Gróf Pálffy Károly.
Egykorú metszet után. Körirata: COM(es). CALOL(us). (igy) PALFY AB ERDŐD CANCELLARIVS HVNG(aricae). TRANSYLV(anicaeque), AVL(ae).
Az országos képtár 3612. számú példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A magyar alkotmány és a kor szelleme. A robotváltság. A jobbágy személyes szabadsága. A költözés joga. Feljelentések. Ráby Mátyás. A császár és a parasztság. Izdenczy József. A magyar hatóságok. Alkotmányos felfogásuk. A physiokrata elmélet. Telekadó. Földmérés. A magyar termények szabad forgalma. Magyarország gyarmat. A földmérés haladása. A megyei választások eltörlése. Kinevezett tisztikar. A nemesség részvéte. József mint jogász. Törvénykezési rend. Váltótörvényszékek. Megyei törvényszékek. A curia. Házassági patens. A püspökök ellenállása. Büntető törvény. Főrendelkezései. Ellenkezik a társadalom felfogásával. Végrehajtása. Polgári törvény. Uzsoratörvények eltörlése. Az iskola. Nevelés akkori módja. A diákélet. Tanügyi politika. Közös iskola. Új népiskolák. Tanitók ellátása. A pap az iskolában. Nőnevelés. A reformátusok ellenzése. Practikus pályák. Qualificatio. A német nyelv az iskolában. A magyar szellem. Az irodalom fellendülése. Főirányok. Bessenyey. Kazinczy. A classikus irány. Ányos Pál. Az irodalom és a művelt társaság. A szellemi átalakulás fontossága
A közjog és az alkotmány csak külső kifejezése a nemzet egyes tényezői erőviszonyának. Az alapot, a lényeget e tényezők természetes ereje, fejlődése vagy hanyatlása adja meg. A mult századi magyar közjog, általános szempontból tekintve, még azon küzdelmeknek volt eredménye, melyeket a kiváltságos osztályok a királyság ellen vivtak. A nemzet legnagyobb része még nem talált helyet az alkotmányban, mert sem gazdaságilag, sem politikailag nem jutott önállóságra. Világos, hogy ez az állapot egyaránt ellenkezett az uralkodónak absolutistikus törekvésével és a korszak philosophiai elméletével, mely a közjót, a nagy többségnek érdekét, elébe teszi a történetileg alakult szabadságoknak. A magyar alkotmányt, mint a sötét, feudalis idők maradványát, halálra itélte nemcsak a központositó császár, hanem a kor szelleme is. Mivel pedig ez az alkotmány nemcsak törvényen alapult, hanem az uralkodó osztály hatalmán is, eltörlése csak úgy volt valóban keresztülvihető, ha a nemzet belső erőviszonyai is gyökeres átalakitáson mennek át, Ez az átalakitás, mely a nemzet anyagi és szellemi életének mélyéig kellett hogy elhasson, József reformjai közt tán a legkevésbbé ismeretes. Pedig ez fejezi ki politikájának igazi tartalmát, ennek volt legnagyobb hatása az ország további fejlődésére.
A physiokraták elmélete, mely akkor aranykorát élte, két nagy gazdasági elvet állitott fel: a munka szabadságát és a földművelésnek elsőrangu fontosságát. Mindkét elvből következett a jobbágyság felszabaditása a földesuri hatalom alól.
Mint Turgot, a nagy physiokrata minister, ő is a robotváltságon kezdi. Elrendeli, hogy azt a korona és az egyházi jószágain életbe léptessék, egyebütt pedig előkészitsék.1 Nem a jövedelem növelésére törekszik, hanem az uradalmi és majorsági birtokok feldarabolására. A latifundiumok helyébe a kisbirtok lépjen, a terménygazdaság helyébe a pénzgazdaság. Ausztriában ez a rendszer bevált és az alpesi tartományokban a lefoglalt egyházi birtokok nagy része parasztkézre jutott. De nálunk, hol a jobbágy legfölebb fuvarozásból pénzelhetett, igen nehéz volt őt gazdaságilag önállóvá tenni. Ez csak a magyar kereskedés emelkedése által vált lehetővé.
Gyakorlatibb ennél a jobbágy személyes szabadsága felől intézkedő patens. Ennek alapeszméit, mint láttuk, már 1783-ban kifejezte a császár, de a közzététele csak 1785 nyarán, augusztus 22-ikén történt, midőn a kir. biztosok kinevezése már eszközt nyujtott a gyökeres reformok végrehajtására. Első pontja megszünteti a jobbágy2 nevet és a földhöz kötöttséget. Minden nemzetü és vallású földműves szabadon költözködhetik. Másodszor: a földműves ura engedelme nélkül is házasodhatik, tudományos pályára léphet vagy mesterséget folytathat. Harmadszor: sem a földműves, sem családja nem köteles a földesurnál személyes szolgálatot teljesiteni, ha önszántából nem szegődött oda. Negyedszer: ingó javairól szabadon rendelkezhetik, a földesuri örökölt jogok fentartásával. Ötödször: törvényes és elégséges ok nélkül földműves vagy örököse nem fosztható meg telkétől, sem nem helyezhető át egyik községből a másikba. Hatodszor: minden egyebekben a földművesek az eddigi szabályok szerint éljenek, ha pedig nagyon sanyargatják őket, igénybe vehetik a megye tiszti ügyészének segitségét. Mindezt a földművelés felvirágozásának érdekében rendeli el a császár, megállapitva az embernek a természettől és az államtól megillető személyes szabadságát és birtokjogát a földművesekre nézve.
Magyar szempontból e rendelkezés törvénytelen volt: mert nem más, mint az 1514-iki rabszolgatörvény eltörlése az alkotmányos ut mellőzésével. Szabolcs megye meg is akarta tagadni kihirdetését. De jaj annak az alkotmánynak, melynek csak megtörésével állitható helyre az emberi méltóság. Számos adat maradt arról, hogy a földesur még akkor is barbár módon élt vissza hatalmával. Ezt a szégyenfoltot le kellett törülni Magyarország ábrázatáról. Azok, kik a császár reformjait ellenezték, sem mertek törvényes jogra hivatkozni, csak azt vitatták, hogy a szabad költözés megengedése néptelenné fogja tenni a terméketlenebb vidékeket, melyek művelését és használhatóságát csak a röghöz kötöttség biztositja. Félelmük nem volt jogosult: az önkéntes költözés nem vált gyakori tüneménynyé. Egyáltalában József e rendelkezése épen hagyta a földesur gazdasági jogait és jövedelmeit, csak az alattvalót lealázó, a földesurban a zsarnoki hajlamot ébresztő és fentartó személyes függést szüntette meg.
E patens keresztülvitele is sok nehézségbe ütközött. Maguk a parasztok is sok helyütt bajt okoznak, a mennyiben a császár kegyes rendelkezése alatt az összes urbéri terhek megszünését értették és megtagadták a robotot és egyéb tartozásaikat. Igy történt Liptóban, Léván és a három déli megyében és Erdélyben sok helyütt. De már 1786-ban helyre áll mindenütt a rend. A császár bölcsen szabta meg a korlátot és most már volt állami közigazgatás, mely gondoskodott a végrehajtásról. Ennek az állami administratiónak épen e földesurak ellenőrzése és visszaéléseik megszüntetése vált egyik legfőbb feladatává. Mária Terézia még alávetett rendet lát a parasztban, mely iránt könyörületet kell mutatni; József állampolgárt, kinek jogát elismertetni és fentartani az uralkodó kötelessége.
Anyagi tekintetben nem igen nyult a nemesség jogaihoz. A leszámolást akkorra hagyta, a mikor majd a nemesség adót vállal. Akkor majd lehet könnyiteni a paraszt adóján. Csak a szabad bormérést engedte meg minden termelőnek, egész éven át, noha ez világosan ellenkezett az urbérrel. De ő nem az irott jogot nézte, hanem azt a gazdasági elvet, hogy csak az eladás szabadsága serkent termelésre. Általános törvényt ez irányban nem hozott, de a hol csak lehetett, a pereket a parasztok javára döntötte el. Elvül mindig az szolgál, hogy a hol a fejedelmi rendeletek által az uradalmaknak vagy magánosoknak jövedelme csökken, a kárt ezeknek maguknak kell viselniök, minden igény nélkül a megtéritésre. Hisz az állam adta a jogot és kiváltságot: miért ne vonhatná azt meg, ha érdeke úgy kivánja!
Nem is annyira egyes rendelkezésekben áll József uralkodásának hatása, mind inkább azon általánosan elterjedt, az egész parasztságot átható tudatban, hogy valahára reá is süt a fejedelmi kegy napja. Ebből következett aztán a sok feljelentés, feladás. Ezekből megtudjuk, hogy nem is annyira a nemesség volt a bűnös a gazdasági elnyomásban, mint a községek előjárói. Ráby Mátyás, ki Szent-Endrét ki akarta szabaditani egy alávaló érdekszövetkezet karmaiból, történeti alak. Ellenségeinek sikerült őt elfogatni, és mikor ő a tömlöczből előadja a császárnak törekvését és siralmas sorsát, a kanczellária nem a dolog velejét kutatja, hanem csak azt, hogyan szerezhetett magának a rab, az utasitás ellenére, tintát. Az elnyomás országos rendszer volt: fentartásában érdekelve voltak azok is, kikben a császár megbizott. Hasonló elnyomást gyakorolt a szász nemzet az egész királyföldön. József ennek is véget akart vetni és midőn mindig ujabb meg ujabb visszaéléséknek és vesztegetéseknek jutott nyomára, nyugalomba helyezte „a rája bizott tartomány java iránti kötelességből” Bruckenthal Sámuelt, a hires kormányzót.
Mind ezen intézkedésben a nemesség csak a császárnak ellene irányuló politikáját látta. Midőn az 1786 év elején elrendelte a földmérést, azt terjesztették, hogy nem indit majd katonát az ellenszegülők ellen, hanem a parasztokat feloldja minden urbéri kötelesség alól és teljes birtokul nekik adja az általok művelt földet. Uralmának a nemzet legszámosabb, legmunkásabb osztályában, abban, mely katonát adott és adót fizetett, kereste igazi alapját.3
Ez alapra annál nagyobb szüksége volt, mert minden ujabb tette növelte a közte és a magyar kiváltságos osztály közötti ellentétet. Már 1782-ben felállitja azt a tételt, hogy épen úgy adhat privilegiumot, épen úgy erősithet meg, vagy szüntethet meg kiváltságot, mint a koronás király. A koronázás az ő szemében üres szertartássá válik, mely jogot nem ad és alig különbözik a bécsi gálanapoktól és lovagrendi ünnepektől. Nemzeti jognak csak azt ismeri el, hogy alaptörvényt, „mely az egyének összeköttetésének lényegét illeti”, nem lehet hozni országgyűlési végzés nélkül. De ha a törvények már meg vannak állapitva, „azokat csak az országos kormány hajthatja végre, azaz monarchikus országban a király”. A magyar közjogból csak azon tételeket és törvényeket ragadja ki, melyek a királyi hatalomra nézve kedvezők. Mint korlátlan magyar király, idegen állami rendszert ültet át hazánkba, de a mellett igénybe veszi a régi magyar királyok egész hatalmi teljét. Ez elmélet kifejtésében, különösen Izdenczy József, magyar államtanácsosa, a magyar közjog kérlelhetetlen ellensége, volt nagy segitségére. Szinte személyes ellenségét látta a magyar jogrendben és abban, ki azt összefoglalta és a nemesi kiváltságot rendszerbe öntötte, a magyar jogászság atyjában, Verbőczyben. „Nekem van fentartva, irja 1786 végén, a törvények változtatásának és ujak hozásának hatalma, ebben pedig az alapjokban hamis Verbőczy-féle mondatok nem gátolhatnak.”
Természetes, hogy az ilyen elvek ellen sorban felszólalnak a magyar hatóságok, országos törvényekre, nemzeti jogokra hivatkozva. De a czikkelyeket annyiszor idézték már visszaélés, elnyomás és palástolás védelmére, hogy azoknak a császárra már nem lehetett hatása. Ezt érezve, a magyar államférfiak József ellen mintegy philosophiai alapot keresnek és találnak. A magyar alkotmányt beillesztik a modern, Montesquieu-féle alkotmányos felfogás keretébe. Ürményinek azon előadása szerint, melyben a fönnebb emlitett császári elméletet czáfolja, a magyar alkotmány értelmében a törvényhozó hatalom a királyi felség és a rendek kezébe van letéve, a törvények végrehajtása pedig át van ugyan adva a királynak, de ezt csak az országos hatóságok által az alaptörvényekben meghatározott módon foganatosithatja. Ez az első kisérlet az ősi magyar alkotmánynak az angol-franczia közjogi eszmék szerint való magyarázására.
E tollharczban kétségtelenül a magyar felfogás maradt a győztes. De a császár nemcsak apostol, hanem hatalmas fejedelem, kinek szavára 300,000 katona áll készen. Akkor, 1786-ban áll tevékenységének és hatalmának tetőpontján. Európai állása igen megszilárdult. Nagy-Frigyes halála által (1786 augusztus 17) megszabadult egyetlen veszedelmes vetélytársától, szövetségben áll Oroszországgal, melynek czárnőjét 1783-ban Krimia megszerzése által lekötelezte, szövetségben Francziaországgal, hol huga, Mária Antónia a királyné. Kifelé teljes a béke, országaiban teljes az engedelmesség. Elérkezettnek látta az időt rendszere teljes kifejtésére, a leggyökeresebb reformok életbe léptetésére. Munkába veszi azon kérdés megoldását, melynek már megpenditése is felháboritotta a magyar nemességet Mária Terézia ellen: a nemesség megadóztatását.
A physiokrata elmélet, mely a földben látta minden gazdagság forrását, nem tartott igazságosnak más adót mint azt, melyet a földre és terményeire ró az állam. Magyarországon ellenben sarkalatos törvény (1741: VIII.) mondja ki, hogy a telek nem szolgálhat adó alapjául. Tudja, hogy ez nehézség, de kijelenti, hogy nem tenne eleget kötelességének, ha ez a nehézség eltéritené őt a hibás és méltánytalan adórendszer javitásától. Ez a javitás a következő három főelv szerint megy végbe: 1. A földre, annak termő képességére és jövedelmére nehezedő adó a legméltányosabb. 2. Minden földet, ha egyenlő a termőképessége és a jövedelme, egyaránt kell megadóztatni, hogy tehát senki sem vehető ki ez alól. 3. Mindannak, a mit termények- vagy iparczikkekből nyernek vagy készitenek, vagyis az iparnak, adómentesnek kell lennie, kivéve a fogyasztási adót a nagy zárt városokban, mely úgy is csak a vagyonosabb osztályt éri. Fel kell tehát mérni minden termő földet, ki kell számitani a jövedelmet, és mivel az államnak pénzre és nem terményekre van szüksége, minden megyében a termények piaczi ára szerint kell meghatározni azon értéket és a szerint kiróni az adót, teljes egyenlőséggel és méltányossággal.4
Sehol sem volt annyira jogosulva ez az egyetlen adó, mint az akkori Magyarországon, hol a földbirtokon kivül akkor alig volt számba vehető gazdagság. A törvényes nehézségek ellenében József szintúgy, mint anyja, az insurrectio kötelességének megváltását veti fel. E megváltásnak csak a hiteles földmérés és becslés lehet az igazságos alapja. Királyi hatalmánál fogva tehát elrendeli azt, tekintet nélkül arra, nemesi vagy nem nemesi kézen van-e a telek.
Ez csak előkészités, de elgondolhatjuk, mit vártak a nemesek, ha az a hir kapott lábra, hogy az uj rendszer szerint Károlyi grófnak sem marad több jövedelme 10,000 forintnál. Ugy képzelték, hogy, a mint a conscriptio a nemesek személyét veti oda zsákmányul, ugy a földmérés, a dimensio, földjeiket, vagyonukat adja át leltározva a császárnak. Nem lehet kétségünk a felől, hogy a császár összes intézkedései közt ez talált legjobb elevenre. Vajmi kevéssé megnyugtató volt hát a patens azon kijelentése, hogy ez a rendszabály ép oly kevéssé okozhat kárt a földbirtokosnak mint az összeirás.5
Gróf Pálffy Károly.
Egykorú metszet után. Körirata: COM(es). CALOL(us). (igy) PALFY AB ERDŐD CANCELLARIVS HVNG(aricae). TRANSYLV(anicaeque), AVL(ae).
Az országos képtár 3612. számú példányáról
Pedig a császár azon mindent felölelő államférfiui szellemmel, mely a történetirót szinte kibékiti ujitásainak erőszakosságával, a nemesi adómentesség megszüntetésével nagy jótéteményben akarta részesiteni hazánkat. Tudjuk, hogy a nemesi „szűz váll” milyen irtóztató terhet háritott az országra. Annak a rendszeres és következetes kizsákmányolásnak és zsarolásnak, melyet a monarchia gazdasági és vámrendszere vont maga után, ez a kiváltság volt mintegy a mentsége.
A császár igazságossága érzi az összefüggést. Az adó fejében nemcsak a nemest akarja felmenteni a háboruskodás terhe alól, nemcsak birtokát akarja valóban szabad birtokká tenni az által, hogy lemond a fiscus örökségi jogáról, hanem véget akar vetni a magyar termelés és forgalom eddigi lenyűgözésének is. „Az a kérdés, nem lehetne-e kivetni a kimért és megbecsült telkekre azt az összeget, melyet az állam a harminczad és vámjövedék eltörlése által vesztene, továbbá azt, melyet el kellene engedni a szomszédos örökös tartományok adójából azon esetben, ha azokban szabad forgalmat engednének a magyar terményeknek. Méltányos és szükséges, hogy e két pont eldöntése a magyar és erdélyi rendek beleegyezésével történjék.”
Igen valószinü, hogy egy akkor egybehivott országgyűlés a körülmények nyomása, még inkább a császárnak személyes nagy hatása alatt jelentékeny reformokra birható, nemcsak a közjogi és felekezeti ügyekben, hanem az adó dolgában is. Még Bihar megye is kifejezte erre való hajlandóságát 1786 márczius 13-iki feliratában. De olyan országgyűlést, mely hazánk önállóságának teljes megsemmisitésébe beleegyezik, Magyarországon előteremteni soha se lehetett. Már pedig ennek a dietának nem egyes intézkedések fölött kellett volna itélnie, hanem egy egész rendszer fölött. A vám szabályozása nemcsak káros volt a nemzetre nézve, hanem mindenek fölött jogtalan. Az osztrák császárnak jogában állhatott a magyar termények kitiltása Ausztriából, de Magyarországnak ugyanannyi joga lett volna az osztrák iparczikkek és gyártmányok ellen visszatorlással élni. Ezt csak az uralkodó pártossága akadályozta meg és vele együtt a lehető, mindkét országnak javára való megbékélést is. Igy bárminő sujtó a vámvonal, legalább az ország különállásának volt elismerése. József igazságot akart szolgáltatni Magyarországnak, de oly áron, melyet ez a nemzet sohasem adhat meg a teljes beolvasztás árán.
Különben a császár maga is belátja, hogy jó szerével nem nyerheti meg az országot. Azért ugyanakkor, mikor országgyűlést emleget, szokása. szerint a fenyegetésről sem feledkezik meg. „Azon elhatározástól: vállalnak-e adót vagy nem, függ, vajjon Magyarország egyenlő kedvezésben részesüljön-e kereskedés és forgalom dolgában, mint a többi örökös tartomány; vagy pedig tisztán gyarmatnak lesz-e tekintendő. Arra kellene aztán igyekezni, hogy az ilyen gyarmat iparczikkeinek terjesztését lehetőleg meggátolják, hogy azok a sulyosabb adókkal megterhelt örökös tartományokéval ne versenyezhessenek, a termények árát pedig lenyomják, hogy annál olcsóbban lehessen eltartani az oda elhelyezett katonaságot. Igy a lehető legnagyobb hasznot húznák belőle.”.
Ez legalább nyilt beszéd volt. A fenyegetés ugyan nem igen hathatott, mert az állapot, melylyel ijeszt, tényleg már 1754 óta fennállott. De eddig még sem merte senki oly nyiltan kiaknázandó gyarmatnak, alávetett provinciának nevezni ezt a királyságot, mint az örökké igazságosságot emlegető II. József. Országgyűlést nem hivott össze, de a földmérést minden erővel sürgette. A királyi biztosoknak erre kellett forditani minden figyelmüket a helyett, hogy a cultura művét vihették volna előbbre. A császár, ki mindjárt élvezni akarta volna munkája gyümölcsét, azt remélte, hogy a cataster kész lesz 1786 októberig. A földmérés megindúlt, az országot idegen csőcselék lepte el a mérő eszközökkel, melynek csak csekély része értett a mesterségéhez, a többi szedett-vedett emberekből állott, kiket úgy a hogy begyakoroltak. Minden curia, minden porta elé oda helyezték a geometriai eszközöket, mint egy Gessler-kalapot. A földesuraknak meg kellett fizetni a földmérésnek a napi dijra sóvár bizottságok által egyre szaporitott költségeit; a jobbágyoknak kézi és igás robottal kellett szolgálni. Néhol fellázadt a népesség, több földesúr, mint p. o. gróf Illésházy, megtagadta a jövedelmi vallomásokat. Az egész munka elhuzódott, mig József halála teljesen végét nem vetette. „Az egyenlő adó üdvös és méltányos czélja” nem volt elérve, de az elkeseredés a császár ellen folytonos táplálékot nyert.
Több eredményt ért el ott, hol a közigazgatásról és eszközeiről volt szó. A régi megyét, melynek gyűléseit és tisztikarát még a királyi biztosok kinevezésekor fentartotta, egy évvel később egészen eltörli. Tanácskozásnak, megvitatásnak az ő rendszerében nincs helye, abban minden személyes elhatározástól függ. Legfölebb azt engedi meg, hogy parancsai csak a rendek által való utólagos megerősitéssel nyernek törvényes erőt. Aztán valami lealázót lát akarata végrehajtóira nézve abban, hogy azok mástól is nyerjenek megbizást, mint tőle. „A politikai igazgatást soha se lehet egy választás véletlenére bizni, és a parancsoló soha sem rendelhető alá azok önkényének, kiket kötelességükre kell utasitani. A megyei tisztviselők választása tehát megszünik.”6 A megyének még kérelmezési joga is megszűnik. Az alispán csak a saját nevében szólhat. Megszünnek a megyék régi czimerei és pecsétjei, az országos hatalom feldarabolásának történeti emlékei is. Minden megye czimerül az ország czimerét használja, mely körül saját neve legyen irva.
Még ez a reform sem volt oly gyökeres, mint a minőnek látszik. A volt alispánok közt 27 megmaradt annak. Nem nemesek közt csak az egy Hajnóczy József, gróf Széchenyi titkára, jutott erre a polczra, Szerémmegyében. A hivatalvállalás épen nem azt jelentette, hogy az illetők egyetértenek a rendszerrel. Nehéz volt megválni a megszokott hatalomtól és befolyástól, és ha tenni nem is lehetett sokat, de lehetett akadályozni. Előbb a megye gyakorolt passziv ellenállást, most kinevezett, a királynak lekötött tisztviselői folytatják az ellenállás munkáját.
A császár mindezt még nem láthatta előre. Főczélját biztositottnak tartotta; a személyes kormány csakugyan leért azon rétegig, hova Mátyás király óta nem nyúlt. Megtörtént, minden elméleti fogadkozása ellenére, a mitől a magyarok mindig tartottak: „az ünnepélyes szerződéseken alapuló magyar alkotmány, a rendek hozzájárulása nélkül, megváltozott és az uralkodó önkényétől függő közigazgatássá vált”.7 Ettől az önkényétől függő igazgatástól várta II. József eszméinek megvalósitását azon a téren is, melyet még előbb alkotmányos tárgyalásnak volt hajlandó átengedni, „az egyének összeköttetését illetőleg, a jogi élet terén is.
A XVIII. század jogi felfogásán kettős eszme uralkodik: a római jog és az észjog. Az egyik a gyakorlati, a másik az elméleti józan ész. A középkor jogi élete, a maga százféle különösségével, kiváltságával, személyi, tárgyi, testületi osztályozásával, époly kevéssé felelt meg az egyiknek, mint a másiknak. Azért, mióta új társadalom van alakulóban, a modern állam is a törvénykönyvek egyszerűsitésére forditja gondját. Ebben is XIV. Lajos és Francziaország járnak elől; nyomon követi Nagy Frigyes országos törvénye. Mária Terézia is elrendeli 1753-ban egy új codex szerkesztését. Mind e munkáknak az a közös vonása, hogy lehetőleg kimélni akarják a hűbéres jogot és a tartományi szokásokat és azért mégis érvényre emelni az általános jog elveit. Ebből csak félszeg munka válhatott, és valóban csak akkor létesűlhetett új és egységes törvénykönyv, midőn a franczia forradalom új és egységes társadalmat hozott létre.
József, kiről anyja büszkén mondta, hogy jogász, egészen az észjog tanainak befolyása alatt áll és lelkének egész hevével készül az örökölt törvényes rend felforgatására. Már trónörökös korában ő vitte keresztül a már kész büntető törvénykönyv visszavonását,8 mert azt kegyetlennek találta. Az ő érdeme a kinzó vallatás eltörlése. Minél mélyebben belátott a magyar igazságszolgáltatás örvényeibe, annál határozottabb lett eltökélése, véget vetni a visszaéléseknek és az emberi és polgári jogok alapján létesiteni az egyformaságot. Nem az egyes bünösön esett meg a szive: az összesség nyomorát érezte át, mely az igazságügy borzasztó állapotának volt kifolyása.
III. Károly reformjai óta e téren nem történt semmi. Megmaradt a régi törvénykezési rend sokféle fórumával, külön-külön nemesek és nem nemesek részére. A mi még nagyobb baj, az igazságszolgáltatás össze volt olvasztva a közigazgatással, a szabad királyi városok kivételével a nemesi rend tartotta kezében mindkettőt. Az egész berendezés oly szorosan összefüggött az alkotmánynyal, annyira egy volt vele, hogy József csak akkor foghatott e művéhez, midőn azt az alkotmányt voltakép már nem létezőnek tekintette. 1785 nyarán, a királyi biztosok kinevezése után, rendezi az igazságügyet. Először csak gyorsitani akarja a pereket, és jobb birákról gondoskodik a felső törvényszékeknél. Csakhogy e czélból meg kell változtatni a curia és a királyi tábla egész szervezetét. A magyar felső biróságok összes középkori sallangja, táblai bárók, praelatusok, protonotariusok intézménye megszűnik. A birákat csak a király nevezheti ki, azért hogy dolgozzanak. Kinek nem tetszik, elmehet. A juratusokat kizárja az ülésekről. „Nem lehet tűrni, hogy a curia tovább is birkaakolhoz hasonlitson, hol a tanteremből jövő szakálltalan emberek a legjobb és legtapasztaltabb birákon gyakorolják élczeiket, mi által a szavazásban is akadályozzák őket, a fiatal emberek pedig egyenesen vakmerőségre és dölyfre neveltetnek.” Új törvénykezési rendet ir elő, melynek előadására Kéler Zsigmond ügyvédet küldi a pesti egyetemre.
E rendtartás csakugyan egyszerű és következetes. Úgy a nemesnek, mint a nem nemesnek három instantia áll rendelkezésére. Egy biróság sem lehetett első instantia és egyszersmind fölebbezési hely. Az illetékesség miatti oppositio, a pörhalasztásoknak egyik leggyakoribb oka, megszünt. Szigorúan van keresztülvive az az elv, hogy a felperes mindig az alperes birósága elé vigye az ügyet. A felség egyáltalában nem avatkozik a törvénykezés menetébe, egyedűl csak a nemesek megkegyelmezésének jogát tartja fenn magának.
E tisztán formális intézkedésekből folynak aztán a nagyon mélyre ható változtatások. A rendkivűli biróságokkal együtt megszünteti az egyházi consistoriumok és az akadémiai hatóságok biráskodását is. Fiuméban és Budán váltótörvényszékeket állit. A bonyolódott birtokviszonyok végleges tisztázására telekkönyv felállitását rendeli el. Hogy fér meg a váltó és a telekkönyv századokon át tartó perekkel és az ősiséggel?9 Vagy az ősi alkotmánynak kellett győznie, vagy a császár ujitásainak. Ő mindent megtesz e győzelme előkészitésére. Mint a felső hatóságoknál, úgy a megyénél is elválasztja az igazságszolgáltatást a közigaztatástól. A congregatiók és sedriák birósági hatásköre csak úgy megszünik, mint a politikai. A császár egy ideig azon gondolkozott, hogy a megyei törvényszékeket egészen megszüntesse és a büntető törvénykezést a vidéken is a városi magistratusokra bizza. Ez által a törvénylátás teljesen kiesett volna a nemesség kezéből. A kormányszékek felszólalására mégis megtartja a megye törvényszékeket, úgy polgári, mint büntető ügyekben. Ilyen törvényszéket 38-at állit Magyarországon, 11-et pedig Erdélyben. A városok külön törvénykezése épúgy megszünik, mint az uradalmak patrimoniális törvényszéke és pallosjoga. Azelőtt a bakó hozzátartozott a megye, a város, a nagyobb uradalom statusához, most egész Magyarországon elég lesz öt hóhér.
Az összes biróságok a hétszemélyes tábla alá rendeltetnek, mely saját felelőssége mellett ajánlja a birákat kinevezésre. Ilyen módon a magyar igazságszolgáltatás egysége és különállása megmarad, sőt még a testületi befolyás, a nexus sincs belőle kizárva. Igaz, hogy a császár sohasem bizott meg teljesen a magyar törvényszékek igazságosságába, sőt egy izben német commissariust akart küldeni a curia és a királyi tábla megvizsgálására.
Hogy mennyire összetartó volt még akkor is a birói szervezet, és mennyire képes, ha nem is a cselekvésre, legalább akadályozásra, különösen a telekkönyv története bizonyitja. A császár már 1785-ben, többi. reformjával együtt, elrendeli ennek felállitását. A curia teljes ülésében protestált az ellen. A birákat, igy okoskodik, nagyon bajos helyzetbe sodorja ez a parancs, mert esküjök a törvények megtartására kötelezi, másrészt pedig jobbágyi hűségük a legfelsőbb parancsok teljesitésére készteti őket. Különösen a hiteles helyek okleveleinek áttétele ellen tiltakozik; mert az törvénybe ütközik. A császár nem enged, megszünteti a hiteles helyeket és egy országos telekkönyvet és levéltárt állit fel Budán, melynek elnökéül Kéler Zsigmondot nevezte ki. A császár szándéka szerint 1786 május 1-én kellett volna működését megkezdenie ez intézetnek, később 1788 november 1-jét tűzi ki végső terminusul. Tényleg még az acták összehordása sem volt befejezve, midőn halála véget vetett az egész tervnek.
Nagyobb eredményt ért el a házassági jog szabályozásánál. Ő a házasságot tisztán mint polgári szerződést fogja fel. Hanem a polgári házasság kötelezővé tételére nem gondol. Oly szerződésnél, mely annyira megköveteli a felek erkölcsi erejét és szilárdságát, az államnak a lehető legteljesebb garantiát kell óhajtania. Ezért ő szükségesnek tartja az egyházi szertartásokat, de a pap mint állami hivatalnok működjék és hajtsa végre az ő rendelkezéseit. Mivel pedig patensének több pontja, különösen a rokonsági fokozatokról és a vegyes házasságokról szóló, ellenmondott az egyház törvényeinek, gyakran kényszeritéshez kellett nyúlnia. Még az annyira szelid, engesztelékeny primás is kénytelen volt áldását megtagadni egy vegyes pártól és a császár megrovását vonja magára. A rozsnyói püspököt, báró Andrássy Antalt, ki megtagadja hasonló esetben a dispensatiót, letétellel fenyegeti, a legkeményebb szavakkal illeti és 500 arany birság lefizetésére itéli, mely összeget a várakozó jegyesek kapják jutalmul állhatatosságukért. Ily módon kierőszakolja a magyar társadalom egyesitését a connubium által. Egységes, minden felekezetre érvényes házassági törvénye nem élte őt túl, de a protestánsoknál egészen az utolsó évekig, midőn szintén egységes házassági jog jött létre, az szolgált érvényül.
Az állami hatalom ismét saját körébe vonta a társadalmi életnek egyik legfontosabb tényét. A házassági ügyeket a világi törvényszékek előtt kellett tárgyalni. A tiltó és bontó házassági akadályokat az állam állapitotta meg. Igaz, hogy az egyház törvényeinek szigorú figyelembe vételével. Igy p. o. házassági akadálynak ismerte el a katholikus egyházi rendhez tartozást s a szerzetesi fogadalmat. A házasságot megelőzőleg kötelességgé lett a háromszoros kihirdetés, mely alól azonban a polgári hatóság dispensálhatott.10 Nemcsak, hogy az állam kiterjesztette határainak körét, hanem az által, hogy a felekezetektől függetlenűl járt el oly ügyben, melyet addig kizárólag azok igazgattak, előmozditotta a nemzet egységét a felekezetiség rovására.
Történeti tény, hogy a codificatio megkezdésére a büntető törvény a legalkalmasabb. A társadalom, bármennyire széttagolt, mégis egységet képez az ellene törőkkel szemben. Mégsem annyira bonyolódottak és a társadalom mélyébe hatolók a criminalis jog kérdései, mint a polgári, magán és különösen az örökösödési jogéi. Itt még az is elősegitette a törvényalkotást, hogy magyar büntető codex voltaképen nem volt, részben a szokás, részben az osztrák eljárás döntött, továbbá az, hogy a gyakorlat kegyetlen szigorúsága, melyről már volt alkalmunk szólani, már nagyon is ellenmondott a műveltebb körök érzésének. Még 1786-ban előfordult, hogy Pozsony városa egy gyilkost arra itélt, hogy előbb a városháza előtt izzó harapófogóval csipdessék, aztán kerékbe törjék felűlről lefelé, végre kerékbe fonják. Máramarosmegye egy négyszeres gyilkost szintén kerékre itélt, de alulról felfelé, mi a kivégzésnek lassúbb és borzasztóbb módja. A pallosjognak az uradalmaktól való elvétele és a kegyelmezési jognak a királyi biztosokra való ruházása jelölte az első lépést az emberi élet nagyobb kímélése és a bűnök és büntetések közti helyesebb arány felé.
József elvben ellensége volt a halálos büntetésnek, nem sentimentalismusból, hanem mert borzasztóbbnak vélte a hosszas szabadságvesztést a gyorsan végződő halálos kinnál. Fegyházbüntetés, hajóvontatás, mi körülbelül a bagnonak vagy gályarabságnak felel meg, bélyegzés és testi fenyiték voltak rendes eszközei a súlyosabb bűnösökkel szemben. A magyar biráknak gyakran veti szemére, hogy könnyelműen itélnek halálra és 1787-ben kizárja a candidátióból azokat, kik e hibába estek. A nem nemesek irányában tapasztalt szigorúságot annál megrovandóbbnak találja, mert észre veszi, hogy főrangú bűnösökkel meg igen enyhén bánnak. A Magyarországon szinte vérré vált osztályok szerint való igazságszolgáltatás ellen egész lénye fellázad.
Mindezen úgy akart segiteni, hogy behozza az Ausztriában 1787 január 15-ikén közzétett új büntető törvénykönyvet. E szerint a büntetésben csak a szabadakarat és a beszámithatóság tehet külömbséget, de nem a bünös rangja és rendje. Sőt kimutatható az az iránya, hogy épen azon büntetteket torolja meg aránylag igen szigoruan, melyeket inkább a társadalom előkelőbb tagjai követhetnek el. A hazaárulásnak 30-tól 100 évig terjedő, bélyegzéssel járó fogház a büntetése. A ki hatósági hatalmával visszaél, súlyos fogsággal és kényszermunkával lakol. Lázadás vagy zendülés főczinkosai akasztófára jutnak. A párbajban elkövetett emberölésnek ugyanaz a büntetése, mint a gyilkosságnak (15–30 év), ha senki sem esett el a párbajban, ugyanaz mint a sebesitésnek (5–8 év). A nem bünbánó öngyilkos nem részesül tisztességes temetésben; azt, a ki öngyilkossági kisérletet követett el, fogságban tartották, mig bünös voltáról meg nem győződött. A gyors lovaglás és kocsizás, a tiltott játék mint kihágások büntettetnek. A sulyosabb büntények miatt elitéltek nemcsak maguk vesztik el a nemességet, hanem az elitélés után született gyermekeik is. Képzeljük el egy hasonló codex hatását mai társadalmunkra, a mely pedig már ismeri az állam követeléseit és a polgári egyenlőség aegise alatt áll, és megitélhetjük, hogy fogadhatták három emberöltővel ezelőtt.
A behozást a császár nagyon egyszerünek véli. „A magyar alaptörvények itt nem okozhatnak aggodalmat, mert a bünösöket és büntetteket mindenütt egyenlőn kell sujtani, egyenlő elvek szerint. „Csak annyiban enged, hogy a hétszemélyes tábla felszólalására eltiltja a nemesek elfogatását, ha csak nem történik mindjárt a bün elkövetésekor. Az I. 9.-t., mely e jogot biztositja, ő is elismeri alaptörvénynek, de a letartóztatás helyett a rendőri felügyelet alá helyezi őket. Ezen megszoritással 1787 vége óta tényleg e codex szerint itéltek biróságaink, bár formailag egészében soha sem fogadták el.
E törvénykönyv az előbbi viszonyokkoz képest nem valami fenkölt humanitás által jelöl haladást. Érdeme inkább abban áll, hogy az ország egész lakosságára nézve azonos törvényt állapitott meg, mely nem ismert kivételt és egyformán sujtott nemest és pórt. Egyuttal elejét vette annak, hogy más is büntethessen, mint az állam. A patriarchalis igazságszolgáltatás legfőbb eszköze, a deres, a császár egy kézirata értelmében megszüntette működését és csak a kanczellária felszólalása mentette meg az ünnepélyes elégetéstől.11
A kivitelben a codex épen nem vált be. Különösen az bántotta a megyéket, hogy aránylag könnyű vétségért, p. o. 3 itcze bor lopásáért is, elvesztette valaki a nemességet. A végtelen hosszú börtönbüntetések és a számtalan bot nevetségessé tették az egész rendszert. Kazinczy beszéli, hogy Hevesmegye 100 évi börtönre itélt egy gonosztevőt. Esztergom-Komárommegye törvényszéke 1789 július 11-én száz évi súlyos börtönre, azonfelül 3 napon át 2 óra hosszat pellengérre és a hóhér által nyilvánosan végrehajtandó botoztatásra itélt meg egy asszonyt. Igaz, hogy a szörnyeteg egy éjjel megölte négy mostoha gyermekét, aztán meg a zsidókra fogta a bünt.
Szirmay Antal, a „Historia Arcana” irója, maga is királyi táblai biró, e szavakkal jellemzi az új büntető törvénykönyvet: „Minden vétségre börtönbüntetés volt szabva. A börtönök oly hamar megteltek, hogy nem volt elegendő az őrök száma. A bünös családja otthon éhen veszett, a népet súlyos adóval nyomta a rabok tartása; a foglyok sokasága feltörte a börtönöket és folytatta a rablást. Ezenkivűl megszünt a halálbüntetés, helyébe a hajóvontatás vagy 100 évi börtön egy helyre való bilincseléssel lépett, mely még sem ijesztette annyira a gonosztevőket. A hajóvontatásnál sokkal többet szenvedtek az égalj változásaihoz nem szokott őrök, mint maguk az edzett elitéltek. Ezenfelül egyenlő vétségért egyformán lakolt nemes és nem nemes. Főbenjáró bünért a nemes elvesztette nemességét, mintha ezen úton is csökkenteni akarták volna a nemesség számát. A szolgai büntetések által megszünt a becsület.”
József maga is érezte a rendszer gyengéit: a sok börtönbüntetést és a vele járó költségeket, hanem a biróságok helyes eljárásától várta ezek orvoslását. Ellenben teljesen meg volt győződve arról, hogy a szigoru és egyforma igazságszolgáltatás hozzájárul majd az előitéletek eloszlatásához és a társadalom büneinek csökkentéséhez. Valójában e törvénykönyve, legalább Magyarországon, épen nem növelte igazságosságának hirét. Ahhoz, hogy az erkölcsökben jelentékeny változást idézzen elő, mi mégis minden ideális codex végczélja kell hogy legyen, nagyon is rövid ideig volt irányadó.
Sokkal óvatosabb volt a császár a szorosan vett polgári törvények átültetését illetőleg. Itt csak egy igen nagy és gyökeres reformra gondolt, mely szervesen összefüggött az egész alkotmány megváltoztatásával. Ha a nemesség elvállalja az adót, ő, mint láttuk, kész volt feloldani a nemesi birtokot minden hűbéres terhe alól. De mig ez nem történt meg, az örökösödési rendhez, az egész birtok alapjához nem nyulhatott.
Igy csak két lényegesebb változást tett, mindkettőt a physiokrata elveknek megfelelőt, a forgalom emelése érdekében. Váltótörvényszékeket állitott fel, melyek hatósága azonban a nemesekre nem igen terjedt ki, minthogy azok birtokát nem lehetett elárverezni, és eltörölte az uzsoratörvényeket. Az ősi alkotmány magánjogi részének reformja egy más korra és más nagy ujitóra, Széchenyi Istvánra maradt. Igy is, tekintetbe véve uralkodása rövidségét, óriási nagy s bámulatosan sokoldalu az ő munkája. Annál bámulatosabb, mert, bár minden elvi alapon áll és egy rendszerhez tartozik, bár minden a philosophia és az emberszeretet parancsaiból fakad, sehol sem hiányzik a gyakorlati irányzat sem. Nemcsak az állam formájának megváltoztatása forog szóban, hanem az emberek lelkének javitása is. József nem nézett sem rangra, sem rendre, sem fajra és felekezetre. Előtte két nemzet volt: a jó és a rossz. Úgy akarta, hogy alattvalói a jóhoz tartozzanak; ha szükséges, kényszeriteni akarta őket erre.
Jellemének legkirivóbb sajátságaihoz tartozik a türelmetlenség. Nemcsak akarta a jót, hanem akarta, hogy az mindjárt életbe is lépjen. Gyönyörködni akart alkotásaiban. A bécsi Augartenbe nem csemetéket; hanem már felnőtt fákat ültettetett. Államférfiui pályája kezdetén 10 évet tüzött ki határidőül, mely alatt minden reformját végrehajtja. És a mig uralkodott, napról napra új tervekkel áll elő, új módokat talál a régebbeknek foganatositására, egyre űzi, hajtja tisztviselőit, egyre új rendeletekkel halmozza el alattvalóit. Lelkének e sajátságából következett, hogy ő, ki mindent a mától, a mostani nemzedéktől várt, nem méltatta kellő gondra a jövő generatiót, az iskolát. Anyja a jövőnek él, ő a jelennek; anyjánál a nevelés elsőrangu politikai feladat, nála csak egyike az alárendeltebbeknek, a melylyel úgy szólva csak becsületből foglalkozik. Mégis csak az ő vasakarata és administrátiójának ereje gyökereztette meg nálunk anyjának nemes ültetését.
Addig az iskola első sorban az egyházi és rendi érdeket szolgálta. Vallásos udvari embert vagy polgárt nevelt. Most mint az állam eszköze tanit, hogy növendékeit képesitse. A köznemesség és a jobb módú polgárság fiai ellepik az iskolát. Az oktatás költséggel jár és ez a költség nagy tényező volt abban, hogy a vidéki ember terménygazdaságát pénzgazdasággá alakitsa át. A gymnasiumból kikerülő ifjúnak, a „Ratio Educationis” szerint, szépen, helyesen és gyorsan kell irnia, szabatosan kell magát kifejeznie latin, német és más hazai és szokásos nyelvekben; gyakorlattal kell birnia az egész arithmetikában és különösen a gazdasági számitásokban; ismernie kell hazáját és a többi császári kir. tartományokat; meg kell értenie mindazt, a mit a föld négy részéről és különösen Európáról legszükségesebb tudni; helyesen kell itélnie Magyarországnak, az örökös tartományoknak és a császároknak történetéről és a külföldi népek ügyeiről és eseményeiről; végre bárhol jár, meg kell különböztetnie e természeti tárgyakat, különösen az ásványtanhoz tartozókat és a miket addig tudomány hiján lábbal tapostak, meg kell becsülnie. Tisztán rationális oktatás, melyben a czélszerü ismeretek mellett alig jut hely az elme képzésének, a sziv és kedély gazdagitásának.
Mint az oktatás tárgya, úgy megváltozott a világi állami tanitással együtt a tanulói élet is. Megszünt, vagy legalább meglazult az a régi convictusi fegyelem, melynek köpenye alatt annyi kicsapongás fért el. A budai egyetem ifjai látogatják a bálokat, mi nagy költséggel jár, aztán elzálogositják ruháikat, melyeket alig váltanak ki valaha. Egerben körüljárnak éjjel a diákok és elverik az éjjeli őröket. Szigorú rendszabályokat kell alkalmazni a gatyában járó, csunyákat éneklő, lármázó, nagy botokkal felfegyverzett, ablakot betörő diákság ellen. Mégis oly nagy köztük a fegyelmetlenség, hogy 1784 nyarán egyszerre 25 jogászt és bölcsészt kellett átadni a megye fenyitő kezének. A magyar hatóságok meg akarták szüntetni e féktelenséget, de a tanügyi bizottság, melynek élén a tudós Van Swieten, a hires orvos fia állott, a kihágások miatt nem akarta korlátozni a szabadságot. A magyar ifjuság hibái, mint látjuk, nem túlfinomodásból eredtek, hisz még a tánczot is megvetette, és „sarmata előitéletből”, mint a császár mondja, komédiának nézte, hanem durvaságból. Ezt a külföldi ruhadivat elfogadása nem tüntette el egyszerre. Hanem az újitás ellenségei azt, a mi csak most lépett teljesen a nyilvánosság elé, az új aera következésének mondták, pedig a régibb korszaknak volt érett gyümölcse.
Kazinczy Ferencz.
1791-iki metszet után. Toldy Ferencz által közölt kőmetszetről
József tanügyi politikájának elveit már 1781-ben kifejti. Az egyetemek számát csökkenteni kell; a gymnasiumokba be kell hozni a nemzeti nyelv tanitását. A gymnasiumok száma túlságos nagy. Irni-olvasni a népiskolában is megtanúlnak; tudós meg úgy is kevésből válik. Nem kell idegen nyelveket tanulni, sem más szükségtelen tárgyakat, ellenben bizonyos jogi előfogalmakat. A tanárok kinevezésénél ne legyen tekintet se vallásra, se nemzetre, csak az érdemre. Az állásokat pályázat útján kell betölteni.
Mint mindenben, itt is az egyformaságot követeli. Tudjuk, hogy Mária Terézia azt csak elvben valósitotta meg, de a protestánsok külön iskolaügyéhez nem igen nyúlt. A tolerantia megadója nem tartja szükségesnek, hogy e pontban kiméletes legyen. Kiadja a rendeletet, hogy vegyes vallású helyeken, hol csak egy iskola van, a gyermekek együtt járjanak. Megköveteli, hogy a protestánsok tanterv, methodus és tankönyvek dolgában teljesen alkalmazkodjanak az állami intézetekhez. Ezeknek fölterjesztéseit nagy jóakarattal fogadja, de az egyöntetüség elvét nem adja fel. Maga a tanügyi bizottság is belátja, hogy a protestánsok ellenmondását különösen az a gyanu idézi elő, hogy az egységes iskola örve alatt voltakép tériteni akarnak. Ezért meg kell alkotni a közös iskolát. A nevelés nem lehet többé egyházi: állami kell hogy legyen, hogy igazi egység jőjjön létre érzésben és gondolatban. A császár el is rendeli, hogy az eddigi és a később felállitandó főiskolák nem a katholikusoknak vagy a protestánsoknak, hanem az egész nemzetnek szánvák. A protestáns tanárokat is a tanulmányi alapból fizetik. A 10 kerületi főigazgató közt 2 protestánst és egy görög nem egyesültet nevez ki.12 Kazinczy Ferencz is mint az iskolai administratio tisztviselője kezdte meg működését. Az egyetemen a bécsi egyetem rendjét és tankönyveit irják elő és a főiskolát egészen függetlenné teszik az egyháztól. A logika tanáráúl protestáns tudóst nevez ki a császár.
Azon szándékban, hogy minden a mi fennáll, az államot szolgálja, útjában találta a nagy tőkével rendelkező, de csak kevés eredménynyel működő nemesi convictusokat. Összehasonlitja ezeket a külföldi egyetemekkel – és még a bécsi Theresianumnak sem kegyelmez meg. Az alapitványokat ösztöndijakra forditja, a melyek adományozásánál nem a származás, hanem az érdem, tehát az állam érdeke legyen a döntő. Ugyanazon szempont alá vonható a tanpénz behozása. Addig a szegény nemes – tekintet nélkül haladására – ingyen tanúlt. Most a tanpénz kiszoritja azokat, kiktől az állam nem várhat semmit. Ebben nagy sérelmet is láttak a megyék, és a tanulók száma a gymnasiumokban és akadémiákban feltünően apadt, 8300-ról 5500-ra szállott alá. Az a czélja tehát, hogy a deákok száma apadjon, el van érve.
Sokkal nagyobb volt az érdeklődése a népiskola iránt. Mária Terézia csak az alapot vetette meg: a munka kivitele az ő érdeme. Százával érkeznek fel évenként a községeknek földesurokkal kötött iskolaalapitó szerződései. Az 1788–89. évben, melyben háború és éhség dühöngött, 25 fő-, 3 rajz-, 3 munka- és 464 népiskolát állitanak fel, a legtöbbet az ország elmaradt vidékein, különösen az oláhság között.13
A tanitók képzéséről már Mária Terézia gondoskodott, most ellátásukat szabályozta az állam. A tanitónak mindenütt külön lakást biztositott. A községnek legalább robotolnia kellett a ház épitésénél. A szükséges anyagot és költséget a földesúr adja, a fuvart és kézi munkát, ha van erdeje, a fát is, a község. Tüzifával részben a község, részben az uradalom látja el; a felvágásról a község gondoskodik. Készpénzfizetés nincs, azt pótolja a tanpénz vagy az a helyett adott termés és a két tehén ellátására való rét és legelő. A hol a tanitó szántóföldet kap, ott annak művelése és az aratás az ő dolga. Nagyobb községeknek külön jegyzőt, harangozót és kántort kell tartani. Ezek tanitsák a leányokat, de alá legyenek rendelve a képesitett tanitónak. Nemcsak állás dolgában legyenek alatta, hanem fizetés dolgában is, mert az ilyen foglalkozásra alkalmas egyének könnyebben kaphatók mint jó tanitók. Iskolát mindenütt kell alapitani, a hol parochia van, és a hol a filiálék nem tartanak külön tanitót, azok is hozzájárulnak a költséghez.14
A tanitók eleinte csak igen kevés ismerettel birhattak. Maga a ratio educationis is a szegényektől és közepes tehetségektől várja, hogy e pályára lépjenek. E hiány pótlására rendeli József az igazi népnevelőt, a papot. Az állami papnevelő intézetekben rendes tantárgy volt az elemi iskolák módszere. A pap tehát megtartja, sőt növeli befolyását az iskolára, de nem mint egyházi ember, hanem mint állami tisztviselő. A protestánsokra ezek az intézkedések nem igen vonatkoztak, ott elég jó karban volt a népiskola ügye. A görög vallásuaknál ellenben mindent az alapján kell kezdeni, és ott József sokban eltér rendszerétől, csakhogy az elmaradt községeket, különösen az oláhokat, iskolaalapitásra birja. A hol szegény a község, a tanulmányi alap segiti. Annyira megy a császár gondoskodása, hogy példának okáért a ferenczrendiek klastromát rendeli a fölállitandó temesvári gör. n. egy. papi és tanitói seminárium hajlékáúl. Ennyi jótétemény fejében áldozatot is követel, behozza az iskolakötelezettséget. A császár meghagyja azon szülők megbüntetését, kik gyermekeiket nem járatják iskolába.
Most már a nőnem nevelésére is kiterjeszkedik az állam gondoskodása. Addig a katholikusoknál csak az apáczák foglalkoztak a leányok tanitásával, és ezek feloszlatása után más intézeteket kellett felállitani e czélra. A műveltség emelkedését mutatja, hogy maga a lakosság is érzi e szükséget. A császár 1787-ben az összes még megmaradt apáczaiskolákat a tanügyi bizottság alá rendeli. Mindenütt egyforma legyen az oktatás, egyforma a vallási gyakorlatok megtartása és a fegyelem is. Minden tanügyi kerületben egy-egy leányiskola állitandó fel, 3 osztálylyal, hol a női kézi munkát is tanitsák. Hogy tanitónőkben ne legyen hiány, az alapitványt élvező leányokat kötelezték arra, hogy 6 éven át mint tanitónők működjenek. Leányiskolák alapultak Pécsett, Pozsonyban, hol egy Lebrun nevű nő állitott leány-pensionátust, a császár segélyével, és Pesten, hová a váczi angolkisasszonyok költöztek át, kikhez 262 leány járt. Ugyanott a császár nemcsak a nagy Újépület egy részét szánta leányárvaháznak és iskolának, hanem külön leánynevelőt is akart alapitani, ha erre fundust találnak. Azonfelül szándéka volt Varasdon is létesiteni egy intézetet és még egyet a protestánsok részére.
Az egyház ügyében a katholikusok állottak ellen a császárnak, az iskola dolgában a protestánsok, különösen a reformátusok. Midőn biztositották őket arról, hogy gyermekeikkel a közös iskolában jól bánnak, azt válaszolták: annál rosszabb, mert mennél jobban kedvükben jár a más hitü tanár, annál jobban elhisznek neki mindent és veszélybe jő hitük is. Ellenállásuk oly szivós volt, hogy a lényeges egyesitést csakugyan meg birták halasztásukkal akadályozni.
És valljuk meg, nagy erkölcsi alapja volt az ellenállásnak. A népiskoláknál, mint láttuk, nem igen volt szükségük az állami beavatkozásra, a felsőbb iskoláknál pedig igen nagy volt ennek az ára: az egyedül képesitő német nyelvnek uralomra jutása. Ezen ellenállásban pedig egyetértenek velök a katholikusok. A császár igy valóban egyesitette a nemzetet, de nem a közös iskolában, hanem az ellene való visszahatásban. Az új iskolának, a régihez képest, a német nyelv adta volna meg tartalmát. Ez pedig mégis kevés volt ahhoz, hogy hatalmas testületek letegyenek érte legszentebb vallási és műveltségi traditióikról.
Nem valami magas tudományos és irodalmi műveltség lebeg a császár szeme előtt, hanem tisztán csak a praktikus haszon, a czélszerűség. Ezt szolgálja a német nyelv is. Tanulására legfőbb inditó okká az érdeket teszi, nem a műveltségi, hanem a gyakorlati érdeket. Mihelyt államositva vannak az összes hivatalok, behozza, a mire eddig Magyarországon az egyházi pályán kivül példa nem volt, a képesitést, qualificatiót, 1787 július 11-ikén kelt rendelete szerint ezentúl csak jogvégzett, iskolai bizonyitványnyal ellátott ifjak nyerhetnek alkalmazást a politikai kormánynál. A jogi tanfolyamra is csak az bocsátható, ki a philosophiát már elvégezte. Hogy az érdem jutalma annál biztosabb legyen, a tanügyi igazgatók közöljék évenkint a királyi biztosokkal a legjobb tanulók jegyzékét. Az átmenetet csak az enyhiti, hogy azoknál, kik előbb is szolgáltak, eltekintenek a qualificatiótól. Megyéhez és kormányszékhez csak képesitett ifju juthatott. A városoknál is megkövetelték, hogy legalább a tisztviselők egyharmada birjon jogi képzéssel. Természetes, hogy ezzel együtt a származás és a felekezet, mi előbb egyedül döntött, megszünt qualificatió lenni. „A képesség és becsületesség mindenkit inkább tesz hivatalra alkalmassá, mint a nemesség” irja a császár, midőn a nem nemes Heimbuchert kinevezi Bereghmegye alispánjává. A kir. administratió már oly terjedelmü volt, hogy évenkint átlag 812 emberre teszik a szükségletet. Ezek közt 398 alkalmaztatik a politikai, 124 a kamarai és 290 a birósági hivataloknál.
Mindez, különösen az igazságosság szellemében foganatositva, kétségtelenül javára vált az országnak. El lett volna érve az, mihez különben csak nagy forradalmak árán jutnak a nemzetek, hogy a tehetség eljuthat az őt megillető polczra. Csakhogy a császár a tisztán tudományos képesités mellett, rendszere értelmében, felvett egy másikat is, a mely amannak jó hatását nagyrészt megsemmisitette. A német ügykezelés szükségessé tette a hivatalnokokra nézve e nyelv teljes birását. Ezért nemcsak a belépő deákoktól követelték ezt a képességet, hanem a már beirt deákoknak is 3 év alatt el kellett sajátitani ezt a nyelvet. Az egyetemen minden facultáson, a theologiát kivéve, németül folyt a tanitás. A volt tanárok egy része helyébe ujakat hoztak Ausztriából. De még iskolamester sem lehetett más, mint a ki a német nyelvet birja és a normális methodust ismeri.
Tényleg a tanügynél, a kormányzatnál, sőt a megyéknél is életbe lépett a német nyelv uralma. Csak az igazságszolgáltatás terén kellett mind uj halasztást adni, mert a „populus Verbőczyanus”, a birák és az ügyvédek tömege sehogy sem birt eligazodni a „monarchia” nyelvén. Még 1788 elején is a birói karnak csak igen csekély részét képezték a németül tudók. Nyolcz megye törvényszékénél épen senki sem birta a német nyelvet. Mindezeket tekintetbe véve a császár végre 1790 november 1-ét tüzi ki utolsó határidőnek, a melyen túl minden törvényszéknek németül kell tárgyalnia. Addig is szorosan megtiltja, hogy németül nem tudó nyerjen hivatalt vagy ügyvédi oklevelet. Az az ügyvéd vagy az a biró, ki addig sem tanúl meg németül, nem gyakorolhatja többé hivatását. A deák nyelvü prókátorvilág, hazánk specialitása, igy kihalásra volt kárhoztatva. Ekkora nyomás kellett ahhoz, hogy felébredjen a kivánság a magyar nyelv emelésére. Először 1788-ban nyilvánitják azt az óhajtást, hogy a törvényszékeknél az anyanyelvet használják.15 A német lett uttörője a magyarnak.
Néhol a hatóságok tőlük telhetőleg előmozditják a császár szándékát. Igy példának okáért a jászkúnok évi 300 frtot ajánlanak fel egy német nyelvtanitónak, mert külömben ők nem tanúlhatják meg ezt a nyelvet. A lugosi gör. kel. egyház még egy második német nyelvtanitót is fogadott, és elhatározta, hogy iskolájában csak a vallást és az egyházi éneket tanitsák nemzeti nyelvükön. De előfordul az is, hogy „a Csernátoni lovas katona renden valók, Duló András és Cseh Elekné tiltják a mestert, hogy gyermekeiket német nyelvre ne tanitsa”, a miért, „a kompániai tiszt úrnak a megzabolázás végett által irni rendeltetik”.16
József iskolai rendszere mindössze sem sokat lenditett hazánk culturáján. Mint Zemplénmegye egész helyesen megjegyzi, a német nyelv nem egy a műveltséggel. A germanizálás miatt az állam elhanyagolja a másik és fontosabb czélt: a tanitást.
És mégis szellemi tekintetben alig élt hazánk addig annyira termékeny és munkásságra ösztönző időszakot, mint József császár időszakának évtizedét. Az erkölcsi, politikai, anyagi élet minden kérdése szóba jött; az addig lomhán folyó közélet minden téren eszmei magaslatra emelkedik. A milyen absolut a császár tetteiben, annyira fenntartja az irás és a szó szabadságát. A bécsi pamphletirodalom, mely őt magát sem kimélte, óriási terjedelmüvé nőtt, és a censura hiánya Magyarországon is éreztette áldásos hatását. Soha nem vált oly becsessé a magyar nyelv a nemzet előtt, mint épen akkor, midőn kimondták reá a halálos itéletet.
Első sorban az irodalom látta hasznát a magyar szó ezen megbecsülésének. Meg kellett mutatni a világnak, és mindenek fölött a magyarnak magának, hogy ez a nyelv, melyről legfelsőbb helyen kimondták, hogy nem elég művelt, épen oly alkalmas a pallérozodásra, a csinosodásra, mint Európa bármily más nyelve. Ha még remekeket nem is mutathatott fel, minden esetre képes volt már arra, hogy az emberiség műveltségének kincsét magába fölvegye és tovább terjeszsze. Ebben és nem másban áll a Bessenyeyek és Kazinczyak örök érdeme. Bessenyey, a mellett hogy a franczia eszméket követi, megbecsüli a hazai nyelv törzsökösségét, Kazinczy ellenben a külföldi tartalomnak és formának feláldozza nyelvünk eredeti szépségét is. Már az is mutatja az irodalomnak, az általános műveltségnek fejlettségét, hogy különböző iskolák tünnek fel, kűzdenek az érvényesülésért. Mindazon nagy műveltségi áramlatoknak, melyek nemzetünkre hatottak, megvan a hatása irodalmunkra is. A latin költészet cultusát leginkább a régi állapotok emberei gyakorolják. Nem véletlen, hogy a classicus iskola tagjai csaknem kivétel nélkül papok. Jellemző, hogy köztük a legnagyobb tehetség, Ányos Pál, az, ki legerősebben támadja meg a „kalapos királyt”. Bessenyey és testőrtársai, továbbá Orczy és Péczely, a könnyed divatos franczia múzsa terményeit ültetik át. Kazinczy fogékonysága mindenre kiterjedt, de legnagyobb hatással mégis az épen akkor legszebb virágában lévő német classicus irodalom volt reá. A magyar szellem érintkezése a legkiválóbb irodalmakkal helyre volt állitva. És ugyanakkor, midőn a külföldi hatás, akár a görög-latin, akár a franczia-német, annyira érezhető a művészi emelkedésre törekvő költők és irók minden munkáján, szükséges ellensúly gyanánt jelentkezik a népies irodalom is. A hazai tárgyak szeretete nem halt ki a magyarság szivéből. És bármi távol estek egymástól a külömböző irányok képviselői műveltségben és életnézetben, az anyanyelv közös művelése egyaránt a hazafiság apostolaivá avatta őket. A modern magyar irodalmat és művelőit úgy szólva már megszületésekor az a dicsőség veszi körül, mely csak azoknak jut, kik nemesen, önzetlenül, félreértésnek és üldözésnek téve ki magukat, szolgálnak egy igaz, de, elveszettnek itélt ügyet.
Bessenyei György aláirása „Az ember próbája” czimű munkájáról.
A kézirat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum kézirattárában, 136. quart. hung. jelzet alatt
Másodszor, az irók, a magyar szó hirnökei, törekvésükben, munkájukban nem voltak elszigetelve. Még az aristokratia sem vált el teljesen a nemzettől, az 1760 óta folyó szellemi és anyagi gyarapodás pedig mind számosabbakat tett az új műveltség részeseivé. Magyarországon Mária Terézia ideje óta ismét volt, a mit művelt társaságnak nevezhetünk. A tudományos és általában a szellemi kérdésekkel való foglalkozás soknak vált már valódi szükségévé. A társas életben mind nagyobb részt vesznek már a nők is, és nemcsak a külső formáknak, hanem bizonyos tartalomnak elsajátitása is kötelessége lett azoknak, kik a jó társasághoz akartak tartozni.
És a mi fő, ez a társaság egységes volt, egységesebb mint valaha Mátyás király ideje óta. Azok a felekezeti és pártellentétek, melyek századokon át szétszakitották ezt a nemzetet, nem szüntek ugyan meg, de a közös veszélylyel szemben mintegy fegyverszünetre léptek. Voltakép csak a városi polgárságnak és a köznemességnek egy aránylag csekély része volt az, mely a császárt árkon-bokron követte. Egymást oly villámgyorsan követő parancsai nem hagytak érintetlen sem katholikust, sem protestánst, sem kuruczot, sem labanczot. Igaz, hogy épen a légműveltebbek rajongtak az új eszmékért. De ezen új eszmék közt első helyet foglalt el a szabadság, az alkotmányosság is, melyet a császár lábbal tiport.
Ányos Pál aláirása 1782 ápril 15-iki levelén.
Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum kézirattárában
Történelmi szempontból véve, ez a legnagyobb válság, melyen hazánk Géza vezér és Szent-István ideje óta átment. Nemcsak intézményei, hanem a nemzet uralkodó részének szelleme is teljesen elütöttek mind attól, mit a kor legjobbjai helyesnek tartottak. Magának az országnak jóléte nem fejlődhetett ki teljesen ez intézményeknek és e szellemnek súlya alatt; függetlensége meg épen nem talált védelmet. És a mily nehezen esik kimondanunk: az ilyen nemzetre, mely kiváltságát, őnző érdekét egyedüli életczélnak tartja és hirdeti és az emberiség nagy háztartásában semmi szolgálatot nem teljesit, nem várhat más mint halál, pusztulás. Az idegen eszmék, egy hatalmas és nagy tehetségű fejedelem által képviselve, szinte ellenállhatatlan erővel törnek elő. Mi több, magának a nemzetnek szellemi előkelősége is meg van győződve arról, hogy a régi intézményeknek bukniok kell; hogy a régi gondolkodás idejét multa. A nemzet mintegy elvesztette létének erkölcsi alapját. És a mi a válságot a pogány korénál súlyosabbá teszi az, hogy akkor maga a magyar fejedelem válik az újitás előharczosává és igy legalább a nemzetpolitikai önállóságát nem fenyegeti veszély, most pedig a régi állapotnak szükséges megdöntése nemcsak az idegen szellemnek, hanem az idegen uralomnak jelöli diadalát.
De azonos-e a kiváltságnak, az elnyomásnak, a felekezetiségnek és pártoskodásnak nemzetrontó szelleme magával Magyarországgal? Szükséges-e, hogy idegen lásson itt törvényt, hajtsa végre az itéletet, melyet a kor szelleme, a humanitás érdek mondott ki? Nem válhatnak-e azok az eszmék, melyekhez Európa nagy nemzetei boldogulásukat, életüket fűzték, Magyarországra nézve is a megújhodásnak, a szellemi és anyagi megerősödésnek bő forrásaivá? Nem uralkodhatik-e e földön törvényes rend, igazság és jólét anélkül, hogy a magyar megszünnék magyarnak lenni? A nemzet léte, jövője függött ezen nagy kérdések megoldásától.
Csak ha e viszonyok belső összefüggését tekintetbe vesszük, méltányolhatjuk teljesen azon férfiak tevékenységét, kik itt a műveltségnek, a magyar műveltségnek teremtettek hazát.