SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
A vármegyék.

A kormány támadása a megyei önkormányzat ellen. A megyei pénzkezelés. Az igazságszolgáltatás. A közegészségügy; a községi élet; az árvák ügye. A bocskoros nemesség szerepe a megyékben. A tisztujitások; a korteskedés; a „Kolompéria”. A denuntiatiók. Uj választási és tanácskozási rendszer. A király látogatása a fővárosban. Külpolitikai viszonyok. A troppaui és laibachi congressus. Ujonczozás és a hadi adó fölemelése. A kanczellár és a nádor sikertelen közbelépése. Az ujonczozásra és a hadi adóra vonatkozó rendeletek.

A kormány úgy közgazdasági, mint kulturális téren annál könnyebben hajthatja végre terveit, mert ellenállásra nem talál.

Az országgyűlést 1811-től nem hívják össze, mert mig a háború tart, nincs rá idő; mikor pedig a háború bevégződik, nem hívják össze azért, mert Aachenben, Troppauban és Laibachban a Metternich által kezdeményezett és látszólag sikeresnek bizonyult reactiónak éppen továbbfejlesztésén tanácskozván a hatalmak képviselői, egy sérelmi országgyűlés előreláthatólag zajos jeleneteivel és kiszámithatatlan fordulataival nem ingathatják meg a bizalmat a hatalmaknál a reactio sikeres folytatásának lehetőségében. Ha az országgyűlés együtt van, akkor nem igen dicsekedhetik vala Metternich közvetlenűl a troppaui kongresszus előtt azzal, hogy a belsejében nyugodt Ausztria az általa inaugurált politikai rendszert, a szellemi erők és anyagi eszközök imponáló tömegének birtokában, nemcsak a saját fenntartására, hanem szövetségeseinek javára is képes végrehajtani.1

Magában véve azonban az, hogy az országgyűlés szünetel, legalább egy ideig, nem idézett volna elő összeütközést a kormány és a nemzet közt, miután a rendi érdekek szolgálatában álló megye pótolta az országgyűlést. De midőn a megyei önkormányzatot is kikezdi a kormány; midőn a megyéktől a törvénynyel és alkotmánynyal homlokegyenest ellenkező rendeletek végrehajtását követeli, s midőn ily módon az absolut hatalom egyszerű végrehajtó eszközévé akarja degradálni azt az intézményt, mely a maga önállóságában legfőbb biztosítékát képezi a rendi jogoknak: akkor az oppositio egyszerre félelmes erővel tör ki, annyival is inkább, mert a kormány, rendeleteiben az országgyűlés adó- és ujonczmegszavazási jogát támadván meg, ha azoknak végrehajtása sikerűl, a mint az országgyűlés beláthatatlan időkre fölöslegessé válik, a municipális szerkezet teljes megsemmisitésére is előbb-utóbb rákerül a sor.

Bármily paradoxonnak látszik is, hogy a szellemileg, erkölcsileg és anyagilag erejökben megfogyatkozott kiváltságos osztályok egyszerre olyan ellentállást legyenek képesek kifejteni, melylyel az absolutismus terjedését meggátolják: ez az eset most több helyütt bekövetkezik. A nemesség létfenntartási ösztönét követi, midőn a vis inertiae fegyveréhez nyúl s éppen mert létezése forog kérdésben, csakhamar bebizonyitja, hogy ha ereje csökkent is a tespedés korszakában, nem hagyta el annyira, hogy rendkivűli események hatása alatt legalább sporadice ismét föl ne ébredhetne.

Metternich azt irja kevéssel az 1825-ki országgyűlés megnyitása után Szögyénynek, az alsó tábla elnökének, hogy Magyarországon tulajdonképen két oppositio van. Az egyik a viszonyok által teremtett régi oppositio, a másik, a mely a kor szellemét képviseli. Amaz szerinte megnyugtatható azzal, hogy a kormány az alkotmány útjára tér s ezen az úton halad tovább; emezt ellenben kielégitni soha semmivel nem lehet, mert czélja a törvényes rend felforgatása.2


Ezüst pénzek I. Ferencz korából.
1. Tíz pengő krajczáros; előlapján babérkoszorúban a király mellképe, FRANCISCVS I · D(ei) G(ratia) AVST(riae) IMPERATOR körirattal és B pénzverési jegygyel, hátlapján a kétfejű sas, mellén az uralkodóház czímerével, alatta az érték jelzése: 10, és a folytatólagos körirat: HVN(gariae) · BOH(emiae) · GAL(iciae) · REX · A(rchidux) · A(ustriae) · LO(tharingiae) · WI(rceburgi) ET IN FR(anconia) D(ux) 1815. 2. Öt pengő krajczáros; előlapja, mint az előbbinél; hátlapján a folytatólagos körirat: HVN(gariae) · BOH(emiae) · LOMB(ardiae) · ET VEN(etiarum) · GAL(iciae) · LOD(omeriae) · IL(lyriaeque) · REX · A(rchidux) · A(ustriae) · 1818. és az értékjelzés: 5. 3. Három pengő krajczáros; előlapján a király arczképe, babérkoszorus keret nélkül; hátlapján a kétfejű sas, mellén az értékjelzés: 3; a körirat mint az előbbinél; az évszám 1820.
A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányairól.

A kanczellár megfigyelő tehetségére vall ez a megkülönböztetés. Anélkűl, hogy az ellenzék formailag meg lenne osztva, már 1825 előtt tényleg két különböző elemből áll. Az óriási többség minden ízében conservativ s ennek legfőbb törekvése a kormánynyal szemben megvédelmezni a rendi alkotmányt minden kinövésével; az elenyésző kisebbség szintén conservativ ugyan, de az új időknek, a haladásnak mégis előhirnöke annyiban, a mennyiben éppen a rendi alkotmány megmentése végett a demokratikus követelményeknek concessiókat tesz, a kiváltságos osztályok legkiáltóbb visszaéléseit orvosolni igyekszik s kész megadni a népnek azt, a mi az ősi alkotmány lényegének sérelme nélkül megadható.

A kormány túlkapása azonban a két elemet egy időre teljesen összeforrasztja. A vis inertiae gyakorlása által a conservativek a rendi jogokat biztositó municipális alkotmányt védelmezik, mig a haladni vágyók az általuk tervezett reformok megvalósitására egyedül hivatott országgyűlés jogkörének megóvása érdekében küzdenek; de éppen ezért amazoknak épp úgy érdekükben áll, mint ezeknek, hogy a kormány az adó és az újonczozás tárgyában kiadott törvénytelen rendeleteit visszavonja, s ez az érdekközösség gátolja meg, hogy különváljanak.

A haladók ideje később érkezik el. E korban a conservativeké a vezérszerep.

A kormány már 1823 előtt belé avatkozik a megyei életbe; de mivel rendeleteit olyan szinben tűnteti fel, mintha azok által kizárólag a közigazgatás javitását czélozná: a megyékkel komolyan nem gyűlik meg a baja.

Egy részük ama rendeleteknek csakugyan olyan, hogy ha végrehajtatnak, a közigazgatás és az ezzel összekötött igazságszolgáltatás körében mutatkozó bajok az önkormányzati jogok sérelme nélkül legalább némileg orvosoltatnak.

Első sorban a megyei pénzkezelésre nézve kezdeményez a kormány számos reformot, melyekre annál nagyobb szükség van, mert ezen a téren fordul elő a legtöbb visszaélés.

A nem-nemesek és jobbágyok által fizetett hadi adót (contributio), mely az állandó katonaság szükségleteire fordittatik s a házi adót (portio), melyből a megyei közigazgatás költségeit fedezik, többnyire megbizhatatlan, lelkiismeretlen s a számadásokhoz nem értő egyének kezelik. Ennélfogva a nép vállaira kétszeres súlylyal nehezedik a különben is súlyos adóteher.

A hadi adó kivetésénél a dicalis repartitiot alkalmazzák oly módon, hogy az országgyűlés által megállapitott adót a megyék közt a palatinális porták száma alapján, a községek közt pedig a dica vagy rovás alapján osztják szét; a házi adóra nézve pedig, melyet nem az országgyűlés, hanem a helytartó-tanács felügyelete alatt az egyes vármegyék állapitanak meg, szintén érvényben van a dicalis rendszer.

A repartitio ellen azonban tömérdek a panasz. Úgy a vármegyék, mint különösen a községek rendkivül aránytalanul vannak megterhelve. A palatinális porták összeirása alkalmával, az összeiró küldöttségek nem mérlegelték kellő tárgyilagossággal és szakértelemmel ama viszonyokat, melyek a nép adófizetési képességére befolyással voltak s melyeknek szigorú figyelembe vétele mellett lehetett volna csupán a jövedelmet, mint adókulcsot, minden egyes esetben hiven megállapitni s az egy-egy portának megfelelő jövedelemegység száma alapján eldönteni, hogy hány portával terhelhetők meg az egyes vármegyék.

A palatinális porták szétosztásáról a községek közt a megyei hatóságok gondoskodtak oly módon, hogy előbb megszabták a dica nagyságát, vagyis hogy hány forintnyi jövedelem, hány jobbágy vagy hány zsellér tesz ki egy dicát, azután azt, hogy hány dica esik egy-egy községre.

Úgy de a mellett, hogy a dica minden megyében különböző nagyságú volt s a mellett, hogy egyik megye minden esztendőben, a másik ellenben csak nagyobb időközökben, például minden második vagy harmadik esztendőben foganatositotta a dicák összeirását: a főszolgabirák a legnagyobb részrehajlássál jártak el az összeirás körül. Az egyik boszúból és rosszakaratból mennél több rovást igyekezett a községi lakosok vállaira tolni, a másik a földesúr vagy valamely megyei hatalmasság befolyása alatt, furfanggal, rossz termés vagy egyéb szerencsétlenség ürügye alatt, a lehető legalacsonyabbra nyomta le a rovások Számát. Ebből aztán állandó perpatvar fejlődik ki a megyei urak közt, mindegyik természetesen annak a községnek fogván pártját, melynek terhén könnyebbiteni akár közvetlenűl, akár közvetve érdekében áll.

Az adókivetés körül elkövetett visszaélésekhez járul még az is, hogy úgy a főadószedők, mint az egyes járásokban alkalmazott aladószedők hűtlenül kezelik a gondjukra bizott pénztárakat. A sikkasztások napi renden vannak s minthogy pénztár-vizsgálatot az erre illetékes organumok éveken át nem tartanak, a sikkasztások egy része a hűtlen pénztárnoknak csak a halála után derűl ki, a mikor a pénztárt szükségképen meg kell vizsgálni, hogy az új adószedő átvehesse. A fölfedezett hiány behajtása végett többnyire későn inditják meg az örökösök ellen a számadási pert s ez oly sokáig húzódik, hogy mire bevégzik, a kielégitési alap akkorra elpárolog. Még a negyvenes években is bajlódnak a biróságok sok olyan számadási perrel, mely a század elején kezdődött.

Az al-adószedők (particularis perceptor) ellenőrzés alatt nem állván, a paraszt tudatlanságát ugyancsak kizsákmányolják saját hasznukra. A lehető legprimitivebb módon szedik be az adót. Nyugtát az adóban fölvett összegekről nem adnak, hanem minden adófizető rovásáról vagy dicájáról, melyre fel van vágva kinek-kinek adótartozása, annyi rovást vágnak le, amennyit adóban kifizetett; de minthogy a rovás náluk marad, ismét fölvágnak arra annyi rovást, amennyi nekik tetszik. E szerint az adófizető, a mellett hogy soha nem tudja, mennyivel tartozik, ki van teljesen szolgáltatva a perceptor visszaéléseinek.

S mindez hagyján, ha legalább az adózók pénzével úgy gazdálkodnának, a hogy kellene. De mig egyfelől általánosan divatban van, hogy a nemesi (insurrectionalis, concurrentialis) pénztár hiányait a hadi és házi pénztárból fedezik s ily módon a köznépre tolják a nemesség terheinek egy részét: másfelől a megyei közigazgatásban olyan fényűzés kap lábra, hogy ennek következtében mig azelőtt a házi adó a hadi adónak egyharmadát, legföllebb felét tette ki, ebben a korban már a házi adó csaknem minden megyében meghaladja a hadi adót.

A kormányt kétségtelenűl a legjobb szándék vezeti, midőn ezeken a bajokon segitendő, egymás után küldi le rendeleteit a megyékhez. Igy nevezetesen elrendeli, hogy a házi és hadi pénztárt az alispánok gyakrabban vizsgálják meg,3 hogy a számvevő szék minden évben megtartandó;4 hogy a számvevő (rationum exactor) minden évben köteles megvizsgálni az adószedők, gyámatyák, községek, tisztviselők, katonai biztosok számadásait;5 s hogy a hadi adó – egyenesen a hadi pénztárba fizetendő és a megyének semmiféle egyéb szükséglete abból nem fedezhető.6

De az adókezelésen kivűl az atyáskodó kormány a közigazgatás többi ágaira is kiterjeszti figyelmét s ott, a hol hibát vagy hiányt fedez fel, nem nagy sikerrel ugyan, de intézkedik.

A közigazgatás által gyakorolt igazságszolgáltatás menete rendkivűl lassú és nehézkes. Ennek oka természetesen első sorban az a perrendtartás, melyben az ú. n. tárgyalási elv hallatlanul túl van hajtva s mely az üres formalitások és ceremoniák tekintetében jóformán páratlanul áll az európai igazságszolgáltatás történetében. A mellett, hogy a keresetlevél beadásától s a perfelvételtől kezdve az itélet hozataláig a formalitások minden lépten-nyomon megakasztják a per folyamát: teljes befejezését késleltetik a birói parancsok, melyekkel a már meghozott végitéletek megsemmisittetnek s a perorvoslatok egész lánczolata, melyeknek egy részéből gomba módra fejlődnek ki az ú. n. mellékperek. A perlekedés lassúságára befolyással van az is, hogy az állandó törvénykezés idején tartják úgy a megyei törvény-széki üléseket, mint a megyegyűléseket, s ennek következtében a birák megszakitás nélkűl nem végezhetik teendőiket s hogy az ügyvédek anynyira húzzák-halasztják az egyes ügyeket, hogy e miatt tömérdek esetben saját feleik perlik őket meg.


A pesti vármegyeház a század derekán.
Egykorú rézmetszet után, Gróf Vasquez Károly „Buda és Pest szabad királyi városainak tájleirása” czímű munkájából.

A perrendtartás gyökeres átalakitására a kormány nem vállalkozik: ugyan; de a perlekedés gyorsitása végett annyit mégis tesz, hogy megtiltja az állandó törvénykezés idején megyegyűlések és törvényszékek tartását s hogy utasitja a megyei hatóságokat, hogy a polgári perekről felküldött táblás kimutatásban nevezzék meg a per halasztgatása miatt büntetésre méltó ügyvédeket.7

A büntető igazságszolgáltatás semmiben sem különbözik a polgáritól; de speciális jellemvonása az embertelenség, mely különösen a börtön-rendszerben, a rabokkal való bánásmódban nyilvánul.

A helytartó-tanács a humanismus követelményének tesz tehát eleget, midőn meghagyja, hogy különbség nélkűl minden rabnak, kivéve az itéletileg megszabott bőjt-napokat, naponkint két font jól kisütött kenyeret s elégséges főtt ételt adjanak, lássák el egyszersmind őket ruhával;8 másfelől nem csak az emberszeretet, hanem a közerkölcsiség szempontjából is üdvös rendeletet bocsát ki arra nézve, hogy a tömlöczökben a kisebb bűnösök a nagyobbaktól különittessenek el.9

Minthogy azonban arról nem gondoskodik, hogy a börtönöknek nevezett, czélszerűtlenűl berendezett odúk helyett a megyék a rabok számára egészségesebb és tágasabb helyiségeket rendezzenek be, s minthogy a rabok élelmezése tekintetében egyszerre olyan követelményekkel áll elő, melyek, az akkori viszonyok közt, a midőn a szabadságukat élvező parasztoknak sem telt minden nap főtt ételre, méltán túlcsigázottaknak tekinthetők ama humánus rendeletei is, mint a többiek nagy része, csak papiroson maradtak.

Ritka kivétel számba megy az olyatén börtönügyi reform, a milyet Arad megye kezdeményez. Itt ugyanis Almássy Pál főispán inditványára s a megye, valamint több birtokos, különösen báró Forray Andrásné, Brunswick Juliánna grófnő segélyezése mellett 1821 január 1-én a rabok számára dolgozó házat állitnak fel, mely körülbelől negyven rabot foglalkoztat s melynek költségei a rabok által készitett posztó eladási árából csakhamar teljesen fedeztetnek, úgyannyira, hogy ettől fogva a megyének nem kerűl semmibe a fenntartása.10

A legtöbb panasz a megyei tisztviselők ellen merül fel a miatt, mert embertelenűl gyakorolják fenyitő hatalmukat s a botozásban nem tartanak mértéket. Számtalan eset van rá, hogy a megbotozott paraszt beteggé, egész életére nyomorékká lesz, sőt meg is hal; hogy kihallgatás nélkűl és ártatlanokon hajtják végre a büntetést; hogy még a, helység biráját is deresre húzzák.

Ezeknek a visszaéléseknek a megszűntetését czélozza az a rendelet, mely a tisztviselőknek szigorúan meghagyja, hogy a tiszti fenyitéket semmi esetben 12 boton vagy korbácson túl ne terjeszszék; hogy minden alkalommal jegyzőkönyvet vegyenek fel, mely a kihágás leirását, a vádlott és a tanúk vallomásait s az itéletet foglalja magában; hogy az itéletet három, vagy legalább két tanú jelenlétében hajtsák végre s hogy az összes jegyzőkönyveket – mielőtt azok a levéltárban elhelyeztetnének – az év végén tegyék át az ügyészhez esetleges észrevételezés végett, onnan pedig a törvényszékhez.11

A közegészségügy teljesen el van hanyagolva. Hivatalos és nem hivatalos őrei kevesen is vannak, nem is teljesitik hiven és szakértelemmel kötelességüket. A megyei főorvos alá rendelt seborvosok, kiknek legfőbb feladatuk lenne járásuk községeit minél gyakrabban meglátogatni s a betegeket orvosi segélyben részesítni, a köznép egészségi állapotával vajmi keveset törődnek. A helytartó-tanács nógatására ennélfogva egyes megyék a helységek biráinak megtiltják, hogy előfogatot adjanak a seborvosnak addig, mig meg nem látogatja az összes betegeket; majd utasitják a seborvosokat, hogy naplót vezessenek s működésük eredményéről évnegyedenként számoljanak be a főorvosnak.

A községi élet fejletlen. Szervezeténél fogva nem is lehet más, a menynyiben a község a földesúr hatósága alatt áll s előljárói a hatósági jogokat csakis mint a földesúr megbizottai gyakorolják. Az előljárósági teendőket többnyire értelmetlen, irni és olvasni nem tudó birák végzik s jegyzője csak a módosabb falunak van. Az előljárók a falu jóllétének előmozditásával csak akkor törődnek, ha a földesúr jószivű és humánus; különben minden gondjuk abban összpontosúl, hogy a currensekben foglalt megyei parancsokat végrehajtsák s az úrbéri praestatiókat a jobbágyok lerójják; a szolgabiró felügyelete is csupán erre irányúl. De még ebben a tekintetben is oly lanyha a felügyelet, hogy a kormány szükségesnek tartja utasítni a szolgabirákat, hogy főkötelességüknek ismerjék a községeket szorgalmasan látogatni s előljáróikat ellenőrizni.12

Az árvák ügye mostoha kezekben van. Vagyonukat rosszúl kezelik; a gyámatyák számadásait az alispánok vagy egyáltalán nem, vagy hanyagúl vizsgálják meg; az árvákra vonatkozó táblás kimutatásokat, – melyeket minden évben fel kellene küldeni a helytartó-tanácshoz, hogy ez felügyeleti jogát gyakorolhassa, – éveken át nem készitik el. Hiába való a helytartótanács minden törekvése, az árvák érdekeit a hanyag közigazgatással szemben nem képes megvédelmezni.

Midőn a közigazgatás tárgyában kiadott ama felsőbb rendeletek egy-némelyike ellen, melyekkel a kormány a megyei visszaéléseknek szándékszik gátat vetni, a megyei urak az önkormányzati jogokra való hivatkozással ellenszegülnek, az önkormányzatot inkább csak ürügyűl használják, hogy a rájuk nézve kényelmetlen rendeletek végrehajtásának megtagadását igazolják. A megyei autonomiát nem a fennebb emlitett s a közigazgatás javitását czélzó rendeletek veszélyeztetik, hanem a kormány bizonyos szántszándékos: mulasztásai és ama positiv intézkedései, melyek a törvényesség szinét viselik ugyan magukon s az autonomiát közvetlenül nem érintik, de a kormány befolyását szemlátomást növelik a megyékben. S ezeket a megyék vagy figyelmen kívül hagyják, vagy eltűrik, vagy csak a legritkább esetben szegűlnek ellenök.

Az autonomia iránt igazi fogékonyságot csak akkor mutatnak, ha directe támadja azt meg a kormány. 1817-ben példáúl az oppositio meghiúsitja azt a legfelsőbb rendeletet, mely szerint a dijazott táblabirák a megyeszékhelyén lakjanak a végből, hogy a központi tisztikarral bármikor meg lehessen tartani a kisgyűlést s hogy ez a felső rendeletek haladéktalan végre-hajtására nézve intézkedhessék. A municipális alkotmány szerint a kisgyűlésnek a jeientéktelenebb ügyek elintézésén kivűl feladata volt ugyan a nagyobb fontosságú ügyekben is intézkedni de viszont kétségtelen, hogyha a kormánynak az emlitett rendeletben kifejezett szándéka sikerűl: a közgyűlések előbb-utóbb fölöslegesekké válnak s ily módon a megyei autonomia csakugyan megsemmisűl.

A kormány a megyékben döntő befolyást az által szerez magánák, hogy az értelmesebb és függetlenebb elem mellőzésével azt az elemet tolja előtérbe, melylyel tetszése szerint elbánhat. Megyei politikájának ez a tartalma; eszközei pedig a zsoldjában álló depravált egyének.

A bocskoros nemesség a megyei életben szerepet nem játszik; a gyűléseket nem látogatja, mert vagyoni viszonyai nem engedik meg, hogy napokat töltsön el a megye székhelyén s ha hébe-hóba nagyobb számmal megjelenik is, nem tud kivinni semmit, mert nincs meg hozzá a kellő műveltsége. A kormánynak éppen ilyen elemre van szüksége, hogy annak. közreműködésével a tiszti kar olyan egyénekből állittassék össze, kik az engedelmességet semmi körülmények közt nem mondják fel neki.

Gondoskodnia kell tehát egyrészt arról, hogy a szegényebb nemesek bejöjjenek a gyűlésekre, különösen választások alkalmával; másrészt, hogy ha megjelennek: értelmetlenségük daczára az intelligentiával szemben érvényesithessék magukat.

A gyűlésekre azzal édesgetik be őket, hogy enni, inni adnak nekik. Az a szokás kap lábra, hogy a választások előtt collatiót rendeznek a tehetősebb nemesek közt a szegényebb választók ellátása végett.

Az 1820-iki szabolcsi restauratio alkalmával például – mint gróf Dessewffy József irja Kazinczy Ferencznek – az administrator kezdeményezése folytán megkéri a vármegye Eszterházyt a többi előkelőkkel együtt, hogy borral, berbécsekkel stb. adózzanak a szegényebb nemesek részére, kik Kállóba jönnek választani. „Azt adták okul, hogy az administratora hely szűke miatt kétszáznál többnek nem adhat ebédet és így meghatározták, hogy p. o. Dessewffy Ferencz gróftól ennyi hordó bort, Semseitől pedig ennyit kérjenek. Igen szépen felelt nekik Dessewffy Ferencz gróf, azt irván, hogy mivel ő személyesen betegsége miatt meg nem jelenhet és igy nincs votuma, nem szándéka azokat borával felborozni, a kik talán éppen kivánsága ellen votizálnának.” „Nekem – jegyzi meg a levéliró gunyosan – nem irtak, én mindazáltal küldtem egynehány hordó bort azzal a megjegyzéssel, hogy igen jó volna, ha az evők és ivók előtt azoknak neveik felolvastatnának, a kik valamit küldöttek és kiki mennyit küldött és hogy még ennél is idvességesebb lenne az, ha a beküldött eleség és ital kiosztója olyan ember lenne, a ki sem nem visel hivatalt, sem nem akar viselni. Ezt mind azért irtam, mert az egész kérelemnek és élelem-beküldésnek nem volt egyéb czélja, hanem az, hogy Elek szolgabiró, Kállay Pistánénak testvére legyen annak kiosztogatója és igy hivataljában annál bizonyosabban megmaradjon.”13

A restauratiónak az a módja, melyet 1820-ban Szabolcsban alkalmaznak, általános divattá válik. A gubás nemesség becsődül a megye székhelyére s a választások előtti napokon és éjszakákon kidorbézolván magát, részeg vagy mámoros fővel szavaz a kortesek utasitásai szerint a főispán jelöltjére. Az intelligentia pedig vagy félrevonul s lemondással tűri a főispán által megvesztegetett tömeg garázdálkodását vagy maga is felhasználja kortesczélokra a tömeget. Ez utóbbi történik például Nógrád, Hont és Bars megyékben.

Nógrádban „Kolompéria”, Hontban „Csárda” név alatt az intelligens kortesek 1818-ban titkos társaságot alakítnak abból a czélból, hogy a választások alkalmával saját jelöltjeik részére biztositsák a győzelmet s a megyei közigazgatásban befolyásukat érvényesitsék. A „Kolompéria” tagjai, az u. n. „kolomposok”, a korteskedést a legveszedelmesebb irányba terelik, a mennyiben a választások alkalmával a felekezeti szempontokat érvényesítik, a reformátusoknak a megyei hivatalokból való kizárására törekszenek s Gyürky Pál alispán személyét egyenesen azért teszik támadásuk czélpontjává, mert református vallásu, holott a megye lakói közt református alig van s mert helyébe a római katholikus Gyurcsányi Gábort szeretnék ültetni.

Hogy 1823-ban Nógrádmegye a vis inertiae alkalmazásában a legszélsőbb eszközöktől sem riadt vissza, ezt Adamovics Antal verőczei administrátor, – ki mint kir. biztos Wenckheim József gróf után folytatja az alább emlitendő nógrádmegyei excessusok tárgyában a vizsgálatot, – szintén a kolomposoknak tulajdonitja, kik – élükön Sréter János főfőkolompossal s Beniczky Antal főkolompossal – ellentállásuk által főképen a gyűlölt Gyürky alispán helyzetét akarták lehetetlenné tenni. Különben ugyancsak Adamovicsnak a nádorhoz intézett jelentése szerint a „Kolompéria” közönséges korhely-kompánia volt, mely gyüléseket nem tartott, hanem egyik-másik tagjánál, például Gyarmaton Sréter Jánosnál és Ebeczky Józsefnél, Mohorán Beniczky Antalnál, dorbézolás közben beszélte meg a teendőket, s habár azok; kik a társaságba be akartak lépni, ebbeli szándékukat azzal fejezték ki, hogy a főkolompos valamiféle szőrt csókoltatott meg velük a fogadalomnakez a bolondos formája semmiféle kötelezettséget nem rótt reájuk.14

A korteskedés ilyetén elfajulásán kivül, a megyei választások tisztaságát az a körülmény is alterálja, hogy a candidatiót a megyével szemben a főispán jóformán teljesen korlátlanul, de a kormánynyal szemben annál kevesebb önállósággal, annak egyenes utasitásai szerint gyakorolja. Csupán az első alispán kijelölésénél van a keze megkötve annyiban, a mennyiben a négy jelölt közé okvetetlenül föl kell vennie a tényleg hivatalban levő alispánt, hacsak ő maga nem kivánja mellőztetését; de a többi tisztviselői állásokra azt jelöli ki s azt löki félre, a kit akar, illetőleg a kit a kormány megválasztatni vagy mellőztetni kiván. 1823-ban például a felség meghagyja Erdődy József gróf nyitramegyei főispánnak, hogy Brogyányi főjegyzőt, ki az ujonczozás és adó tárgyában az 1822 deczember 19-iki közgyülési határozatokat és feliratot fogalmazta, valamint Babóthy táblabirót, kinek nagy része volt ama határozatok hozatalában, soha többé megyei tisztviselői állásokra ne jelölje.15

A kormány és közegei a tisztujitások alkalmával annál könnyebben kiválogathatják azokat az egyéneket, kik megbizhatatlanságuk miatt nem jelölhetők, mivel a denuntiatio valóságos divattá válik s még maguk a főispánok és administratorok sem kerülik el, hogy ellenségeik titkos vádakkal alá ne aknázzák positiójukat.

Az árulkodásnak egy érdekes esete fordul elő például 1816-ban Bihar megyében. Az emlitett megye szeptember 19-ki közgyülésén egészen váratlanul királyi biztos jelenik meg Almássy Pál aradi főispán személyében, hogy vizsgálatot tartson az ő felségénél bevádolt tisztviselők ellen. A rendek fölháborodva követelik a föladó megnevezését. Mire Domokos Jakab táblabiró feláll s kijelenti, hogy mivel ő, még mint alispán, nap-nap mellett tapasztalta, hogy különösen az administrator és testvéröcscse, Rhédey Ferencz, az adófizető népet zsarolják, tovább nem türhette már a dolgot s feljelentette őket a felségnek. Domokos tehát, a mellett hogy denuntiált, a törvényhatósági önkormányzat ellen is durva sértést követett el, a mennyiben az általa észlelt állitólagos visszaélések orvoslása végett a megye kikerülésével egyenesen a királyhoz folyamodott. Midőn a rendek ezt szemére vetik fenntartva megtorlási jogukat, tiszta lelkiismerettel várják egyszersmind be a vizsgálat eredményét.16

Az intelligentia és az értelmetlen tömeg közt a kűzdelem egyenlőtlen fegyverekkel foly nemcsak azért, mert az utóbbira döntő befolyást gyakorló főispán hatalma a tisztviselők kijelölésénél korlátlan, hanem azért is, mert a kormány által életbe léptetett új szavazási rendszer határozottan a tömegnek biztositja a túlsúlyt.

Régebben a választás mindenkor conclamatióval vagyis felkiáltással történt. Igaz, hogy ez is tömérdek visszaélésre adott alkalmat, mert a kik a gyűlésteremben a főispán közelébe tudtak férkőzni s a legjobban kiabáltak, a főispán azoknak a jelöltjét jelentette ki megválasztottnak; de legalább: e mellett a rendszer mellett a műveletlen választók egyénenkint nem érvényesithették szavazatukat. 1819-ben azonban egy legfelsőbb rendelet, mely egészen 1827-ig érvényben marad, a conclamatiót eltörli s meghagyja; hogy golyóval vagy más jellel vagy szóval kell szavazni s a voksok beszedésére és összeszámolására szavazatszedő küldöttség választandó.17

A következő évben, midőn az uj rendszert Szabolcsban legelőször alkalmazzák, találó megjegyzéseket tesz rá Dessewffy József. „Megmutatta a tapasztalás – irja Kazinczynak, – hogy a votizátió el nem kerülteti a lármázást, nem a praktikákat, nem a megvesztegetéseket; hogy a főispánók activitását megszoritja (?), hogy csupa traktéreket csinál belőlök; hogy, egyetlenegy restaurátió megemészti kétszerte is esztendei fizetésöket; hogy ez a mód a restaurátiók számát kevesiteni fogja; hogy megint egy más törvényt is meg kell szegni, azt t. i., hogy minden három esztendő mulva legyen tisztválasztás vagy pedig csak igen hatalmas urak fognak főispánok lehetni. Ott, a hol herczeg Eszterházynak csak annyi vótuma van, mint a legutolsó bocskorosnak, a votizátió systémája et in theoria et in praxi merő képtelenség. Ez az idea a választandó választókra fog vezetni, a mi nem lesz rossz, de csak az okos és emberséges emberek, a kik az aristokratia és demokratia közt a szükséges aequilibriumot fel akarják tartani; dolgozzák ki annak systémáját, mert különben rosszak lesznek a következések.”18

Hogy a tömegnek a választási urnákhoz való bocsátása szükségképen és előbb-utóbb maga után vonja a Dessewffy által emlegetett közvetett választási-rendszert, ez annál valószinübb, mert a főispán befolyása alatt álló megyei deputatiók, melyek a választások előtt a végből küldetnek ki, hogy meghatározzák, kiket illet meg a szavazati jog, egyenesen arra törekszenek, hogy a vagyonilag független intelligens elemeket kihagyják a választók névsorából s az alatt az ürügy alatt, hogy a meghatalmazásokkal igen sok visszaélést követtek már el, a személyesen meg nem jelent mágnásoktól, előkelő özvegy asszonyoktól megvonják a szavazati jogot. Ily módon tehát a tömeg szereplése előbb-utóbb annyira kényelmetlenné vált volna magára a kormányra nézve is, hogy a közvetett választási rendszer behozatala által bizonyára korlátok közé kell vala azt szorítnia.

A bocskoros nemesség azonban az új rendszer szerint nemcsak a választásokban, hanem a tanácskozásokban is döntőleg vesz részt. A kormány, mely rendeletével ezt lehetővé teszi, a nyilvánosság elvét szántszándékkal félreérti. Az 1723: LVIII. t.-cz. kimondja ugyan, hogy „bonus ordo exigit, ut comitatus negotia palam et publice et debita cum moderatione pertractentur”; de az itt kifejezett publicitas egyebet nem jelent, csak azt, hogy a megyegyűléseken, mint hallgató, mindenki résztvehet s azelőtt nem ás értelmezték azt soha úgy, hogy az összes résztvevők egyszersmind a tanácskozásba is beleszólhatnak, sőt szavazhatnak is a szőnyegre hozott kérdések felett. A köznemesség maga sem kivánta a nyilvánosság jogának ilyetén kiszélesitését, annyival kevésbé, mert csekély műveltségénél fogva sem nem érdeklődött a megyei ügyek iránt, sem hajlandóságot nem érzett magában arra, hogy beleavatkozzék az értelmi körén kivül álló dolgokba.

A kormány a szolgálatra kész főispánok s a bocskoros nemesek által választott tisztikarok segélyével mindinkább megveti a lábát a megyékben. A nemesség értelmesebb része duzzog ugyan a miatt, mert restauratiót 8-10 évig sem tartanak; de midőn a tisztújitás végre-valahára megtörténik, kénytelen annak rá nézve éppenséggel nem kedvező eredményébe belenyugodni, annyival inkább, mert az új tisztviselők nem 30-40 ember által, mint azelőtt, hanem százakra, ezrekre menő tömeg által választatván, fennen hivatkozhatnak arra, hogy őket a közbizalom ültette hivatalukba.

Igy készíti elő a kormány a talajt későbbi alkotmánysértő politikája számára. A mellett, hogy intézkedését a törvényesség mezével látja el, még népszerüvé is tudja tenni annyiban, a mennyiben a többség uralmát biztositja általuk a megyékben. De éppen erre a többségre számit, hogy segitni fog neki megfosztani a megyét ellentállási képességétől.

A külpolitikai események hatása alatt a kormány a mily óvatosan kerül minden összeütközést a megyékkel: épp oly következetesen folytatja velük szemben a lefegyverzés politikáját, hogy ha majdan a kivülről fenyegető veszély bekövetkezik, ne legyen erejük megtagadni tőle a kivánt áldozatokat.

A nemzet megtévesztésére irányuló, szemfényvesztő politika gyakorlati keresztülvitelében maga a király is cselekvő részt vesz.

Az 1820-ik év szeptember havában az ország fővárosát a királynéval együtt meglátogatván, csaknem minden megye külön-külön küldöttség által fejezi ki előtte hódolatát s egyik küldöttséghez ezeket a nevezetes szavakat intézi: „Hazátokat isten kegyelméből megmentettem eddig minden veszélytől; rajta leszek, hogy ezután se érje baj, miután az én boldogságom az isteni gondviselés által kormányzásomra bizott hű népeim boldogságában áll. Most ismét veszélyek fenyegetik a világot. Az egész világ neki bolondult (totus mundus stultisat) s mellékczélokból ábrándos alkotmányokat követel, a nélkül, hogy tudná, mit kiván. Boldogok vagytok ti, hogy apáitoktól öröklött alkotmányotok van, melyet akarom, hogy szeressetek, mint a hogy én is szeretem azt s a mint eddig megtartottam, ezentúl is meg akarom, tartani s csorbitatlanul hagyni utódaimra, remélvén, hogy ti sem fogtok engem semmi veszélyben elhagyni. Ily veszély most még nem következett. ugyan be, de ha valamikor bekövetkeznék, számitok segitségtekre.

A király a fővárosban időzése alatt minden alkalmat megragad, hogy tüntetőleg fejezze ki a nemzet iránt érzett szeretetét. Mindenfelé magyarul beszél; több ízben magyar díszruhát ölt magára; a székesfejérvári magyar szintársulatot egyenesen az ő kivánságára rendelik fel Pestre s Kisfaludy Károly „A tatárok Magyarországon” czímü drámájának előadásán nemzeti ruhában, kalpaggal, övvel, panyókára vetett mentében egész udvari kiséretével nemcsak megjelenik, de az előadást végig várja.19


Ferencz és Karolina Auguszta aláirásai a Magyar Nemzeti Múzeum emlékkönyvében.

Imént emlitett, rosszul fogalmazott, de jól kiszámitott nyilatkozata nem téveszti el hatását. Nem teszik azt kritika tárgyává; nem vizsgálják mennyiben fér össze az igazsággal az a dicsekedése, hogy ő az alkotmányt megtartotta; természetesnek találják szemrehányását, hogy az egész világ bolondul. Hanem a helyett, hogy komolyan mérlegelnék a fejedelmi nyilatkozat értékét, a túlzott lojalitás hizelkedéseivel veszik körül az uralkodót. S ily módon kölcsönösen félrevezetik egymást.

„A magyarok viselete Budán – irja Dessewffy Kazinczynak – az. egész nemzetet nevetségessé tevé Európa előtt. Ez mind azért volt, mert nimbuszszal, azaz sugárfény alatt akartuk ő felségét Troppauba küldeni, és. mivel a csehek hidegen fogadák a fejedelmet, mi melegen akartuk és igy az árnyékot elvetni Vrbnára és magunkra hajtani a kegyességek fényeit és sugárját. Ő felsége soha sem volt kegyesebb. Csak Vurm, a fejérvári püspök,. szólott úgy, a mint az igazság, az okosság és a fejedelemhez való igaz: bizodalom és hűség megkivánja; azt mondta tudniillik: remélik a magyarok, hogy nem fogja őket ezután ő felsége pátensek által igazgattatni. Sok magyarok azt mondják, hogy közelebbi viseletök által Budán mostani constitutiójukat sok századokra megerősitették. Ezeknek pápaszemre lenne szükségök, nem hogy a nevetségest lássák, mint Fáy András, hanem hogy magok ne váljanak nevetségesekké. A magyarok viselete Budán káros és hazug hizelkedés volt; mert megelégedést szinlelt és megcsalta a jószivü, de nem messze látó, jámbor fejedelmet.”20

A felség által rendezett hangulatcsinálás sikere minden esetre megnyugtathatja a kormányt, hogy a magyarok hűségére a bekövetkezhető külpolitikai válság esetén számithat.


Buda 1802-iki látképe.
Alt J. A. kőnyomata Raussmann egykorú rajza után.
Schams Ferencz „Vollständige Beschreibung der königl. freyen Stadt Ofen in Ungarn” (Buda, 1822.) czímű munkájából.

Európa déli részén forradalmi láz szállja meg ismét a népeket. Spanyolországban és Portugalliában a szabadkőmüvesek, az olasz államokban a carbonarik izgatásai következtében olyan jelenségek merülnek fel, melyek a forradalom kitörését szokták megelőzni. A hatalmak aggodalmakkal eltelve fordulnak Bécs felé, hogy jó tanácsokat kapjanak a mindnyájukat egyaránt fenyegető veszély elháritására. „A fejem nehéz, a szivem telve keserüséggel – irja naplójában a leánya elhunyta felett kesergő Metternich – s ilyen állapotban éreznem kell, hogy a világ az én vállaimon nyugszik. Ha e tekintetben csak egy pillanatra is kétségeim támadnának, a nap-nap mellett hozzám intézett tudakozódások kétségeimet eloszlatnák. „Mit fog ön csinálni? – kérdik tőlem; nekünk csak önhöz van bizodalmunk; sorsunk az ön kezében van; mit csináljunk? S a kérdezősködőknek kétharmad része hajlandó mindenféle bolondságot elkövetni, mivel sem eszük, sem bátorságuk nincsen.21

A reactio vezére tisztában van a teendőkkel. Új programmra nincs szüksége, csak a réginek szigorú megtartását és végrehajtását kivánja a hatalmaktól, hogy a forradalom kitörését megelőzzék. Bizalom Európa békéjének tartósságában s tiszteletben tartása a nagyhatalmak, illetőleg a szent szövetség által felállitott vezérelveknek; a közigazgatási rendszer lelkiismeretes végrehajtása; kitartás a fennálló alkotmányok megőrzésében s szilárd elhatározás erővel és előrelátással megoltalmazni az alkotmányt minden támadás ellen; az alkotmányban mutatkozó hiányoknak és hibáknak a kormány részéről eszközlendő kijavitása, – ezek a praeventiv eszközök a forradalommal szemben. Ha pedig ezek nem vezetnének czélra: akkor ott van a szent szövetség; forduljanak hozzá a kormányok bizalommal, nem fogja őket cserben hagyni, sőt ellenkezőleg, ha valamikor, úgy most legfőbb kötelességének fogja ismerni a segélynyujtást.


A fejedelmi vendégek (Adolf Frigyes cambridge-i herczeg, Ferdinánd és Miksa főherczegek) aláirásai a Magyar Nemzeti Múzeum emlékkönyvében.

Az osztrák udvart különösen az olaszországi események nyugtalanitják. A mellett, hogy rokoni kötelékek fűzik több olasz uralkodó házhoz, a mellett, hogy a legitimitas elve van fenyegetve, melynek megóvása a reactio legfőbb feladata: Ausztria földrajzi fekvése is olyan, hogy amaz események nem lehetnek rá nézve közönyösek. A császár és Metternich ennélfogva szilárdul el vannak tökélve arra, hogy a monarchia szomszédságában a köznyugalmat veszélyeztető minden mozgalomnak elejét veszik, hogy az olasz uralkodók szerződésileg biztosított legitim jogait megvédelmezik s hogy, ha másként nem lehet, fegyveres beavatkozással állitják helyre a megzavart rendet. Távol áll azonban tőlük minden olyan rendszabály foganatositása, mely Európát s főképen a szövetséges német államokat háborúba keverné. Háborút csak a rebellisek ellen szándékoznak folytatni, és pedig kizárólag saját erejükre támaszkodva s a nélkül, hogy a szövetségesek közvetlen segitségét igénybe vennék.

A fegyveres beavatkozás ideje csakhamar elérkezik. Nápolyban, Sardiniában, Piemontban a föllázadt nép az absolut uralkodóktól kicsikarja az alkotmányt s ezzel nyilt küzdelemre hivja ki maga ellen a reactiót.

Metternichet nem találja készületlenül a veszedelem. Mindenekelőtt szükségesnek látja, kézzelfoghatólag kimutatni, hogy a három északi hatalom és a német államok közt teljes az egyetértés a bécsi kongresszus és a szent szövetség által megállapitott elvek sértetlen fenntartása tekintetében. E czélból az ő kezdeményezésére, az osztrák császár, az orosz czár és a porosz király személyes részvételével Troppauban kongresszust, tartanak s nemcsak hogy ismételve megpecsételik amaz elveket, hanem fölhatalmazást adnak egyszersmind Ausztriának, hogy Olaszországban, a hol az Európa nyugalmát biztositó politikai status quo-t megzavarták, a rend fenntartásáról gondoskodjék. Csak Angolország nem adja beleegyezését Ausztria interventiójába, de azért nem tesz ellene semmit.

A többi államokat, még Francziaországot is sikerül Metternichnek megnyugtatnia, hogy a beavatkozás által nincs szándékuk sem hóditani, sem a kormányok függetlenségét saját államaik beligazgatása tekintetében megtámadni, sem a népek valódi érdekeivel összeegyeztethető reformokat meggátolni. Abban a körsürgönyben, melyet az osztrák, az orosz és porosz udvar Troppauból külföldi képviselőikhez intéznek, határozottan kinyilatkoztatják, hogy egyebet nem kivánnak, csak a békét fenntartani, Európát a forradalom csapásától megmenteni s a veszedelmet, mely a rend és a közerkölcsiség alapelveinek áthágásából származik, a mennyire hatalmukban áll, elháritani vagy enyhiteni.22

A Laibachba átköltözött kongresszus, – a melyre már a nápolyi király is elmegy, határozottan megigérvén az aggodalmaskodó országgyülésnek elutazása előtt, hogy az esküjével megpecsételt új alkotmány felforgatását vagy eltörlését nem engedi meg, – a beavatkozás elvének gyakorlati alkalmazására nézve teszi meg a szükséges intézkedéseket, egyenesen megbizván Ausztriát, hogy csapataival szállja meg Nápolyt s esetleg orosz segédcsapatok igénybevételével állitsa helyre az előbbi alkotmányt.

Megbízatásában várakozáson felül gyorsan jár el, miután ellentállásra nem talál. A forradalmat egymásután leveri nemcsak Nápolyban, hanem Siciliában és Piemontban is.

Metternich el van ragadtatva politikájának fényes sikerétől. Naplójegyzeteiben gunyolódik a legyőzöttek felett, öntelten dicsekszik egyszersmind, hogy milyen hamar végzett Nápolylyal is, Piemonttal is; hogy egy miniszternek a katonai operatiók idején vacatiója szokott lenni s neki a nápolyi hadjárat alatt csak nyolcz, a piemonti alatt csak négy napi pihenője volt; hogy a forradalom immár kimegy a divatból s hogy habár könnyen úgy járhat, mint az orvos, kinek a betege ha meghal, azt mondják, ő ölte meg, ha pedig felgyógyul, azt mondják, meggyógyitotta a természet: mindamellett nagy, hasznos és maradandó eredményt ért el.23

Bármennyire elhiteti azonban magával az államkanczellár, hogy a forradalom kiment a divatból s hogy az ő fáradozásait maradandó siker követte: mégis, hogy a birodalmat meglepetések ne érjék, hogy hadserege és pénze legyen, ha a forradalmi láz ismét kitörne valahol: jónak látja biztositni a jelent és gondoskodni a jövőről annyival inkább, mert az olasz expeditio – ha rövid ideig tartott is – nem csekély pénzáldozatba került s az állam különben is zilált pénzügyeit még inkább megzavarta.

Az olaszországi mozgalmak hirére, még mielőtt a forradalom kitört volna, az udvari hadi főtanács és Stadion pénzügyminiszter elhatározzák az ujonczozást s a hadi adó fölemelését és ebbeli szándékukat közlik a magyar udvari kanczelláriával. Tervük az, hogy Magyarország 35,000 ujonczczal járuljon a hadsereg kiegészitéséhez s hogy az 1812-iki országgyülés által papirospénzben megszavazott 5.200,000 forintnyi hadi adó 1821 november 1-jétől pengő pénzben fizettessék.

Ez utóbbi követelmény egyértelmű a legsulyosabb adóemeléssel a nádor számitása szerint ugyanis, papirospénzben, 250 forintos árfolyamot véve fel, az adó 13 millióra,24 a kanczellár számitása szerint ellenben, ki az 5.200,000 forintból levonja azt a körülbelől 800 ezer forintra tehető összeget, a mit az adózók a katonaság ellátásáért visszakapnak adójukból a kincstártól, – 11 millióra emelkednék.25

A terv kivitele azonban óriási nehézségekbe ütközik, melyekre a magyarországi ügyekben járatlan bécsi minisztereket a kanczellária és a nádor nem is mulasztják el nyomatékosan figyelmeztetni.

Ujonczot és subsidiumot követelt ugyan a kormány már máskor is az országgyülés kikerülésével közvetlenűl a megyéktől, igy nevezetesen 1815 márczius 29-iki rescriptumában; de a mint akkor nagy felháborodást idézett elő világos alkotmánysértésével, most még inkább készen lehetett rá, hogy a megyékkel meg fog gyűlni a baja. 1815-ben ama lépését még valamennyire indokolhatta; a veszély nagyságára és az idő rövidségére hivatkozhatott, midőn ujoncz kellett neki s az ennek megszavazására egyedűl illetékes országgyülést nem hivta össze. A legtöbb megye főképen ezekre az indokokra való tekintettel megelégedett azzal, hogy feliratában óvást tett a kormány törvénytelen rendelete ellen s még az ellenzéki szellemű törvényhatóságok is megadták magukat, midőn egy október 13-án kelt legfelsőbb rendelet a subsidium megtagadását a királyi jogokba való vakmerő beleavatkozásnak nyilvánitja, az erre vonatkozó határozatokat megsemmisiti s a megyei tisztviselőket föltétlen engedelmességre kötelezi.

A viszonyok azonban azóta megváltoztak. A törvénytelenséget olyan indokokkal, mint 1815-ben, politikailag igazolni többé nem lehet. A kanczellária, midőn előterjesztésében e felől a kormányt meggyőzni igyekszik, előre megmondja egyszersmind, mi fog történni, ha figyelmeztetésének nem lesz sikere. A megyék fel fognak irni a rendelet ellen és sürgetik majd az országgyülés megtartását; a feliratokra a kormány újabb és szigorúbb rendeletben válaszolhat; ha ez sem használ, királyi biztosokat küldhet a megyékre, s ha még ezek sem boldogulnak velük, rendkivüli eszközökhöz folyamodhat; de mindez jelentékenyebb zavar nélkül nem fog végbemenni.

Hogy adót kivetni és ujonczozást elrendelni törvényesen, főkép normális viszonyok közt, az országgyülés hozzájárulása nélkül nem lehet, ezt a bécsi miniszterek épp úgy tudják, mint a magyar kanczellária, s ha tervükhöz mégis ragaszkodnak, ezt különösen opportunitási szempontból teszik. Tartanak tőle, hogy az országgyülésen az oppositiónak az a része talál felülkerekedni, mely Metternich szerint „a kor szellemét képviseli” s ebben az esetben, míg egyrészről a reactio összes eredményei veszélyeztetve lesznek s beláthatatlan zavarok következnek be, másrészről éppen ezért az osztrák politika hitele megrendűl a külföld előtt.

A kanczellária tagjai közül a kormánynak ebben az aggodalmában egyedül Almássy Ignácz gróf alkanczellár és egy tanácsos osztozkodnak. A többiek az országgyűlés összehívása miatt semmiféle okot az aggodalomra nem látnak.

A kor szellemét képviselő oppositio valóban csakis a magyar rendi alkotmány rovására érvényesíthette volna magát. Úgyde ez egy olyan erősség volt, melynek sánczait a nemzet zöme védelmezte s melyet éppen ezért a külföldről importált s a kormány részéről veszélyesnek tartott eszmékkel áttörni nem lehetett. Az országgyülés csak annyiban okozhatott kellemetlenséget a kormánynak, hogy az évek hosszu során át felhalmozódott sérelmekre is kiterjeszti figyelmét s ezek miatt esetleg olyan heves támadásokat intéz a kormány ellen, melyek tekintélyének ártanak: De a kanczellária e tekintetben is igyekszik megnyugtatni a kormányt azzal, hogy módjában áll az országgyűlést bármikor feloszlatni.


Herczy Koháry Ferencz.
Egykorú metszet után, Ponori Thewrewk József „Magyar Pantheon”-jából.
Az orsz. képtár arczképgyűjteményének 2708. sz. példányáról.

Mig a tervbe vett ujonczozásra nézve a kanczellária különösen közjogi és politikai szempontból teszi meg észrevételeit, az adófölemelés kérdésében a közgazdasági és pénzügyi motivumokat emeli ki.

Egyrészről a könnyelmű papirospénz-gazdálkodás s a hadi adónak és só árának folytonos emelése, másrészről az ipari és kereskedelmi érdekek szántszándékos elhanyagolása, a nép rohamos elszegényedését vonta maga után.

Már az 1802-iki országgyűlés figyelmezteti a kormányt közgazdasági és pénzügyi politikájának romboló hatására. Már ekkor kifejezik a rendek aggodalmukat a rossz gazdálkodás felett s csak az alatt a föltétel alatt egyeznek bele a só árának egy forinttal való emelésébe, ha ennek fejében a kormány az ipar és kereskedelem előmozdítását megigéri; már ekkor sürgetik a rendek a kereskedelem szabaddá tételét, de egyelőre megelégszenek a kormánynak azzal az igéretével, hogy gondoskodni fog könnyű és olcsó szárazföldi és vizi közlekedésről s a lassú igazságszolgáltatás jobb karba helyezéséről; már ekkor éles szemrehányásokat tesznek a kormánynak, hogy papirospénzzel és olyan rézpénzzel árasztja el az országot, melynek névértéke nem áll arányban reális értékével s ez által súlyosan mégkárositja különösen a szegényebb néposztályt.

De sem az országgyűlés panaszai, sem maguknak a kézzelfogható tényeknek ékesszólása nem téritették a kormányt helyesebb útra, a minek következtében a nép adófizetési képessége évről évre hanyatlott. Az éhinség enyhitésére 1817-ben egyes megyéknek adott előlegeket, például, az adófizetőkön alig tudják behajtani. 1823 végéig már 64,000 forintra szaporodik e czimen Pozsega, Zemplén, Bereg, Máramaros, Zágráb és Torna, tehát összesen hat megye hátraléka. Zemplén 20,768 forinttal tartozik, miután négy éven át egy garast sem fizetett; Máramaros három éven át nem törleszti tartozását: de legnagyobb összeggel, vagyis 22,943 forinttal van hátralékban Pozsega, úgy hogy Stadion pénzügyminiszter már ekkor szükségesnek látja a kanczelláriához fordulni, hogy az emlitett megyék hátralékainak behajtásáról a helytartó-tanács útján gondoskodjék.26

Az adóhátralékok felszaporodásáért a hanyag közigazgatást is terhelte ugyan a felelősség; de már azt a tényt, hogy különösen 1818 szeptember 20-án túl, midőn a só árát a kormány önkényileg ismét fölemelte, a sófogyasztás nagy mértékben alászállt, – csakugyan nem lehet másnak, mint az általános elszegényedésnek tulajdonitni.

Ily körülmények közt az adóemelés nemcsak az adózók, de az állam érdekeivel sem egyeztethető össze. Előre lehet látni, hogy a fölemelt adót az emberek nagy része egyátalán nem lesz képes kifizetni, a módosabbak pedig, ha nagynehezen kifizetik is, csupán adófizetési képességük rovására tehetnek majd eleget kötelezettségüknek s hogy a tönkrejutástól megmenekedjenek, sófogyasztásukat fogják még inkább megszorítni, úgyde ebben az esetben a kincstár, amit a vámon nyerni fog, elveszti a réven, az adójövedelem többlete rámegy a sójövedelem hiányának fedezésére.

A kanczellária az 1802-iki országgyülés álláspontjára helyezkedik az udvar adóemelési tervével szemben. Nem nehéz neki bebizonyítni, hogy az adóemelés a jelen bajain nem segit, a jövőt pedig határozottan veszélyezteti, hogy az adóemelés helyett tehát, mely a nép közteherviselési képességét tönkre teszi anélkül, hogy a kincstár helyzetén javítna, közgazdasági és pénzügyi reformok által az adóképesség fejlesztésére kell törekedni.

Ha a kormány mégis ragaszkodnék elhatározásához: akkor a kanczellária azt kivánja tőle, hogy az adó fölemeléséért legalább némi kárpótlásban részesítse az adózókat. Igy nevezetesen szállitsa le a só árát; a katonaság részére teljesitendő szolgálmányokért érczpénzzel fizessen; a kereskedelem és ipar előmozditására tegye meg a szükséges intézkedéseket, miután a magyar kereskedelem megszoritása Ausztriának sem válik hasznára, hanem ellenkezőleg ez által a monarchia mindkét állama szegényebb lesz; a forgalomban levő érczpénz szaporitása végett a dohányleveleket a kincstár részére ne kereskedők által, hanem közvetlenül és érczpénzben szerezze be; végre a papoknak és tanitóknak engedje meg, hogy adójukat az eddigi pénznemben fizessék, miután az osztó igazsággal nem egyeztethető össze, hogy csekély fizetésük fejében ő felsége nevében papirpénzt tolnak a nyakukra s ugyanakkor a kincstár érczpénzben követeli tőlük az adó lerovását.27

A nádor, mint emlitők, szintén igyekszik a kormányt szándékának végrehajtásáról lebeszélni. Az adóemelést addig nem tartja megengedhetőnek, mig a kereskedelem föllendülése következtében a közjólét ki nem fejlődik de ha a kormány ezt az időt nem akarja bevárni, akkor az ő véleménye szerint is le kell szállítni a só árát.28 Az ujonczozásra nézve pedig súlyos hibának tartaná, ha az az országgyűlés hozzájárulása nélkül történnék; mert ebben az esetben a megyék mintegy kényszeritve volnának rá, hogy a törvényhozás jogkörébe avatkozzanak s ily módon a hatalmi ágak összezavartatván, anarchicus állapotok következnének be. Most, a mikor egész Európában föl vannak korbácsolva a szenvedélyek, biztosan tudja, hogy a megyék meg fogják tagadni az engedelmességet; már pedig a kormány és a megyék közti huzalkodás ugy a bel-, mint a külföldön rossz vért szülne.

Minthogy pedig nincs hozzá reménye, hogy a kormányt rábirhatná az országgyűlés összehivására: egy olyan expedienst hoz javaslatba, melyet már máskor is sikerrel alkalmaztak s melylyel az országgyülés nélkül is czélt lehetne esetleg érni a nélkül, hogy a kedélyeket fölizgatnák. A tervezett királyi rescriptum mellőzésével ugyanis a főispánok és a királyi városok tanácsai a kormány által utasitandók lennének, hogy toborzás utján állitsák elő az ujonczokat, vagy ha a felség ezt sem tartaná czélszerűnek, akkor azt ajánlja neki, hogy fogadja el Almássy alkanczellár különvéleményét, mely szerint az ujonczozásra vonatkozó királyi rescriptumban az „ujonczállítás” kifejezését elhagyva, a hatóságokat „a toborzás támogatására” szólitsa fel, mely által az ujonczozást subsidium szinében tüntetné fel.29

A bécsi kormányférfiak azonban a rábeszélésnek nem engednek s a jó tanácsokra nem is bederitenek. Az olaszországi hadjárat könnyű szerrel kivivott győzelmei elbizakodottá teszik őket, s elbizakodottságukban a mint az alkotmányjogi aggályokat nem méltatják figyelmükre, úgy a közgazdasági viszonyokat sem veszik számba, midőn a háboru költségeinek fedezésére szükséges eszközök megválasztására kerü1 a sor.

Az osztrák hadcsapatok még Olaszországban táboroznak. Nápolyban elvégezvén feladatukat, Piemontba vonulnak rendet csinálni. „A háború irja Metternich 1821 márczius 31-én naplójában, – mely az első lövéstől az egész királyság meghóditásáig 30 napig tartott, nem volt hosszú háború. Foy tábornoknak igaza volt, midőn márczius 20-án tartott eszeveszett beszédében azt mondta, hogy az Abruzzókból egyetlen egy osztrák sem fog kijönni, ha sikerül is nekik azokon áthatolniok. A delphii oraculum sem jövendölt ennél soha igazabbat és Sybilla kisasszony Lenormant asszonynyal egyetemben soha biztosabban nem mondta meg, a mi történni fog. Valóban az Abruzzókból egyetlen egy osztrák sem fog kijönni, mert a hadsereg a bevégzett nápolyi expeditio után meg fog oszlani, hogy Piemontban végezze el feladatát, úgyde eme feladatának teljesitése végett kényelmesebb utat választ majd magának.”30

A győzelem eme mámorában, mely Metternich önteltségét a végtelenig fokozza, s a szintén biztos diadallal kecsegtető piemonti operatiók tartama alatt bocsátja ki a felség 1821 ápril 4-én Laibachban kelt leiratát, melyben ama törekvésének hangsulyozása mellett, hogy népeit az eszeveszett, gonosz lázadás maszlagától kivánja megmenteni, elrendeli, hogy a magyar ezredek pótlására 1813-ban kivánt 60,000, majd 1815-ben kivánt 30,000 ujonczból a mennyi még hiányzik, állittassék ki a törvényhatóságok által. Több mint egy év mulva, 1822 augusztus 13-án kibocsátja ama másik rendeletét is, mely szerint az adó november elsejétől pengő pénzben fizetendő, a mi tekintve a papirospénz és a pengő pénz értékarányát – a legsulyosabb adóemeléssel egyértelmü.

A kanczelláriának csak annyit sikerül elérnie, hogy az ujonczozás az udvari hadi főtanács eredeti tervétől eltérőleg csak az 1813-ban és 1815-ben törvénytelenül, mert az országgyülés hozzájárulása nélkül kivánt 60,000, illetőleg 30,000 ujonczból hátralékban maradtak kipótlása végett rendeltetik el, s ily módon 30,000 ujoncz helyett kerek számban csak 28,000-et követel a kormány; másrészről hasonlóképen a kanczellária aggodalmaskodásának köszönhető, hogy a már 1820-ban tervbe vett adóemelést két évvel elhalasztják.


  1. * Aus Metternich's nachgedlass. Papieren. III. 337.[VISSZA]
  2. * U. ott, IV. 236.[VISSZA]
  3. * A helytartó-tanács rendelete. 1814. aug. 30. 22722.[VISSZA]
  4. * U. az. 1820 máj. 9. 12667.[VISSZA]
  5. * U. az. 1822 szept. 4. 23183.[VISSZA]
  6. * U. az. 1817 márcz. 4. 6552.[VISSZA]
  7. * U. az. 1817 január 7. 422.[VISSZA]
  8. * U. az. 1816 aug. 13. 23974.[VISSZA]
  9. * U. az. 1819. 18567. sz.[VISSZA]
  10. * Pulszky Á. és Tauffer E. A börtönügy. 60.[VISSZA]
  11. * A helyt.-tanács rendlete. 1820 ápril 4. 9134.[VISSZA]
  12. * U. az. 1815 okt. 30. 30311.[VISSZA]
  13. * Gr. Dessewffy J. levelezése Kazinczy Ferenczczel. III. 19.[VISSZA]
  14. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Exhibita politiam respicientia. 1824. XII. XV. XVII. XVIII. XXII.[VISSZA]
  15. * Orsz. levéltár. Kanczelláriai elnöki iratok. 1823 szept. 17. 399.[VISSZA]
  16. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Acta praes. 1816. XXIV.[VISSZA]
  17. * A helytartó-tanács rendelete 1819 február 16. 4390.[VISSZA]
  18. * Gr. Dessewffy J. levelezése Kazinczy Ferenczczel. III. 23.[VISSZA]
  19. * Magyar Kurir. 1820. évf. 219.[VISSZA]
  20. * Gr. Dessewffy J. levelezése Kazinczy Ferenczczel III. 87.[VISSZA]
  21. * Aus Metternich's nachgelass. Papieren. III. 344.[VISSZA]
  22. * U. ott. III. 394.[VISSZA]
  23. * U. ott. III. 436–440.[VISSZA]
  24. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Acta praes. 1822. IX.[VISSZA]
  25. * U. ott. Acta praes. 1821. VII.[VISSZA]
  26. * Orsz. levéltár. Kanczell. elnöki iratok. 1823. 15,639.[VISSZA]
  27. * A kanczellár levele Stadion pénzügyminiszterhez, 1821. jan. 19. Orsz. levéltár. József nádor tikos levéltára. Acta praes. 1821. VI.[VISSZA]
  28. * U. ott. Acta praes. 1822. IX.[VISSZA]
  29. * A nádor fölterjesztése a felséghez, 1821. márcz. 5. Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Acta praes. 1821. XI. 1822. VII. Ugyanannak előterjesztése az állam-konferencziához. U. ott. 1821. XV.[VISSZA]
  30. * Aus Metternich's nachgelass. Papieren. III. 435.[VISSZA]