Pozsony II. József idejében.
Egykoru tollrajz az országos képtárban, T. 733. sz. alatt
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A hatóságok megerősitése. Hirek a koronázásról. A centralisált bureaukratia. Körrendelet. A kamara és helytartótanács egyesitése. Az erdélyi kanczellária egyesitése a magyarral. Az 1783-iki rendelet. Korlátlan, egységes monarchia. A korona Bécsbe vitele. A német hivatalos nyelv. Magyarországon nem tudnak németül. A rendelet jelentősége. A conscriptio. A megyék ellenállása. A végrehajtás. A császár a megyék ellen fordul. Visszaélések. A honti emberevők. A helytartótanács új szervezése. Gróf Niczky Kristóf. A királyi biztosok. Utasitásuk. Az ország beosztása. A közigazgatás új feladatai
Azon alkotmányos rendszerben, melyet József magáénak vallott: a nép javát munkáló korlátolt despotismusban, nem lelhetett helyet a kiváltságokon alapuló magyar constitutiónak elismerése. Ép oly kevéssé fogadhatta el intézkedéseinek azt a megszoritását, melyet Magyarország törvényes különállása irt elő. Elődjei is gyakran súlyos bilincsnek érezték azon feltételeket, melyekhez magyar uralkodásuk kötve volt a koronázási eskü és a hitlevél által. Ő, ki mindig és mindenben becsületes ember akart lenni, esküszegésre nem gondolt. Jelleméből, egész egyéniségéből folyt, hogy nem akart koronás magyar király lenni. A magyar hagyomány meg is különbözteti őt a „kalapos király” elnevezése által.
Közvetlen trónra lépése után, 1780 november 30-ikán, a kanczellária előterjesztésére, megerősiti az ország minden hatóságát, ugyanazon kötelességgel és utasitással, mint eddig. Biztositja a megyei karokat és rendeket, hogy őket jogaikban, kiváltságaikban, szabadságaikban és immunitásaikban sértetlenül fenn akarja tartani. Úgy látszik, hogy a gyász és a sürgős teendők közepett nem latolta meg kellően, minő messze megy ez az igéret, melyre később reformjainak ellenzői nem szüntek meg hivatkozni. De a koronázásra, országgyűlésre és nádorválasztásra vonatkozólag már akkor fentartja magának, hogy később határoz. Még egy ideig remélték a magyarok, hogy jövő tavaszra meglesz a koronázás, de arról, uralkodása utolsó szakáig, komolyan többé nem volt szó.
A monarchia külföldi helyzete és az uralkodó személyes tekintélye egyaránt fölöslegesnek tüntették fel József előtt, hogy másra is alapitsa uralkodói hatalmát, mint örökölt jogára. Ha pedig igy áll a dolog, minden szertartás, mely megköti kezét, csak káros lehet, nemcsak az absolut hatalomra, hanem népeinek javára nézve is. Azért még sem fog mindjárt az alkotmány megdöntésének nagy munkájához. Erdélyben 1781-ben tartat is hódoló országgyűlést. Egyebekben elvéül tűzi ki, hogy minden oly ügyben, mely nem érinti szorosan a közjót, még árnyékát is el kell távolitani azon aggodalomnak, mint ha a rendek kiváltságai ellen erőszakosan akarna fellépni. Egyrészt az egyházi reformok foglalták el teljesen, másrészt pedig elő kellett készitenie a kormányzat azon módját, melyet a rendi uralom helyébe akart behozni.
Ez nem lehet más, mint a centralizált bureaukratia. Ennek kell lépnie az egyház és a rendek igazgatása helyébe, nemcsak azért, mert teljesen függő a császártól, hanem azért is, mert ettől tanultságot és teljes odaadást, minden egyéni és osztályérdekről való lemondást várhat az uralkodó. Ezt az eszmét fejti ki 1781 márczius 21-ikén a főhatóságokhoz intézett körrendeletében.
Saját hatalmát ily módon irja körül: „Alapigazság az, hogy az udvari és országos kormány, a jövedelem és kiadás minden tárgyában, egyedül az igazságszolgáltatást véve ki, minden meggyőződésből és alapos megitélésből folyó elhatározásomtól és kiválasztó vezetésemtől függ egyedül.” A fennálló törvények előtt tehát csak magánjogi tekintetben hajlik meg, közjogiakban nem. És a mint ő egész életét annak szenteli, hogy elhatározása alapos, vezetése biztos legyen, hasonló munkát és önfeláldozást követel az állam többi szolgáitól is.
A ministerek kötelessége, az ügyek gyors elintézése érdekében, mindent szóval közölni a császárral. Vége legyen minden formalitásnak, megszabott napnak és órának. Jöhetnek hozzá egész nap, „akár csizmában, akár öltözetlenül”. „Minden minister egészen és tökéletesen a közügyeknek szentelje magát, egészen azoknak éljen, ne gondoljon, ne halljon, ne lásson mást, mint a mi azokra vonatkozik.” A ministerrel együtt, ha az ügy bonyodalmas, eljöhet az előadó tanácsos is.
„Csak ezen a módon nem leszünk mesteremberek. Én bizom önben, ön bennem, egyedül a közjó szeretete fog minket fellelkesiteni; a tevékenység tőlem indul ki, ön aztán átviszi alárendeltjeire. Ezekkel bánjanak úgy, mint én önökkel. A fő: minden haszontalan forma kiküszöbölése, a szellem követése. Csak önöktől függ az alelnök, a tanácsos, a titkár hováforditása. Mig vége nincs a munkának, senki se nyugodjék és ne gondoljon szórakozásra. A meg nem felelő hivatalnokokat jelentse fel főnökük.” A conduite-listák, a tisztviselők ellenőrzésére, már előbb is elrendeltettek.
Ez az új vallásnak minden mást kizáró kinyilatkoztatása. Olyan lelkesedést, önfeláldozást követel minden szolgájától, a minőre csak apostol és hitvalló képes. Nem veszi tekintetbe azt, hogy épen azon szervezetek, melyek ellen küzdenie kell, tartják elfoglalva a ministeri palotákat és a hivatalos irodákat. Annyira egynek néz minden tisztet, hogy a felügyeletben és ellenőrzésben egyformán akar eljárni az osztrák kinevezett kerületi kapitányokkal és a magyar megyei tisztviselőkkel, kik rendi választásnak köszönik széküket.
Mindennek elérésére Magyarországon is elegendőnek tartotta a törvényes királyi jogok érvényesitését, melyeket udvari tudósainak, különösen Martininak előadásai alapján sokkal szélesebb körűeknek tart, mint azok a gyakorlatban eddig feltüntek. Első sorban a magyar királyi kormányt akarja egyszerűsiteni és nagyobb hatáskörrel ellátni, hogy aztán biztos alapot nyerjen reformjainak továbbfejlesztésére.
Különösen két ide vonatkozó intézkedése bir nagy fontossággal. 1782 április 2-ikán egyesiti a magyar királyi kamarát a helytartó-tanácscsal. Egy hónappal később a magyar kanczellária veszi át azt az egész hatáskört, melyet a császári kamara, bár törvénytelenül, addig betöltött. Az összes magyar belügyek ez által egységes igazgatás alá jutottak. Ezt a lehető egységet még jobban kifejezésre juttatja az erdélyi kanczelláriának a magyarba való olvasztása (1782 augusztus 14). Egyenes lelke nem akart tudni azon kicsinyes politikáról, melylyel addig Bécsben mindig Magyarország szétválasztására törtek. Tudja, hogy Magyarország Erdélylyel előbb-utóbb egy ország lesz. De még Horvátország különállását sem akarja fentartani. Az a szándéka, hogy a magyar főkanczellár legyen egyúttal Horvátország bánja. Az ország kormányszékeinek székhelyét Pozsonyból az ország központjába, Budára teszi át. Oda jő majd a kúria is, az egyetem pedig Pestre. A nagy központositó itt sem tagadja meg magát. Magyarországnak ő szerez igazi fővárost. Szembetűnő, minő fontossággal birt ez a közigazgatási rendezés a magyar nemzet anyagi és szellemi műveltségére, Magyarország állami létének megtestesitésére nézve. A testvérváros csak akkor kezd a többi magyar város fölé emelkedni, és egy magyar költő már megénekli, hogy Jupiter nem akart ily nagy várost alkotni, azért választja el a Duna az ikreket.
Mindamellett műve csak lassan halad előre. Nemcsak hogy szüntelen reformjai nem hozták meg a türelmetlenül várt gyümölcsöt, hanem azok végrehajtása is minduntalan akadályokba ütközött. Épen azok késleltették, kikbe bizalmát helyezte, kiket hatalma letéteményeseivé tett. Különösen a tolerantia keresztülvitelénél tapasztalt huzavona és rosszakarat keseritették el a császárt, ki eszközeiben is ellenesekre talált. Hiába, a közigazgatás még sem vezethet czélhoz, mig az állam alapjai meg nem változnak, mig az alkotmány, a közhatalom szervezése nem felel meg egészen eszméinek.
Ez a gondolkodás tükröződik vissza 1783 végén kiadott hires körrendeletében, melyet a bureaukratia evangeliumának nevezhetünk.
Panaszon kezdi azért, mert elnökei, hivatalnokai csak mechanikusan végzik dolgukat; nem a közjó kedvéért, melyet szolgálniok kellene, hanem csak azért, hogy el ne csapja őket. Aztán lelkükre köti, hogy rendelkezéseinek ne betűjét nézzék, hanem szellemét, és azt iparkodjanak megvalósitani. Ő csak az irányt tűzheti ki, a kivitel gyors és teljes foganatositása az administratio dolga. Ha más érdeket szolgálnak mint az államét, a már corruptio.
Majd új, általánosabb szempontot fejteget. „Minthogy egyedül a közjónak, vagyis a legnagyobb számnak java lehet csak a jó, és minthogy a monarchia tartományai csak egy testet képeznek és csak egy közös czéljuk lehet, szükségkép meg kell szünniök mindazon irigykedéseknek és előitéleteknek, melyek mindeddig annyi vitát idéztek elő nemzetek, tartományok és kormányszékek között. Mindenkit hasson át az az eszme, hogy az állam testében, valamint az emberi testben, az egész szenved, ha csak egy tag is beteg. Nem szabad különbséget tenni nemzet és nemzet, vallás és vallás közt. A monarchia minden polgártársának testvérek módjára kell egymás hasznát előmozditaniok.”
Az uralkodót sok millió hasznára rendelte az Isten. Sáfárkodásáról minden embernek felelős. Mindenki induljon ki abból, hogy ő csak egy személy az államban, kinek érdeke csak úgy alá van rendelve a közjónak, mint bárki másé, a fejedelmet sem véve ki.
„Lényegben ezek elveim. Mint szavaim és tetteim bizonyitják, kötelességemből és meggyőződésemből folynak; és ezért biztos lehet mindenki a felől, hogy végre fogom őket hajtani. A ki ép úgy gondolkodik, annak könnyű megérteni ez elveket, és ép oly szivesen fogja őket végrehajtani, mint magam.”
„Ki nem, mondjon le hivataláról, melyre nem méltó és melyre nem is alkalmas. A hivatalok betöltésére a közjóért lángoló lelkek kellenek, kik le tudnak mondani az élet kellemességeiről és minden önző érdekről.”
A közjót egész lélekkel munkáló tisztviselő, ezen elvek szerint, a korlátlan monarchiát és az egységes birodalmat szolgálja. A monarchia nemzetei jogának, de különösen Magyarország önállásának e rendszerben nem jut helye. A kanczellária azonnal ellent is mond, kifejtve azt, hogy Magyarország saját alkotmányos rendszere szerint, és azon alaptörvények szerint, melyek megmagyarázzák a monarchikus kormányformát és megállapitják a rendek előjogait, működhetik csak közre e munkában. Azt is hangsúlyozza, hogy a megye nem hivatal, hanem külön tartomány, mely az összes rendek gyülekezetét foglalja magában, kik törvény szerint határoznak minden előforduló ügyben. Hogy is lehetne visitatio alá vonni egy főispánt vagy egy zászlós urat?
Ezekre az előitéletekre mit sem hajt a császár. Az ő szeme előtt egy nagy, egységes német birodalom képe lebeg. Épen akkor folytat alkudozást a bajor választóval, hogy az országát neki adja át, cserében Belgiumért. Ha e nagy terv sikerül, nemcsak a német birodalomban szilárdul meg a Habsburgok hegemóniája, hanem magában a monarchiában is mindenkorra biztositva lesz a németség túlsúlya. A lángoló lelkek egész optimismusával már késznek tartja a sikert, és levonja abból a következéseket birodalma belső szervezetére nézve.
Addig, legalább külsőleg, megtartotta az alkotmányos formákat. Most bámulatos gyorsasággal, mint nagy égiháborúban a villámcsapások, hullanak alá a magyar alkotmány alapjait megdöntő, a magyar önállást megsemmisitő rendeletek.
Magyarország állami önállóságának vallásos tisztelettel környezett ősi jelvénye a szent korona. Ezt a török idők óta Pozsonyban őrizték, a várban. Oda most a növendék papságot szállásolják. A kanczellária a nemzeti kincsnek Budára való átvitelét javasolta. A császár azt határozta, hogy vigyék Bécsbe, a kincstárba, és őrizzék a monarchia többi koronáival és clenodiumaival együtt.1 Hiába mondják a magyar tanácsosok, hogy e rendelkezés nagy háboruságot okoz majd az egész nemzetben: a császár nem lát különbséget Bécs és Magyarország közt, és megrója azokat, kik ezt az egységet be nem látják. Ha a centralisatio tényleg megvan, a függetlenség jelvényének többé csakugyan nincs értelme. 1784 április l3-ikán a szent koronát elvitték Pozsonyból. A magyarok Isten ujját látták az e nap hirtelen beálló égiháborúban.
Nyomon követi ezt az 1784 április 26-iki rendelet, mely a német nyelvet teszi Magyarországon az állam nyelvévé. A császár ebben hivatkozik arra, hogy a latin nyelv használata bizonyitja, hogy a magyar nyelv nem elég fejlett. Kivéve itt és Lengyelországban, már sehol sem használják a deák szót. A nemzetet oly nyelven kormányozzák és itélik, melyet nem ért.
„Ha a magyar nyelv volna általános nyelve Magyarországnak és Erdélynek, hasznát lehetne venni a közügyek elintézésében. De köztudomású, hogy a német, illir és oláh nyelvek szintúgy el vannak terjedve. Nem lehet tehát hivatalos nyelvül mást választani, mint a németet, a monarchia katonai és politikai igazgatásának nyelvét. A francziák, angolok és oroszok példája tanúsitja, mily nagy hasznára válik az államnak, és mennyire elősegiti a testvériséget, ha csak egy nyelv használatos.”
Ezért meghagyja, hogy a kanczellária 1784 november 1-jétől fogva irjon németül és német nyelven bocsássa ki rendeleteit. Ugyanazon időtől fogva németül szerkeszszék jelentéseiket a helytartótanács és az erdélyi kormány. A megyék 1785 után szintén hagyják el a latin nyelvet. Három év lefolyása után német legyen a törvényszékeknek és periratoknak nyelve. A törvény maradhat latin: a birák és ügyvédek úgy is értik ezt a nyelvet.
Utasitani kell egyúttal a tanügyi hatóságokat, hogy a pesti egyetemen németül tanitsák a philosophiát és az orvostant, és a lyceumokban, gymnasiumokban és papi seminariumokban is kellően műveljék ezt a nyelvet. Ez annál szükségesebb, mert ezentúl senki sem nyerhet hivatalt a kormányszéknél, a megyénél vagy a papságnál, ki nem birja a német nyelvet.
E nyelv ismerete korántsem volt akkor annyira elterjedve hazánkban, mint a császár hitte. Kazinczy följegyzései szerint ő és öcscse voltak az első deákok Sáros-Patakon, kik németül tudtak. Azon elő kelő hölgyek közt, kik ott a császár fogadtatására össze sereglettek, egy sem volt, kivel a császár németül beszélhetett volna. Esterházy kanczellár tehát teljes jogosan hivatkozhatott, nem csupán a latin nyelv történeti és a magyar nyelv természetes jogára, hanem arra is, hogy igy a legügyesebb embereket is mellőzni kell majd a hivatalokban, képtelenek vagy az országot nem ismerők javára. Ez ellenmondása azonban nem volt valami erős: az elvet maga is elfogadta. A császár az által enyhit rendelete szigorúságán, hogy tiltakozik az ellen, mintha a magyar nyelvet teljesen mellőzni akarná, és kiemeli, hogy „ezen intézkedése a magyar nemzetnek javára és dicsőségére czéloz”. A megyék feliratai után a kitűzött terminusokat meghosszabbitja, de a lényegben nem enged. A hatóságokra bizza végrehajtást; „a ki pedig nem hajol meg akaratom előtt, annak nyitva az ajtó a kanczelláriától az utolsó megyei emberig”.
Pozsony II. József idejében.
Egykoru tollrajz az országos képtárban, T. 733. sz. alatt
A császár szerint nem tárgyról, hanem nyelvről van szó. Ő alig tudhatta, mi az a nemzet. Nem abban áll-e a nemzet értéke, hogy mennyiben bir saját nyelvén kifejezést adni az emberi műveltség kincsének? József joggal mondhatta, hogy nem bántja a magyar nyelvet, midőn a latin helyébe a németet teszi. És mégis nagy a különbség a kettő között. A latin nyelvet a magyar nemesség joggal mondhatá atyai nyelvének, a német ellenben az uralkodni akaró és azért gyülölt idegennek nyelve. A latin nem akadályozá a magyar nyelvnek fejlődését a család, a szónoklat, az irodalom terén. De ha az állam a kormányzásban való részvét első feltételéül egy idegen nyelv tudását tüzi ki, az nem más, mint azok elsőségének nyilvánitása, kiknek ez anyanyelve. Ha a született magyar ezekkel versenyezni akar, kell, hogy arra forditsa gondját, többé-kevésbbé elhanyagolja anyanyelvét. Egy emberöltőn át csakugyan azt tette a magyar uralkodó osztály.
Minden országban és minden korban bizonyos képesitéshez volt kötve a kormányzásban való részvét. Eleinte a származás volt a legfőbb, később a hit, csak az uj korban kezd előtérbe lépni a nemzeti müveltség, a szorosan vett képesités. A modern államokat a nemzetiség, a nyelv alkotta össze. Az van kizárva, ki nem tartozik az önmagán uralkodó nemzethez. Az idegen nyelvü uralkodás azért mindig egyértelmü az alávetettséggel.
A német nyelv behozatala a magyar nemzet politikai halálának proclamálása.
Joggal mondhatjuk, hogy alávetettje nem volt Magyarország sem Ausztriának, sem a német birodalomnak. A hivatalos nyelv behozása nem sértett irott törvényt – ki gondolt volna ilyennek hozására a nemes országban – de megrázkodtatta a magyar nemzetiség alapját.
Akkor a magyar uralkodó osztálynak csak műveltebb és hazafiasabb része értette át e rendelet egész jelentőségét. Ellenben talpon áll az egész nemesség a másik akkor kiadott intézkedés ellen, mely már a nemesség jussait érintette: az összeirás ellen.
Ha a császár az államot eszméi szerint akarja átalakitani, annak teljes ismerete az első feltétel. Magyarország még terra incognita. A jobbágyokat, mint láttuk, sok ügygyel-bajjal összeirták az adókivetés czéljából, a kiváltságos rendeket nem. A papság, mint ilyen, tiltakozott oly erősen jövedelmeinek kimutatása ellen. Azon korban, melyben a mindenható állam „minden fazékba szeretett volna bekukkantani”, – Magyarországon az emberek még nem voltak beirva, a házak még nem voltak megszámozva.
Ebben is létre kellett hozni az egyformaságot Ausztriával. Ezt a császár 1784 május 1-jén rendeli el. Magyarország és Erdély, igy irja, még azon szerencsétlen helyzetben vannak, hogy népességüket helyesen nem irták össze, mert a papok és megyék kimutatásai hamisak. A népesség nagyobb száma az állam boldogságát és hatalmát is gyarapitja. A szaporodás csak a jó közigazgatásnak lehet következése. Az erre czélzó törvények eredményét nem lehet megitélni, ha az ország lakosságát, annak növekedését vagy fogyását nem ismerik. Azonkivül csak az összeirás lehet igazságos alapja az újonczozásnak és az adózásnak. Azokat az iveket kell használni, melyek az örökös tartományokban szokásosak, különben kárba vész az egész munka, ha egyszer be akarják hozni a rendes újonczozást. Magát az összeirást a megyei tisztviselők hajtsák végre, a papokkal egyetemben, de kivánatosnak tartja, hogy a megyék ügyes katonatiszteket is alkalmazzanak e czélra.
Tisztában van azzal, hogy ellenállás várható. Ezért fel akarja világositani a nemeseket és főurakat, hogy ne resteljék, ha családjukkal együtt felirják őket, házaikra pedig számot raknak. Hisz a császári házak is számozva vannak.2
Jobbágy és nemes II. József korában.
Egykoru metszet után, Townson Róbert „Travels in Hungary” (London, 1797.) czimü munkájából
A kanczellária és a helytartótanács felszólalásai még jobban megerősitik a császárt szándékában. „A ki ellenáll, azt fogják meg és hozzák ide, Bécsbe. A megyék sorban tiltakoznak, az országgyűlésre hivatkoznak Abauj megye jobbágyi hódolattal ellenszegülését helyezi kilátásba. Szabolcs megye kijelenti, hogy a magyar nemesség csak a koronás királynak tartozik engedelmességgel. Komárom megye a legszelidebb: végre akar hajtani mindent, de legalább azt kéri, hogy a nemesi házakat megkülönböztetésül zöld szinnel és N betűvel jelöljék. Legélesebben nyilatkozik Nyitra megye, mely az eddigi törvénytelenségek után ebben az intézkedésben látja a nemesi jog ellen a végső csapást. Készek a rendek életüket és vérüket feláldozni a királyért, de a törvényért is. Ott maga a főispán, gróf Forgách Miklós áll az ellenállás élén. A megye passiv ellenállásán kivül tüzes hazafiak fegyveres ellenszegülésétől is kell tartani.
Józsefnek választani kell rendeletének visszavonása vagy erőszak alkalmazása között. Nagy lelki küzdelmébe került, mert boldogitani akarta népét, de egész lelkületéből folyt, hogy kötelességének tartotta, még akaratuk ellenére is boldogitani alattvalóit. A főispánt leteszi, Izdenczyt, a kanczelláriának azt a tanácsosát, ki legjobban magáévá tette elveit, nevezi ki administratornak, és katonai kisérettel küldi a megyébe. De elég volt ott is, másutt is csak mutatni az erőt. Csupán Nyitra, Pozsony, Zágráb, Torna, Gömör, Szepes és Komárom megyékben volt szükség katonaságra. Még legkeményebben a három horvát megye tartotta magát. 1785 nyarán már össze volt irva az egész ország, és 1787-ben összeállitották ezen első hivatalos conscriptio eredményeit. Az ország állapota már ismeretes: birtokába veheti a király.
A császár örvend az elért eredménynek. Először uralkodhatott úgy Magyarországon, mint az örökös tartományokban. Hatalmát éreztette és még sem kellett a humanitást megsértenie. Ösztönt nyert arra, hogy továbbra is folytassa közjót czélzó javitásait.
Mindeddig a korona elvitelével, a nyelvrendelettel és a conscriptióval a magyar alkotmánynak csak külső bástyáit rombolta le. Még sértetlenül állott annak fő védőműve: a megye. Ez ellen irányul most a császár végső, döntő ostroma.
Láttuk már, mennyire sértette a császárt uralkodói önérzetében a megyék folytonos ellenzéke egy mást követő reformjai és intézkedései ellen. Felirataikat, törvény idézéseiket nem sokba vette, „mert ő nem néz szappanbuborékot golyónak”, annál jobban ingerelte őt a végrehajtásban észlelt késlekedés és rosszakarat. Ott nem eszközt talált, hanem egy vele a törvényhozói munkában egyenlő jogot igénylő autonom hatalmat.
De ezt a hatalmat nemcsak hasznavehetetlennek találta a maga czéljaira nézve, hanem magára az országra nézve egyenesen károsnak. A közlekedésért a megyék nem tettek semmit. Midőn arról volt szó, hogy a Duna medrében levő hajózási akadályokat elháritsák és vontató útat készitsenek Duna-Földvár és Pétervárad közt, az illető megyék egész tehetetleneknek bizonyulnak. Ép oly kevéssé birják keresztülvinni, hogy a szabadságoltak rendesen visszatérjenek ezredeikhez.
Mindezeknél jobban felingerelte, humánus érzéseiben fellázitotta a császárt az a könnyelműség, melyet a megyék részéről tapasztalt, midőn az alattvalók életéről van szó. Ebben találta meg föllépésének igazi erkölcsi alapját.
Különösen a szomorú hontmegyei eset hatott reá. Ott 1782-ben 115 czigányt fogtak el emberevés bűnének gyanúja alatt, és az administrator, gróf Erdődy, köztük hamarosan 42-őt ki is végeztetett. Igaz, hogy Kemenzsén, hol a megye néha gyűlését tartotta, nem volt hely annyi fogolynak: pinczében, istállóban kellett őket tartani. A császár az ujságból tudja meg az egész dolgot: a megye még azt is fölöslegesnek tartotta, hogy jelentést tegyen az ily rendkivüli esetről. Az oda küldött új administrator megkegyelmezett a még élőknek, kényszermunkára itélve őket. Szerencsétlen gyermekeiket Tallóson neveltette a császár, aztán Bécsbe hozatta őket, hogy az állam hasznos mesterembereivé vagy földmiveseivé képezzék őket.
Gróf Niczky Kristóf aláirása, 1778-ban kelt levelén.
Olvasása: Servus humillimus C(omes). Christophor(us). Niczky mp.
Az irat eredetije az országos levéltárban
Ehhez járult még a számos visszaélés, melynek a municipális kormányzat volt a melegágya. Mária Terézia alatt ezek szinte bántatlanul sarjadzottak tovább. József, a császár, tudni akar mindent, hogy segithessen. Ezért utazik, mindenütt meghallgatva a panaszosokat, ezért fogad boldogot, boldogtalant mindennap audentián Bécsben, a hires „Kontrolorgang”-ban. Városok és megyék egyaránt rosszul bánnak az adófizetővel, tisztviselőik, különösen a városokban, a magukénak nézik a közvagyont. Ezért nincs vége-hossza a vizsgálatoknak, a kir. biztosok kiküldésének. De mindez csak palliativum: igazi orvosságot csak az hozhat, ha az állami hatalom lehat a népesség minden rétegéig, igazságot osztva mindenkinek, nem törődve sem ranggal, sem származással. Ehhez pedig szükséges a nemesi megyének megdöntése.
Legfelül kezdi: a helytartó-tanácson. Ebből a tisztán rendi, a rendiség minden hibájában leledző kormányszékből kész eszközt akar formálni, olyant, minővé a kanczellária vált Bécsben, keze alatt. E czélból nyugdijba küldi az öreg országbirót, gróf Feketét, és Magyarország kormányának élére gróf Niczky Kristófot állitja, az első magyart, ki tetőtől talpig bureaukratának mutatta magát, kiben ez országban senki sem bizott, és ki annál fogva legméltóbbnak látszott a legfelső bizalomra. Őt felelős főnöknek tekinti, ki mindenre ügyel és mindenért kezeskedik. Hatalmát kiterjeszti és a közigazgatást egyszerűsiti az által, hogy a megyéken kivül alája rendeli az addig a kamarától függő szabad királyi városokat is.
József egész államférfiúi lángesze kitűnik abból, hogy belátta a testületi hatóságok és kormányszékek természetes és lényeges bűnét. A közös munka megszünteti a felelősséget és csökkenti az egyéni ambitiót és lelkesedést, a testületi szellem pedig szükségkép gyakran jő összeütközésbe a közérdekkel. Ezen csak úgy lehet segiteni, ha legalább egy ember van, ez esetben a főnök, ki teljesen felelős az uralkodónak. Ily értelemben József kormányrendszere némileg útját egyengeti a modern, egyénileg felelős kormány-rendszernek.
Ezt a rendszert aztán tovább viszi le a megyébe, hol a testületi rendszer hiányai még jobban észlelhetők. Azon a területen kezdi meg, hol a magyar alkotmány csak az imént lépett életbe és a hol azt alig ismerték, a három bánsági megyében. 1783-ban, midőn beutazza e vidéket, sujtó itéletet mond e vidék administratiójáról. Hogy e bajon segitsen, Jankovich Antalt nevezi ki oda királyi biztosnak, azon felhatalmazással, hogy kinevezheti és el is bocsáthatja a tisztviselőket. Igy a személyes igazgatás az ország egy jelentékeny részében már életbe lépett, igaz, hogy abban, melynek nem volt nagy hagyományú, törzsökös nemessége.
Az 1784. év eseményei végkép meggyőzték a császárt a közigazgatási rendszer megváltoztatásának szükségéről. Egy kinevezett tisztviselője volt a megyének, a főispán, de az vagy távol volt,3 vagy egyenesen élére állott az ellenállásnak, mint ez Nyitrában történt. Forgáchon kivül Borsod és Vas főispánjait is megfosztja méltóságaiktól. Szigorú ellenőrzésre van szükség, hisz a megyék még leveleznek is egymással, és közös ellenállásra tüzelik egymást! Alaposan tanulmányozza Magyarország viszonyait, maga állitja össze közjogának alapvonalait. 1785 elején kész a terve. Mint Lipótnak irja, ötvennégy főispán helyébe, ki nem tesz semmit, nyolczat rendel, ki majd felügyel a parancsok foganatositására. Utoljára tiz kerületben állapodik meg Magyarországra, háromban Erdélyre nézve. Már 1785 február 12-ikén elkésziti a királyi biztosok, vagyis működő főispánoknak utasitását.
Székhelye megyéjének maga a biztos a főispánja. Ez legyen a mintamegye. De azonkivül kötelessége a többi megyét is beutazni, mig mindenütt teljes rend nincs. A megyei gyűléseket csak ő hivhatja össze. Hatásköre kiterjeszkedik a városokra is. Egymással és az örökös tartományok hatóságaival egyenes közlekedésben állanak, hisz a monarchia úgy is egy egészet képez.
Gróf Széchenyi Ferencz.
Ender József festménye a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának dísztermében
A biztosok hatásköréhez tartozik: az adó, a kvártély, a conscriptio; a vallás, tolerantia és az iskolaügy; az urbér, lótenyésztés, kereskedés; a telepités, a czigányok ügye; a vizkárok elleni védelem, hajózás, a folyók medrének tisztitása, a hajóvontató-utak, országutak és pósták.
A büntető törvénykezésben ők gyakorolják a királyi fentartott jogokat. Csak a felségsértés, más halálos bűn és a békebontás van kivonva hatalmuk alól. Maguk, saját felelősségükre, rendelkezhetnek a katonasággal.
Letehetnek minden megyei tisztviselőt, kivéve az alispánt. A király nevében elfogathatnak mindenkit: nemest és mágnást is. Sürgős ügyekben egyenesen levelezhetnek a kanczelláriával és az uralkodóval, különben a helytartó-tanácsnak tesznek félévenként jelentést. A biztosoknak évenként 6000 forint, az alispánoknak 1000 forint lesz a fizetése.
Nehézséget okozott még a személyes kérdés megoldása. Némelyik főúr nem akarta elvállalni a megbizatást. Közöttük legjobban sajnálta a császár gróf Apponyi Antalt, „ki elveiről, melyeket szenteknek tart, nem akar lemondani. A meggyőződés szabadságát ép oly szentnek kell tartani mint a lelkiismereti szabadságot”. A többinek legalább azt sikerült kivinni, hogy az alispánság jelenlegi alakjában megmaradjon, és a megyegyűlések se szünjenek meg. De e kimélet alig tartott egy évig.
Végre 1785 márczius 9-ikén készen volt minden. A berendezés a következő: Ürményi József, az első kerület biztosa, Nyitrán székel. Kerületéhez tartoznak: Pozsony, Nyitra, Trencsén és Bars megyék. Prónay László a beszterczebányai kerület biztosa, mely Turócz, Zólyom, Hont, Liptó, Gömör megyékre terjed ki. A kassai kerületben: Szepes, Sáros, Abauj-Torna, Zemplén megyékben Szentiványi Ferencz, Munkácson: Ung, Bereg, Szatmár, Ugocsa, Máramaros megyékben báró Révay Simon, ki a kiszemelt Szlávy Pál helyett neveztetett ki, Nagy-Váradon: Szabolcs, Bihar, Békés, Csanád, Csongrád megyékben, a Hajdú-városokban és a Nagy-Kúnságban gróf Teleki Sámuel, Temesvárott: Temes, Krassó, Torontál, Bács megyékben Bachó János, a pesti kerületben: Pest, Heves, Nógrád, Borsod, Fejér megyékben, a Kis-Kunságban és a Jászságban gróf Majláth József, Győrött: Moson, Sopron, Győr, Komárom, Vas, Veszprém, Esztergom megyékben gróf Győry Ferencz, Pécsett: Tolna, Baranya, Szerém, Verőcze, Somogy megyékben gróf Széchenyi Ferencz, s végűl Zala, Varasd, Zágráb, Körös, Pozsega, Szörény4 megyékben gróf Balassa Ferencz a királyi biztos.
A legtöbb királyi biztos már előbb is működött magas hivatalos állásban. Nagy újitás volt, hogy a királyi biztosok közt két protestánst is neveztek ki: Prónayt és gróf Telekit. Hogy akkor még a legjobb hazafi is megegyeztethetőnek tartotta lelkiismeretével a császár szolgálatát, gróf Széchenyi Ferencz példája bizonyitja, ki azonban 1787-ben lemondott állásáról.
Úgy a kerületek beosztása, mint a székhelyek kiválasztása fényes tanújele a császár éleslátásának. Magyarország természetes központjai vannak itt nagy szabatossággal kiszemelve. A beosztásban inkább tartja szem előtt a nagy földrajzi egységeket, mint a történeti hagyományokat. A régi kerületi beosztással mitsem törődik. Magyarországot teljesen egynek veszi: a szlavon megyéket Pécs körül csoportositja, Zalát meg Zágrábhoz csatolja.
Figyelemre méltó, hogy már az általánosutasitás is minő tekintettel van a culturalis viszonyokra. Erre addig a magyar közigazgatás még nem mutatott példát. Még bővebben vannak kifejtve a szempontok egy titkos utasitásban, melyet azonban akkor mindjárt közzétettek.5 Ebben a munkájában a császár részletesen, kerületről kerületre, megyéről megyére tűzi ki a biztos feladatait, figyelmezteti őt atyai gondoskodással a fő tennivalókra. E munkája egyúttal az akkori Magyarország állapotának rövid, de nagyon értékes ismertetése.
Három pont van, mely minden kerület utasitásában visszatér: a robot megváltása, a lelkészrendezés és a tolerantia. Ezeket tartotta leglényegesebbeknek, és midőn élete egész munkájáról le kellett mondania, e hármat, mint igaz örökségét, fentartja.
A pesti kerületben különösen Pest és Buda vonják magukra figyelmét. „Ezekre annyival inkább ügyeljen a királyi biztos, mert az ott székelő hatóságok, azon természetes hajlamból, hogy az ember csak a szerint itél, a mi neki hasznos és kellemes, mindig csak szertelen olcsóságot, kényelmet és tisztaságot kérnének, tekintet nélkül a városok tehetségére. Nem igen kivánatos e városoknak, különösen Pestnek, nagyobbitása, mert a városok, túlságos gyarapodásuk által, elvonják a földműveléstől a szükséges karokat.” Nagyobbitani óhajtja ellenben Temesvárt. Debreczenben a posztóipart kell előmozditani. Szeged alkalmas hely lesz a fegyház részére.
Kitűzi a főútvonalakat, melyek mind Buda-Pestből ágaznak szét. Nevezetes ez útvonalak kijelölésében a találkozás a nagy magyar reformátornak, Széchenyinek tervezetével. Behatóan foglalkozik a tengerpart felé vezető útakkal és elrendeli a Szávának és Kulpának hajózhatóvá tételét és a Károly-útnak jó karban tartását.
Politikai ellenállásra alig gondol. Csak Szabolcsnál és a horvát megyéknél jegyzi meg, hogy az ottani nemességet nehéz jó rendben tartani.
De hogy is gondolna erre, midőn magát egész azonosnak érzi a nemzettel. Gyakran mondta, hogy kiveszi Mátyás királyt a magyarok szájából. A királyi biztos „tartsa szem előtt azt az elvet, hogy egy jól gondolkodó király érdekét nem lehet és nem szabad elválasztani a hazáétól, mi nem más, mint az emberek nagy sokasága”.
Igaz, hogy ezt a magyarok nem tudják még; fel kell őket világositani. A királyi biztosok kötelessége: nemzetüket egészen más fogalmakra tanitani haszna és java felől, és megszabaditani az előitéletektől és gyanútól.