SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A bécsi udvari kamara gazdálkodása. A sómonopólium. A közterhek. A papirospénz-gazdálkodás és a devalvatio. Metternich és Stadion pénzügyi tervei. Pestmegye a pénzügyi patens ellen. A kormány közgazdasági politikája. Az uralkodó család tagjai és a kormány a mezőgazdaság érdekében. Az állattenyésztés. Példánygazdaságok s a gazdálkodási rendszerek. A jobbágyság helyzete. A katonai teher könnyitése. Az inség. A nyers termelés évi eredménye. A műipari politika. A gyárak. A czéh-kényszer. A találmányi patens. Iparosok és kereskedők. A zsidók. Közlekedés. A kormány kereskedelmi- és vámpolitikája
A mily egykedvűen veszi a nemzet, hogy a kulturális ügyek vezetését kiragadják a kezéből, épp oly csekély ellentállást fejt ki a pénzügyi felségjog kiterjesztésére irányuló törekvések ellen. Csak az évről évre súlyosabbakká váló gazdasági kalamitások ébresztik fel lethargiájából. S midőn világosan áll előtte, hogy e kalamitások egyik főforrása a magyar pénzügyeknek az osztrák pénzügyi rendszerbe való beolvasztása: akkor veszi elő a Corpus Juris fegyverét, hogy azzal az ország elkobzott pénzügyi függetlenségét visszaszerezze.
A mint az országgyűlés elveszti befolyását a pénzügyekre, a magyar pénzügyi hatóságok is lassankint a bécsi udvari kamara exposituráivá válnak. A tárnokmester csak díszes czímének viselője, a nélkül, hogy tulajdonképeni hivatásának megfelelőleg akár a királyi kincstár, akár a pénzverés felett a tényleges felügyeletet gyakorolná, pedig még az 1807-diki országgyűléshez intézett egyik királyi resolutióban is biztosittatnak az ország rendei, hogy a tárnokmesternek közjogilag megállapitott hatáskörét ő felsége tiszteletben tartja.
Az udvari kamara pedig teljesen alája van rendelve a bécsi udvari kamarának s a törvény világos sérelmével directe csak annyiban érintkezhet a felséggel, a mennyiben feliratait közvetlenül terjesztheti fel hozzá; de már azokra a választ, a resolutiót mindig a bécsi kamara útján kapja meg. Ehhez járul, hogy a magyar udvari kamara mellőzésével a bécsi gyakorolja a kijelölés, illetőleg az ajánlás jogát a kamarai tisztségekre, s természetesen van rá gondja, hogy hivatalokkal ne oly egyéneket jutalmazzon meg, kik a jutalomra hazafiúi érdemeiknél fogva rászolgáltak; a szerződéseket a bécsi kamara köti meg; ez adja bérbe a kincstári javakat; ez ügyel fel a bányákra s akárhányszor megtörténik, hogy a magyar kamarának a bányákra vonatkozó rendeleteit egyszerüen megsemmisiti, a harminczad hivatalokhoz pedig rendeleteket bocsát ki.
S mindez hagyján, ha legalább a bécsi legfőbb pénzügyi hatóság jól gazdálkodnék. De hogy mennyire könnyelműen bánik az ország vagyonával, mutatja például a Hengelmüller-féle haszonbérlet ügye. A csanádi óriás terjedelmű kincstári birtokokat 1820-ban, a honfiak mellőzésével, bérbe adja Hengelmüller Mihály alsó-ausztriai loosdorfi nagybirtokosnak és Ritter József nevű társának – holdankint körülbelől egy forintjával, – 95,000 forintért. A bérlő százezreket fektet ugyan a birtokba; de mivel akkor még az intensiv gazdálkodás biztos veszteséggel jár, a bérösszeget oly rendetlenül fizeti, hogy 1824-ben több mint 138,000 forintnyi bérhátralékkal tartozik a kincstárnak. Ennek daczára újból megkötik vele a szerződést és pedig kétszer annyi időre. De csakhamar belefáradván a vállalatba, 1828-ban a szerződés felbontását kéri a kincstártól, s minthogy ez a kérelmet nem teljesiti, perre kerül a dolog és a per csak 1837-ben fejeztetik be oly módon, hogy Hengelmüller özvegyének a biróság nemcsak az 518,000 forintra menő bérhátralékot engedi el, de ezen fölül 475,000 forintot fizettet neki a kincstár által. A veszteséget súlyosbitja a kincstárra nézve még az a körülmény, hogy a per meginditásakor zár alá vett birtok fölszerelvényei a zárlat ideje alatt jórészben elpusztulnak.
A bányák is áldozataivá lesznek a bécsi kamara kapzsi, könnyelmű és törvénytelen gazdálkodási rendszerének, a mennyiben a jogilag csakis Ausztria terhét képező papirospénz-adósság biztositékául leköti a magyar bányákat, illetőleg azoknak termékeit, s az évenkint kiaknázott aranyat és ezüstöt, a törvény világos tilalma daczára, kiviszi Ausztriába.
A sómonopoliummal szintén súlyos visszaéléseket követ el a kormány.
Daczára annak, hogy az országgyűlés jogai közé tartozik a só árának meghatározása s hogy egy 1807-iki kir. resolutióban a felség ezt a jogot ünnepélyesen elismeri: már az 1811/12-iki országgyűlés ideje alatt, majd ismét 1815-ben és 1816-ban az országgyűlés megkérdezése nélkül a király fölemeli a só árát, egy 1818 szeptember 20-án kelt legfelsőbb rendeletben pedig meghagyja, hogy a sónak 1816 deczember 17-kétől mázsánkint két forinttal fölemelt ára pengő pénzben fizetendő.1 Ezt a törvénytelenséget tetézi azzal, hogy a sóbányászat- és sóárulásból eredő jövedelem megcsonkitásának elejét veendő, a pénzügyi hatóságok önkényének szolgáltatja ki a közönséget. A sómonopolium ellen elkövetett kihágások felett a törvényhatóságok helyett a kamara biráskodik; a fölösleges sósforrásokat betömik; nemcsak a paraszt, hanem még a nemes ember házába is betörnek a kamarai hivatalnokok, hogy puszta gyanu alapján ott motozást tartsanak s ha csempészett sót találnak náluk, oly magas pénzbüntetéssel sujtják őket, hogy akárhány közülök koldusbotra jut e miatt, a sószállitás árát a törvény rendelkezése ellenére nem a törvényhatóságok hozzájárulásával állapitják meg.
A sómonopolium ilyetén kezelése a mellett, hogy az adóterhet óriási mértékben fokozza, a sófogyasztás megszoritására is vezet, káros következményei tehát nem állnak arányban a kincstár hasznával.
A megyék 1823-ban egymásután felirnak a sómonopoliummal űzött visszaélések ellen s Bereg, Bars, Zemplén stb. különösen sürgetik a misera plebs contribuens szempontjából a só árának leszállitását;2 de sikertelenül.
A kormány József császár példáját követve, – ki a só árát 11 krajczárral azért emelte fel, hogy az utak javitásához szükséges költségeket abból fedezhesse, – a jövedelem-többletet, a mi a só előbbi és újonnan meg-állapitott ára közti különbözetből ered, részben szintén utak épitésére és vizszabályozási munkálatokra forditja. Igy például 1818 november 1-től 1819 október 31-ig a jövedelem-különbözet 79,586 frt 31 krra rugott bécsi értékben s 155,920 frt 29 krra pengő pénzben, s ebből közmunkára kiadtak 185,224 frt 34 krt bécsi értékben s 24,943 frt 8 krt pengő pénzben. Különösen nagyobb összegekkel járult az állam a bécsi postaút befejezéséhez, a Béga-csatorna, a breznai országút, a Tisza és Latorcza átvágásainak épitéséhez, a Száva, a Sárviz, az ecsedi láp, a Szamos és Kraszna szabályozásához, a Duna medrének tisztitásához stb.3
De a mellett, hogy az állam részéről eszközölt productiv befektetések csak akkor tekinthetők igazán olyanoknak, ha nem az adóképesség rovására történnek: a magyar adófizetők azzal a néhány ezer forinttal, a mit a kormány nekik a befektetésekben visszaadott, a só árában kifizetett milliókért nem érezhették magukat kárpótolva.
Kárpótlásukról pedig annyival inkább gondoskodni kellene, mert az, állam, a megye, az egyház, a földesúr úgyis erejükön felűl megterheli őket.
József nádor, midőn a pénzügyminiszter az adó fölemelését tervezi, egy sajátkezüleg irt kimutatásban állitja össze a köznép, a városi lakosok és a zsidók által viselt közterheket. Az ő számitása szerint ezek a következők: Pengő pénzben a só bruttó hozadékának háromnegyed része 5.625,000 frt, a zsidó türelmi adó 160,000 frt. Folyó pénzben katonai contributio 5.000,000 frt, a verbung költségei 200 000 frt, a 16 szepesi város király-bére 18,527 frt, a megyék házipénztára 6.277,280 frt 50 kr., a városi domesticához hozzájárulás 415,961 fi-t 34 kr., stola, párbér a katholikus papság részére 780,752 frt 28 kr., az evangelikus papok járulékai 13,031 frt 37 kr., a görög nem egyesült papok járulékai 118,167 frt 56 kr., úrbéri szolgáltatások 983,539 frt 52 kr. Összesen tehát pengő pénzben 5.785,000 frtot, folyó pénzben 13.967,259 frt 57 krt kell évenkint fizetniök az adózóknak.4 Óriási összeg abban a korban, midőn a közgazdasági, politikai és társadalmi viszonyok az adózási képességet a minimumra szállitják le.
Magyarország pénzügyi helyzete azonban semmiben sem tükröződik oly hiven vissza, mint a papirospénz-gazdálkodásban. Ezen a téren megy végbe lassan, jóformán észrevétlenül, az a processus, mely a birodalmi pénzügy eszméjének ád életet.
Midőn 1762-ben Bécs városa a kereskedelem föllenditése végett 12 milliónyi bankóczédulát bocsát ki, senki sem gondol arra, hogy ez a kezdete annak a rendszernek, mely később oly végzetessé válik Ausztriára nézve, sőt még midőn 1785 körül a bankóczédulákat tetemesen megszaporitják, Magyarországon akkor sem veszik észre a közeledő veszedelmet, annál kevésbbé, mert magának Ausziriának forgalma emészti fel a papirospénzt. A század elején azonban már 700 milliónyi bankó van forgalomban s a drágaság évről évre fokozódik, daczára annak, hogy a kormány az adók lerovását papirospénzben is megengedi s hogy magasabb beviteli, sőt tilalmi vámok által is igyekszik segitni a bajon. Már ekkor hozzánk is beszivárog a papirospénz, hogy kiszoritsa a forgalomból az érczpénzt, s hatása az árúk megdrágulásában szintén mutatkozik. Az 1807-iki országgyűlés kifejezi abbeli véleményét, hogy a pénzjegyek nem foglalhatják el a törvényes és valódi pénz helyét; de odáig nem megy, hogy kitiltaná azokat az országból, az Ausztriával szemben kifejlődött közjogi és közgazdasági viszony következtéhen hiába is tiltaná ki. 1809-ben ismét kitörvén a háború, a papirospénz óriási mennyiségben özönlik be az Ausztriától elszakitott tartományokból s a drágaság rohamosan növekszik. 1811-ben, midőn már több mint ezer milliónyi pénzjegy van forgalomban, következik be a válság, a devalvatio, mely a mellett, hogy Ausztria hitelét évtizedekre tönkre teszi, a magánosok háztartásában megmérhetetlen zavarokat idéz elő s tömérdek ember vagyoni bukását vonja maga után.
Az 1811/12-diki országgyűlés magát a devalvatio tényét nem változtathatja ugyan meg s annak pénzügyi és gazdasági következményeit viselni kénytelen, miután a pátens által csak egyszerüen szentesitették az élet által fokozatosan végrehajtott devalvatiót; de igyekszik legalább annyira-amenynyire megóvni az országot azoktól a közvetlen terhektől, a miket a kormány a devalvatio következtében rá akar rakni, s a közjogi momentumok előtérbe tolásával a válságos pénzügyi művelethez való formális hozzájárulását határozottan megtagadja, úgy hogy még az ellen is tiltakozik, hogy Magyarország czímerének a váltó-czédulákra történt kinyomatásából bárki is az országgyűlés beleegyezésére következtessen.
A folyton tartó háború a pénzjegyek további szaporitását teszi szükségessé még a devalvatio után is, úgy hogy 1813-ban 45 milliónyi anticipationalis czédula bocsáttatik ki.
A béke helyreálltával a Magyarországra nézve nemcsak pénzügyi, de még közjogi szempontból is olyannyira veszedelmes rendszert betetőzik. Az 1816 június 1-én kelt pátensben, mig egyrészről az osztrák pénzügyminisztert a birodalmi pénzügy központi organumává avatják, úgy hogy a magyar udvari kamarát is teljesen alája rendelik, másrészről azzal az igérettel, hogy papirospénzt kényszerfolyammal soha többé forgalomba nem hoznak, elrendelik a papirospénz beváltását; a kulcsot erre nézve úgy állapitván meg, hogy a papirospénz névértékének 2/7-része pengő pénzzel, 5/7-része pedig egyszázalékos állami kötelezvénynyel váltatik be. A beváltással az akkor felállitott nemzeti bank van megbízva, melynek bankjegyei nálunk is, mint törvényes fizetési eszközök, jutnak forgalomba s azoknak biztositásául jelzálogilag lekötik a magyar bányák termékeit.
Mindezek a magyar udvari kamara elnökének megkérdezése és hozzájárulása nélkül történnek. Neki egyéb teendője nincs, mint végrehajtani azt a rendeletet, melyet a király a nádorral május 28-án közöl s mely szerint Magyarországon a vámot, az állampénztárba befolyó igazságszolgáltatási, közigazgatási és kamarai dijakat jövőre pengő pénzben vagy a legközelébb kibocsátandó bankjegyekben kell leróni.5
A nemzeti bank megkezdvén a pénzjegyek beváltását, annyira megrohanják a pénztárát, hogy a rendelkezésére álló törlesztési alap rövid idő alatt kimerülő félben van. S hagyján, ha legalább a pénzügyi helyzet javulna; de az ezüst árfolyama rohamosan emelkedik, a pénzjegyek értéke ellenben ugyanabban az arányban csökken. Ennélfogva augusztus 18-án a bank a beváltási művelet folytatását abbahagyja. A kormány pedig Metternich elnöklete alatt egy, szakemberekből álló bizottságot nevez ki, melynek feladatává teszi a birodalmi nyomorúságos pénzügyi rendszer megszüntetésére s a teljesen megrendült közhitel helyreállitására javaslatot késziteni. Ez dönt természetesen Magyarország fináncziái felett is, melyek már most teljesen egybeolvadnak az osztrák fináncziákkal.
Metternich, rendes szokása szerint, a tanácskozások megkönnyitése végett egy részletesen kidolgozott emlékiratot ád a bizottsági tagok kezébe vezérfonalul.6
A feladatot egészen tisztán és helyesen fogja fel, midőn úgy határozza meg, hogy a minden tekintetben hibás pénzrendszer helyett egy szabályos és szilárd pénzrendszer honositandó meg s ebből a czélból intézkedni kell a forgalomban levő, hitelét vesztett papirospénzre nézve, miután ez minden bajnak kútforrása.
I. Ferencz ezüst talléra.
Előlapján a király mellképe, FRANCISCVS · I · D(ei) · G(ratia) · AVSTRIAE IMPERATOR körirattal és B pénzverési jegygyel. Hátlapján a kétfejű sas, mellén az uralkodóház czímerével, és a körirat folytatása: † HVN(gariae) · BOH(emiae) · LOMB(ardiae) · ET VEN(etiarum) · GAL(liciae) · LOD(omeriae) · IL(lyriaeque) · REX · A(postolicus) · A(rchidux) · A(ustriae) ·
1818. A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.
Három alternativát állit fel. Vagy forgalomban tartják leszállitandó névértékben a pénzjegyeket – ez a devalvatio; vagy kárpótlással, esetleg a nélkül, törvény által egyszerre kivonják a forgalomból – ez a törvényes kényszer-törlesztés; vagy önkéntesen és éppen ezért apránkint vonják ki a forgalomból – ez a fokozatos törlesztés rendszere.
A devalvatio könnyen és gyorsan vihető keresztül s a kormány pénztári készletét nem alterálja. De ezt azért tartja aggályosnak, mert egy devalvatio már volt, ez ellen az újabb ellen tehát a közvélemény annyival inkább felzúdulna, mert az első a körülmények ellenállhatatlan nyomása alatt hajtatott végre, mig jelenleg egészen mások a viszonyok.
A kényszer-törlesztésre nézve csupán az a kérdés merülhet fel, hogy a pénzjegyek tulajdonosai kárpótoltassanak-e vagy sem. Az értekezlet tagjai mindnyájan a kárpótlás mellett nyilatkoznak. Abban is megegyeznek, hogy a mennyiben a kárpótlás pengő pénzben nem teljesithető, a pénzjegyek tulajdonosai kamatozó állami kötelezvényekkel elégittessenek ki. Helyesen jegyzi tehát meg Metternich, hogy ezt a műveletet kényszer-állósitásnak lehetne találóbban nevezni.
Végre a fokozatos törlesztésnél is vagy az összes pénzjegy, vagy mint a június 1-én kelt pátens rendeli – a pénzjegyek nagyobb része kamatozó állami értékekkel törlesztetnék. A mennyiben pedig ennél a műveletnél, ellentétben a másikkal, kényszert nem alkalmaznak: ez, Metternich szerint, önkéntes-állósitásnak is nevezhető.
Az értekezlet tagjainak véleménye az utóbbi két rendszer közt oszlik meg.
Azt minden tag világosan látja, hogy az államnak jelentékeny öszszegre volna szüksége a papirospénz törlesztésére szolgáló állami kötelezvények kamatoztatása végett. Metternich számitása szerint ez az összeg 12-15 milliót tenne ki évenkint. De a fokozatos, illetőleg önkéntes-állósitás hiveinek nem nehéz kimutatniok, hogy ha nem egyszerre vonják be a pénzjegyeket, a kamat-teher sem fog oly súlyosan nehezedni az államra, mint különben.
Metternich az önkéntes-állósitás felé hajlik ugyan, de a helyett, hogy határozottan körvonalozná saját álláspontját, a föltételeket szabja meg, melyektől függ, szerinte, a kérdés eldöntése.
A kényszer-állósitás kivihetősége attól függ, hogy a beváltott pénzjegyekért adandó kárpótlás valódi kárpótlás legyen, vagyis hogy a papirospénz és az annak becslésére szolgáló állami kötvény értéke közt ne legyen különbség; továbbá, hogy a papirospénznek egyszerre, teljes mértékben végrehajtandó törlesztése után elegendő forgalmi eszköz álljon a közönség rendelkezésére, mert különben a forgalomban olyan fennakadás állna elő, mely a közgazdasági élet teljes megsemmisülését vonná maga után; végre, hogy az állam elegendő erővel rendelkezzék, a legsürgősebb szükségleteinek fedezésére szolgáló pénzeszközöket – esetleg kényszerrel is – beszerezni vagy bizonytalan időre előlegezni.
De másrészről Stadion pénzügyminisztertől meg, ki az önkéntes consolidálást határozottan pártolja, megnyugtatást kiván Metternich arra nézve, hogy a papirospénz fokozatos törlesztésére nézve már megállapitott, valamint jövőre megállapitandó rendszabályok csakugyan végrehajthatók; hogy az operatió félbeszakitás nélkül folytatható s hogy abban az esetben, ha valamely rendszabály időközben elhibázottnak bizonyulna be, az azonnal más, czélszerübb rendszabálylyal lenne pótolható.
A pénzügyminiszternek, úgy látszik, sikerül Metternich aggodalmait eloszlatni. Az ő tervét fogadván el az értekezlet többsége, 1816 október 25-én egy újabb pátens jelenik meg, mely a pénzjegyek törlesztése végett egy önkéntes kölcsön fölvételét, az arrozirozást rendeli el, és pedig oly módon, hogy egy régi 100 forintos kölcsönkötvény és 100 forint papirospénz egy új 100 forintos, 5 százaléknyi pengő pénzzel kamatozó obligatióval cseréltetik ki. A nemzeti bank pedig a pénzügyminiszterrel kötött szerződés értelmében, 1820 elején megkezdi a pénzjegyek olyatén beváltását, hogy 250 forint névértékű papirospénzért 100 pengő forintot fizet.
Midőn erről Stadion a magyar udvari kamara elnökét értesiti, kifejezi egyszersmind abbeli reményét, hogy ily módon a papirospénz fogyni fog a nélkül, hogy a pénzforgalom csökkenne s a forgalom által igényelt fizetési eszközökben hiány támadna. Arra különös súlyt fektet, hogy a művelet végrehajtása körül semmi kényszer nem alkalmaztatik s hogy az devalvatiónak egyáltalán nem minősithető. A kormány tartózkodik a forgalomban levő papirospénz értékének meghatározásától, s mindenkinek saját tetszésétől függ, hogy milyen értéket válaszszon. A nemzeti bank egyszerüen csak ajánlatot tesz, hogy a ki akarja, az élet által szentesitett értékviszonyok szerint realizálhatja papirospénzét.
A pénzügyminiszter azt a czélt tartja szem előtt, hogy a papirospénz a további értékingadozástól megkiméltessék, szabad és akadálytalan lefolyás biztosittassék számára, a forgalom a kivont értékekért kárpótoltassék, a magánosok a nemzeti bank alapja által fedezett fizetési eszközhöz jussanak, az állam háztartásában egyforma fizetési eszköz alkalmazásával a rend helyreállittassék. S hogy az életbe léptetett rendszabályok által mindezt el fogja érni, arról meg van győződve. A papirospénz – irja a kamara elnökének – sem a forgalomból ki nem szorúl, sem hirtelen átmenet nem lesz más fizetési eszközre; hanem igenis a piaczra vetett papirospénz forogni fog mindaddig, mig jó fizetési eszköz lesz, mig az emberek előnyösnek tartják magukra nézve annak használatát.7
A Stadion terve annyiban csakugyan sikerül, hogy 1827-ig a pénzjegyek óriási tömege 99 millióra száll le a nélkül, hogy a fizetési eszközökben érezhető hiány mutatkoznék; de másrészről a leszállitás arányában növekedvén az államadósság és annak kamatai, a siralmas pénzügyi helyzet mégsem javul meg.
A kormány önkényes gazdálkodása ellen, mely oly súlyos válságba sodorja az egész birodalmat a mily sikertelen volt az országgyűlés tiltakozása, épp oly hatástalan most a megyék föllépése.
Pestmegye rendei mindjárt az új pénzügyi pátens kibocsátása után, 1816 július 8-án kelt feliratukban szemrehányást tesznek a felségnek, hogy nem hallgatva az országgyűlésre, a pénzügyekben az országgyűlés mellőzésével intézkedik, fájdalmukat fejezik egyszersmind ki a felett, hogy a törvények megtartását kell ezuttal is sürgetniök, holott „nincs súlyosabb állapot annál, melyben a polgárok nem a törvénytől, hanem a törvények számára kénytelenek kérni védelmet”. Majd a részletekbe bocsátkozván, kifogásolják, hogy a pátens a magyar korona bányáinak hozadékát; melynek rendeltetését az országgyűlés kijelenteti megegyezése nélkül megmásitni nem lehet, a sarkalatos törvények ellenére, egy magán bankintézetnek, a bécsi nemzeti banknak biztositékul köti le; továbbá, hogy daczára annak, mikép az 1812 augusztus l-én kelt kir. leiratban az ország lakosai biztosittatnak, hogy a pénzügyeket szabályozó rendeletek csak a következő országgyűlésig maradnak érvényben: most isméi rendeleti úton intézkednek, a helyett, hogy országgyűlést hívnának össze, s ez által nemcsak a királyi szó szentségét sértik meg, hanem a magánosok birtokaira és szerződésekből támadt pénzviszonyaikra is kiterjesztik az ingadozást; végre, hogy az egész monarchia pénzügye egyetlen egy magán bankintézetre bízatván, a kereskedelemnek a szabad pénzforgalommal szorosan egybefüggő élénksége ettől az egy intézettől tétetik függővé. Panaszos feliratukat annak a kijelentésével végzik, hogy „eleik, midőn a kormányt szabad választás következtében a felséges uralkodóházra ruházták, úgy szerződtek, hogy az ország mindig saját törvényei szerint igazgattassék, e tekintetben is a törvényes útat kell tehát követni s a másként történteket is a törvényes útra visszaterelni”.
Papirpénzek I. Ferencz uralkodásának második feléből.
(Az osztrák bank 25 és 10 frtos jegyei.)
A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányairól.
A közvélemény, melyet Pestmegye rendei feliratukban tolmácsolnak, a közjogi sérelmet egészen tisztán látja, de a pénzügyi bajoknak közgazdasági hatására, – a melyet pedig mindenkinek minden lépten-nyomon éreznie kellett, – kevesebb figyelmet fordit.
Ha a pénzügyi kormányzat részéről elkövetett visszaélések és hibák magukban véve is megmérhetetlen anyagi veszteségekei rónak a társadalomra: a kormány általános és közgazdasági politikája, a tőkeszegénység, a társadalmi előitéletek, a hitel és közlekedési eszközök hiánya, az 1816 és 1817-ben előfordult elemi csapások is stb., mindmegannyi akadályai a közgazdasági élet fejlődésének. „Merő fáradságos haszontalanság – irja Dessewffy Kazinczynak – olyan országban gazdálkodni, hol a békesség károsabb a gazdának, mint a háború; a hol vérontást kell kivánni, hogy vérünk könynyebben mozoghasson ereinkben; a hol napról-napra bizonytalanabb mind a jelenlét, mind a jövendő; a hol az igazgatószék a maga javát ellenkezésbe tette az igazgatott hazafiakéval; a hol nincs szorgalmat elevenitő forgandó tőke; a hol tetőtől aljig és tövig organizálva van az uzsora és az antisocialismus.”8
Papirpénzek I. Ferencz uralkodásának második feléből.
(Az osztrák bank 25 és 10 frtos jegyei.)
A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányairól.
Mária Terézia inaugurálja azt a közgazdasági politikát, melynek kikerülhetetlen következménye Magyarországnak közgazdasági tekintetben Ausztriától való függése. Ferencz hűségesen követi a királynő nyomdokait, A mily készséggel ápolja a földművelés érdekeit, épp úgy elkövet mindent, hogy az ipar és kereskedelem ki ne fejlődhessék. Kiindulási pontja, a mire alapítja ezt a politikáját, egészen tetszetős. Magyarországot részint természeti viszonyai, részint földrajzi fekvése egyenesen földmivelő országnak praedestinálják, népe is határozott előszeretettel viseltetik a földmivelés iránt: a kormánynak tehát kötelessége az ország közgazdasági jellegéhez alkalmazkodni. A czél azonban, a mit az uralkodó ezzel a politikával el akar érni, nem egyéb, mint Magyarország érdekeinek feláldozása az osztrák örökös tartományok javára. S ez annál könnyebben sikerül, mert hatalmas eszköz áll e tekintetben az uralkodó rendelkezésére. A harminczadot ő szabja meg, jóllehet törvényeink szerint ehhez nincs joga s csupán az országgyűlés hozzájárulásáva1 megállapitott harminczadból eredő jövedelem felett rendelkezhetnék, és pedig megszabja ugy, hogy Magyarország kénytelen nyers terményeit olcsón eladni Ausztriának s ez utóbbitól drágán beszerezni az iparczikkeket.
A közgazdaság egyes ágai közt szerves kapcsolat állván fenn, egyik a másik nélkül ha eltengődhet is, erőre nem kaphat. Bármily jóakarattal buzgólkodik tehát nálunk a kormány a földművelés körül: fáradozásainak sikere nem áll arányban buzgalmával. Jóakarata pedig annál kétségbevonhatatlanabb, minél bizonyosabb, hogy Magyarország földmivelésének emelésével tulajdonképen a német tartományok jóllétét fokozza. A magyar mezőgazdasági termelésnek több vagy kevesebb eredményétől függ ugyanis, hogy az osztrák iparosok olcsón vagy kevésbé olcsón jutnak-e a nyers terményekhez.
Maga az uralkodó, valamint az uralkodó családnak különösen ama tagjai, kik Magyarországon nagybirtokosok, jó példával mennek elől a mezei gazdálkodásban s pártfogásukban és elismerésükben részesitik a földművelés szolgálatában álló egyéneket és intézményeket.
Midőn a király 1820 őszén a magyar fővárost meglátogatja, a sokféle ünnepélyek közt a legfényesebb az, melyet Mayerfy Ferencz szentlőrinczi pusztáján rendeznek.9 Az ez alkalommal felhajtott pompás gulyák, ménesek, disznófalkák és juhnyájakban s a gulyások, csikósok és kanászok színi előadásszerű mutatványaiban, a király látogatásának emlékére Ferencz-halomnak elnevezett dombtetőről gyönyörködnek a felséges pár és a főherczegek. Elragadtatásuk annál őszintébb, mert a tiszteletükre rendezett ünnepély Magyarország mezőgazdasági jellegét tükrözi vissza s az ünnepély folyamán báró Orczy Lőrincz által a főherczegek részére fölajánlott díszes kivitelű rézfokost, mesteri fonású szirmos ostort és ritka czifrázatokkal s czafrangokkal ékes dohányzacskót méltán úgy tekinthetik, mint Magyarország közgazdaságának találó symbolumait.
A gróf Festetich György által 1801-ben alapitott Georgicont, melynek megnyitási ünnepélyét az tette emlékezetessé, hogy az ott jelen volt József nádor kezébe vette az eke szarvát s néhány barázdát maga szántott fel, – több főherczeg, sőt 1817-ben maga a király is meglátogatja. Appel Károlyt, – ki gróf Hunyady uradalmában az állattenyésztést a lehető legmagasabb szinvonalra emeli, – valamint Wittmann Antalt, a mezőgazdaság terén szerzett érdemeik elismeréseül, a király magyar nemességgel tünteti ki.
József nádor, – ki az ország legkitünőbb és legszenvedélyesebb gazdái közé tartozik, – a mint 1819-ben átveszi a teljesen elhanyagolt alcsuthi uradalmat, rövid időn olyan mintagazdasággá varázsolja át, melyről a külföldi szakemberek is a legnagyobb elismeréssel nyilatkoznak. Képzett tiszti karról gondoskodik; a munkaerő-hiány megszüntetése végett jó munkásokat telepit uradalmába; az állattenyésztés minden ágát fölkarolja; épitkezik, fásit, jó dülő-útakat készittet; fundus instructussal bőven ellátja birtokát s a munkaerő szaporodásával arányban az intensivebb művelési módot honositja meg. De legnagyobb gondja van jobbágyaira s az azokra vonatkozó intézkedéseivel megelőzi a jobbágyok helyzetén javitó törvényeket. Végrehajtja ugyanis a legelő-elkülönitést, sőt jobbágyainak egyéb illetőségét is pontosan fölméretvén, átadja kizárólagos használatukra; az úrbéri szolgálatok egy részének teljesitését pedig elengedi nekik. S a mily hatalmas tevékenységet fejt ki alcsuthi uradalmában: épp oly, sőt még nagyobb gondja van a természettől kevésbé megáldott kisjenei uradalmára. Ennek vadvizes, áradásoknak kitett földjét csatornázás, töltésezés, lecsapolás által termőképessé teszi s kisjenei jobbágyait épp úgy boldogitja, mint az alcsuthiakat.
Alcsuth József nádor idejében.
Barabás Miklós egykorú festménye után rajzolta Háry Gyula.
Az uralkodó háznak egy másik tagja, Albrecht szász-tescheni herczeg, – ki felesége, Mária Terézia leánya után jutott Magyar-Óvárhoz, a mellett, hogy kitünő uradalmi kormányzójának, Wittmann Antalnak tanácsára 1818-ban uradalmában gazdasági tanintézetet állit fel, a kedvezőtlen talajviszonyok daczára, vasszorgalmával és áldozatkészségével szintén példány-gazdaságot teremt. A Hanság vizét lecsapoltatván, a mocsarak helyén buja réteket és szántóföldeket varázsol elő; a mesterséges rétöntözéssel ő tesz legelőször az országban kitűnően sikerült kisérletet; a faszegény vidéket fával ültetteti be stb.
A magyar-óvári uradalom jobbágyai épp oly megelégedettek, mint a József főherczegéi; de mig az utóbbiak József főherczegnek köszönhetik kedvező sorsukat, az óváriak már 1770-ben, az úrbér behozatalakor, Mária Krisztinával olyan szerződést kötnek, mely a formális úrbéri terhektől fölmentvén őket, annyi kedvezményt biztosit számukra, amennyit az egész monarchiában sehol nem élveznek a jobbágyok, s éppen ezért, midőn az 1836-diki úrbéri törvények végrehajtásáról van szó: Wittmann uradalmi igazgató – igen helyesen – azt az álláspontot foglalja el az uradalom jobbágyaival szemben, hogy azokra az emlitett törvények jótéteményét egészen fölösleges kiterjeszteni.10
A kormány szintén nagy gondot fordit a mezőgazdaság minden ágára de különösen sokat tesz és nagy áldozatokat hoz az állattenyésztés érdekében. A gazdák a juhtenyésztést kedvelik leginkább, mert ez jár aránylag a legkevesebb tőkebefektetéssel s rövidebb idő alatt nagyobb hasznot hajt mint bármely más ága az állattenyésztésnek. Juh-tartó gazdák – különösen Fejérmegyében az ú. n. birkások – potom áron bérbe veszik a latifundiumokat s hatalmas juhnyájakkal árasztják el. De a legszebb juhnyája van az országban a magyaróvári főherczegi uradalomnak, s mintaszerű juhtenyésztést űznek az uralkodó család holicsi uradalmában is. Kazinczy Ferencz a juhtenyésztés segélyével akar adósságaiból kigázolni s barátjának, gróf Dessewffy Józsefnek is melegen ajánlja a juhászat felkarolását, azt irván neki, hogy „legnagyobb reménye a mezei gazdának most a res pecuaria s ezek közt a sőre s a juh; neked nagy határaid vannak; ha jó embereid vannak e mellett, lehetetlen, hogy ne nyerj.11
Nem a kormányon múlik, hogy az állattenyésztésnek ez az egyoldalúsága megszűnjék. A marha- és lótenyésztés ügyére, – mely utóbbi vezetését nálunk a mult században vette az állam kezébe, – most is különös gondot fordit a kormány. A lótenyésztőket jutalomban, sőt adómentességben részesiti, lóversenyeket rendez, ménekről gondoskodik.
Már 1798-ban a nádor elnöklete alatt egy vegyes bizottságot küldenek ki a végből, hogy a lótenyésztés fejlesztése végett szükséges intézkedésekre nézve tegyen javaslatot, s a bizottság, – melynek a kiválóbb gazdák közűl tagjai Festetich György gróf, Almássy Ignácz, Károlyi Antal gróf, Podmaniczky László báró, Karácsonyi Lázár, Lukácsy György és Miklós stb., – tanácskozási alapul Csekonics ezredes munkálatát fogadván el, ajánlja a többi közt, hogy a katonaság számára a lovakat méltányosabb áron szerezze be a kincstár; hogy ujittassék fel az 1777-iki rendelet, mely szerint az a paraszt, ki jobbfajta lovat produkál, adókedvezményben részesitendő; hogy minden évben a Medárd-napi vásárkor lóverseny rendeztessék, melyre a kincstár ötszáz forint jutalmat tűzzön ki; hogy lótenyésztési főfelügyelők neveztessenek ki, kik a megyék által választott vagy választandó felügyelőkkel szemben az ellenőrzést gyakorolnák; azt ellenben, hogy a külföldi lovakra magasabb beviteli vám vettessék ki, a commissio nem tartaná helyesnek, mert ez által a nemesebb fajtájú lovak behozatala nehezittetnék meg.12
Pest 1821-ben.
Blaschke rézmetszete után.
Schams Ferencz „Vollständige Beschreibung der Kgl. Freystadt Pest in Ungern.” (Pest, 1821.) cz. művéből.
Igaz, hogy ezekre a javaslatokra, melyek jóváhagyás végett már 1801-ben fölterjesztetnek, a felség csak húsz év mulva válaszol;13 de a lótenyésztés ügyét ez alatt az idő alatt sem hanyagolják el. A kormány a siralmas pénzügyi viszonyok miatt kénytelen a bizottság által szóba hozott reformokat halogatni, sőt részben mellőzni, s az állami tevékenységet, mely a kincstár részéről áldozatokat igényel, a legszűkebb térre szoritván, a gazdákat igyekszik rábirni, hogy az állam szerepét vegyék át. 1817-ben a két állami ménesen, a mezőhegyesin és bábolnain kivül, – melyeknek szervezése és vezetése körül különösen kitünteti magát Csekonics ezredes, – valamint az uralkodó család tulajdonát képező nyitramegyei kopcsányi ménesen kivül, 40 nagyobb magán-ménes van az országban, s azokat a gazdákat, kik méneseikkel s általában a lótenyésztés terén nagyobb eredményeket érnek el, különösen Viczay grófot, Wenckheim József bárót és Hunyady grófot a felség 1820-ban elismerésével jutalmazza.14 Ez utóbbi rendezi 1815 május 1-én a monarchiában az első lóversenyt; de a sopronmegyei csepregi parasztok közt már régebb idő óta szokásban van, hogy pünkösd hétfőjén a maguk módja szerint lóversenyt tartanak s a nyertes ló gazdáját községi jutalomban részesitik.
A marhatenyésztés legnagyobb akadályának, a marhavésznek megszüntetése végett a kormány újabb és újabb egészségügyi rendszabályokat léptet életbe, s ha a marha-állományt a járványok mégis ijesztő mérvben, pusztitják, ezért a kormányt csak annyiban terhelheti felelősség, a menynyiben végrehajtó organumai nem eléggé megbízhatók; de különben a kalamitás legyőzésére az akkor még fejletlen állatorvosi tudomány nem is tudja kijelölni a szükséges eszközöket.
A mezőgazdaság és állattenyésztés fejlesztésére irányzott állami tevékenységgel összhangban van annak a néhány, többnyire nagybirtokú mágnásnak és szakképzett gazdának a működése, kik részint példaadással, részint intézmények által az észszerű gazdálkodásnak minél szélesebb körben való terjesztésén fáradoznak.
Az alcsuthi, kisjenei és magyaróvári uradalmak méltó versenytársai Festetich György gróf keszthelyi, Hunyady József gróf ürményi, Lilien József báró ercsi uradalmai, Csapó Dániel tengelicz-pusztai birtoka Tolnamegyében. Annak a gazdának, a ki a jószágrendezéssel, az intensivebb művelési módokkal tisztába akar jönni, a ki külföldi növényeket akar meghonositni, a ki meg akarja ismerni az istállózással összekötött intensivebb állattenyésztést, nem kell többé Angliába vagy Svájczba utaznia, elég, ha az emlitett birtokok közűl valamelyiket meglátogatja, vagy ha valamely kitünő gazdatársához fordul tanácsért, a milyen például Appel Wittmann, Nagyváti János, a Festetich gróf hű munkatársa, Schams Ferencz, az, okszerű szőllőművelés meghonosítója stb.
De a gazdasági szakértelem nagyobb mérvű fejlesztéséhez hiányzanak szükséges tényezők. Már a mult század második felében egyenesen elrendelte a kormány, hogy minden nagyobb megyében legalább egy gazdasági egylet alakittassék; de a mint akkor nem volt ennek a rendeletnek jóformán semmi foganatja, úgy a jelen század első negyedében sem képes a kormány a gazdasági egylet eszméjével megbarátkoztatni a földbirtokos osztályt. A kormány ösztönzésére 1820-ban alakúlt nógrádi gazdasági egyesület s a juhtenyésztés előmozditása czéljából 1821-ben alakúlt tolnai gazdasági küldöttség rövid ideig állnak fenn és semmi nyoma működésüknek.
Elég szép eredményt mutat ellenben fel a Festetich György gróf Georgicona s a magyaróvári szakiskola. Amaz nemcsak az iskolai oktatás által, hanem a helikoni ünnepélyek rendezésével is terjeszti a gazdasági szakismereteket. Ezek az ünnepélyek kicsinyben hasonlitanak a római cerealiákhoz. A nemzeti költészetre csekélyebb a hatásuk, mint a hazai mezőgazdaságra, a mennyiben kiemelkedő momentumait képezik: az intézet növendékeinek vizsgája, megjutalmazása; az újabban fölfedezett gépekkel és gazdásági eszközökkel való kisérletek s azok a vitatkozások gazdasági szakkérdések felett, melyeknek eredményét „Georgiconi Kalász-fűzér” czím alatt nyilvánosságra is bocsátják.
A magyar gazdák olvasási kedvének, tudvágyának fölébresztése végett Pethe Ferencz 1814-ben meginditja a „Nemzeti Gazda” czímü szaklapját s az akkori viszonyokhoz képest van is elég nagy olvasóközönsége. Négy és fél év után sem előfizetők hiánya miatt szünteti meg lapját. 1823-ban Angyalfy Mátyás, a Georgicon egyik jeles tanára, ád ismét „Mezei gazdaság barátja” czím alatt egy hetilapot az olvasni vágyó gazdák kezébe.
A kormány és egyesek törekvéseit azonban ha egy vagy más irányban némi siker koronázza is, egészben véve a mezőgazdaság körében szembe-tűnő haladás nem észlelhető. A hűbéri intézmények, a tőkehiány, a nép alacsony műveltségi foka s a földbirtokos osztály hagyományos, merev conservativismusa útját állják a reformoknak.
Az uradalmakban épp oly rosszúl gazdálkodnak, mint a középbirtokon. A mágnások külföldön keresik a szórakozást, mit itthon nem találnak meg; kastélyaik – éppen úgy, mint a spanyol és olasz s mint a forradalom előtt a franczia földbirtokosok kastélyai – üresen állnak; birtokaikat bérbe adják s az áldott földeken, melyek arany-kalászokat teremhetnének, juhok legelnek. Az absentismus annyira lábra kap, hogy az aristocratia, mint emlitők, már csak ennek következtében sem töltheti be társadalmi és politikai hivatását. A mily veszteség a nemzetre nézve, hogy a születésüknél, vagyoni viszonyaiknál és műveltségüknél fogva vezérszerepre hivatottak nem törődnek vele: épp oly hátrányos a dynastiára nézve, hogy a népszerűtlen aristocratiának mint közvetitőnek semmi hasznát nem veheti. A veszteség súlyát azonban egyik fél sem érzi. A nemzet, apró érdekkörökben szétmállva, nemzeti nagy ideákért nem tud lelkesedni s igy észre sem veszi, hogy aristocratiája nem áll a maga helyén, az udvarnak meg, mely a nemzet érdekeivel még kevésbé törődik, mint maga a nemzet, nem közvetitőkre, hanem engedelmes szolgákra van szüksége, kik intentióit végrehajtják, s ilyeneket fölös számmal talál a magyar mágnások közt.
A köznemes abban különbözik a mágnástól, hogy az extra Hungariam non est vita elvét vallja; de különben épp oly rossz gazda, mint ez More patrio szántogatja az ősi birtokot; minden újitástól idegenkedik, mert azt tartja, hogy azokkal az eszközökkel, azzal a tőkével és munkaerővel, a mikkel ősei megéltek, ő sem fog éhen halni, s a mint nem változtat a hagyományos gazdálkodási rendszeren: ama szokásokban és erkölcsökben is conservativ, melyeket az ősi birtokkal együtt örökölt s melyek legfőbb okai valának annak, hogy öröksége nem volt nagyobb.
Az uradalmakban épp úgy, mint a kisebb gazdaságokban a szántóföldek a folytonos szántás miatt el vannak csigázva; a termelés kizárólag a gabona-fajokra szoritkozik, s minthogy a vetőmag gyommal van tele, minthogy még a buza alá sem szántanak többször, mint egyszer, a vonós marha pedig hitvány, a fundus instructus tökéletlen s a legszükségesebb gazdasági épületek is hiányzanak: ennélfogva az eredmény sem kielégitő, s a gabona még a jobb termésű években sem ád többet három-négy szemnél. Legelő van bőven, de kopár és kiégett. A rét annál kevesebb, s a mi van, elvadult és csak egyszer használható. Az erdők vagy ki vannak pusztitva, vagy teljesen megrongáltak s a kiirtott erdők helyét bozóttal benőtt vadon foglalja el.
A rossz gazdálkodás káros hatását természetesen, nálunk is épp úgy, mint egész Európában, fokozza az a körülmény, hogy a jobbágyság szolgáltatja a munkaerőt, az a jobbágyság, mely jogilag bármiképen is van szervezve, a mennyiben sorsát nem a törvény, hanem a földesurak önkénye dönti el, ösztönt és kedvet a munkához nem érezhet.
A jobbágyságnak azonban két kategóriáját kell megkülönböztetni. Az; egyikbe tartoznak az u. n. contractualisták, a másikba az úrbéresek: Amazok még az úrbér behozatala előtt földesuraikkal kötött szerződéseik értelmében csaknem teljes tulajdonjogot élveznek, sőt még a regálékat is gyakorolják s csak abban különböznek a királyi városok polgáraitól, hogy közvetlenűl nem a király, hanem a földesúr jurisdictiója alatt állnak. Ezek jogviszonyaira nézve ellenben az urbarium az irányadó. Úgy de mivel az urbarium végrehajtása különböző helyeken, sőt még ugyanazon megyékben is különbözőleg történt: az úrbéresek helyzete sem mindenütt egyforma.
Igaz ugyan, hogy különösen a bánáti és a szlavóniai úrbéresnek jó dolga van s földesurát méltán tekintheti atyjának és jótevőjének; az is igaz, hogy a magyar jobbágy általában nagy előnyben van az osztrákkal szemben, a mit Csaplovics azzal bizonyit, hogy Ausztriából évenkint sokan vándorolnak Magyarországba, míg ellenben a terméketlen és sűrű népességű felvidéki vármegyékből a szomszéd, termékeny és gyér népességű Morvaországba egyáltalán nem, vagy a legritkább esetben vándorolnak ki az emberek;15 de azért a magyar úrbéresek nagy többségének is elég oka lehet a panaszra.
A magyaróvári gazdasági akadémia.
Rajzolta Cserna Károly.
A felvidéki tót jobbágy sovány földjének terméséből csak tengődik; földesurát vagy soha sem látja, vagy ha igen: rossz bánásmódja miatt szenvedni kénytelen, s igy kétszeresen érzi azokat a terheket, miket földesurán kivül részint az állam, részint az egyház ró vállaira. Ha mégis lemondással viseli az élet keresztjét, ennek oka az, hogy – miként Dessewffy József gróf irja – „annyi tűrő erő van benne, mint a magyarban cselekvő.”16
„Mi fáj neked leginkább – kérdi Dessewffy gróf egy sétája alkalmával a bártfai tót paraszttól – papod, földesurad s a vármegye részéről?” „A pap részéről – feleli a paraszt – az, hogy fizetni kell a temetésért; a földesuréról az, hogy sohasem lakik köztünk; a vármegye részéről pedig, hogy nem sorra vagy sorsra szedi fiainkat katonáknak és hogy sokkal kisebb áron veszi be a zabot a katonaság számára, mint mi azt a piaczon venni kénytelenittetünk.” „De hát – kérdi tovább Dessewffy – nem pótolták-e ki e kárt a mult drága esztendők, a midőn életedet, vásznadat, gyolcsodat oly drágán eladhattad? Hát gyakran nem olcsóbban veszed-e a piaczon zabodat, mint a hogy azt a vármegyének kell adnod?”
„Látszik – úgymond a paraszt – hogy az úrnak messzi esik lakása. E környék merő erdőség vala. Eleink irtották. Ezt akkor senki sem akadályozhatta, mert elég erdőség volt. Az irtott földekben jó a termés az első esztendőkben, mig a záporok a jó földet le nem mossák; de később annyi sem terem, a mennyit a szoros szükség megkiván. Tudja az úr, minő drága volt a marha, a trágya szűkibe kelle hátramaradnunk. Ehhez járul, hogy a földeket többnyire úgy mérték ki a szegény parasztnak, hogy szélire harántékosan nem szánthat. Az onnan felűlről lejtősen vagy meredeken leszántott barázdák tehát nemcsak hogy nem tartóztathatják fel a hegyekről ömlő záport, sőt igen hamar vizárkokká is válnak s a szántóföldeket megrontják, elsunditják és terméketlenekké teszik”.17
Ha azonban a paraszt még úgy meg lenne is elégedve a sorsával s ha ennélfogva meg volna is az ösztöne a munkára: a munkaerő-kalamitást a munkás kéz hiánya szükségképen előidézné. A különben is gyér népességet a háborúk és az elemi csapások megtizedelik, úgy hogy még az extensiv gazdálkodási rendszer is nehezen és tökéletlenűl vihető keresztűl. Pedig a kormány, a mennyire a pénzügyi viszonyok engedik, úgy a háború következményeit, mint az aszály és vizáradások által okozott inséget enyhitni igyekszik.
A háború bevégeztével, 1815 októberében, a király elrendeli ugyan 15,000 ujoncz állitását; de a nádor közbenjárása folytán rendeletét visszavonja.
A nádor fölterjesztésében figyelmezteti a felséget, hogy 1814–15-ben, midőn a haza megvédéséről volt szó, a nemzet a kivánt 60,000 ujonczot csaknem egy szálig előállitotta; de ma, midőn a győzelem után a béke immár helyreállt, a productiv munkától elvont kezeket ismét vissza kell adni a productiv munkának, annyival inkább, mert az ország egyes vidékein a hatóság, ha a legnagyobb erélyt fejti is ki, nem lesz képes annyi katonát előteremteni, a mennyit követelnek tőle, azután meg elegendő tiszt és altiszt sincsen, s igy a nagyobb számú legénység kellő kiképzéséről gondoskodni alig lehet: a minek bizonyságául fölemliti azt a tényt, hogy a magyar lovas-ezredeknél most is vannak két-három éves ujonczok, kik még lovon nem ültek. A katonaság szaporitása által tehát a kincstár, melyet pedig ugyancsak kímélni kellene, megterheltetnék a nélkül, hogy honvédelmi szempontból ez az intézkedés bármiféle előnynyel járna; az ország pedig újabb csapással sujtatnék, a mennyiben a földmiveléstől elvont munkás kéz arányában csökkenne a nemzeti productio, s igy emelkednék a productumok ára.18
József nádor.
Höfel B. metszete Schakini J. rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 2348. számú példányáról.
A nádor mindenekfelett a földművelés érdekeit tartja szem előtt, midőn nemcsak hogy ellenzi a katonaság szaporitását, hanem a hadsereg béke létszámának leszállitását sürgeti. S Rajner főherczeg, ki a táborban tartózkodó császárt helyettesiti, 1816 április 29-én a felség parancsára csakugyan felfüggeszti az ujonczozást, beleegyezik egyszersmind, hogy a katonák egy része szabadságoltassék.19 Azokban az instructiókban, melyeket Schwarzenberg herczeg, az udvari hadi főtanács elnöke, a nádor és kanczellár véleménye alapján, a katonák szabadságolására nézve úgy Magyarország, mint külön Erdély számára kidolgoz, világosan ki van fejezve, hogy a szabadságolás egyes törvényhatóságok kérésére egyenesen a munkaerőkalamitás megszüntetése végett történik.20
Az elemi csapások s az ezek nyomában járó éhinség és járványok – mint emlitők – szintén nagy pusztitást visznek végbe a népesség létszámában. Az 1816-ik év őszén az alispánok egymásután jelentik a helytartó-tanácsnak, hogy megyéjük lakosságát a rossz termés következtében a legnagyobb inség fenyegeti. Direct segélyt kérnek tehát az adófizetők részére. Kérik egyszersmind, hogy a katonaság élelmezését és ellátását a kincstár vegye át.21
S a felség november 10-iki leiratában, habár figyelmezteti is a hatóságokat, hogy az adófizetőket ne kecsegtessék azzal a reménynyel, hogy a kormány segitni fogja őket, hanem gondoskodjanak lehetőleg saját erejökből szegényeikről: mégis számos intézkedést tesz az inség enyhitése végett.
Igy nevezetesen mind a tizenkét lovas-ezredet ott hagyja ugyan Magyarországon, jóllehet a törvényhatóságok kettőnek áthelyezését kérik; de viszont elrendeli, hogy arányosabban osztassanak azok szét a megyék közt s hogy a katona ugyanazt a kenyeret egye – ha egyátalán ehető, a mivel a szállásadó táplálkozik. Minthogy pedig a katonaság ellátása azért olyan terhes, mivel sem concurrentialis, sem deperdita-alap nincsen, ismételve utasitja a dicasteriumokat, hogy ezeknek szervezésére vonatkozólag készitsék el javaslatukat. Élelmi szerek beszerzésére a kormányt nem utasithatja, hanem a magán-vállalkozók buzditása végett 1817 július végéig a beviteli vámokat megszünteti. Ezeken kivül elrendeli, hogy egyes kivételes esetekben a kincstár az inségeseknek előlegeket adjon, a mint adott már a zágrábmegyeieknek; hogy a kamarai és alapitványi uradalmak saját inségeseiket segélyben részesitsék, s ha fölösleges élelmi czikkel rendelkeznének, folyó áron adják el azt a szükséget szenvedő megyéknek; hogy a katonai őrvidéken állomásozó katonaság részére az élelmi czikkek lehetőleg ne Magyarországon szereztessenek be; hogy a királyi városok előljárói saját szegényeiket a nélkülözhetetlen fogyasztási czikkekkel lássák el. Elvárja végire a jobbmódú nemesektől, hogy a szegényebb nemességet segitni fogja.22
Az állam, melynek pénztára üres, a humanitárius terhek nagyobb részét természetesen kénytelen a társadalom vállaira tolni át. A király most is, mint minden hasonló alkalommal, őszintén bevallja, hogy a kincstár emberbaráti czélokra nagyobb mérvű áldozatokat nem hozhat. Midőn 1817-ben a bécsi nőegylet mintájára, a nádor nejének, Hermina főherczegnőnek védnöksége alatt, Pesten és Budán a házi szegények és szűkölködők segélyezésére nőegylet alakul, ennek a nádor által készitett s a felség által jóváhagyott alapszabályait a nádor azzal vezeti be, hogy „a hazának tesz nagy szolgálatot, a ki legalább részben elvégzi azt, a minek teljesitésére az állam most nem képes.23
Hermina főherczegnő.
Eredeti fametszet után.
Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.
Az inségben szenvedő nép nem kivánhat többet az államtól, mint a mit tesz. A jóakarat semmi esetre sem hiányzik a kormánynál, hogy a különben is csekély munkaerő pusztulásának elejét vegye.
A gyér népesség, a rossz gazdálkodás s általában a kedvezötlen viszonyok daczára a nyers termelés átlagos évi eredménye mégis jelentékeny, miután az ország, a természet által megszabott jellegéhez hiven, csaknem összes productiv erejét és képességét a nyerstermelésben összpontositja.
Magyarországon 1816-ban a szántóföld, 1200 négyszögöllel számitva, 11.103,196 hold. A művelés alatt álló szántóföld évi átlagos gabonatermését holdankint 10 pozsonyi mérőre, s igy összesen kerek számban 74 millió mérőre, egyéb termését 6 millió mérőre becsülik.24 Hogy ez aránylag még elég tűrhető eredmény, mutatja az, hogy kerek ötven évnek kell eltelnie, mig ez az eredmény megkétszereződik. A kukoriczát különösen a temesi bánságban termesztik nagy előszeretettel. A négy millió holdnyi szőllőterületen középtermésű évben állitólag 40 milliónyi értéket termelnek. A dohánytermelés 300 ezer mázsányi évi eredménye folytonosan emelkedőben van.25
Ezek a statisztikai adatok – megbízhatatlanságuk daczára – elég hiven visszatükrözik az ország közgazdasági jellegét; a mezőgazdaság sötét képére azonban kevés fényt árasztanak, miután nem bizonyitanak a mellett, hogy a természet bőkezű adományait Magyarországon kellőképen kihasználják. De ha a gazdák, földbirtokosok még kétszer annyit termelnek is, mint a mennyit tényleg termeltek, minthogy terményeik értékesitésében a kezük meg van kötve: nem boldogulhatnak. Még a legjobb és legvagyonosabb gazda is saját zsírjában ful meg. Dessewffy József grófnak például kitünően rendezett gazdasága van; szérűs kertje – mint Kazinczy irja – tágasabb, mint az a hely, a hol Kassa fekszik, tele van gabona-asztagokkal, kazlakkal, granáriuma élettel; bora bőven terem; marha-állománya ritkitja párját; ő maga gondos gazda, nem veszteget. „És még sincs pénze!” kiált fel Kazinczy, s hozzáteszi, hogy „mit adna Szent-Mihály Németországban!”26
Ha a mezőgazdaság a kormány jóakaratú gyámkodása és támogatása daczára sem emelkedik a fejlődés magasabb fokára: mennyivel kevésbé erősödhet meg a kormány közgazdasági politikájában elnyomatásra kárhoztatott, a czéhek által megbénitott s a társadalmi előitéletek nyomása alatt álló műipar.
A kormány éber gonddal ügyel rá, hogy egyik vagy másik iparág, egyik vagy másik ipartelep nyakára ne nőhessen az osztráknak. A vám az az általános fegyver, melylyel a magyar ipar versenyképességét tönkre teszi; de ugyane czélból a korlátozó rendszabályok mindenféle nemét és alakját kitalálja és alkalmazza. A selyemgyártás például – daczára annak, hogy a nyers selyem termelésére, mint a mezőgazdaság egyik ágára, gondja van a kormánynak, s már a század elején az udvari hadi főtanács rendeletére a határőrvidéki ezredek selyemhernyó-tenyésztéssel szép sikerrel foglalkoznak – nem izmosodhat meg; a Valero gyárát kivéve, a selyemgyárak egymásután megbuknak; mert a század elején az udvari kamara elrendeli, hogy a kamara által beváltott nyers selyemből csak 60 mázsát kaphatnak folyó áron a magyar gyárosok, a többi pedig árverés útján adatik el, a minek következtében a magyarországi nyers selyem nagy része a bécsi gyárakba vándorol.
Az új czéhszabályok czímlapja.
A kunhegyesi csizmadia-, timár- és szíjgyártó-czéh 1817 február 21-ikén kelt kiváltságleveléről.
Az okirat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
A műipari politika hatása abban nyilvánul, hogy az ipartelepek csaknem kizárólag a belső szükséglet ellátására szoritkoznak s még erre sem képesek. A gácsi posztógyár vagy a szepességi vászon-készitők productumai annyira kapósak idehaza, hogy alig győzik a munkát; de azért, ha valakinek finomabb posztóra vagy vászonra van szüksége, Ausztriába megy érte; sőt a holicsi királyi majolika- és porczellángyárban, tehát idehaza készitett s évenkint körülbelűl 200,000 forintot képviselő gyártmányokat is Bécsben raktározzák el s onnan hozzák vissza egy részét az országba. A bőrgyárak szintén sokat termelnek a belső forgalom számára, igy például Dessewffy grófnak a kormány által 1823-ban még bizonyos kiváltságokban is részesitett sárosmegyei fintai bőrgyára; de a mellett, hogy a nyers anyag egy részét Ausztriából kénytelenek beszerezni, miután az ausztriai nyers bőr jobb a hazainál, finom bőröket sem képesek előállitni, éppen úgy, mint a 41 papirmalom jóformán kizárólag durvább papiros készitésére szoritkozik. A nyitramegyei sassini pamutszövet-gyár évenkint 60,000 darab 16 rőfös szövetet, a fiumei és sopronmegyei czukorfinomitó gyárak 1200 mázsa czukorlisztet, az ujlaki likőr-gyár 300 akó szeszes italt termelnek évenkint;27 de mindez vajmi csekély eredmény a piacz igényeihez képest.
Annak a politikának a keretébe, mely a műipar terjeszkedését az ország határain túl nem engedi meg, sőt még eme határokon belűl is megszabja annak korlátait, – természetesen egészen beleillik a czéh-kényszer. Nem is jut eszébe a kormánynak ennek kötelékén tágitni. Az 1813 április 6-án kiadott „generales articuli caehalesa”, melyeknek alapján minden czéhnek át kellett dolgoznia a maga rendszabályait, de a mely articulusok végrehajtásához a törvényhatóságok a kormány sürgetésére csak 1815-ben fognak hozzá, – a czéhkényszert jóformán érintetlenűl hagyják s csupán bizonyos czéhbeli visszaélések orvoslására és közbiztossági intézkedésekre terjeszkednek ki.
A kormány czélja az új iparrenddel nem az, hogy a műipar fejlődésének lökést adjon, hanem hogy rendet csináljon az iparosok közt s ily módon velük szemben is megszerezze a köznyugalom biztositékait.
E czélból mindenekelőtt szigorúan megszabja a qualificatiót. A legénynek legalább három évig vándorolnia, azután remekelnie kell, hogy mesterré avassák. De a szigorún kezelt útlevél-rendszer a mesterlegényre nézve a világlátást megneheziti. Ismét és ismét meghagyja a kormány későbbi rendeleteiben a törvényhatóságoknak, hogy a mesterlegényeket utasitsák, hogy mielőtt külföldre mennének, útlevélért a helytartó-tanácshoz vagy udvari kanczelláriához folyamodjanak s folyamodványukban jelezzék, hogy hol és meddig szándékoznak tartózkodni.
A remeklés körűl elkövetett zaklatások megszüntetése végett az aniculusok elrendelik, hogy minden legénynek, ki a föltételeknek eleget tesz, meg kell engedni a remeklést; hogy a czéhek helyett esetleg a közigazgatási hatóság is adhat engedélyt a remeklésre, sőt kivételesen egyeseket föl is menthet ez alól; hogy a közigazgatás a remek birálatával a czéhen kivül álló iparosokat is megbizhatja; hogy a remeklés alkalmával vendégeskedni nem szabad.
A rendzavarás és kihágások meggátlására és megbüntetésére különös gondja van a kormánynak. Ennélfogva megtiltja, hogy a legények az éjszakákat a műhelyen kivül töltsék; hogy a „blauer Montag”-ot megtartsák vagy a munkát hétköznapokon félbeszakitsák; hogy egyik a másikat mestere ellen izgassa; hogy a munkát önkényüleg megszüntessék; továbbá, hogy a mesterek összebeszéljenek az iparczikkek árának fölemelése végett; hogy akár a mesterek, akár a legények a törvényes felsőbbség iránt az engedelmességet megtagadják.
Van ugyan a czéh-szabályzatnak egy-két pontja, mely a czéh-kényszert valamennyire enyhiti, például az egyik pont „örökösen eltörli” az ugyanazon városban működő mesterek számának megszoritását; egy másik megengedi, hogy faluhelyen az uraság engedelmével kontárok is folytathatnak mesterséget; egy harmadik a mester özvegyét fölhatalmazza, hogy egy ahhoz értő legénynyel elhunyt férje űzletét folytathatja: de ezek az engedmények – kivéve az utolsót – a mellett, hogy nem újak, mert már az 1806-iki czéhszabályzatban bennfoglaltatnak, a műipar szabadabb mozgását csak nagyon kis mértékben segitik elő.
A czéhkényszerrel szemben csupán az 1822 márczius 12-én kelt találmányi pátens tesz számba vehető engedményt.28 A szabadalmazott ipar a czéhek korában mindenütt emancipálva van a czéhek hatalma alól. Nálunk is kimondja a pátens, hogy a feltaláló, találmányának teljes kihasználása végett, műhelyeket állithat s ezekben munkásokat alkalmazhat, továbbá bárhol a birodalomban raktárakat rendezhet be, szabadalmi jogának gyakorlását bárkinek átengedheti, haszonbérbe adhatja s találmányára külföldön is szerezhet szabadalmat. De a mennyiben a pátens szerint a Magyarországon és Erdélyben kiadott szabadalomlevél érvényes Ausztriában is és megforditva: a szabadalmazott iparnak a czéhkényszer alól való fölmentéséből az osztrák ipamak legalább is annyi haszna van, mint a magyarnak.
A kormány önmagával jönne ellenkezésbe, ha Magyarország érdekei szempontjából jelentékenyebb concessiókat tenne a műiparnak. De még-ha erre a következetlenségre rászánja magát, ha közgazdasági politikájának irányát megváltoztatja is: alig lendithet valamit a közgazdaság amaz ágain, melyek iránt a nemzet határozott ellenszenvvel vagy előitélettel viseltetik.
Az ipar és kereskedelem nagyobbára idegenek kezében van. Bármenynyire túloz is Schwartner, midőn azt irja, hogy a magyarok, ha büszkeségükkel egyáltalában össze tudják egyeztetni, hogy mesterségre adják magukat, legfölebb csizmadiák, szabók vagy gombkötők lesznek,29 az tény, hogy a magyarságból csak kézművesek kerülnek ki s ezek is a helyi piacz számára, vagy legfölebb a közeli vásárokra dolgoznak. A legnagyobb országos vásárokon: a pestin, a hol a forgalomba bocsátott árúkészlet értéke minden egyes alkalommal átlag 16 millióra, sőt még többre is rúg,30 és a debreczenin, valamint a legnagyobb állatvásárokon: a pestin, debreczenin, kecskemétin, sopronin, váczin és győrin, a magyarok többnyire csak mint vevők szerepelnek. A felvidéki tót házi iparral foglalkozik, mert földje vagy egyáltalán nincs, vagy nincs annyi, amennyiből megélhetne, s az otthon készitett gyolcscsal, vászonnal, csipkével, olajjal bebarangolja nemcsak saját hazáját, hanem az egész világot. A német városi polgárság, különösen a pesti, pozsonyi, kassai, soproni, temesvári, pécsi és székesfejérvári tartja tehát fenn az iparűzletek legnagyobb részét, valamint az összes gyárakat.
A kereskedelemtől még inkább idegenkedik a magyar elem. Az ő szenvedélyének tárgyai – irja ugyancsak Schwartner – a földművelés, az állattenyésztés, a ló és a fegyver; de rövidárú- vagy divatűzletben nem érezné jól magát s egy magyar parasztot, ki hátán egy szekrénynyel, csodaszereket árulva beutazná a külföldet, Magyarországon mindenki mint karrikatúrát kinevetne.31 Nagyobb városokban tehát szintén németek a kereskedők s versenytársaik a görögök, örmények és különösen a zsidók. Mezővárosokban és faluhelyeken az utóbbiak mint kereskedők és korcsmárosok valóságos egyedárúságot élveznek.
A zsidóknak már az 1805-ki céhszabályzat megengedi ugyan, hogy akár maguk, akár zsidó legényeikkel mesterséget űzhetnek s hogy abban az esetben, ha a zsidó mesteremberek elegendő számmal lesznek, czéheket is alakithatnak; de ezzel a kedvezménynyel nem igen élnek. Hajlamuk a kereskedelem felé vonzza őket. Korlátozva vannak ugyan űzletükben, miután az uzsora vádja terheli őket, úgy hogy például a helytartó-tanács 1819-ben meghagyja nekik, hogy a parasztnak egy forintnál többet kölcsönözni s életért italt adni ne merjenek, mert különben az ital árának elvesztésével büntettetnek, sőt ismétlés esetén az országból kiűzetnek: mindamellett nemcsak hogy megélnek korcsmájukból és boltjukból, hanem általában vagyonilag is gyarapodnak.
Pesti vásár a század első felében.
Véber-nek Báró Prónay Gábor „Vázlatok Magyarhon népéletéből” (Pest, 1855.) cz. munkájában. megjelent színes kőnyomata után rajzolta Mühlbeck Károly.
Helyzetüket, – mely annál előnyösebb, mert a türelmetlenséggel is kevesebb bajuk van, mint bárhol Európában, – méltán megirigyelhetik külföldi hitrokonaik, a kik éppen ezért Galiczia felől mind tömegesebben vándorolnak be hozzánk. Már 1816-ban, majd ismét 1819-ben szükségét látja a helytartó-tanács a zsidók-bevándorlása korlátozásának. E czélból elrendeli, hogy a helytartó-tanács engedelme nélkül külföldi zsidót az országba be ne ereszszenek; hogy ha valahol ilyen zsidó tartózkodnék, azt haladéktalanul utasitsák ki; hogy ha valaki külföldi zsidót megszenved magánál, őt magát is ki kell űzni az országból, s hogy e rendelet sikerének biztositása végett minden zsidó községben zsidó biró választassék, ki száműzetés terhe alatt ügyeljen rá, nehogy községében külföldi zsidó tartózkodjék.32
A kereskedést űző idegen elem azonban, épp úgy, mint az iparos osztály, csupán a belső forgalomban szerepel. Külkereskedelemről szó sem lehet már csak azért sem, mert a közlekedési eszközök a belső forgalom közvetitésére sem alkalmasok. A folyamhajózás, a tutajozás, különösen a Dunán, eléggé ki van ugyan fejlődve, úgy hogy már 1807-ben a dunai hajók szállitmányainak biztositása végett részvénytársulat alakitását is szükségesnek tartják s a „cs. kir. privil. komáromi assecuráló társaság” évenkint 32 ezer forintot szed be biztositási dijak czimén; de az országútak, különösen az alföldön s télviz idején, járhatatlanok. Csakis egyes felvidéki és dunántúli megyék tartják jó karban útaikat. Külkereskedelmi szempontból legnagyobb jelentőséggel bir a század elején épült, 18 mértföld hosszú Lujza-út, mely Károlyvárost köti össze Fiuméval, illetőleg az adriai tengerrel.
De a legtökéletesebb közlekedési rendszer sem változtatna sokat a közgazdasági helyzeten, miután a magyarországi kereskedőket a kormány kereskedelmi- és vámpolitikája kizárja nemcsak a nemzetközi, de még az osztrák piaczokról is s ugyanakkor rájuk szabaditja az osztrák gyárosokat, úgy hogy még otthon is erős versenytársakkal állnak szemben, kik könnyű szerrel szoritják őket háttérbe.
Az 1817 deczember 24-én Ausztria részére kibocsátott legfelsőbb rendeletet, mely szerint a gyárosok saját gyártmányaikat kicsinyben és nagyban otthon és boltokban árulhatják, daczára a pesti kereskedők tiltakozásának, kiterjesztik Magyarországra is. Wurm József, a pesti kereskedők testületének elnöke, a helytartó-tanácshoz benyújtott fölterjesztésében erős érvekkel mutatja ki, hogy ha az említett rendelet Ausztria kereskedőit is megkárositja, a magyar kereskedői osztályra nézve valóságos csapásnak tekinthető. Magyarországon ugyanis gyár nincsen, vagy nagyon kevés van, ennélfogva ha az osztrák gyáros itt portékáit szabadon árulhatja, amellett, hogy a magyar kereskedő szájából kiveszi a kenyeret, a fogyasztók pénzét is kiviszi Ausztriába, s különösen Pesten, ahol különben is a zsidók engedély nélkül üzérkednek, a házaló zsidók elárasztják a várost; a gyárosok a vásárokon tömegesen jelennek meg, a kereskedői osztályt semmire sem becsülik, – a tisztességes kereskedők, kiknek vállain nyugszik pedig a közterhek tekintélyes része, kénytelenek lesznek koldusbotot venni kezökbe.33
Pesti czéh-kiadvány. (A pesti timárczéh szolgálati bizonyitványának nyomtatott formulája.)
Az 1808. márczius 30-ikán kelt okirat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
A század elején tartott országgyűlések már sürgetik, hogy a fennálló vámrendszerből folyó gyarmati függés békói, melyek az országot régtől fogva terhelik, legalább tágittassanak meg s a magyar kereskedelem, melyet az ország és az örökös tartományok közt lévő viszonyok, habár a vám méltányosan rendeztetnék is, eléggé korlátoznak, legalább annyiban szabadittassék fel, amennyiben nemcsak az ország kiáltó szüksége, sőt fennmaradhatása, hanem maguknak a többi tartományoknak s az egész monarchiának java követeli; különösen pedig kifejezik az országgyűlések abbeli óhajtásukat, hogy a magyar termesztményeknek a külföldre szabad kivitel engedtessék, mert csak így érhető el, hogy az országba több pénz folyjon be s hogy az örökös tartományok gyártmányainak is, melyekkel versenyezni Magyarország különben sem képes, meg nem is akar, nagyobb kelendőség biztosittassék.
Mindamellett erősebb oppositio a kormány vámpolitikája ellen nem fejlődik ki. Még ha Zerdahelyi György nyitrai követ az 1802-ki országgyűlésen egyedűl állt volna is – holott nem állt egyedűl – azzal a nézetével, hogy a kereskedés sem a királynak, sem az országnak nem válik nagy hasznára s hogy a vámok leszállitása azért nem lenne czélszerű; mert akkor megcsökkenne a király jövedelme: Magyarországon olyanok voltak a viszonyok, hogy az emberek – nagyobbára primitiv életmódjuk mellett csekély igényeiket ipar és kereskedelem nélkűl is kielégithették s igy közvetlenűl alig érezték az osztrák kereskedelmi politika nyomását. Hogy a külkereskedelem teljesen felszabadittassék, azt senki sem kivánta, mert meg volt felőle győződve mindenki, hogy mivel ez esetben a külföldi árúk elárasztanák az országot s mivel ezekkel egyenértékű magyar termények a külföldi magas vámok miatt a nemzetközi forgalomba nem juthatnának Magyarország határozott veszteséget szenvedne.
A bécsi kongresszus után a kormány önszántából tesz ugyan némi engedményt a magyar kereskedelem javára, a mennyiben a magyar tengerpartot 1822-ben visszacsatolja az országhoz, egyes árúkra nézve a vámtételeket mérsékli, a gabonakivitelt megkönnyiti s az átviteli vámokat leszállitja; de egészben véve a vámpolitika irányán nem változtat s szorgos gonddal ügyel rá, hogy intézkedései által Ausztria kereskedelmi érdekei valahogy csorbát ne szenvedjenek.
Midőn a nádor a kormány által tervezett adófelemelés czéljából az országgyűlés összehivását ajánlja a felségnek, sürgeti egyszersmind még az országgyűlés összehivása előtt a polgári: Horvátország Száván túli részének a magyar tengerparttal együtt az országhoz való visszacsatolását és pedig főképen azért, mert meg van róla győzőáve, hogy ez által a kereskedelem fel fog lendülni.34 A nádor tanácsát a felség csakugyan követi s a visszacsatolást elrendelvén, annak foganatositásával Magyarország részéről gróf Majláth József, kamarai elnököt, Horvátország részéről pedig gróf Porziát megbizza s az előbbi részére egy commissio javaslata alapján az utasitásokat kiadja.35 Helyesen jegyzik azonban meg a kormány eme, különben hálával fogadott intézkedésére Pestmegye rendei, hogy a kereskedésből ezen az úton vélt nyereség még távol vagyon és el sem érhető, ha csak az országló szék azon felvett systhémától, az egész monarchiának nyilvánságos haszna tekintetéből is el nem áll, hogy a magyar productumok csak az örökös német tartománybelieknek adathatnak el.”36
A kormány többi concessiói is csekély értékűek Magyarországra nézve kereskedelmi szempontból.
A külországokkal való kereskedésben mig egyrészről egyes czikkeket a kiviteli tilalom alól fölszabadítnak, másrészről azoknak az árúknak, melyekre Ausztriának szüksége van s melyekből szabad kivitel mellett Magyarországnak a legtöbb haszna volna, például a bőrneműeknek, dohánynak, vasnak, gyapjúnak, hamuzsírnak stb. magas kiviteli vámját egészen 1828-ig érintetlenűl hagyván, ezek a nemzetközi forgalomba nem juthatnak s Ausztria potom áron jut hozzájuk. A magyar gabonát és szarvasmarhát 1824-ben védelemben részesitik ugyan a külföldivel szemben, miután ez utóbbi vámját megkétszerezik, de még így sem képes az osztrák piaczokon a magyar gabona a bajorral s a magyarországi szarvasmarha a törökországival kiállni a versenyt. A külföldről Ausztriába szállitott árúk egy részének forgalmát beviteli kedvezményekkel igyekeznek előmozditni; de ugyanezek az árúk, midőn Magyarországba vitetnek, semmiféle kedvezményt nem élveznek. A magyar bort, gabonát és szarvasmarhát Ausztriában nemcsak magas beviteli vámmal, hanem fogyasztási adóval is terhelik; mig ellenben az osztrák borok Magyarországba csekély vámmal jutnak be.
A kormány azonban rosszakarattal párosult rövidlátásból számos esetben föláldozza Magyarország közgazdasági érdekeit akkor is, ha ebből Ausztriának semmi haszna sincs. A dohány vámját például, mely azelőtt mázsánként 1 1/2 krajczár volt, egyszerre fölemeli 20 krajczárra, majd óriási ugrással – 12 ezüst forintra, a minek az lesz a következménye, hogy Olasz- és Németországban a kormány a dohányművelést jutalmak kitűzése és egyéb intézkedések által annyira fejleszti, hogy a magyar dohánynak azelőtt legnagyobb fogyasztói, az olaszok és németek, saját termésű dohányukkal a magyar dohányt hazájukból kiszoritják. Ehhez hasonló eset történik Lengyelországban. Az osztrák kormány a lengyeleket magas vámok által arra akarja kényszeritni, hogy az általuk rég időktől kedvelt magyar borok és vas mellőzésével osztrák borokat és stájer és cseh vasat vásároljanak s azt nyeri vele, hogy a bort Francziaországból, a vasat pedig Porosz-Sziléziából és Oroszországból szerzik be. Ilyen módon Magyarország milliókat veszit, anélkül, hogy Ausztria csak egy krajczárt is nyerne.37
A mily kevéssé érvényesül az osztó igazság a vámtarifára nézve, épp oly súlyos hátrányokat szenved Magyarország a vámkezelés tekintetében Ausztriával szemben. Igy nevezetesen a magyar kereskedőktől a vámot akkor követelik, a mikor az árúkat kiviszik, mig ellenben az osztrák kereskedők a vámot nem a kivitel alkalmával rójják le, hanem a már eladott árúk után akkor, a mikor a külföldi vagy magyarországi vásárokról visszatérnek. Magyarországon vannak tárgyak, melyeket kétszer vámolnak meg, először mikor külföldről behozzák, másodszor, mikor az osztrák örökös tartományokba ugyanazokat kiviszik; mig ellenben az Ausztriába külföldről behozott s már megvámolt árúk Magyarországba vámmentesen szállittatnak.
A magyar kereskedők mindenféle zaklatást szenvednek a vámhivatalok részéről s idő- és pénzveszteséggel vámoltatják meg árúikat, mig az osztrákokkal szemben aránylag sokkal könnyebb, gyorsabb és egyszerűbb a vámhivatalok eljárása.
A kormány részrehajlása és közgazdasági politikájának egyoldalúsága semmiben sem észlelhető oly szembetűnőleg, mint a vámtarifában és a vámkezelési szabályokban. De ugyanezek bizonyitékai egyszersmind annak is, hogy közgazdasági politikája legalább öntudatos és következetes. S mert ilyen: szükségképen czélra is vezet. Nem frázis, hanem a legreálisabb igazság, hogy Magyarország gyarmatává sülyed Ausztriának s évtizedek telnek el, mig közgazdasági tekintetben annyira-amennyire ismét emancipálja magát az idegen befolyás alól.