ősi szabadságaikat csak legkevésbbé is sérti. Rendeljék el továbbá, hogy a korona elleni felségsértésnek tekintik jogai, szabadságaik és a törvényes egyházi rend bármely megtámadását. A helytartó-tanács különben is kötelezve van a törvények fenntartására; még jobb volna, ha a dieta választaná annak tagjait. Oly törvényt kell hozni, hogy, mivel a magyar szent korona felsége nemcsak a királynál van, hanem a karoknál és rendeknél is van, a ki ezt a felséget szóval vagy irásban megtámadja, a hétszemélyes tábla elé állittassék, mely, ha elitélte, csak maga a dieta adhat neki kegyelmet. Mert nem szenved kétséget, hogy úgy törvényhozás mint béke és háború dolgában az ország a királylyal osztozik a felség jogaiban.

Az ország régi erejének visszaszerzésére szükséges Erdély visszakapcsolása. Ha ez nem történik, a szent korona szenved sérelmet, azon esetre, ha ismét királyválasztásra kerülne a sor.

Sem az egyházi, sem a világi birtokok tulajdonára nem ad jogot a királynak a korona, sem az örökség. Képzelhető-e földesúr úgy, hogy ne legyen haszna földjéből? Az országgyűlésen oly módon kell megszavazni az adót, hogy a földesúrnak és az alattvalónak is maradjon valami haszna. „Mi haszna, ha azt mondják, hogy enyim a tehén, ha más feji és nekem kell etetnem.” Ezért rendeli annyi törvény, hogy a király országgyűlésen kivül nem róhat ki adót.

Gondoskodtak azonban arról is, hogy a királynak ne csak puszta hatósága legyen, és a kamarával együtt számos jogot, jószágot és jövedelmet adtak neki. Ha a lengyel királyi jövedelmekkel hasonlitják össze a magyarokét, mindjárt kitünik, mennyivel nagylelkűbb a mi nemzetünk, pedig a két ország alapalkotmánya egy. És midőn királyaink elfogadták a koronát, egyúttal megigérték, hogy e jogokkal és jövedelmekkel beérik. Sőt a rendek hatalma oda is kiterjed, hogy a közjó érdekében mérsékelhetik a király jövedelmét, és felügyeletet gyakorolnak arra, hogy azt ne tisztán a király kénye szerint költsék el. A vám és a só árának meghatározása felől mindig intézkedtek. Törvény irja elő, hogy a király saját jövedelméből védje meg az országot.

Ha azt állitanák, hogy e nagy kötelességnek nem felel meg az erő, az a válasz, hogy azt a magyarok nem tudhatják. Senki sem számol a rendeknek a kamara jövedelmeiről és arról, hogy azok hová fordittatnak. Ha pedig többet kérnek, az a kérdés, az ország java követeli-e, vagy csak a királynak haszna?

„Tudván azt a magyarok, hogy könnyebb nekik királyt kapniok, mint a királyi méltóságra vágyóknak országokat és koronákat, oly királyokat választottak, kik máshonnét vett eszközökkel is megvédhetik jogaikat és szabadságaikat, az ő lehető könnyitésükre. Még az 1723: II. törvényczikknek is, mely a női örökösödést behozza, ez az értelme. Mert a magyarok az elválaszthatatlan összeköttetés által nem új terhet akartak magukra venni, hanem a külső erőket is szabadságaik és jogaik oltalmára forditani.”

Ha azonban úgy követelte a szükség, áldozatot is tudtak hozni királyukért. Csak azt követelték mindig, hogy tudják, mi a veszély, és ezért csak az országgyülés vagy esetleg az országtanács rendelhette el az insurrectiót, de mindig csak egyes esetekben. Most is sok földesúr jobbágya többet fizet közadóban mint a mennyivel urának szolgál. Ha pedig valaki azt hinné, hegy csekély ez az adó, nézze meg a szomszéd Lengyelországot.

Mindaz, a mit a király Erdélyből, a temesi kerületből, Illyriából és Horvátországból kap, a magyar korona jövedelme. Hetvenezer határőr él a magyar korona területén. Magyarországon fele áron tartják el az ausztriai katonaságot. A vámot csak a kiváltságosok fizetik; a paraszt alig vesz külföldről való árút.

Nagy veszedelem rejlik abban, ha a nemesi insurrectiót meg akarják változtatni és abból rendes hadat formálni. A tisztek addig nyomorgatják majd a nemest, mig meg nem váltja magát s igy kész az új nagy adó. Ha pedig személyesen szolgál, ki igazgatja? Csak a hadi tanács, azaz német kormányszék. A nádort már megfosztották törvényes katonai hatáskörétől, s így lassankint az egész nemesség idegen kormány alá jut. – Most is rosszul bánnak a rendes magyar ezredekkel, azokat küldik előőrsre, szemlére a legveszélyesebb helyekre, ha vissza vonulnak, kész a vád, hogy megfutnak. Az insurrectiót is mennyire ócsárolják, pedig Európa nagy része bizonyithatja, hogy a királynő a magyar vitézségnek s hűségnek köszöni, hogy uralkodik.

Kollár műve a magyar történelem fejlődésének azon momentumait foglalja össze nagy tudománynyal és éleselműséggel, melyek a királyi hatalomnak kedveznek; az ellenirat azokat, melyek az uralkodóval szemben is érvényesitik a rendek jogát. Amaz Ausztriában vagy Francziaországban látja a mintaállamot; emez a lengyel respublica nemesi anarchiájában. Abban azonban, mit a jövedelmek hováforditásáról s a hadsereg új berendezéséről mond, nem csupán a kiváltságos, hanem valóban a nemzeti, sőt az általános alkotmányosság érdeke van kifejezve. És, mi a fő, az irat megfelelt a helyzetnek, és mindenki azt találta benne, a mit maga érzett.

Alig maradt egy dietánkról annyi pasquill és gúnyos költemény mint az 1764-ikiről. Kollárt s Kollert, a personálist, valamint néhány német ruhában járó külföldieskedő mágnást nem szünnek meg üldözni, ellenben egekig magasztalják Baranyit, Szüllőt, Pozsonymegye alispánját és Tisztát, a honfiak vezéreit. Az ifjúság már az első üléseken zúgott, türelmetlenkedett, oda tódult a követek közé.

Megvolt a rendi alkotmány alapköve ellen intézett támadásnak az a következése, hogy a nemzetet egyesitette. A mindig aulicus papság most Kollár ellenében egy táborban küzdött a protestánsokkal; még a főrendekben sem bizott már az udvar, azt hitte, hogy csak szinleg mutatnak hódolatot, alattomban pedig támogatják a rendi ellenzéket.

Ennek lefegyverezése volt most a királynő legfőbb gondja. Kollár ellen vizsgálatot igért, a mennyiben netán könyvében a vallást is sértette. A rendek augusztus 16-ikán meg is köszönik ezt a gondoskodását.37 Tényleg a merész férfiúnak nem történt semmi baja, sőt később donatióban részesült. Mialatt a rendek a sérelmeket és a propositiókra adandó választ dolgozzák ki, a királynő meglátogatja a főurak kastélyait, elmegy Váczra, Migazzi püspökhöz és átrándul Budára, a hol a királyi palota épitését nézi meg. Midőn visszatér, opera és bál, az ünnepélyek egész sora által jár kedvében a magyaroknak. De a hazafiaknak nem tetszik, hogy az udvarnál csak a német és anglus táncz járta; magyar tánczhoz fogtak, „ugyan volt divatya a gyertya, lapocska, farkas, varga s több efféle tánczoknak.38

Hanem azért a dietai alkú csak nagyon lassan haladt. A rendek szeptember 14-iki felirata oly ridegen visszautasitó volt, – azt kérte, hogy az eddigi adóból is engedjenek el fél milliót – hogy Mária Terézia első haragjában fel akarta oszlatni az ülést. Majd arra szánta magát, hogy személyesen beszéli reá az ellenzéki követeket, de ez a fáradsága is kárba veszett. Eltávozott Pozsonyból, eltávolitotta szolgálatából a nemes testőrséget s titkára, Neny által tudatta a nádorral, hogy igyekezzék eredményt elérni, mert különben méltósága azt követeli, hogy más eszközökhöz nyuljon.

Erre a főrendek meghajoltak. Minthogy egyébről úgy sem lehetett szó, legalább az adó fölemelését akarták keresztülvinni. Föl is emeltették 300,000 frttal, de ezt a királynő keveselte. Csak akkor lehetett a rendeket nagyobb áldozatra birni, midőn a nemesi felkelés szabályozásáról szóló propositiót visszavonták. Az adót 3.900,000 forintban állapitották meg, mely összegbe azonban a testőrség fentartására szolgáló 100,000 forint is bele volt foglalva.

A nemesség az adózó népre való tekintettel, állott ellen oly makacsul az adó emelésének. Még sokkal határozottabban szegült ellene annak, hogy maga járuljon bárminő alakban a közterhekhez. Ebből természetesen következett az a szükség, hogy a jobbágy állapotán kell segiteni, ha tőle az állam részére többet akarnak. Mintha arra lett volna hivatva ez az országgyűlés, hogy közéletünk minden égető kérdésével foglalkozzék, ily módon a jobbágyság és nemesség közötti viszony, az urbér is napirendre került.

Erre forditotta a rendek figyelmét a november 8-iki királyi rescriptum, mely a november 17-iki ülésen került tárgyalás alá. Nemcsak külföldi, hanem hazai iróink is egyetértenek abban, hogy a nemesség könnyedén végzett a jobbágygyal, csak a maga sérelmeit véve komolyan. A tanácskozások folyamatából mégis más tünik ki. Eper az oppositio egyik kiváló vezére, Baranyi Gábor, igen határozottan kijelentette, hogy a földesurak számos igazságtalanságot követnek el a jobbágyok ellen, és törvényes orvoslást sürgetett. Más a nemesi szabadság s más a féktelenség. Ne feledkezzünk meg keresztény kötelességünkről felebarátaink iránt.39 A rendek el is készitettek egy törvényjavaslatot, mely az urbéreket sértő földesurakra büntetést állapit meg.

Hogy ebből törvény nem vált, annak igen fontos elvi kérdés volt az oka. A királyi kanczellária kijelentette, hogy a jobbágy és földesurak közti viszony szabályozása közügy, politicum, tehát oda is kiterjed a legfőbb királyi felügyeleti jog, mit a törvényben is ki kell fejezni. A rendek ellenben teljesen magánjogi kérdésnek vallották e viszony megállapitását, mely fölött csak a hatóságok s törvényszékek dönthettek. Sehogy sem akartak beleegyezni abba, hogy azt az állapotot, melytől egész létük függött, királyi akarat megváltoztathassa. Inkább elejtették az egész törvényt. Midőn ezt a főrendeknél tárgyalták, Jerebiczi Stehenics János, tinnini választott püspök, úgy vélekedett, hogy ha régente a földesurak saját erszényükből adóztak, most is lehetne a nyomorult népnek, melyre az adózás egész terhe hárult, megkönnyitésére legalább azt részletesen meghatározni, mivel tartozik földesurának. „De ő a nevetés miatt nem kapott választ” – mond a jegyzőkönyv.40


Barkóczy Ferencz herczegprimás.
Egykoru rézmetszet után. Aláirása: FRANCISCVS. DEI GRATIA. S(acri). R(omani). I(mperii). PRINCEPS. E. COMITIBVS. BARKOCZY. DE. SZALA. Archiepiscopus. Strigoniensis. Ordinis. S(ancti). Stephani. Regis. Apost(olici). Primus. Praelatus. Natus. die. 15. Octobris. Anno. 1710. Denatus. die. 18. Junii. Anno. 1765. –
Bubics Zsigmond
püspök gyűjteményének példányáról

Ha az adóemelés és az insurrectio szabályozása elleni oppositio igazi székhelye a papságnál és a rendeknél volt, a jobbágyok sorsa javitásának még leginkább a főurak állották útját. Maga Mária Terézia is úgy itélt. Különösen Barkóczy primással és Batthyány nádorral éreztette haragját. Mindkettőnek még azon évben történt halálát a kegyvesztés fölötti fájdalmuknak tulajdonitották. De az egész országgal is éreztette indulatát. El sem ment az országgyűlés bezárására; maga helyett királyi biztost küldött, mint elődjei szokták tenni. Márczius 21-ikén volt a dieta utolsó ülése, Mária Terézia idejében többet nem tartottak.

Az előadottakból világos, hogy nagy fontosságú törvények alkotásához nem lehetett fogni. Az alap teljesen a régi, csak némi toldás-foldásról lehetett szó, különösen az igazságügy terén. Ennek javitása Mária Teréziának nagyon szivén feküdt és már az országgyűlés előtt felszólitotta a kétszemélyes táblát: tegyen javaslatot a reform dolgában. A főtőrvényszék azonban teljes megelégedéssel kijelentette, hogy 1723 óta csak tudatlanok és privát hasznukat keresők kivántak ujitásokat, s igy kivánságukat nem vették tekintetbe, aminthogy most sincs szükség lényeges ujitásra.41 Ez volt a rendeknek a nézete is. Csak az árva- és gyámügyben történt fontosabb megállapitás (XXVI. t.-cz.). Egyebekben megujitották a királynak az országban való tartózkodásáról szóló törvényczikkeket (VII.), a nemesi testőrség kapitányát bevették a zászlósok közé (VI.); kimondták, hogy a magyar katonaság részére Magyarországon készitsenek ruhát, ha oly áron és oly minőségben kapják, mint egyebütt; és befogadták az ágostonrendi Notre-Dame apáczákat (XLIII.). Azon fontos határozatoknak keresztülvitele, melyek azt rendelték el, hogy az országgyűlést ezentúl Budán tartsák s hogy a helytartótanács székhelyét is az ország közepébe tegyék át (II–III. t.-cz.), egész más viszonyoknak volt fenntartva.

*

Két elsőrangú kérdés rendezése várt az országgyűlésre: a katonaságé és a jobbágyságé. Mindegyiktől tartózkodott. Nemcsak a régihez való ragaszkodása, rendi és személyes érdek okozta ezt, hanem az a meggyőződés is, hogy az akkori viszonyok közt a megoldás nem nemzeti értelemben lesz csak végrehajtható.

Az állam szükségletei azon nagy küzdelemben, melyet a porosz nagyhatalom idézett elő, nem türtek halasztást. Gondoskodni kellett nagyszámú katonaságról és megfelelő adóalapról, melyhez Magyarország is erejéhez mérten hozzájárul. A központi kormány tehát teljes és tudatos ellentétbe jut a magyar nemességgel, a rendi alkotmánynyal.

Ez az 1750 óta lappangó ellentét 1764-ben teljes erővel kitör. Arra, hogy országgyűlésen, a rendek segitségével létesitsék a szükséges reformokat, egyelőre gondolni sem lehetett. Mária Terézia királyi kötelességének tartotta, hogy ez ellenállással szemben is megvalósitsa szándékát. A rendekkel szemben nemcsak az állami érdeket, hanem a kor szellemét, a humanitást képviseli az ő politikája. Meggyőződése szerint őt más nem köti, mint a világos országos törvény, minden egyébben fejedelmi teljhatalommal járhat el.

Maga a sors megfosztja Magyarországot még 1765-ben természetes vezéreitől, a nádortól és primástól. A primási állást csak 11 év mulva tölti be a királynő, a nádorit pedig épen nem. Magyarország helytartójának még 1765 végén kinevezi Albert szász-tescheni herczeget, kinek eljegyzését Mária Krisztinával, a császárné legkedvesebb leányával, ugyanakkor proclamálták.42 Körülbelül úgy képzelte vejének helyzetét, mint a minő az ő férjeé volt Károly császár utolsó éveiben. Magyarország kormányának élére művelt, munkás, jóakaró férfiú jutott, kit azonban semmi kapocs nem kötött az ország alkotmányához. A helytartótanácsban, melynek elnöke volt, egymást érték az összeütközések közte és gróf Pálffy Miklós, most már országbiró között, ki aulicus létére is tudta, mivel tartozik nevének és méltóságának. Mindenesetre sokkal inkább volt most biztositva a királyi akarat végrehajtása, mint a midőn még a rendek embere állott, mint törvényes közvetitő király és nemzet közt, a magyar igazgatás élén. Albert herczeg egyúttal mint a kétszemélyes tábla elnöke is örökébe lépett a nádornak. A főherczegasszony pozsonyi udvartartása pedig igen fontos társadalmi központjává vált, nem csupán a főuraknak, hanem a köznemességnek és tisztviselőknek is.

Mária Terézia uralkodásának első korszakában – 1751-ig – oly férfiak vezették Magyarország kormányát, kik minden hűségük s loyalitásuk mellett az udvarral szemben is fenntartották függetlenségüket. Gróf Pálffy János vagy gróf Esterházy József mint önálló pártfő, szabad akaratából szolgálta a királynőt, mint hűbéres jó hűbéres urát. Érezte személyének, családjának értékét és azt mindenkivel szemben fenn is birta tartani. Az átmeneti korszakban (1751–1764.) oly férfiak kerekednek fölül, kik közel állanak ugyan az udvarhoz, kik nagy érzékkel viseltetnek ugyan a monarchia közös érdekei és az azokból folyó szükségletek iránt, de azért minden izükkel, gondolatukkal a magyar rendi élet és kiváltság fennmaradásáért küzdenek. Ilyenek a nádor, gróf Batthyány Lajos, a kanczellár, gróf Pálffy Miklós s Grassalkovics, a kamara elnöke. Most már ezek szolgálata sem elégiti ki a királynőt. Pálffynak még a dieta előtt mennie kellett. Helyébe gróf Esterházy Ferencz jött, a volt országbiró fia, „kit még legjobbnak tartanak azok közt, kik e diszes és a mellett oly nehéz tisztségre juthatnának; mivel szükséges, hogy az, ki betölti, összeegyeztesse az udvar akaratát Magyarország állitólagos szabadságával.”43 Batthyány kidőlt, Grassalkovics megtartja ugyan a királynő bizalmát, de már aggkora is meggátolja tevékenységét. Az igazi munkát most oly férfiak végezik, kik egész nevelésüknél, irányuknál fogva függenek az udvartól, kiknek ifjusága ama korba esik, midőn a királyi hatalom már teljesen meg volt szilárdulva és kik nem is hazai, hanem bécsi kormányszéknél kezdették működésöket. Ezek előtt már nemcsak a királynő személye, hanem a monarchia érdeke áll első sorban; ők már nem pártfők, nem is aulicusok, hanem hivatalnokok. Soraikból gróf Festetich Pál, a kamara alelnöke és gróf Niczky Kristóf váltak ki.


Albert szász-tescheni herczeg.
Egykoru festmény után, a Vásárnapi Ujság reproductiójáról

Festetich, ki a dieta alatt is mint Mária Terézia egyik bizalmas embere működött, azonnal annak befejezése után nagy titokban felszólittatott egy urbéri tervezet kidolgozására „azon visszaélések megszüntetésére, melyek e tekintetben léteznek, s a szegény adózók megvédésére minden további zsarolás s elnyomás ellen”.44 Ugyancsak őt bizza meg az adó és a városi ügy rendezése dolgában kidolgozandó emlékiratok szerkesztésével is.45 Sőt, a nemzet felvilágositása végett, szükségesnek tartja az egész közjog összeállitását. Ezt elő kell adatni oly módon, hogy annak minden lényeges részét az udvarra nézve kedvező, de azért a királyság és a rendek jogait sem sértő módon értelmezzék. „A királyság és a rendek külön jogain nem szabad erőszakot elkövetni, de igenis el kell kerülni azok minden félreértését. Minden rész jogát oly módon kell összekötni, hogy abból a birodalom java tünjék ki, mint legfőbb czél.” E kidolgozás óhajtott irányát jelöli, hogy a királynő Kollár tanácsára utalja bizalmasát.46

Legjobban azért mégis az urbér szabályozása feküdt szivén. „Nem akarok a törvény ellen cselekedni, szeretem a nemzetet, hálás vagyok iránta, de ha király akarok maradni, kell, hogy ép úgy igazságot szolgáltathassak a szegénynek, mint a gazdagnak. Lelkiismeretem szerint kell eljárnom, nem akarok elkárhozni egy pár mágnás és nemes miatt. Sok hónapon át iparkodtam, hogy ez elveket megegyeztessem az ország alapelveivel; rajta vesztettem és a paraszt fizeti az árát. Nem akarok mást, mint a közjót, melyet nem szabad, hogy magánérdek zavarjon”.47


Mária Krisztina főherczegnő.
Bartolozzi metszete Roslin festménye után.
Az országos képtár gyűjteményének 315. számu példányáról

Már 1765 július 10-ikén kibocsátották az urbéri szabályt, melynek kidolgozásában Raab udvari tanácsosnak volt legfőbb része, de a melyet maga a királynő javitott. Ha egyéb ujitásokban az örökös tartományok példája volt irányadó: itt megforditva, Magyarország járt elől. Az államtanács régóta foglalkozott ugyan a robotmegváltással, de csak nagy nehezen jutott vele előre, bár – mint egy államtanácsos irta – „rosszabb az állapot, mint Magyarországon”.48 A király az egyes megyékbe királyi biztosokat küldött a reform keresztülvitelére, kiknek feladata volt az urbéri perek elintézését kezükbe venni és az illető törvényszékeken elnökölni. A főispánoknak kiadott utasitás elrendelte, hogy mindenkép óvatosan bánjanak a jobbágyokkal és ne közöljék velük idő előtt a rendezést, mert az zavart idézne elő. A biztosokat, mivel mindkét fél részéről esetleg ellenállás volt várható, katonai karhatalom kisérte. A rendezés nem egyszerre, hanem megyénkint, a külön viszonyok tekintetbe vételével, megy végbe.

A jobbágynak urbérileg biztositott jogai a következők: Tartozásainak lerovása után szabadon költözhetik, ha e szándékát idejében bejelentette; gyermekeit bárminemü életpályára neveltetheti. Telkétől, mig kötelezettségének megfelel, meg nem fosztható. Szerzeményéről szabadon rendelkezik. A földesúr erdejében van faizási joga; a legelőt közösen használhatja a földesurral. A község Szent-Mihálytól Szent-Györgyig szabadon mérheti a bort; az év másik felében a jog a földesúré.

Kötelességei: Minden telek után, mely a termékenyebb és jobb keresetü vidékeken 16 hold szántóból, s kevésbbé értékesebb helyeken többől, – egész 28 holdig, – továbbá 8–22 kaszás rétből áll, a házon s belsőségen kívül, egy éven át 52 szekeres, vagy 104 kézi robot: egy öl fa bevágása s behordása; 3 napi szolgálat hajtóvadászaton, egy forintnyi fejadó; minden termény után kilenezed; baromfi, tojásadó és 6 font kender fonása. Négy telek együtt egy hosszú fuvart szolgáltat, mely azonban hét napnál nem terjed tovább. A szőllőre nem terjed ki az urbér, annak tartozását a helyi szokás állapitja meg. A házas zsellér 1 forintot fizet és 18 napot szolgál.

Ha a jobbágynak pere támad urával, ezután is az uri szék az első hatóság ugyan, de onnét a megye törvényszékéhez felebbezheti ügyét, hol a megyei ügyvédnek kötelessége őt megvédeni. A helytartótanácsnál pedig külön előadó foglalkozik az urbéri perekkel.

Tulajdonkép ebből a rendezésből és javitásból vesszük észre, mi mindenre kiterjedt a földesúr hatalma; mi mindenből hozott hasznot. Valami gyökeres, a humanitásnak megfelelő reformnak ez a szabályozás nem is mondható. Elég volt, hogy a legkiáltóbb visszaéléseket megszüntették, a jobbágynak életét, vagyonát, becsületét valahogy biztositották.

A nemesség nagy csapásnak, mindenek fölött törvénytelenségnek tartotta a királyi hatalomnak ilyetén beavatkozását. Nem csupán jövedelme csökkentésétől félt, egész közjogi állásának megrendülését látta abban, ha a jobbágy már más urat is ismer maga fölött, mint őt.

Urbér hirdetésén
Nálad táncz közt sirtunk hazánknak esésén

mint a felvilágosodott Barcsay Ábrahám irja egy barátnőjének.49 A megyékben, különösen Pozsonyban, erősen felszólaltak a királyi hatalom ezen törvénytelen alkalmazása fölött. Ennél nagyobb baj volt, hogy a keresztülvitelnél, mely a megyék kezében maradt, lehetőleg iparkodtak fenntartani a régi állapotot. „Kijátszottuk Mária Teréziát”, – mondották a magyar urak.50

A jobbágyságra óriási hatást gyakorolt e rendelet. Nagyon nehezen birt belenyugodni a szatmári béke óta létrejött viszonyokba. Régi terheihez, mint új súly, a katonaság és annak eltartása, a hadi adó járult; a földesurak nagyobb pompájának, megváltozott életmódjának is ő adta meg az árát. A Péró lázadása után sem szüntek meg a magyar parasztmozgalmak. 1753 tavaszán mezőtúri és hódmezővásárhelyi lakósok kuruczoknak vallották magukat, de zenebonájukat csakhamar elnyomta a megye. „A vaskapunál vár minket Rákóczi, fel pedig nyomják a királyné népét. Heves megye úgy megkoldult, hogy forspontnak való ló sem marad, mind elmégyen, s igy ha Isten segélt, az Vaskapuhoz megyünk Rákóczi elejében”.51 Az itélet most is kegyetlen volt. Törő Pálnak Turon, Pető Ferencznek Vásárhelyen fejét vették, azután felnégyelt tetemeiket a világ négy tája felé kiállitott bitófákra akasztották. Kivülök még Bujdosó György bünhödött halállal, 11-ikét börtönnel büntettek, 54-et pedig beosztottak a magyar gyalog-ezredekbe.52 Ugyanazon időben az egész határőrvidéken óriási lázadás dúlt, egyrészt a görög-keletiek elnyomása és uniálása, másrészt a német katonai rend behozása miatt.53

Most annak hirére, hogy segitenek százados bajain, mindenütt, de különösen Dunántúl, Vasban, Somogyban, Tolnában talpra áll a jobbágy. A mint előbb mértéktelen volt szolgasága, úgy most teljesnek vélte szabadságát; nem birta elképzelni másként a változást, mint az úr dolgának teljes elhagyásával. A katonaságtól nem tartottak; az a királyt szolgálja; mindent a felségtől várnak.54 „Az ozorai polgárok” szüntelen fohászkodván, „kérték, kérik is az Istent, hogy bár jönnének a kuruczok, hogy hadd ijesztenék ezt a mi pogányunkat is.” „Mi tartjuk a katonaságot, nem az urak, és egy polgárt nem adna az fölséges királné száz urért”.55 Mindaddig, míg nem tudják biztosan, miben áll a dolog, nem robotolnak; néhol még pénzért sem akarnak szolgálni.

Ezek a kitörésen némileg megerősitették a nemesség állását a királynővel szemben. Teljes socialis revolutio előtt visszariadt. Az a számos paraszt deputatio, mely a községek költségén fölment Bécsbe, csak ritkán jöhetett haza kedvező válaszszal. Könnyű volt úgy feltüntetni a dolgot, hogy az izgatók a maguk hasznára, a községek „vékonyitásával” folytatják a pereskedést. Egészben véve inkább elvi jelentősége nagy az urbéri reformnak, mint sem gyakorlati haszna. Addig a jobbágy tartozásainak törvényes meghatározása a minimum volt – mert a földesúr nem mindig tartotta meg – most maximummá vált, melyen túl nem igen mehetett. Az állam gondoskodása ismét kiterjedt a szegény emberre is.

*

Mint a pragmatica sanctio dolgában, úgy a királyi kormány túlnyomóvá válásában, az alkotmányos élet gyöngitésében is Erdély mutatta az útat. Csakhogy, a mig nálunk már előbb is megvoltak a királyi hatalom eszközei és a királyi hatáskört csak fejleszteni, terjeszteni kellett bureaukratikus irányban, Erdélyben, hol a diploma a rendek kezébe adta az egész igazgatást, erősebb változásra volt szükség, melyet csak a katonai kormány foganatosithatott.

Az erdélyi 1741 márcziusban tartott országgyűlés letette a hűségeskűt. A második ugyanazon év május végén elrendelte két gyalog- és egy huszár-ezred felállitását. Fontosabb volt az 1744-ben tartott dieta; az első, mely csakugyan az ausztriai uralom által tényleg létesült közjog alapjára állott. Ez először is törvénybe iktatta a pragmatica sanctiót és egyúttal eltörölte a portával fennállott összes szerződéseket. Azután ezek következtében eltörli a szabad fejedelemválasztás jogát és a fegyveres ellenállás jogát. Ferencz nagyherczeget itt is elismerték kormánytársnak. Teljes szakitást jelölt a régi rendi hatalommal az a törvény, a mely szerint az országos végzések ki nem hirdethetők s törvény erővel nem birnak, míg azokat a felség meg nem erősitette. Ezekkel szemben ujra megerősitették a diplomát és a három nemzet unióját. A görög katholikusokat, mint egyházat elismerték ugyan, de egyúttal kimondták, hogy ezen unió által az oláhság, nemzetül, jogokat nem nyer, csupán papjai, kik azon nemzethez számittatnak, melynek kebelében birtokosok. A katholikus vallás előretörését jelöli minden azt sértő törvénynek eltörlése, a katholikus püspökségnek beczikkelyezése és az a kijelentés, hogy sem azt, sem a jezsuitákat, sem a fogarasi görög egyesült püspököt birtokaikban senki se háborithassa. Az insurrectio helyett még 1744-ben 1000 lovast állitottak.56

Mint Magyarországon, itt is a contributio megállapitása okozott legtöbb nehézséget. A szászok, kiknek kérelmére Bécsben mindig szivesen hajlottak, 1715 óta mindig új összeirást sürgettek, előadva, mennyire túl vannak ők terhelve a magyar megyékhez képest. 1754-ben a Bethlen Gábor kanczellár elnöksége alatt tanácskozó bizottság bevégezte munkálatát. A földet termékenysége és a termények értékesitése szempontjából 12 osztályba sorozták és az első osztályhoz tartozó négyszer annyit fizetett, mint az utolsóba sorozott. Itt tehát tényleg a telek szolgált már az adó alapjául. Ezenkivül még a baromtartás az adó másik alapja. Ugyanazon időben történt a szász földek rendezése is, különösen azon szempontból, hogy a nemzet és az egyes székek birtokai ne csak a magistratusok és a gazdag családok javára gyümölcsözzenek.

Mindezek az intézkedések gyökeresen megzavarták az erdélyi viszonyok régi békés rendjét. Senki nem érezte magát többé biztosságban; az egész kormányzás az udvari kanczellária kezébe került, és a mellett sem a jó administratió sem a közpénzek tiszta kezelése nem volt elérve. – Maga Bethlen kanczellár ellen, kit a királynő nagyon kegyelt, súlyos vádakat emeltek, mintha a kincstár érdeke ellenére szerzett volna nagy birtokokat. Mária Terézia őt felmentette ugyan, de kimondotta, hogy az összes kamarai tisztviselők hibásak.57 Bethlen, bár névleg még megmaradt méltóságában, elvesztette befolyását. Az erdélyi kanczellária vezetése tényleg a nagy műveltségű, munkás és tehetséges Bruckenthal Sámuelnek kezébe jutott. Protestáns létére is a királynő teljes bizalmával dicsekedhetett és az ezután következő intézkedések leginkább reá vezethetők vissza.

1761 óta nem tartottak országgyűlést. Gróf Kemény Lászlónak 1762-ben történt lemondása után nem töltötték be a gubernatori tisztet, hanem B. Buccow Adolf tábornokot nevezték ki a gubernium elnökének. A katonai és polgári kormány egyaránt az ő kezében egyesült.

E változásnak legfőbb oka a határőrvidék felállitása volt. Az Oroszországhoz való viszony 1761 óta meglazult, a törökkel kötött béke ideje lejáróban volt. Attól tartottak, hogy a porosz diplomatia mindkét hatalmat Magyarország ellen fordithatja. Az orosz annál veszedelmesebbnek látszott, mert jól ismerték összeköttetését a görög nem egyesült hit követőivel. Ezért az ország egész déli és keleti szélét határőrvidékkel akarták megvédeni, a milyen a tengerparttól a Dráva torkolatáig már fennállott. A temesi kerületben minden nagyobb ellenállás nélkül foganatositották e rendeletet; ott még a hadi tanács és a császári kamara kormányoztak. 1763-ban a magyar kamarától átvették a Tisza-Duna szögében levő hat helységet és megalakitották a titeli sajkás zászlóaljat. 1764-től fogva az illyr határőrséget a Duna felé telepitették le és igy létesitették a német-illyr-bánsági ezredeket.58

Az akkori levelek a legszomorúbb szinben tüntetik fel Erdélynek és különösen a magyarságnak állapotát. „A mi eleink Erdélyt tündérországnak hivták – irja az öreg B. Szilágyi Sámuel a nádornak59 – nem is ok nélkül, mert 600 esztendő foj most, a mióta három törvényekben, szokásokban és rész szerént nyelvekben is egymástól különböző nemzet itt egy társaságban él.”

„Mig a magyar korona alatt volt, akkor is nem kis mesterséggel lehetett ezen három nemzet között az egységet megtartani, minekutánna pedig a vallásbéli különbség bejött, azóta az egyenetlenségre annál nagyobb alkalmatosság adta magát elő, mert nem három, hanem hétfejü három nemzetté vált. Ilyen társaságot többet Európa nem tart.”

„Nem ok nélkül hívták hát tündérországnak, nem is kis mesterséggel lehetett törvényét is úgy összveszerkeszteni és igazgatásának oly módgyát kitalálni, hogy állandó egyességben mindenek külön és mindnyájan együtt élhessenek”.

„Most annyira megzavarták, hogy már törvényében sem talál bizodalmat.”

„Ezt a mi szegény, csendes és felséges királyasszonyunkhoz örökös hűséggel viseltető országunkat (kitől legyen, Isten tudgya) annyira felzavarták, hogy csak az eddig okozolt confusióknak helyrehozására nagy munka kivántatik” – irja egy más tudósitó.60 Az új adót, jóllehet a marháról valami leszállott, nem bírja a szegénység. A szászságon a vármegyék megterhelésével könnyítettek. Roppant sok forspontot, ingyen munkát kell szolgáltatni.

A nemesi jog nagy sérelmére taksát vetettek a liberiás cselédekre, a belső udvari cselédeket sem véve ki. „Még nagyobb sérelem az, hogy pro agrorum capacitate szerint is vetnek adót a parasztságra. Ebből következik az, hogy Isten áldása által szaporodván az nemesség, kéntelenittetik paraszt emberei földeiből curiáját vagy allodiaturáját szaporitani. Kérdésben teszik, hogy esett ott a telkek fogyása, annak decrescentiáját vajha a nemes ember ne fizetné.” A Bethlen-féle commissio idejében biztositották őket a felől, hogy semmi káruk nem lesz belőle, de most máskép tapasztalják.

Ujabb nagy sérelem, hogy évenkint 1000 ujoncz kiállitását rótták az országra s minden 128 családra egyet. Az unitusokat kiveszik. E miatt sokan az unióhoz csatlakozván „az kevés számmal maradott parasztság nem adhatván, elszökik, a miért most is, hogy fogdostatnunk kelletik, mind az erdőre szállott ki nagy rendén az ifjúság”.

A rendes megyei üléseket eltiltották, a marcalis székeket csak restauratio végett hívják össze. A nemesség mint község, már nem fordulhat a guberniumhoz.

Mindezekhez járul most az új katonai rendezés. „Vajha az egész hazában tumultust ne okozna az méltóságos comendérozó generális (Buccov) úr által tett nationalis militia felállitása. Kivet is elsőben Besztercze vidékén a contributio alól való felmentés reményével, eddig B. Schröder nevü német colonellus tiszt által a katonaságra persuadeáltatott, biztositván arról is, hogy soha a hazából ki nem viszik, ezután pedig az vármegyékre is kiterjeszkedvén, a g. e. prépost Maior nevü pap úr és más oláh esperesek és papok által hasonló biztositás mellett, hogy az contributio, földesurak szolgálattya terhe alól, úgy dézmaadástúl egészen immuniáltatnak, sőt az föld, a hol laknak, örökösen nekik marad, Erdélyből soha ki nem vitetnek és mind nemesemberekké tétettetnek, katonaságra persuadeálván nemcsak lakos zselléreinket, sőt feles jobbágyainkat az limitanea nationalis militia közé bévették. Melyből is már az a confusio, reájok vetett contributiót megadni nem akarják, az urakot nemhogy szolgálnák, sőt nyomollyák, minden vérengzést, insolentiákat véghez visznek.” Most ugyan tartanak nyomozást, vissza is adnak egynémely jobbágyot, ha a földesúr kimutatja oklevéllel jussát, de „mely keserves dolog az is a nemes embereknek régi eleitől maradt jussait ily extraordinarium forum előtt producálni”.

„Az székelységet is több igéretekkel azon fölül emlitett német oberstel úr (Schröder) által kivánván persuadeáltatni, némelyek közölök, úgy mint Gyergyó, Csik- és Háromszéken felessen az fegyvert, mundért occupálták, de sokan, vagy többire nem is. Itten is már oly nagy visszavonás, versengezés vagyon, hogy magok székbeli tisztyeik házaira reámennek, azokat mindenektől fosztyák. Papjukat (kivált Csikszékben) üldözik, édes anyjukat ölik, az katona az nem katonára támad, öszvecsoportozva egymást ölik, úgy hogy már is sokszámú gyilkosság esett.” – „Isten tudgya, mi lesz a vége, bár a házunkat lakhassuk meg, de bizony nem hiszem. Ha igaz, azt is beszélik, hogy az moldovai vajda hosszas ideig való szabadságot igért volna a székelyeknek és sokan mennek és mentenek is bé Moldovába.”

Régi törvény szerint minden székely katonaköteles volt. De már a XVI. század óta mind többen vesztették el az ősi szabadságot és váltak jobbágyokká. A XVIII. század eleje óta a főemberek és a székek tisztjei egyre több terhet róttak a szabad székelyekre, hogy jobbágyaikat kiméljék. Ez volt oka annak, hogy épen a székely szabad ember szivesen állott be katonának, hogy a nemesi elnyomástól szabaduljon, természetesen azon föltétel alatt, hogy csak az ország határát védje és ne kelljen hazáját elhagynia. De midőn látták, hogy a nemeseket nem irják be és hogy idegen tiszteket rendelnek nekik, kik alatt külföldön is kénytelenek lesznek szolgálni, visszaadták a fegyvert. A kik megmaradtak határőröknek, azokat Buccov katonáinak csúfolták, mert azt vélték, hogy nem is a királynő rendelte el a határőrséget, hanem csak Buccov. Ezt az izgatottságot még növelte a nemesség, mely, mint láttuk, jobbágyait féltette a katonaságtól.

A kormány az ügy meg vizsgálására vegyes bizottságot küldött ki báró Lázár János és báró Sishovics altábornagy alatt. Midőn a bizottság Csik-Taploczára ért, ezrével sereglettek oda a székelyek, joguk védelmére. A főkirálybiró, báró Bornemissza Pál, szétoszlásra szólitotta őket fel, de a tömeg elől menekülnie kellett. A csikiek az udvarhelyieket és háromszékieket is meghívták, s Háromszékről csakugyan el is jöttek sokan egy Csorja nevű prókátor vezetése alatt, ki meg volt bizva a közös folyamodás szerkesztésével. Hiába izent újra a commissio, ők a mellett maradtak, hogy együttesen adják át a folyamodást. Erre Siskovics szükségesnek tartotta a példás büntetést, már csak azért is, mert engedelmességre akarta szoritani a kemény népet.

1764 január 6-ikán éjjeli három órakor a német katonaság néhány ágyúval Taploczáról a félórányira levő Madéfalva felé indult, hol a nép táborozott. Köröskörül elállotta a kijárókat, úgy hogy midőn az ágyúk fölverték álmából a szegény népet, a menekülők mindenütt az ellenséggel szemben találták magokat. Sokan az Olt vizébe fultak, sokat, különösen azokat, kik magukat háromszékieknek mondták, levágtak a vasasok. Körülbelül 400 halott volt a madéfalvai vérfürdő áldozata.61 Mai napig is él a székelységben e borzasztó nap emlékezete. Rendes katonaság támadott meg éjnek idején egy szinte védtelen, jogát kereső tömeget.62 Buccovot a székelyek hóhérjának nevezték. Isten ujjának tekintették, hogy a magyar nép e nagy ellensége még az évben meghalt.

A székelység új sebéből vérez; a ki még teheti, csángóvá lesz, elmenekül Moldvába. Így vitték keresztül az erdélyi katonai végvidék berendezését, összesen két székely gyalog-, két oláh gyalog- és egy székely huszár-ezredet állitottak fel Erdély déli és keleti határán; Buccov halála után Hadik András, a hős magyar generális folytatta a határőrség szervezését.


Erdély nagyfejedelmi czimere.
Az 1765 november 2-ikán aranypecsét alatt kelt oklevél eredeti czimerképe. A czimer zárt koronával fedett pajzsban, melyet közepén vörös pólya vág ketté, fent kék mezőben fekete sast, jobbról naptól, balról fogyó holdtól kisérve, alant arany mezőben hét (4, 3) vörös tornyot ábrázol.
Az oklevél eredetije az országos levéltárban

Mária Terézia, kit személyesen a madéfalvai esetért semmi felelősség sem terhel, a maga módja szerint czimekkel és méltóságokkal iparkodott kárpótolni az országot szabadságának elnyomásáért. 1762-ben külön erdélyi udvari tisztségekre nevezte ki az erdélyi főembereket. 1765-ben pedig, Bruckenthal tanácsára, nagyfejedelemség rangjára emelte Erdélyországot és erről 1767-ben arany bullát állitott ki. Mindkét intézkedésnek világos volt a czélzata: az, hogy Erdélyt lehetőleg elszakitsák Magyarországtól. Így fogták fel a dolgot Magyarországon is, a hol a „Vexatio dat intellectum” nagy sérelmet lát a külön erdélyi udvari méltóságokban. Attól tartottak, hogy Magyarországra is átviszik Buccov rendszerét.63

Erdélyben csak 1773-ban vált ismét polgárivá a kormány, a midőn Bruckenthal jutott a kormányszék élére. Ez a jelentékeny férfiú kétségtelenül nagy érdemeket szerzett a szász nemzet körül, tőle telhetőleg előmozditotta az udvar törekvéseit is, de a magyar urakat s a nemességet sehogy sem birta magával kibékiteni. Ő eszközölte ki, hogy a szász nemzetet ezentúl szintén „inclyta”-nak nevezzék, mint a többi kettőt; addig „alma” volt a czíme. Ő vitte ki továbbá azt is, hogy Fogaras földje szász administratio alá jusson. Az urbér és az adó nagy reformját ellenben, mi igazi feladata volt, soha sem vitte keresztül.

Különös, hogy Mária Terézia uralkodásának utolsó részében csak Horvátország örvendhetett municipális jogai teljes gyakorlatának. Ezt nem az okozta, mintha a horvát nemesség kevésbbé szegült volna ellene a reformoknak, mint a magyar, hisz az 1764-iki dietán a horvátországi követek teljesen egyetértettek a többiekkel. A kivételes állást részben a tartománygyűlés jelentéktelen voltának köszönhették, részben pedig annak, hogy a bécsi államférfiak ez úton is lehetőleg iparkodtak szétfesziteni a magyar korona országai közötti kapcsot, úgy a mint Erdélynél tették.

Tartottak tehát tartománygyűlést 1767-ben, 1770-ben, midőn arról sem Magyarországban, sem Erdélyben nem lehetett szó. De ezeken a gyűléseken a horvát rendek a magyar haza igaz fiainak mutatták magokat. Midőn a királynő 1770-ben 150,000 forintra akarja emelni az adót, a rendek csak 70,000-et ajánlanak föl, körülbelül ép oly okokkal támogatva tagadásukat, mint az 1764-iki dieta alkalmával. Még erre is kikötik, hogy csak a jövő magyar dietáig adják. Az 1773 június havában, Varasdon tartott gyűlés kijelenti, hogy Magyarország rendjeinek és a törvénynek sérelme nélkül az ilyen kérdéssel nem is foglalkozhatik és felkéri a királynőt, tartsa meg őket alkotmányukban.64 Még jobban kitünt a horvát rendeknek ez a magyar birodalmi érzése egy más fontosabb alkalommal, akkor, midőn könnyű szerrel növelhették volna autonomiájukat.


Fiume visszacsatolása a magyar szent koronához.
Dudits Andor eredeti festménye

A királynő 1767 augusztus 1-én királyi tanácsot állitott fel Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok részére, a magyar helytartótanács mintájára, az ország politikai, gazdasági és katonai ügyeinek kezelésére. A tanács öt tagból áll, a bán elnöklete alatt, székhelye Varasd lesz. A rendek már előbb is erős tiltakozást küldtek fel e rendelkezés ellen, mint a mely a bánnak s a rendeknek jogait sérti és most is csak oly föltétellel fogadják el, ha azt a legközelebbi magyar országgyűlés beczikkelyezi. Nem csupán a magyar hatóságok ellenzésének, hanem épen úgy a horvátok határozott állásfoglalásának tulajdonithatjuk, hogy a királynő 1779-ben ismét megszüntette a külön horvát tanácsot.65

Ha azon mindig megújuló törekvésekben, melyek Magyarország területének csökkentésére, a magyar birodalom részeinek elkülönitésére irányultak, könnyű felismerni a régi bécsi hagyomány embereinek, kiknek most az államtanács volt a központja, aknamunkáját, úgy viszont azon tények, melyek a magyar birodalom helyreállitását s növelését vonták maguk után, kétségen kivül magára a királynőre vezethetők vissza.

Ezek közt az első volt a szepesi városok visszacsatolása. A magyar birodalom mindig fenntartotta jussát e részére, mely 360 éven át állott idegen kormány alatt. Lengyelország felosztásakor a 13 szepesi várost azonnal Magyarországhoz kapcsolják. 1772 november 5-ikén, Szent-Imre napján, tették le a lakosok a hüségesküt gróf Csáky János kir. biztos előtt.


A szepesi városok czimere.
Az 1778-iki királyi oklevél eredeti czimerképe. A két griff által tartott, nyilt koronával fedett vágott pajzs felső kék mezejében ezüst sziklák, jobbról naptól, balról csillagtól kisérve, az alsó vörös mezőben két párhuzamos hullámos ezüst pólya, a szivpajzs arany mezejében I(osephus) II. M(aria). T(heresia). betük láthatók. A czimerkép pecsét jellegü keretbe van helyezve, melynek körirata: SIGILLVM SEDECIM OPPIDORVM SCEPVSIENSIVM. 1774.
Az okirat eredetije Szepes vármegye levéltárában

Régi óhajtása, még az Árpádok hatalmas politikájának öröksége, volt Magyarországnak a külön tengerpart birtoka. Az új gazdasági viszonyok, az osztrák vámrendszer igazságtalansága még égetőbbé tették a szükséget, hogy az ország közvetlen érintkezésbe léphessen a külfölddel. József császár 1775-iki utazása alkalmával észrevette, minő előnyökkel járhat a fiumei kikötőnek Magyarországhoz kapcsolása. Ajánlására Mária Terézia 1779 április 23-ikán Magyarország koronájához csatolta e régi birodalmi várost és területét, mint a magyar szent koronának egy külön tagját.66 Eleinte (még 1776-ban) közvetlenül a horvát kormány alá akarták ugyan rendelni, de aztán külön kormányzót neveztek ki oda, ki egyúttal a többi tengerparti város, Buccari és Porto Ré ügyeit vezette. Az első kormányzó gróf Majláth József volt, ugyanaz, a ki mint királyi biztos 1776-ban átvette Fiumét Magyarország nevében. Fiume által, nem is nézve e szerzemény gazdasági és politikai fontosságát, Magyarország területe is növekedett, mert ez a város előbb ausztriai igazgatás alatt állott.

Ősi magyar föld volt ellenben a Maros, Tisza, Duna termékeny köze, melyet Savoyai Eugén és Pálffy János fegyverei 1716-ban visszaszereztek a töröktől, és a melyet azóta, mint hóditott földet, a hadi tanács és a császári kamara igazgattak. A magyar országgyűlések nem szüntek meg annak visszacsatolását sürgetni és az 1741: XVIII. t.-cz. el is rendelte azt, mihelyt ott békésebb viszonyok állanak be. Hanem e törvény végrehajtását a szerb lakosság mozgalmai, a határőrvidék felállitása egyre késleltették; az osztrák hatóságok pedig egészen el akarták volna kerülni.

Az utóbbiak nézetének igen erős előharczosa támadt József császárban, ki 1768-ban beutazta e vidéket. Jelentésében kiemeli, minő idegenkedéssel viseltetik annak lakossága a magyarok ellen, és a jövőre nézve azt ajánlja, hogy úgy igazgassák ezt a tartományt, mint Morvát, és pedig az osztrák-cseh kanczellária útján. Ha ezt nem teszik, vagy határőrvidéket rendezzenek itt be, ide vonva a török földről átköltöző oláh és szerb alattvalókat is, vagy pedig tartsák fenn az eddigi állapotokat.67 Ismételt utazásai annyira megerősitették azon véleményében, hogy Magyarország jogainak érvényesitése káros a monarchiára nézve, hogy 1775-ben már komolyan tanácskoztak arról: ne alkossanak-e az úgynevezett Bánságból is külön fejedelemséget, úgy mint Erdélyből. Ez ellen azonban erélyesen kikelt a magyar kanczellár és előadása nemcsak a királynőre tett nagy hatást, hanem Kaunitzra is. Az államkanczellár is elismerte Magyarország jogát, ellene volt annak, hogy külön országot szabjanak belőle és legfölebb elhalaszthatónak vélte a bekebelezést. Érdemes megemliteni, hogy Koller gróf, a volt personalis, a ki akkor az illyr bizottságnak állott az élén, még mindig e tartománynak cseh-osztrák igazgatás alá helyezését javasolta, Albert herczeg ellenben, kire a királynő szivesen hallgatott, az egyesités mellett nyilatkozott.

Tárgyi nehézsége az egyesitésnek abban állott, hogy a kormány még a hét éves háborúban zálogba adta a kerületet a bécsi banknak 10 millió fejében (1759). Ez összeg kamatainak megtéritését, továbbá a császári jövedelmek elvesztéseért való kárpótlást és a jus armorum megváltását várták az országtól. „Beleegyezem a visszacsatolásba, de azon feltétel alatt, hogy több pénzt kapjunk onnét adósságaink fizetésére és belső berendezésünk költségeire. Kellene, hogy az ország jelentékeny felajánlást tegyen jóakaró szándékaim megvalósitására, mert különben áthághatatlan akadályokba ütközném. Nem magamra nézve mondom, én sem nem nyerek, sem nem veszthetek a dologban, de Magyarországra hoznék bajt, neki okoznék kárt, ha úgy tünnék fel, hogy csak ennek az országnak kedveznék, ezt részesitem elsőségben. Ez az én kritikus helyzetem, mely kétséggel tölt el, úgy hogy semmire sem határozhatom el magamat.” Ezt a nehézséget azonban eloszlatta a magyar kanczelláriának azon kimutatása, hogy az illető terület, bár valaha magyar családoké volt, most egészen a kincstárra száll és az mindenképen biztositva van.


A fiumei visszacsatolási diploma első lapja.
Az 1779 április 23-ikán kelt okirat eredetije Fiume város levéltárában

„Nagy napja van ma Magyarországnak” – irja Mária Terézia 1778 februáriusban, – „a bánság kérdése el van intézve. Meg vagyok elégedve azzal, hogy e javitások az ön helytartósága alatt mennek végbe, s hogy legalább ez a királyság boldogabbnak mondhatja magát, mint előbb volt. Jó magyar nő vagyok s szivem tele van hálával e nemzet iránt. Most mondhatom: be van fejezve – és örökös nyugalomra készülhetek.”

Talán része volt e megoldásban a királynő ama óhajának is, hogy Magyarországból nagyobb segitséget nyerjen a kitörő félben levő porosz háborúra. De a ki erre viszi vissza a királynő elhatározását, nem ismeri nagy lelkének rúgóit, szivének büszke őszinteségét. Igy csak igazi magyar királynő irhatott és cselekedhetett.


II. József római király.
Bause János Frigyes egykoru rézmetszete után.
Eredeti példányról

Királyi biztosa gyanánt gróf Niczky Kristóf működött, ki 1778 junius 6-ikán ünnepélyesen kimondta a kerület bekebelezését. Három megyére osztották: Torontál, Temes és Krassóra, és 1780-ban már mindenütt megkezdték a megyei, magyar igazgatást. Niczky utasitása szerint arra is törekedett, hogy az úrbért behozza, a jobbágyat ne terhelje, a mellett pedig a kincstárt se kárositsa. Tény az, hogy a magyar igazgatás jóval kevesebbe került mint előbb a császári, és igy a közjövedelem növekedhetett. Ujabb nagy pénzforrást nyitott meg a kincstári jószágoknak eladása. A magyar megyék nagy része sérelmet látott ugyan abban, hogy pénzért lehessen szerezni nemesi birtokot és jogot, hanem azért az eladás elég gyorsan haladt előre. Magyar urakon kivül különösen gazdag görög és örmény kereskedők, mint a Nákók, Mocsonyiak (Popovics) használták fel a kedvező alkalmat. De bár ilyen kifogásokban nem volt hiány, a nemzet, mint sok megye felirata bizonyitja, jól tudta, mit jelent reá nézve területének ez a helyreállitása. Csak most jutott területileg ismét oda, hol a török hóditás előtt állott, és e gazdag vidék azon reménynyel kecsegtethette, hogy népesség dolgában is kiheveri azt a nagy veszteséget, melyet a múlt századok pusztitásai benne okoztak.

Ha az előbb idézett levél Mária Teréziának mintegy személyes érzelmeit tünteti elő, egy másikban, melyet 1778 márczius 8-ikán intézett Albert herczeghez, mint királynő méltányolja nagy elhatározásának jelentőségét.


Mária Terézia levele Albert herczeghez a bánság visszacsatolása alkalmából.
Eredetije az országos levéltárban

„Mi sem lehetett reám nézve kivánatosabb, mint az, hogy annyira kedvelt magyar királyságom régi határaiba visszahelyeztessék, teljes épségében helyreálljon. Ezért nem csekély munkával visszakapcsoltattak az Erdélyhez tartozó részek,68 a tiszai kerület69 és a több megyében elszórt katonai helységek; továbbá a Szerémség és egész Alsó-Szlavonia, aztán a szepesi városok, végre a tengermelléki uradalmak, gyarmatok, városok és kikötők, úgy hogy az egész világ láthatja, hogy nincs abból hátra más, mint a most temesi bánságnak nevezett vidék.

Ennek visszakapcsolását sok ideig hátráltatták a külső háborúk és a belső zavarok.

De bár a most is mindenfelé fénylő fegyverek elég okot adnának a halasztásra, hogy mégis a lelkünkben rejlő anyai kivánságunk és törvényen alapuló igéretünk létesüljön, elhatároztam, és kedveltségednek, kinek tudom, mennyire kellemes ez, kijelentem, hogy e kerületnek visszakebelezése, melyet a magyar szent korona régi jogai követelnek, végrehajtassék, és hogy ily módon részt vegyen az ország terheinek viselésében, és úgy törvénykezési mint politikai tekintetben Magyarország hatósága alá vettessék.

Bizton reménylem, hogy nem lesz senki az országban, ki mindezt nem úgy fogadja, mint az én annyira kedves nemzetem iránt való igen gyöngéd és javát akaró hajlandóságomnak tanúságát.”


Gróf Niczky Kristóf.
Egykoru metszet után. Olvasása: Comes Christophorus Niczky de Eadem Iudex Curiae Regiae Supremus per Reg(num). Hung(ariae). Rei Litt(erariae). Protector et Curator.
Az országos képtár gyűjteményének 101. számu példányáról

Ez nem múló érzelem, hanem igazi államférfiúi meggyőződés. A magyar korona országainak egységes kormányzata, mely Mátyás király óta megszünt, most ismét helyreáll. 1779-ben megszünik a külön horvát tanács, ugyanakkor eltörlik a külön illyr deputatiót. A királynő azt akarja, hogy egész magyar birodalmát egy hatóság, a magyar kir. helytartótanács igazgassa egyöntetűen, a nemzet javára és dicsőségére.70 Lángeszű fia még egy lépéssel tovább megy: az erdélyi kanczellária beolvasztását ajánlja a magyarba.

Kérdés sem támadhat a felől; valljon a leghazafiasabb rendi kormány országgyűléssel és törvényes nádorral vihetett volna-e végbe annyit ez idő alatt az ország javára, mint a mennyit a királynő jóakarata és kötelességtudása a rendek meghallgatása nélkül végrehajtott. A mellett pedig nem szabad felednünk, hogy, ha nem is tartottak országgyűlést, az alkotmány teljes mértékben fennállott, a megyei élet szélesen, szabadon fejlődött. Még kevésbbé szabad felednünk, hogy az előbbiekben csak az urbérről és az ország helyreállitásáról szóló intézkedéseket ismertettük: csekély részét azoknak, melyeket a nemzet anyagi jólétének és szellemi művelésének emelésére foganatositott a nagy királynő.


  1. Capello velenczei követ október 6-iki jelentése.[VISSZA]
  2. A törvény előszava.[VISSZA]
  3. Bevezetés.[VISSZA]
  4. Midőn az országgyűlés küldöttsége szeptember 21-én annak hirét a várba megvitte, a királyné, lelkének örömében, megmutatta az uraknak féléves kis fiát, Józsefet, kit csak előtte való napon hoztak Pozsonyba. Ebből is látható, hogy a szeptember 11-iki beszédnél nem tarthatta karján. Az erről szóló legenda alakulását valószinüleg a szeptember 21-iki bemutatás idézte elő.[VISSZA]
  5. VI. t.-cz.[VISSZA]
  6. VII. t.-cz.[VISSZA]
  7. IX. és X. t.-cz.[VISSZA]
  8. Kolinovics. id. m. 263.[VISSZA]
  9. „Quae a concessa Bibi suprema potestate dependent.” Ezt a mondatot még sem szabad tán úgy értelmezni, mintha az a nemzet felségét akarta volna kifejezni és átengedettnek nyilvánitani a királyi legfőbb hatalom gyakorlását. Akkor legalább nem igy értelmezték.[VISSZA]
  10. XI. t.-cz.[VISSZA]
  11. XII., XIII., XIV. t.-czikkek. A kamarának külön is megparancsolja a királynő, hogy ezentúl egyenesen hozzá intézze felterjesztéseit. Addig a császári kamara útján érintkezett csak az uralkodóval.[VISSZA]
  12. XV. t.-cz.[VISSZA]
  13. XVI., XVII. t.-cz.[VISSZA]
  14. XVIII. t.-cz.[VISSZA]
  15. LII. t.-cz.[VISSZA]
  16. XXII. t.-cz.[VISSZA]
  17. Ezt mutatják a körmendi hg. Batthyány-féle levéltárban kéziratban meglevő, e korból való „hadi articulusok”.[VISSZA]
  18. XXVII. t.-cz.[VISSZA]
  19. 1741: VIII. t.-cz.[VISSZA]
  20. Zwei Denkschriften Maria Theresias. Archiv für Österr. Geschichte, XXXVII. 296–304.[VISSZA]
  21. Ugyanott.[VISSZA]
  22. Horváth Mihály, id. m. 300–301.[VISSZA]
  23. Az 1751-iki országgyűlés Diariuma és actái. 553 fol. lat. jelz. kézirat a Nemz. Múzeumban.[VISSZA]
  24. Június 6-iki leirat, u. ott, 41.[VISSZA]
  25. Ezek közt a 37-ik azt követeli, hogy ne szedjék külön a zsidók taksáját, hanem mivel azok is az ország lakosai, azt számitsák be a közadóba. Erre az volt a válasz, hogy a zsidóknak Magyarországon való megmaradása egyedül a királyi jóakarattól és engedelemtől függ, és igy a taksa megmarad.  [VISSZA]
  26. Diarium, 39.[VISSZA]
  27. Pálffy Miklós emlékiratai Magyarország kormányzásáról. Kiadtam 1884-ben.[VISSZA]
  28. 1751 óta gróf Csáky Miklós.[VISSZA]
  29. Az emlékirat 1758-ban kelt, a 7 éves háború idején.[VISSZA]
  30. Arneth, Gesch. Maria Theresias, IX. 10.[VISSZA]
  31. De Jure Patronatus. 4r. Megjelent 1762-ben.[VISSZA]
  32. Titkárának, Kochnak levele Grassalkovicshoz. 1761 január 20.[VISSZA]
  33. Diarium Diaetae. 1764. 637 fol. lat. jelz. kézirat a múzeumi könyvtárban.  [VISSZA]
  34. Katona, Historia Critica, XXXIX. 662–668.[VISSZA]
  35. Diarium, id. h.[VISSZA]
  36. A Grassalkovics-iratok közt.[VISSZA]
  37. Diarium, id. h.[VISSZA]
  38. (Ifj.) Baranyi Gábor 1764 augusztus 26-iki levele. Múzeumi kézirattár.[VISSZA]
  39. Diarium. 1764 deczember 30-iki ülés.[VISSZA]
  40. Diarium. 1765 február 25-ikén tartott főrendi ülés.[VISSZA]
  41. Horváth Mihály, id. m. 353.[VISSZA]
  42. Püchler, a császárné titkárának levele Grassalkovicshoz.[VISSZA]
  43. Erizzo velenczei követ jelentése. 1762 november 27.[VISSZA]
  44. Neny, csász. kat. titkár 1765 márczius 20-iki levele. Keszthelyi grófi levéltár.[VISSZA]
  45. 1765 február 11. és július 18.[VISSZA]
  46. Levele Festetichhez, 1766 márczius 27.[VISSZA]
  47. 1766 június végéről való (nem datált) levele gróf Pálffy Miklós országbiróhoz. Malaczkai levéltár.[VISSZA]
  48. Hock, Oesterr. Staatsrath, 68.[VISSZA]
  49. Költeményes Holmi egy nagyságos elmétől.[VISSZA]
  50. „Lusimus Mariam Theresiam.”[VISSZA]
  51. Becsei Mihály vallomása. Körmendi levéltár, nádori akták.[VISSZA]
  52. Thaly Kálmán közlése: Századok, 1870.[VISSZA]
  53. Körmendi levéltár, 1751. 1755.[VISSZA]
  54. Festetich László levele, 1766 május 28. Keszthelyi grófi levéltár.[VISSZA]
  55. Ugyanott.[VISSZA]
  56. V. ö. gróf Bethlen Ádám levelét gróf Batthyány Lajoshoz, 1743 október 19.[VISSZA]
  57. Arneth, id. m. X. 135.[VISSZA]
  58. Vanièek, Specialgeschichte der Militärgrenze, II. 181–208.[VISSZA]
  59. Medgyes, 1763 augusztus 18. fol. 168. hung. jelz. kézirat a múzeumi könyvtárban.[VISSZA]
  60. Gróf Teleky Pál Paszmoson, 1763 február 15-ikén kelt levele gróf József kalocsai érsekhez u. ott.[VISSZA]
  61. Heydendorff Conrad Mihály önéletrajza. Archiv des Vereines für siebenbürg. Landskunde, XV. 128–135. Heydendorff jegyzője volt a mádéfalvi esemény után kiküldött vizsgáló bizottságnak. Buccov maga egy 1764 január 29-ikén kelt levelében 170-re teszi a holtak és sebesültek számát.[VISSZA]
  62. Siskovics így szólt: Minden században eret kell vágni a székely nemzeten, ha azt akarjuk, hogy egészséges legyen. E században Siskovics tette Madéfalván.[VISSZA]
  63. Gróf Batthyány József kalocsai érsek levele atyjához, a nádorhoz. Pest, 1763. Körmendi levéltár.[VISSZA]
  64. Quart. lat. 466. jelzetű kézirat a muzeumi könyvtárban.[VISSZA]
  65. 1779 augusztus 14-ikén kelt leirat a kir. kamarához. Orsz. levéltár.[VISSZA]
  66. „Separatum sacrae regni coronae adnexum corpus.”[VISSZA]
  67. Arneth, id. m. X. 123–124.[VISSZA]
  68. Máramaros és Arad megyék és Zaránd egy része.[VISSZA]
  69. Bács megyében.[VISSZA]
  70. 1779 augusztus 14-iki leirata a horvát tanács feloszlatása tárgyában.[VISSZA]