SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
Az 1790/91-iki országgyűlés.

A franczia forradalom hatása. A monarchia helyzete. Lipót közeledik a porosz királyhoz. Herzberg terve. A porosz politika önzése. Magyarország magatartása. A dieta megnyitása. Az elnökök kérdése. A diszruhák. Magyar nyelv. Hazafias eskü. Tárgyalások módja. A hitlevél kérdése. A magyar katonaság folyamodása. Magyar katonák haza szöknek. A Graeven-ezred folyamodása. Festetich György. Porosz garantia. Magyar követ a török béke-alkunál. Forradalmi hangulat Budán. Porosz hadi készületek. Alkudozás. A reichenbachi conventio. A király levele. A király sarkalatos jogai. A magyar katonaság ügye. A szerb nemzeti mozgalom felhasználása. A temesvári congressus. A kir. biztos utasítása. Külön terület. Thököly Szabbás. Temes megye panasza. A király és a congressus. Csüggedés a budai országgyűlésen. Az udvar ijesztése. Röpiratok. Babel. Ninive. A parasztság. Lipót politikája. Kaunitz programmja. A zürzavar. A rendek engednek. 1790 október 5-iki felirat. A király az országgyűlésen. A királyi előadások. Sándor Lipót főhg nádorrá választása. A koronázás. A vallási ügy. Batthyány bibornok emlékirata. A szabad vallásgyakorlat elvének győzelme. Az országgyűlés berekesztése. Az új törvények. Az ország függetlenségéről szóló törvényczikk. A többi törvényczikkek elvi fontossága. A törvényhozás kettős törekvése. A régi alkotmány megujitása. A nemzeti irány. A magyar nyelv ügye. Az országgyűlés vivmányainak jellemzése

Eljött tehát végre a várva-várt alkalom, a nemzet királyával egyetértve megvalósithatta törvényes módon mindazon vágyait, melyeket a József reformjainak visszahatása ébresztett benne, és melyek a közélet egész terére kihatottak.

Ez a sajátos, annyi merész óhajt keltő és oly széles kilátást nyitó helyzet nem kizárólagosan a nemzet saját szellemi ébredésének és önérzetének volt eredménye. Megteremtésében közreműködött az általános európai viszonyok bonyodalma, mely az által, hogy az uralkodó erejét minden ponton lekötötte, szabad teret nyitott mindenfelé az ellene forduló törekvéseknek. Ebből szükségkép következett, hogy a kibontakozás sem lehetett a király és a nemzet magánügye: nyomát kellett hogy viselje azon kornak, azon európai constellatiónak, mely alatt végbe ment.


II. Lipót.
Clerck G. P. F. metszete Kreuzinger P. egykoru festménye után.
Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról

Két nagy esemény foglalkoztatta akkor világrészünket. Az egyik a franczia forradalom, mely kitörése óta oly nagy, addig soha nem észlelt tömegét nyujtotta a legmagasabb ideáloknak és a szenvedélyek legrútabb kitöréseinek, hogy még a legbölcsebbek sem birták elképzelni lefolyásának későbbi phasisait. A másik a török háború, mely a hatalmak egészen új csoportositását vonta maga után. A hóditó Oroszország és a vele szövetséges Ausztria nemcsak a törökkel, hanem egyúttal egy óriási coalitióval találták magokat szembe. Törökország integritása nagy európai érdekké vált, melyért Anglia, Hollandia és különösén Poroszország készeknek mutatkoztak kardot rántani.

József politikai végzete abban állott, hogy mind a két nagy tény ellene fordult. Mert a franczia forradalom nemcsak erkölcsileg hatott, a mennyiben példát mutatott az elnyomott nemzeteknek, hogyan segitsenek magukon, hanem szövetségesének, a királynak helyébe a nemzet felségét téve, egyenesen is gyöngitette a császár politikáját. A porosz-angol szövetség pedig nem engedett neki más választást, mint hogy vagy lemondjon az orosz frigyről és új hóditásairól, vagy pedig egy veszedelmes háborúnak tegye ki különben is kimerült és nagy belső zavarok által izgatott államát.

Mindamellett József az utolsó perczig sem tért el az egyszer elfogadott politikától. Ki akarta engesztelni Magyarországot, hogy szembe szállhasson a poroszszal. Seregeinek egy részét Laudon alatt a tél folyamán a török végektől útnak inditotta a porosz határok felé. Annyira ragaszkodott az orosz szövetséghez, hogy érette még a monarchia két szélén egyszerre viselendő háborútól sem rettent vissza.

Ki tagadhatná, hogy ez a politika erélyes és a dynastia hagyományához, büszkeségéhez méltó. De az is kétségtelen, hogy nagy koczkázattal, veszélylyel járt, mely a lehető nyereséggel nem állott arányban. Annál nagyobb volt a veszély, mert hisz az az előfeltétel, hogy Magyarország megbékült, épen nem következett be. Azonfelül maga József is teljesen tisztában volt az orosz barátság igazi csekély értékével. „Onnét semmi becsületes nem várható,” irta már 1787-ben. Ha két különböző korszakot szabad összehasonlitani, körülbelől az volt a helyzet, mint 1866 tavaszán, midőn észak és dél felől fenyegetett támadás, Magyarország pedig sehogysem látszott megbizhatónak.

Leopold finom diplomatiával igyekezett a nehéz helyzetből kibontakozni. Már Firenzében kijelentette az angol követnek, hogy mindenek fölött békét akar. Bécsből márczius 25-én levelet küldött II. Frigyes Vilmosnak, melyben őt biztositja tisztelete felől és kifejezi azt a reményét, hogy kölcsönös bizalommal viseltetnek egymás iránt.1 Ezzel elhagyta azt a rideg irányt, melyet Kaunitz még József halála után is egyedül helyesnek tartott. A porosz király megfelelően és nagy tisztelettel válaszolt és igy a két uralkodónak legalább személyes viszonya barátságosabbá vált.

A politikai nehézségek eloszlására Hertzberg porosz miniszter igen messzemenő szövevényes tervet dolgozott ki. A berlini udvar traditióival ugyanis nagyon ellenkezett, hogy haszon nélkül fegyverkezzék és avatkozzék be más államok ügyeibe. Mint az akkori diplomatiai nyelv mondta, ezért compensatio járt. Állott pedig a nagy titkos terv a következőkben: Ausztria megtarthatja török hóditásait, ha ezek fejében elismeri Belgium függetlenségét és Galicziát visszaadja Lengyelországnak. Galiczia pedig hálából átengedi majd a Visztula melléki német városokat, Danczkát és Thornt a porosz királynak. Ime, az egész világrész nyugalmát felzavarják csak azért, hogy Poroszország jobb összeköttetést nyerjen keleti tartományával. A lehető legkiméletlenebb és legerkölcstelenebb politika, mert hisz nemcsak az ellenségtől, Ausztriától követel áldozatot, hanem ép úgy a szövetségesektől, azoktól, a kiknek támogatása nélkül a porosz politika semmire se mehetne: Lengyelországtól s a töröktől. Arról nem is szólva, hogy Magyarországról, melyet felizgattak és melyet szükség esetén nyilt forradalomra akartak birni, nem történik semmi gondoskodás. Azt jó lesz compensatio gyanánt átadni az osztráknak, ha máskép engedni nem akarna.

Szerencsére ez a politika annyira nyilvánosan önző, hogy az illetékes felek részvételére már azért sem számithatott. De volt még egy más. gyöngéje is. Belgium függetlensége békés időben tán keresztülvihető, de akkor, midőn Francziaország forradalmi lázban ég, mely oda is elhat, igen valószinű, hogy a hatalmas szomszéd uralma alá kerül. Ezt pedig sem Anglia, sem Hollandia nem nézhetik közömbösen. Reájuk nézve még mindig az a legkedvezőbb megoldás, ha megmarad a százados összeköttetés Belgium és a császárság között. Igy a tengeri hatalmak, Poroszország szövetségesei, ebben a kérdésben inkább Ausztriához hajoltak, s mihelyt meggyőződtek Lipót békés szándékáról, készek voltak őt ismét Belgium birtokába helyezni.

Lipót első fellépése által tehát lényegesen csökkent a nagy európai háború valószinűsége. Belgium visszaszerzése könnyen elérhetőnek látszott. Igazán megoldatlan kérdés csak az maradt: vajjon lemond-e az új király elődje török hóditásairól, másrészt meg az, nem visel-e a porosz király mégis háborút, hogy valami compensatióhoz jusson.

Magyarország akkori magaviselete teljesen mutatja az európai helyzet hatását. Ha a magyarok biznak a porosz politika őszinteségében és becsületességében, ha csakugyan lehetőnek tartják a haza függetlenségének megalapitását, fegyvert kell ragadniok, megkezdeni a háborút, mint azt őseik oly gyakran tették kedvezőtlenebb viszonyok közt is. Ez most nem történt meg, bár lengyel és porosz izgatásban nem volt hiány. Világos jele annak, hogy a nemzet sehogysem volt elhatározva a pártütésre és elszakadásra. Másrészt azonban a politikai látkör nem volt oly tiszta, hogy megengedte volna a leszerelést. Feszegetni kellett az örökösödés, a királyválasztás, a teljes önállóság kérdéseit, nem azért, mintha valahogy remélték volna azok érvényesitését és megvalósitását, hanem azért, mert a királylyal való megegyezés alkaImával nagy súlyt vetettek a latba és kedvezőbb feltételek eléréséhez vezethettek.

Ilyen csillagzatok alatt gyült össze, épen egy negyedszázadnyi félbeszakitás után, Magyarország gyűlése. Előkészitették azt a választó és utasitást adó megyegyűlések, melyeken a helyi érdekeken kivül a magyar alkotmány törhetetlen fenntartása, a nemesi jussok körülbástyázása voltak a vezető jelszavak. Az egész ország visszhangzott, franczia példára, a nemesi eskütől, melyben minden hazafi a kormánytól való teljes függetlenségét fogadta.

Nagy tömegekkel jöttek fel a rendek, a nemesi ifjak, a banderiumok, a kérelmezők. Pesten, Budán alig lehetett szállást kapni, hisz még a peleskei notárius is oda igyekezett. Június 10-ikén „beálla a hires magyar diaeta Budán, a hol vagyon az országnak egy nagy háza; ebben a többek közt két nagy szálla, egyikben a mágnások gyültek össze, praesideált az esztergomi érsek, Batthyány József cardinális, a mellette lévő zöld szék üres. vala, mely a reménység alatt levő palatinus számára tartatott. Balfelől ült elől az országbiró, azután a banus, gróf Károli s több regni barones, azután a főispánok. Jobb felől a kalocsai érsek, azt követték a püspökök s a szentmártoni. apátur. Ezeknek hátok megett még egy sor széken ültek kétfelől az ifjabb mágnások, a többi pedig, a hová fért, ült, állt.”

„A másik szállában, mely igen nagy, mégis szűk, gyültek össze a statusok, ezek ültek négy igen hosszú, zöld posztóval bevont asztalok mellett, veres bőrös székeken, egy kevessé magasabb helyen korlátokkal körül volt véve az ötödik asztal, mely mellett ült a királyi tábla, itt praesideált a personális. A ház karokkal körül volt véve (melyekről mondotta II. József császár, hogy onnan szórhatják a magyarok az adtát teringettét), itt voltak a sok ifjak stb.” A honleányok is akkor nyertek először engedelmet a karzatok látogatására:

„Itt tehát valamely nagy pompával szinte oly lármával kezdődött s folyt is a diaeta.”2

A megalakulásnál nagy vitára adott okot az elnökök kérdése. Az országbiró, gróf Zichy Károly, és Ürményi személynök a josephinus rendszer legkiválóbb támaszai voltak. Elnöklésük ellen óvást tett a nyitrai követ, „Jezernitzky úr, ki nagy, kövér, hasas, barna tót ember,” azt kivánva megbizói nevében, hogy büntessék meg mindazokat, kik József alatt hivatalt viseltek. Mindamellett a főrendek megerősitették Zichyt elnöki székében: az alsó táblánál még függőben maradt az ügy. A köznemesség növekvő önérzetére mutat, hogy a mágnások tábláját már nem nevezi felséges táblának, csak felsőnek. Aztán vita kezdődött azon, milyen nyelven folyjanak a tárgyalások. A rendek itt is határozottan a magyar nyelv kizárólagossága mellett nyilatkoztak. Azután ünnepi isteni tiszteletre mentek. Elől az érsekek, püspökök, grófok, csaknem aranyból, gyöngyökből és drága kövekből álló fényes öltözetekben: ezeket követték a vármegyék követei, mind banderiumi ruhában, kalpagban és csákósan. A menetet számos czigányzenekar kisérte és élénkitette. Két felől a jó budai polgárok állottak sort zöld ruhában, azoknak hátuk megett a sok ezer bámuló nép. Több volt a jó kedv, a csillogás, a fényüzés, mint a komoly hazafias lelkesedés. „Itt lehetett látni a boldogtalan magyar nemzetnek más nemzet felett a ruhában való bujálkodását.”

Másnap még mindig József tisztviselőiről, különösen a királyi biztosok felől folyt a vita. Azután a magyar nyelv került sorra és a tiszai megyék nagyon sürgették annak elfogadását. „A tót vármegyék, Croatia, Dalmatia pedig contradicáltak.” Abban állapodtak meg, hogy a naplót magyarul irják, de a horvátok kedvéért latinra is leforditsák. Június 12-én elhatározták a napló kinyomatását, és pedig a mágnások ellenére. A nyilvánosság, a publicitas kifejezés akkor kapott lábra. Azóta birjuk csak nyomtatásban az országgyűlések naplóit és actáit. Az országgyűlés függetlenségének külső kitüntetésére elküldötték az őrtálló katonákat és a pestmegyei hajdúkat állitották helyükbe. A követek függetlenségének megőrzése végett már előbb megállapitották a hazafias esküt. Megfogadták, hogy minden erővel a sarkalatos országos jogok fenntartására törekszenek, azt teszik, a mi a nemzetnek tartós boldogságára vezet, szem előtt tartva az adózó nép megmaradását is, és sehogy sem egyeznek a birodalom kiváltságai és szabadságainak csökkentésébe. Oly törvényeket fognak hozni, melyekkel az eredettől fogva szabad és független országnak jogát és felségét fenntartják és öregbitik. Megigérik, hogy a rendek tudta és beleegyezése nélkül nem fogadnak el tisztet, méltóságot, kegyet vagy ajándékot. A főrendek eleinte vonakodtak, de midőn a rendek kijelentették, hogy olyannal, ki nem esküszik, nem is akarnak érintkezni, a legtöbb letette az esküt. Csak a megyés püspökök közül nem tette le az esküt egy sem, úgy mint Francziaországban. A királyról mindezekben nem történik emlités. Nem is lehetett, mert az volt még a közfelfogás, hogy az ország tesz majd királyt. Előbb meg akarták tehát állapitani a koronázás feltételeit, az új pacta conventákat, az új, az ország összes jogainak biztositását magában foglaló hitlevélben és csak azután tárgyalni azokat a fejedelemmel.


Gvadányi József. A Peleskei Notárius utazása első kiadásának czimlapja

A tárgyalás módja ekkor fejlődött ki olyanná, milyennek a későbbi dietákon végig megmaradt. Az egyes ügyeket előbb a kerületi ülésekben vitatták meg. A két dunai kerület külön is szokott tanácskozni, a két tiszai mindig együtt határozott. A miben megegyeztek, az jött az országos ülés elé, hol a legtöbb esetben el is fogadták. Igy a megyei követek magukhoz ragadták nemcsak a megkezdést, hanem a döntést is, mert az alsó tábla többi tagjának a kerületi üléseken nem volt voksa és az országos ülésen sem egyeztek abba, hogy a városok és káptalani követek szavazatát olybá vegyék, mint a megyékét.

Csakhamar elkészültek a hitlevél fogalmazásával. A tiszai és dunai kerületek közt máris nagy eltérés mutatkozott. A tiszaiak a nemesi és vallási szabadság megerősitése mellett elhatározták azt is, hogy az osztrák ház örökösödése megszakadt, és hogy, mivel Magyarország független, már nem lehet felségsértés, hanem csak nemzetsértés. A dunaiak közjogi tekintetben nem mentek oly messzire, de a nemesi kiváltságot még erősebben hangsulyozták. A dunántúli kerület azt is be akarta vétetni a hitlevélben, hogy nem nemes semminő hivatalt nem viselhet. De az egész bizottság megegyezett abban, hogy az arany bulla hires záradékát helyreállitsák, azaz a fegyveres ellenállást törvényesnek nyilvánitsák. Szóba jött még a magyar királyi tanács felállitása, a vallás ügye és általában mindaz, mi a rendek szivén feküdt.

Mindez nagyon vontatottá tette a vitákat és késleltette a diploma javaslatának befejezését. Bármi tüzes és forradalmi volt a hangulat, az eljárás nem igen tért el a megszokott lassú dietalis tractatustól. A gyors elhatározás, a kedvező pillanat ügyes felhasználása, mindaz, mi döntő fordulatoknál a királyok vagy a nemzetek kezébe adja a hatalmat, teljesen hiányzott. A király és a kormány teljes félrevonulása a legczélszerűbb politikának bizonyult. Nem volt, kivel a magukra hagyott rendek szembe szállhattak volna. A dramatikus nagy eseményekre készülő nézők azt találták, hogy ez a dieta, melytől annyit vártak, melyre annyi hévvel készültek, unalmassá vált.3 De még rosszabb is történt vele. Minthogy nem volt elismert vezér, személyeskedés, pártoskodás ütötte fel fejét. Minden eskü és fogadkozás ellenére, mihelyt nem általános eszmékről, hanem törvények megalkotásáról volt szó, egyre élesebbé vált a megoszlás katholikusok és protestánsok, továbbá főrendek és köznemesek közt. Az országbiró július 2-án panaszkodik, hogy már rég készen volna minden, ha a protestánsok nem követelnék minduntalan a vallásügy felvételét, és néhány nappal később gróf Esterházy Ferencz azt mondja, hogy ezt az országgyűlést tisztán vallásügyi dietának lehet mondani.4 Ugyanez a főúr, egyike azoknak, kik 1789-ben legkeményebben szembe szállottak Józseffel, most nem a királytól tart, kinek jóságáról meg van győződve, hanem a veszélyt abban látja, hogy a köznemesek aristokratiává akarnak alakulni és a főnemesség és papság elnyomásával maguknak akarják lefoglalni a törvényhozás egész jogát. „Ha igy folytatják, én járok elől abban, hogy a mágnások elváljanak a kisnemességtől és a papsággal, a városokkal és a parasztokkal együtt a királyhoz forduljanak pártfogásért.” Nagy tanulság arra nézve, hogy nemzetünket csak a hazafias nemzeti eszmék állandó és kizárólagos követése mentheti meg a pártoskodás, a felekezeti és rendi viszályok hagyományos bűneitől.


Gvadányi József. Az 1790-iki országgyűlés leirásának czimlapja

Mindamellett sokkal erősebb volt a hazafias gerjedelem, sokkal jobban tüzelte még egyik a másikát, semhogy a főczélt egészen szemük előtt tévesztették volna. A diploma előkészitésének idejében egész sora tünik fel a fontosnál fontosabb kérdéseknek, melyek megoldásában egy-egy eszközt találnak a nemzet hatalmának megerősitésére, a királyi hatalom gyengitésére.

Június 18-ikán, tehát még a diplomakészitő bizottság kiküldése előtt, olvasták fel a rendeknél a magyar katonaság folyamodását, melyet a „Károli, Pálfi, Nádasdi, Splényi Gyalog- és Erdődy, Toscana-Spléni Lovas Regementekbéli Főtisztek” nyujtottak be a „Tekintetes Nemes Hazának.”5 Az épen a törökkel szemben álló ezredek a hazára nézve súlyos csapásnak tartják a hadi rendnek elválasztását a nemzettől és idegenek alá való bocsátását. Szükséges tehát a hazának boldogságára nézve, hogy

„Elsődször. A magyar hadi rend magában különös status legyen az hazában.

Másodszor, hogy ezen status maga nyájabeliekből álljon, melyre nézve.

Harmadszor. Minden idegen generálisok, stabalis és feö tisztek, akiknek nagy száma miatt az hazabélieké csaknem láthatatlan, és a közkatonának sorsa türhetetlen, magok nyája közé halasztás nélkül küldessenek.

Negyedszer. A magyar hadi tisztviselők, a mennyire lehet, országunk nemesei legyenek.

Ötödször. Érdemekkel biró nemtelenek az ország közbenvetése által megnemesittessenek, jószágot pedig nem az holdban, a német birodalmi szokás szerint, hanem az hazában kapjanak.

Hatodszor. A magyar hadi seregnek magának legyen mind hadi tanácsa, mind fővezérlő commandója, a ki egyedül a hazától függjön.

Hetedszer. A magyar hadi sereg békességnek idején szüntelen és egészen a hazában kvártélozzon. Nyolczadszor. Minthogy tudva légyen az, hogy a föld népe az országnak csupán a német öltözet miatt gyülöli úgyannyira a gyalogkatona sorsot, hogy azt másként nem, hanem erővel s természetes szabadságának iszonyú megsértésével lehet ezen életre hozni, szükségképen kölletik a német öltözetet a magyarral megváltoztatni, ide értvén főképen a tisztviselőket is.

Kilenczedszer. A német nyelv, melynek súlyát nehezen viseli a magyar közkatona, a haza seregei közül kiirtassék s az egész hadi szolgálat magyar nyelven folytattassék, a mi az idegeneknek illendő eltávoztatására fog szolgálni.

Tizedszer. A közkatona szolgálatjának bizonyos idő, pl. 10 esztendő, kiszabattassék, a harmincz esztendőkig szolgáltaknak egy bizonyos s jeles jutalom rendeltessék. A nemtelen tisztviselők pedig nemességgel megjutalmaztassanak.

Tizenegyedszer. Háborúnak idejében a magyar sereg soha némettel össze ne kevertessék, hanem maga s együtt harczoljon, hogy az által elkerülje ama mesebeli szamárnak sorsát, ki a lónak eledelt hordván, maga éhen meghalt.

Tizenkettedszer. Hogy mindezeknek szükséges kifejtegetésére nézve a jövő országgyűlésen minden magyar regementtől egy pár magyar tiszt megjelenyen, melyet a jövendőbeli királynak végbe kell vinni.”6

Viszhangja ez a folyamodás az országot József halála után átrezgő hangulatnak. Alapja az a seb, melyet az idegeneknek rajtunk való igazságtalan uralkodása okozott, erőt ad neki a nemzet önérzete, régi hadi dicsősége; de a nemzeti felbuzdulás mellett igen nagy része volt benne a rendi büszkeségnek és érdeknek is. A magyar hadi rend nemcsak külön nemzeti igazgatást óhajt, hanem külön országos rend akar lenni, annak kiváltságát és törvényhozási jogát veszi igénybe. Megfeledkezik arról, hogy hisz maga a nemesi rend is föltételezett katonai szolgálatának köszöni szabadságait. Ide vezetett az, hogy az állandó sereg felállitása óta más élvezte a jutalmat, mint a ki a szolgálatot végezte. Megfeledkezett arról, hogy a magyar gyalog- és huszár ezredek minden elismert vitézségük és érdemük mellett nem alkottak és nem is alkothattak valóságos sereget, mert hiányával voltak nemcsak a tüzérségnek, hanem a műszaki csapatoknak. Honnét teremtse ezeket elő a nemcsak pénzben, hanem emberekben is szegény ország? Hogyan viselhetnek ezek nélkül komoly háborút, ha nem akarnak összekeveredni a némettel?

Találkozunk a hazafias érzésnek más valóban megható megnyilatkozásaival is. A Devins ezrednek 22 közvitéze, szabolcsi legények, május 11-én felkerekednek a messze Bucsacsból, Podoliából, és arra a hirre, hogy vesző félben van az ország, haza indulnak. „Csupán csak szülött édes hazánk eránt búzgó szeretetünktől s tartozott legszentebb kötelességünktől vezéreltetve7 eltökéllettük magunkban, hogy igy lévén a dolog, ha már egyszer kell fegyvert forgatnunk, inkább azt édes hazánknak, mint más idegeny tartománynak oltalmazására forditsuk s áldozzuk fel vérünket.”8 Ezek az 1848-iki Lenkei-huszárok méltó elődjei.

Oly általános volt a katonaság mozgalma, hogy még a határőrök is folyamodtak a magyar dietához, kérve, hogy távolitsák el tőlük az idegen tiszteket, mert ők magyar tiszteket akarnak, a szent korona tagjait, nem cseheket.

Mindezeknél nagyobb feltünést keltett a „Nemes Graeven Huszár regimentyinek Magyar feő és all tisztjeinek” június 30-ikán kelt folyamodása, melyet némileg szeliditve, július 5-ikén gróf Festetich György alezredes, Laczkovics János kapitány, Árki Pál és Vincze János hadnagyok, nevük aláirásával nyújtottak be a „felséges haza tekintetes rendjeihez”. Itt nem névtelen s könnyen letagadható panaszokról volt szó, hanem komoly férfiak igaz sérelméről. A magyar tiszteket bántja, hogy minduntalan németeket helyeznek eléjük, hibájukon kivül. A magyar közvitézt kétségbe ejti, gyakran szökésre kényszeriti az idegen tisztek durvasága. Nincs más módja az orvoslásnak, mint ha a magyar ezredekhez kizárólag magyar tiszteket neveznek ki. Az idegen tisztek a saját nyájuknál, saját országukban tanusitsák nemzetük szeretetét. „Felséges hazánknak nemes magzati kadétságra s altisztségre is csak igen ritkán juthatnak, feőtisztségre pedig számos esztendőktül való hosszas szenvedések s hiv szolgálattyuk után nagy nehezen emeltetnek.” A magyar nyelv behozása a magyar ezredek harczi képességét is fokozná, mert nem lesz szükséges minden parancsot az ütközet alatt magyarra fordittatni. Mindezt nemcsak a katonaság javára, nemcsak a haza érdekében kivánják, hanem azért is, „hogy a kegyes fejedelmünknek, jövő koronázandó királyunknak külső országbéli ellenségei ellen hatalma nevelkedjen.”

A magyar katonaság kérdésének fölvetése azt mutatja, hogy a nemzet érzi állami épületének hiányos voltát. A maga hatásköre alá óhajtja vonni azt az egész nagy területet, melyet lassankint a központi hatalom foglalt le a maga részére. Természetes, hogy ugyanez a törekvés vezette abban is, hogy a külső viszonyok intézésére biztositsa Magyarország törvényes befolyását.

Ez a törekvés két különböző alkalommal nyilvánult. A Dunán-inneni kerület hitlevél-javaslatának 6. pontja szerint a király a rendek tudta és beleegyezése nélkül sem háborút nem üzenhet, sem szövetséget vagy békét nem köthet. A tiszai kerületek javaslatának 4. pontja szerint az ország függetlensége abban is kifejezésre jut, hogy külön magyar követek küldetnek a külföldi udvarokhoz, kiket a magyar tanács ajánl a királynak. Az ily követek és titkáraik csak magyar birtokos nemesek lehessenek. És hogy mindezen megállapitások annál erősebben megállhassanak, a 23. szakasz szerint megújitják Csehországgal és a többi szomszéd tartománynyal 1606-ban kötött és beczikkelyezett szövetségeket.

Nem csupán az ország teljes függetlenségének elismeréséről, nemcsak az örökös tartományok rendi életének felélesztéséről van szó, hanem oly határozatról is, mely mélyen belevágott az udvart és Európát akkor foglalkoztató nagy politika velejébe.

Régi követetése volt a kuruczoknak az ország alkotmányos szabadságának és függetlenségének külső hatalmak garantiája által való megszilárditása. Tudjuk, minő szerepet játszott ez a követelés a Rákóczi-forradalom alkudozásainak történetében. Most ez a követelés megújul és pedig a dynastia hatalmi állását legközvetlenebbül veszélyeztető alakban. Az 1606-iki uniók tudvalevőleg kiterjedtek Sziléziára is. Ez az ország akkor a cseh koronához tartozott, most azonban az ország legnagyobb részében porosz volt. Nem kevesebbről volt tehát szó, mint arról, hogy a porosz király legyen Magyarország alkotmányának törvényes és elismert biztositója. Ugyanazt az állást és befolyást nyerte volna el a hazánk és a dynastia közt fennforgó ügyekben, mint a melylyel Francziaország és Svédország birtak a német birodalomban, a vesztfáliai béke értelmében; mint a melylyel Oroszország birt, mint a török birodalom keresztény alattvalóinak elismert patronusa. Felesleges elmondanunk, minő következésekkel volt ez a külső befolyás és az abból következő folytonos beavatkozás az illető két birodalomra nézve. Csak azt kell jeleznünk, mit jelentett a porosz garantia akkor, midőn csak egy lépés választotta el II. Frigyes Vilmost és a még meg nem koronázott Lipótot a nyilt háborútól. A magyar rendek pedig már érintkezésbe léptek a bécsi porosz követtel, Jacobyval, és nyiltan fel akarták kérni a porosz királyt a garantia elfogadására. Már azon tanácskoztak, hogy küldöttséget inditsanak a porosz királyhoz, Reichenbachba, hol a háborúra készen tartotta hadi szállását, de még alkudozott. Ez nyilt elpártolás lett volna és az a momentum, melyben a magyarok tényleg külön külügyi politikát folytatnak, a monarchia felbontását vonta volna maga után.


Gróf Festetich György.
Weiss egykoru metszete Kissinger rajza után. Az országos képtár 2015 számu példányáról.

Törvényesebb alapon állott az országgyűlés másik követelése, az t. i., hogy Magyarországot külön követ képviselje a török békealkunál. Lipót hogy Poroszország ellen szabadabban járhasson el, kész volt békére lépni a törökkel. Igen csekély engedményekkel is kész volt megelégedni, csak azért, hogy más hatalom ne kényszeritse őt József hóditásainak visszaadására. Másrészt a török is hajlott a békére, hogy az oroszszal végezhessen. Jassy már ki is volt tűzve az alkudozás helyéül, és már júniusban oda készült Báró Herberth-Rathkeal, mint Lipót követe. A magyar rendeket ez az alku különösen annyiban érdekelte, a mennyiben a király sokkal erősebben léphet fel az oppositióval szemben, mihelyt hadseregét visszavonhatja a török határból.

Számos törvény rendelte el, hogy a törökkel való békealkunál a magyar nemzet is képviselve legyen. Láttuk, hogy még a passzarovitzi békekötésnél is komolyan szó volt a nemzet ezen joga fenntartásáról. Most a július 18-iki ülésen a tiszai kerületek felléptek azon követeléssel, hogy a törvény értelmében az ország rendeljen oda méltó követeket, de értesitse erről a királyt is, és szólitsa fel a kanczelláriát, ez ügy előmozditására. Ezt a rendek el is fogadták. Július 20-ikán vegyes ülésben a főrendekkel együtt ujra tárgyalták az ügyet és bár az országbiró és a primás még a szabad Anglia példájára is utaltak annak bebizonyitására, hogy a diplomatiai tárgyalás természeténél fogva titkos és csak a király intézheti azt, mégis elhatározták a követségre alkalmas és méltó férfiak kijelölését és feliratot intéztek a királyhoz, a nemzet e világos jogának érvényesitése végett.

Lipót, ki eleve kijelentette, hogy a nemzet minden jogát fenntartja, igen kényes helyzetbe jutott. Július 20-ikán, az első hirek vételére felszólitotta a kanczelláriát, mondjon véleményt a felől, valóban joga van-e a rendeknek ahhoz, hogy követeket küldjenek idegen udvarokba, olyanokhoz is, kikkel a király háborút visel és nincs-e joga a királynak e követek és a rendek beleegyezése nélkül megkötni a békét.9 A kanczellária július 24-ikén tárgyalta a rendek feliratát, melyben gróf Teleki Józsefet, Almásy Pált, Széchenyi Ferenczet, Batthyány Ferenczet, Esterházy Ferenczet, Apponyi Antalt, Podmaniczky Józsefet és Somsics Lázárt ajánlják, kik közül a király nevezzen ki követet. A kanczellária teljesen törvényesnek itéli a rendek kivánságát és annak teljesitését ajánlja. Ehhez a király hozzájárul és valóban, midőn a békealkú megkezdődött, Herbert mellett az ajánlott gróf Esterházy Ferenczet küldte oda magyar követe gyanánt.

A külső és belső viszonyoknak ez az összeszövődése, az egymást érő új és fontos javaslatok, az a lehetőség, hogy minden pillanatban kitörhet a porosz háború és vele együtt a forradalom is, hazánk és a monarchia történetének egyik legérdekesebb, legidegfeszitőbb időszakává teszi az 1790 június 21 és július 25-ike közt lefolyó napokat. Budán egyenesen forradalmi a hangulat. A rendek meg sem akarják hivni a királyt e dieta ünnepélyes megnyitására és vezetésére. Minden pillanatban kitörhet a katastropha. De a király e veszélyes pillanatban is megőrizte nyugalmát, hideg vérét. Bámulatos itélő tehetséggel, igazi bölcseséggel egyengette a békének és engesztelődésnek utját.

Ha őt a magyarok kezdettől fogva megfelelő bizalommal fogadják és támogatják, valószinű, hogy megad nekik mindent, mi megadható volt és bármily békeszerető volt, mégis keményebben száll szembe a poroszszal. Neki is nehezére esett lemondani a törököktől annyi áldozat árán visszaszerzett területekről, különösen Belgrádról. De mivel a magyaroknak az akkori viszonyok közt csak saját bajaik és sérelmeik iránt lehetett érzékük, mivel a nemzetben semmi alapot sem talált erélyes politika folytatására, mivel továbbá a rendek által támasztott követelések teljesitése meggyőződése szerint ellenkezett a dynastia tekintélyével és a monarchia fennállásával, más útat kellett választania. Még áldozatok árán is ki kellett bontakoznia a nemzetközi bonyodalmakból, hogy Magyarországon megőrizhesse a királyi méltóságot.

A porosz hadi készületek nagyon előre haladtak, a király maga is ott volt a sziléziai seregnél, és a porosz generálisok égtek a vágytól, hogy megmérkőzzenek az öreg Laudonnal. Frigyes Vilmost csak az angolok tartották vissza a hadüzenettől. De hogy elszántságát mutassa, kijelentette, hogy 3 hét alatt tisztába kell hozni a vitás kérdéseket. Lipót június 16-ikán, ismét Kaunitz ellenére, elhatározta, hogy megkezdi az alkut. Bizalmas emberét, Spielmann referendáriust elküldötte Boroszlóba. Az alkudozások gyorsan haladtak előre. A porosz király lassankint elejtette Hertzberg tervét és elegendőnek tartotta, ha Ausztria lemond hóditásairól és a béke előtti birtokállapot alapján köt békét a törökkel. Lipót előbb a passzaroviczi békét kivánta alapnak, majd megelégedett Belgráddal is, de teljes lemondásba sehogy sem akart egyezni.

Ily viszonyok közt a magyar rendek akkori fellépése nagy haszonnal járt a poroszokra nézve. Királyuk egy július 11-ikén kelt levelében értesiti Hertzberget arról, hogy a magyarok felkérik őt alkotmányuk biztositására. Lehetetlennek tartja, hogy ezt Lipót megtagadja, ha a magyarok keményen megmaradnak mellette, mert hisz azok nélkül nem viselhet komoly háborút. Igen kedvezőnek tartja a jelen pillanatot e fontos előny kivivására. Másnap azonban már kijelenti, hogy a garantia megadása épen nem conditio sine qua non, különösen ha a magyarok maguk nem nagyon buzgólkodnak mellette. A végleges feltételekben, melyeket a király július 25-én állapitott meg, szó van a jelenlegi birtokállapotról, a belgákról és az orosz-török békéről, de a magyar ügyről nem tesznek emlitést. E feltételek elfogadásával aláirták a reichenbachi conventiót. Akkor szóba jött ugyan a garantia, de csak Belgiumra nézve. Az osztrák ministerek azt is visszautasitották, mert akkor a magyarok is előállanak majd e követeléssel.10 A magyar mozgalom csak arra való volt, hogy a porosz király tekintélyét emelje és a töröknek visszaszerezze Belgrádot, de a nemzetközi megállapitásokba hazánkat ép úgy nem foglalták be, mint a Rákóczi-forradalom után.

Mihelyt a porosz bonyodalom megszünt és nem kellett többé nagy háborútól tartani, Magyarország lecsillapitása került sorra. A természetes egyensúly király és rendek közt, melyet Poroszország ármányos politikája tudatosan megzavart, ismét helyreállott. Lipót király teljes nyugalommal tűzhette ki a nemzettel szemben követendő eljárásának alapelveit. Addig a magyarok, magukra hagyatva, sürgettek új kiváltságokat és ábrándoztak országuk jövője felől: most a király is fellép, mint a jövő berendezés egyik hatalmas tényezője.

Július 20-án, ugyanakkor, midőn Budán a legmerészebben csapongott a magyar politikai ábrándozás, de Reichenbachban már előre látható volt a békés megoldás, Lipót egy levélben tudatta az ország főembereivel, mi az, mit a nemzet jogainak és a maga igazának tart.

„A királyi felség” – igy szól ez a nevezetes okirat – „ragaszkodik az ország alkotmányához, a pragmatica sanctio értelmében és nem akarja annak szentesitett tételeit sem maga megsérteni, sem mások által megsértetni. És valamint ő királyi felsége nem idegen attól, hogy gondoskodjanak illő módon ezen alkotmány jövő biztosságáról, a királyi méltóságnak és az egész ország javának megfelelően, és ajánljanak neki erre nézve alkalmas eszközöket, úgy viszont ő felsége soha sem fogja megengedni, hogy a pragmatica sanctióban, tehát sarkalatos törvényben foglalt örökségi jogát, akár az ő, akár felséges utódainak ártalmára kétségbe vonják. Azt sem engedheti, hogy a rendes és a határőrző katonaságot illetőleg valami olyan ujitáshoz fogjanak, mely által a katonai fegyelem felbomolhat, vagy pedig az ország védelme, melynek gondját a törvények a királyi felségre bizták, csorbát szenvedhet. A végrehajtó hatalmat ő felsége a törvények értelmében kész gyakorolni, de oly változásba nem egyezhet, mely az ország alkotmányának szellemével ellenkezik.”


II. Frigyes Vilmos.
Egykoru metszet után. Körirata: FRIDERICUS WILHELMVS D(ei gratia). BORVSSORVM REX.
Eredeti példányról

A magyar rendek, legalább a mi a királyi hatalmat illeti, tabula rasá-nak nézték az állapotot, és a nemzet felségében látták az új megállapitások forrását. A multból sarkalatos jognak csak a nemesi kiváltságot fogadták el és azt akarták alkotmányos tekintetben is uralkodóvá tenni. Ezzel szemben a király megállapitja, melyek az ő sarkalatos jogai. Az örökösödés biztossága és megtámadhatatlansága, a hadsereg felől való rendelkezés, a király joga a külügyek vezetésére és a törvényhozásban való részvételre, kétségtelenül épúgy lényeges alkotó részei a történeti magyar constitutiónak, mint a rendek politikai és társadalmi szabadságai. A József absolutismusával, a rendek forradalmi szándékaival szemben az erős, de alkotmányos királyság lép előtérbe.

A Budán és a megyéknél még mindig uralkodó viharos hangulattal szemben meg kellett mutatni, hogy a királynak van hatalma, és hogy nem egyedül a magyar koronázásnak köszöni tekintélyét és európai állását. Csak ennek belátása vihette a rendeket követeléseik mérséklésére.

Kezdetben az volt Lipót szándéka, hogy az országgyűlés megnyitása után eljő Budára, megkoronáztatja magát és csak azután veszi fel a német császári koronát. De mivel a rendek a koronázási hitlevélben teljesithetetlen feltételekkel állottak elő és azonkivül szinte tüntetőleg nem hivták meg a királyt, ez a terv megváltozott. A reichenbachi megegyezés óta mi sem állotta útját Lipót császárrá választásának. Elhatározta, hogy előbb megy Frankfurtba és csak azután Magyarországba. Valóban, előbb diszitette fejét Nagy-Károly koronája (1790 október 9.), mint Szent-Istváné.

De semmi sem mutatja annyira a viszonyok változását, mint a magyar katonasággal szemben követett eljárás. Mint annyi mást, úgy elnézte az udvar júniusban a magyar ezredek fellépését, folyamodását, az országhoz való csatlakozását is. Nem mintha nem tudott volna felőle, mert a katonai hatóságok, Budán Barkó főparancsnok, Bécsben a hadi tanács, nagy figyelemmel kisérték e mozgalmat, belátták annak egész jelentőségét és minden legcsekélyebb mozzanatáról is értesitették a királyt, hanem mert erélyes fellépés által nem akarta még jobban felizgatni a rendeket. A hadi tanács helyettes elnöke, Tige gróf,11 a maga ügyefogyottságában igen furcsa javaslattal állott elő. Kifejti, hogy 8 és fél millió embert, Magyarország és Erdély lakosságát, veszedelmes izgatottság fogta el, 53,732 ember – ez a magyar ezredek létszáma békében – nagy részben kész elszakadni a királynak tett esküjétől és a király s a monarchia iránt rossz érzületü rendek karjaiba vetni magát. Ez gyors és hathatós eljárást követel. Az ezredeknél nem lehet kezdeni a dolgot, mert különben a fegyelemnek egyszerre vége. A rendekhez nem lehet fordulni, hogy utasitsák el a folyamodást, mert különben tagadó válasz esetén koczkára van téve a királyi tekintély. Nem marad hátra más, mint a magyar ezredektől, a tábornokok közbevetésével, oly nyilatkozatot eszközölni ki, mely szerint ők nem akarnak elszakadni esküjöktől, a katonai szabályoktól, a katonaság testétől, a németektől. Egy katonai pronunciamento a másik ellen – és mind a kettő a magyar országgyűlést ismerje el katonai ügyekben is legfőbb tekintélynek. A magában véve is rossz javaslatot még rosszabbá teszi kieszközlésének a hadi tanácstól ajánlott módja. E szerint hatalmazzák fel a tábornokokat, hogy azon törzstiszteknek és főtiszteknek, kik biztosithatják e szándék elérését, jelentékeny jutalmat vagy előléptetést igérhessenek titokban.12

Sem a politikának a hadseregbe vitele, sem az ajánlott rút corruptio nem felelhetett meg a király gondolkodásának. Július 18-iki rendeletében Lipót ezt a tervezetet elutasitja, mert hiszen más alap az eljárásra nincs, mint a Graeven-ezred tisztjeinek folyamodása, ellenben meghagyja, hogy Festetich azonnal jőjjön Bécsbe és utána Laczkovics is; a többi tisztet pedig hallgassák ki ezredüknél.13

Különben már június 26-ikán nagy titokban meghagyta a tábornokoknak, szólitsák fel az ezredeseket arra, hogy ezredeiktől tartsanak távol minden izgatást a királynak tett eskü és a katonai kötelesség ellen.14 Augusztus 3-ikán, Festetics kihallgatása alapján, elrendeli, hogy az 14 napig fogságban maradjon, hogy a főparancsnokság keményen rójja meg a szolgálatnak és rendnek meg nem felelő viseletét, aztán eddigi rangjában, mint alezredes, menjen Belgiumba a Latour dragonyos ezredhez. Daniel alezredest és Laczkovics kapitányt szoros felügyelet alatt küldje a katonai hatóság Szerémből Bécsbe.15 A megyék erős feliratai, az országgyűlés felszólalásai ezen mit sem változtattak. A magyar katonai kérdésnek egyszerre vége szakadt.


Laczkovics János.
Egykoru festmény után, Beöthy Zsolt képes irodalomtörténetéből

Meg kellett még mutatni a világnak és maguknak a rendeknek is, hogy Magyarországon sem ért mindenki velük egyet. E czélra a szerb nemzeti mozgalom felhasználása kinálkozott legalkalmasabb eszköznek.

Már régebben is sürgette a szerb metropolita a nemzeti congressus egybehivását. Erre július 10-ikén a király megadta az engedelmet. És hogy világossá legyen, mikép itt nem csupán egyházi ügyekről leszen szó, a király megengedte, hogy a Mária Terézia-féle declaratoriumban meghatározott 75 követen felül még 25 jelenjék meg a nemesi rendből.

Ugyanazon döntő napokban, melyekben a király a Magyarországgal szemben követendő politika alapjait megjelölte, állapitotta meg a magyar kanczellária az utasitást a temesvári congressushoz küldendő királyi biztos részére. A gyűlés két főczéljául a nemzet kivánságainak és ügyeinek tárgyalását és a metropolita választást tüzi ki. Azon a követeken kivül senki se vehessen részt, a nemzeti ifjúság sem, és külön conventiculumok tartása nincs megengedve. Csak császári és királyi alattvaló választható.

Eddig a püspökök csak általában mondták, hogy nemzetük el van nyomva. A részletes sérelmekkel csak ott fognak előállani. „Határozott akaratunk, hogy ebben a congressust ne korlátozzák, hanem hogy szabadságában álljon annak mindazt, mi az egész nemzetnek, aztán külön az egyházi, polgári és katonai rendnek javát illeti, vagy azt, a mi által az egész nemzet vagy annak egyes rendje sértve érzi magát, bátran előadni, de szerényen, az irántunk tartozó tisztelettel.16

A metropolita-választásban az erdélyi és bukovinai püspökök is részt vesznek. Ezeket meg kell várni. De különben rövid terminust kell szabni, „mert ha nem tudnának megegyezni, kénytelenek leszünk saját hatalmunkból és autoritásunkból tenni érseket és metropolitát”. A megválasztott és megerősitett metropolita még beiktatása előtt tegye le a hűség esküjét.

Erre a kijelölt hadbiztos báró Schmidfeld péterváradi hadparancsnok azt a megjegyzést teszi, hogy a katonai rendnek mindjárt az egyházi rend után kell következnie, mivel generalisok is vannak közte és hogy jelentéseit nemcsak a magyar kanczelláriához fogja beküldeni, hanem a hadi tanácshoz is, mert a nemzet nagy része a határőrvidékhez tartozik. Még a magyar kanczellária hivatalos utasitásából is kitünik a nagy jóakarat a congressus iránt, melyet egyenesen nemzetinek ismernek el. Még nagyobb jóakaratot tanúsitott az udvar a titokban Bécsben járó deputatusok iránt. Mire a congressus összeült, meg volt állapitva a közvélemény, mely a nemzeti congressusban a budai országgyűlésnek mintegy versenytársát látta és a Magyarországban letelepedett szerb nemeseknek nagy szerepet szánt a magyar törekvések elfojtásában, az udvar szolgálatában. E hangulatnak több akkori röpirat adott kifejezést.

Bizonyos, hogy e hangulatot különösen a tisztek élesztették; az is meglehet, hogy az orosz izgatásnak is volt része benne; de lehetetlen tagadni, hogy tisztább forrásokból is fakadt. Az a század, melyet a szerbek magyar földön töltöttek, nem múlt el mély hatás nélkül. A letelepedéssel, vagyonosodással együtt terjedt köztük a műveltség is. Nemcsak a katonák tanultak és láttak világot, hanem a papok és nemesek is. Az egyházi élet magában már nem töltötte be lelküket. Politikai életre sóvárogtak erejüket, képzettségüket érvényesiteni akarták. Ennek két útja nyilt. Vagy a magyar államhoz csatlakoznak szivvel-lélekkel és annak keretén belül keresnek boldogulást, vagy külön országrész kiszakitását követelik, melyet magok igazgatnak. A népnek addigi traditiói és a hadi parancsnokság befolyása nagy túlsulyt adtak az első iránynak, annál is inkább, mert hisz Magyarország még a kiváltságosoknak volt országa. De épen ebből következett, hogy a nemesek közt a magyarsághoz való őszinte csatlakozásnak is voltak lelkes és bátor szószólói. Ezek között különösen a nagytekintélyű Thököly Szabbás érdemel emlitést. Ő az, ki tiltakozik az ellen, hogy a király mást is akarhat, mint a mit a magyar törvény előir és felségsértésnek nevezi az ilyen gyanút; ő az, ki kijelenti, hogy a külön tartomány absolut kormány alatt fogna állani, annál pedig a magyar alkotmány mindenképen óhajtandóbb.

Szeptember elsején nyilt meg ünnepélyes szertartással a gyűlés, melyet mindjárt „illir dietának” kezdtek nevezni, és melynek tárgyalásai majdnem kizárólag a magas politika terén mozogtak. Mindjárt szóba jött a külön terület és a királyi biztos maga jelölte ki ilyenül az úgynevezett temesi bánságot, mely még úgy sincs visszacsatolva Magyarországhoz. A nemzet kivánságai gyanánt felterjesztették: a külön területet és igazgatást; a vallás törvényes szabadságát; az egész katonaságnak a katonai kormány alatt maradását; a külön területen kivűl lakó szerbek részére a törvényes egyenlőséget más polgárokkal, végre Sándor főherczegnek területük kormányzásával való megbizását.

Ezek a határozatok csak heves viták után jöttek létre, melyekbe Schmidfeld is beavatkozott és pedig épen nem a magyar királyi biztost megillető módon. Hogy miképen itéltek a hazafias szerbek, de különösen a legközelebb érdekelt magyar hatóságok a gyűlés eljárása fölött, legjobban kitünik Temesmegyének szeptember l4-iki feliratából.17 Ebben tiltakozik az „illir dieta” elnevezés ellen, mert dieta csak egy van: a szabad nemzeté. A biztos utasitását törvénytelennek tartják, de Schmidfeld még azon is túllépett. Több püspök és nemes tiltakozott a terület kihasitása ellen, hogy lehetett mégis többséget szerezni mellette? Több nemes panaszkodott, hogy Schmidfeld börtönnel fenyegette őket, ha a folyamodást nem irják alá. Egyenesen kimondta, hogy ő felségének határozott akarata, hogy a bánság excorporatioját követeljék. Pedig ez a követelés nemcsak a törvényt, nemcsak a természetes méltányosságot sérti, hanem politikai tekintetben is veszedelmes. A muszka különben is egyre közeledik határainkhoz, és ha e nemzet osztrák törvény alá vagy különállásra jut, ez a közelség a vallás és faj azonossága, az erkölcsök hasonlósága miatt szükségkép nagy veszélyt rejt magában az osztrák házra nézve. Még Zichy országbiró is helyesnek találta ezt az okoskodást, sürgette, hogy a királyi biztos szoritsa őket az egyházi ügyek elintézésére és attól tartott, hogy különben ez a nemzet, mely az utolsó török háborúban is sokat vétett, az egész monarchia kárára tulságos hatalomra jut. A pópák nagy titokban már is terjesztettek oly iratot, melyben a nemzet részére külön világi főt, vajdát követelnek.

Mindamellett a király nagy megelégedéssel fogadta Schmidfeld szeptember 9-iki jelentését és örömét fejezte ki a nemzeti congressus tagjainak „rendes, szerény, okos és becsületes magaviselete felett”, és különösen azon, hogy annyira megbiznak atyai gondoskodásában. Megbizta Schmidfeldet, jelentse ki nevében, hogy egész életében oda fog törekedni, hogy e tőle nagyra becsült és az egész monarchia körül nagy érdemeket szerzett nemzet bizalmának megfeleljen. Császári és magyar királyi koronázása után egyik első dolga lesz a hű és neki is oly kedves illir nemzet kérelmeinek tüzetes megvizsgálása. Eleve is számithatnak arra, hogy mindent, mi lehetséges, megtesz e nemzet javának előmozditására. „Mihez tartozik első sorban egy külön kormányszék felállitása, mely állandóan képviselje a nemzetet, fentartsa jogait, különösen vallásuk törvényes és szabad gyakorlatát és mindazt végezze, mi igazi javukhoz vezethet.”18

Lipót sokkal kiválóbb államférfiú volt, semhogy be ne látta volna a szerb elszakadási törekvések veszélyes következéseit. De az által, hogy biztosa és tisztjei vezetik a mozgalmat, azt egészen kezében tarthatta és végét vethette, mihelyt czélját elérte vele. Ez a czél pedig nem volt más, mint a szerbek felhasználása által nyomást gyakorolni a magyar dietára. Valóban, a szerb mozgalom az ő politikai játékában azt a szerepet játszsza, mint a magyar zavarok felhasználása a porosz politikában. Egyik sem gondol arra komolyan, hogy az általa szitott mozgalmat győzelemre vezesse; elég, ha segitségével kedvezőbb feltételeket vivhat ki magának. És ha a porosz politikát méltán nevezhettük kétszinűnek, ez a szemrehányás még inkább illeti az uralkodót, ki a tulajdon alattvalói közötti ellentéteket élesiti ki.

Ez alatt a magyar országgyűlést még mindig a hitlevél szerkesztése foglalkoztatta. A reichenbachi conventio után már le kellett szállania a magas politika lováról; már az örökösödés megszakadásának kimondását is elejtették a rendek, de egyebekben még keményen tartották magokat. Hanem reményük, önbizalmuk napról napra csökkent. Mindjobban kiviláglott, hogy a nemzeti felbuzdulásban mennyi volt a szalmatűz és mind többen kezdték belátni a királylyal való megegyezés szükségét. A dieta külső szinében is nagy változás állott be. A gyűlés és az ország függetlenségét az is jelölte, hogy június óta Budán nem volt más mint magyar katona. Már szeptemberben „tele volt Buda és Pest horvát katonákkal, a magyar urak olyanok voltak, mint a kiknek az orrok vére foly”.19 A józanodás jele, hogy utána kezdtek számitani annak, hány millióba került a sok drága ruha és paszomány, mely mind csak Bécset gazdagitotta. Csak a játék folyt tovább is nagyban és a hazafias gondok mellett is ráértek sokan arra, hogy vagyonukat és a másét koczkára tegyék. A pompázás alább szállott. „Végre látánk, hogy az arany jobban áll az erszényben, mint nadrágon és fekete zsinórral varratánk ruháinkat a buzavirágszin magyar szövetü posztóból, sujtásozások nélkül. A buzavirágszin tovább hamuszinszürkévé vála, fekete szőrzsinórral, fekete vagy pej báránynyal. Az elegánsok ehhez világoskék vagy épen rózsaszinű tafottát vettek bélésül s a posztó szinével egyező selyem zsinórt, s szebb izlésű viseletünk ennél nem volt.”

Nemcsak a katonákkal szemben, kik a király felfogása szerint a fegyelem ellen vétettek, hanem a polgári állásban lévő férfiak ellen is, kik túlságos követelésekkel léptek fel vagy épen a poroszszal állottak összeköttetésben, legalább mutatni kezdték a megtorlást. Gróf Sztáray Mihályt, Zemplénmegye főispánját, ki megengedte a nemesség felfegyverkezését és kiről egy névtelen feljelentés azt állitotta, hogy Magyarországot oly erősnek akarja, hogy az esetleg el is szakadhasson az ausztriai háztól,20 a király megfosztotta állásától. Még nagyobb köröket rémitett a király azon parancsa, hogy a causarum regalium director emeljen felségsértési vádat azon urak és nemesek ellen, kik a porosz udvarral hazaáruló tárgyalásokat folytattak. Úgy mondták, hogy a velük czimborálók neveit a poroszok Reichenbachban elárulták. De Jacoby az udvarához intézett jelentésében ezt lehetetlennek mondja, és azt hiszi, hogy ezt csak az udvar terjeszti a magyarok ijesztésére.21

Kezdetben az irodalomban is csaknem kizárólag a magyar közélet vezető eszméinek harczosai voltak képviselve. Most egész sora a röpiratoknak jelenik meg, melyek a rendek túlzásaival szemben a királyi tekintélynek kelnek védelmére, és a nemességnek kizárólagosságát és zsarnokságát ostorozva, a parasztság fellázadásával fenyegetik, ha tovább is megmarad eddigi rövidlátó viselkedése mellett. E röpiratok közt különösen a „Babel” és „Ninive” cziműek, Hoffmann Alajosnak, az udvari sajtó egyik vezetőjének, Lipót bizalmasának művei keltettek nagy feltünést.

A parasztság csakugyan még nem fegyverezett le. Úgy mondták, hogy Tiszántúl 30,000-en állanak lázadásra készen. A kurucz támadás veszélye közelről érintette épen azokat a megyéket, melyekben a királyellenes, a végletekig daczoló irány központja volt. Már ez is nagyon ajánlatossá tette a királylyal való megegyezést. „A parasztok lázadása engem nem ijeszt, irja gróf Esterházy Ferencz július 26-ikán, 8–9000 ezer katonával és nehány hóhérral, jó sokat felakasztva és a többit megbotozva mindent rendbe hozunk.” Csak hogy a katonaság közreműködéséhez a király jóakarata volt szükséges. Mig az ország kiváltságon alapult, csak „szittya zabolátlanság és a mellett a német császár oltalma” lehetett a nemes urak törekvése.22 Igazi függetlenségről nem lehetett szó.

Sokszor felvetették azt a kérdést: miért nem folytatta Lipót, mihelyt Poroszországgal egyezségre lépett, bátyjának politikáját, miért nem támadta meg erősebben a rendeket, a nem-nemesekre, különösen a parasztságra, és a nem magyar nemzetiségekre támaszkodva? Ez a politika lehető volt, de csakhamar a régi bajokba és nehézségekbe dönti a monarchiát. De különben is Lipót a békés reformnak, nem a forradalomnak volt az embere és a társadalmi kérdéseket épen nem akarta bolygatni. De még nem is nézve személyes hajlandóságát és a dynastia világos érdekét, még kevésbbé bölcs uralkodó sem mert volna a kasza és csép segitségéhez folyamodni akkor, midőn a franczia eszmék megkezdték Európaszerte diadalmi utjokat. Mint anyja és bátyja, ő is szivesen segitett volna a paraszt baján, de csak törvényesen, a rendekkel egyetértve. A mi azon tulment, az csak politikai eszköz volt a nemesség makacsságának megtörésére.

Ennyi veszedelem és fenyegetés közt a rendek még mindig nagy elismerésre méltó szilárdságot fejtettek ki a hitlevél pontjainak fenntartásában. De a király is megtalálta velük szemben az alkotmányos alapot, azt, hogy ő csak elődjeinek, Károlynak és Mária Teréziának hitlevelét fogadhatja el, a többi kérésüket pedig rendes törvények alakjában terjeszszék fel hozzá.

Ezeket adta elő a király, midőn őt a gyűlés küldöttség által hivta meg (augusztus 20-ikán) körébe. Akkor még lehetségesnek látszott, hogy a magyar koronázás előbb menjen végbe mint a német, és a rendek már ezért is, de különösen a megváltozott viszonyok nyomása alatt, hozzáfogtak a hitlevél módositásához, a régibb hitleveleket véve alapul. Ezen módositások között különösen az fontos, hogy a fegyveres ellenállás jogát kihagyták. Egyebekben azonban még sok oly czikkelylyel léptek fel, mely a régibb hitlevelekben nem volt meg. Bár feliratukban kifejtették, hogy ez nem a király iránt való bizalmatlanságból folyik, hanem azon reménységből, hogy e pontok elfogadása által utódait is mindenkorra kötelezik a törvények megtartására, Lipót szeptember 18-ikán újra elutasitólag válaszolt.23 Válaszának hideg hangja, kimért tartalma, szembeötlően ellenkezett azon kézirattal, melylyel ugyanazon időben a szerb congressust megvigasztalta. Midőn a küldöttség kijelentette, hogy ebben a dieta nehezen nyughatik bele, harmadnapra kijelentette, hogy ő kész hű rendjeinek minden jogos kivánságát teljesiteni, de csak koronázása után, érett megfontolással. Ehhez aztán az államtanács ki is dolgozta javaslatát a magyar kivánságok minden egyes pontja felől.

Kaunitz ez alkalommal teljes programmot állit fel. Abból indul ki, hogy az állam nagy zavara, mely a monarchiát megdöntéssel fenyegette, megszünt. Nemcsak arról van szó, hogy a mostani magyar zürzavarnak véget vessenek, hanem arról is, hogy jövőre oly rendszert kövessenek, mely az államot a jövőben is megmentse ily visszaesésektől és lehetővé tegye összes erőinek egyesitését. E szempontból, a jelenben nem szabad megtagadni a magyar nemzettől semmit, mihez a József császár trónra lépteig fennállott törvényes szokás szerint joga van, de ezentúl nem szabad beleegyezni semmi újitásba, melyet törvényeinek egyoldalú magyarázata által akar kierőszakolni. A jövőre csak egy törvény legyen irányadó, és minden más elvetendő, ha ezzel összeütközésbe jő – és ez az egész monarchia java.24 A mi változás ebben az irányban végrehajtandó, azt igazságosan és meggondoltan, nem pedig önkényesen és szenvedélyesen kell eszközölni, lassan, részben közvetlenül, részben közvetve, törvényes úton, és mindig csak annyira, a mennyire a körülmények engedik. Ezen az úton az oly fejedelemnek állandó és szilárd akarata, ki már megnyerte a nemzet bizalmát, épen nem találkozhatik legyőzhetetlen akadályokkal.25

Az az államférfiú, ki egy félévvel azelőtt, a monarchia érdekében, sürgette Magyarország alkotmányának visszaállitását, most szintén a monarchia szempontjából itél a magyar alkotmányos szabadság megerősitésére és kiterjesztésére czélzó törekvések fölött. Szeme előtt az összes birodalom lebeg és igy természetes ellensége hazánk teljes függetlenségének. Az a politika, melyet ezután is ajánl, nem más, mint az, melyet Mária Terézia követett. A törvényes biztositások fennmadása mellett a király személyes hatalmától várja az ország erejének a monarchia czéljaira való forditását, de egyúttal a magyar alkotmány reformját is, törvényesen, de a század eszméinek megfelelő irányban.

A bécsi porosz követnek egyidejű jelentéseiből megismerjük a magyar ellenzék hangulatát. Már augusztus 21-ikén kijelenti, hogy a hitlevél szerkesztése után a nemzet már csak kéréssel fordulhat a királyhoz. Akkor azonban még bizik abban, hogy a rendek kérik majd a porosz király garantiáját. Egy hónappal később belátja, hogy a nemzet, minden ellenkezése mellett is, kénytelen lesz meghajolni a király akarata előtt. Be kell tehát várni az általános forrongás eredményét. Szerinte még általános a bizalmatlanság Lipót ellen és a garantiát is csak azért ejtették el, mert az udvari párt e követelésben felségsértést látott. Most nincs más reményük, mint az, hogy a törökkel még sem jő létre a béke. Néhány nappal később azt irja, hogy az elégedetlenek nagyon haragosak a király szilárdsága miatt, szeretnék, ha kitörésre kerülne a dolog, csak hogy ez vészes lenne rájuk nézve.26

Csakugyan nagy volt akkor a zürzavar Magyarországon. A katholikusok mindenre képeseknek tartották a protestánsokat és viszont; a magyarok és a szerb nemzetiség közt már majdnem nyilt összeütközésre került a dolog és a parasztság mozgalma még nem hagyott alább.27 De mivel nyilt forradalomra komolyan gondolni nem lehetett, mindezen izgatottságnak csak az lehetett az eredménye, hogy a rendes, törvényes viszonyok helyreállitására, a királyi kegy és oltalom visszaszerzésére serkentse azokat, kiknek volt veszteni valójuk. A monarchikus és a kiváltságos érdek ismét azonosnak mutatkozott.

Mégis nehezére esett a magyar rendeknek: elhagyni az annyi lelkesedéssel felkarolt függetlenségi eszmét, lemondani az annyira felcsigázott reményekről. A nemzeti felség elve, azon irányban, hogy belőle kiindulva a rendek törvényt szabhassanak királyuknak, még sem volt megvalósitható. Épen oly kevéssé volt keresztülvihető az az eszme, hogy a nemzet önállóan, ha kell, még Ausztria ellenében is gyakorolja befolyását az általános európai bonyodalmakra. Tévedés volna azt hinni, hogy itt holmi kicsinyes törvényes szőrszálhasogatásokról volt szó. A kérdés lényege abban állott: visszasülyedjen-e a nemzet régi provinciális állapotába, melytől a régebbi kötések nem birták megvédeni, vagy pedig alkosson-e valóban önálló birodalmat a király által elfogadandó új szerződés alapján. Külsőleg is kifejezésre jut a mély változás abban, hogy a király Pozsonyt, a provinciális lét és elnyomás korának fővárosát tűzte ki koronázása helyéül. Szerencsére, a király válasza, a minő határozott volt, még sem szüntetett meg minden reménységet. Hiszen, ha a király bizalmát megnyerik, a nemzet óhajtásait törvénybe foglalhatják, függetlenül a királyi hitlevéltől.

A helyzet komolysága összeütközésre vezetett az országbiró és a bécsi tanácsosok között. Zichy Károly, mint a főrendiház elnöke, teljes buzgalommal teljesitette kötelességét és nagyravágyása azt a reményt keltette benne, hogy a rendek őt választják majd meg nádornak. Erre a méltóságra mi sem egyengethette jobban az útját, mint ha a hitlevél dolgában mégis eszközöl ki valami engedményt. Igyekezett is kimutatni, hogy a rendek követelései nemcsak törvényesek, hanem a királyi tekintélylyel is megférnek. Hiába: az udvar nagyon is jól ismerte erejét és az országbirónak most a rendekkel szemben épen azon elveket kellett képviselnie, melyek ellen küzdött. Hosszas szenvedélyes viták után végre is engedtek a rendek. Több követ mindvégig ellenmondott, hivatkozva utasitására, de a többség utóljára is beleegyezett a régi hitlevelek megújitásába. Az október 5-ikén kelt felirat méltósággal adja tudomására a királynak a rendek új határozatát, Fájdalommal látták, hogy a felség javaslatukba nem egyezett, sőt azt zokon vette. Pedig nem kértek semmit, mint a mi az országnak s a királynak közös és egymástól el nem választható javára vezethetett. Szomorú visszaemlékezni arra, hogy csaknem minden osztrák házbeli király alatt megújultak az ország elleni kisérletek. A királyok, rosz tanácsok után indulva, csorbitották a nemzet jogait, a nemzet azokat fentartani törelkedett – és igy a kölcsönös bizalom nagyon meggyengült.

Most, minden kétértelműséget kerülve, ki akarták mondani, hogy Magyarország független ország, hogy azt a király csak a hazai kormányszékek által kormányozhatja; hogy a vallás ügyét a bécsi és linzi békekötések értelmében kell szabályozni; hogy a törvényhozásban egyaránt van része a királynak és a rendeknek. Ki akarták tűzni a végrehajtó hatalom határait, az által, hogy 3 évenként köteles legyen összehivni a dietát; azáltal, hogy a királyt nemzeti tanács vegye körül, és igy törvényellenes rendelet ne jöhessen létre, vagy legalább ne hajtassék végre. Meg akarták határozni a jövő királyokra nézve a koronázás idejét, meg akarták akadályozni, hogy valaha önkényesen terhet lehessen róni a nemességre és gátat vetni annak, hogy valaha az alkotmány ellen lehessen felhasználni a katonaságot.

A felség is elismerte, hogy ez mind törvényen alapul. Nem sértettek királyi jogot, mert hisz József alatt még a koronázási hitlevél köteles voltát is kétségbe vonták, és igy a törvénynek nem volt elég biztositása.

Pedig ez a biztositás az ő legfőbb törekvésük.28 Ezért ismerték el előbb az ausztriai ház fi-ágának, aztán nő-ágának örökös jogát, kétoldalú szerződés által. A nemzet csak a választásról mondott le ez által, de semmi más jogról nem, és az örökösödés nem adhat a nemzettel szemben több jogot, mint előbb a választás. A nemzet nem idegenitette el jogát, tehát van joga azon eszközökről is gondoskodni, melyek e jogot biztosithatják. Hathatósabb eszköz a királyi biztositó levélnél nincs. Szomorú tapasztalatok kényszeritik a nemzetet arra, hogy ezt a követelést, a királyi méltóság sérelme nélkül, megújitsa.


Gróf Zichy Károly aláirása 1791 szeptember 16-ikán kelt oklevelén.
Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában

„Huszonöt év országgyűlés nélkül, 9 évi elnyomás – nem ösztönöz-e arra, hogy minden igazságos módon biztositsuk a nemzet el nem évülhető jogát?”

A felség kijelentését, hogy e biztositásról más módon fog gondoskodni, köszönettel fogadják, de azért nagy dicsőségére fog válni, ha teljesiti kérelmüket. Joguk világos; attól a nemzet akarata ellenére el nem térhetnek.29

Ez a felirat a komoly, nyugodt, mindenekfölött törvényes gravaminalis felfogás egyik legszebb emléke. Teljes őszinteséggel tárja fel a nemzet százados sebeit: kimondja, miért nem gyökerezhetett meg a bizalom a király és nemzet közt.

Elvük fentartása mellett, épen ezen bizalom szükségével magyarázzák meg engedékenységüket. Ők hőn óhajtják a koronázást, tehát ha a nádorválasztás meglesz, nem akadékoskodnak tovább, hanem a többit – joguk fentartásával – később intézik el. Jobb szeretnék ugyan, ha a koronázás ünnepe az ország közepén menne végbe, hol teljes fénynyel fogadhatnák a királyt, a kit kérnek is, hogy alázza magát hozzájuk. Ha ez nem lehet, s a királyné s a királyi család, kiknek szeretét ismerik, nem jöhetnének ide, hódolatuk bizonyitására elmennek Pozsonyba, de ebből jövőre ne vonjanak következést. Mindebből beláthatja a felség, hogy a magyar nemzet leghőbb kivánsága a királyi bizalom megnyerése, ölelje át hű nemzetét, mint jó apa a családját.

Még ennyi jogfentartás mellett is nehéz volt a kormány férfiainak keresztülvinni a felirat elfogadását. Miután ez megtörtént és a rendek az ifju gróf Károlyi Józsefet küldték Frankfurtba, hogy a császárt gyorsan értesitsék határozatukról, legalább azt remélték, hogy Lipót teljesiti azt a két kivánságukat, hogy a Mária Terézia-féle diploma kétértelmüségeit igazitsák ki, s hogy az országgyűlés a koronázás után térjen ismét vissza Budára. De a király egyelőre csak arról biztositotta a rendeket, hogy koronázás után Budára küldi vissza a koronát, minden egyebet a későbbi tárgyalásra hagyott. A diplomán is történt némely változás, melyek közt legfontosabb az 1741: VIII. t.-cz.-nek, a nemesi adómentességnek beczikkelyezése.30 A koronázás napjául november 15-ikét, Lipót nevenapját tűzték ki. Arra a hirre, hogy a megyék banderiumokat szándékoznak oda küldeni, a király egyenesen meghagyta, hogy azokat e tehertől fölmenti.

Végre, annyi válság és huzavona után, ünnepnapok derültek a nemzetre. Nádorválasztás, királyi eskü s koronázás – az egész nemzeti dicsőség, az egész rendi szabadság fölelevenedett. Ha nem is volt elérve mindaz, mit a lelkesedés napjaiban óhajtottak, a nemzet függetlenségének, alkotmánya folytonosságának elismerése meg volt mentve. El voltak feledve a nemzeti hanyatlásnak és az erőszakos elnyomásnak napjai. Bölcs és jóakaró király vezetése alatt szebb jövőnek nézhetett elébe a haza.

A király november 10-ikén jelent meg hű rendjei közt, és e napon benyujtott előterjesztése mutatja, minő buzgón óhajt részt venni a nemzeti erősödés munkájában.31 Biztositja a rendeket, hogy koronázása alkalmával kiállitja a törvényes hitlevelet és leteszi az esküt. Ajánlani fog nádort, és kit a rendek megválasztanak, azt ki fogja nevezni. Kegyesen meghallgatja a rendek kivánságait, a mennyiben azok az ország jólétére czéloznak, és lehetőleg előmozditja kedves Magyarországának gyarapodását és a rendeknek diszét és ékességét. A maga részéről a következő tárgyakat tüzi ki a szükséges reformok eszközlése végett: 1. a megyei és országgyűléseken uralkodó visszaélések megszünését. Helyre kell állitani a rendek közt az egyensulyt, és gondoskodni arról, hogy a közügyek tárgyalását komolyan és nyugodtan végezzék. 2. Mivel az úrbér még nem törvény, intézkedni kell, hogy a jobbágyi szolgaság és a vele járó önkényes testi büntetés szünjék meg. Gondoskodni kell az adózó nép fentartásáról, különösen az által, hogy az keresményével szabadon rendelkezhessék. Egyáltalában a birtokosok jogainak csorbitása nélkül meg kell mindent tenni az adózók helyzetének javitására. 3. A katonaság eltartására tovább is fizessék az 1764-ben megszavazott adót. 4. Az adózásban való aránytalanságot szüntessék meg; szabályozzák a háziadót, mely némely kisebb megyében súlyosabb az országos adónál. 5. A hivatalviseléshez ambitio és képesség kell. El kell törölni azt a törvényt, mely a nem-nemest a hivatalokból kizárja. Az armalis nemest minden hivatalra lehessen alkalmazni; a nem-nemes pedig felemelkedhessék az udvari kormányszékeknél egész a titkárságig és alkalmazható legyen a királyi kinevezéstől függő harminczad- és sóhivatalokban is. 6. A kereskedés emelésére be kell fogadni a még be nem czikkelyezett városokat. 7. Az állam alapja a jó igazságszolgáltatás. Gondoskodni kell, hogy ez jobb, olcsóbb és ne önkényes legyen. 8. A vallás ügyét oly módon intézzék el, mint ezt a november 7-iki rendelet ajánlja. Új épitésről van szó: a rendek a jelent és jövőt nézzék, ne a multat, és ezért ne foglalkozzanak többet a József császár alatt szolgált, de külömben érdemes férfiakkal.


Sándor Lipót főherczeg.
Egykoru metszet után. Aláirása: ALEXANDER LEOPOLDVS. ARCHID(ux). AVSTR(iae). REGNI). HVNG(ariae). PALATINVS. –
Ernst Lajos gyűjteményének példányáról

Az országgyűlés első szakában több előkelő férfiú remélte a nádori méltósággal való kitüntetését. A tüzes hazafiak szeme gróf Forgách Miklós felé fordult, ki József ellenében oly erős ellenzéket fejtett ki; a mérsékelteknél gróf Zichy Károlynak volt nagy pártja, kinek azonban sokan nem tudták megbocsátani előbbi hivataloskodását; szó volt még a gazdag, nagy pompát kifejtő gróf Károlyi Antalról is. Soha sem volt annyira szükség arra, hogy a nádor igazán közvetitő legyen király és nemzet közt, mint akkor; de olyan hazafi, kit erre teljes képesnek tarthattak volna, nem volt. Igy a legtermészetesebb megoldás az volt, hogy a nemzet a király egyik fiát emelje e diszes polczra; ez által is mutatva bizalmát és ragaszkodását az uralkodó iránt. A november 12-iki ülésen, mielőtt még az ajánlottak nevét rejtő királyi levelet felbontották volna, maga Zichy Károly ajánlotta Sándor Lipót főherczeg megválasztását. A választás egyező akarattal, felkiáltás által történt. Nagy része volt ebben annak a reménynek is, hogy a nádori hivatal, főherczeg birtokában, vissza fogja nyerni régi diszét és fényét. A Habsburg-királyok rendesen arra törekedtek, hogy a nádorságot, mint kiválóan rendi s nemzeti intézményt, lehetőleg üresedésben hagyják, vagy legalább lényegesen megnyirbálják. Most csakugyan új szakasz következett be e méltóság történetében. A mig még fennállott, valamivel tovább mint egy félszázadig, csak főherczeg foglalta el az első hazai tisztséget. E rendi méltóságnak a királyi család egy tagjára való szállása akkor méltó feltünést keltett és egy franczia utazó kifejezi azt a gondolatot, hogy a nádorságnak főherczegre való ruházása az ország különválására vezethet.32

Lipót teljes méltósággal viszonozta a nemzet bizalmát. Midőn fia előtte letette az esküt, beszédében az új nádort a törvények szigorú megtartására szólitotta fel, kimondta, hogy ebben ne gátolja őt a fiúi kötelesség; és hogy fiúi szeretetét a szerint fogja megitélni, mily szigoruan teljesiti majd tisztének kötelességét. E szavak, a királynak bizalmas, kedves modora, a magyar ruha viselete az egész udvar részéről, teljesen megnyerték az előbb annyira idegenkedő rendeket. Az új nádorról tudták, hogy magyar ruhában járt és a magyarokat kiválóan szereti. Az, hogy a király előbbi vonakodása ellenére mégis beleegyezett a nádori eskünek oly megváltoztatásába, melyet a rendek javasoltak és melyben fogadja, hogy mindig szem előtt tartja az ország alkotmányát, és ennek értelmében lesz közvetitő király és ország közt, még növelte a lelkesedést.33

A koronázás nagy fénynyel ment végbe; a nemzeti ünnep diszét a nápolyi király és királyné – Lipót sógora és nővére – is emelték jelenlétükkel. Koronázási ajándékul 50,000 aranyat szavaztak meg a rendek és pedig oly módon, hogy ezt a terhet kizárólag a nemesség viselje. Mivel a királyné betegsége miatt távol volt, a rendek arra kérték a királyt, hogy nejét a jövő évben, ismét Budán tartandó országgyűlésen, koronáztassa meg.


II. Lipót koronázása.
Egykoru metszet után. Eredeti példányáról

Már november 19-ikén Bécsbe tért vissza Lipót. Az izgatottság és az ünnepek után most következett az országgyűlésnek harmadik szaka, a melyben teljes nyugalommal szentelhette magát törvényhozói feladatának.

Ennek gyors elintézésében nagy segitségére voltak a dietának a kerületek és bizottságok már végzett munkái. Hisz arról volt most szó, hogy a mi a hitlevélbe be nem juthatott, a király megegyezésével utólag válhassék törvénynyé és igy a diploma tartalma körül folytatott viták még sem vesztek kárba. A legfontosabb ügyekben pedig a királyi előadások adtak útmutatást nemcsak a tárgyra, hanem a végleges fogalmazásra nézve is.

Épen azon ügyben, mely ez utolsó szakban legerősebben foglalkoztatta a dietát és a legszenvedélyesebb vitákat idézte elő, a vallásiban, a király döntése volt az irányadó. Mi sem mutatja jobban a felekezeti viszályok átkát és az országnak ezekből származó belső gyöngeségét, mint az a tény, hogy az az országgyűlés, mely legerélyesebben akarta korlátozni a királyi hatalmat, csak úgy kénytelen volt a nemzet életébe vágó ezen kérdésben a király itéletéhez appellálni, mint akár az 1712–15-iki. Mert bár a nemzeti és szabadsági érzés első fellángolásakor minden párt kész volt a felekezeti kérdést méltányosan megoldani, és bár még a diploma javaslatokban is ez a hazafias szándék túlnyomó, a részletes kérdések megoldása már a dieta legelső szakában is éles vitákat idézett elő. A katholikus főpapság, az alkotmány értelmében az ország első rendje, kötelességének tartotta ebben a tekintetben is lehetőleg visszaállitani a Mária Terézia alatti állapotot. A mint történni szokott, a közvetitő bizottsági javaslatok nem elégitették ki egyik fél lelkes hiveit sem, a katholikus püspökök, protestans tractusok és superintendensek egyaránt a királyhoz fordultak sérelmeikkel, követeléseikkel.


II. Lipót koronázási esküje.
Mark A. egykoru színezett rézmetszete után. Aláirása: Vorstellung der Feyerlichen Eideshandlung durch König Leopold II. in Presburg den 15. November 1790. 1. Seine Mayestet. 2. Der Balatin Erzherzog Leopold trägt bei der Krönung die Kron. 3. Der Primas von Ungarn Fürst v. Bathyany, er setzt dem König die Kron auf das Haupt und lest den Eid vor. 4. Der Oberste Landrichter Graf Carl v. Zichy trägt das Zepter. 5. Der Oberst Schatzmeister P. v. Vegh trägt den Apfel. 6. Der Oberst Stalmeister Fürst v. Grassalkowitz mit dem blossen Schwerdte. 7. Der Oberst Kammerer, Graf Ioseph v. Maylath mit dem Kreutze. 8. Der Reichs Herold mit den Ungarischen Wappen. –
Dr. Schönherr Gyula
birtokában levő példányról

Lipót, úgy személyes meggyőződése szerint, mint politikai érdekből, kész volt a protestánsok kivánságainak teljesitésére. Másrészt azonban tekintettel tartozott a papságnak is, mely a porosz izgatásokkal szemben mindig megtartotta hűségét. E fontos ügyben, melyben nem annyira az elvi megállapitások, mint a részletek körül fordult meg minden, csak igen csinyján lehetett határozni. Meg is hallgatott mindenkit: a rendeket, a kanczelláriát, az államtanácsot.34 Ezek mellett nagy súlylyal birt még az ország primásának, Batthyány cardinalisnak emlékirata.

A bibornok abból indul ki, hogy az 1781. év óta voltakép jogokban alig van külömbség a protestans felekezetek s az egyedül üdvözitő hit közt, és az egész üres szavakon múlik, azon hogy: toleráltaknak, vagy bevetteknek nevezzék-e őket. E kedvezések semmisek, mert túllépik az 1681., 1687. és 1715-iki törvényeket, mert károsak a katholikus egyházra nézve, melyet sok jövedelmétől fosztanak meg. Mégis belétörődött azokba a katholikus clerus a fejedelem iránti hódolatból. De most az evangelikusok ezzel sem elégszenek meg, fel akarják forgatni egy század törvényhozását és egyenesen a katholikus egyház elnyomására törnek. Azt akarják, hogy vallásuk, mely csak a belső háborúk idejében terjedt el, mindenben egyenjogú legyen a katholikussal, és hogy az lehetőleg független legyen a királyi felségtől és az országos hatóságoktól. Oly jogoknak, minőket ők igényelnek, még a katholikus vallás sem örvend és azok sem a királyi legfőbb felügyeleti joggal, sem azon protestans elvvel, hogy a jus reformandi e fejedelemé, nem férnek meg.

Mindamellett a világi katholikusok a béke kedvéért készek mindazt elfogadni, mi a honpolgári jogból folyik. Bár a bécsi és linczi béke már nem törvényes, azt veszik alapul; hozzájárulnak, hogy a filialekban is alapithassanak templomot és iskolát a megyék engedelmével; hogy az evangelikusok katholikus czélra ne adózzanak és katholikus szertartásokban ne vegyenek részt, és hogy saját synodusaik, superintendenseik legyenek és ezek intézkedjenek tanrend és vegyes házasságok stb. dolgában. Ezzel azonban már nincsenek megelégedve, és tisztán az 1606-tól 1681-ig tartó állapotot készülnek visszaállitani. Pedig ezen 75 év alatt volt legnyugtalanabb az ország, és mihelyt megszoritották őket, nyugodttá vált s békén tanácskozott az országgyűlés. Csak Horvátország, hová nem tehették be lábukat, maradt meg békében s hűségben. Nem is a békét akarják ők, hanem az uralmat. Mert a protestáns országok példája mutatja, hogy ők sehol sem adnak egyenlő jogot a katholikusoknak. Szomorú ez, de igaz. Most a kor szelleme miatt,35 bár nem ontanak vért és nem is forgatnák fel a birodalmat, mégis lassankint tönkretennék a katholikus hitet. Mert „az érzéseknek és a szabadságnak hizelgő vallásuk” megnyerné a nyers népet, különösen, ha az apostasia és a vegyes házasság dolgában engednének nekik. Ebben az esetben a főpapok mindnyájan ellenmondanának.

„Nem azért adjuk ezt elő, mintha felséged jogát bármiben is csonkitani akarnók, nem is azért, hogy bármiben is bántani akarnók evangelikus polgártársainkat, hanem egyedül azért, hogy mint a kiket a szent lélek bizott meg az isten egyházainak igazgatásával, isten igazságának rémületes törvényszéke előtt lelkiismeretünkről és üdvünkről gondoskodjunk annál, ki számon kéri tőlünk testvéreink lelkét.”36

Az 1681 óta fejlődött magyar egyházpolitikai állapotnak talán ez a legjobb védirata úgy a protestáns túlsuly korának, mint a felvilágosodásnak eszméi ellen. Ereje különösen abban áll, hogy, bár tele van történeti adattal s politikai vonatkozással, a tényleges eljárást illetőleg tisztán szorosan vett dogmatikus kérdésekre szoritkozik. Elismeri, – nagy szó! – politikai tekintetben a protestánsokat teljes jogú polgártársaknak, de egyházi tekintetben fenn akarja tartani a katholikus egyház hegemoniáját.

E szempontból a primás október 7-ikén ismételve is a király figyelmébe ajánlja a katholikus vallást elhagyók (apostaták) és a vegyes házasságból eredő gyermekek ügyét, végre azon ártatlan gyermekek lelkét, kik az evangelikusok követelése értelmében megfosztathatnának a keresztelés szentségétől.37

A kanczelláriánál megoszlottak a vélemények. A többség, a főkanczellárral élén, a katholikus felfogás felé hajlott, ki ellenében gróf Teleki Sámuel – Bánffy Ágnes volt vőlegénye – akkor alkanczellár, a protestánsok jogai mellett tört lándzsát. Hozzá csatlakoztak még Pászthory, Rédl és Kempelen tanácsosok. A király a városok privilegiumának kérdésében, mely már az 1715-iki dietán szerepelt, a kisebbség mellett döntött, szintúgy az apostasia és a stola kérdésében, egyebekben pedig helyben hagyja a kanczellária véleményét.38 Ez értelemben készült el a november 7-iki leirat, mely alapul szolgált a rendek tárgyalásainak.

Kétséget nem szenved, hogy a királyi döntés nagyjában megfelelt a magyar közvélemény akkori kivánságának. Az evangelikusok már november 16-ikán kifejezték érte forró köszönetüket. „Most a koronázás örömét könnyeink és sóhajaink nem fogják zavarni, mint azelőtt. Könnyeket hullatunk, de a nagy erények szemlélésén és a nagy jótétemény érzésén.” A katholikus rendek egy része azonban a kalocsai érseknek, gróf Kollonics Lászlónak vezetése alatt, erősen kikelt az uralkodó egyház sérelme ellen. Mialatt az országban szerteszét ünnepelték a koronázást – legbuzgóbban azok, kik nehány hónap előtt legerősebben támadták a Habsburg-ház örökösödését és magát Lipótot – a pozsonyi országház a felekezeti viták zajától viszhangzott, úgy mint 1662-ben vagy 1728-ban. A pártok nemcsak szóval küzdöttek egymással, hanem röpiratokkal is és Trenck, a hires kalandor, mint a papok rettenthetlen kalapácsa, terjesztette a politikai és vallásos radicalismus jelszavait.

Történeti szempontból azért nagy fontosságú ez a vita, mert hosszú idő mulva ismét megtörtént, hogy katholikus rendek szólaltak fel a protestánsok jogai mellett. A XVII. században, midőn Zrinyi Miklós igyekezett a felekezeti eszmék fölé helyezni a nemzeti eszmét, tisztán a hazafias szempont volt az irányadó; most a mellett az általános felvilágosodás és humanitás haladásának is nagy része volt benne. A katholikusok folyamodására a király január 18-ikán több csekélyebb változtatást tett a rendeletben, mely igy új formában jött a rendek elé beczikkelyezés végett. Az 1791 február 8-ikán tartott országos ülésen különösen gróf Batthyány Alajos beszéde tett nagy hatást, ki egyenesen hazaárulásnak mondta, ha a királyi végzést nem akarnák a törvények közé beczikkelyeztetni.39 Mellette gróf Széchenyi Ferencz, gróf Forgács Miklós, aztán a gyűlés elnökei Zichy és Ürményi tüntették ki magukat. A Josephinismus volt támaszai és ellenségei egyesültek a vallásszabadságért vivott küzdelemben. A rendek 291 szóval 84 ellen elfogadták a beczikkelyezést és a protestánsok nevében később gróf Teleki József mondott ezért szép köszönő beszédet.40 A még mindig izgatott kedélyek lecsillapitásában nagy érdeme volt az ország bölcs primásának. Márczius 5-ikén tartott nagy beszédében kijelenti, hogy a béke és nyugalom helyreállitása végett kiadott királyi rendelet a vallási gyakorlat teljes szabadságát adja meg a protestáns polgártársaknak, de ő azt irigység nélkül, szeretettel nézi és tőlük vallása iránt ugyanazon szeretet viszonzását várja.


Gróf Teleki József aláirása 1762 augusztus 29-iki levelén.
Az irat eredetije a M. Tud. Akadémia kézirattárában

Akkor már, annyi fontos kérdés megvitatása és eldöntése után, végéhez közeledett ez a nevezetes országgyűlés. Kezdetén az ország és a király közti teljes ellentét csillagzata állott; végén a király és a nemzet közti teljes megegyezéshez, kölcsönös bizalomhoz vezetett. Az állandó nagy érdekek ismét diadalmaskodtak a pillanat szenvedélyei fölött. És az egyetértés létrejöttében nagy része volt a királynak is, ki igéreteihez hiven tőle telhetőleg megfelelt a nemzet várakozásának és szentesitette az országnak eléje terjesztett kivánságait. Midőn Lipót 1791 márczius 13-ikán ismét Pozsonyba jött az országgyűlés bezárására, kitörő örömmel fogadták. Midőn a nádor bejelentette a királyi választ a törvényjavaslatokra, „kimondhatatlan volt a rendek öröme. Soknak könybe lábbadt a szeme, az örömtől és hálától. Mert a király minden óhajtásunkba beléegyezett és pedig oly kifejezésekkel, melyek jó, igaz és a törvények megtartására czélzó gondoskodásáról, igazi atyai érzületéről tesznek tanúságot. Némely módositása határozottan jobb, mint a mi javaslatunk volt. Az országbiró örömkönyek közt zárta be a dietát.”41 A király megérkezésének estéjén kivilágitották Pozsony városát, „azaz egy pár gyertyát tettek az ablakokba”.

A minő érdekes és a nemzeti élet minden oldalát megvilágitó az országgyűlés története, oly fontos az általa végezett munka is. Egy részt az alkotmány helyreállitásán és megerősitésén kellett munkálnia, másrészt a kor szellemének befolyása alatt reformokat kellett megvalósitania. Czikkelyeit ezen két szempont szerint csoportosithatjuk.

A bevezetésből kimaradt, a király határozott követelésére, a József császár és Magyarország örökös királya és rendszere ellen intézett minden támadás. Csak az van mondva, hogy halála akadályozta őt meg az országgyűlés összehívásában és megkoronáztatásában. Gyermektelen halála után az uralom az 1723. L. II. t.-cz. értelmében törvényesen szállott öcscsére Lipótra, kit nagy örömmel meg is koronáztak. (I.) Az új király ugyanazt a hitlevelet állitotta ki, mint Mária Terézia. Az egyetlen nagyobb külömbség az 1741. VIII. t.-cz. beiktatása. Aztán letette a királyi esküt. (II.)

Minden kétség kikerülésére ő cs. kir. apostoli felsége hozzájárult, hogy minden trónváltozáskor 6 hónap alatt végbe kell menni az új király koronázásának, ki addig is az örökös király minden jogával kormányoz, de kiváltságot csak mint törvényesen koronázott uralkodó adományozhat. (III.)

A nádorválasztásról szólva, megemlitik az egyhangú kikiáltást, de kijelentik, hogy azért jövőre is érvényben maradnak a nádor kijelöléséről s választásáról szóló törvények. Az új nádor a birodalom közepén, a hol a kormányszékek vannak, tartja majd székhelyét. A király beleegyezik abba, hogy a régi törvények értelmében ezentúl ismét a nádor legyen az ország főkapitánya. Az új nádor salariumáról, a jászkúnoktól fizetett 3000 aranyon felül, a király gondoskodik. (V.)42


Az 1790. évi törvényeknek a X. t.-czikket tartalmazó levele.
Az okirat eredetije az országos levéltárban

Ezentúl mindig Budán őrzik a szent koronát és onnét az országgyűlés beleegyezése nélkül nem vihetik el. (IV.) Munkács uradalma helyett a Bácsmegyében levő tiszai kerület (Zenta, Ó-Kanizsa stb.) rendeltetik koronajószágnak. (VII.) Koronaőrökül Keglevics József és Nádasdy Mihály grófokat választják meg, katholikus és mindkét felekezeten levő protestans férfiak törvényes candidatiója alapján. (VIII.)

Hű rendjeinek alázatos kérésére, hogy ezzel is bizonyitsa a magyar nemzet iránt való hajlandóságát, a király kijelentette: Már multkor, midőn egy ideig, rövidebben mint szerette volna, a rendek körében tartózkodott, érezte, minő hasznára van a közügynek, ha a király s nép kölcsönösen jól ismerik egymást és ez által szorosabbá válik a kölcsönös bizalom köteléke. Ezért saját szántából is hajlandó mentől gyakrabban eljönni ezen örökös birodalmába, és itt oly huzamosan tartózkodni, mint ezt többi örökös országai kormányának gondja megengedi. (IX.)

A birodalom karai és rendeinek alázatos előterjesztésére ő szent felsége is kegyesen elismerni méltóztatott, hogy, bár a felséges osztrák háznak az 1723: I., II. t.-czikkben megállapitott örökösödése Magyarországon s kapcsolt részeiben ugyanazon fejedelmet érdekli, mint a velük az örökösödési rend értelmében elválaszthatatlanul s feloszthatatlanul együtt birtoklandó német és más örökös tartományokban: Magyarország mindamellett, kapcsolt részeivel együtt, szabad ország, és egész törvényes kormányformájára nézve (beleértve minden kormányszékét,) független, azaz semmi más országnak vagy népnek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánynyal biró. Ennélfogva törvényesen koronázott örökös királyától, és igy ő szent felségétől és utódaitól, Magyarország királyaitól, az 1715: III. és 1741: XI. t.-cz. értelmében is, saját törvényei és szokásai szerint országlandó és kormányzandó. (X.)

E pont fejezi ki a magyar függetlenségi törekvések velejét. Határozottan kijelenti azt, hogy Magyarország az örökösödés elfogadása és az örökös tartományokkal való elválaszthatatlan kapcsolata mellett sem hajlandó bármit is feladni történeti jogaiból és törvényes önállóságából. Uralkodója csak mint Magyarország királya kormányozhatja. Büszke visszautasitása ez a II. József beolvasztó rendszerének. Minden határozottsága mellett teljesen a történeti jog és a törvény alapján áll: természetes következése a régi törvényeknek. Csakhogy, a mi ott elszigetelten, részletesen fordul elő, itt összefoglalva, általános elvi érvényességgel tör elő.

Fontosságához képest nagy viták előzték meg elfogadását az államtanácsban. Izdenczy, ki József halála után sem tett le meggyőződéseiről és a renegatus hevével támadta a „Verbőczyanus” magyar alkotmányt, egy nagy munkálatban figyelmeztet az independentia szó következésére. Ezek: a magyar commando függetlensége a hadi tanácstól, a magyar kamaráé a császáritól, külön követek tartása a külföldi udvaroknál, végre az, hogy magyar ügyeket csak magyarok végezhetnek. A titkos tanács egy más tagja, Hatzfeld gróf, a Mária Terézia hagyományainak szószólója, ezzel szemben kifejti, hogy a kifejezés jogos, mert Magyarország csakugyan független ország. Csakhogy e kifejezésből nem szabad levonni az emlitett következéseket.43 Izdenczy a törvények megerősitése előtt megujitotta ostromát, de még Kaunitz sem áll részére.44 Magyarországnak elvileg teljesen meghagyják törvényes függetlenségét, csakhogy az elv gyakorlati következéseit lehetőleg megsemmisitik.

A XI. czikkely igen röviden intézkedik e határok kiigazitása felől. Ezt a két féltől kiküldött bizottságok végezzék. Ő felsége pedig intézkedjék, hogy a netán az örökös tartományokhoz csatolt területek azonnal visszaadassanak még akkor is, ha azok már ott be vannak iktatva az adókatasterbe.

Elvi fontosságu a XII. czikkely, mely a XVIII. század közjogi elméleteinek alapján igyekszik megszabni az állami hatalmak határait. Ő felsége önként elismeri, hogy a törvények hozásának, eltörlésének és magyarázásának hatalmát Magyarországon a törvényesen megkoronázott fejedelem és törvényesen összegyűlt rendek közösen gyakorolják. Biztositja a rendeket arról, a maga és utódai részéről, hogy rendeletek vagyis patensek által nem fog kormányozni, és ezeket az országos törvényszékek nem is kötelesek elfogadni. Patenseket csak akkor bocsáthat ki, azokat is csak a törvények értelmében, ha csak ily módon történhetik meg a közzététel teljes hatással. A rendek a törvénytelen parancsok ellen előbb a felkelés jogát követelték, aztán legalább azt, hogy az ilyeneknek engedelmeskedni nem kell; utoljára mégis nagyobb teret kénytelenek engedni a végrehajtó hatalomnak. Csak azt vitték keresztül, a mit József is megengedett, hogy a birói hatalom ment maradjon minden beavatkozástól. Sem a király, sem a kormányszékek nem gyakorolhatnak befolyást az itéletekre: azokat a valláskülömbség nélkül kiválasztandó birák hozzák a törvények alapján. A királyi felség pedig szintén a törvények értelmében fogja gyakorolni a végrehajtó hatalmat.

A régi törvények előirása szerint legalább is három évenkint összehivja a király az országos dietát. Ott, a királyi előadások tárgyalása után, a király orvosolni fogja a sérelmeket és végrehajtatni a törvényeket. A tanácskozásokat ott törvényes szabadsággal folytatják. (XIII.) Ebben is fenn van tartva a királyi felségjog, a mennyiben az országgyűlések egybehivásának jussa továbbra is kizárólag a királyt illeti meg.

Ezen elvi megállapitások után a XIV. czikkely a kormány szervezetéről szól. A felelős magyar országos tanácsról le kellett mondania a nemzetnek; a legfőbb kormányszék továbbra is a helytartótanács maradt. Birodalmi kormány helyett ismét folytatódott az ezen elnevezéshez kapcsolt tartományi igazgatás rendszere. Csak azt ismételhették a régi törvények értelmében, hogy ez a hatóság minden mástól függetlenül csak a király alatt álljon, és a törvényesség biztositását abban keresték, hogy a helytartótanács a netalán hozzá érkező törvénytelen királyi parancsok ellen köteles megtenni észrevételeit, a király pedig azokat kellő figyelembe veszi. Az alkotmányosságnak ennél sokkal erősebb garantiája foglaltatik abban, hogy a megyék törvényes hatásköre megmarad. A rendek tehát tovább is döntő befolyást gyakorolnak a végrehajtásra. (XIV.) Biztositás továbbá az is, hogy a tisztviselők kötelesek esküt tenni a törvények megtartására, s ha ezt netán megszegnék, a rendek az országgyűlésen többi sérelmeik közt ezek ellen is emelhetnek panaszt. (XVIII.)

Kétségtelen, hogy a teljes függetlenség gyakorlati keresztülvitele nem valósitható meg a nélkül, hogy Magyarország saját hatóságai által intézkedhessék nemzetközi ügyekben is. Erre nézve a kanczellária a következő elméletet állitja fel: Azok a törvények, melyeket a XVI. és XVII. században hoztak a béke és háború jogát illetőleg, már nem hajthatók végre betű szerinti értelemben. Azért nem, mert az 1723-iki pragmatica sanctio, az által, hogy megállapitotta a magyar birodalomnak elválaszthatatlanságát a német örökös tartományoktól, egyúttal egyesitette a magyar korona országainak érdekeit emezekével, annyira, hogy ez ügyeket csakis egy központból lehessen vezetni.45 Ha pedig Magyarországnak nincs külön külügye, érdekét legjobban úgy oltalmazhatja meg, ha befolyást gyakorol a közös kormányra, vagyis az államministeriumra. Ezért rendelte el az 1741: XI. t.-cz., hogy a király magyarokat is vegyen be az államministeriumra. A király megigéri, hogy e törvényt végrehajtja és a követségekben is alkalmaz arra való magyarokat. A belső ügyeket a magyarok maguk végezzék, a külügyekre pedig gyakoroljanak befolyást. A török békét illetőleg megerősittetnek a régi törvények. (XVII. t.-cz.) Ezek értelmében küldte Lipót gróf Esterházy Ferenczet, mint külön magyar követét, a szisztovi békecongressushoz.

Fontos alkotmányos biztositást foglal magában a XIX. t.-cz. A király országgyűlésen kivül nem róhat ki semminő adót, sem subsidiumot, sem nemesre, sem nemtelenre és nem is szedethet katonát. A horvát és szlavón megyék adója is a magyar országgyűlésen tárgyalandó. (LIX. t.-cz.) Az adó mennyiségét mindig az országgyűlés állapitja meg egy dietától a másikig. De mivel ugyanezen törvényczikkben megerősittetik az 1715. VIII. t.-cz., nemcsak annak a lehetősége van szentesitve, hogy a király csak az országnagyok tanácsával szedhet adót és katonát, hanem egyuttal úgy mellesleg újra be van iktatva a császári és királyi katonaság. Ezzel a magyar nemzeti katonaság ügye elesett. A katonaszedésről szóló törvény (LXVI.) csak magyar ezredeket, legiókat emlit.

A közvetett adók közt mindig nagy szerepet játszott a sómonopolium. A rendek azt követelték, hogy a só árát csak országgyűlésen emelhesse a király. Az uralkodó ebbe beleegyezik, jogai fenntartásával, hogy a magyar nemzet iránti kegyét mutassa. De az egész kedvezést meglehetősen semmivé teszi az a toldás, hogy dietán kivül nem emeli a só árát, ha csak (nisi) a viszonyok sürgőssége ezt nem parancsolná.

Mindent összevéve, tényleg mégis csak igen kevéssel terjedt túl az alkotmány biztositása a történeti hagyományon és különösen a Mária Terézia alatti állapoton. Az igazi biztositékok: az önálló külügy, a nemzeti katonaság, a ministerek felelőssége, melyekre a hitlevéltervezetek oly nagy súlyt helyeztek, nem voltak keresztülvihetők, és igy az új czikkelyek jobbára csak úgy megmaradtak irott malasztnak, mint azok, melyekre hivatkoztak. A lényeges haladás csakis abban áll, hogy a nemzet és a birodalom joga itt először van összeállitva elvi alapon, úgyszólva tudományos alakban. A mi meg volt irva, a mit szent kötés parancsolt, azt a jogot kedvezőbb időben mindig igénybe vehette és kifejthette a nemzet. Ily értelemben különösen az 1790: X. t.-cz. bir nagy jelentőséggel. Az 1848-iki nagy átalakulásnak közjogi tekintetben ez szolgáltatta törvényes irott alapját.

Valamint az alkotmány biztositása nagyrészt az 1715 óta uralkodó eszmék és intézmények kifejtésében állott, úgy viszont az egyházi és társadalmi téren történt ujitások legnagyobbrészt II. József rendelkezéseiben gyökereztek. Igy a XXVI. törvényczikk, a protestánsok ügyeinek hires szabályozója, jobbára a türelmi rendeleten alapul. Itt is megvan azonban az elvi külömbség, a mennyiben, a jogfolytonosságból kiindulva, a rendek nem azt, hanem a bécsi és linzi békét és az 1647-iki törvényt nevezik forrásaiknak.

A törvény első szakasza mindenütt, nemesek és nem nemesek részére egyaránt, szabadnak nyilvánitja a vallás gyakorlatát. Ennek sem korábbi törvény vagy rendelet, sem a király vagy a földesurak hatalma nem állhatja útját. A 2. szakasz megszünteti az annyi bajra okot adó megkülömböztetést nyilvános és magánistentisztelet közt, melyet még a tolerantia sem küszöbölt ki egészen. De a gyámkodás nem szünt meg teljesen, mert ha a protestansok filialet anyaegyházzá akarnak fejleszteni, ezentúl is be kell bizonyitani a lakosoknak, hogy fenn birják tartani a templomot, iskolát, „mivel az adózó nép megmaradása egyik legfőbb része az állami gondoskodásnak”. E költségekhez a katholikusok semmikép sem kötelesek járulni, de viszont a protestáns földesurak és községek sem kötelesek az ujonnan felállitandó katholikus parochiák költségeiben részt venni. A megfelelő telkeket azonban a földesúr adja. A zaklatásoknak egy más bő forrását tömte be a 3. szakasz, mely megtiltja, hogy a protestáns mesterembereket és czéheket a misékben és körmenetekben való részvételre valahogy kényszeritsék. 4. Vallásos ügyekben egyházi hatóságuk: superintendenseik és zsinatuk alá tartoznak. Az utóbbiak elfogadott canonjait sem a király, sem a helytartótanács nem másithatja meg. Zsinatjukat ezentúl királyi felügyelet alatt tartják. A király biztost küld oda, ki azonban nem elnököl, sem nem vezet, hanem csupán felügyel. Ha a zsinat új határozatokat hoz, azok királyi megerősités után jogérvényesek. Egyebekben teljesen fenmarad a királyi főfelügyelet joga.

Régi iskoláikat megtartják és királyi engedelemmel ujakat is állithatnak. A tanárokat és curatorokat ők választják, a tantervet is ők állapitják meg, de a vallás oktatásán kivül a többi tárgyra kiterjed a tanulmányok coordinatiója. Az autonom joguk tehát sértetlen marad, de azért a nemzeti műveltség szükséges egységéről gondoskodva van. A legatiót és kéregetést, melyet József eltörölt, szabadon gyakorolhatják s deákjaikat szabadon küldhetik külföldi akadémiákra. Vallásos tartalmu könyveik vizsgálóit ők maguk rendelik, de a könyvekben ne legyen sértés vagy gúny a katholikus vallás ellen. Az ilyen könyvek három példányát a helytartótanács útján kötelesek felküldeni a királyhoz. (5.)

Stólát és párbért ezentúl a katholikus papoknak és mestereknek nem fizetnek, kivéve, ha azokat önként igénybe veszik; akkor se fizessenek többet a katholikusoknál. A katholikus papok kárpótlásáról gondoskodjék a helytartótanács. A király azonban eleve is kijelentette, hogy sehogy sem egyezik abba, hogy e kárpótlás új terhet rójjon akár az adózó népre, akár a kincstárra, és e kijelentés befoglaltatott a törvénybe. Nem maradt volna hátra más, mint hogy e hiányt, a josephinismus szellemében, a nagy javadalmu főpapok fedezzék. (6.)

Igen röviden végeznek a legfőbb politikai kérdéssel. A hivatalokat illetőleg az érdemes hazafiak között, kik a törvényes képesitéssel birnak, a vallás ne tegyen külömbséget (8.). Ez is a tolerantián alapult, de a végrehajtásnál kitünt, hogy az absolut király akarata kedvezőbb volt a felekezetekre nézve, mint a rendi alkotmány. Még eltartott egy félszázadig, mig a protestánsokat csakugyan megfelelő számban alkalmazták.

Épen ily röviden küszöbölik ki a század elejének veszedelmes Erisalmáját, a decretalis esküt. Ez alól az evangelikusok fel vannak mentve. (9.)

Egyházi és iskolai alapitványaikat maguk kezelik az alapitók szándéka értelmében. Azokat, melyeket az utolsó uralkodás alatt elvettek tőlük, visszakapják. (10.)

Házassági ügyeikben consistoriumaik biráskodjanak. Addig, mig az egyházi tanácsokat megfelelően szervezik, az utolsó kormány rendelkezései (tehát az 1786-iki patens) maradnak érvényben, és igy ez ügyben a világi törvényszékek döntenek. Ezeknek itélete, a házastársak elválására nézve csak polgári következéseket von maga után; de a püspökök nem kötelesek elfogadni az ott kimondott elválást. (11.)

Mivel az áttérés a katholikus vallásról a bevett protestáns felekezetek bármelyikére ellenkezik a katholikus vallás elveivel, hogy az könnyelmüen ne történjék, minden egyes előforduló esetet elő kell adni a királynak és szoros büntetés alatt tilos, hogy valaki katholikus embert hite elhagyására csábitson. (13.)

A protestánsoknak adott minden jogok csak Magyarországon birnak érvénynyel, de Horvát-Tótországokban megmarad a régi statutum, a mely szerint a protestánsok ott birtokot nem szerezhetnek és hivatalt nem viselhetnek. De az alsó-szlavóniai községeket senki se háboritsa vallásuk gyakorlatában, és különben is mindenütt megtelepedhetnek a protestánsok, mint iparosok és kereskedők. (14.)46

„A vegyes házasságok mindig a katholikus lelkészek előtt kötendők, kiknek azonban szorosan tilos az ily házasságokat bármi módon megakadályozni. Az ily frigyekből származó gyermekek, ha az apa katholikus, mind annak vallását követik, ha pedig az anya katholikus, csak a fiúgyermekek követhetik az apa vallását.” (15.)

Az ily házasságok ügyeit, minthogy ezekben valódi szentségről van szó, mindig a katholikus szentszékek előtt kell tárgyalni. (16.)

Végre a protestánsok külsőleg tartsák meg a katholikus ünnepeket, otthon azonban végezhetik a zajjal nem járó. munkákat. A földesuraknak és gazdáknak fiscalis büntetés alatt tilos, akár katholikus, akár protestáns alattvalóikat és cselédjeiket vallásuk ünnepeinek megtartásában meggátolni.

Ugyanakkor, midőn Francziaországban megindult a harcz az egyház uralma ellen, midőn ott az államot kizárólag világi, sőt egyházellenes alapra készültek állitani, hazánkban megszünik a majdnem kétszáz év óta folyton tartó kűzdelem a bevett vallások között. Nálunk az addig vetélkedő felekezetek békén helyezkednek el a közös állami alapon. A magyarság ezen nagy tény által jut ismét politikai és műveltségi egységre. És bár az eredményben nagy része volt a külföldi eszmék befolyásának, még nagyobb a két uralkodó, József és Lipót határozott akaratának: a főérdem mégis magát a nemzetet illeti meg. Attól a politikai suprematiától, melyet a katholikus status egy századon át élvezett és melytől csak II. József önkénye fosztotta meg, azon kor liberális katholikus államférfiai, önként mondtak le. És nem csekélyebb az érdemé a hazafias lelkü főpapoknak, különösen a primásnak, kik tisztán az egyházi érdekeket vitatták, de a politikai egyenjoguságot honfitársaiktól megtagadni nem akarták. Nem a fejedelmi hatalom, hanem a magyar nemzeti állam eszméje győzi le a vallásos ellentéteket. A nemzeti egység érzülete jut kifejezésre a törvény azon mondatában, „a katholikus clerus és a katholikus világi urak egy részének ellenmondása semmibe sem vétetvén”.47 Viszont, mint az apotasiáról és a vegyes házasságokról szóló törvények mutatják, sem a protestantismus, sem a szabad gondolkodás nem birta megdönteni történeti fejlődésünk azon eredményét, mely a kath. egyházat bizonyos tekintetben uralkodóvá, államivá tette. Viszonyában a protestanshoz, annyi engedmény mellett, nem az egyenlőség a döntő, hanem a dogmatikus aggodalmak lehető eloszlatása.

A protestánsokról szóló törvény a magyarság politikai egységére vezetett: a görög nem egyesült vallásról szóló következő czikkely egy eddig a magyar rendi állam keretén kivül élő nagy felekezet beiktatására törekedett. Megadja e vallás hiveinek a birtokszerzés és hivatalviselés jogait, egy szóval a teljes polgárjogot. A mellett azonban teljesen fenntartja a magyar király jogait azon felekezet egyházi, iskolai és alapitványi ügyeiben. Megerősiti privilegiumaikat is, „a mennyiben azok az ország sarkalatos alkotmányával nem ellenkeznek”. (17.)

Ily módon, egyrészt a törvényes jogok megadása, másrészt a törvénytelen követelések megtagadása által, határt szabott a magyar országgyűlés a szerb congressusban felmerülő, a magyar alkotmány egységét és a birodalmi terület épségét sértő nemzetiségi törekvéseknek. A congressus október 24-iki feliratában megujitotta a külön nemzeti terület és a külön nemzeti kormányzat kérését.48 A királyi biztos pedig teljes erővel támogatta ezt a mozgalmat. Külön tartománynak a temesi bánságot ajánlja, mely törvényesen még úgy sincs bekebelezve Magyarországba, és kijelenti, hogy ez a nemzet, mely oly nagy hűséget tanusitott az osztrák ház iránt, csak külön terület birtokában tarthatja fenn magát. „Az illyrek e jellemző dicséretes hűségét még jobban megerősiti majd egy külön udvari hatóság felállitása, különösen ha abban egy pár nemzetbeli nyer széket és szavazatot, és megszünteti majd a papság befolyását a világi ügyekre.”49

Nem báró Schmidfeld ajánlásának, hanem az udvar hangulatának, mely ez ajánlásnak is forrása volt, lehet tulajdonitani, hogy, bár a magyar rendek oly készen hozzájárultak a görög nem egyesültek befogadásához, bár az országgyűlés a koronázás előtti napon külön feliratban tiltakozott az ellen, hogy a szerbek államot képezzenek az államban, a király mégis 1791 január 20-ikán elrendelte a külön illyr udvari kanczellária felállitását, gróf Balassa Ferencz, a méltán gyülölt zágrábi királyi biztos alatt. Az országgyűlés teljesen felfogta ez eljárás kétszinűségét, és Jezerniczky Károly a márczius 5-iki országos ülésen, melyen a trónörökös is jelen volt, erős szavakban adott kifejezést a rendek felháborodásának. És nem itélt enyhébben maga Ferencz trónörökös sem, midőn az államtanácsban e kérdés felől nyilatkoznia kellett. „Egy kanczelláriát állitani fel most, a törvény kijátszására, akkor, midőn ő felsége meghallgatja Magyarország rendjeit – őszintén szólva, túlságos politikus volna, és nemcsak a magyarokat idegenitené el, hanem általában nem válnék az udvar becsületére.”50 A magyar kanczellária tiltakozására, hogy itt status in statu készül, a király csak azt jegyezte meg, hogy az új kormányszék hatásköre tisztán az egyházi ügyekre fog szoritkozni. Ugy látszik kötve volt igéretével, de a formával kiakarta elégiteni az illyreket. Az egész halva született kanczellária már egy év mulva megszünt.

Mint minden rangnak és rendnek, úgy a zsidóságnak kérdése is tárgyalás alá jutott ebben a mozgalmas esztendőben. Az irodalomban többen szólaltak fel érdekükben, különösen Nagyváty János, a hires gazda, és Szirmay Antal, és az országgyűlésen is foglalkoztak sorsukkal. A gyakorlati kérdés az volt: érvényben maradjanak-e rájuk nézve II. József kedvező intézkedései. A német lakosságú városok és különösen Nagy-Szombat ki akarták őket zárni körükből, a megyei követek egy része ellenben fel akarta őket menteni a törvénytelen tolerantia-taksa alól.51 Az országgyűlés egyelőre is, addig mig az országos bizottság munkálata nem tárgyaltatik, azt határozta felőlük, hogy mindenütt, kivéve a bányavárosokat, megmaradjanak azon állapotban, a melyben 1790 január 1-én voltak. (XXXVIII. t.-cz.) József rendelkezései tehát, legalább egyidőre, törvényes erőre emeltettek.

Ugyancsak a II. József öröksége volt a jobbágyok helyzete felől rendelkező törvény. (XXXV. t.-cz.) A nemesség érdeke és közérzete lehetetlenné tette a Mária Terézia és József-féle javitásokon való túlhaladást, viszont a király nem egyezhetett abba, hogy a jobbágyok előbbi szolgaságukba taszittassanak vissza, és minden ilynemű kisérletet maga a parasztság is teljes erővel visszautasitott volna. Ezért az országgyűlés, annak kimondásával, hogy a földes urak és alattvalók ügyének elintézése mindig országgyűlés elé való, tehát a Mária Terézia úrbérének elvi rosszalásával, mégis fentartartja a szabályozás érvényét a jövő, 1792-iki országgyűlésen történendő végleges megállapitásig. Csak azt köti ki, hogy a sarkalatos törvények ellen ne vonjanak le semmi következést ezen ideiglenes, provisorius érvényességből.

Az úriszékek visszaállittatnak, de kötelességükké tétetik a gyors és biztos igazságszolgáltatás. A földesurak jobbágyaikat ne büntethessék önkényesen és büntetésnek csak az úriszék itélete alapján, vagy úrbéri kihágás miatt lehet helye, akkor is a jobbágy meghallgatásával.

„Mivel pedig a birodalom karai és rendjei nemcsak az emberiség jogainak, hanem a közjónak is megfelelőnek itélik, hogy az örökös jobbágyság, melyet már sok régi törvény is eltörölt és mely idő folytán mégis az ország sok részében behozatott, eltöröltessék, azt most szabad akaratukból eltörlik.” Kétszázhetvenhat év mult el Dózsa György lázadása óta, mig a magyar törvényhozás saját szántából letörülte az országról a szolgaság szégyenfoltját. A József által engedélyezett szabad költözködési jog – bár a császárra nem történik hivatkozás – érvényben marad. A jobbágy, ha tartozásait lerótta, szabadon távozhatott és eladhatta, mit a telek vagy ház javitására befektetett. Távozási bizonyitványt részére az alispán állit ki, és ha ez megvan, a földesúr nem tagadhatja meg bizonyitványát semmi ürügy alatt. A távozást azonban Szent-Mihály napján (szeptember 29-ikén) kell előre bejelenteni, és csak úgy költözhetnek el, félév mulva, Gergely napján (márczius 12.). A megyéknek kötelessége felügyelni arra, hogy egész helységek ne váljanak néptelenekké az adóalap kárára. (V. ö. föntebb az 1715. és 1723-iki törvényeket).

A mi nevezetes reform történik, József újitásain alapul. A magyar korszellem állapotát megvilágitja, hogy egyházi tekintetben még túlmennek azon, a mit a császár akart, a jobbágyokat illetőleg ellenben csak épen hogy fentartják az általa adott szabadságokat, sőt az úri szék visszaállitása által ujra megerősitik a földesurak törvénykezési hatalmát.

Művelődéstörténeti tekintetből két törvényczikk bir kiváló érdekkel. Az egyik 100 arany büntetése alatt eltiltja a hazárdjátékokat, koczkát és fáraót. (XXXI. t.-cz.) E tilalom mutatja, hogy ez a bűn már nagyon elharapódzott, de másrészt az a tény, hogy az országgyűlés tagjai maguk is áldoztak a játék szenvedélyének, nem sok reményt engedett arra, hogy e büntetéssel czélt is érnek. A másik, addig is mig új büntető eljárást állapitanak meg, eltiltja a kinzó vallatást, torturát, „mivel az nem alkalmas eszköz az igazság kikutatására és már magában véve is büntetés.” (XLII.) Ez a törvény azonban nem akadályozta meg, hogy a bottal való vallatás egészen 1868-ig ne uralkodjék.

Közjogi tekintetben az országgyűlés megfelelt hivatásának, és ha mindenben nem is birta megvalósitani a hazafiak reményeit, mégis nagyot, alapvetőt alkotott. De az országos mozgalomnak, a nemesek régi jogának, függetlenségének, alkotmányának megújitása, törvénybe foglalása, csak egyik czélja volt. A másik czél az volt, hogy a jövő veszélyeinek elháritására valóban nemzeti tartalmuakká teszik az ősi intézményeket.

E törekvésnek számos nyomát mutatják az országgyűlés naplói és aktái. Mindenfelé találkozunk a nemzeti tanács, a nemzeti katonaság, a nemzeti nyelv és viselet jelszavaival. A nemzeti tanács ismét helytartótanácscsá csenevészedett. „A nemzeti katonaságról szóló czikk befejeztetett és Ő Felsége által egyszerűen kihagyatott,” – mondja az 1791 február 4-iki ülés naplója, kétségbeejtő rövidséggel. A magyar viselet kötelessé tételére a rendek igen nagy sulyt helyeztek: úgy akarták, hogy mindkét nemű nemes magyar ruhában járjon.52 De ezzel szemben már a kanczellária is kijelentette, hogy sem a ruha felvételére, sem másnak letételére nem lehet kényszeriteni senkit; Izdenczy pedig egyenesen a Szent-István hires intelmét a sokféle erkölcs és szokás hasznáról idézi ellene, és még arra is utal, hogy ha e törvényt megalkotnák, sok prémet hoznának be, és sok pénz menne ki érte külföldre. A Ferencz trónörökös elnöklete alatt 1790 deczember 20-ikán tartott tanácskozásban nagyon udvariasan kimondták, hogy a király megmutatta, mennyire szereti a magyar ruhát, de nem a ruha, hanem az erény teszi a nemzetet.53 Erre a rendek a jövő dietára halasztották a magyar viselet ügyét.

Valamivel nagyobb eredményt értek el a magyar nyelv ügyében. Az országgyűlés első szakában elhatározták e nyelv hivatalossá tételét, kivéve a biráskodásban. A horvátok ellenmondását nem sokba vették. Tettleg is buzgólkodtak a hazai nyelv műveléseért, és egy ideig támogatták az 1790-ben Pesten alakult magyar szinházat. Révay Miklós „jámbor szándéka” a magyar tudós társaság felállitása ügyében szintén foglalkoztatta a rendeket. De ezek a törekvések az államtanácsnál épen nem találtak támogatást. Izdenczy azt fejti ki, hogy a magyar nyelvnek hivatalossá tétele oly újitás, mely az ország nem magyar lakóinál „németek-, illyrek-, tótok-, horvátok-, ráczok-, oláhok- és rusznyákoknál, kiknek száma a magyarokat háromszor is felülmulja, veszedelmes izgatottságot vonhat maga után, még nagyobbat, mint a német nyelv behozása. A király csak a törvényes követelések teljesitését igérte meg, de ez újitás. Hat millió nem indulhat két millió után. A nevelés átalakitása nagy költséggel járna. Elég, ha az egyetemen, az akadémiákon és gymnasiumokon lesz egy-egy magyar tanár.”54 Ezen ép oly felületes, mint roszakaratu megjegyzések ellen a kanczellária korántsem lépett fel kellő energiával. Az egész kormányzat megfeledkezett arról, hogy ez év elején a magyar nyelv ápolását és terjesztését első rangú állami feladatnak nyilvánitotta. A király október 23-ikán azt határozza, hogy a magyar nyelv nem tudása miatt tanitót elbocsátani nem lehet, hisz az ország lakosságának legnagyobb része nem birja e nyelvet. A tanitók magyar nyelvismeretét illetőleg szigorúan ahhoz tartsák magukat, a mi 1780-ban érvényben volt.55 Az egyetlen nagyobb engedmény, melyet a kormány tett, abban állott, hogy az egyetemre kinevezte Vályi Andrást a magyar nyelv tanárává.

Mégis oly erős volt a József németesitése ellen való mozgalom, hogy lehetetlen volt a nyelvről szóló törvény teljes megakadályozása. Ez igy szól: „ő felsége biztositja a rendeket a felől, hogy hivatalosan nem hoz be külföldi nyelvet. Hogy pedig a magyar anyanyelv inkább terjedjen és csinosodjék, a gymnasiumokban, akadémiákon és az egyetemen külön tanárát kell alkalmazni a magyar nyelvnek és stilusnak, hogy azok, kik azt nem birják és megtanulni akarják, valamint azok is, kik már ismerik, de nagyobb tökéletességre akarnak eljutni benne, alkalmat nyerjenek erre. A kormányszéki ügyeket most még latin nyelven fogják tárgyalni.” (XVI. t.-cz.)

Ez az első, a magyar nyelvről és jogáról szóló törvényünk. Keveset nyújt, da igen nagy kilátást nyit. Kifejezi a magyar nyelv természetes és örökös jogát arra, hogy hivatalos legyen. E joggal szemben csak ideiglenesen ismeri el a deák nyelv uralmát.56 Országos kivánságnak nyilvánitja a magyar nyelv terjesztését és kicsiszolását és e kivánságához csatlakozik maga a király is. Az udvar közjogi felfogása szerint az iskola ügyének intézése kizárólag királyi jog. Most, ezen igen lényeges pontban, az ország ragadja magához a vezetést. Végre, a mi a nyelv elterjedésére nézve talán legfontosabb és legbiztatóbb, nemcsak a született magyarokról feltételezi, hogy anyanyelvüket tovább akarják fejleszteni, hanem a másnyelvű hazafiaktól is bizvást elvárja, hogy megtanulják az ország nyelvét.

A nemzeti nevelés rendszerének, valamint a sajtó szabadságáról szóló törvénynek kidolgozása egy országos bizottságra marad „a királyi jogok fentartásával”.


Az 1791-iki törvények záradéka.
Olvasása: ...Vásonkeő iudice curiae nostrae regiae, comite Joanne Erdődy de Monyorokerék, regnorum nostrorum Dalmatiae, Croatiae, Sclavoniae bano, Petro Vegh tavernicorum, comite Antonio Károlyi de Nagy Károly nobilis turmae nostrae praetoriae Hungaricae capitaneo comite Leopoldo Palffy ab Erdőd ianitorum, antelato comite Carolo Palffy ab Erdőd curiae, illustrissimo s(acri). R(omani), imperii principe Antonio Grassalkovich de Gyarak agazonum, comite Josepho Georgio de Batthyan perpetuo in Németh-Ujvár dapiferorum, comite Francisco Zichy de Vásonkeő pincernarum, comite Josepho Majlath de Székely cubiculariorum nostrorum regalium per Hungariam magistris, ac praelibato comite Carolo Pálffy ab Erdőd comite Posoniensi caeterisque quam plurimis saepefati regni nostri Hungariae comitatus tenentibus et honores. Leopoldus mp. (P. H.) Comes Carolus Pálffy mp. Alexander Pázthory mp.
Az irat eredetije az orsz. levéltárban

Feltünő, minő keveset foglalkozott ez a sokoldalú és tevékeny dieta az anyagi kérdésekkel. A vámkérdés, az Ausztriával való kereskedés ügye, a gazdasági elnyomás, mely annyira foglalkoztatta az előbbi és későbbi dietákat, itt alig fordult elő. A dunáninneni kerület hitlevél-javaslata a rendek részére követeli ezt a jogot, hogy a szabad kereskedés felől tárgyaljanak a szomszéd és más nemzetekkel, és a mit ők e tekintetben, valamint a kivitel és behozatal, a termelés, a gyártás, és a vámokat illetőleg végeztek, az kötelezze a fejedelmet is.57 A tiszántúliak is sürgetik, hogy addig is, mig a jövő országgyűlésen a királyi tanácscsal együtt megállapitják a vám és harminczad rendszerét, a Magyarország és az örökös tartományok közti bizalmatlanság eloszlatására, szabad legyen az összes magyar terményeket az örökös tartományokon keresztül külföldre vinni, az átmeneti vám lefizetése mellett.

Az 1790 július 15-iki ülésen báró Podmaniczky József, helytartótanácsos és Hevesmegye követe, a rendek figyelmébe ajánlotta a kereskedelem ügyét. Szerinte az ausztriai ház az oka annak, hogy a magyar kereskedelem annyira elmaradt. Az uralkodó család meg akarja akadályozni a kereskedést és a pénz forgalmát Magyarországon, hogy magyar pénzzel a többi, örökös tartományt gazdagitsa. Mig itt Ausztria parancsol, nincs remény a kereskedelem ügyének javitására.58

Mind e tervezetek szoros összefüggésben állottak az országgyűlésen akkor túlnyomó elszakadási törékvésekkel. Valamennyi abban az alaphibában szenved, hogy a magyar vám- és kereskedelmi ügyet, melyre nézve épen az örökös tartományokba való kivitel a legfőbb momentum, az ausztriai kormánynyal való megegyezés nélkül, tisztán mint Magyarország belső ügyét vélték elintézhetőnek. Az államtanács azon szempontból indult ki, hogy a magyar rendeknek van ugyan beleszólásuk a vámügyekbe, de csak a központi kormánynyal együtt dönthetnek. Ezt a döntést maga az országgyűlés sem várhatta egyhamar, és megelégedett egy bizottság kiküldésével, mely a vám, kereskedelmi és iparügyekre nézve készitsen javaslatot.

Nem is az volt ezen országgyűlés feladata, hogy akár a szellemi érdekek terén, akár a gazdaság mezején állandó nagy eredményeket teremtett. Megfelelt kötelességének, midőn az elmult korszaknak a nemzet létét veszélyeztető felforgátásai után új, törvényes alapokat szerzett az ország függetlenségének, és egyúttal helyreállitotta az annyira megrendült bizalmat a nemzet és a dynastia között. E kettős alapon aztán talajt nyert a nemzet arra, hogy erkölcsi, értelmi és anyagi erejének kifejtése által megszerezze mindazt, mi valóban szabad és önálló nemzetté tehette. Az erő hiján, a legszebb intézkedések is üres malasztnak maradnak. A mi ereje pedig a nemzetnek akkor volt, azt országos és rendi jogainak visszaszerzése teljesen igénybe vette.

Általános történeti szempontból legfontosabb eredménye a nagy vallásfelekezetek kibékitése. Nem azért, mert ezt törvénybe iktatták, hanem azért, mert a lelkekben előbbre való lett a hazafias együvé tartozás érzése a felekezeti érdeknél. Ha az önzetlenség és áldozatkészség hasonló módon érvényesűlhet a társadalmi téren is, ha a nemesség ép úgy kész megosztani jogait a polgárral és paraszttal, mint a katholikusok a protestánsokkal, akkor és csakis akkor vezethetett volna méltó sikerhez a magyar szabadság szép álma.


  1. Ranke, Die deutschen Mächte und der Fürstenbund.[VISSZA]
  2. Keresztesi naplója, 251–252.[VISSZA]
  3. Ld. Gróf Esterházy Ferencz leveleit nejéhez. Cseklészi levéltár.[VISSZA]
  4. Gróf Zichy Károly 1790 július 2-ikán kelt levele Pálffy Károlyhoz. Malaczkai herczegi levéltár.[VISSZA]
  5. A brahovai táborból 1790 május 19.[VISSZA]
  6. Bécsi hadi levéltár, 1790. 135. szám.[VISSZA]
  7. A szövegben: viseltetve.[VISSZA]
  8. Bécsi hadi levéltár, 1790. 351.[VISSZA]
  9. Kanczell. levéltár, 1790. 10306. szám.[VISSZA]
  10. Hertzberg jelentése a királyhoz, Reichenbach, 1790 júl. 27. Berlini áll. levéltár.[VISSZA]
  11. A Rákóczy forradalomban szereplő „Barontis” utóda.[VISSZA]
  12. Vortrag vom 13. Juli 1790. Bécsi hadi levéltár. 351. sz.[VISSZA]
  13. U. ott, 328. sz.[VISSZA]
  14. U. ott, 44–351. sz.[VISSZA]
  15. U. ott, 343. sz.[VISSZA]
  16. Kancz. levéltár, 1790. 10,233. sz.[VISSZA]
  17. Kancz. levéltár, 1790. 12434. szám.[VISSZA]
  18. Kancz. levéltár, 1790. 13391. szám.[VISSZA]
  19. Keresztesi naplója, 315.[VISSZA]
  20. Hadi levéltár, 1790. Mellékelve Barko 1790 július 18-iki jelentéséhez.[VISSZA]
  21. 1790 szeptember 21. Berlini levéltár.[VISSZA]
  22. A „Manch Hermaeon” kifejezése.[VISSZA]
  23. Levele Pállfy kanczellárhoz. Kancz. levéltár, 12795. szám.[VISSZA]
  24. Salus universae reipublicae.[VISSZA]
  25. Cs. és kir. kabinetlevéltár, 1790. 2434. sz.[VISSZA]
  26. Jacoby Bécsben, 1790 aug. 21. szept. 16. és szept. 22-ikén kelt jelentései. Berlini kir. levéltár.[VISSZA]
  27. Lásd ez állapotokra nézve a Sátoralja-Uhelyen, Kapronczán, Krassómegyében támadt vaklármát és az azokat előidéző rémhireket.[VISSZA]
  28. Securitas haec praecipuus scopus.[VISSZA]
  29. Kancz. levéltár, 1790. 13491. sz.[VISSZA]
  30. November 7-iki kir. kézirat. Kancz. levéltár, 1790. 15084. sz.[VISSZA]
  31. Kancz. levéltár, 1790. 16916. sz. Udvari közjogi felfogás szerint csak a király személyes jelenlétével és az ünnepélyes megnyitással kezdődik a dieta; addig csak az országgyűlés végett összegyült rendek (conventus) tárgyaltak.[VISSZA]
  32. Voyage à Constantinople par l`Allemagne et la Hongrie, 78.[VISSZA]
  33. Kancz. levéltár, 16117. és 16918. sz. a. levő kir. kéziratok.[VISSZA]
  34. Kabineti levéltár, 3386. sz.[VISSZA]
  35. Ex ratione temporis.[VISSZA]
  36. Kancz. levéltár, 1790. 12803. sz.[VISSZA]
  37. U. ott, 1790. 13798. sz.[VISSZA]
  38. U. ott, 1790. 14484. sz.[VISSZA]
  39. Megjelent a Magyar Kurirban: 1791. 197–201., azonkivül magyar, német és latin nyelven.[VISSZA]
  40. Megjelent a Magyar Kurirban. Schlözer, Briefwechsel, 61. füzet, 101.[VISSZA]
  41. Gr. Esterházy Ferenc levele nejéhez, 1791 márczius 10.[VISSZA]
  42. Az államtanács előterjesztése a nádor jövedelmét, mindent beszámitván, évi 150,000 frtban állapitja meg. Kabinet levéltár, 1791.[VISSZA]
  43. Kabineti levéltár, 1790 szeptember, 2998. sz.[VISSZA]
  44. U. ott, 1791 február 5. 451. sz.[VISSZA]
  45. Kabineti levéltár, 1790 november 25, 3673. sz.[VISSZA]
  46. „Uraságtokat úgy szeretjük mint testvéreinket” – mondá a horvát Bedekovics a református Keresztesinek, – „de vallásukat meg nem türjük; inkább megkereszteljük e más hitüeket a Drávában és Szávában, semhogy bebocsássuk Horvátországba.”[VISSZA]
  47. Ezt az egységet fejezte ki a hires február 8-iki ülésen gróf Széchenyi Ferencz azon megjegyzése, hogy egy rend ellenmondása nem teheti erőtlenné a többi három rend végzését. Viszont Zerdahelyi Gábor, czimzetes püspök, egészen lengyel módra érvénytelennek mondta azt a törvényt, melyet nem egyhangúlag hoztak.[VISSZA]
  48. Kancz. levéltár, 1790. 15091. sz.[VISSZA]
  49. Temesvár, nov. 10. U. ott, 1790.[VISSZA]
  50. Kabineti levéltár, 1791. 451. sz.[VISSZA]
  51. Lásd Pozsonymegye utasitása. Malaczkai levéltár.[VISSZA]
  52. Kabineti levéltár, 1790. 3812. sz.[VISSZA]
  53. Kabineti levéltár, 1791. 45. sz.[VISSZA]
  54. U. ott, 2998. sz.[VISSZA]
  55. Kancz. levéltár, 1790. 13742. sz.[VISSZA]
  56. Nunc adhuc.[VISSZA]
  57. 17. szakasz.[VISSZA]
  58. Névtelen feljelentés, 1790 július 18. Hadi levéltár.[VISSZA]