SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
A császár.


József trónörökös mint hadvezér.
Rugendas János Lőrincz metszete után. Aláirása: IOSEPHVS Archi Dux Austriae. Dein Hungarn, hoher Prinz, bewundert dich nicht bloss; Auch Teutschland thut auf dich mit frohem Jauchzen gross. Die Lorbern grünen schon, die im verfolg der Zeiten Sich sieghafft um dein Haupt mit holdem Schatten breiten. – Princeps, deliciae Divae ac laus unica Matris, Hungarici populi Teutonicique decus! Surge age, maternos celera complere triumphos. Ecce, Tuo capiti laurea serta virent. Ez alatt: Iohann Lorenz Rugendas inv(enit). sculps(it). et excud(it). Aug(ustae). Vind(elicorum).
Ugyanonnan, a 2323. számu példányról

József nevelése. Czéljai. Elméletei. Magyarországhoz való viszonya. Családi viszonyai. József mint kormánytárs. Összeütközése anyjával a tolerantia kérdése miatt. Ismeretei. Tévedése. Az egyformaság. Humanitása. Meggyőződése. Gúnyos modora. Személyes megjelenése


József császár.
(Kezdőkép.) Egykoru metszet után.
Az országos képtár gyűjteményének 2378. számu példányáról

„Mária Terézia meghalt, a dolgok új rendje következik,” – mondá Nagy-Frigyes a királynő elhunyta hirének hallatára. A ki örökébe lépett, nem volt új ember, élete nem folyt le a trónok örököseit rendesen körülvevő homályban. Mint római király, majd mint római császár, vagyis mint a kereszténységnek rangban s méltóságban első fejedelme, már másfél évtizede állott a politikai érdeklődés szinpadján az elsők között. De még sokkal nagyobb érdeklődést keltett az, a mi egyéni volt benne: szellemi lénye, jelleme, törekvése.

Akkor született, (1741 márczius 13-ikán,) midőn anyjának készülnie kellett örökös országainak megvédésére. Gyermek- és ifjukora a franczia-bajor és porosz háborúk zajában folyt le. Nevelésére anyja nagy gondot forditott, annak vezetésével, ezzel is tanusitva Magyarország iránti háláját, gróf Batthyány Károly generalist bizta meg, az egyes szakokban pedig kiváló tanitókkal képeztette. A magyar történetben Bajtay Antal, a tudós piarista, a későbbi erdélyi püspök volt a tanitója.

De sem anyja nevelése, sem papi és világi tanitóinak oktatása nem volt lelkére oly hatással, mint a háza nagy ellensége, II. Frigyes által nyujtott példa és a kor szelleme, melynek a győztes porosz király volt legkiválóbb képviselője. A Caesarok büszke utódjának látnia kellett, hogy monarchiája hatalma és a legerősebb szárazföldi birodalmak szövetsége nem elég egy oly fejedelem megalázására, kinek ősei a Habsburgok hűbéresei voltak, kinek országai sem kiterjedésre, sem népességre, sem gazdagságra távolról sem mérkőzhettek Ausztriával vagy Francziaországgal. E nagy politikai sikernek oka nem lehet egyedül Frigyes egyénisége. Abban kell keresni, hogy a porosz hatalom egészen a király rendelkezésére áll, más államokban és különösen a Habsburgok monarchiájában pedig a rendek, tartományok, felekezetek kiváltságai korlátozzák az uralkodónak, az államnak hatalmát.

Ő előtte is a politikai hatalom telje a főczél, csakúgy, mint hatalmas ősei előtt, de e czélhoz más úton akar eljutni mint azok. Családjának jellemző vonása a régi hagyományok ápolása egyházban és államban; ő ellenben mindenütt az ujitást, a javitást keresi. A történeti jogok érvényét nem ismeri el: előtte csak a czélszerűség, a józan ész utmutatása szerint elérhető haszon a döntő. Erkölcsi alapja tetteinek nem lehet más mint az, hogy minden tettében az állam javát keresi, hogy magát, egész lényét; gondolkodását, munkáját az állam boldogságának szenteli. Mivel pedig a jót nemcsak akarja, hanem ismeri is, és tudja a hozzá vezető utat, szükséges és jogos, hogy hatalma annak elérésére korlátlan legyen. Mint elődjei az egyedül üdvözitő vallás szolgálatában, úgy keresi ő üdvét abban, hogy magát egészen az államnak szenteli.

Ezek az eszmék teljes élességben, az ifjúság tüzes meggyőződésével nyilatkoznak mindjárt első fellépésekor. Tizenkilencz éves korában, midőn anyja őt az államtanácsba hivja, (1760-ban) fejezi ki azokat egy „álmodozások”-nak (Réveries) nevezett emlékiratában.1 Férfi korának tapasztalásai; a kormányzás nehézségei és viszontagságai egy tapodtat sem távolitották el később sem attól, mi ifjukorának ideálja volt.

Két alapelve az, hogy korlátlan hatalomra van szükség, hogy az államban minden jót keresztül lehessen vinni, meg az, hogy az államot, külső segitség nélkül fenn kell tartani. E kettős czél elérésére meg kell szüntetni a káros kiváltságokat, meg kell alázni a papságot és a nemességet.

Minden ember szolgálatával tartozik az államnak, abban, mire őt az uralkodó képesnek tartja. „Ez despotismusnak látszik. De korlátlan hatalom nélkül, a jó megtevésére, minduntalan akadályozva oly szabályok és eskük által, melyekben a tartományok palladiumokat látják, pedig csak kárukra vannak, az állam nem lehet boldog és az uralkodó nem vihet véghez semmi nagyot. Vezetésre jobb egy, bár középszerű fej, mint tiz kiválónak a megegyezése.” „Isten mentsen attól, hogy megszegjem az esküt, de a tartományokat annak belátására kell birni, mennyire javukra válik a tőlem javasolt korlátolt despotismus. Tiz évre teljhatalmat kell tőlük kérni. Egyesek ellenezni fogják, de a nemzet zöme előbbre való náluknál.”

Először is megadóztatná a földesurat, a jobbágyok terhén meg könnyitene. Ennek fejében emezek eltartanák a katonaságot. Igaz, hogy az udvar fénye megszünik, mihelyt az urak jövedelme csökken. „A belső erő, a jó törvények, a pontos igazságszolgáltatás, rendes pénzügy, tekintélyes katonaság, fejlődő ipar, tisztelettől környezett uralkodó méltóbbak egy nagy európai udvarhoz, mint az ünnepélyek, gálanapok, drága szövetek, gyémántok, aranyos termek, arany edények és szánkázások. Nem is kivánnék alattvalóimtól pompát.”

Kivánna ellenben becsületes munkát, minden tekintet nélkül a születésre. Mihelyt látnák, hogy származás és összeköttetés mit sem ér képesség nélkül, a fiatal emberek komolyan hozzáfognának a tanuláshoz. „A gonoszságokat teljes szigorúsággal büntetném, tekintet nélkül a születésre. Nem birom belátni, miért lehessen valaki, kinek vén kutyabőre van, büntetlenül gazember, mig mást, kinek nincs ily rongya, hasonló esetben felakasztanak.”

Meg van tehát a rendek egyenlősége, az üres, hiábavaló pompa megszüntetése, a spártai egyszerűség és mindennek fentartására egy uralkodó, kit képes és tanult hivatalnoksereg támogat. Megvan már a kormányzás egységesitésének terve is. Négy kanczellária legyen: a cseh-osztrák, a magyar, az olasz és a belga, de valamennyinek ügyében az államtanácsnál legyen a legfelső döntés. A közigazgatásnak ez a hatóság adja majd irányát az egész monarchiában.

Magyarország már ez álmodozásokban is igen jelentékeny helyet foglalt el. A trónörökös azt hiszi, hogy mielőtt nagyobb adót követelnek tőle, tenni is kell érte valamit. Javitani kell a belső igazgatást, kivitelt szerezni terményeinek, előmozditani a közlekedést, de különösen a gyarmatositást és munkába venni az ifjúság nevelését. A tapasztalt öregeket meg lehet győzni arról, hogy az ország java kivánja az ujitásokat. Gyanuját sem szabad kelteni annak, mintha kiváltságaikhoz nyulni akarnának, de azért ezeket még sem szabad megtartani. A fő az, hogy csak olyan módon támadják meg azokat, hogy biztos legyen az eredmény.

Voltaképen az itt hirdetett politika nem más mint az, melyet Mária Terézia uralkodása utolsó szakában tényleg követett. De a Józsefé nemcsak következetesebb, hanem igazságosabb, méltányosabb is. Kikel azon uralkodó vélemény ellen, mintha a magyar kereskedés fellendülése ártalmas volna Ausztriára nézve. Ha Magyarország ép oly módon lesz megadóztatva, mint az örökös tartományok, ez a tekintet megszünik és egy Peru nyilnék meg a monarchia előtt. Hogy ezt elérjék, az első diétán épen semmi adóemelést nem szabad követelni, mert ha kapnának is egy keveset, az elkeseritené a kedélyeket és megakadályozná a belső javitásokat. Tán ki lehet szoritani egy milliót, de ez által 2–4 milliót vesztenek el a közel jövőben. Az 1764–65-iki országgyűlés megmutatta, mennyire jobban értett a lángeszű ifjú a kormányzás mesterségéhez, mint anyjának tapasztalt tanácsosai. Ellensége volt az apró eszközöknek és fondorlatoknak: tudta, hogy nagy eredmények csak nagy okokból származhatnak.

Hanem azért a hatalmi, hogy úgy mondjuk, a pártpolitikai kérdés őt is foglalkoztatja. Szerinte, a főnemességet részben kitüntetések, részben félelem által kell féken tartani. A kis nemességet fenn kell tartani az urak ellen, és meg kell nyerni a király rendelkezésére álló tisztségek adományozása által. Végre a jobbágyokat meg kell védeni a nemesek zsarnoki uralma ellen. Ha már most az egész lakosság a termények jobb eladása által nagyobb jólétre jut, a főczél, a nemesség megadóztatása, könnyen lesz elérhető.

Erdélyben akkor a határőrség felállitása, mely később a madéfalvi vérengzést ídézte elő, a legégetőbb kérdés. Igen nevezetes, hogy gondolkodik e felől a humánus József. Meg kell vizsgálni, igy vélekedik, igazságos-e, a mit tőlük követelünk. Ha az, végre kell hajtani, a legkeményebb eszközökkel is. „Mert semmi sem ártalmasabb és károsabb hatású, mint ha az alattvalók azon belátásra jutnak, hogy megakadályozhatják az uralkodónak még igazságos szándékát is. Bizonyára, én nagyon rosszalom az erőszakoskodást és a vérontást. De ez sokkal fontosabb az utókorra nézve is, semhogy ne kelljen elhatározni végrehajtását minden áron.” Ha egyebütt a császári korlátlan uralom úgy lép fel, mint a népek boldogitásának eszköze, itt mintegy önczél. A tekintélyt fenn kell tartani még vérontás árán is – az igaz ügyért. De ki dönti el, mi az igaz, midőn király és nép a pörös felek?

Ez a dogmatikus meggyőződés nyilatkozik minden szavában, irásában. Ugy a mint magát az állam eszméjének felajánlja, úgy követeli az önfeláldozást, folytonos, lelkiismeretes munkát minden alattvalójától. Az egyesre semmi tekintettel sincs: előtte csak a névtelen sokaság, a szenvedő tömeg, a jogától megfosztott emberiség képe lebeg.

Személyes sorsa is megerősiti ebben a büszke elszigeteltségében. Már tizenkilencz éves korában nőül vette parmai Izabellát, ki szépségével és szellemével őt egészen elbüvölte. A házasság azért mégsem volt boldog, mert a herczegnő épen nem viszonozta férje hő érzelmeit. Hideg, zárkózott maradt és kora halála (1763-ban) csakhamar véget vetett József édes reményeinek. „Sohasem volt több oly fejedelemasszony, mint ő. És én birtam e kincset és 22 éves koromban el kellett vesztenem” irja egy levelében. Első nejének emléke tovább is fentmaradt előtte, sohasem szólt róla mély megindulás nélkül. Második nejét már politikai tekintet tukmálta reá. Hosszú ellenkezés után, anyja reábeszélésére (1765-ben) nőül vette Mária Jozefa bajor herczegnét, áldott lelkű jó asszonyt, kivel azonban igen mostohán bánt a természet. Ez a házasság nagyon boldogtalan volt. József anyja kedvéért nagy tiszteletet mutatott a császárné iránt, de mindig kijelentette, hogy nem tudja, honnan vegye a szerelmet. A szerencsétlen ifjú nő halála után (1767-ben) ismét özvegy maradt a császár és ezután nem is gondolt többé házasságra. Három évvel utóbb meghalt egyetlen, Izabellától született gyermeke, Terézia főherczegnő. „Megszűntem atya lenni,” – irja akkor – „ezt alig viselhetem el.” Anyjától a legnagyobb politikai és vallásos ellentétek választották el. Testvérei közül csak Lipót birta teljes rokonszenvét, ki azonban távol lakott Firenzében. Agglegényi élet módjának rideg magánosságát csak öt előkelő nőnek társasága deritette fel némileg. Ezen nők közt különösen a szép Lichtenstein Eleonóra herczegnének hódolt a császár, kinek egyszer azt irta: „Úgy tekintem, mint feleségemet, mindenről szeretnék tudni, mi önt illeti”. De nem is nézve a herczegné erényét, magának Józsefnek folytonos tevékenysége egyszerüsége és takarékossága is kizárta a XIV. vagy XV. Lajoséhoz hasonló maitresse-tartást. Méltóságán alólinak tartotta volna, hogy politikájába nőnek engedjen befolyást. Büszke egyedüllétben, megbizott barát, kedves és család nélkül élte munkás napjait.


József császár.
Egykoru metszet után. Felirata: IOSEPHVS II. CAESAR AVG(ustus).
Ugyanonnan, a 404. számu példányról

Atyja halála után 1765-ben anyja őt kormánytársául fogadta. Kilátása nyilt tehát eszméi megvalósitására. De tényleg csak ott járhatott el önállóan, hol egészen a személyes ügye forgott szóban. Igy mindjárt öröksége átvételekor megsemmisitett körülbelül 22 milliónyi állampapirt, melyet atyja családi kincsül gyűjtött. Ő, az uralkodó, nem lehet államának hitelezője. Mennyi önzetlenséget, mennyi lemondást mutat e tett! De mekkora caesari büszkeség is rejlik benne! Könnyű annak ajándékozni, ki az egész államot a magáénak tekinti.

A belső kormányzás terén Mária Terézia féltékenyen őrizte jogait, és már a köztük fenforgó elvi ellentétnél fogva sem igen hallgatott fiára. A külügyek terén az államkanczellárnak, Kaunitznak elismert tekintélye döntött. József tüzes lelke e téren sem találta meg a kellő hatáskört. Nagyobb befolyást, mint láttuk, csak a lengyel felosztásra és a bajor örökösödési háborúra gyakorolt. De még ez utóbbinál is útját állotta anyjának aggódó lelkiismeretessége. Igy voltakép csak a katonai igazgatás volt reá, bizva, hol Lacy tábornagygyal, ki elveivel különben is egyet értett, együtt működhetett. Lacy nagy műveltségű, tapasztalt férfiú volt, de a katonai formalismusnak, pedanteriának igazi megtestesitése. A császár jellemének fejlődésére nem maradhatott hatás nélkül, hogy először olyan téren érintkezett a gyakorlati élettel, a melyen a vak engedelmesség, a szabályok uralma, azután a teljes egyformaság az intézkedésben és végrehajtásban, szinte maguktól érthetők. Nagy háború, mely megmutatta volna, mennyire áll meg ez a tudós szervezet más, lelkesebb szervezetekkel szemben, nem világosithatta őt fel Lacy rendszerének hibái felől.

Mária Terézia több izben kifejezte szándékát, hogy visszavonul, bánatnak él, és fiának adja át az uralmat, de komolyan erre tán soha sem gondolt. Természetes uralkodói ösztönén kivül lelkiismerete sem engedte polczának elhagyását. Mert ép abban, mi legjobban szivén feküdt az anyának, a vallásos meggyőződésben, az egyháza iránt való rajongó hitben kellett látnia, hogy fia és utódja az ellenfelek, a tagadók gyűlölt és megvetett táborában foglal helyet.

Ez az ellentét teljes erővel nyilatkozik, midőn József, ki épen akkor Svájczban időzött, leveleiben tiltakozik a Csehországban ismét kezdődő vallásos üldözés ellen, és tolerantiát követel. „Nagy fájdalmamra kell mondanom – válaszol az anya – hogy benned vallás dolgában nincs mit rontani, ha megmaradsz azon általános tolerantia mellett, melyet meg nem tántoritható alapelvednek vallasz.” Ez szerinte a legnagyobb szerencsétlenség, mely valaha érheti e monarchiát. Imádkozik is, hogy Isten megóvja e szerencsétlenségtől. „Igaz hitre és meg nem másitható szabályra van szükség? Honnét veszed, hogyan tartod azt meg? A tolerans országok azért még sem boldogabbak.”

A császár magának a vallásnak az érdekében is ajánlja a türelmet, mint szert a mindjobban elharapódzó vallástalanság ellen. De anyját meg nem győzi. „Nem is mint keresztény, hanem politikai értelemben mondom: semmi sem oly szükséges és oly üdvös, mint a vallás. Megengeded-e, hogy azt mindenki saját képzelete szerint alkossa meg? Mi lesz belőlünk megállapitott cultus, egyházi alárendeltség nélkül?! Nem nyugalom és elégedettség fakad majd belőle, hanem ököljog és a szerencsétlenség korszaka, a milyen már előfordult.” A magyar protestánsok tudták, hogy a trónörökös ezen kérdésben sehogy sem egyezik meg az uralkodóval. Reményteljesen emlegették, hogy József, 1773-iki útja alkalmával, a panaszkodó protestánsokat e szavakkal vigasztalta: „nem lesz majd igy”.2 A felvilágosodás bölcsészetének növendéke és hirdetője, és az ősi vallásos hit kegyes szolgálója közt e téren nem lehetett megalkuvás. Annál nevezetesebb, hogy ez az elvi ellenkezés nem zavarta köztük a személyes viszonyt. Mária Terézia mindvégig a szerető anya, József a hű, kegyeletes fiú maradt. De az is világos, hogy ily viszonyok közt a császárnak el kellett halasztania nagy tervei véghezvitelét azon korra, a midőn maga lesz az úr.

Ez a kényszerű tétlenség, ez a megkötöttség annál jobban bántja Józsefet, mert névleg, atyja halála óta, ő birja a kereszténység első méltóságát. Nem is hiányzott benne az akarat a már puszta czimmé alacsonyodott római császárságnak megújitására. De lépten-nyomon tapasztalnia kellett, hogy semmiféle újitáshoz nincs hatalma. Mily keveset tehettek elődei is, pedig azok egy nagy monarchia segédforrásaival rendelkeztek, ő meg magában áll.

Egyrészt, hogy ismeretét a viszonyok szemlélése által gyarapitsa, másrészt azért, hogy emésztő tettvágyának tért nyisson, szinte folyton utazik. Nem fejedelmi pompával, ünnepeket, szórakozást keresve, hanem mint magános ember, csekély kisérettel. Nagy-Péteren kivül alig volt uralkodó, ki ennyi időt és gondot forditott volna idegen országok és műveltségek tanulmányozására. 1768-ban Magyarországon jár végig, 1769-ben Olaszországot látogatja meg, és jelen van Rómában a conclave-nál, melyből VI. Pius kerül ki mint pápa. 1770-ben és 1776-ban ismét Magyarországot utazza be, 1777-ben pedig egész nyugat Európát, különösen Francziaországot. Ezen utazások alatt Falkenstein grófja – ezt a czimét használta – egyike lett Európa legnépszerűbb alakjainak. Számtalan, többé-kevésbbé hiteles és jól-rosszul kigondolt anekdota vette körül, mely mind a császár egyszerűségét, emberszeretetét, lelkesedését a jó és szép iránt hirdette világgá. A Titusok és Trajanusok méltó utódját látták benne mindazok, kik nem az udvari fényben és élvezésben, de nem is az örökös hadviselésben akarták látni az uralkodás ideálját. Neki még azt is megbocsátották, hogy az amerikai szabadsághősökért rajongó Párisban ki merte mondani, hogy ő királypárti, mert neki az a mestersége.

Ismét egy más sorát az utazásoknak a diplomatiai alkudozások tettek szükségessé. A fejedelmek személyes érintkezése – azelőtt nagy ritkaság – csak az ő korában, és épen általa jött divatba. Nem is lehetett fejedelmi látogatás, mig a fejedelmi etiquette és a ceremoniale uralkodtak kizárólagosan, és mig mindenki méltóságának sérelmét látta a legkisebb eltérésben attól, mi őt megillette. E tekintetben korszakalkotó volt, hogy a fejedelmek a pompás udvari ruházat helyett, porosz mintára, katonásan kezdtek öltözködni. 1769-ben, katonai gyakorlatok alkalmával, meglátogatta Nagy-Frigyest Neisseben, 1780-ban pedig Lengyelország felosztásának másik részesét, Katalin czárnőt, Mohilovban. Különösen ez utóbbi útnak volt nagy politikai jelentősége, a mennyiben útját egyengette az orosz-osztrák szövetségnek.

Mindezen utazások által az ismeretek oly tömegét szerezte meg, minővel közvetlen szemlélet útján más akkori uralkodó nem rendelkezett. Sokkal többet tanult belőlük, mint könyvekből, a mint hogy – ebben a pontban nagyon elütve II. Frigyestől – a szépművészeteknek és a tudományoknak épen nem volt nagy kedvelője. Mindenben a gyakorlatit, a hasznot keresi. Ha országait, különösen Magyarországot és Galicziát utazza be, a visszaéléseknek, az elmaradásnak képe arra ösztönzi szellemét, hogy megtalálja a gyors igazitásnak és haladásnak módját. Ha külföldön bámulja az emberi munkának, a politikai hatalomnak és szervezetnek nagy műveit, ég a vágytól, hogy birodalmát is hasonló művekkel gazdagitsa, diszitse. Igy az utazások igen jelentékeny szerepet játszanak egyéniségének, jellemének fejlődésére. Az a férfiú, ki hivatva volt arra, hogy azon eszmék nagy részét, melyekért József élt-halt, magyar nemzeti szellemben és érdekben megvalósitsa, gróf Széchenyi István, midőn a Canal du Midi hatalmas vezetése mellett állott, megemlékezett a nagy császárról, ki egy félszázaddal ő előtte szintén megbámulta az óriási művet. „Rossz néven vehető-e, így szól, ha egy ily hatalmas mű látásánál szivünk sebesebben lüktet. S ha valaki ezt a nevezetes helyet azzal a szép álommal hagyja el, hogy valami hasonló nagyszerűt fog kezdeni, lehet-e egy ifju fejedelmet hibáztatni, hogy hazájába a régi slendrián és a megrögzött előitéletek elleni mély utálat érzetével tért vissza, s kellő megfontolás nélkül is mindent felforgatni és átalakitani akart.”

Bármennyit forgolódott is a nép között, egyaránt vezettetve érdeklődéstől és jó szivétől, jó kedvvel osztogatva jótéteményeit, segitve a hol lehet, letéve uralkodói méltóságát a Harun al Rasid-ok és Mátyás királyok módjára – egyet nem tanult meg soha. Azt, hogy sem az emberek, sem a népek nem egyformák, hogy akaratuk, meggyőződésük, sőt babonájuk ellen sem lehet őket boldogitani.

Ez a tévedése, mely uralkodásán végig tartott és azt oly szerencsétlenné tette, mélyen gyökerezett századának uralkodó felfogásában. A felvilágosodás philosophiája és az absolut uralom, ledöntve a felekezetek és némileg a rendek által vont elválasztó falakat is, műveltségben, életmódban, sőt némileg nyelvben is egygyé tette Európa uralkodó társadalmát. Azt az egységet, melyet a keresztes hadjáratok idejében a vallás adott meg, most a kultura képviselte. Mint Rousseau irja, már nincsenek francziák, angolok és spanyolok, csak európaiak vannak. A mi tehát az állam szempontjából jó és czélszerű, az egyformán illik minden népre és bűn volna azt, holmi fakó előitéletek vagy egyesek és osztályok rút önzése miatt, elmulasztani. Az államnak joga és kötelessége, mihelyt a jót – mely csak egy lehet – megismerte, azt meg is valósitani. Bármennyire eltérnek is különben egymástól a franczia bölcsészek tanai, abban, hogy az állam mindenható, mindnyájan megegyeznek. Mária Terézia még „Istennek tetsző egyformaságot” emlegeti; ez az egyformaság, ez az egyenlőség most a pogány philosophiának lett egyik legfőbb hitelve. A régi görög és római államoknak, különösen pedig a római császárságnak feltétlen törvényhozói hatalma lett most az államok eszményképévé. Nem Cincinnatus vagy Brutus, hanem a jó császárok váltak az emberiség ideáljaivá.

A végrehajtásban való hanyagságra, rosszakaratra, sőt nyilt ellenállásra mind a mellett készen kell lennie. Bármennyire biznak is az emberiség veleszületett jóságában és az igaz eszmék diadalában, a philosophusok is tudják, hogy a „sötétség” hatalma nem szünt meg. A vallásos meggyőződések kizárólagos uralmában, a rajongók Isten ellenei gyanánt bélyegezték meg és üldözték a mást hivőket: most az „emberiség ellensége” lett a neve annak, ki nem hajolt meg az uj, egyedül üdvözitő hit előtt. De ezek gyöngeségre, enyészetre vannak kárhoztatva, nemcsak a világosság gyors és folytonos haladása által, hanem az állam hatalma által is.

József e pontban sem tagadta meg humanitását. Kevés uralkodó volt, ki e pontban oly kevéssé élt vissza hatalmával mint ő. Mint igazi apostol, inkább tériteni akart, mint büntetni. Csakhogy az ellenesei iránt követelt elnézés nagy részben megvetésből fakadt. Már több mint egy századja nem volt Európában győztes forradalom és a fejedelmeket környező nagy állandó hadseregek mindenkorra szinte lehetetlennek tüntették fel a fegyveres ellenállást. Ha azt mondták a császárnak, hogy valaki elégedetlen vele, ellenzi reformjait, tréfásan csak azt szokta kérdezni: hány katonája van? A mennyire tisztelte a saját eszméit, a mennyire át volt hatva azoknak győzelmes ellenállhatatlanságáról, oly kevésbe vette a vele ellenkező meggyőződések erejét. Rendes hibája ez az apostoloknak, de kevésnél boszulta meg magát annyira, mint nála.

Ebből következik aztán, hogy minden ellenmondás, mint jogosulatlan önzésen és tévedésen alapuló, ingerli, haragját idézi elő. Mint kormánytárs, midőn nincs hatalma máskép sujtani, keserü gúnynyal kel ki azok ellen, kik elméleteivel ellenkeztek, kik a réginek, a történeti jognak voltak szószólói. Mária Terézia korán észrevette fiának ezt a hibáját. „Ezek a metsző, gúnyos, gonosz vonások nem a császártól, sem a kormánytárstól nem indulnak ki, hanem József szivéből és ez ejt aggodalomba, és ez fogja okozni szerencsétlenségedet és a birodalomét és mindnyájunkét. Szived még nem rossz, de az lesz. Idején van, hogy lemondj ez élczekről s szellemes mondásokról, melyek csak a mások megszomoritása és nevetségessé tételére vezetnek és elidegenitik a tisztességes embereket.” Az a hosszú időszak, mely meggyőződéseinek alakulása és trónralépése közt lefolyt, még kirivóbbá tette a császár ezen tulajdonságát. Uralkodása alatt sem szünt meg sarcasmusával üldözni azokat, kiket intézkedéseivel sértett és igy kétszeresen is éreztette velök hatalmát. Ez a gúny tette eljárását igazán lealázóvá.

Midőn a magyar kanczellária komolyan, hazafias aggodalommal szólalt fel a császár azon rendelete ellen, hogy a koronát Bécsbe vigyék; József röviden azt felelte: nevetséges.3 A szent koronát, a nemzet áhitatának tárgyát, ingó vagyonának nevezte.4 Legjobban persze a püspököket szerette sujtani. Migazzi bibornok, bécsi érsek és váczi püspök, szerinte se nem fenséges, se nem tudós ember.5 Berchthold gróf, a beszterczebányai püspök „huszasok vágyában” szenved, haszonleső farkas, ki báránybőrbe bujt, báró Andrássy rozsnyói püspök eljárását, ki nem akart egy protestánst megesketni egy katholikus nővel, „erzdumm”-nak nevezi.

Mária Terézia 1771-ben Budára küldte Szent-István kezét, melyet Ragusa köztársaság ajánlott fel, nagy ünnepélylyel, a királynőnek. Azóta a szent jobb tiszteletére a szent király napján rendezett körmenetben részt szokott venni, buzgó áhitattal, Magyarország katholikus részének szine java. Midőn József a processiókat eltiltotta, a kanczellária kivételt szeretett volna kieszközölni a Szent-István-napi ünnep részére. De a császár igy válaszolt: processio csak az oltári szentséget illeti meg: áhitatosság lehet Szent-István napján, hogy a szent oltalmáért könyörögjenek, de ott is csak örök üdvösségben lakozó lelkéhez szabad folyamodni, nem pedig tudja Isten milyen csontokból álló kezéhez.6

Ezt a tulajdonságát azonban csak az udvari emberek és a főtisztviselők ismerték, épen azok, a kik Józsefben a fennálló rendnek és igy saját jólétüknek leendő megdöntőjét rettegték. A nép már eleve is a legnagyobb reménynyel és várakozással üdvözölte. Ha általában minden trónörökös kilátást nyit a meglevő rendszer bajainak orvoslására: mennyivel inkább kellett ezt várni oly férfiutól, kinek iránya és törekvése senki előtt nem volt titok. Ezt a természetes népszerüséget még fokozta a kor divatos irodalmának lelkes dicsőitése. A népszerüségnek és a közvéleménynek ezen nyilatkozásai nem maradtak hatás nélkül József kedélyére és ha lehet, még fokozták azt a szenvedélyét, hogy alkosson és javitson.

Szellemi és erkölcsi tulajdonságain kivül személyes megjelenése is meghóditotta a tömeget.


II. József.
Haid I. G. metszete Battoni egykoru festménye után.
Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról

Szépségét anyjától örökölte. Szabályos, arányos, deli termete, izmos testalkata képessé tették a fáradalmak elviselésére. Arcza megnyerő; különösen kék szemeinek csillogását bámulták.7 Legjobban a Belvedereben levő képe8 ábrázolja. Ruházatában talán túlságos egyszerü, fellépése katonás. Gyűlölője minden üres pompának s formának. Még trónörökös korában keresztülvitte, hogy az uniformisé legyen az elsőség a régi nehézkes spanyol gálaruha fölött. Ez a reform talán a legjobban bántotta a szent ceremoniák áhitatában nevekedett udvaroncz sereget. Mihelyt császár lesz, megtiltja, hogy kezeit csókolják és előtte bármily okból térdre boruljanak, mert az csak Istent illeti meg. Kazinczy följegyzi, hogy, midőn először látta a császárt, 1770 május 20-ikán, észrevette, hogy a „császár könyökén foldva volt a veres galléru sárga kabát sárga gombokkal, lajblija és nadrágocskája czitrom-szin, térdein fehér gyolcs-kamasli. Utálta a vesztegetést és czifrát, s példát akart adni a foldott könyökü kabáttal”. Az ilyen apró vonások még drágábbá tették őt a népnek. Neki nem volt szüksége a képzeletet megragadó fényre és pompára, hogy uralkodót mutasson.

Ilyen volt az a férfiu, ki férfikora delén, 39 éves korában, anyja hatalmát örökölve, uralkodását, életét annak szentelte, hogy e monarchiának és különösen Magyarországnak minden egyházi, közjogi és társadalmi állapotát eszméihez képest átalakitsa.

  1. A bécsi állami levéltárban. Kiadtam „Magyarország II. József korában” cz. munkám II. kiadásának II. kötetében.[VISSZA]
  2. Non erit sic.[VISSZA]
  3. Risum teneatis amici, ex Horatio.[VISSZA]
  4. Bonum mobile.[VISSZA]
  5. Sublimis et litterata persona.[VISSZA]
  6. M. kancz. levéltár 1785., 10895.[VISSZA]
  7. Bécsben akkor divatba jött egy szinárnyalat, melyet „Kaiseraugenblau”-nak neveztek.[VISSZA]
  8. Most az udv. múzeumban.[VISSZA]