SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Az 1825/27-iki országgyűlés. Az alkotmány körülsánczolása.

Az imputatio. A következő országgyűlés határidejének meghatározása. Személynöknek Majláth Györgyöt nevezik ki. A nádor és az államértekezlet álláspontja az adó ügyében. Az adónak és a só árának leszállítása. A jobbágytelkeket bíró nemesek megadóztatása. Sérelmek és postulatumok. Az ország területi integritása; a só ára; a patensek; az egyházi személyek megadóztatása; a pénzügyi kormányzat; a devalvatio. A magyar nyelv ügye. Közművelődési és közgazdasági ügyek. Az országgyűlés határnapját kitűzik. Rendszeres munkálatok. Ludovicaeum. Honfiusítás. Br. Steinlein aphorismái. Az alkotmány biztosítására vonatkozó három törvény. Az országgyűlés eredményei

Végre-valahára előveszik tehát a rendek a királyi resolutióban foglalt tárgyakra vonatkozó törvényjavaslatokat, miután a félreértés annyira legalább ki van egyenlitve köztük és a korona közt, hogy kapcsolatban a sérelmek orvoslásával, megkisérthetik a törvényhozás előtt álló tényleges feladatok megoldását.

Minden törékvésök az alkotmány körülbástyázásában összpontosulván, a szigorúan conservativ irányhoz természetesen a törvényalkotás terén is mindvégig hivek maradnak s az alkotmányjogi controversiákat oly óvatosan kerülik, hogy még a régi alkotmányjogi formák legcsekélyebb módositásától is tartózkódnak. Midőn Borsodmegye egyik követe például arra az anomaliára hivja fel a rendek figyelmét, hogy a fennálló szokás szerint a törvényjavaslatok kérelem alakjában terjesztetnek fel ő felségéhez, a miből némelyek azt következtethetik, hogy a törvényhozó hatalom egyedül a királyt illeti meg, s midőn ennélfogva inditványozza, hogy a törvény szokásos bevezetése után jövőre a következő formulát használják: „his itaque praemissis, corpus legislativum decrevit, sibique et posteritati pro perpetua observantia praescripsit,”1 – a borsodi követnek ezt az inditványát a rendek a nyolczszáz éves gyakorlatra és Verbőczyre hivatkozva utasitják vissza.

Négy törvényjavaslat fekszik az alsó tábla előtt s főképen az elsőben s a harmadikban foglalt egy-egy nevezetes elv képezi vita tárgyát. Az elsőben, mely az alkotmány megerősitését tartalmazza, az, hogy a törvényellenesen szedett adó számittassék be a jövőre kivetendő adókba; a harmadikban pedig, mely az országgyűlésnek minden harmadik évben való öszszehivásáról szól, az, hogy az országgyűlés által meghatározandó a következő országgyűlés ideje. A második javaslaton, mely az 1790/91: XIX. t.-cz. rendelkezéseinek szigorú figyelembe vételét határozza meg, hogy t. i. semmiféle adó és subsidium az országgyűlés hozzájárulása nélkül nem vethető ki, valamint a negyediken, mely a megyék egymás közti levelezésére vonatkozik, könnyen átsiklanak.

Az adó beszámitására, az u. n. imputatióra a népnek valóban nagy szüksége volt. Az a körülmény, hogy az 1811-ben papirospénzben megajánlott adót ezüst pénzben hajtották be, több mint 13 milliónyi teherkülönbséget idézett elő, ezt az óriási terhet pedig az adózó nép, melynek restantiája többre ment évi adójánál, mely az 1813-iki nagy árvizek s az 1817-iki inség következményeit még 185-ben sem heverte ki, alig birhatta meg. Éppen ezért az alsó táblán még Kajdacsy is, a ki pedig minden kérdésben a kormány szekerét tolja, az imputatio mellett nyilatkozik; csak a papok vannak ellene, de ezek közűl is Jordánszky utóbb megadja magát.

A misera plebs contribuens legkiválóbb szószólója most is, mint az 1807-iki országgyűlésen, Nagy Pál. De a mint akkor azzal a szálló. igévé vált közbekiáltással némitották el, hogy ne bolondozzon („ne stultiset”), most szintén cserben hagyják még leghívebb és legbensőbb elvtársai is. Még mielőtt az imputatio kérdése fölmerűlt volna, a praeferentialis sérelmek tárgyalása folyamán, szót emel az adózók terheinek könnyebbitése érdekében.

Concret javaslatot nem tesz ugyan s nem megy odáig, mint Szlávy László ablegatus absentium, ki mindjárt az országgyűlés kezdetén, a rendek élénk tiltakozása mellett, azt proponálja, hogy egyedül a nemesség viselje az országgyűlés költségeit, hogy a megyei magasabb tisztségek ingyenesek legyenek s hogy a nemesség az útak javitására évenkint bizonyos összeggel adózzék: mindamellett beszédét, már tendentiájánál fogva, a conservativ rendek egyhangulag visszautasitják. Még Vay és Ragályi is, hogy ne kelljen szint vallaniok, a reform-eszmék temetőjébe, a rendszeres munkálatok közé kivánják a Nagy Pál által fölvetett tárgyat letenni, jól tudván, hogy onnan egyhamar nem támad fel; Dessewffy pedig azzal igyekszik magát és Nagy Pált is megnyugtatni, hogy a magyar urbarium mégis csak kedvezőbb az adózó népre nézve, mint a morvaországi.

Az imputatiót természetesen szintén Nagy Pál sürgeti legtüzesebben. „Isten szava az – úgy mond, – hogy da caesari, quod caesaris est, da Deo, quod Dei est; én pedig még azt adom ehhez: da populo, quod populi est.” „Egy olyan király – szólt egy másik circularis sessióban, – ki annyira nem kedveli a pompát, hogy alig lehet házánál megismerni, melyik az úr, melyik a szolga, ki magára s a felséges asszonyra is oly keveset költ, hogy ennek háztartása egyszerűbb, mint akármelyik bécsi mágnásé, bizonyára nem zárkózik el a nép sorsának javitására irányuló imputatio elől.”

A főrendek sem vonják ugyan kétségbe az imputatio jogosságát; de egyelőre törvénybe nem akarják iktatni, mivel szerintük ennek csak akkor lesz helye, ha az adóügy fog szőnyegre kerülni s ha ő felsége is beleegyezik, illetőleg november 9-iki leiratában erre nézve kifejezett akaratát megváltoztatja. Igy tehát a két tábla közt tulajdonképen csak a formára nézve van különbség; a beszámitás lényegét illetőleg megegyeznek; sőt a főrendi táblának néhány tagja, pl. Széchenyi, – ki különben is „olcsó hazafiságnak” tartja az adómentességet élvező nemesség részérő az imputatióhoz való hozzájárulást, – a rendek fölfogását még formai tekintetben is elfogadja.

A másik tárgyra nézve a főrendek szintén azt kivánják, hogy az egyelőre csak a feliratban emlittetvén meg, esetleg akkor czikkelyeztessék be, midőn a feliratra a királyi válasz megérkezik. Az alsó tábla ellenben az országgyűlés idejének meghatározását az előző országgyűlés folyamán azért tartja szükségesnek, mivel máskülönben – a tapasztalás szerint semmi biztositékuk sincs arra nézve, hogy az országgyűlést minden harmadik évben össze fogják hívni. Hogy ez újitás lenne, a minek a főrendek állitják, és pedig olyan újitás, mely a király jogait az országgyűlés helyének és idejének megállapitása tekintetében sértené, ezt kétségbe vonják. Reform után ők sem sóvárognak, de igenis garantiákat keresnek a törvények végrehajtására.

Az alnádor, Ghyczy Péter, ki a betegeskedő personalist helyettesiti, az országgyűlési jegyzőkönyv szavai szerint, „teljes erővel iparkodik rábirni a statusokat”, hogy legalább az országgyűlésre vonatkozó kivánságuk beczikkelyezésétő1 álljanak el; mert igaz ugyan, hogy az adó beszámitását illetőleg sem birják ő felsége beleegyezését, de ez törvényen alapszik, ennél a tárgynál a nemzet jogainak megóvásáról, az adózó nép terhének könynyebbitéséről van szó; mig ellenben az országgyűlés idejének az országgyűlés által való meghatározása ő felsége jogkörének megszoritását vonná maga után, melyet kérni ugyan lehet – a mint hogy a feliratban kérik is a rendek, – de melyről ő felsége beleegyezése nélkül törvényjavaslatot terjeszteni fel sértés ő felsége ellen.

Már négy hét óta folyik a huzavona a két kérdés felett. A kormány türelmetlenkedik, mert a rá nézve legfontosabb tárgy, az adó megszavazása, még most sem került szőnyegre, sőt magát a királyt is annyira boszantja az országgyűlés hosszadalmassága, hogy egy sajátkezű iratában meghagyja a nádornak, hogy mivel az országgyűlés munkája igen lassan halad, de meg azért is, mert ha a követek karácsonyra haza bocsáttatnának, „gonosz szellemükkel elárasztanák az egész országot”, szünetet ne adjon nekik.2

A legfelsőbb körök hangulatát tolmácsolják a főrendek, midőn szemrehányást tesznek az alsó táblának „meddő vitáért”. Egyik táblának sincs pedig mit szemére vetnie a másiknak. Mind a két részen nagyobb a makacsság, mint a megegyezés utáni vágy.


A pozsonyi vár.
J. M. Kolb rézmetszete, Rohbock Lajos rajza után. Hunfalvy János Magyarország és Erdély képekben (Darmstadt, 1856.) cz. munkájából.

Hogy a megfeneklett ügy végre-valahára dűlőre jusson, Marczibányi azt inditványozza, hogy elegyes ülésben vegyék tárgyalás alá. A mire azonban Nagy Pál kijelenti, hogy, ha elegyes ülés tartatik, ő legelőször is követelni fogja, hogy a gyűlést a volt királyi biztosok hagyják el, miután ők voltak ama törvénytelen adók behajtásának eszközei, melyeknek imputatiójáról van jelenleg szó, s hogy ennek mi lesz a következése, ám lássák a rendek. Gróf Dessewffy József szintén hajlandó ugyan a mixta sessión megjelenni, de csak az alatt a föltétel alatt, hogy a nádort előbb kérjék meg, távolitná el onnan „azokat a nagyérdemü urakat, kik pirúlni nem képesek s kik még megtérni nem tudtak”. Ilyen auspiciumok mellett az elegyes üléstől csakugyan nem lehetett semmit sem várni.

Időközben a felség Szögyény Zsigmondot, ki betegeskedése miatt elnöki tisztének gyakorlásában sokszor akadályozva volt, a Szent-István-rend középkeresztjének adományozása mellett másod alkanczellárrá léptetvén elő, helyébe Majláth Györgyöt nevezi ki. A nádor Majláth mellett Márkus Ignáczot is ajánlatba hozza. Mind a ketten kanczelláriai tanácsosok s egyformán megbizhatók. Gróf Zichy Károly állam- és értekezleti miniszter azonban, mikor a nádornak erre vonatkozó levelét megkapja, már elkészitette fölterjesztését Majláth kineveztetése tárgyában.3

Ghyczy Péter alnádor tekintélye és befolyása sokkal csekélyebb, semhogy a rendek makacsságát megtörhetné. Ennélfogva a nádornak az a kivánsága, hogy az új personalis haladéktalanul vegye át az alsó tábla vezetését, s a király ehhez nemcsak hogy hozzájárul, hanem egy sajátkezű iratában a nádornak a gyűlések elhalasztását tanácsolja addig, mig az új personalis helyét elfoglalhatja.4

A fennebb emlitett, teljesen elmérgesedett ügyet Majláthnak sikerül legalább egy lépéssel előbbre vinnie. Ajánlatát, mely szerint a rendek mondjanak le legalább arról, hogy az országgyűlés idejének az előző országgyűlés által való meghatározása beczikkelyeztessék s elégedjenek meg azzal; hogy ez a kivánságuk egyelőre csak a feliratban fejeztessék ki, mely esetben remélhető, hogy a főrendek meg bele fognak egyezni az imputatio törvénybe iktatásába, – a többség elfogadja. Az új personalis a kormány szándéka szerint jár el, midőn még az adó kérdésében is hajlandó inkább engedményt tenni, semhogy megengedje az országgyűlés összehivása tekintetében a király teljhatalmának bármily csekély mérvű megszorítását. Ugyde a főrendek, daczára annak, hogy már előbb az alnádor is, – kit méltán lehetett a kormány képviselőjének tekinteni, – mint emlitők, az imputatiói „törvényen alapulónak” jelentette ki, – királyibbak akarnak lenni magánál a királynál, s az alnádort és a personalist mintegy meghazudtolva, az alkut visszautasitják.

Ily körülmények közt a rendek tartva attól, hogy ha a négy törvényjavaslat a két vitás, de szerintük alkotmányjogi szempontból rendkivül fontos pont mellőzésével terjesztetik fel, utólagosan eme két pontra nézve külön törvényczikk nem fog szerkesztetni, egyelőre inkább félreteszik az összes kész törvényjavaslatokat s abban állapodnak meg, hogy ha ő felsége kedvező válasza az adó beszámitására s az országgyűlés összehivására vonatkozólag leérkezik, majd – akkor terjesztik fel a négy törvényjavaslatot.

A királyi válasz azonban nem kedvező. Az articulusok nélkül januárius 20-ikán felküldött feliratra ő felsége csak hónapok mulva, április közepén válaszol s ha a rendek némely kivánalmai elől már most nem zárkózik is el, az országgyűlés és az imputátio kérdésében még csak nem is közeledik feléjök.


Szögyény Zsigmond.
Egykorú festmény a budapesti királyi tábla üléstermében.

Az adó ügye, az azzal természetszerüleg összefüggő vagy, a rendek által összefüggésbe hozott kérdések miatt, immár annyira szövevényessé vált, hogy még ha az egyes kérdésekben nem lenne is lényeges eltérés a rendek közt, az ügy végleges eldöntése egykönnyen nem történhet meg. Az imputatión kivűl, az adó összege, arányosabb felosztása, a pénznem, melyben lerovassék, a megajánlás föltételei, – mindmegannyi controversia, melyen semmi körülmények közt sem lehet átsiklani.

A nádor, abban a meggyőződésben, hogy az adó ügyének kedvező elintézésétől függ az országgyűlés sikere, mindent elkövet, hogy az udvart engedményekre birja. E czélból sajátkezűleg fogalmazott számos fölterjesztésében és emlékiratában tüzetesen megvilágitja az adóra vonatkozó összes kérdéseket s a mellett, hogy az államértekezlettel, illetőleg a minisztertanácscsal szemben szigorúan törvényes alapra helyezkedik, a közgazdasági szempontokra is nagy súlyt fektet.

Az országgyűlés adómegszavazási jogát, annak határait, gyakorlásának módját stb., közjogilag egészen szabatosan állapitja meg.

Hogy volt-e joga a kormánynak az országgyűlés hozzájárulása nélkül az adót emelni, illetőleg a váltó pénzben fizetendő adót pengő pénzben rovatni le, erre határozott nemmel felel, miután Magyarországon, mint alkotmányos országban, ezt a jogot a fejedelem önkényüleg nem gyakorolhatja.

Hogy a kormány önkényes adóemelése akár az 1812-iki országgyűlésnek az adó megajánlására vonatkozó határozatával, akár a megajánlott adó elfogadását tartalmazó 1812-iki királyi rescriptum szavaival igazolható volna, az államértekezlet eme felfogásának helyességét szintén kétségbe vonja. A rendek ugyanis 1812-ben világosan kimondták, hogy az adó váltó pénzben fizetendő. A királyi rescriptumban pedig, igaz ugyan, hogy. nincs emlités téve a valutáról; de emlékezteti a nádor a felséget, hogy éppen ebben az időben mily makacssággal vitatta a kormány, hogy a papirospénz az egyetlen fizetési eszköz, melyben úgy az állam irányában, mint a magánforgalomban minden fizetés teljesitendő. Az is igaz ugyan másrészről, hogy a rendek meg épp oly állhatatossággal ragaszkodtak ahhoz az alapelvhez, hogy mivel a valuta a pengő pénz, az országgyűlés tudta nélkül forgalomba hozott papirospénz mielőbb bevonandó, midőn tehát a kormány az adót papirospénz helyett pengő pénzben rendelte fizetni, tulajdonképen a rendek és a törvény intentióinak látszott megfelelni: úgyde az adó és valuta ügyében a kormány csakis az országgyűléssel egyetértőleg intézkedhet s éppen az emlitett országgyűlésen a rendek két rendbeli fölterjesztésükben is határozottan tiltakoznak a pénznemnek az ő beleegyezésük nélkül történendő megváltoztatása ellen.

Az államértekezlettel a tekintetben egyetért ugyan a nádor, hogy az adó összegére nézve a kezdeményezés megilleti a kormányt; de viszont az 1791: XIX. törvényczikkre hivatkozva határozottan állitja, hogy a rendek az adó összegét korlátlanúl szabhatják meg s az előbbi országgyűlés által megszavazott adót tetszésük szerint fölemelhetik vagy leszállithatják.5

Az imputatióra nézve a nádor azt hiszi, hogy a rendek csak az elv elismerését kivánják a felségtől s ha az megtörténik, akkor maguk is belátva az elv gyakorlati alkalmazásának nehézségeit, le fognak arról mondani. Ha ellenben az imputatiót a felség mereven visszautasitja, ennek veszedelmes következményei lehetnek. Ez esetben előreláthatólag heves viták után le fogják a rendek az adót szállitani s az országgyűlést valószinüleg minden eredmény nélkül szét kell majd oszlatni.

Arra az aggodalomra, hogy ha a beszámitás jogszerűségét a felség elismeri, a kormány kiszolgáltatja magát a rendek önkényének s ez utóbbiak nem fognak annyi adót ajánlani, a mennyire szükség van, – azt feleli, hogy az imputatio elvét a felség csak akkor ismerje el, ha már az adót megajánlották. Vagyis a felség által a „do ut des” elve követendő: ő elismeri az imputatio jogszerűségét; a rendek viszont megszavazzák részére a kivánt adót.6

A nádornak a politikai eszélyesség és törvénytisztelet által sugallt eme nézeteivel azonban az államértekezlet ellenzése következtében a király nem egykönnyen barátkozik meg.

A kormányra nézve rendkivül kényelmetlen s boszantó, nap-nap mellett tűrni az ellenzék invectiváit; de addig, mig az adó a kezében nincs, az országgyűlést nem oszlathatja fel. Elhatározott szándéka tehát kikoplaltatni az, oppositiót. Országgyűlési körökben azt beszélik a királyról, hogy megkérdezte valakitől, mit csinálnak a magyarok? A mire az illető azt felelvén, hogy már négy hét óta czivakodnak a contributio felett, a király állitólag úgy nyilatkozott, hogy „ha azt gondolják a magyarok, hogy a sok disputálással eltöltvén az időt, én tavaszszal haza eresztem őket, tévednek; mert ha hat esztendeig végzik is el, a mit rájok biztam, hat esztendeig haza nem eresztem őket.”7

Hogy az adó lerovása miféle pénznemben történjék, ezt nehéz elhatározni, miután ezüst pénz nincs; a bankjegyet törvényes pénznek elismerni nem lehet; a váltó pénzre nézve pedig nagy kérdés, hogy annak névértéke vagy devalvált értéke vétessék-e tekintetbe?

A personalisnak csak nagynehezen sikerűl a rendeket rábeszélnie, hogy a mennyiben csupán az arany és ezüst pénz értéke nincs változásnak alávetve, az adót érczpénzben ajánlják meg. Ezzel tehát már tisztában volnának. De hátra van még a többi kérdés.

Az imputatióhoz még mindig ragaszkodnak s oly módon óhajtanák azt végrehajtani, hogy 1822 november 1-től, a midőn tudniillik az adó törvénytelenűl fölemeltetett, 1825 november 1-ig, a törvénytelenűl beszedett adó a municipiumok közt aránylagosan felosztatván, három év alatt egyenlő részletekben vonatnék le adótartozásukból.

Hogy mily nagy könnyebbségére szolgálna ez az adózó népnek, de viszont, hogy mily nagy áldozatot igényelne a különben is zilált államkincstártól, azt a számok fejezik ki leghivebben.

Az emlitett 3 év alatt ugyanis fizetnie kellett az országnak 16.010,560 forintot váltó pénzben; de mivel a kormány ez összeget pengő pénzben hajtotta be, a pengő pénz váltó pénzzé számittatván át, levonásával a levonandóknak, fizetett az ország tényleg 25.236;818 forintot váltó pénzben, tehát többet fizetett 9.226,258 forinttal. Úgyde mivel viszont a kincstár a terménybeli fizetéseket, melyeket váltó pénzben kellett volna elfogadnia, pengő pénzben számitotta, ezen a czimen a többletből levonandó 3.267,916 forint; marad tehát 5.958,342 forint. Ez utóbbi összeg pengő pénzre átszámítva 2.383,336 forintot tesz s ez felosztatván három évre, évenkint 794,445 forint fog pengő pénzben a törvényhatóságok javára a megajánlott adóból levonatni.8

A beszámitás föltétele alatt s azzal a kikötéssel, hogy a pengő pénz minél előbb forgalomba hozatik s hogy ezentúl csakis ez lesz forgalomban, továbbá hogy a törvénytelenül kivetett adókból még be nem folyt összegek a törvény hatóságokon nem hajtatnak be: a rendek – Nagy Pál ellenére, ki ezüst pénzben csak 2 milliót s váltó pénzben 5 milliót szavaz meg 1825 november 1-től a három év alatt mulhatatlanul tartandó országgyűlésig 4 millió forint adót s ezen kivül a katonafogadás költségeire 75,000 forintot ajánlanak meg, és pedig pengő pénzben.

Hogy azonban a nép az ekként megajánlott adót megfizethesse, föltétlenül szükségesnek tartják a közjólét s az adóképesség emelésére szolgáló reformok életbe léptetését, annyival is inkább, mert különösen a felvidéken a pauperismus réme fenyeget.

A nagymérvű s folyton ismétlődő elemi csapások mellett a tömegnyomor előidézésében a kormánynak van legfőbb része. A néptől, – melynek magának is segélyre volna szüksége, hogy az 1815. és 1816-iki rossz termés s az 1813., 1816. és 1824-iki árvizek következményeit kiheverje, újabb és újabb áldozatokat követelnek a status rézére. A könnyelmű papirospénz-gazdálkodás s ennek szomorú eredménye, a devalvatio; a nagyszámú katonaság állandó fegyverben tartása s általában az a honvédelmi rendszer, mely – Nagy Pál szerint – annyiba kerül, hogy jóformán fölemészti az országot, melyet védelmeznie kellene; a só árának, mely 1790-ben még 4 forint volt, 7 forintra emelése; de mindenek felett a Magyarország irányában követett ellenséges vámpolitika, melyre találóan jegyzi meg egy követ, hogy „az út, melyen a pénz bejön, keskeny, de amelyen kimegy, az igen széles”, – mind megannyi tényezői a rohamos elszegényedésnek.

A felség azonban rá sem hederit az országgyűlésnek az általános adóképesség fokozását czélzó követelményeire, az imputatióba sem egyezik bele; hanem neheztelve adja értésökre a rendeknek, hogy a megajánlott adó nem felel meg várakozásának.

A kormány az adó fölemelését feltétlenül szükségesnek tartja, mivel az állandó hadsereg magyar csapatainak fenntartása tényleg nemcsak hogy teljesen fölemészti, de tetemesen túlhaladja a hadi adóból befolyó összeget.

A császári királyi udvari hadi számvevőség 1825 deczember 27-ikén kelt kimutatásában részletesen föl van tüntetve a magyarországi csapatok egy évi szükséglete béke idején. E szerint a 12 magyar gyalogezredben, a 11 huszárezredben s a többi magyar csapatokban és zászlóaljakban a tábornokok száma 21, a törzs- és főtiszteké 1946, a legénységé 70.857. Ezeknek zsoldja, fizetése, elhelyezési, élelmezési, ruházati, ujonczozási stb. költségei, általában az összes katonai személyi és dologi kiadások évenkint átlag 7.223,041 forint 20 krajczárt tesznek ki, a mihez járulnak még a pesti rokkantak házának költségei és a rokkantak dijazása: 355,065 forint 50 krajczár, a nyugdijak: 364,802 forint 30 krajczár; az összes szükséglet tehát 7.942,909 forint 40 krajczár.9


Rézpénzek I. Ferencz uralkodásának második feléből.
Egy-, fél- és negyed-krajczárosok 1816-ból, előlapjukon az osztrák császári koronával födött czímerpajzsban az uralkodóház czímerét viselő kétfejü sassal és K. K. OESTERREICHISCHE SCHEIDEMÜNZE körirattal; a hátlapon az érték jelzésével, 1816. évszámmal és B pénzverési jegygyel.
A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról.

Ezt a kimutatást a király a nádor részére készitteti el s 1826 február 13-ikán megküldi neki, hogy ha a contributio kérdését tárgyalják, az abban foglalt adatokat esetleg fölhasználhassa.

A nádor nehány hét mulva azt irja a felségnek, hogy már addig is hasznát vette az emlitett kimutatásnak s a jövőben is szüksége lesz rá, a midőn az adó összegéről lesz szó, a midőn tehát tájékoztatnia kell a rendeket a hadseregről és, annak szükségleteiről. De mivel a rendek az adó összegének meghatározásánál nem abból a szempontból indulnak ki, hogy mibe kerűl a hadsereg, hanem az adózók fizetésképességét, a pénzforgalmat s a ki- és bevitel egymáshoz való viszonyát veszik tekintetbe: azt szeretné tudni, mennyit költenek el átlag évenkint Magyarországon a hadseregre, mennyi az állam évi bevétele Magyarországból és mennyit költenek ebből évenkint Magyarországra? A kereskedelmi mérleg nem kell neki, mert az kezei közt van. Az előbbi kérdésekre vonatkozó adatoknak azonban kéri a megküldését, mert ezekre az adatokra hivatkozva győzheti meg a rendeket a felől, hogy a hadi adó a belső forgalmat élénkítvén, nem olyan súlyos teher, mint a milyennek látszik.10

Hogy azonban az adózó nép terhein könnyiteni kell, azt senki nem sürgeti élénkebben és meggyőzőbben a nádornál.

Azt elismeri, hogy az adó emelése mellett épp oly tetszetős érvek hozhatók fel, mint az adó leszállitása mellett. Amazt indokolja a népesség és a marhaállomány szaporodása, a műveltség és a jólét emelkedése, a városokban a házak és az iparűzletek növekvő száma, a művelés alá vett terület nagyobbodása; az adó leszállitását ellenben a pénz hiánya, a pénzforgalom lassúsága, a kereskedelem hanyatlása, a legtöbb termény alacsony ára, a keresetforrások hiánya. Úgyde a kérdés eldöntésénél nem szabad egyoldalúlag csupán az adóterhet venni tekintetbe, hanem minden teher számba veendő. Ha ezeket összevetik az adózó nép tényleges helyzetével, keresetforrásaival, anyagi erejével: kétségtelenül mindenki arra az eredményre fog jutni, hogy a közjó érdekében könnyiteni kell az adózó terhein, hogy igazságosabban osztandók azok meg s hogy a hatóságok pénzkezelési rendszere is gyökeres javitásra szorul.11

Nemcsak az adó mérséklését, hanem a só árának is példáúl egy forinttal történendő leszállitását több izben sürgeti a nádor. Amazt annál szükségesebbnek tartja, mert az osztrák örökös tartományokban is végrehajtatott az adó leszállitása; ez utóbbit pedig főképpen azért kivánja, mert, mig az adót a nép részletekben fizetheti, a sóért rögtön kell fizetnie s igy ez terhesebb rá nézve az adónál.12

A só árának leszállitásába a minisztertanács is beleegyeznék, ha nem tartana tőle, hogy ez esetben a rendek kétségbe fogják vonni a felségnek az 1791: XX. t.-czikkben biztositott ama jogát, hogy rendkivüli szükség esetén a só árát országgyűlésen kivül is emelheti. Az adó összegére, valamint az imputatióra nézve azonban nem hajlandó engedményt tenni.

A personalis mindent elkövet, hogy a kormány kivánsága teljesüljön; ismét és ismét demonstrálja a rendek előtt, hogy az évről-évre fokozódó állami szükségletek fedezhetése végett szükségképen emelni kell az adót; a beszámitást illetőleg pedig figyelmezteti a rendeket, hogy a számszerű beszámitás azért nem történhet meg, mivel tényleg a katonaság zsoldjára az esetleg beszámitandó összeg kifizettetett s hogy, a mennyiben ő felsége kijelentette, hogy a múlt eseményeiből nem akar magának jogot formálni arra nézve, hogy jövőre az adót az országgyűlés hozzájárulása nélkül állapítsa meg s ez által elvileg elismerte a beszámitás jogosúltságát: a fiúi bizalommal ellenkezik a múltra nézve a számszerű beszámitást követelni.

A personalis érvelését a nádor atyai intése egésziti ki, mely szerint az országgyűlés már tizenkét hónapja együtt van s daczára annak, hogy fontos feladatai vannak, még semmit sem végzett, ennélfogva siettetni kell az ügyeket, hogy kevesebb idő alatt többet lehessen végezni.


Majláth György.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1841-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 2. számú példányáról.

Végre, midőn már a felség ötödször jelenti ki, hogy az adó ügyében nem engedhet, a rendek, részint mivel maguk is megunták a hercze-hurczát, részint mivel a számszerű imputatio elvét már 24 vármegye föladta, úgy hogy tartani lehetett tőle, hogy a húrok további feszitése által nemcsak a számszerű beszámitásra, de magára a beszámitás elvére nézve is elvész a többség: a főrendi tábla hozzájárulásával elhatározzák, hogy a nádort közbenjárásra kérik fel az iránt, hogy ő felsége törvény által ismerje el a beszámitás jogszerűségét s ennek következtében a törvénytelen hátralékok behajtásáról mondjon le, ez esetben aztán, a nélkül, hogy a megajánlott adónál többet adnának, ők is készek a számszerű beszámitástól elállni.

A nádor a deczember 5-iki; elegyes űlésen számol be eljárásának eredményével, mely szerint ő felsége a kérelem első részét hajlandó teljesiteni, de a megajánlott adóval nem elégedhet meg, kivánja ennélfogva, hogy legalább is annyi adó ajánltassék meg, a mennyi 1790-ben. Nem csupán közbenjárói tisztéből kifolyólag, hanem „a kedves haza iránt jó- és balszerencsében tanusitott szeretete által is ösztönöztetve” kéri egyszersmind a rendeket, hogy ő felsége kivánságának annyival inkább engedjenek, mivel ő felségének elhatározott szándéka, a nemzeti ipar fejlesztése által a nép teherviselési képességének fokozása.

Az alsó táblán a personalis segit a nádornak a rábeszélésben s hivatkozva Ferencz király 34 esztendei uralkodására, mely idő alatt minden ország alkotmányát felforgatták, csak Magyarországé maradt épségben, ő is kérve-kéri a rendeket, hogy teljesitsék a felség kérését, annyival is inkább, mivel az országgyűlés által megajánlott s a felség által kivánt adó mennyisége közt úgy sincs nagy különbség.

A nádor igéretével, hogy t. i. a nemzeti iparra gondja lesz ő felségének, a többség végre is megelégszik s megtoldja a már megajánlott 4 milliót 395,244 forinttal. Hogy mégis megnyugtassák a rendek lelkiismeretüket, még egyszer kifejezik aggodalmukat a súlyos közterhek felett, valamint kivánságukat arra nézve, hogy az országos szükségletek az adózó nép tehetségéhez képest mérsékeltessenek, hogy a katonaság száma szállittassék le s hogy Magyarország és az örökös tartományok közt a harminczadok és vámokra nézve minél előbb egyezség jöjjön létre.

Az imputatio kérdését pedig törvény által akkép oldják meg, hogy az 1822 november 1. napját megelőző évekről, valamint az 1822 november elsejétől 1825 november 1. napjáig terjedő időszakból hátralékos adót ő felsége elengedi. A karok és rendek ő felségének a törvények megtartására irányuló eme buzgalmát és az adózó nép iránt viseltető kegyes gondoskodását hódoló alázatossággal és a legháladatosabb szivvel fogadják, abbahagyják egyszersmind a beszámitás sürgetését. A királynak ez alkalommal tett amaz igérete után, hogy jövőre az adó mennyisége mindenkor a három évenkint tartandó országgyűlés által fog megállapittatni, hálálkodva ismerik el, hogy „a nemzet ősi alkotmányának legerősebb biztositékát főképpen jó királyának szivében birja”.

Az adózó nép vállairól tehát nem sikerűl a rendeknek egy krajczár terhet sem levenniök, az adóképesség fokozására nézve is kénytelenek puszta igéretekkel érni be. Csupán az adó arányosabb felosztása tekintetében érnek el némi eredményt. E czélból a porták újból való országos összeirására van szükség, miután az eddigi adófelosztás szerint, mely 6210 porta alapján történt, az egyik megyét aránytalanúl több porta terheli, mint a másikat. Úgyde a kormány, daczára annak, hogy a kérdést maga is fontosnak és sürgősnek tartja, ugyancsak megneheziti annak megoldását az által, hogy a jobbágy-telkeken lakó nemesekre is ki akarja terjeszteni a conscriptiót s azt kivánja, hogy ezek személyes kiváltságaik épségben tartása mellett az emlitett telkek után adó fizetésére köteleztessenek.

Több mint két hónapon át vitatkozik a két tábla a fölvetett kérdés felett. A főrendek több izben azzal fenyegetődznek, hogy ha nem tudnának megegyezni, az egész perpatvart ő felsége elé terjesztik, nem gondolják azonban meg, hogy ez, a mellett, hogy homlokegyenest ellenkeznék a dietai gyakorlattal, mely szerint a felség elé csak resultatumokat és nem factumokat szoktak fölterjeszteni, az alkotmányra nézve veszedelmes következményeket is vonhatna maga után.

Az alsó tábla többsége visszautasitja a felség kivánságát, mert tudja jól, hogy annak teljesitése egyértelmű a féltékenyen őrzött kiváltságok kikezdésével, a mi pedig a kormánynak sincs szándékában.

A privilegiumok őrállói, hivatkozva a Hármas Könyv I. része 9. czikkére, az 1723: VI. és az 1741: VIII. t.-czikkre, a belső meggyőződés hevével bizonyitgatják, hogy nem a telek, melyet valaki bir, vonja maga után az adót, hanem a személynek, a ki azt birja, jogi minőségétől függ az adókötelezettség; az adó tárgya a haszonvétel és nem a föld; minthogy pedig a haszonvétel a személyhez van kapcsolva, ha a jobbágy-telken lakó nemes adót fizetne haszonvétele után, személyes kiváltságai támadtatnának meg, a mit pedig a felség sem akar. Az alkotmány a nemesi szabadságot biztositó törvényeknek még tárgyalás alá vételét is megtiltván, úgy okoskodnak, hogy ha az országgyűlés a szegény adózó népen segitni kiván, van ennek más módja s ezt megteheti, ha az urbért rendezi, ha a követek diurnumainak fizetését leveszi a nép válláról s a diurnumokat a nemességgel fizetteti stb. Hogy álláspontjuk törvényességét annál hatályosabban bizonyithassák, nagy buzgalommal kutatják 1715-től a conscriptióra vonatkozó dietai ügyiratokat, sőt a kerületi ülésből egy deputatiót is küldenek ki e czélból.


Majláth György aláirása 1847 augustus 23-ikán kelt kiadványán.
Az irat eredetije az országos levéltárban.

Ama követek legnagyobb része ellenben, kiknek megyéjében tényleg adóval vannak terhelve a jobbágy-telken lakó nemesek, pl. Fejér, Temes, Sopron, Liptó, Túrócz, Nyitra, Tencsén stb. követei, nemcsak törvényesnek, hanem eszélyességi és politikai szempontból szükségesnek is tartják a náluk dívó rendszernek az egész országra való kiterjesztését, s a nyomósabbnál nyomósabb argumentumok egész tömegével állnak elő, hogy kapaczitálják az ellenkező véleményben levőket.

Ha ez utóbbiak nem állnának egy megcsontosodott előitélet nyomása alatt, azt legalább beláthatnák, hogy abban az esetben, ha az emlitett telkek kivánságuk szerint nem iratnak össze: a mellett, hogy az adóalap rendkivül ingadozóvá válik, egyszersmind aránytalanúl terheltetnek meg adóval az egyes törvényhatóságok.

A kormány felfogását legnagyobb hévvel védelmezi Nagy Pál és Pázmándy. A király meg is van velük elégedve s állitólag úgy nyilatkozik, hogy „ich muss doch jetzt Recht haben, weil der Nagy Pali und seine Parthei steht jetzt bei mir”.13 De a többség csak annyiban hajlik meg érveik előtt, hogy Platthy Mihálynak a kérdés lényegét nem érintő közvetitő inditványát fogadja el, mely szerint t. i. nem a nemesek személye, hanem az 1802-ben kidolgozott s a jelen országgyűlés által módositandó utasitások szerint, a nemesek birtokában levő jobbágy-telkek iratván össze, azok a nemesek, kik eddig a jobbágy-telektől adót nem fizettek, éltük fogytáig élvezetében maradnak eme kiváltságuknak, a jövőre nézve pedig majd akkor határoz az országgyűlés, ha az összeirás megtörtént s a porták igazitása tanácskozás alá vétetik.

Ezt a végzést a felség jóváhagyván, létrejön a törvény, mely elrendeli, hogy az országos összeirást az egyes törvényhatóságok az országgyűlés által megállapitott utasitások szerint foganatositsák s a legközelebbi országgyűlés elé terjesszék; az összeirás megvizsgálására egyszersmind országos deputatio küldetett ki.

Egy-két vármegye azonban sehogy sem tud az emlitett végzéssel megbarátkozni. Gyurcsányi Gábor, Nógrádmegye követe, megyéje nevében kijelenti, hogy az olyan tárgyakra nézve hozott törvényeket kötelező erejűeknek el nem ismerheti, melyek az 1741: VIII. t.-cz. szerint még csak tárgyai sem lehetnek az országgyűlés tanácskozásainak. De ez óvás miatt a megyének ugyancsak meggyűlik a baja a kormánynyal. A király egy decretumában rendre utasitja a megye rendeit; Ghyczy József torontáli főispánt pedig, mint királyi biztost, kiküldi a végből, hogy vizsgálja meg, kik voltak a Gyurcsányi részére adott instructio szerzői. Ez utóbbiak a büntetést, melylyel a király megfenyegeti őket, csak úgy kerülik el s általában a kinos ügynek úgy szakad vége, hogy Gyurcsányi egy későbbi gyűlésen kinyilatkoztatja, hogy vármegyéjének esze ágában sem volt óvásával a törvényhozó testület méltóságán sérelmet ejteni.

Nógrád példáját más megyék is követik, de nagyobb vigyázattal. Igy nevezetesen Szabolcs és Békés megyék követei, a nélkül, hogy a törvény kötelező erejét kétségbe vonnák, ünnepélyes óvásukat jelentik be megyéjük részéről az emlitett végzés ellen; Szatmár, Gömör és Abaúj követei pedig kérik annak megváltoztatását, a mire az árvai követ azzal fenyegetődzik, hogy ha az emlitett megyék protestatióit elfogadják, ő „reprotestálni” fog. De a „reprotestálásra” nincsen szükség, miután az országgyűlés a törvényhozás jogait és tekintélyét sértő óvásokat visszautasitja.

Az adó ügyében tehát létrejött a korona és az országgyűlés közt a megegyezés, de az 1826 ápril 17-kén fölterjesztett praeferentialis sérelmekre még mindig késik a királyi válasz. A rendek türelmetlenkednek, meg is sürgetik az ügyet odafenn. De ha nekik egy fél esztendő kellett a gravamenek összeszedésére és formulázására: az udvar sem hiszi, hogy nagy mulasztást követ el, ha éppen kétszer annyi időt vesz igénybe a válasz megadására. Az egyik fél lassú azért, mert a gravamenek terén érzi magát leginkább otthon, mert itt mérhet legsúlyosabb csapásokat a kormányra s mint ellenzék itt fejtheti ki leginkább erejét, ennélfogva ezt a hálás mezőt – ha egyszer ráteszi a lábát – egyhamar nem örömest hagyja el; a másik fél még lassúbb azért, mert nem tartja opportunusnak egyenesen bevallani, hogy a sérelmeket orvosolni nincs szándékában, úgy segit tehát magán, hogy addig húzza-halasztja az ügyet, mig azzal a mentséggel állhat elő, hogy kifogyott az időből.

A sérelmek s az ezeknek alapján előterjesztett postulatumok legnagyobb része olyan természetű, melyre nézve alkudozásnak nincs is helye. A helyett azonban, hogy a kormány a világos alkotmány- és törvénysértésekét, melyekre a rendek fölhivják figyelmét, bűnbánólag elismerné s jóvá akarná tenni: részint agyonhallgatja, részint kétségbe vonja, részint alkudozás tárgyává teszi s ily módon az orvoslásnak még a lehetőségét is kizárja. Politikájának momentán sikerével teljesen meg van elégedve, nem gondolván meg, hogy ez a politika elvégre is éppen ő rajta fogja magát megboszulni, mert a mily mértékben fokozza a nemzet ellentálló erejét, épp oly mértékben gyöngiti az ő hatalmát az ellenállás leküzdésére.

A mily leleményesek a rendek a sérelmek felkutatásában, épp oly gyakorlottságot árulnak el összeállitásuk és osztályozásuk körül. Könnyebb áttekinthetés végett, de meg a dolog természeténél fogva is, a sérelmek két kategoriáját különböztetik meg. Praeferentialis vagy előkelő sérelmeknek nevezik azokat, melyek országos jellegűek, particularis vagy részleges sérelmeknek pedig azokat, melyek az egyes megyéket érdeklik közelebbről. Elsőséget természetesen a praeferentialis sérelmeknek adnak, s ezeknek főbb tárgyai, melyek részben már az előző országgyűléseket is foglalkoztatták az ország területe, a só ára, a pátensek, az egyházi személyek megadóztatása, a pénzügyi administratio, a devalvatio, a külföldi egyetemek látogatása, a királyi adományozások, a titkos feladások, a nemesi fölkelés, a király tartózkodási helye s – a mire a legfőbb súlyt fektetik – a magyar nyelv ügye.

Az ország területi integritasának helyreállitása végett joggal követelhetik Dalmácziának s az ahhoz és Horvátországhoz tartozó szigeteknek, valamint a Száván túli részeknek, a tengermelléki kerületnek, Kraszna, Közép-Szolnok, Kővár vidéke és Zaránd megyének visszacsatolását; Erdély egyesitését az anyaországgal; továbbá Galiczia és Lodomériára nézve, mely tartományokat az uralkodó ház az 1773-iki varsói egyezmény értelmében a magyar korona jogán kapta vissza, – egyelőre legalább a harminczadok megszüntetését; a katonai véghelyeknek az udvari hadi főtanácstól való függetlenitését s a nádor és a horvát bán fennhatósága alá helyezését.

A só árának az országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül történt fölemelése, a mellett, hogy megmérhetetlen közgazdasági kárral jár, közjogi szempontból is méltán kifogásolható, mert igaz ugyan, hogy az 1790/1 XX. t.-cz. szerint sürgős szükség esetén a só ára országgyűlésen kivül is megállapitható, de ez a rendelkezés csak arra az esetre vonatkozik, midőn az országgyűlés nincs együtt.

Azzal, hogy az országgyűlés folyama alatt egy királyi resolutio a só árát mázsánkint 25 krajczárral leszállitja, a kormány nem teszi jóvá hibáját. Mert egyrészről a só árának ilyetén leszállitása nem a sót fontonkint fogyasztó népen könnyit, hanem csak a nagyobb birtokosoknak és a sóárulóknak válik hasznára; másrészről az emlitett resolutio megint az országgyűlés megkérdezése nélkül intézkedik abban az ügyben, melyre nézve a rendek ezúttal annál inkább gyakorolhatnák az alkotmány által biztositott jogaikat, mert véletlenül éppen együtt vannak.

Mennél világosabb, hogy a nép ama resolutio által jóformán semmit sem nyer, annál feltünőbb a felségnek az a kivánsága, hogy már most a rendek is igyekezzenek könnyiteni a nép terhén. A nemesség semmi hajlandóságot sem mutat arra, hogy kiváltságos állását föladja s határozottan idegenkedik a nép terhén oly módon könnyiteni, hogy annak egy részét magára vegye; de azért a kormány részéről mégsem fogadhat el szemrehányást a miatt, hogy a nép sorsával nem törődik, miután éppen a kormány szegült ellene a jelen országgyűlés folyamán annak, hogy a törvénytelenül kivetett adó beszámittassék s hogy a megajánlandó adó mérsékeltessék. A rendekben annyira megvan az akarat, hogy a népen saját kiváltságaik sérelme nélkül segitsenek, hogy talán még a dietális költségek fedezését is magukra vállalnák, ha az erre vonatkozó inditványt időszerűnek tartanák, ha ki tudnák szabaditani a rendszeres munkálatok nyűgéből.

A nemzetet megillető törvényhozó hatalom jogkörét csorbitja meg a kormány azzal is, hogy olyan ügyekben, melyekre nézve az országgyűlésnek kellene intézkednie, maga határoz s például a közelmultban a magánosok pénzügyi viszonyait is provisorius rendeletek által szabályozta.

A provisoriumot tüstént megszüntetni – „sistere”, – a mit az alsó tábla minden áron föl akar venni a sérelmi feliratba, – a főrendek kivihetetlennek tartják, úgy gondolkozván, hogy ezzel épp az ellenkezőt érnék el, mint a mire törekszenek, a mennyiben ez által még nagyobb zavart idéznének elő a magánosok háztartásában. S a nádor közbenjárására a „sistere” helyett csakugyan a „ne continuetur” kifejezés jut a feliratba, miután a kérelem lényegén ez különben sem változtat semmit.

Az egyházi személyeknek erőditvényekre és a vallásalap dotálása czéljából az országgyűlés hozzájárulása nélkül történt megadóztatása ellen a rendek szintén felirnak, miután az egyháziak megadóztatása, a mellett hogy a világos törvényekkel ellenkezik, a legfőbb patronátusi joggal sem indokolható. Ennél a tárgynál Borsiczky István trencséni követ szóba hozza a saecularisatiót is, a mi ellen azonban Jordánszky káptalani követ, valamint Bezerédj György veszprémi követ nyomban tiltakoznak.

Az sem utolsó sérelme a nemzetnek, hogy a pénzügyi administratiót idegen hatóság bitorolja. Ennélfogva ismét és ismét sürgetik a rendek a királyi kamara függetlenitését a bécsi kamarától s ezzel kapcsolatban kifejezik egyszersmind abbeli kivánságukat, hogy az aranynak és ezüstnek kivitele a külföldre, sőt a mennyiben a független Magyarországra nézve Ausztria is külföldnek tekintetik, az osztrák örökös tartományokba is tiltassék meg; hogy egy Budán felállitandó pénzverdére vonatkozólag még a jelen országgyűlés javaslatot dolgozzon ki; hogy a pénz értéke és veretése iránt az országgyűlés határozzon; hogy a pénze Magyarország czimerével és magyar körirattal látandók el.

A personalis ama naiv érvelése, hogy a királyi kamara úgy feliratait, mint a hivatalokra való kijelölését nem a bécsi kamara útján, hanem közvtlenül terjeszti fel ő felségéhez, s ha ezekre nézve ő felsége a bécsi kamara véleményét mégis kikéri, ehhez joga van, mert azoktól kér tanácsot, a kiktől neki tetszik, – annál kevésbé lehet meggyőző hatással a rendekre, mert mindenki tudja, hogy úgy a candidatiókat, mint a kamarával kötött szerződéseket a bécsi kamara vizsgálja felül, sőt gyakran meg is változtatja; valamint azzal is tisztában van mindenki, hogy ha ő felsége szabadon élhet is bárki tanácsával, a nemzet mégis megkivánhatja, hogy magyar ügyekben magyar emberek tanácsával éljen.

A devalvatio, illetőleg a magánosok pénzügyi viszonyait szabályozó provisorium által előidézett pénzügyi zavarokért a rendek a felelősséget elháritják magukról, miután a papirospénz kibocsátása s a devalvatio az ő beleegyezésük nélkül, sőt tanácsuk ellenére történt; de hogy jövőre hasonló zavarok és károk elő ne fordulhassanak, szükségesnek tartják, hogy a forgalomba bocsátandó pénzre nézve az országgyűlés hatásköre tiszteletben tartassék; hogy a tényleg forgalomban levő anticipationalis czédulák és váltó czédulák a meghatározandó legrövidebb idő alatt névértékükben érczpénzzel váltassanak be s hogy jövőre csakis az arany- és ezüstpénz legyen a törvényes fizetési eszköz.

Ezzel a tárgygyal, – minthogy az a királyi propositiók közt is előfordul – külön feliratban is foglalkoznak.

A devalvatio romboló hatását csakis úgy lehet, legalább valamennyire jóvá tenni, ha – mint a királyi propositiókban maga a felség is kifejezi úgy a hitelezők, mint az adósok érdekei figyelembe vétetnek. Ebből a szempontból a rendek a felső tábla hozzájárulásával mindenekelőtt azt az elvet mondják ki, hogy a magánosoknak a devalvatio időszakából származó pénzbeli követelései pengő pénzben egyenlitendők ki.

A papirospénz egyesek háztartását épp úgy feldúlta, mint az államét; hasznára nem volt senkinek, de annál több kárt okozott mindenfelé; nem csoda tehát, hogy hadat üzennek annak a nemzet képviselői. A higgadtabbak hiába magyarázgatják, hogy az elmult rettenetes időszakban nem lehetett volna a monarchiát és az alkotmányt papirospénz nélkül megmenteni; hogy a papirospénz – ha nem élnek vele vissza – nagy szolgálatokat tehet a közgazdaságnak: a könnyelmű papirospénz-gazdálkodás által okozott tömérdek anyagi veszteség oly érzékenyen hat mindenkire, hogy még a legradicalisabb eszköztől sem riadnak vissza, melylyel jövőre a társadalmat hasonló veszteségektől megóvhatni vélik. Egy követ annyira megy, hogy törvény által kivánja örök időkre megtiltani a papirospénz forgalomba hozását.

Hogy a kormány a magánosok pénzügyeinek rendezése alapjául a pengő pénzt nem fogadja el, ezt tudni lehetett előre, nemcsak azért, mert már 1811/12-ben sem állt rá az országgyűlés hasonló javaslatára, hanem azért is, mivel nem csinált belőle titkot, hogy fél annak politikai és közgazdasági következményeitől. Ha Magyarországon a financziális operatiókat kizárólag érczpénzzel hajtja végre, a mellett, hogy ezzel mintegy hallgatólag elismeri, hogy az általa életbe léptetett provisorium igazságtalan volt, Ausztriával is meggyűlik a baja, a mennyiben ott is követelni fogják tőle ugyanezt, mely esetben a forgalomban maradt papirospénz teljesen el fog értéktelenedni.

A javaslatot a felség csakugyan visszautasitván, a rendek, nehogy ez az országgyűlés is, mint az 1811/12-iki, e tárgyra nézve eredménytelenül oszoljék szét, jelentékeny engedményeket tesznek. Hogy a papirospénzt törvényes fizetési eszköznek maguk az 1807. és 1811-iki országgyűlések elismerték volna azzal, hogy az adót papirospénzben ajánlották meg, a királyi resolutióban foglalt emez állitás valódiságát a rendek méltán kétségbe vonják, miután akkor az adóajánlás csakis azért történt papirospénzben, mert más fizetési eszköz nem volt forgalomban: mindamellett a resolutióból azt olvasván ki, hogy ő felsége a papirpénzt állandó fizetési eszköznek nem kivánja tekinteni s hogy neki is szándékában van a papirpénzt lassankint kivonni a forgalomból, a mit az is mutat, hogy a 6-700 millióra felszaporodott papirospénz tiz év alatt 80 millióra apadt le: abba beleegyeznek, hogy a papirospénz még három évig forgalomban maradjon, de azontúl senki sem tartozik azt elfogadni.

Az országgyűlés engedékenysége azonban nem vezet czélra. S midőn az emlitett tárgyban a felség harmadszor is tagadó választ ád: a rendek ismételve tiltakozván ama felfogás ellen, mintha az országgyűlés a papiros pénzt bármikor is elismerte volna törvényes fizetési eszköznek, egyenesen a kormányt teszik felelőssé a miatt, hogy a magánosok pénzügyeit törvény által most sem lehetett rendezni.


A budai kamara épülete. (A mai pénzügyministerium főépülete.)
Rajzolta Dörre Tivadar.

Az emlitetteken kivül a praeferentialis sérelmek közt foglal még helyet az a rendelet, mely az ágostai és helvét hitvallásuaknak a külföldi egyetemek és akadémiák látogatását megtiltja; továbbá a királyi adományok körül elkövetett számos visszaélés; a titkos feladások rendszere stb.

A sérelmek közt legrészletesebben foglalkoznak azonban a rendek a magyar nyelv ügyével.

1790-től kezdve a törvényhozás több-kevesebb buzgalommal mindent elkövet, hogy a magyar nyelvet lassankint jogaiba visszahelyezze. Az 1790/1 :XVI. t.-cz. a magyart a tanitás nyelvévé teszi; az 1792: VII. t.-cz. szerint közhivatalt csak az viselhet, a ki magyarul tud; az 1805: IV. t.-cz. szerint az ő felségéhez intézendő feliratok magyarul szerkesztendők, a helytartótanácsnak pedig kötelességévé tétetik, hogy a magyarul levelező vármegyéknek ugyanazon nyelven válaszoljon; végre az 1807. és 1812-iki országgyűlés a magyar nyelv terjesztése érdekében szintén javaslatokat terjeszt ő felsége elé.

De mivel mindezek daczára a nemzeti nyelv nemcsak hogy nem terjed, sőt ellenkezőleg mind szűkebb térre szorúl: a rendek most megint készitenek egy törvényjavaslatot, melyben kimondják, hogy a helytartótanács hivatalos nyelve 6 év alatt, az udvari kamaráé pedig 12 év alatt a magyar lesz; a magyar ezredek kötelesek 6 év alatt a törvényhatóságokkal magyarul levelezni; az igazságszolgáltatás 12 év alatt magyar nyelven fog történni; a törvények latin és magyar nyelven szerkesztendők; közhivatalt nem viselhet s tanitó nem lehet, ki magyarul nem tud stb. stb.

Az alatt pedig, mig a praeferentialis sérelmeket tárgyalják, Vay Ábrahám, fölhasználva Révai és Prónay László, valamint az 1790. 1807-iki országos küldöttségek munkálatait, az országgyűlés több tagjának, köztük gróf Károlyi Györgynek közreműködésével, kidolgozza a magyar nemzeti tudós társaság plánumát, s ezt a rendek vita nélkül elfogadván, később a praeferentialis sérelmeket tartalmazó felirathoz csatolják.

Kevesen vannak azonban köztük, kik ez utóbbi tárgyhoz értenének a kik éppen ezért érdeklődnének iránta. Csupán a somogymegyei követnek van észrevétele a tervezet egy pontjára, mely szerint t. i, a társaság kiadványai a censura jóváhagyásával jelennek meg. Ez ellen kifogást tesz, részint azért, mert a censura nem törvényes intézmény, részint mivel a rendek éppen jelen országgyűlés folyamán fejezték ki abbeli szándékukat, hogy 1790: LXVII. t.-cz. értelmében, mely a censurára vonatkozó szabályok kidolgozását is az országos küldöttségre bizta, a sajtószabadságra nézve törvényjavaslatot készitnek. A mire azonban a rendek – az országgyűlési jegyzőkönyv tanusága szerint – azt felelik, hogy „addig is, mig törvényesen új rendszabályokat nem léptetnek életbe a censurára nézve; – a nyomatandó magyar könyveknek is csak úgy, mint más munkáknak, censuráltatni kell.”

A tudós társaság szervezése alkalmával tehát a rendek némi csekély figyelmet csupán arra a kérdésre forditnak melynek alkotmányjogi háttere van s ezt is úgy döntik el, hogy törvény nélkül félig-meddig törvényesitnek egy intézményt, mely a legfontosabb szabadságjogok egyikét, a sajtószabadságot semmisiti meg.


Gróf Károlyi György.
Barabás Miklós festménye után, a Magyar Tudományos Akadémia képes termében levő eredetiről másolta Cserna Károly.

A társaság nem az eredeti terv szerint alakul meg. Az 1825/7: XI. t.-cz. a Magyar Akadémia felállitását oly módon rendeli el, hogy mihelyt a társaság a nádor pártfogása alatt összeáll: statutumait kidolgozza s jóváhagyás végett ő felsége elé terjeszti. Az új statutumokat az országgyűlés berekesztése után a nádor által kinevezett bizottság dolgozza ki s ezeket erősiti meg a felség 1830 július 7-én.

A mily keveset törődnek a rendek a tudós társaság szervezetével, épp oly nagy buzgalommal tárgyalják a magyar nyelv ügyében készitett javaslatot.

A horvátok s a fiumei követ ismét rekriminálnak a tervbe vett nyelvkényszer miatt. A főrendek egyenesen a horvátok malmára hajtják a vizet, midőn azzal a javaslattal lépnek fel, hogy a feliratban a magyar nyelv terjesztését ne „intra fines Regni Hungariae”, hanem „salvis adnexarum partium municipalibus juribus” kérelmezzék. Kussevich József, Horvátország itélőmestere erre vérszemet kapva kijelenti, hogy a mennyiben a Corpus Juris és Verbőczy szerint a kapcsolt részeknek joguk van statutumokat alkotniok, s a mennyiben ezen joguknál fogva a közigazgatás nyelvéül a deákot fogadták el: a magyar nyelvet igyekezni fognak ugyan a horvátok megtanulni, de „közdolgaikat soha más, mint deák nyelven nem fogják folytatni”. A turopolyai gróf még kihivóbban viseli magát, midőn azt az axiomát mondja ki, hogy „a nyelv tekintetében Magyarország a kapcsolt részeknek törvényt nem szabhat”.

Az oda dobott keztyűt a magyarok részéről Bartal György veszi fel. Kétségbe vonja egy olyan municipális statutum törvényességét; mely lehetetlenné tenné, hogy Horvátországban valaha más, mint a deák legyen a közigazgatás nyelve. A magyar országgyűlés törvényhozó hatalma semmivé lenne, ha ilyen statutumokkal örök időkre meg lehetne kötni a kezét. A főrendeknek adandó válaszban tehát Bartal kiemelni kivánja, hogy, Magyarország nem akarja ugyan kényszeriteni a kapcsolt részeket a magyar nyelv elfogadására, de másrészről fenntartja a jogát, hogy e részben is törvényt szabhasson nekik, ha a körülmények úgy kivánják.

Még azok a követek is, a kik már magában azt a körülményt, hogy Magyarországon a közhivatalok viseléséhez a magyar nyelv tudása elengedhetetlen föltétel, elég ösztönnek hitték arra nézve, hogy a horvátok magyarul tanuljanak s a kik ennélfogva Horvátországot készek lettek volna hallgatással mellőzni akkor, a midőn a magyar nyelv tárgyában felir az országgyűlés: már most hibának tartanák a hallgatást s a többséghez csatlakozván, elfogadják a pozsonyi követ inditványát. Mire a főrendek szintén jobbnak látják visszavonulni s közjogilag különben is tarthatatlan, elhamarkodott inditványuk mellett tovább nem kardoskodni.

A nemzeti nyelvre vonatkozó javaslat egyes pontjainál a kifogásol, észrevételek, ellenészrevételek, módositások, inditványok halom számra terjesztetnek elő minden oldalról. Vannak, a kik soknak, vannak ismét, a kik kevésnek tartják azt, a mi a javaslatban van. Az egyik követ aggodalmaskodik, a másik túloz, a harmadik opponál, éppen ezért nehezen haladnak előre. A personalis és Bory Miklós nádori itélőmester pedig a kormány intentióit tartva szem előtt, midőn óva intik a rendeket a magyar nyelv terjesztése érdekében kényszeritő eszközök alkalmazásától, váltig emlegetik egyszersmind a reactiót, melyet a kényszer szükségképen maga után von, mintha a kormány féltené a nemzetet attól a reactiótól, mely a nemzeti törekvések nyomába lép.

A magyar ezredekre vonatkozólag a veszprém- és győrmegyei követek szóba hozzák a magyar vezény-nyelvet is, úgy gondolkozván, hogy a magyar katonában a vitézséget, a lelkesedést csak az ébreszti fel, ha anyanyelvén magyar tisztek által vezényeltetik. A rendek azonban a vezény-nyelv kérdésének megoldására a viszonyokat nem tartják kedvezőknek.

A magyar tannyelv kérdésénél a personalis aggodalmát fejezi ki, hogy némelyek szeretnék a deák nyelvet rendkivüli tantárgygyá degradálni, holott ennek az ideje még nem érkezett el, mire a győri és hevesi követek azt felelik, hogy sem nekik, sem követtársaiknak ez nincs szándékukban, hanem igenis az, hogy mivel már József császár elismerte, hogy a deák nyelv többé a közigazgatás körében nem használható, mivel már egész Európában meghonositották az anyanyelvet úgy a hivatalokban, mint az iskolákban s mivel a hazai iskolákban a deák nyelv kedvéért minden más tantárgyat elhanyagolnak, úgy hogy midőn a fiatal ember az iskolából kilép, a deák nyelven kivül semmi egyebet sem tud: ennélfogva ne deák, hanem anyanyelven tanittassanak az egyes tantárgyak.

A magyar nyelv mint közigazgatási nyelv meghonositásának terminushoz való kötését különösen a felvidéki és a városi követek ellenzik. Hazafias nyilatkozatokat tesznek ugyan; de kivihetetlennek tartják a magyar nyelvnek oly rövid idő alatt való használatba vételét. Az ő megyéikben és városaikban sokkal könnyebb németül vagy francziául megtanulni, mint magyarul, mert hiszen még tökéletes magyar szótár sincsen; az iskolákban, templomokban nagyobbára idegen nyelvet használnak; a beregmegyei követ szerint még némely magyar ekklézsia papja sem tud magyarul; a nemesség legnagyobb része szintén járatlan a magyar nyelvben. A felvidéki megyék és a városok követei azt kivánják tehát, hogy magukra a törvényhatóságokra bizzák, mikor akarják a magyart hivatalos nyelvvé tenni; de hogy ez mielőbb megtörténjék, gondoskodni kell arról, hogy az iskolákban szorgalmasan tanitsák a magyar nyelvet.

Éppen azok az érvek, melyekkel a felvidékiek és a városok a terminus kitűzését ellenzik, bizonyitják azonban leginkább, mennyire szükséges határidőhöz kötni a nemzeti nyelv restituálását.

Mikor azok, a kiknek a nemzeti aspiratiók iránt megvan a fogékonyságuk, azt tapasztalják, hogy míg hajdan magyarul szólitotta meg a főkanczellár az ország rendeit, most sok magyarnak tolmácsra van szüksége az anyanyelvéhez; hogy a királyi városokban a német nyelv annyira elhatalmasodott, hogy csaknem szégyelnek a polgárok magyarul beszélni; hogy a felső megyék birtokos nemesei, kik eredetileg magyarok voltak, eltótosodtak; hogy Páriz Pápai száz esztendős és Szenczi Molnár Albert még régibb szótárai segélyével az eltótosodott magyarok már régen megtanulhatták volna nyelvünket, ha meglett volna bennök erre nézve az akarat, – ilyen tapasztalatok után hogyne követelnék, hogy az elnemzetietlenedésnek terminus kitűzésével szabjanak határt. Mikor a soproni követ mint valami különös érdemet emlegeti, hogy ő nekik magyar papjuk van: Nagy Pál méltán teheti őt nevetségessé azzal a sarcasticus közbeszólásával, hogy „boldog isten! Magyarországnak egy nagy városában még magyar papot is tartanak!” s ilyen jelenségek után csakugyan nem lehet bizonytalan időre elhalasztani vagy maguknak az egyházaknak, törvényhatóságoknak elhatározására bizni, hogy mikor ismerjék el a nemzeti nyelv jogait.

Az, hogy a felvidéki nép nem tud magyarul, nem érv a terminus ellen; mert hisz deákul sem tud, József császár idejében németül sem tudott, mégis most deák, József idejében pedig német volt a közigazgatás nyelve; azután meg Erdélyben a köznép többnyire oláh és szász, a nemesség mégis magyarul beszél; Máramarosban pedig 100 ezer lakos közt alig van 10 ezer magyar s a megye hivatalos nyelve mégis a magyar. A király és az uralkodóház nyelvismeretének hiánya sem képezhet akadályt; mert a király érti a magyar nyelvet; a királyné már a koronázás alkalmával magyarul akarta megköszönni a rendek üdvözlését; a trónörökös szintén érti a magyar nyelvet; a nádor és Ferencz Károly főherczeg pedig tökéletes magyar. A nádor felesége, midőn a rendek őt újévkor üdvözölték, magyarul felelt nekik; „ő volt az, – igy szólt gróf Dessewffy József egy kerületi ülésben, – a ki először érezte azt, hogy a magyarokhoz saját nyelvökön lehet legszivrehatóbban szólani”; „a ki – egészitette ki Nagy Pál Dessewffy magasztalását – a magyar dámáknak példát adni méltóztatott” s a ki, midőn az 1826 február 28-iki országos űlésben ugyancsak Nagy Pál a magyar nyelv terjesztéseért háláját fejezte ki iránta, ebbeli érdemei elismerését oly szivesen fogadta, hogy a karzatról háromszor meghajtotta magát a zajosan éljenző rendek előtt.

A terminus tehát benn marad a javaslatban s a többség mindössze annyi engedményt tesz, hogy a helytartó-tanács a királyhoz intézendő feliratait ezentúl is latin nyelven szerkesztheti.

A terminus kitűzésével épp úgy, mint a többi intézkedésekkel, különösen a városok magyarosodását óhajtanák a rendek előmozditani, mert e tekintetben legtöbb a panasz.

Az egyik borsodi követ abból indulva ki, hogy Pesten annyi a német kézműves, hogy hétre esik egy magyar s hogy általában a városok magyarosodását a német iparosok akadályozzák, azt inditványozza, hogy a czéhekbe ne vétessék fel, a ki magyarul nem tud.

Azokat, kiknek a higgadtság különben sem tartozik erényeik közé, ilyen és ehhez hasonló túlzásokba maguk a városi követek hajtják bele merev magatartásuk által. Midőn Boráros János, pestvárosi követ például kijelenti, hogy addig, mig a német szinész-társasággal a város szerződése fennáll, a magyar szinháznak a város elsőséget nem adhat, s hogy Pesten lehetetlen a magyar szinházat fenntartani, mert nincs közönsége s az árendás belebukik árendájába, ha a magyar szinészeket engedi játszani: nem csoda, hogy a heves vérű Ragályi Tamás türelmét veszitve azt feleli, hogy játszanak hát a magyarok ingyen, majd lesz akkor publikumuk, ha pedig a magyar szinházat még igy sem lehet fenntartani, akkor a németet be kell tiltani.


Magyar viselet a század első felében.
Egykorú kőnyomát után.
Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.

A rendeknek a magyar nyelv érdekében kifejtett fáradozásai csak egy irányban vezettek sikerre. A tudós társaság alapját a felség hozzájárulásával megvetik. De ezzel annyival kevésbé érezhetik magukat kárpótolva a többi sérelmek és a magyar nyelv ügyének a kormány részéről történt elhanyagolásáért, mert a tudós társaságnak sem jelentőségét nem tudják kellőleg méltányolni, sem a jövőbe nem láthatnak, hogy a társaság működésének fényes sikereit kárpótlásul már előre elfogadhatnák.

Még azt a „legártatlanabb és a királyi jogokkal semmi tekintetben sem ellenkező” kivánságukat sem teljesitik, a mit külön feliratban is sürgetnek, hogy t. i. a törvények magyar nyelven is szerkesztessenek.

Egyik feliratukban azt irják ugyan, hogy „a közfájdalomnak s ő felsége egész hű magyar népére kiterjedő bánatos érzésnek egyik főoka ő felségének a sóra vonatkozólag kinyilvánitott legfelsőbb akarata”; de ha ez a közfájdalomnak egyik főoka, a másik minden esetre a nemzeti nyelv jogainak megtagadása a kormány részéről.

Mennél többen át vannak hatva annak az elvnek igazságától, a mit Kolozsvári Miklós győri követ úgy fejez ki, hogy „a nemzet nyelvében él és egyesül s nyelvével hal meg”: annál általánosabb a harag a kormány ellen, mely még a törvény nyelvére nézve sem engedi meg a nemzeti aspiratiók érvényesülését.

Egyedül Jordánszky kanonok mer nyiltan állást foglalni a kormány mellett, egyedül ő az, ki – daczára annak, hogy 1807-ben a Corpus Juris egy részét magyarra forditotta s a magyar nyelv tanszékét egy évig fizetés nélkül suppleálta – természetesnek találja, hogy ő felsége a rendek kivánságára nem áll rá, miután – úgymond – soha szokásban nem volt, hogy magyar nyelven hozták volna a törvényeket, soha egy diplomát sem láttunk, mely magyar nyelven iratott volna Szent-István idejétől fogva.

Ebben a kérdésben a nádor sem támogatja a rendeket, sőt ellenkezőleg éppen ő hajtja a kormány malmára a vizet. Egyik fölterjesztésében azzal a sophismával áll elő, hogy habár az április 9-iki resolutióban beleegyezett a felség, hogy a törvények latin és magyar párhuzamos szöveggel szerkesztessenek: ez csak az országgyűlési akták közt szereplő törvényszövegre vonatkozik, mig ellenben a kanczellária által a hatóságok részére megküldendő s a Corpus Jurisba fölveendő szöveg más, mint latin nem lehet. Mivel a törvényjavaslatok hivatalos szövegének megállapitása a kanczellária feladata, ez pedig minden kiadványát latinul szerkeszti: a rendek szerinte – sérelemnek egyáltalán nem tekinthetik, ha a kanczellária az eddigi szokást követve, latin nyelven késziti el a törvényeket.14

A méltatlankodást, melyet a kormánynak a magyar nyelvvel szemben tanusitott visszautasitó magatartása idéz elő, még inkább fokozza az a körülmény, hogy nemcsak a praeferentialis sérelmeket, hanem azokat is ad acta teszi a kormány, melyeket külön-külön feliratban terjesztenek fel hozzá. Ez utóbbiak pedig az ő részéről úgy politikai, mint kulturális és közgazdasági szempontból ugyancsak megérdemelnék a méltányos figyelembevételt.

Ott vannak például a közművelődés nemzeti irányban való fejlődésének akadályai. A magyar egyetemen, mely a helytartó-tanács állandó tanügyi bizottságának mellőzésével a bécsi egyetem befolyása alatt áll, az Ausztriában érvényben levő tanitási rendszert alkalmazzák; az iskolai és kegyes alapitványok eredeti rendeltetésüktől elvonatnak s kamataik az ország határain kivül költetnek el; a Theresianum az országon kivül van stb.

Politikai szempontból méltán kifogásolható, hogy az egész országot vagy egyes családokat érdeklő oklevelek nem az országos levéltárban vagy a káptalanoknál, hanem részint a bécsi titkos levéltárban, részint egyéb helyeken, az ország határain kivül vannak elhelyezve.

Legtöbb azonban a panasz a miatt, hogy az ország közgazdasági érdekeit feláldozzák Ausztria kedveért. Még a mezőgazdaságra s annak egyes ágaira is sorvasztólag hat a kormány közgazdasági politikája, úgy hogy például a dohánytermelés, mely a természet által nyujtott kedvező előföltételek mellett a nemzeti termelésnek legjövedelmezőbb ága lehetne, évről-évre hanyatlik. A műipar és a kereskedelem elnyomására irányuló szándékát pedig a kormány még csak nem is titkolja.

Az 1764/5: XXIV. t.-cz., mely a katonaság ruházati szükségleteit hazai posztóból rendeli beszerezni, feledésbe ment s hogy az egyetlen számba vehető magyar posztógyár, a gácsi, el ne pusztuljon, a nógrádi és borsodi követek az emlitett gyár termékeinek vásárlására buzditják a megyéket. A magyar tengeri révpart s a fiumei czukorgyár a vámmentesség, illetőleg a mérsékelt vámtételek kedvezményétől 1809-ben megfosztatott, jóllehet eme kedvezmények nélkül a kikötő nem mozdithatja elő a kereskedést, a czukorgyár pedig nem állhatja ki a versenyt az osztrák hasonló gyárakkal. Ugyde a kormány éppen ezt akarja elérni s ennélfogva, a mint esze ágában sincs az 1809-iki rendeleteket visszavonni, a rendek ama kérelmére sem reflectál, mely szerint a magyar tengerészet fejlesztése végett a magyar tengeri révpartokon hajózási iskola állittassék fel s mindössze abba egyezik bele, hogy a Száván túl fekvő részek és a magyar tengeri révpart, melyek tudvalevőleg 1809-ben franczia uralom alá kerültek, a magyar szent koronához ismét visszakapcsoltassanak. Ez azonban közjogi szempontból engedménynek alig tekinthető, miután már az 1807: IV. t.-cz. kimondja, hogy Fiume városa és kikötője Magyarországhoz tartozik.

Egyfelől a kormány makacssága, melylyel a nemzet jogos kivánalmai elől elzárkózik, másfelől az országgyűlés állhatatossága, melynél fogva nem szűnik meg a nemzeti kivánalmak teljesitését sürgetni, napról napra bizonytalanabbá teszik a politikai helyzetet. Több mint egy esztendő óta vannak már együtt az ország rendei s alig végeztek még valamit. A felség figyelmeztetésére, hogy a huzamos ideig tartó országgyűlés nagy megterheltetésével jár az adófizető népnek, könnyű részükről a felelet. Világos, hogy ezentúl is lassú lépésekkel fognak a tanácskozások előrehaladni s nem igen fog az országgyűlés a felség és a nép várakozásának megfelelni, ha a sérelmeket nem orvosolják.

A kormány ily körülmények közt azzal a fogással él, a mit hasonló esetekben a későbbi országgyűléseken is sikerrel alkalmaz, hogy t. i. kitűzi az országgyűlés határnapját. Az 1827 márczius 24-iki elegyes ülésben olvassák fel azt a királyi resolutiót, mely az országgyűlés berekesztését május 19-ikére rendeli el. A felség tudja jól, hogy két hónap alatt még a királyi propositiókban foglalt tárgyakat sem lehet bevégezni, nemhogy a szőnyegre hozott s függőben levő többi ügyeket is elintézhetnék: mindamellett kitűzi a terminust, hogy a szerinte meddő sérelmi vitáknak végét vesse s produktiv munkára sarkallja a rendeket.

A fogás csakugyan sikerül. A rendek félretéve a sérelmeket, belemennek a törvényjavaslatok tárgyalásába, miután érzik a súlyos felelősséget, mely küldőikkel, sőt az egész országgal szemben terhelné őket abban az esetben, ha üres kézzel mennének haza. Méltán tarthatnak tőle, hogy ha megkötik magukat a praeferentialis sérelmek tekintetében, az úgynevezett principáliák vagy fősérelmekre nézve is veszélyeztetik a felség részéről kilátásba helyezett engedményeket. A felség ugyanis már augusztus 23-iki resolutiójában fölhatalmazza őket, hogy az alkotmány megerősitését czélzó törvényjavaslatokat hozzá fölterjeszthessék s ezzel reményt nyújt nekik arra, hogy a fősérelmek elenyésztetésével az alkotmányt esetleg körülsánczolhatják.

Lázas sietséggel dolgoznak tehát, hogy helyrepótolják azt a tömérdek időt, melyet ha nem is fecséreltek el, de nem is használtak fel eléggé. Hogy elvégezhessék teendőik közül legalább a sürgősebbeket, az országgyűlés határidejét a felség augusztus 18-ikáig meghosszabbitja s már a június 2-iki elegyes ülésből egyszerre 19 törvényjavaslatot terjesztenek fel s úgy ezek, mint a később fölterjesztett javaslatok a felség által szentesittetvén, a Corpus Juris az országgyűlés befejeztével 45 törvényczikkel gyarapodik.

A rendszeres munkálatokra természetesen nem kerül a sor. Még ha elegendő idejük lenne is hozzá a rendeknek, 1791 óta annyira megváltoztak a közgazdasági viszonyok, hogy a jó részben elavult munkálatok tárgyalás alapjául nem szolgálhatnak. Az elhalasztás szükségességét maga az országgyűlés is belátja; de azért nem fölösleges a nádor abbeli tanácsa, melyet az országgyűlés öt hónapi együttléte után intéz a felséghez, hogy bármily kevéssé kedvező is a közhangulat az operatumok sikeres tárgyalására, a kormány az elhalasztásra nézve ne intézkedjék imperative, hanem csak ajánlja azt és pedig azzal a kijelentéssel, hogy ha az országgyűlés egyik vagy másik operatumot mégis tárgyalni akarná, az ellen ő felségének nem lesz kifogása.15

A kormány ilyetén magatartása újjhúzásra okot nem szolgáltatván, a rendek a nádor elnöklete alatt egy országos deputatiót küldenek ki azzal az utasitással, hogy az a rendszeres munkálatokat a jövő országgyűlésig dolgozza át s hogy a nemesi fölkelés és a bandériumok ujjászervezésére nézve is készitsen javaslatot.

A királyi propositiókban az országgyűlés második tárgyául kitűzött úrbér szabályozása szintén a jövő országgyűlésre marad. A Ludovika-Akadémia ügyét, mely intézet felállitását már az 1808: VII. t.-cz. elrendeli, a rendek most annyiban viszik előbbre, a mennyiben meghatározzák a székhelyét s a fenntartásához szükséges pénzalapot. A magyar nemes testőrség nemzeti jellegének helyreállitása és megóvása végett törvényben mondják ki, hogy testőrnek jövőre csak az vétessék fel, ki a magyar nyelvet birja s kit a törvényhatóságok ajánlanak. S mindezeken, valamint még számos más tárgyon kivül az indigenákra nézve intézkednek.

A tömeges honfiúsitás s az indigenátus adományozása körül elkövetett visszaélések az alsó táblán élénk megbeszélés tárgyát képezik. Az indigenák tömeges kinevezése, a mellett hogy az alkotmányt és a nemzetiséget veszélyezteti, az osztó igazsággal sem egyeztethető össze. A főrendi tábla, mely eddig is ellentétbe helyezte magát a nemzettel, ha a külföldiekkel még inkább elárasztatik, soha nem lesz képes emancipálni magát a kormány befolyása alól s a nemzethez soha nem fog közeledni. De joggal fölvethető egyszersmind a kérdés, hogy mikor a legkitünőbb magyar ember sem nyerhet a külföldön nemességet: mért kelljen csak Magyarországnak jutalmaznia idegen érdemeket? vagy ha már az ősi szokáshoz ragaszkodnak mért nem válogatják meg jobban azokat a külföldieket, kiket a magyar nemesek közé fölvesznek?

A rendek azonban, konzervativ hajlamaikat követve, az addigi gyakorlattól nem térnek el s a külföldiek egész légióját honfiúsitják.

A honfiúsitottak közt van Metternich és báró Steinlein Eduárd, a bajor királynak a bécsi udvarnál alkalmazott követe is.

Amaz hálás szivvel fogadja, hogy a rendek áradozó szavakban ismerik el a törvényben az egész birodalom körül szerzett érdemeit. Steinlein pedig, – ki a taksa elengedésével, ő felségének Karolina Auguszta bajor királyi herczegnővel történt egybekelése emlékére honfiúsittatik, – azzal hálálja meg a kitüntetést, hogy tüzetes tanulmánya tárgyává teszi Magyarország viszonyait s 1830-ban, midőn a rendszeres munkálatok szőnyegre kerülnek, egy, meglehetős tájékozottsággal, de erősen conservativ szellemben irt memorandumában az új államalapitásra nézve közli a nádorral gondolatait.16

Az elméletileg és gyakorlatilag egyaránt kitünően képzett államférfi aphorismái annyiban érdemelnek figyelmet, a mennyiben az átalakulás amaz irányát jelzik, melyet nálunk később, a pártviszonyok fejlődésével, a conservativek képviseltek s mely a következő tételekben fejezhető ki: semmi reform az újabb külföldi kisérletek mintájára, mert ez az állam felforgatására vezetne, hanem az alkotmány fejlesztése történelmi alapon; a rendi jogok cumulatiójának megszüntetése a törvényhozó, birói, végrehajtó és ellenőrző hatalom világos megkülönböztetése által s ezzel együtt a hivatalos organumok felelőssége s a törvények végrehajtásának biztositása; az irott és nem irott törvények revisiója; a törvényhozó hatalom körében az egyensúly fenntartása; az összes erők cooperatiójának biztositása oly módon, hogy annak a monarchiának, melyhez fűzve vagyunk s melytől a legnagyobb veszély nélkül el nem szakithatjuk magunkat, közös érdekeit teljes erőnkből mozditsuk elő.

Az összes törvények közt azonban legfontosabb és legértékesebb az a három, mely az alkotmány biztositására vonatkozik.

A király a III. t.-czikkben kinyilatkoztatja, hogy „legfőbb gondjai közé számitja az országnak a koronázási esküvel megerősitett alkotmányát minden időben oltalmazni és épségben fenntartani; a IV. t.-czikkben elismeri az országgyűlés adó- és újonczmegszavazási jogát; az V. t.-czikkben pedig igéri, hogy az 1790/1: XIII. t.-czikknek az országgyűlés tartására vonatkozó rendelkezéseit „mulhatatlanul (inomisse) teljesitendi.”

Az, a mit némelyek kivánnak, hogy t. i. a törvényben mondassék ki az is, hogy a jövő országgyűlés az 1790/1: LXVII. t.-cz. értelmében Budán vagy Pesten tartassék, mivel Pozsonyból, mint határszéli városból, rendkivül nehéz a követeknek megyéikkel az állandó összeköttetést fenntartaniok, – a kormány hozzájárulását nem nyeri meg. A rendek ama másik kivánságát ellenben, mely szerint a jövő országgyűlés határnapjául 1829 november első napját tűzzék ki, a felség teljesiti, sőt megigéri, hogy ha a rendszeres munkálatok elkészülnek, még előbb össze fogja hivni az országgyűlést.

A király augusztus 18-ikán személyesen oszlatja fel a nehány nap hijján két évig tartott dietát. A rendekhez intézett beszédében kijelenti, hogy „történtek ugyan ezen az országgyűlésen is olyanok, a mik benne a fájdalom érzését gerjesztették fel”, de egészben véve meg van elégedve az eredménynyel; különösen kiemeli az adó és az országos összeirás tárgyában készült törvényeket; sajnálkozását fejezi ki másrészről, hogy a magánosok pénzügyi viszonyai törvény által nem voltak rendezhetők. Azzal az igérettel vesz búcsút a rendektől, hogy ezentúl is mindent el fog követni, hogy közte és a nemzet közt a bizalom fennmaradjon s hogy az ország alkotmánya sértetlenül megtartassék.

A nádor válaszában nagy súlyt fektet az adó, az adóhátralékok elengedése, a nemzeti nyelv előmozditása s az ifjuságnak katonai neveltetése tárgyában alkotott törvényekre, mindezekért az ország nevében háláját fejezvén ki ő felsége iránt.


Az 1825/27-iki törvényczikkek szentesítésének czímlapja.
Az országos levéltár 1827. augustus 18-ikán kelt eredeti példányáról.

Az országgyűlés eredményével azonban nincs mit dicsekednie a nádornak. Ha a koronának szándékában lett volna addig követett politikáját megváltoztatni: sokkal többet kell vala tennie, mint a mit tett, s nem elégedhetett volna meg azoknak az alaptörvényeknek megerősitésével, melyeket újabb sanctio nélkül is csakugyan kötelező törvényeknek kellett elismernie; de mivel hagyományos politikájához ragaszkodik, az alaptörvényekre nézve tett engedményeit mindmegannyi áldozatoknak kell tekintenie, melyeket gyöngesége érzetében s nem jószántából hozott. A mit csak le tud alkudni, azt lealkussza; minden legkisebb engedmény tehát, melyet az alkotmány helyreállitására nézve tesz, egy-egy újabb vereség rá nézve. A szenvedett vereségekért csak annyiban érzi magát némileg kárpótolva, a mennyiben a reactiónak határozottan kedvező hűbéri intézmények érintetlenül maradnak.

A rendek az alkotmány körülsánczolásának nehéz munkáját lelkiismeretesen, verejtéket izzadva végzik s duzzognak, hogy munkájukért kevesebbet kapnak, mint a mennyit kértek; de attól, hogy a hűbéri kötelékek meglazitásával az alkotmány sánczait csak egy lépésnyire is kijebb tolják, épp úgy irtóznak, mint maga a kormány. A reformok iránt még ha megvolna is a fogékonyságuk, táblabirói bölcseségük és finom tapintatuk, mely a gyakorlati élet exigentiáira mindig rávezeti őket, bizonyára azt sugná nekik, hogy a reformok ideje még nem érkezett el. Az intézményeket, melyek a haladás szempontjából átalakitásra vártak, előbb keserves küzdelmek árán eredeti alakjukba vissza kellett állitani. Ha a teendők eme természetes sorrendjét szem elől tévesztik, bizonyára még kevesebbet érnek el, mint a mit elértek.

Azt, a mit kitűztek maguk elé, jórészben keresztül is vitték; az alkotmányt sikerült annyira-amennyire megerősitniök s ha ez magában véve sem kicsinyelhető eredmény, még többre kell becsülni ama szolgálatukat, melyet az alvó félben levő politikai közszellem, a nemzeti öntudat fölébresztése érdekében tettek. A látszólag meddő sérelmi vitákkal megtermékenyitették a lelkeket, fogékonynyá tették a nemzetet az alkotmány és a nemzetiség érdekei iránt s ily módon megvetették a jövő alapját.


I. Ferencz aláirása, az 1825/27. évi törvényczikkek szentesitésén.


  1. * Lásd Borsodmegye 1825 deczember 10-ikén kelt utasitását. Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Acta diaetae. 1825. XXXIV.[VISSZA]
  2. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Acta diaetae. XLIV.[VISSZA]
  3. * U. ott. XL., XLI., XLIII.[VISSZA]
  4. * U. ott. XLIV.[VISSZA]
  5. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Acta diaetae. IV.[VISSZA]
  6. * U. ott. XIV.[VISSZA]
  7. * Guzmics Izidor naplója. 189.[VISSZA]
  8. * Nagy Pál számítása József nádor titkos levéltárában. Acta diaetae. XXXVII.[VISSZA]
  9. * U. ott. XV.[VISSZA]
  10. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Acta diaetae. XXIX.[VISSZA]
  11. * U. ott. IV.[VISSZA]
  12. * U. ott. XLVI.[VISSZA]
  13. * Guzmics Izidor naplója. 258.[VISSZA]
  14. * Orsz. levélt. József nádor titkos levéltára. Acta diaetae. XLVI.[VISSZA]
  15. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Acta diaetae. XVI.[VISSZA]
  16. * „Aphoristische Andeutungen über den nächstens bevorstehenden Landtag in Ungarn”. Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Praep. ad diaetam. 1832. III.[VISSZA]