SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
Magyarország részvéte a franczia háborukban.

Fegyverei jelentősége. A fleurusi csata. A háború a középső Rajnánál. Az 1796-iki olasz hadjárat. Az arcolei ütközet. Az országgyűlés. A hadi segély. József főherczeg nádorrá választása. A rivolii vereség. Károly főhg Olaszországban. A magyar nemesi felkelés. A campo-formioi béke. Dalmáczia visszaszerzése. Magyar hagyományok a dalmát királyságban. A rastatti congressus. Barbácsy székelyei. Az osztrákok győzelmei. Bonaparte átkelése az Alpeseken. Marengo. Moreau Bajorországban. A lunevillei béke. Az 1802-iki dieta. Napoleon császár. Az osztrák császári czim felvétele. Az osztrák-angol-orosz szövetség. Az 1805-iki háború. Napoleon Bécsben. Az országgyűlés egybehivása. A magyar nyelv ügyének haladása. A nemesi felkelés szabályozása. A francziák Pozsonyban. Pálffy Károly alkudozása Davoust marsallal. A három- császár csatája. A pozsonyi béke. A rajnai szövetség. A római császárság megszünése. Az 1806-iki franczia-porosz háború. A tilsiti béke. A katonai és politikai reformok szüksége. József nádor és Károly főherczeg, Az 1807-iki dieta. A patrioták. Az ellenzéki szellem jelentkezése. A háborus politika diadala. Az 1809-iki hadjárat. Károly főherczeg. Napoleon Schönbrunnban. Kiáltványa a magyar nemzethez. A nemzet hűsége a királyhoz. Az asperni ütközet. Hatása az európai közhangulatra. Hofer András. János főherczeg. Az utolsó magyar insurrectio, A. győri csata. A wagrami ütközet. A schönbrunni béke.

Igy történt, hogy a franczia respublica és majd Napoleonnak támadása egyetértőnek találta Magyarországot és királyát. A magyar ugyan nem tagadta meg rokonszenvét a szabadságért küzdő franczia vitézektől és bámulattal nézte a corsicai hősnek csodás emelkedését, de ezen érzelmek nem voltak befolyással pártállására azon irtózatos küzdelemben, mely több mint két évtizeden át betöltötte Europát. A dynastia érdeke, de még inkább ősi alkotmánya a conservativ táborhoz csatolták. Történetileg eléggé nem méltányolt tény az, hogy az angol nemzet mellett a magyar volt a franczia eszmék és hadseregek legkitartóbb és legbuzgóbb ellensége. Azt a töméntelen vér- és pénzáldozatot, melyet az ország hozott, maga a loyalitás nem magyarázza meg. Nem is szabad azt a politikát, mely a monarchia követett, tisztán udvarinak tekinteni: megfelelt az a nemzetek, és különösen az uralkodó osztályok érzületének és ösztöneinek. Csak ez a belső egység magyarázza meg, hogy annyi, szinte folytonos kudarcz és veszteség után is mindvégig törhetetlenül folytatta a monarchia a küzdelmet, mig régi állását és hatalmát vissza nem szerezte.

Ez a részvéte az európai nagy küzdelemben ismét nagy történeti jelentőségre emelte hazánkat. A magyar nemzet igen fontos tényező volt a szárazföldi nagy háboruk folytatásánál és bár nem igen emlegették – hisz serege csak egy része volt a nagy császári és királyi, előbb római birodalmi, aztán ausztriai seregnek – barát és ellenség egyaránt tudta, minő súlyt vet a latba a magyar katona vitézsége, a magyar országgyűlés áldozatkészsége.

Az angol fejlődéshez e korban hazánké annyiban is hasonló, hogy a háborúnak, a politikai hatalomnak követelései mellett háttérbe szorulnak az összes belügyi kérdések. Itt is, amott is, csak ekkor válik igazán szentté az ősi constitutio. A forradalom mindenütt megöli a reformot. Még 1790-ben messzemenő változtatásokra gondol király és nemzet egyaránt. Most elég, ha megtartják azt, a mi fennáll, a mi a belső rendet és nyugalmat biztositja. Ha a magyar alkotmány megcsontosodásáról szólunk, csak ezt az emberöltőt érthetjük alatta, mert előbb az uralkodók, majd meg a nemzet maga akadályozták meg a teljes megállapodást a feltétlen elismerést.

Sem czélunk, sem terünk itt csak vázolni is a világháborúnak egyes részleteit. Csak annyiban tartozik tárgyunkhoz, a mennyiben visszahat a doni ügyek fejlődésére.

1793 volt az az emlékezetes év, melyben a franczia köztársaság egy fegyverben álló világ és a belső zavarok ellen egyaránt kivivta létjogát. A forradalom akkor fejtette ki legtöbb erejét s vált, jóléti bizottságának vezetése alatt, rémuralommá. 1794 tavaszán maga Ferencz császár is elment a belga hadsereghez, de diadal ott nem koszorúzta. A június 26-ikán vivott fleurusi csata következtében egész Belgium franczia kézre került. A rémuralomnak, Robespierre-nek és társainak bukása egy ideig lanyhábbá tette a hadviselést. Még fontosabb volt Lengyelországnak ugyanakkor történő ujabb felkelése és felosztása, mely kelet felé terelte a keleti hatalmak figyelmét. Poroszország és vele Spanyolország is 1795 áprilisban kiléptek a coalitióból. Anglia azonban, Pitt vezetése alatt, folytatta a háborút és Ferencz császár és Thugut, ki 1794-ben lépett az öreg Kaunitz helyébe, fentartották vele a szövetséget. 1795-ben a francziák elfoglalták Hollandiát, a cs. és kir. seregek ellenben a középső Rajnánál vivtak ki némely eredményeket. A háború eddigi szakában a magyar vezérek közül különösen Dévay Pál, Benyovszky, Mészáros és Kray tüntek ki. A fővezérségben Koburg Józsiás herczeg, Clerfait és Wurmser váltakoztak.


Gróf Benyovszky Mór.
Egykoru metszet után.
Dr. Franz Sartori „Pantheon denkwürdiger Wunderthaten ” (Bécs, 1816.) czimű munkájának II. kötetéből

Döntőbb volt az 1796-iki hadjárat, melynek vezetésével Olaszországban az ifju Bonaparte Napoleont bizta meg a franczia directorium. Németországban ugyanakkor Ferencz császár a franczia hadvezérnél még fiatalabb öcscsét, az alig 25 éves Károly főherczeget állitotta seregei élére. A főherczegnek nagy elméleti tudással kigondolt és pontosan végrehajtott haditerve sikerült: a már a cseh határig előnyomuló francziák nagy vereségeket szenvedtek és szégyenszemre mentek vissza a Rajnán. De azalatt a Pó sikságában ellenállhatatlanul nyomult előre Bonaparte. Az ellene kiküldött vezérek, a folyton megujuló és ismét megfogyó seregek csak azért jelentek meg a nagy háboruk e clasikus földjén, hogy szaporitsák a franczia vezér diadalainak számát és nagyságát. Miután az arcolei háromnapos csata is elveszett és Alvinczynak vissza kellett vonulnia, már az örökös tartományokat fenyegette az ellenséges betörés.

Magyarországon a háboru kezdete óta nem szünt meg a toborzás, és számos „önkéntest” vittek vasban a katonai gyűlőhelyekre. De most, a közeledő veszélylyel szemben, nemzeti, általános intézkedésre volt szükség.

A király 1796 november 6-ikára hivta össze a rendeket, hogy tanácskozzék velük a háború szerencsés befejezésére szolgáló eszközökről. E háborút, mint a királyi meghivó mondja, a trón, a nemzet és a kiváltságok védelmére folytatják azok ellen, kik az alkotmánynak és a keresztény vallásnak esküdt ellenségei. A megnyitó beszédben egyenesen a nemzetnek Mária Terézia idejében tanusitott áldozatkészségére hivatkozott a király. A beszédnek megvolt a hatása. A rendek 50,000 katonát, a 340,000-nyi sereg eltartására 2.400,000 mérő rozsot, 80,000 ló tartására 3.760,000 mérő zabot, továbbá 20,000 ökröt és 10,000 lovat ajánlottak fel. A felajánlásnak felét pénzen meg lehetett váltani. Felhatalmazzák a királyt arra is, hogy azon esetben, ha az ellenséges hatalom közeledik, fegyverre szólitsa e nemesi felkelést.


Jelenet a franczia háboruból.
Egykoru vízfestmény Ernst Lajos gyűjteményében

A megüresedett nádori méltóságot ismét oly módon töltik be mint 1790-ben. Sándor Lipót halála után a király már 1791 szeptember 3-ikán kinevezte királyi helytartóul ifjabb öcscsét, az alig husz éves Józsefet. A főherczeget most közfelkiáltással megválasztották nádorispánnak. József egy fél századon át töltötte be e méltóságot, a legsulyosabb viszonyok közt, és neve jó emlékben maradt köztünk, mig becse lesz a hazafias munkának, a nyugodt, békés energiának.

Ezenkivül még csak egy czikkelyt alkotott a dieta: a jobbágyokról szóló provisorius törvények meghosszabbitásáról. Az országgyűlésen hangoztatták ugyan a vámrendszer megváltoztatásának szükségét; a nevelésről és a közbiztosságról is volt szó, de e kivánságokra az udvar nem is adott érdemleges választ, hanem sietett haza küldeni a buzgó követeket. Alig egy hónapig volt együtt a dieta: megszavazott mindent, de az ország érdekében nem vihetett keresztül semmit.

Olaszországban ezalatt rosz fordulatot vett a háború. Alvinczy, ki egy ujabb sereggel levonult az Adige völgyébe, Rivolinál, 1797 január 14-ikén, teljes vereséget szenvedett. Seregének egy része eljutott ugyan az ostromlott Mantua közelébe, ugyanakkor a vár vitéz őrsége is kirontott, de győzelmet még sem arattak. A katonák bátran verekedtek, de nem volt ki őket vezesse. Egy őrnagy benyargalt a várba, hogy utasitásokat szerezzen, de alig juthatott át a kapun. Ott állott a generalitás, nagy biztonságban várva a csata kimenetelét és kérdezve őt, hogy áll a csata?1 Ezek az elaggott, gyönge emberek nem voltak méltó ellenfelei Bonapartenak és a forradalom tüzes kohójában megedzett vezértársainak. Wurmser már február 2-ikán kénytelen volt feladni Mantuát. Csak akkor, midőn már bomló félben volt a sereg, küldte oda a császár vezérnek Károly főherczeget. Ő már csak az Alpeseken át vezető hágók védelmére szoritkozott. Tarvisnál csak egy huszárszázad önfeláldozása mentette meg az elfogatástól, Bonaparte egyre előre halad és Villachon, Klagenfurton át márczius 24-ikén Leobenbe ér. Bécsben már féltek az ellenséges támadástól, de a győzelmes hadvezér maga kinált békét.

Csak midőn már megkezdődött a békealku, szólitotta fegyverre a király a magyar nemességet. Az insurrectio szép számban gyülekezett a nyugati határon, hol Ferencz szemlét tartott fölötte, de háboruba nem vihette. Az egész háboruzás egyetlen dicső emléke Bersenyi Dániel gyönyörű költeménye „a felkelő nemességhez”. A campo-formioi béke után 1797 október 17-ikén haza bocsátották az insurgenseket. E békében Ausztria lemondott Lombardiáról és Belgiumról és ezek fejében a lassú halálban kimúlt Velencze összes szárazföldi birtokait nyerte kárpótlásúl. Dalmátiában akkor erősen nyilatkozott a magyar érzelem. Az Árpádok és Anjouk e régi hű tartományában természetesnek találták a magyar birodalomhoz való tartozást, és kitüzték a magyar zászlót. Spalato a királyhoz és a nádorhoz fordult, esdekelvén, hogy Magyarországhoz csatolják. Thugut ezt egy ideig türte, mig elegendő hadi erő nem volt az országban, aztán elfojtotta az egész mozgalmat. Azóta, mai napig, meg kellett hazánknak elégednie azzal, hogy jogát Kálmán hóditására elismerjék.

A drágán megvásárolt béke csak fegyverszünet volt. Bonaparte 1798 nyarán Egyiptomba ment, az angolok tönkre tették flottáját és elvágták visszavonulását. A coalitio Anglia és Ausztria közt ujra helyreállott és Oroszország csatlakozásával is erősödött. A rastatti békecongressusban részt vevő franczia követek esete, kiket, midőn a várost elhagyták, a Barbácsy ezredes parancsa alatt álló székely huszárok összevagdaltak, elvéve irományaikat, még elkeseredettebbé tette a küzdelmet. Ez egy ideig, ugy Németországban mint Olaszországban, szerencsésen folyt a szövetségesekre nézve. Károly főherczeg csaknem egész Németországból, Luvarov pedig Itáliából kiüzte a francziákat. Az oroszok, kik az osztrákokkal nem igen birtak megférni, Lombardiából átmentek Svajczba, és ott vereséget szenvedve, haza tértek. Az osztrák sereg az öreg, erdélyi születésü Melas vezetése alatt tovább is szerencsésen harczolt, és a francziák egyetlen olasz birtokukat, Genuát is elvesztették. De Bonaparte hirtelen visszatérése, consullá választása, gyors átkelése az Alpeseken csakhamar gyökeres változást idézett elő. Marengonál, 1800 június 14-ikén volt a döntő csata, melyben a magyar gránátosok és huszárok és a horvát határőrök minden vitézsége és kitartása sem birta kicsikarni a győzelmet. Ez az egy nap visszaszerzi a francziáknak mindazt, a mit a szövetséges sereg annyi áldozat árán elvett tőlük. Németországban ugyanakkor Moreau diadalmasan hatolt előre és Hohenlinden mellett (Bajorországban) deczember 3-ikán nagy ütközetben legyőzte a császár legfiatalabb öcscsét, János főherczeget. A magyar nemesi felkelés ujabb fegyverbe szólitása nem sokat változtatott a dolgok állásán. Maga Károly főherczeg is javasolta a békét, és annak megkötése csak azért késett, mert az angol subsidiumok 1801 február 1-ig jártak. A lunevillei béke (1801 február 9.) nem követelt jelentékenyebb területi áldozatokat, de újra megmutatta, hogy a leghatalmasabb coalitio sem bir az ujjá született Francziaországgal.


József nádor.
Daniel egykoru metszete J. Schakini rajza után.
Az országos képtár gyüjteményének 2345. számu példányáról

A luneville-i béke a Rajna balpartját átengedte Francziaországnak és ez által megszüntette azon német egyházi fejedelemségeket, melyek mindig főtámaszai voltak a Habsburgok római császárságának. „A német nemzet római szent birodalma”, mely négy századon át annyi fényt és méltóságot kölcsönzött a dynastiának, többé nem látszott fenntarthatónak. A franczia világuralmi törekvések ellen szükségessé vált a monarchia belső erejének kifejtése és szorosabb egyesitése. A reformoknak épen Károly főherczeg volt legerélyesebb szószólója. És mivel Magyarországot a háború addig aránylag kevéssé érintette, különösen hazánk segédforrásait készült kiaknázni a központi kormány. E czélból már 1801-ben készül összehivni a király az országgyűlést. A nádor, kinek tanácsát kikéri, azt jelenti, hogy a hangulat általában jó, de mégis kivánatos a sérelmek orvoslása, az ország kivánságainak a vám- és a nevelésügy terén teljesitése, ha biztositani akarják az eredményt. A dietát 1802 május 2-ikára hitta össze a király.2

A kormány az állandó katonasághoz állandó ujonczmennyiséget és állandó fölemelt adót készült kérni. Olyan egységes nemzeti sereget, minő a franczia volt, nem alkothattak, mert akkor megszünt volna az insurrectio és ebből folyólag a nemesség adómentessége. Ezért az új teher, úgy a vér-, mint a pénzadó, egészen a parasztra kellett hogy nehezedjék. A rendek, kik nagy reménységgel jöttek a dietára, előbb a sérelmek orvoslását sürgették és midőn ezt el nem érhették, igen határozottan állást foglaltak a kormány javaslatai ellen. „Itt azt vették be, hogy mindent előbb a különös gyűléseken vesznek elő és ottan mindenkinek megengedtetik, hogy magukat tetszések szerint kikiálthassák. Azután némely értelmesebbeknek titkos igazgatások szerint a circulusokban is, a mennyiben lehet, helyes opiniót formálván, az ország eleibe terjeszti, a hol minden csendesen és díszesen foly. Mely igen jól is esik, mivel a főlséges udvarnak majd egy, majd más része, a császárné pedig mindenkor a tribünben jelen vagyon.”3 Mindezen szelid pressio és az egymást érő udvari ünnepélyek ellenére „a statusok nem akarják mind érteni, a mit az udvar akarna velök értetni”. Ez nem is csoda, a magyar kereskedelem ügyében a rendek legméltányosabb kivánságait sem hallgatták meg, ellenben a kormány azon javaslata, hogy országos pénztárt alapitsanak, a nemesség adómentességére nézve jelölt veszedelmet.


I. Napoleon. Isabey metszete után.
A bécsi Artaria és társa műkereskedő-czég példányáról

Az ország a magyar hadsereg („exercitus hungaricus”), 64,000 embeberéhez minden három éven át ad annyit, hogy e szám teljes legyen. Ha időközben háború tör ki, a nádor még 12,000 újonczot szedethet. Az állandó létszámmal együtt meghatározták, azt is, hogy e katonák csak bizonyos ideig szolgáljanak. (I. czikkely.)

A hadi adót a kormány évi 2 millióval akarta emelni. Tudjuk, hogy az adó emelése a XVIII. század összes dietáin minő nehézségekbe ütközött. A rendek nemcsak vagyonukat védték, hanem úgy is léptek föl, mint a jobbágyság pártfogói. Most még nehezebb volt a kormány helyzete, a mennyiben a kereskedelmi elnyomás által maga is csökkentette az adóalapot. Még az udvar leghivebb emberei sem birtak többet kivivni évi 5 milliónyi adónál. A rendek a hiány pótlására a só árát emelték föl mázsánként egy forinttal, mire a király a maga részéről 1 frt 06 kr.-ral emelte föl azon jogánál fogva, hogy, a só királyi monopolium. Utoljára is az utóbbi összeget czikkelyezték be.

Valódi reformtörvényt csak egyet hoznak, a vadászatról szólót. (XXIV. t.-czikk.) Némi eredményt értek el a nevelésügy terén is, a mennyiben a kormány még azon évben visszaállitja a benczés, cistercita és premontrei tanitó rendeket. A kormánynak és a rendeknek közös törekvése vala ily módon is lehetőleg eltörülni József hagyományait.

Akkor rövid ideig általános békének örvendett Európa. De már 1803-ban újra kitört a háború Anglia és Francziaország közt. Még közelebb érdekelte Ferenczet Napoleonnak az a törekvése, hogy magát franczia császárnak kikiáltassa és elismertesse. Ezen Bécsben egyrészt örvendettek, hisz a monarchia visszaállitása és az egyházzal való megegyezés, concordatum, a revolutio végét jelezték. Másrészt azonban aggodalmat keltett, hogy Napoleon, az 1804 május 18-iki népszavazás alapján örökös császár, mint ilyen rangra elsőbb legyen a Habsburgoknál, kik csak választott császárok. Az örökös tartományoknak egy név alá való foglalása, egy közös, magas czimmel való fölruházása már a XVII. század óta tervben volt. II. József idejében is sokat beszéltek a pannoniai császárszágról vagy királyságról, de mig az örökös tartományok viszonya a római szent birodalomhoz végkép szabályozva nem volt, ez az elválasztás épen a dynastia fényének szempontjából nem látszott ajánlatosnak. Most azonban Ferencz 1804 augusztus 17-ikén a maga és örökösei részére fölvette az ausztriai örökös császári czimet. Az európai közszokás és a diplomatiai nyelv különben is már a XVI. század óta osztrák háznak szokta nevezni a német Habsburgokat. Ez elnevezésbe, bár jogtalanul, úgy az osztrák császárság kikiáltása előtt, mint annak utána hazánkat is be szokták foglalni. Ferencz ezért egy külön manifestumban iparkodott megnyugtatni a nemzetet, „hogy a mit monarchiánk fényének s méltóságának öregbitésére határoztunk, az kedves Magyarországunk s kapcsolt részei törvényeinek és alkotmányának épségével történjék”.


Az osztrák császári czim felvételéről kiadott patens utolsó oldala.
A bécsi titkos levéltárban levő példányról

A királyi biztositásnál erősebb volt a tények hatalma. Hazánk függetlenségére nézve tényleg nagyobb veszélyt rejtett magában az egységes, központositott ausztriai császárság, melylyel a dynastia is azonositotta magát, mint a laza, annyi széthuzó elemből álló római szent birodalom.

Ferencz egyideig föntartotta a békét, sőt örvendett annak, hogy Napoleon Anglia ellen forditja egész erejét, mert ő az alatt Németországban ujra megszilárdithatja tekintélyét. De midőn Napoleon 1805 májusban Nagy-Károly példájára Olaszország királyának koronáztatta magát, elfogadta Pitt szövetségét és subsidiumait. Az orosz czár, I. Sándor, már előbb Angliához állott. A hadi készületek megkezdődtek és az udvar azt remélte, hogy seregei a Rajnáig hatolhatnak, mig Napoleon boulognei táborából Anglia partjait fenyegeti. De a franczia császár gyorsan Németországban terem, 1805 október 17-ikén Ulmban elfogja a szerencsétlen Mack hadseregét és már november 12-ikén bevonult Bécsbe. Az ausztriai sereg romjai Morvaországba vonultak vissza, hogy ott egyesüljenek a közeledő oroszokkal. Károly főherczegnek október 30-ikán Caldieronál kivivott diadala, melyben különösen a 32., most Mária Terézia nevét viselő ezred tünt ki, nem igen változtatott a dolgok állásán.

Ily viszonyok közt ült össze az október 13-ikára Pozsonyba egybehivott dieta. Az egybehivást az 1802. évi I. t.-czikkben kikötött három év letelte és a nemesi fölkelés megszavazása tették szükségessé. A kormány ujabban nagy követelésekkel lépett föl, évi másfél millióval akarta emelni az adót, bár a vámrendszer sulyán semmiben sem enyhitett.

Bár az elégedetlenség a kormánynyal 1796 óta nőttön nőtt, és különösen a protestánsok méltán panaszkodtak, hogy őket az 1791-iki törvény ellenére mellőzik, a király iránti személyes ragaszkodás a dieta megnyitásánál fényesen nyilvánult. A Napoleon iránti bámulat ép oly kevéssé birta csökkenteni a Ferencz iránti szeretetet, mint az addigi háborúk szerencsétlen kimenetele és a nemzet jogainak folytonos lábbal tiprása. Nagy volt az öröm, midőn József nádor azon emlékezetes szavakat mondta: az én ereimben is Árpád vére folyik. A rendek kerülték a kereskedelmi ügyek feszegetését, mert kedvező választ ugy sem remélhettek, és leginkább csak a magyar nyelv ügyében buzgólkodtak. Azonkivül nagyon szivükön feküdt a kémkedésnek s titkos feladásoknak megszüntetése. A nádor, mindkét kérdésben, a rendek kivánságai érdekében érvényesitette befolyását.

A magyar nyelv ügye csakugyan egy jelentékeny lépéssel haladt előre. A rendek ezentúl latin és magyar nyelven terjesztik repraesentatióikat a király elé. A magyarok magyarul irhatnak a kanczelláriához és a helytartótanácshoz, és ezek ugyanazon nyelven válaszolnak. A perek a megyei törvényszékeknél magyar nyelven folytathatók, csak a curia nem kötelezhető arra, hogy azokat e nyelven fejezze is be. Végre a király megigéri az 1792. VII. t.-czikknek végrehajtását. (IV.) Igy történt tehát a magyar nyelvnek a hivatalokba és biróságokba való bevezetése, bár még a latin nyelvnek óriási túlsulya alatt. A végrehajtás azonban e téren csak nagy lassan haladt előre.

Még kevésbbé lehettek megelégedve a hazafiak a feladásokról szóló törvény végrehajtásával. El volt ugyan rendelve, hogy titkos feladásra tilos bárkit is elfogni, és hogy a hamis feladót ugyanaz a büntetés érje, mely az ártatlanul vádlottat sujtotta volna, de a kémkedés és árulkodás annyira sarkköve volt az egész rendszernek, hogy azon semminő törvény sem segithetett. Köztudomásu volt, hogy még a legnagyobb pénzzavarok idején is mindig maradt a császárnak pénze a „spiclik”, a sok „Vertraute”, „Naderer” megjutalmazására. A közhit szerint még Károly főherczeg is rendőri felügyelet alatt állott.4

Legfőbb tevékenysége az országgyülésnek a nemesi felkelés szabályozásában állott. A közledő veszélyhez képest a nemesség a lehető legnagyobb előkészületeket tette, hogy mentől nagyobb számban megjelenessen a ország határainál.

Mire az országgyűlés végét érte, november 7-ikén, az ellenség közel állott Bécshez. A székváros elfoglalása után Davoust marsall seregével eljutott Pozsonyhoz. A nádor utasitására a nemesi felkelés vezére, gróf Pálffy Lipót, alkudozásba bocsátkozott a marsallal. Ez alkudozás czélja az időnyerés volt, mert különben egész Budáig nyitva állott az út a francziák előtt. Pálffy személyesen is találkozott Davoust-val, ki egy kiáltványában elismeri Magyarország neutralitását. Ugy látszik, hogy az egész Napoleonnak egy ügyes sakkhuzása volt, ki ily módon egyrészt hizelegni akart a magyar nemzeti hiuságnak, másrészt meg bizalmatlanná tenni a királyt az ország iránt. Ferencz csakugyan rossz néven vette az egész tárgyalást, megtagadta hozzájárulását, minek következtében a francziák be is vonultak Pozsonyba. Ez az eset alapja annak a nagyon elterjedt balvéleménynek, mintha hazánk a franczia háborúban neutrális maradt volna.5 Az ilyen semlegességet az 1723: II. törvény sehogy sem engedi meg, az 1805-iki törvény pedig egyenesen kimondja, hogy háború van Francziaország, a magyar birodalom és constitutio ellensége ellen.

A háború folyama a császárt kiüzte Bécsből. Öcscse, a nádor felszólitotta őt, jöjjön Magyarországba, itt talál még igazi erőt és lelkesedést, de a gyanakvó Ferenczre nem maradt hatás nélkül Pálffy meggondolatlan eljárása. Morvaországban tartózkodott ujra gyülekező és az oroszokkal egyesülő seregénél. 1805 deczember 2-ikán vivták „három császár” hires csatáját. Napoleon az ügyetlenül felállitott orosz seregeket teljesen összezuzta. Ferencz erre személyesen kért találkozást Napoleontól és megegyezett vele a fegyverszünet és a béke előzetes feltételei felől. A békealkudozásokat Pozsonyban folytatták, mely ez által világhistoriai nevezetességü helylyé vált, és már karácsonyra be is fejezték. Napoleon sulyos feltételeket szabott. Ferencz kénytelen volt lemondani nemcsak Velenczéről, Dalmácziáról és az ujonnan szerzett Salzburgról, hanem a dynastia egyik leghivebb és legrégibb tartományáról, Tirolról is. A két német tartomány Napoleon szövetségesének, Bajorországnak ott, melyet a franczia császár oly erőssé akart tenni, hogy maga is szembe szállhasson Ausztriával.

A szerencsétlen háborúnak megvolt az az eredménye, hogy a monarchia vezetőit a béke szükségéről meggyőzte. Ebben a dynastia két igazi államférfia, Károly és József főherczegek megegyeztek. A békét parancsolta a financiáknak egyre rosszabbodó állapota, a szövetségesek megbizhatatlansága és mindenek fölött Napoleon óriási hatalma. Mindamellett a császár tanácsában nem hiányoztak az olyan férfiak sem, kik Ferenczet ujabb szövetségek kötésére és ujabb szerencse próbálására biztatták. E két áramlás küzdelme és az uralkodó határozatlansága és gyöngesége ingataggá tették a bécsi udvar politikáját.

Napoleon Ausztria megalázása után Oroszországban látta egyetlen komoly szárazföldi ellenét. Talleyrand ajánlotta is urának, hogy Ausztriával szoros összeköttetésbe lépve szoritsa ki az orosz befolyást Németországból és a Balkán-félszigetről. De mivel Ferenczben nem bizhattak, ezek az alkudozások nem jutottak dülőre.

Ez alatt ismét óriási változások mentek végbe. Napoleon, látva az orosz és porosz készülődéseket, a hozzá hajló német fejedelmeket a rajnai szövetségbe egyesitette, melynek ő volt protectora. Ferencz ennek következtében 1806 augusztus hó 6-ikán lemondott a római császári czimről. A franczia forradalom megdöntötte tehát azt a közjogi alakulást, mely először egyesitette az összes művelt népeket egy állami kötelékbe és nemzetről nemzetre, dynastiáról, dynastiára szállva mégis mindvégig fentartotta fényét és dicsőségét. A római szent birodalom helyét a modern Caesarnak tisztán világi monarchiája készült elfoglalni.

Még 1806 őszén kitört a franczia-porosz háború, melyet Napoleon a jenai csatával eldöntött. Az oroszok, kik szövetségesük segitségére mentek, Friedlandnál szintén nagy vereséget szenvedtek. A háború ezen menete vetett véget Ferencz hajlandóságának, hogy abban részt vegyen. A tillsiti béke 1807 július 7-ikén Poroszországot területének felétől megfosztotta és függővé tette a franczia császártól. Ausztria tehát onnét egyelőre nem remélhetett segélyt. Még károsabb volt Ausztria európai állására nézve az ugyanakkor Napoleon és Sándor czár közt létrejött belső szövetség. A monarchia a két óriási nagyhatalom között másodrendü szerepré volt kárhoztatva. Épen oly kevéssé állhatta utját a franczia uralom terjesztésének nyugati Európában, mint az orosz terjeszkedésnek keleti határain.

Az ilyen helyzet sürgetőleg parancsolja a belső reformot. Ezt követelik Károly főherczeg a katonai szervezetre, Rainer főherczeg a financiákra, József nádor egész Magyarországra nézve. Az a tény, hogy Napoleon mindinkább elfeledtetni igyekezett hatalmának, forradalmi eredeteit lehetővé tette volna a dynastiára nézve, hogy a maga részéről ismét visszatérjen a szabadelvű ujitó hagyományokhoz. De ehhez Ferencznek, bármennyire örvendett népszerüségének, nem volt sem kedve, sem energiája. Hogy igazságosak legyünk, el kell ismernünk azt is, hogy a gyökeres reformnak legfőbb akadálya épen a magyar rendek kiváltsága volt. A monarchia akkori válságos helyzetében nagy veszedelemmel járt volna minden kisérlet azon egyetlen alkotmány megváltoztatására, mely Európa szárazföldén még törhetetlenül fennállott.

Ebből következett, hogy ez évek országgyülései sem foglalkozhattak mással, mint a háboru előkészitésével és a hadi terhek kirovásával.

Már 1806 nyarán sürgette a nádor a sérelmeknek orvoslását, különösen a vám és kereskedés kedvezőbb szabályozását, ha azt óhajtják, hogy a jövő országgyűlés iellkesedéssel szavazzon meg bő segélyt. E javaslatát még Károly főherczeg is pártolta, azon helyes szempontból indulva ki, hogy csak igy lehetséges a magyar polgárság emelése, a nemesi uralom megingatása. De Ferencz e kérdésben is conservativ volt, a várható nagy eredményért nem akarta koczkára tenni Bécs és Csehország uparának biztos adóját. Az 1806 végén Bécsbe hivott magyar főemberek sem birtak e téren kieszközölni semmit. Igy az 1807 április 5-ikére Budára összehivott országgyűlés főtárgya a katonaság és az adó maradt. A kormány a katonai létszám biztositását kivánta és pedig rendes assentálás utján. Egyuttal nagyobb rendkivüli adót követel, hogy financziáit javithassa, hitelét emelhesse.

E dietán már rendes, kifejlett pártélet nyilatkozik. Az ellenzéki párt mellett (patrioták), mely Felsőbükki Nagy Pálban, Sopronmegye ifju, akkor 30 éves követében nagy szónoki tehetségű tüzes vezetőt nyert, egy mérsékelt ellenzéki párt és egy aulikus párt küzdött az érvényesülésért. A mérsékelt pártnak borsodi Vay József, higgadt, komoly, nagy tudományu férfiu volt a vezére; a kormánypártiakat Semsey András personalis vezette. A megyék utasitásai többnyire igen ellenzéki szellemet leheltek. Azt küvetelték, hogy a király ezentul tartson békét és csak a nemzet beleegyeztével viselhessen háborut, máskép a nagy inségnek végét vetni nem lehet. Azt is kimondják, hogy a mostani rendszer mellett hiába volna minden fölajánlás, legfölebb pillanatnyilag lehetne segiteni a pénzügyeken, mig a baj állandó forrásait meg nem szüntetik. A közgazdaság emelésére ajánlják az Ausztria és Magyarország közötti vám teljes eltörlését, mely az egész monarchiának válnék hasznára. Követelik továbbá teljes értékü érczpénz verését a nagy, de értéktelen kongó pénz helyett és a töméntelen papirpénznek, melyet már az állampénztárakban sem akarnak elfogadni, a forgalomból való kivonását. A katonaság állandó létszámának megszavazását az ország törvényes rendszerével nem tartják megegyeztethetőnek.6


Buda és Pest a XIX. század elején.
Egykoru szinezett metszet után.
Az országos képtár gyűjteményének T. 117. számú példányáról

A rendek fölirata az utasitások értelmében készült. De ezt a főrendek, kik az udvari szellem befolyása alatt már egészen elidegenedtek a nemzettől, nem akarták a király elé terjeszteni. Ebből igen heves üzenetváltások keletkeztek és a tárgyalás épen nem haladt úgy, mint azt a kormány óhajtotta volna. Nagy Pált ekkor Bécsbe idézték, „ad audiendum verbum regium” és igy elérték, hogy többé nem beszélt, de azért a követek többsége állhatatos maradt.

Nagy izgatottságot okozott a tárgyalások közben báró Vay Miklós generalis esete. A nemesség szabad felajánlásáról lévén szó, a kormány és pártja megengedhetőnek tartotta, hogy bárki többet is adhasson, mint a mennyit a törvény előir, mig az ellenzék törvénysértésnek, az 1791, évi XIX-be ütközőnek nyilvánitotta, ha valaki túl megy e törvényes kötelességén. Vay a főrendek ülésén már azért is ajánlotta a törvény szoros megtartását, mert különben egyesek, nagyobb adományok által, megnyerik az udvar kegyét és igy nem érdemeik, hanem csak gazdagságuk miatt érnek el magasabb czimet vagy méltóságot. Ezért az elnöklő nádor őt azonnal megrótta, de az udvar ezzel nem elégedett meg és megfosztotta őt tábornoki tisztétől. A rendek a szólásszabadság elvének e sérelme miatt feliratot készültek intézni a hirályhoz, de a nádor közbenjárt és a király visszaadta Vaynak tábornoki rangját. A rendek azonban ezzel sem voltak megelégedve és a szólásszabadság alkotmányos elvének erősebb biztositását sürgették. Csak midőn a király kijelenté, hogy általában nem fog soha olyan intézkedést tenni, mely a szólásszabadságot az országgyűlésen korlátozná – csillapodtak le az ingerült kedélyek.

A magyar országgyűlés ismét érzi fontosságát. Világtörténeti nagy események okozták, hogy Magyarország jelentősége a dynastiára és a monarchia hatalmi állására nézve nőttön nőtt. És ha a bécsi kormány ebből azt a következtetést akarta levonni, hogy mentől több terheket rójon hazánkra, a hazafiak méltán törekedhettek arra, hogy a nemzet áldozatai ne hozassanak hiába. Vissza akarták teljes érvényükbe helyezni a megsértett jogokat, erősebbé, nemzetibbé akarták tenni a kormány egész rendszerét. Ezért nem elégedtek meg a sérelmek orvoslásának többszöri sürgetésével, hanem a reformot irták zászlójukra. Miről 14 éve alig volt szó, azt kivánták, hogy az 1791. országgyűlési bizottságoknak az egész közéletet átölelő munkálatai végre valahára tárgyalás alá kerüljenek. Még tovább is mennek: a folytonos véradóval szemben védelmére kelnek az adózó népnek. Az 1807 július hó 29-iki ülésen elhangzott az a nevezetes mondás: „mi itten nemcsak a nemeseknek képviselői, hanem az egész magyarországi népnek védelmezői vagyunk.”7 Mihelyt a császárság által a franczia felforgató eszmék veszedelme megszünt, ismét útja nyilt a reformnak. Alig van mondás, melyet a diéta alatt gyakrabban ismételnének, mint az, hogy Europa szeme reájuk tekint.

E mellett a nemzeti irány is előtör, szenvedélyes erővel, a meggyőződés hevével. „A nemzetiség magánál az alkotmánynál is nagyobb kincs,” mondá Nagy Pál, „mert az elveszett alkotmányt vissza lehet szerezni, de a nyelvvel együtt maga a nemzet is örökre sirba dől, melyből többé nincs feltámadás.” A rendek javaslata szerint, ezentúl már az elemi iskolákban kezdődjék mindenütt a magyar nyelv tanulása. Tiz év mulva csak az olyant lehessen fölvenni a gymnasiumba, ki már tud magyarul. A gymnasiumban a magyar nyelv segitségével tanuljanak deákul. Kivánatos volna, hogy a felső osztályokban mentől több tárgyat tanitsanak magyar nyelven. A papok választásánál is azoknak adjanak elsőséget, kik tudnak magyarul. A nép nevelése czéljából mentől több tanitóképzőt kell alapitani, hogy magyarul tudó tanitókban ne legyen hiány. Ezek az intézkedések a görög nem egyesült vallásuakra is kiterjesztendők. Elvárják azon hatóságoktól, kik azt még nem tették, hogy a magyar nyelvet behozzák hivatalos nyelvül. Végre a kormányszékeknél is csak az nyerhessen állást, a ki tud magyarul.8 E követeléseknél nem annyira a hivatalos és a tannyelv kérdése érdemelnek figyelmet, mint az a törekvés, hogy az egész lakosság megtanulhasson magyarul. A nemzetiségnek demokratikus alapra való helyezése az az elv, mely itt jelenik meg történetünkben először. Emlegetik is sűrűn a nemzeti nevelést és pedig nemcsak a polgárit, hanem a katonait is.

Nehéz volt az ilyen törekvésekkel szemben mégis keresztülvinni valamit annak a kormánynak, mely a kereskedelem szabadságának viszonosságáról azért nem akart tudni, „mert az a monarchia rendszerével is ellenkeznék”. De mivel a király iránti ragaszkodás igaz és általános, a felmerült aggodalmakat pedig mindenkép eloszlatni igyekezett a nádor; mivel továbbá, a mi legfőbb, a kiváltságok és az ősi constitutio fentartása még közös igyekvése a királynak és a rendeknek – az udvar, bár csak hosszú és kellemetlen viták után elérte czélját. A reformok tárgyalását ugy kerülték ki, hogy azokat ismét új diétára halasztották. Igy a legtöbb törvény ismét csak a katonasággal és az adóval foglalkozik.


Felsőbükki Nagy Pál aláirása atyjához 1790 deczember 29-ikén írt levelén.
Olvasása Paulus Nagy de F(elso) Bük m.p.
Az irat eredetije a Magyar Nemz. Muzeum kézirattárában

Megszavaznak tehát 12,000 új katonát, kik közé a zsidókat is beveszik. Kikötik azonban, hogy ezentúl ismét csak toborzani lehessen az új vitézeket. Szabad felajánlás gyanánt igen nagy terhet vállalnak. Az összes birtokosok, nemesek és polgárok évi jövedelmük 1%-át adják közczélokra. Ép ugy jövedelmük 1/6-át adják a városi kereskedők és iparosok. Ezek abban a könnyitésben részesülnek, hogy adósságaik után 1 százalékkal kevesebbet fizetnek, mint a mennyi ki volt kötve. A jövedelmen kivül meg van adóztatva az ingatlan vagyon is, a föld és a ház, melyek értékének 1 százaléka jár. A jobbágyok fel vannak mentve mindezen terhek alól. Rendkivüli időknek megfelelő rendkivüli áldozat, melylyel a magyar nemesség fényesen bebizonyitá királyához való hüségét.

A magyar nyelvről törvény nem jött létre: a más nemzetiségekre, különösen a görög hitüekre való tekintetből, a király nem erősitette meg a rendek javaslatát. Csak ahhoz járult, hogy gróf Széchenyi Ferencz nagylelkü adománya, mely a Nemzeti Muzeum alapját megvetette, törvénybe iktattassék. (XXIV. t.-cz.)

Aránylag sok törvényczikk foglalkozik az anyagi kérdésekkel. A legfontosabbakat: a szabad kereskedést, a gabona és bor szabad kivitelét illetőleg jámbor óhajtásokat nyilvánitanak a rendek és egyelőre beérik a király igéretével, hogy azok megvalósitására tesz majd egyet-mást. Törvényt hoznak ellenben, az 1790–91. LVII. t.-cz. alapján, az erdők fentartásáról és a futó homok megkötéséről.

Fiume város és kikötője, Mária Terézia diplomája alapján, az országba kebeleztetik. A fiumei kormányzó a főrendeknél, a város követei az alsó táblánál nyernek széket és szavazatot. (IV. t.-cz.)

A hosszúra nyult országgyűlést dczember 15-ikén zárta be a király. Bármennyit dolgozott, mégsem elégitett ki senkit. A kormányt nem, mert nem várt ellenzéket tapasztalt, mely helyzetét még a külfölddel szemben is megnehezitette. Az európai ügyekre ez annyiban volt nagy befolyással, a mennyiben a magyar diéta megakadályozta az udvart abban, hogy az akkor még folyó háboruban Poroszországhoz csatlakozzék. A rendek áldozatkészsége ezt nem feledteté el és a király tovább is mindig bizalmatlan maradt. A nemzetet nem, mert annyi áldozata fejében nemcsak anyagi bajain nem segitettek, hanem fejlődését, nyelvének érvényre jutását is lehetőleg akadályozták. Adót és katonát mindjárt kellett adnia, de sérelmei orvoslását csak a jövőben helyezték kilátásba.

Mind a mellett a jövő 1808-iki diétára el volt feledve minden. Koronázni kellett és pedig királynét, Ferencz harmadik nejét, az erős lelkü és bájos Mária Ludovikát. Bécsben annyira ismerték a magyarok könnyü, lobbanékonyságát és kitörő dynastikus érzületét, hogy ez alkalmat kedvezőnek tartották, a nagy katonai reform gyors keresztülvitelére.

Világos volt, hogy a monarchia nagyhatalmi állása az addigi eszközökkel nem volt fentartható. Két óriási világbirodalom között, szárazföldi szövetséges nélkül, azon veszélyben forgott, hogy az egyiktől vagy másiktól függésbe jut, vagy pedig mindketten osztakoznak rajta. E veszélytől csak erőinek teljes megfeszitése mentheté meg. Károly főherczeg ki is dolgozott egy tervet, mely a sorkatonaság mellett még harczra képes honvédséget (Landwehr) is teremtett, aránylag csekély költséggel. De ez csak Ausztriában volt keresztülvihető császári parancscsal; Magyarországon a rendeknek is volt beleszólása. Károly teljesen egységes hadseregre gondolt, melybe a magyar ezredeket csak ugy beilleszti mint az osztrákokat, közös vezérlet, közös nyelv alapján. Magyarországon szintén szükségesnek tartották a katonai rendszer javitását, de nemzeti szellemben, a magyarság kellő érvényesitésével. E két különböző felfogásnak kellett az 1808 augusztus 28-ikán megnyiló diétán találkozni és megküzdeni.

Mindjárt a megnyitó királyi beszéd szavai nagy hatást tettek a rendekre. És lehetett volna-e nekik kedvesebbet mondani, mint azt, hogy az. összes népek reájuk szegzik tekintetüket? És milyen jól esett a királyi ajakról az ősi alkotmány dicsőitését hallani! „Én nem kevésbbé dicsekszem azzal, hogy királyotok vagyok. Folytassátok tovább is magyarságtokat és iparkodjatok azon, hogy ezen dicső nevezettel és hazai jeles tulajdonságaitokkal mentül tovább élhessetek. Minden gondolkodástokat oda forditsátok, hogy az Haza boldogsága örök időkre felmaradjon.”9 E szavak nem jelenthettek mást, mint hogy az uralkodó nemcsak a magyar nemzet különállását ismeri el, hanem jónak és hasznosnak tartja a nemzeti sajátságokat és osztozik a nemzet büszkeségében, részt kér annak dicsőségéből.

Különben is megtörtént minden előkészület a diéta kedvező lefolyásának biztositására. A főispánok megtettek mindent, hogy az ellenzék vezéreit ne válaszszák meg. Nagy Pál maga vonult vissza; föl se lépett. Már nemcsak az ország első világi méltósága, a nádorispáné, van királyi herczeg kezében, hanem az első egyházi, a primási is. A több éven át üresedésben levő esztergomi székre Károly Ambrus főherczeget, a királyné testvérét nevezte ki Ferencz. De mindennél fontosabb volt, hogy Napoleon egész állása a közvéleményben megváltozott. Az a csel és erőszak, melylyel Spanyolországgal szemben eljárt, megmutatta, hogy az egykor bálványozott hős lábbal tapossa a legszentebb jogokat is, ha dicsvágyáról, nagyravágyásáról van szó. Már nem a szabadság hőse, hanem zsarnok, ki ellen küzdeni minden szabad nemzetnek kötelessége. Az országgyűlésen nem lehetett nyiltan szólni róla, attól tartottak, hogy a túlhatalmas szétzúzhatja a monarchiát, mielőtt még készületeit befejezte volna. Épen az országgyűlés alatt ment végbe az erfurti találkozás, 1808 október 12-ikén, melyben Napoleon és a czár még szorosabbra fűzték szövetségüket és az utóbbi megigérte, hogy egész erejével segiti Francziaországot, ha azt Ausztria megtámadná. Mégis az egész országgyűlésnek a királyné ünnepélyes megkoronázása után a fegyverkezés, a hadi készület volt egyetlen tárgya. A hozott határozatok teljesen megfeleltek a király reményeinek, ki november 5-én e szavakkal zárta be a diétát:

„Szivemnek legkedvesebb Magyarjai! Megtettétek azokat, melyek a ti ősi tulajdonságtokhoz, a Király eránt való hűségtekhez és a ti becsületetekhez illendők. Meg fogja látni az egész Európa, hogy a ti Királyotok véletek úgy egyet ért, hogy sem nékem, sem néktek semmi sem lehet kedvesebb, mint a mi régi polgári alkotmányunkat, minden tehetségünket, utolsó csep vérünkig védelmezni akarni. Egygyek voltunk, egygyek vagyunk és egygyek is maradunk mindaddig, még a halál bennünket el nem választ.”


Károly Ambrus főherczeg.
Egykoru metszet után.
Az országos képtár gyüjteményé nek 2620. számú példányáról

A második törvényczikk a nemesi felkelést illetőleg eddig páratlan hatalommal ruházza fej a királyt. Ha három év alatt az ország határait fenyegető háború ütne ki, a királynak jogában áll az insurrectiót országgyűlés nélkül is fegyverbe szólitani.

A III. törvényczikk a nemesek kellő begyakorlását és annak ellenőrzését rendeli el. S hogy az ország védelmére szolgálható semmi alkotmányos eszköz ne maradjon használatlan, külön bizottságot küldenek ki a banderiumok szervezésére, a régi törvények értelmében. (IV. t.-cz.)

Ha bármikor háború ütne ki, az ország 20,000 új katonát állit azon feltétel alatt, hogy azok csak magyar ezredekhez soroztassanak. Szükség esetén még nagyobb erőt is a király rendelkezésére bocsát a diéta. (VI. t.-cz.)

Mindezek fejében a nemzet régi vágya, hogy gondoskodhassék fiainak nemzeti katonai neveléséről, valahára teljesedésbe megy. Törvénybe iktatják a nemzeti katonai akadémiát, melyet a királynő iránti tiszteletük megörökitésére Ludovicának neveznek. Ez akadémia Váczott a régi Theresianum épületében állittatik fel és egyenesen a nádor vezetése alatt áll. Czélja, „hogy a magyar ifjúság ott olyan tudományt szerezzen, olyan nevelésben részesüljön, hogy akár a rendes hadseregbe, akár nemesi fölkelés alkalmával alkalmas legyen hazáját megfelelően szolgálni”. Az igazgató csak magyar lehet, a tanárok és felügyelők is lehetőleg magyar tisztek legyenek. A hadi tudományokon kivül a növendékek általános műveltséget és politikai képzést is sajátitsanak el. Az intézetben a német, magyar, latin és franczia nyelveket tanitsák. Az akadémia különben berendezését és tantervét illetőleg a bécsujhelyinek mintájára van szabva, de ki van kötve, hogy azt a törvény értelmében kell vezetni és minden jelentékenyebb átalakitásához a diéta hozzájárulása szükséges. Ez annál természetesebb, mert az akadémia költségét egészen a nemzet hazafias áldozatkészsége teremtette elő. Már a törvényczikkben foglalt fölajánlások összege megközeliti a 900,000 forintot, mely összeghez 1811-ig még 200,000 forint járult.10 Azonban sem a király által szentesitett törvény, sem a nemzet adakozása nem biztosithatták azt, hogy e nevezetes intézmény valóban életre is keljen. Az a kérdés, mikép lehessen a magyar nemzeti nevelést megegyeztetni a csász. kir. sereg egységével, megoldatlan maradt.

Magyarország határozott állásfoglalása a dynastia mellett, továbbá a Károly főherczeg és Stadion miniszter által Ausztriában behozott reformok, végre az egész kormányt átlengő szabadabb szellem ismét megerősitették a monarchia európai állását. Bár az óvatos Károly még mindig a béke mellett nyilatkozott, Stadion és a királyné a háború felé ragadták Ferenczet. Valahára Károly lett a fősereg vezére és szembe szállhatott Napoleonnal. Serege betört Bajországba, de több véres csatában visszaszorittatott. Stadion azon reménye, hogy Poroszország és Oroszország csatlakoznak, nem ment teljesedésbe, sőt Oroszország sereget küldött Galicziába a francziák támogatására. A monarchiának egyedül, magára hagyatva kellett kiállania a nagy hóditónak és szövetségeseinek rohamát.


I. Napoleon kiáltványa a magyar nemzethez.
Eredeti példány után

Károly az első veszteségek után a Duna balpartjára vonta vissza még mindig erős és hazafias szellemtől lelkesitett seregét. A védtelen Bécsbe május 13-ikán bevonultak a francziák, Napoleon Schönbrunnban tartotta hadiszállását. Innét bocsátotta ki május 15-ikén hires proclamatióját a magyar nemzethez, melyet parancsára valószinüleg Márton József, a Magyar Kurir szerkesztője, forditott magyarra.11

„Magyarok! eljött azon szempillantás, melyben visszanyerhetitek régi függetlenségteket. Fogadjátok el a békességet, melyet ajánlok. Maradjon fönn egész épségében egész országotok és szabadságtok. – Semmit sem kivánok én titőletek, egyedül csak azt akarom látni, hogy szabad és független nemzetté legyetek. Az Ausztriával való egyesités volt a ti szerencsétlenségtek főbb oka; Ausztriáért folyt a ti véretek messze országokban, és legbecsesebb javaitok szüntelen annak örökös tartományai miatt voltanak feláldozva. A ti országtok tette az ausztriai birodalomnak legszebb részét; és mégis ugy nézték hazátokat, mint valamely meghódoltatott tartományt, olyan indulatok és mellékes tekintetek által igazgattatván mindeddig, melyek tireátok nézve idegen természetűek voltak. Vagynak még tinektek tulajdon nemzeti erkölcseitek, vagyon nemzeti nyelvetek; és dicső eredetöknek régiségével méltán dicsekedhettek. Szerezzétek most vissza nemzeti lételeteket; legyetek ujra, a kik valaha voltatok! Válaszszatok királyt magatoknak, olyan királyt, a ki érettetek országoljon, a ti hazátoknak kebelében, ti közöttetek lakjék, és a kit a ti polgártársaitok és katonáitok vegyenek körül!”

„Gyülekezzetek azért össze Rákos mezejére, őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzéseiteket. Napoleon. A császár parancsolatjára: Neuchateli herczeg, general major Sándor.”

E kiáltványnak sem kibocsátójának neve, sem a benne foglalt igéretek nem szerezhettek hatást. A régi Napoleont, a forradalom fiát tán tárt karokkal fogadják, mint szabaditót; a zsarnokban természetes ellenségöket látták a magyarok. Az 1808-iki országgyűlés belső egyetértését mutatta a nemzetnek a dynastiával. Még azok is, kik elvben ellenségei voltak a Habsburgok uralmának, a kurucz Horvát István, Virág Benedek, „a nemzeti lélek tüzes ébresztője,” csak csábitást láttak a franczia felszólitásban, melynek követése még nagyobb szolgaságba döntené a nemzetet. A nemesség mindenütt fegyverkezett, de azért, hogy a francziák ellen készülő insurrectióhoz csatlakozzék. Annak pedig semmi nyoma, hogy Napoleon a föld népét akarta volna megnyerni czéljainak. Azt sem szabad felednünk, hogy a Zápolyák és Rákóczyak kora letünt. A nagy birtoku főnemesek közül senki sem gondolhatott pártütésre, ellenkirályságra, hisz épen ők sütkéreztek leginkább a királyi nap sugaraiban.

A nemzet hüségét a hadi szerencse forgandósága nem renditette meg. Napoleon Bécs elfoglalása után átkelni készült a Dunán, de sokkal erősebb ellenállásra talált mint előbbi hadjárataiban. A nép mindenütt ellenséget látott a francziákban, a katonák hős vezérükhöz méltóan verekedtek. Május 20-ikán a francziák a folyamon átkelve elfoglalták Aspern és Essling helységeket. Károly főherczeg átlátta, hogy elérkezett az idő a döntő ütközetre, valamint azt is, hogy e morvamezei két falu birtokba vételéhez van kötve az ütközet kimenetele. Ezek ellen vezette tehát a támadást. De a franczia hadsereg Masséna és Lannes tábornokok alatt vitézül tartotta magát s csak a nap lehanyatlásával a hetedik rohamnál sikerült elfoglalni Aspernt; Essling tovább is a francziák kezén maradt. Fontos körülmény volt az ütközet sikerére nézve, hogy Károly főherczeg 75,000 emberével szembe, Napoleon csak 30,000 embert állithatott, hadserege másik felét a Duna jobb partján hagyva. Másnap hasonló elkeseredéssel folyt az ütközet s azzal kezdődött, hogy a francziák visszafoglalták Aspernt. Nagyobb jelentőségü volt ennél Károly főherczeg azon hadi ténye, hogy a francziák Lobau szigetére vezető hidját sikerült áttöretni s az által megakadályozta, hogy a franczia hadtest újabb és újabb segédcsapatokkal erősödjék. E hadimüveletnek annyival is inkább döntő fontossága volt, mert a franczia sereg kétannyi számu lovasság által előnyben volt sikföldi harczban. A támadást Napoleon kezdte, kedvencz harczi modora szerint teljes erővel vetve magát az osztrák sereg centrumára. Már-már sikerült áttörni azt, midőn Károly a gránátosokkal megerősiti szorongatott középpontját, a kikkel visszanyomja a francziákat s halálra sebesiti a vitéz franczia tábornokot Lannest. De Napoleon újból e ponton erősiti meg támadó seregét s már közel volt hozzá, hogy visszaszoritja az ellenséget, midőn a főherczeg leugorva lováról kezébe kapja a hátráló Zach-ezred zászlóját s személyes bátorsága által újból visszaveri a támadást s elfoglalja Aspern falvát. Napoleon nem tartotta tanácsosnak tovább folytatni a támadást, Masséna fedezete alatt visszavonult Lobau szigetére. Mintegy 50,000 ember maradt a csatatéren.

E győzelem ha teljes nem volt is, világtörténeti jelentőséggel birt. Ez ingatta meg először az európai hatalmakat azon hitében, hogy Napoleon győzhetetlen s Károly főherczeg hadvezéri talentumának ékesen szóló tanubizonysága. Különösen ha tekintetbe vesszük azon mellékakadályokat, melyekkel küzdenie kellett. Az udvarnál nem viseltettek iránta azzal a teljes bizalommal, a melyre méltán igényt tarthatott: s folyton kedvetlenitették az udvari hadi tanács felállitásának tervével; a hadsereg élelmezése tökéletlen volt, a katonaélelmezési osztály zavarba jött, mihelyt a hadsereg terepet változtatott. Egy másik szintén lényeges hiány volt, hogy a hirszolgálat az osztrák táborban rendkivül kezdetleges volt s mig Napoleon azonnal értesült az ellenség legkisebb mozdulatáról, Károly sokszor bizonytalanságban volt a franczia sereg felállitása, száma stb, felől. De hadvezéri éles látása legyőzte mind a nehézségeket. E tekintetben Napoleonhoz hasonlitott, gyorsan felismerte a hadi helyzetet, levonta belőle a következtetést az ellenség szándékáira nézve s azonnal ahhoz alkalmazkodott. Rendkivül fontos, sőt elhatározó tulajdonság annál, a ki Napoleonnal állott szemben, a ki minduntalan változtatta állásait s e miatt az osztrák késedelmes hirszolgálat adataira épiteni hiába való dolog lett volna. Azt is Napoleontól tanulta, hogy midőn észrevette, hol az ütközet döntő pontja, élete koczkáztatásával ott vetette magát az ellenségre: s mint Napoleon annyi megnyert csatáját, ő is ennek köszönhette az asperni diadalt. Az egész világ visszhangzott az örömtől, az elnyomott népek föllélegzettek, a tiroliak Hofer András alatt kiűzték a franczia és bajor őrségeket. Poroszországban is erősen mozgott a nép és a katonaság és a háborúban való részvétre buzditotta a királyt. Hanem az asperni győzelemnek csak erkölcsi hatása volt jelentékeny. A tényleges hatalmi viszonyokon alig változtatott. Ezt senki sem látta oly tisztán, mint maga Károly, kit győzelme épen nem széditett el. Tudta, hogy ő seregét már nem igen növelheti, Napoleon pedig még óriási segédeszközökkel rendelkezik és kedvező körülmények közt csakhamar újra megkiséreli, hogy kiköszörülje a franczia sereg hirnevén esett csorbát. E miatt nem üldözte a visszavonulókat, nem akarta koczkáztatni azt a hadsereget, a melytől függött a monarchia fenmaradása. A sokféle akadály miatt, melyek az osztrák fegyverek diadala iránt bizalmatlanná tették, szeretett volna békét kötni: a kivivott eredményben csak arra látott eszközt, hogy most esetleg enyhébb föltételek alatt nyerhetnek békét mint máskor s e miatt folyton békekötésre unszolta bátyját. Ferencz azonban el volt határozva arra, hogy folytatja a háborút, bizott Magyarországban és a gyorsan gyülekező nemesi fölkelő seregben. Sajnos, az események itt is igazolták Károly főherczeg éles látását. Megkötötték később, sulyos feltételekkel, a mikor a győzővel kellett egyezkedniök.


Károly főherczeg
J. Green egykoru metszete után.
Eredeti példányról

Több mint egy hónapon át az asperni csata után a két fősereg a Duna két partján farkasszemet nézett egymással, de egyik sem mert támadni, háta mögött hagyván a hatalmas folyamot. Ez alatt hazánk vált a háború szinhelyévé. János főherczeg ugyanis az olasz határ felé küldött sereg vezére, Károly sürgetésére sietve visszavonult, hogy a fősereggel egyesülhessen. Nyomon követte őt az Alpeseken, majd a dunántúli vidék nyugati részén át Beauharnais Eugen, az olasz alkirály. A magyar insurrectio a nádor vezetése alatt Győr és Pápa táján táborzott és körülbelül 8000 emberrel erősitette a visszavonuló sereget. János ugyanis nem a rövidebb uton haladt, Pozsony felé, hanem Győr felé kerülve akart eljutni a balpartra. A magyar insurgensek egyes csapatai Marczaltő és Karakó táján összecsaptak a francziákkal. Győrnél a két sereg egyesült, de a két vezér, János és József nem birtak megegyezni. A császár épen a döntő pillanatban elrendelte, hogy a nádor öcscsének fogadja el parancsát.

Az alkirály fölhasználta a főherczegek viszályát. Június 13-ikán megszállotta Győr közelében a csanaki dombokat fenyegetve ez által a magyar sereg összeköttetését Komárommal és Budával. A nádor ezt meg akarta akadályozni, de Nugent, János vezérkari főnöke kijelentette, hogy a fáradt katonáknak most nyugalomra van szükségük. Igy a francziák június 14-ikén Szabadhegynél túlnyomó erővel megtámadhatták és szétverhették a fölkelő sereget. A nemesek magyar nevükhöz méltóan vitézül kűzdöttek, de fegyverzetük, begyakorlásuk hiányát a személyes bátorság nem pótolhatta. És mi fő, vezetésnek nyoma sem volt. Hogy állhattak volna meg Napoleon hadai ellen? A dunai megyék insurgensei, mert csak ők vettek részt a csatában, Komárom felé vonultak vissza és útközben találkoztak a csak most érkező tiszavidéki nemesekkel. Ezek arra a hirre, hogy jő a franczia, egész Budáig, Pestig szaladtak. Ez a szégyenteljes futás, nem pedig maga a csata, okozta az utolsó insurrectiónak inkább kómikus, mint gyászos hirét.12 A győri ütközet egész leplezetlenül feltárta a monarchia gyengeségét s azokat a hiányokat, melyeket Károly főherczeg lángelméje csak egyidőre volt képes leplezni. Ugyanazok a bajok ismétlődtek itt is. Hasztalan sürgette József nádor a magyar felkelő sereg hadi felszerelését, sürgetéseinek nem lett eredménye, hiába kért tiszteket a sereg kiképezésére, sikertelenűl fordult kérésével az uralkodóhoz is, nem talált meghallgattatásra. E miatt kárba veszett a nemzeti lelkesedés és áldozatkészség, melyről pedig a nádor maga is elismerőleg nyilatkozott. Ehhez járultak a többi hiányok: János főherczeg tapasztalatlansága, a ki bármennyire hangoztatta is, hogy utolsó szál emberig védelmezi positióját, mindig kikerülte az ütközetet, bár nem volt elfogadható haditerve, mégis saját belátása szerint működött seregével, oly időben, midőn a főhadvezér kezébe volt letéve a monarchia sorsa, nem hajtotta végre Károly főherczeg utasításait s később József nádorral sem tudott megegyezni s Győrnél a nádor tanácsára nem hajtva, ő követte el a végzetes botlást, hogy nem szállotta meg a szemközti magaslatokat. Oly tény, mely azonkivül, hogy ambitióját a nádor sértette, további működésére is bénitólag hatott. Hogy a zavar még teljesebb legyen, csak Nugent tábornok hiányzott még, a kit egy történetiró találóan nevez „Confusions-Grosshändler”-nek: egyik legfőbb oka a győri ütközet elvesztésének, a ki Napoleont akarta utánozni s minden intézkedést közvetlen a csata előtt, vagy a csata hevében akart megtétetni, hogy a helyzethez alkalmazkodjék, a nélkül azonban, hogy ehhez a Napoleon, vagy akár a Károly főherczeg szaktudományával, lángeszével és hadvezéri éles látásával birt volna.


A szabadhegyi ütközet helye.
Rajzolta Cserna Károly

A győri ütközet, mely után csakhamar (június 24.) a győri vár megadása következett, reményt öntött a francziákba, hogy jóvá teszik az asperni vereséget. E miatt örült annak Napoleon is, ki ez által bátoritva újabb mérkőzésre készült. Mindkét vezér ismerte egymás erejét s az alkalomra várt, melyik követ el valami taktikai hibát. Ez óvatosságuk tájékozottságuknak és belátásuknak egyformán bizonysága.

Győr után Pozsonyt elfoglalták a francziák június 26-ikán. A folyam összes átkelői, majdnem Komáromig, franczia kézbe jutottak. Napoleon teljes energiájával készitette elő újabb átkelését. Károly belátva, hogy a túlnyomó hatalommal szemben nem tarthatja meg régi állásait, tovább vonult vissza észak-nyugat felé. Július 4-ikén éjjel Napoleon összes csapatait összevonta s megkezdte a Dunán való átkelést s ama éjjel 172,000 emberből álló hadseregét átszállittatta. Olyan vállalat, mely párját ritkitja a hadi történetben s a mely méltán meglephette Károlyt, a ki arra nem is lehetett elkészülve. Megértette belőle, hogy újabb ütközetnek néz elébe. A támadás nem késett sokáig, Deutsch-Wagram és Markgraf-Neusiedel között felállitott csapatait Napoleon megtámadta. Most is előbbi taktikáját követte s a centrumra vetette magát miként Károly főherczeg Aspernnél, és tüzérségét is ide összpontositotta. A támadás visszaverésében itt is nagy érdeme volt Károly személyes bátorságának, a ki ez alkalommal sebet is kapott. A következő nap az ellenség támadását megelőzendő, elhatározta Károly, hogy maga fog támadni. Merész elhatározás, ha tekintetbe vesszük, hogy a franczia haderő több mint 60,000 emberrel volt túlsúlyban. Mentségére szolgál, hogy a János főherczeg vezérlete alatt Pozsonynál álló két hadtest megérkezésére is számitott, de ez a kapott utasitást csak lassan és késlekedve teljesítette s csak az ütközet után érkezett meg. Terve az volt, hogy a Dunától elszakitja a franczia hadtestet s azután a centrummal és balszárnynyal tönkreteszi. Jó haditerv lett volna, ha legalább annyi embere van, mint Napoleonnak. De igy a hosszúra elnyujtott harczvonalat könnyebben keresztül lehetett törni. Napoleon átlátta a helyzetet s e szerint intézte a támadást. Bár az első rohamot visszaverték, kitartott e haditerve mellett s 100 ágyúval s a legerősebb hadosztálylyal ismét a centrumra vetette magát s egy másik hadosztálylyal ezalatt a balszárnyat kerültette meg. A túlnyomó erőnek nem állhatva ellen, Károly főherczeg elrendelte a visszavonulást, a mely teljesen rendben ment végbe, mint a Napoleoné Aspernnél. Mintegy 24,000 embert veszitett halottakban és sebesültekben s a francziák vesztesége sem volt kisebb, de mégis ők győztek s Napoleon a legkisebb győzelmet is nagyon jól kitudta zsákmányolni. A döntő csata elveszett; harczrakész serege Ausztriának többé nem volt. Ferencz békét kért és azt hoszszas alkudozás után október 14-ikén meg is kötötték Schönbrunnban.


Magyar nemesi insurgens.
Beyer Károly egykoru metszete Bikkessy-Heinbucher József eredeti rajza után. Megjelent Bikessy id. munkájában.
Ernst Lajos gyüjteményének példánya után

Napoleon elérkezettnek látta az alkalmat a Habsburg ház nagyhatalmi állásának megtörésére. Kemény békeföltételeit, bármennyire is szabódott a császár, el kellett fogadni. Elveszett az egész tengerpart, Trieszt és Fiume, elveszett Horvátország a Száváig, le kellett mondani a déli alpesi tartományokról, Krajnáról, Karinthiáról, Görczről. Ezen tartományokból alkotta Napoleon az illyr királyságot, melyet egyenesen Francziaországgal egyesitett, Azonfölül a teljesen kimerült monarchiának 85 millió forintot kellett fizetnie hadi sarcz fejében, Galicziának egy részét, a tarnopoli kerületet meg Napoleon szövetségesének, a czárnak kellett engedni.

Mióta Mátyás király bevonult Bécsbe, a dynastiát nem érte ily megalázás. A monarchia területe lényegesen megcsonkitva nyitva állott az ellenséges betörés előtt, serege egyelőre képtelen volt megvivni a francziával, hitele teljesen kimeritve. Az utolsó római császár kénytelen volt a franczia forradalom megzabolázójának, az ajaccioi ügyvéd fiának adni nőül leányát. Ez a házasság 1810 április 2-ikán legalább egy időre biztositást igért és ezért Magyarországon is örömmel fogadták annak hirét.


János főherczeg.
Egykoru metszet után.
Az országos képtár gyűjteményének 4903. számu példányáról


  1. Beytrag, 343.[VISSZA]
  2. A dieta történetét megirta Horváth Mihály. Megjelent a Bajza által szerkesztett „Ellenőr” 1847-iki folyamában.[VISSZA]
  3. Mártonffy erdélyi püspök levele. Pozsony, 1802 május 25.[VISSZA]
  4. Midőn a főherczeg 1798-ban Prágában járt, Clam grófné azt mondta róla: „Der Erzherzog ist ein sehr lieber artiger Herr, nur schade dass ihm nicht recht zu trauen ist, weil er von der geheimen Polizei ein obachtsames Auge hat.” Beitrag, 376.[VISSZA]
  5. E kérdés tisztázása Wertheimer Ede érdeme, kinek műve: „Ausztria és Magyarország története a XIX. század első tizedében” beható és széles terjedelmű levéltári kutatáson alapul.[VISSZA]
  6. A budai 1807. évi országgyűlésnek irásai, 18–22.[VISSZA]
  7. Országgyűlés Naplója, 293.[VISSZA]
  8. Országgyűlés Irásai, 427–428.[VISSZA]
  9. 1808 szeptember 3-iki ülés. Magyarország gyűlésének jegyzőkönyve, 37–38.[VISSZA]
  10. A nagyobb adományok: a királyné 50,000 frt, a primás 20,000 frt, a nádor 10,000 frt, Albert szász herczeg 30,000 frt, Jekelfalussy József zemplénmegyei követ 20,000 frt, gr. Illésházy István 30,000 frt, gr. Batthyány Károly 24,000 frt, Marczibányi István 50,000 frt, a magyar hajózási társaság 12,000 forint. A megyék közt különösen Torontál tett ki magáért, honnét 6 aláirás érkezett 10,000 forintjával. A városok közt Pest 30,000 frtot, Debreczen és Buda 10–10,000 frtot ajánlottak föl.[VISSZA]
  11. Wertheimer czikkét l. Századok, 1897. 23.[VISSZA]
  12. József nádor mindjárt a csata után jelentette a királynak, hogy a fölkelők megtették kötelességüket és nem érdemetlenek a királyi kegyre. Kisfaludy Sándor a nádor megbizásából terjedelmes emlékiratban védte az insurrecitót. De azért mégis mindig csak a magyarokat okolták. János főherczegnek és Nugentnak ellenben nem történt semmi baja.[VISSZA]