II. Katalin.
Csemezov szentpétervári rézmetszőnek 1762-ben Pietro di Rotari festménye nyomán készült metszete után. Eredeti példányról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Orosz szövetség. Belga felkelés. József és Katalin. A török hadat üzen az orosznak. József részvéte. Tervei. Kiáltványa. Belgrád meglépésének terve. A császári sereg. Ellátása. A sereg szelleme. A termények elrejtése. A cordon. Lacy hadakozási módja. Török betörés. Zavar a táborban. Koburg. A császár betegsége. Poroszország és a magyar elégedetlenek. A szász-weimari herczeg. Országgyűlés terve. A háború terhe. A nép elégedetlensége. Az ujonczozás nehézsége. Katonai executio. A császár szándékai. Belgrád elfoglalása. Az ország ébredése. Magyar nyelv és ruha. A megyegyűlések. Ellenzék. A kormány megszünése. Belgiumban győz a forradalom. A császár dietát igér. Magyar rescriptum. A megyék a rendszer ellen. Franczia jelszavak. A forradalom veszélye. Kaunitz beavatkozása. A császár visszavonja, háromnak kivételével, összes rendelkezéseit. József halála
A reformok előhaladását, a rendszer győzelmét mi sem mozditotta elő annyira, mint Európa általános politikai helyzete. A monarchia teljes békét élvezett. A 300,000 zsoldos, kiket, Ányos Pál szavai szerint, a „kalapos király” tart kenyerén, készen állott bárminő belső mozgalom elfojtására. József annyira biztosnak látja helyzetét, hogy 1786-ban, Nagy-Frigyes halála után, arra gondol, hogy Poroszországgal, mely már nem félelmes, örökös belső szövetségre lép. Igy a két német nagyhatalom törvényt szabhat az egész világrésznek. Csakhamar azonban ismét az a felfogás győzött, melyet Kaunitz képviselt, hogy t. i. a bécsi és berlini udvarok egymásnak természetes ellenségei, és hogy a császárnak az orosz szövetséghez kell ragaszkodnia.
Ezt a szövetséget még jobban megerősitette II. József utazása a czárnéhoz, 1787 nyarán. Együtt utazták be a töröktől ujonnan elfoglalt Fekete tenger melléki vidékeket, hol Potemkin herczeg úrnője meglepetésére már valami látszatát létesitette a kulturának. II. Katalin politikájában állandó volt a Konstantinápolyra való törekvés. Az volt a meggyőződése, hogy a félhold bukása és a görög császárság feltámadása csak igen rövid idő kérdése. A chersoni kikötőnél, melyet akkor épitettek és melyet a két uralkodó együtt meglátogatott, az a tüntető felirat diszlett: út Byzant felé. E tervének végrehajtását mi sem mozdithatta annyira elő, mint a császár tevékeny szövetsége. József ellenben teljesen át volt hatva a béke szükségéről. Reformjait csak az biztosithatta, országainak jólétét csak az szilárdithatta meg. Békeszeretetében még jobban megerősitette az a hir, mely ép utazása idejében érkezett hozzá, hogy Belgiumban komoly zavargások törtek ki. Ott az állami papnevelés behozása ingerelte a végletekig a rendi szabadságok megtörése által már különben is izgatott lakosságot. Minthogy a császár engedésre nem is gondolt – Kaunitz előterjesztését, melyben engedékenységet ajánlott, széttépte – hadseregének egy részét oda kellett küldenie. Másrészt teljesen átértette, mit jelent az orosz terjeszkedési vágy, és milyen veszélyt rejt a monarchiára nézve. Belátta, hogy Konstantinápolyban még a török reá nézve a legkényelmesebb úr, és hogy az orosz hatalom megszilárdulása a Balkán-félszigeten örökös fenyegetés lesz Ausztria ellen. Mindezen okokból Chersonban a békének volt szószólója. A czárnő sem igen gondolkozhatott máskép. Az újonnan szerzett területek művelése, melyre oly büszke volt, a háború által legalább is megakad, és a mi még súlyosabban nyomott a latba, az orosz hadsereg nem volt valami fényes karban.
II. Katalin.
Csemezov szentpétervári rézmetszőnek 1762-ben Pietro di Rotari festménye nyomán készült metszete után. Eredeti példányról
Hanem e diplomatizálásnak csakhamar véget vetett a török nemzeti érzület erélyes nyilatkozása. A kucsuk-kainardzsii béke óta folytonos engedményeket tett a porta. Lemondott Bukovináról, majd Krimiáról is. De 1784-ben már megtagadja József kivánságát; hogy mondjon le az Unna melléki Boszniáról. Azóta a nemzeti és vallásos lelkesedés Stambulban mind nagyobb lobbot vetett. A szultán trónját koczkáztatja, ha tovább is gyáván meghajlik a gyaurok követelései előtt. Azon hirre, hogy Oroszország a Kaukázusnak még független mohamedán lakossága leigázását késziti elő, az erélyes és ügyes Juszuf nagyvezér; a háborús párt feje, kerekedik fölül. 1787 augusztus 24-ikén a szultán megizeni a háborút az oroszoknak, kiknek igazságtalan eljárása „a háborút a moszlimok kötelességévé tette, Mohammed törvénye szerint”.
A császárt szerződése arra kötelezte, hogy háború esetén 30,000 emberrel segiti Oroszországot. A diplomatiai helyzet majdnem azonos volt azzal, melyben 1737-ben nagyatyja, VI. Károly császár háborúba keveredett a portával. Választani kellett: csak a kikötött segédcsapatokat állitsák-e sikra, vagy pedig a monarchia egész hadi erejét. Az első eset a kényelmesebb, de akkor a monarchia mint másodrendű hatalom tünik fel Oroszország mellett. Ha pedig az egész hadsereg részt vesz a háborúban, nagyobb a koczkázat, de nagyobb a várható eredmény is. Tudjuk, mint határozott a bécsi udvar ötven évvel előbb. József sem tett máskép. Pedig a kettőnek keleti politikája közt óriási a különbség. Eugén diadalainak még friss benyomása alatt akkor a császárság látszott még a török hatalom természetes megdöntőjének és utódjának. Az orosz még csak alárendelt szerepet játszott. Most ellenben, mint láttuk, József maga sem akarja Törökország bukását. Szinte a Nemesis művét láthatjuk abban, hogy ő, ki még akaratának jelentéktelenebb nyilvánitásaihoz is egész lényét kötötte, életének legvégzetesebb elhatározását saját akarata, saját érdeke ellenére irta alá.
Ez elhatározásában nagy része volt annak, hogy a muszka hatalmat túlságos nagyra becsülte, szinte ellenállhatatlannak tartotta, másrészt pedig meg volt győződve Törökország közeli végleges felbomlásáról. Mindkét véleménynek az ő személyes politikája volt az alapja. Amott az uralkodó korlátlan hatalmát látta a parancsolásban és végrehajtásban; emitt a szervezetnek majdnem teljes hiányát. Hogy mennyit tesz ki a nemzet lelkesedése, arról neki ép oly kevéssé volt fogalma, mint bármi másról, mi nem foglalható statisztikai táblázatokba s hivatalos rubrikákba.
Győzelem esetén Bosznia elfoglalására számitott, melyhez azután a Velenczétől megszerzendő Dalmácziát akarta csatolni. Meg is bizta már 1787 elején Pray Györgyöt, dolgozza ki oklevelek alapján a magyar korona jogainak kimutatását Szerbiára, Boszniára és Bulgáriára, majd Moldvára, Havasalföldre és Beszarábiára is.1 Egyáltalában elődjeinek, a koronás magyar királyoknak módjára ő is meg akarja ujitani a Balkán-félszigeten a magyar uralom dicső hagyományait. Egy kiáltványában, melyet 1787 októberben bocsátott közzé, a bosnyák, szerb és oláh bojároknak és földesuraknak mindazon előjogokat biztositja, melyekben a magyar nemesek részesülnek. De azért Magyarországnak egyáltalában nem adta tudtára, hogy itt nemzeti háboruról, az ország védelméről, esetleg ősi birtok visszafoglalásáról van szó. A magyar regementek csak úgy indúltak a Száva mellé, mintha Belgiumba vagy Lombardiába mennének.
Még a háboru megüzenése előtt, számitva a keresztyén lakosság támogatására, kisérletet tétetett Belgrád várának meglepés által való elfoglalására. A Zimonyban táborozó hadosztály, Alvinczy és Sztáray vezetése alatt, deczember 2–3-ika közti éjjel megindult Nándor-Fejérvár megvételére. Hanem egyik szakasza, Gemmingen altábornagy alatt, az éj ködében eltévedt és Pancsováig hajózott, a másik meg egyedül nem mert támadni. A porta felvilágositást kért az eset miatt, és igy nem maradt más hátra, mint a hadüzenet, melyet az internuntius 1788 február 9-ikén adott át a nagyvezérnek.
Az addig letelt időt a császár hadi készületekre fordithatta. Magyarországon és Erdélyben összesen 14,000 új vitéz szedését rendelte el, még pedig a megyék közreműködésével. E czélból megengedte ismét a megyei gyűlések tartását. Ellenmondás sehol sem nyilatkozott. Azután a sereg eltartásáról kellett gondoskodni. Mindössze 500,000 mázsa liszt, 750,000 mérő gabona, 1.150,000 mázsa széna és 1.800,000 mérő zab kell a főseregnél egy hadjáratra. Ezt pedig Magyarország maga képes előteremteni, bár annak egy részében éhség dühöng, feltéve, hogy a kincstár megadja az árát. Ezt az árat meg is határozzák, még pedig körülbelül úgy, hogy a 10 évi átlagos árnak kétszeresét veszik. A fősereg, melyet a császár maga vezet, Lacyval oldalán, Zimony körül gyülekezett és körülbelül 125,000 emberből állott. Ugyanannyira tehető összesen a kisebb hadtestek legénysége, melyek Horvátország nyugati szélétől egészen Galicziáig megszállották az egész határvonalat. Oly nagy hatalom, minőt, Hunyadyról és Mátyásról nem is szólva, sem Lotharingiai Károly, sem Savoyai Eugén nem vezethetett soha a török ellen.
A sereg kitünő állapotban volt felszerelés és begyakorlás dolgában, Gyönyörű is lehetett egy akkori magyar gyalogezred, melybe nem vettek be 5 láb 3 hüvelynél kisebb embert, nem is szólva a válogatott csapatokból álló gránátosokról és a huszárokról. De nemcsak a lelkesedés hiányzott, hanem a vezér is. Laudon, Nagy-Frigyes méltó ellenfele, Bécsben maradt; Lacy, ki a császárt kisérte, a tudós meneteknek, táborütéseknek és sánczolásoknak volt mestere, a „kamásli szolgálat” utólérhetetlen szervezője, de soha se verte meg az ellenséget. A sereg szellemét Radetzky gróf, a későbbi hires hadvezér, akkor dragonyos hadnagy a Jászberényben állomásozó Caramelli ezrednél, e szavakkal jellemzi: „Alig tanultam egyebet mint a gyakorlás rendes formáit és a belső szolgálatot. Hivatásunk valódi czélja, a háborura való előképzés, nemcsak előttünk alárendeltek előtt maradt idegen, hanem fölebbvalóink előtt is az volt. Az ezredparancsnokok és a többi törzstisztek nagy fáradsággal jutottak fel az elért polczra. Nyugalmat akartak és annyi physikai megerőltetés után tétlenségre áhitoztak; a szellemi tétlenséget már rég megszokták.2” Röviden: a hadsereg csak mint administratio működött.
Ezt a nagy hiányt két tényező tehette volna jóvá: a nemzet lelkesedése vagy a hadvezér egyénisége. De hogy lelkesedésről nálunk nem lehetett szó, azt különösen a hadi készletek beszerzése mutatja. Alig birnak, az administratio teljes megfeszitésével, beszerezni 4 hónapra való élelmet és takarmányt. Minden újabb intézkedés csak az árak emelésére vezet. A császár elhatározza, hogy a beszolgáltatott terményeknek csak felét fizeti készpénzben, a többit utalványokban. „A kinek mije volt, csak duggatta, sem hasznát nem vehette, sem el nem adhatta. Sok helyen katonák által vizsgáltattak meg a gazdák.”3 Erre József a legvégső eszközökkel ijeszt: hogy lefoglaltatja a gabonát, szénát, zabot, igásmarhát, a hol találja. Mindez még a háború megkezdése előtt történik. Teljes katonai szigorral mintegy háborút izen országának, hogy a külső háborút viselhesse. Világos jele annak, hogy ez a háború mintegy az ő személyes ügye, az ország nem vesz részt benne.
Az alattvalóival szemben katonás a császár; de a hadvezetéshez mint népeinek gondos atyja fog. Már seregének elrendezése is erre mutat. A hosszú cordon tisztán a tartományok védelmére szolgált. „Határaink egy részének elhagyása, hogy egy helyen központositsuk erőnket és betörjünk az ellenség földjére, annyit tett volna mint százat veszteni, hogy ötöt nyerjünk.” E gondoskodásba az a számitás is vegyült, hogy a muszkák majd tüzesen reátámadnak a törökre és igy ő könnyen elfoglalhatja a védtelen Szerbiát és Boszniát.
A muszka azonban, bármennyit sürgette a császár, nem igen mozdult, a török ellenben, egészen az 1737-iki hagyományt követve, Belgrád felé küldte főerejét. Mig az odaért, aránylag könnyű szerrel lehetett volna elfoglalni Nándor-Fejérvárt. De a császár, bár személyes bátorságát több izben kitüntette, különösen Szabácsnál, egészen Lacy befolyása alatt állott, ki még győzni sem akart a methodus ellenére. Nem akart az ostromhoz fogni, mig minden előkészület be nincs fejezve, és a sereg ott veszteglett drága hónapokon át tétlenül, betegségektől tizedelve. Nem vitézséget kivántak, hanem kontenánczot, panaszkodtak a huszárok. Lassankint, mint Radetzky irja, bátortalanság vett erőt a seregen, azzá lett, mivé soha sem szabad válnia: egy fegyelem által összetartott gépezetté, melyből hiányzott a mozgás, azaz a szellem. A császár is egyre panaszkodik tábornokainak lanyhasága és tisztjeinek hanyagsága miatt.
Lacy úgy számitott, hogy majd a török támad és elvérzik az ő bevehetetlen vonalain. De a nagyvezér nem volt ily methodikus. Augusztus elején Szerbia határára ért, de nem folytatta útját Belgrád felé, hanem Orsovánál átkelt a Dunán. Papilla tábornok, ki ott a határ őrzésével volt megbizva, parancs ellenére csatába bocsátkozik és vereséget szenved. Erre a császár seregének felével a Bánság védelmére siet. Csak hogy mire odaért, Wartensleben tábornok elhagyta bevehetetlennek tartott mehádiai állását. Épen úgy tett Bréchainville az Almás folyónál. A török portyázók mindenfelé elszáguldottak, a megrémült lakosság sietve hagyta el telepjeit. 200,000-re tették a menekülők számát. Az oláhság, kapva az alkalmon, egyaránt rabolta a magánvagyont és a kincstári bányákat. A sereget pedig egészen megrontotta a visszavonulás, a török lovasság tüzes és lelkes rohama előtt nem maradt hátra más methodus, mint a futás. A császár a fősereggel, Temesvár védelmére, előbb a Temes felső völgyénél táboroz, Illoba és Szlatina közt, de aztán Karánsebes felé kénytelen visszavonulni.
E visszavonulás közben történt az az esemény, mely döntött a hadjárat sorsa fölött. József maga e szavakkal irja le: „Minden a legnagyobb rendben ment és Karánsebesre értünk volna, a nélkül hogy észrevesz az ellenség, mert éjjel volt. Egy percz alatt néhány szerencsétlen oláh, vagy szabad csapathoz tartozó lovas, alarme-ot kiált, lő, ez által megzavar egy csapat huszárt és dragonyost, kik szintén lőnek, ezek a gyalogságra vetik magokat, és egy pillanat alatt teljes feloszlásban van az a hadoszlop, melynél én voltam. Az ágyúk és ágyúszekerek feldőltek, a sátrakat és kazánokat ledobták: egy szóval ez borzalom volt, a sereg egyik része lődözte a másikat. Némi idő múlva mégis helyreállott a nyugalom, és szerencse, hogy egy török sem üldözött minket, különben elvész az egész sereg; igy is elveszett, nemcsak minden sátrunk és kazánunk, hanem sok podgyászunk is és 3 ágyúnk. Ki hitte volna, hogy tisztek 6 mérföldnyire előre vigyék a rémületet Lugosba, hol futva kiabálták: minden elveszett, meneküljön mindenki. És e nagy helység lakói vakon elrohantak, a sereg ott hagyott szekereit összetörték, ledobták a felszereléseket, a futó szekerészlegények és más odavalók rabolni kezdtek és az egész várost, valamint a vidéket Temesvárig kirabolták, egy szóval borzalom, melyet leirni sem birok, de kegyetlenül átérzek.” A császár egy kis kétlovas hintón követte a hadoszlopot, midőn a zavar kitört, megtette a lehetetlent is a rend helyreállitására, de hiába. Férfias erélye soha sem mutatkozott tisztábban, mint e válságban. Midőn a sereg egy bomladozó, akaratlan tömeg, csak őt, a már nagy beteget nem hagyja el kötelességérzete. Az éjjeli zavar által okozott anyagi kár aránylag csekély volt: a nagyvezér csakhamar kitakarodott az országból és Belgrádnál ütött tábort. De az erkölcsi veszteséget, azt a tudatot, hogy a sereg egy képzelt veszély elől rohant vesztébe, nem tehette jóvá semmi.
Koburg Józsiás herczeg.
Egykoru metszet után.
Néhai Frohner János hagyatékának eredeti példányáról
Nagyobb szerencse kisérte a mellékseregek működését. A horvátországi sereg augusztusban új vezért nyert, Laudon személyében, ki nemsokára megvette Dubicza várát, majd Novit is. A keleti sereg, Koburg herczeg vezetése alatt, legbátrabban haladt előre, hogy az oroszokkal egyesülhessen. Az Erdődy-huszárok már áprilisban bevonultak Jászvásárba, (Jassy) és Koburg, az oroszok segitségével, szeptember 19-ikén elfoglalta Chotym hires várát. Igy ez a hadjárat még hóditással járt. De nem is tekintve a Bánság és a hátszegi völgy pusztulását, ez a csekély eredmény több mint 20,000 katonába került, kiket legnagyobb részt betegség ragadott el. Minden kórház tele volt sinylőkkel. A rendkivüli hadi költség 38 millió forintot tett ki. Mindezt pótolni lehetett adóval és ujonczozással, de egy elveszett visszavonhatatlanul: a császárnak hatalmába, rendszerének helyességébe való bizalom. Magát a császárt is tönkretette a sok fáradalom, csalódás és lelki szenvedés. Halálos betegségének csiráit a zimonyi táborozásból vitte magával.
A hadjárat kimenetelének hatása csakhamar érezhetővé vált úgy a külső, mint a belső viszonyok alakulásában. A porosz udvar felhasználni készült Ausztria gyöngeségét. II. Frigyes Vilmos, Nagy-Frigyes utóda, szoros barátságba lépett Angliával és közeledik a portához. A porosz befolyás fegyverezi fel Svédországot Oroszország, a császár szövetségese ellen, az állitja talpra Lengyelországban az oroszellenes pártot, végre az szitja az elégedetlenséget Belgiumban és a már forrongó Magyarországban.
Mint annyiszor, midőn a hazánkat elnyomó hatalom belső gyöngesége nemzetközi bonyodalmak alkalmával kiderült, most is fellélekzett mindenki, jobb jövőt remélve. Kevesen voltak, kik még most is követték a császárt; talán még kevesebben azok, kik Poroszországgal léptek összeköttetésbe és Poroszország jelöltjét, Károly Ágost weimari herczeget, Goethe és Schiller Maecenását készültek a magyar királyi székbe emelni.4 A nemzet zöme nem a Habsburgoktól való elszakadást akarta, hanem a törvényes állapot visszaállitását. Ezt hangoztatták az 1788. év vége felé tartott megyegyűlések. Nem állják útját annak, hogy a tisztviselők behajtsák az adót és összeszedjék az ujonczokat, de maguk nem vesznek részt benne, mert ezek a tárgyak országgyűlés elé valók. Hivja azt össze a fejedelem, vigasztalja a rendeket sérelmeik orvoslásával, és tapasztalni fogja hű áldozatkészségöket. A nemzeti közérzület egységére mutat, hogy ilyen válságos időpontban, zsarnokság és forradalom közé állitva, a nemzet meg birta találni a helyes utat a nélkül, hogy bárki is mutatta volna azt. Maga a császár is egy ideig komolyan gondolt az országgyűlés tartásárat. Csak azt akarta tudni, valóban szükséges-e az az insurrectio kihirdetésére és megfelel-e az atyai előrelátásnak azt összehivni a nemesség mostani izgatott állapotában. A kanczellária iparkodott őt e szükségről és arról is meggyőzni, hogy a rendek gyűlése nem okozhat aggodalmat. „A nemzet képviselői érzik értéküket, ha felséged hajlandó lesz velük a legfontosabb ügy, az ország védelme felől tanácskozni. Ebből kölcsönös bizalomnak kell fakadni.” De József mégis jobbnak tartotta, ha továbbra is folytatja rendszerét. Még eléggé nagynak tartotta erejét arra, hogy ezt az országot lekösse. A török háború folytatását is elhatározza, bárminő fenyegetőnek látszik is Poroszország magatartása. Kifelé az orosz szövetségben, bent az absolut kormány fentartásában látta monarchiája üdvét.
Csakugyan sehol sem tört ki nyiltan az elégedetlenség. De a reformok rendszere tényleg még is megdőlt. Az administrationak az volt immár szinte egyetlen feladata, hogy a háború folytatásához szükséges eszközöket előteremtse. Jelképe a nagy változásnak a pesti nagy újépületnek átalakítása. Azt a császár tisztán humanus és oktatási czélokra épittette. A háboru kitörésekor még nem állott készen és egyelőre a katonai kormány foglalta le raktárnak. Egészen megfeledkeztek eredeti magasztos rendeltetéséről, mire befejezték, kaszárnya volt. Igy kellett mindennek a háború eszközévé válnia. És nem lehet kétségünk a felől, hogy Józsefet e törekvésében nemcsak a szorosan vett politikai czél vezette, hanem egyúttal az a szándék is, hogy a nemességgel éreztesse hatalmát. A rendek ellenszegülése a szállitás és ujonczállitás dolgában arra a kemény elhatározásra birta, hogy az összes élelmet és takarmányt épen Magyarországban szereztesse össze a régi olcsó piaczi árakon, abban a Magyarországban, melynek egy részében évek óta pusztitott az inség, az éhhalál.
Annyira érezte a haza a háborút, hogy alig tudott mozdulni a nagy igának terhe alatt. Ide járul ugyanis a naturaléknak hallatlan és törvénytelen kicsikarása, mely igy ment végbe. Még a följebb való esztendőben (1788) generalis gyűlések tartattak a vármegyékben az új katonák szedése és a búza-adás iránt, és végeztetett, hogy a haza ad készpénzért búzát. E végre szolgabirák jártak mindenfelé, kik megtudják, ki mennyit igér készpénzért, ú. m. kétszerest 5, tisztát 6 rénes forintért, és a ki ingyen akart adni valamit, nem acceptáltatott. E szerint sokan, valami eladó búzájok s zabjok volt, mind oda igérték készpénzért; hát egyszer mense Martio kezdik kérni s szedni a pénzért igért búzát, de pénz nélkül; a ki nem akart adni, vagy a megcsalatást allegálta, militari brachio exequálták, erővel a granariumokat, vermeket felverték, torkonverve elszedték, ha a proprietariusnak kenyere nem maradt is, azzal nem gondoltak, a kik pedig búzájokat eladták: azok drágábban kénytelenek voltak mást venni vagy a vármegye vásároltatott az ő erszényekre. Ezen agendi modus micsoda kedvetlen mozdulásokat okozhatott az érzékenyebb szivekben könnyű az általlátni.”5
Bár a császárnak az volt az eredeti szándéka, hogy csak a földesurak termését foglalják le, a parasztokét pedig fizessék készpénzben, mégis a pórnép ép olyan elégedetlen volt, mint a papság és nemesség. Ha nagyobb hatalmat nem láttak magokkal szemben, a parasztok tettleg is ellenállottak. Keszegfalván, Komárom megyében agyonlőtték a gabonát összeiró szolgabirót. A marczalii, somogymegyei emberek, nem tűrve a folytonos fuvart, a Drávába lökték vezetőjüket és haza térve fegyveresen készültek ellenállani a megyei hatóságnak. A széna szállitása a hadsereghez ugyanis valódi népvándorlást tett szükségessé. Vas megyének 48,000 mázsa szénát kell szállitani Károlyvárosba. Maga a császár elismeri, hogy a tél folyamán egész megyék igás marhája tönkre ment. Ehhez a feneketlen út, a fizetéssel való késés, a rossz bánásmód a tisztek részéről, és minden szájból szitok és káromkodás fakad a háború, a katonaság és igy a császár ellen is. Báró Splény, a talán legjobban megviselt pécsi kerület akkori biztosa, nem lát más orvosságot, mint a paraszt kimélését, legalább egy időre. De a háború folytatása ezt lehetetlenné teszi. Egész munkásseregeket kellett talpra állitani épen az aratás idejében. Csekonicsnak, a mezőhegyesi nagy kincstári gazdaság megalapitójának, 12,000 kaszás gyűjti a szénát. Belgrád ostromához 20,000 munkás volt rendelve. Mindezeket biztositották, hogy nem sorozzák be őket a sereghez.
Ez már magában véve is megnehezitette az ujonczozás folytatását. Még nagyobb akadály volt, hogy a földesurak és a községek nem szivesen mondtak le a munkás karokról, épen aratás idejében. Azok a bajok, melyekkel a katonaállitásnak mindig meg kellett küzdenie, megsokszorozódtak. A legények százával menekültek erdőbe-berekbe. Mig a rendszer törhetetlenül fennállott, legalább a tisztviselők iparkodtak megfelelni a császár akaratának, de mióta az annak tartósságába vetett hit megrendült, és különösen mióta a császár egészségi állapota aggodalmakra adott okot, lassankint az ország hangulatához simultak azok is, kikbe József még legjobban megbizott. Valami tragikus fatum van abban, hogy ezen hatalmas, energikus, sőt kiméletlen uralkodó alatt épen oly tehetetlenné vált a végrehajtó hatalom, mint akár II. Ulászló vagy II. Lajos korában.
Sokkal inkább meg volt győződve József intézkedéseinek helyességéről és az ő személyes népszerűségéről, semhogy mind ebben mást látott volna mint gyöngeséget, vagy a hivatalos kötelesség mulasztását. Szily József pestmegyei alispán ellen katonai executiót rendel 1789 elején a katonai commissariatus, mulasztásai miatt. Luby Károly, Bihar alispánja, nemcsak a maga megyéjében izgat a császári rendeletek ellen, hanem a szomszéd Szabolcsban is. Administratio, csendőrség, katonaság van az országban és mégsem birják megakadályozni sem a lázitó beszédeket, sem a lázadó tetteket. Az első lépés az volt, hogy közönyösen nézték az uralkodó háboruját a törökkel és meg akartak gazdagodni a szállitásból. Most, 1789 tavaszán, tovább jutottak. Titokban fegyverkeznek, magyar ruhában, csákóval, karddal járnak, megtagadják az engedelmességet, titokban összeköttetésbe lépnek a külföldi udvarokkal, nyiltan országgyűlést, koronázást sürgetnek. És akkor, midőn fenyeget a porosz háború, midőn Belgium már elveszett, midőn a monarchia léte áll koczkán, József még azon fárad, hogy az engedelmességet kierőszakolja, hogy rendszerét a végső következésekig reá kényszeritse az országra.
„Hogy rossz akarat és dölyf uralkodnak Magyarországon, irja 1789 nyarán a kanczelláriának,6 az bizonyos. Bizonyos az is, hogy a hatóságok tudnak e felől, de e rosszakaratot mégis kedvesnek, hazafiasnak tartván, sem el nem nyomják, sem fel nem jelentik. Bizonyos továbbá, hogy valóságos levelezés áll fenn Magyarország és Poroszország, Hannovera és Németalföld közt, sőt, hogy egy-két magyar e tavaszszal Berlinben. járt és ott Hertzberg miniszternek ajánlatokat tett és vele szorosabb kapcsolatba akart lépni, de általa elutasittatott.”
„Mindezt már gyakran mondtam, pedig egészen biztosan végére lehet járni a dolognak, hisz formaruhát, lovakat, kardokat szereztek be, és csak lehet tudni, hol a baj gyökere. De mindig úgy vélekednek, hogy még sem lesz belőle általános lázadás, és az a nemzeti szellem és az a képzelődés, hogy a belőle származható aggodalom engem engedményekre birhat, minden magyar előtt kedves, kivétel nélkül. Ez a dolog igazi állása. Nem tudok hatásosabb gyógyszert, mint hogy én, mert földi úgy sem ránt kardot földi ellen, német vagy más idegen főnököket, királyi biztosokat és főispánokat helyezek Magyarországba, az ügyesebb és megbizhatóbb magyar tisztviselőket pedig a német tartományokba vagy Belgiumba nevezem ki.”
A császár ezen szenvedélyes kitörése nemzeti szempontból felmentése tisztviselőinek, de egyuttal a legkeményebb elitélése a rendszernek. Azt magyar ember hiven nem szolgálhatja, mert az ország önállásának, törvényének, jogának megsemmisitése.
Ugyanakkor, midőn kényszerülve látja magát arra, hogy a végletekig vigye a közigazgatás egységét és központositását, tekintet nélkül a nemzetre, közjogi tekintetben is a legtisztább absolutismus rémével fenyeget. Addig, mint láttuk, elvben mindig elismerte a magyar országgyűlést, kimondta, hogy csak az irhat ki új adót. Most, hogy az ország hangulata annyira ellene fordult, nem akar tudni dietáról. Még önkéntes adományokat sem akar elfogadni, hiszen a papság különben sem birtokosa jószágainak, hanem haszonélvezője. A nemességet nem akarja insurrectióra szólitani, mert igy maga fegyverezné fel, megadóztatásához pedig, a magyarok véleménye szerint, dietára volna szükség. Az pedig, háború idejében, kés volna gyermek kezében. Elég, ha az összes szükséglet két harmadát felosztják az egyes megyék közt és aztán azt behajtják, tekintet nélkül arra, kiváltságos-e az illető vagy nem, „mert a szántóföld nem nemes”. Mert az lehetetlen, hogy egy ország ne csak ne tegyen semmit azon hadseregért, mely megvédi, hanem még hasznot akarjon húzni belőle. Ha a nemesség oly nagy sérelemnek tekinti, hogy valaki nemesi csűrjeihez nyúljon, engedje át az alattvalóktól neki járó kilenczedet vagy tizedet az államnak. „Testemet kinzó és veszélyes betegség emészti, de elmém tud gondolkozni és következtetéseket levonni, és lelkem ruganyossága végrehajtat mindent, a mit az állam javára szükségesnek tart.”7
Laudon tábornagy.
Nilson J. E. egykoru metszete után. Aláirása: GIDEON a LAVDOHN Nobilis Livo(niensis): Sacr(ae): aes(areae): Regiaeq(ue) Apostol(icae): Majestatis Supremus Rei Armamentariae Praefectus. Alúl: J. E. Nilson inv(enit). Sculps(it). et excud(it): A(ugusta). V(indelicorum)
Ismét úgy bonyolódtak az ügyek, hogy a császár győzelme egyuttal Magyarország bukása, és hazánk csak úgy nyerheti vissza önállóságát, ha uralkodója kudarczot vall. Ily körülmények közt követelni a magyartól vért és pénzt, megfelelhetett a császár politikai érdekének, de csak addig volt kivihető, a meddig a császár hatalma ért.
A császár akaratának ezen nyilatkozásai épen azon időbe esnek, a midőn a forradalom csapásai alatt összeroskad Európa legrégibb, legfényesebb absolut monarchiája. A nemzetgyűlés esküjének, a Bastille lerombolásának hire eljő Magyarországba is. Az inség a népet zaklatja, a kényszer és a remény az előkelőket izgatja. Egy jelentés szerint „el kell készülve lenni arra, hogy Magyarországon épen oly forradalom tör ki, mint Francziaországban”.
Ily viszonyok közt alig törődtek a háború menetével. Miután az öreg Hadik a nyár felét hiába töltötte a seregnél, végre is Laudont bizta meg a császár a fővezérséggel. Az öreg hős mert – és véres, dicső ostrom után elfoglalta Belgrádot. Minthogy Koburg és az oroszok is diadalmasan hatoltak előre, alapos volt a remény a háború szerencsés befejezésére. Minő kilátás! ha akkor egy az uralkodó a nemzettel.
De a nemzet hogy gondolt volna hóditásra, midőn az ország belsejében kell megvivnia életéért, és az uralkodó előtt is fontosabb és sürgősebb a magyar ellenállás megalázása, mint a török tartományok elfoglalása. 1789 október 24-ikén József elrendeli, hogy a hadsereget a hadjárat befejezésekor oly módon helyezzék el az országban, hogy az a kirótt termést vagy pénzt katonai executióval minden megyében, alattvalóktól és. földesuraktól egyaránt behajthassa. „Ha pedig jobb vélemény ellenére egyik vagy másik helyen ellenállanának, e katonaság, tekintet nélkül e személyre, respectáltassa magát és használja a kezében levő hatalmat.”
Ismét, mint annyiszor történetünkben, azon helyzetben volt nemzetünk, hogy megmaradásáért az uralkodóval való összeütközéstől sem volt szabad visszariadnia.
A gyűlölet nem az egyes intézkedések ellen fordult, hanem az egész rendszer ellen. Ennek fenmaradását összeférhetetlennek tartották a nemzet fenmaradásával. A rendszer egyrészt magában a császár személyében áll, ki nem is akar magyar király lenni, másrészt abban, hogy idegen, különösen német culturai és politikai czélokat helyez a nemzeti hagyományok elébe. Ez ellen csak egy más rendszer vezet czélhoz, a nemzeti traditiók teljes megujitása, a nemzeti renaissance. A jelszavakat átvehették a belga patriotáktól és a franczia nemzet képviselőitől, de az egész mozgalom megkülönböztető jellege mégis csak az, hogy az idegen hatalom ellen irányul.
Mint nemzeti, mint függetlenségi mozgalom, a multban leli ideáljait; azokat keresi a jövőben, azoknak megtagadását gyűlöli a jelenben. Ebből következik, hogy a nemzet most is történeti vezetőit követi: a papságot és a nemességet; új elemek nem kerülnek a felszinre. Bár sokban reactio is, a kiváltságok érdekében, a nemzeti ideál mégis újabb tartalmat ad a régi intézményeknek, melyek csak most válnak igazán nemzetiekké.
Magyar viselet 1790-ben.
Beyer Károly metszete Bikkessy-Heinbucher József eredeti rajza után. Megjelent Bikkessy „Pannoniens Bewohner” (Bécs, 1820.) czimű munkájában.
Ernst Lajos gyüjteményének példányáról
„Legelsőben is a nemzeti magyar ruhának felvételén kezdett éledni a patriotismus, mely annál szebb és csudálatosabb volt, hogy már alig lehetett magyar ruhában látni valakit; mindenütt, mint az árviz a német ruha eláradott.” Ung, Bereg, Ugocsa, Szatmár, Mármaros megyékben és a bánsági megyékben a nemzeti ruha volt a nemzeti ellenállás külső jele. Ha valaki nem állott hozzájuk, házához mennek és addig mulatnak nála, mig nem hivatja a szabót.
A nemzeti viselettel együtt megujul a nemzeti nyelvnek használata. „Mindenek magyarul beszélnek, a kik nem tudják tanulják a nyelvet, holott ezelőtt kevés hónapokkal, kivált nagy társaságban magyarul szólót találni nem lehetett”. Nagy-Váradon 1789 októberben Tisza István báljára csak két tisztviselő jött el német ruhában; az egyiknek kabátját összetépte a háziúr. A külső tüntetés mögül nem hiányzott a belső tartalom. A császár is felismeri ezt és igy nyilatkozik felőle: „Nem a hosszú vagy rövid kabát teszi, nem is a széles vagy keskeny kard. Ugy látszik csak azért forditják a figyelmet e materiális tárgyakra, hogy eltitkolhassák e lényeget: a vakmerő beszédeket, a gyakori összejöveteleket, a parasztok felizgatását mindenféle szemfényvesztés által és a titkos pénzgyüjtéseket.” Nem kell épen valami egységes szervezetre, összeesküvésre gondolni. A közérzület egységes volt, és a sok atyafiságos összejövetel, a levelezés, néhol a szabadkőmüves társaságok is, alkalmat nyujtottak az érintkezésre és előkészitették a közös fellépést.
Maga József akarta úgy, hogy a megyegyűléseken találkozzék és vivjon csatát az ő közigazgatása a rendi felfogással. Országgyűlést nem hirdetett; a termény szállitás felosztását és az ujonczozás ügyét a congregatiókon tárgyaltatta. Október közepén egymásután nyilatkoznak a rendek. Valamennyien egyetértenek a rendszer elitélésében, az alkotmány visszaállitásának sürgetésében, de azért sok és lényeges árnyalat, különbség mutatkozik kijelentéseikben. A déli és a horvát megyék legengedékenyebbek. Ha pénzt nem is adnak, de gabonát igérnek. Csak Somogy él köztük jogfentartással; inkább ingyen adja a kirótt gabonát, de repartitiót nem tür. Ennek kettős az oka: egyrészt, hogy e megyékben legerősebb a katonai megszállás, másrészt meg az, hogy a kirótt mennyiségnek nagyobb fele ott az uradalmakra esett. A hol ellenben a köznemesség dönt, megtagadják a gabonát és az adót egyaránt, mert a felől csak országgyűlés intézkedhetik; az ujonczozásért pedig a magistratust teszik felelőssé. Ott a főurak, a nagybirtokosok elválnak a rendek többségétől, kijelentik, hogy kötelességüknek tartják beszolgáltatni a reájok eső részt. Szakadás áll be tehát az udvari főnemesség és a minden engedményt a nemzeti függetlenség érdekében megtagadó köznemesség közt. A mi Verbőczy ideje óta nem történt, az utóbbinak jutott ismét a vezérszerep.
Minden segitséget megtagadtak és a subsidiumot országgyűlési tárgynak jelentették ki: Szatmár, Pozsony, Nógrád, Pest, Nyitra, Békés, Csanád, Csongrád, Fejér és Heves megyék. Ezekre 1.248,000 mérő jutott volna.
Bihar, Ung, Szabolcs, Borsod, Abauj-Torna, Szepes és Zemplén megyék nemcsak hogy megtagadták a subsidiumot, hanem a magistratusokat egyenesen eltiltották annak behajtásától. A kirótt mennyiségnek, 36.58,000 mérőnek körülbelül felét megtagadta tehát az ország. A megyei feliratok valamennyien hangoztatják az új franczia forradalmi jelszavakat. A legtöbb pártját fogja az adózó népnek, melyet tovább sanyargatni nem lehet. Valamennyien kijelentik, hogy készen szolgálnák a felséget, és csak az ország törvényének tisztelete akadályozza őket benne. Valamennyien felajánlják életüket és vérüket, ha a felség törvényes módon, országgyűlésen szól hű magyarjaihoz.
Az első kérdés az volt: keresztül viheti-e a nemesség akaratát saját megyéje területén a tisztikar ellenében; a másik az, készen áll-e majd a katonaság az engedetlenség megtorlására. A kétség nem tartott soká. Báró Rosenfeld András, a munkácsi biztos, kit szász létére különben is bitorlónak néztek, már november 6-ikán hirűl adja, hogy Szatmár és Ung megyékben veszélyben forog a belső nyugalom. Ungban máris ellenállottak a nemesek a szolgabirónak. Szabolcsban visszatartják a szállitó szekereket. Magyarország e részében akkor tényleg már megszünt a császári kormány. Bihar, Zemplén és Heves megyék hatóságai azt jelentik, hogy az ujonczozás veszélylyel jár, mert a községek ismerik a megyék végzéseit. Rosenfelden kivül még báró Prónay beszterczei biztos is kér katonai segitséget, hogy a császári akaratot végrehajtsa.
A többi biztos belenyugodott sorsába. Mindenütt véget vetettek a földmérésnek, a leggyűlöltebb ujitásnak, melyet épen november 25-ikén kellett volna országszerte befejezni. Adót már alig fizettek. Az év végén 2.575,000 forintra ment a hátralék, az egész évi adónak több mint felére.
Tévedés, önámitás volna azt hinni, hogy egyedül a magyar nemzet ereje, a passiv ellenállás és a felkeléstől való félelem bénitotta meg ennyire a császár karját. Az még elég erős volt arra, hogy Magyarországot leigázza. De az egész európai helyzet segitségére jött Magyarországnak. Belgiumban újra kitört a forradalom és október 27-ikén teljes diadalt aratott. A császár nem akarhatta, hogy Magyarországban egy másik, sokkal hatalmasabb Belgium támadjon ellene. Testi szenvedései egyre gyötrik; nincs egy vidám pillanata. „De ez semmi se volna”, irja öcscsének deczember 3-ikán, „csak jobban állanának ügyeink; személyem csekély jelentőségü, hanem ezeket igen sötét szinben látom. A porosz királynak ellenünk forditott játéka oly erős, hogy kétségessé teszi a békét a portával még nagy áldozatok árán is. Tavaszra igen valószinű a háború a poroszok és lengyelek ellen. Ehhez hozzávéve Francziaország semmiségét sőt rossz akaratát, Oroszország kimerülését, a belga lázadást, a lengyelek által Galicziában, sőt Magyarországban is fölkeltett szellemet, végre nagy gyengeségünket: mindez remegést okoz és csak csoda szabadithat ki e helyzetből épen és meg nem törve”.
Ugyanaz nap teszi meg az első fájdalmas lépést visszafelé, rendszere megdöntésére. Kijelenti, hogy válaszol a megyéknek, melyeknek fölterjesztéseit évek óta nem vette figyelembe. Egyuttal elrendeli a földmérésnek és a házak összeirásának félbeszakitását. Többi intézkedéseit illetőleg alkuba áll a rendekkel. Különbséget tesz rendeletei közt, melyek egy részét csak interimaliter hozta be, mig országgyűlés határoz fölöttük, másik részét meg praeparatoriusnak nevezi, hogy az országgyűlés anyagot találjon, ha azok fölött határoz. Az illető határozat kiadását nemcsak a Magyarországból jövő hirek tették sürgőssé, hanem a belgiumi rossz jelentések is. Maga Lipót is kötelességének tartotta igen óvatosan, de mégis erélyesen inteni bátyját, hogy a sérelmek orvoslása által vegye elejét a magyarok elégedetlenségének és vessen gátat egy lehető szomorú kitörésnek. József pedig testileg annyira meg volt törve, hogy maga részére „szerencsés existentiát többé nem remélhetett”. Személyiségétől már egészen eltekintett, elveinél pedig, melyekkel magát annyira azonositotta, mégis előbbre tette a monarchia fennállását, a dynastia folytonosságát.
A deczember 18-ikán kelt rescriptum már külsőleg is szakitást jelöl a systemával. Szövege kétnyelvü: német és magyar. Első esete annak, hogy habsburgi király hivatalosan használta a nyelvet és épen a nagy germanizálónak kellett ezt tennie! Tartalmilag egészen alkotmányos alapon áll. „Igérjük néktek a mi királyi szavunknak erejével, a melynek megértésére mi titeket itten összegyülekeztettünk, hogy mihelyest a békesség mindenütt a mi tartományainkban helyreállittatik, önönmagunk azonnal a törvénynek tartása szerint való országgyűlést hirdetni és ott azon panaszokat a mi hiveinkkel az ország státusaival és rendeivel együtt tanácskozásainknak tárgyául felvenni és a nemzetnek állandó javát munkálódni úgy fogjuk, hogy az állandó oszlopokon nyughassék.” A királyi tekintélynek az által volt elég téve, hogy mig az uralkodó a subsidium megadására kész megyéknek kifejezte megelégedését, az azt megtagadókkal kedvetlenségét tudatta és azokat hathatós eszközökkel fenyegette.
Két férfiú állott akkor az élén a magyar kormánynak, mindkettő ügyessége és belátása által kiváló főúr, ki éveken át fáradott azon lehetetlen feladat megoldásán, hogyan lehet Józsefet szolgálni és mégis megmaradni magyarnak: gróf Pálffy Károly főkanczellár, a császár régi, próbált hive és gróf Zichy Károly országbiró, az újabb generatió egyik legtehetségesebb tagja, ki Niczkynek 1787-ben történt halála óta, mint országbiró és a helytartótanács elnöke szinte korlátlan hatalommal intézte Magyarország belügyeit.8 Mindkettő biztatta a császárt, hogy ezen válasz által újra megszerzi a nemzet bizalmát. Nem először és nem is utoljára történt, hogy az uralkodó bizalmas emberei akarva vagy akaratlan félrevezették őt az ország hangulatának megitélésében.
Gróf Zichy Károly.
Egykoru metszet után. Körirata: COM(es). CAR(olus). ZICHY DE VÁSONYKÖ EX(celsi). CONS(ilii). R(egii). L(ocumtenentialis). VNG(aricae). PRAES(es). ET IVD(ex). CVR(iae). REG(iae).
Az országos képtár 131. számu példányáról
A most 1790 elején összeülő congregatiókban az előbb csak kűzködő nemesi szellem teljes diadalt ül. Hazafi lett mindenki, kit a rendszer üldözött. „Valaki csak a száját táthatta, mind assessornak tették.” Még 1789 októberben a megyék nagyobb része elismerte az állapot törvényességét. Most valamennyi egyetértett annak megdöntésében. Pestmegye kész a dietáig hozzájárulni az ország védelméhez. De addig követeli a korona visszahozását, a régi méltóságok és a clerus visszaállitását, a földmérés megsemmisitését, a nemesekre ártalmas új törvénykezési rend eltörlését. Sáros megye magyar versben ad kifejezést hazafias és loyalis érzelmeinek. Nyitra megye az új franczia tanokkal védi a nemesi jussokat; szerinte „a régi szabadságok megegyeznek az egész világ népeinek köztörvénye értelmével, sőt a természeti emberészszel is”. Legkövetkezetesebb Nógrád megye, mely az előbbi törvényes állapot helyreállitását követelé feltétel nélkül, még a dieta előtt. A hangulat mindenütt igen éles és ellenséges. Különösen Rosenfeld és Prónay megyéi tüntek ki a biztosok sértésében, a császári rendeletek eltörlésében. De a nagyváradi biztoson, gróf Halleren is megtörtént, hogy Bihar megye nem akarta őt elismerni kir. commissariusnak, mert ő főispán. Ott Domokos Lajos, volt debreczeni főbiró, kit a császár hivatalától megfosztott, gyakorolt korlátlan hatalmat.
Kitünt, hogy a császár következetessége a maga szempontjából helyes volt. Az első lépés visszafelé csak növelte az ellenzék erejét és bátorságát. Nem maradt hátra más – mivel elnyomásra gondolni nem lehetett – mint a rendszer teljes elhagyása, a magyar alkotmány feltétlen elismerése. Ezt ajánlja gróf Zichy Károly is. „Veszélyben forog itt minden, a sereg, a raktárak, az uralkodó hivei. Mindennap várható a zendülés kitörése, különösen ha tekintetbe veszik a külföldi hatalmak áskálódását.” Nem segithet más, mint az országgyűlés kihirdetése legkésőbb júniusra, a büntető törvénykönyvnek érvényen kivül helyezése, az acták visszaszállitása a hiteles helyekre s a megyei választások elrendelése. A kanczellária szintén az engedést ajánlja „mert monarchikus államban nem lehet el a kormány egy középső rend, azaz a nemesség nélkül.” A felségnek le kell ereszkednie, hű rendjei fogalmaihoz.
Lépésről lépésre követték eddig a magyar kormány férfiak a császárt, mindig hangoztatva a jogot és törvényt, de soha sem tagadva meg szolgálatukat, még a legmesszebb menő intézkedések végrehajtásánál sem. Most, hogy az események jóslataikat igazolták, nem hagyják el az uralkodót, de véleményükkel egészen az országos ellenzékhez csatlakoznak. Ennek a véleménynek, melyet oly kevés energia támogatott, alig lehetett nagy súlya a császár előtt.
De a magyar kérdés megszünt tisztán belsőpolitikai kérdés lenni. Helyes megoldásától függött talán a monarchia léte, de mindenesetre hatalmi állása. Ez magyarázza meg, hogy most, a döntés órájában felemeli szavát a dynastia nemzetközi érdekeinek leghivatottabb képviselője, legmegbizhatóbb őre, az öreg Kaunitz herczeg. Ő mint államkanczellár az utolsó időkben többnyire csak a külügyekre fordithatta figyelmét, melyek intézésében meglehetős szabad kezet engedett neki a császár. A reformokat illetőleg elvben egyetértett ugyan a császárral, de a kivitel módját illetőleg épen nem. Ellene volt minden erőszakosságnak, mely forrongást, lázadást idézhet elő, és a monarchia állását gyengiti. Tudjuk, hogy már 1787-ben azt ajánlotta, hogy Belgiumot engedmények által nyugtassák meg. A magyar hatóságok már 1784 óta több izben fordultak hozzá, kérve közbenjárását. Most a magyar kanczelláriával január 26-ikán tartott tanácskozásban egészen elfogadja a magyar urak javaslatát, mely szerint a törvénytelen intézkedéseket még az országgyűlés előtt kell visszavonni, a dietát pedig legkésőbb 1791-re összehivni. Csakis e javaslat elfogadásától reméli a monarchia megmentését. Azonkivül külön előterjesztésben is szól a császárhoz, ridegen, nyomatékosan, őt, egyedül őt téve felelőssé minden bajért, veszedelemért.
II. Józsefnek az alkotmányt visszaállitó rendelete.
Eredetije az országos levéltárban
„Csak azt kívánom, hogy az illető javaslatok rögtöni elfogadása azokat a következéseket idézze elő, melyeket a magyar kanczellária remél. A kedélyek annyira fel vannak izgatva, a bizalom annyira elveszett, hogy annak ellenkezője is nagyon lehetséges. Azért félek, meg sem elégszenek vele, ha egyuttal nem állapitják meg a dieta idejét is még ez évre, tán június 1-ére és időközben jó szóval nem igyekeznek megnyerni a nemzettől azt a sürgős segitségét, melyet utólag az országgyűléstől törvényesen kell kieszközölni.”
„Felséged kegyeskedjék megemlékezni arról, hogy Belgiumot elvesztette, tán visszahozhatatlanúl, egyedül csak azért, mert jól átgondolt, 1787 június 20-iki előterjesztésemet nem csak zokon vette, hanem azóta is mindenben annak ellenkezőjét rendelte el.”
„Nagyon is kell tartani attól, hogy a monarchiát ugyanaz a szerencsétlenség fogja érni, még pedig a magyar nemzet részéről, mely külföldi támogatásnak sem lesz hijával, ha mostani véleményem nem lesz szerencsésebb, mint az akkori volt.”
Fiatalságának boldog ábrándjai közt József elegendőnek tartott tiz évet arra, hogy minden reformját megvalósitva mindenkorra boldogá tegye országait. Ez az idő még nem telt le egészen trónra lépése óta, midőn leghivebb szolgái azt követelték, hogy semmisitse meg maga mindazt, amit tett. Határoznia kellett akkor, midőn betegágyához már közeledett a halál, olyan állapotban, melyben a közönséges emberfia már csak gyöngéd kezek búfeledtető ápolását érzi. Határoznia kellett, bár utolsó pillanatában is lelkének teljes erejével csüng minden alkotásán. Épen kötelességérzete mely őt eszméi megvalósitására ösztönözte, parancsolta reá művének megsemmisitését. És határozata nemcsak lelke nagyságára mutat, hanem arra, mit uralkodói tevékenységében különben hiába keresünk: meggondolt bölcseségre.
„Ily körülmények közt semmit sem ér a fél tett. Hogy tehát egyszerre elejét vegyem a magyar és erdélyi rendek minden elgondolható, a méltányosságnak csak szinével is biró panaszainak, minden uralkodásom alatt kelt általános rendeleteket el akarom törölni, és őket azon állapotba visszahelyezni, melyben Ő Felségének, a boldogúlt császárnénak halálakor voltak. Ebből csak a tolerantiai patenst, az új lelkészrendezésre vonatkozó intézkedéseket végre az alattvalókra vonatkozó intézkedéseket veszem ki. A koronát és az ország clenodiumait, mihelyt a budai várban lesz számukra illő hely, oda kell átvinni. Mivel ezáltal a sérelmek megszünnek, a rendek már nem fogják oly sürgősen követelni az országgyűlést, melynek megtartása a mai viszonyok közt és roncsolt egészségem miatt lehetetlen. Reménylem, a rendek ebből belátják önzéstelenségemet, és javokra czélzó törekvésemet, és méltán elvárom tőlük, hogy az államot egyelőre el fogják látni ujonczokkal és a sereget a szükséges készletekkel. A földmérés ugy szakittassék félbe, hogy a már meglevő mérés és becslés, mert már annyiba került és mégis szükséges, még felhasználható legyen.”
„Ily értelemben fogalmazandó e leirat. Szivemből kivánom, hogy Magyarország az intézkedések által annyit nyerjen boldogságban és jó rendben, mennyit rendeleteim által akartam neki megszerezni.”9
Ez József politikai végrendelete. Elismeri Magyarország különállását, lemond a centralisatióról és a németesitésről, hogy a monarchiát megmentse. Közjogi alkotásait megdönti, de a mit a humanitásért, a népnevelésért, a lelkiismeret szabadságáért az állam érdekében tett, fenntartja a jövőnek. Fenntartja még a közteherviselés elvét is, mely a földmérésnek igazi alapja.
A monarchia, a dynastia megmentésére megtett minden lehetőt, készen várta a halált. Mialatt a korona a nemzet örömrivalgásai közt visszaért az országba, a halál (1790 február 20-ikán) végett vetett a szerencsétlen nemeslelkü uralkodó szenvedéseinek.
Szobrának felirása az ő legigazabb jellemzése. „A közjónak élt, nem sokáig, de teljesen.”10
„Az ő halálával olyanná lett Magyarország, mint az árviz, mely midőn a gátakat elszaggatta, mindenfelé kicsap nagy rohanással és a mi eleibe akad elragadja.”
Zárókép.
Rajzolta Cserna Károly