Buda és Pest a század derekán.
Egykorú rézmetszet után.
Gróf Vasquez Károly idézett munkájából.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az országos deputatio munkálatai. A társadalom széttagoltsága. Az erők összpontosítása. A magyar tudós társaság. Lófuttatások. Casinók. A „Hitel” megjelenése, tartalma és hatása. Gr. Dessewffy József „Taglalata”. A „Világ”. Gr. Dessewffy József védelmezői. Széchenyi lelki világa
Buda és Pest a század derekán.
Egykorú rézmetszet után.
Gróf Vasquez Károly idézett munkájából.
A rendi állam képviselői, kik az imént berekesztett országgyűlésen a históriai jog megmentésében összpontositják minden erejüket, a saját rendi érdekeik által megszabott korlátok közt a közgazdasági és kulturális reformok elől sem zárkóznának el, ha azoknak megvalósitásához volna elegendő idejük s ha az elődeik által csaknem negyven évvel azelőtt lerakott alap, melyre épitniök kellene, jó részben hasznavehetetlenné nem vált volna. A mellett, hogy a politikai közszellem ébredésével szükségképen megszállja őket a cselekvés vágya, saját kötelességérzetük és fejedelmük kifejezett akarata is sarkallja őket, hogy fölvegyék az elejtett fonalat s az 1790/91-iki rendszeres munkálatok átdolgozására nézve intézkedjenek.
A nádor elnöklete alatt e czélból kiküldött országos deputatio mindjárt az országgyűlés szétoszlása után összeül s kisebb bizottságokra oszolva, nagyobb buzgalommal, mint szakértelemmel és erősen conservativ szellemben végzi nehéz feladatát. Ha az európai eszmemozgalom hullámai az akkori Magyarország határain meg nem törnének is; ha a küldöttség munkálataiban résztvevő táblabirák – egy-kettő kivételével – be volnának is avatva a nyugati civilisatio intézményeinek szellemébe: mélyre hatóbb reformok kezdeményezését megakadályozná az összes kiváltságos osztályokat átható ama világnézlet, melylyel akarva sem szakithatnának azok, kik mándátumukat az emlitett osztályoktól kapták.
De azért ha a küldöttség által kidolgozott „Opiniók” általán véve magasabb szinvonalon nem állnak is ha meglátszik is rajtuk, hogy készítőik a traditiók és a tényleges viszonyok nyomása alól nem képesek magukat emancipálni: annyi gyakorlati eszmét tartalmaznak, hogy ha ezeknek csak egy részét is át lehetett volna már ekkor vinni az életbe, a haladás ügye ezzel annyit-amennyit mégis nyert volna.
Különösen nagy figyelmet fordit az országos küldöttség a közgazdasági reformokra. Kiindulási pontja e tekintetben a modern felfogásnak teljesen megfelelő. A közgazdaságot organismusnak tekinti, melynek egyes alkotó részei szerves összefüggésben vannak egymással, kölcsönösen egymásra vannak utalva, úgy hogy egyiknek fejlődése a másik fejlődésétől, függ. Ennélfogva főtörekvését képezi a magyar közgazdasági élet egyoldalúságát megszüntetni. Százados előitéletekkel száll szembe, midőn a haladás érdekében az országot kizárólagos földművelő jellegétől meg akarja fosztani; de már odáig nem tud fölemelkedni, hogy lerombolja a jogi korlátokat, melyek határt szabnak a különböző foglalkozási ágak fejlődésének.
Az 1832/36-iki országgyűlés úrbéri munkálataihoz ez a deputatio rakja le az alapot s teszi először tüzetesebb tanulmány tárgyává a mezőgazdaság technikai oldalát; azokat az intézményeket azonban, melyek a földbirtok szabadságát megkötik, melyeknek eltávolitása tehát a technikai reformok sikerének alapföltételét képezné, nem akarja, de nem is meri megbolygatni.
Hogy a futó homok megkötése fák ültetése által kötelezővé teendő akkép, hogy ha a beültetést a tulajdonos elmulasztaná, a föld annak adandó át, a ki a beültetésre ajánlkozik; hogy a földjavitási munkálatokra a közpénztár is adhat előlegeket; hogy a mesterséges takarmány-termesztésre kellő gondot kell forditani s a rétek és legelők körülkerithetők; hogy a selyem- és dohánytermesztés előmozditása végett a hatóságok kötelessége idegen szakembereket alkalmazni s népszerű szakmunkákat közrebocsátani; hogy a társadalmi és a városi élet élénkitése s a tömérdek időfecsérlés megakadályozása végett az egymástól messze fekvő tanyák egyesitendők, mindez és sok más hasonló javaslat az igazi életképesség föltételeit nélkülözi.
Az országos küldöttség tagjai, a mint ezek a javaslatok mutatják; nincsenek tisztában a reformok egymásutánjával. A bajt meglátják, hogy a magyar gazda kezén az istentől minden jóval megáldott föld nem jövedelmez úgy, a mint jövedelmezhetne; de az orvosszert nem találják el, mert nem ott keresik, a hol kellene. Azon törik a fejöket, hogy lehetne lassankint áttérni az intensiv gazdálkodási rendszerre, s midőn a futó homok megkötéséről, a mesterséges takarmány-termesztésről, a földjavitási munkálatokról, a földhitelről ábrándoznak, arról megfeledkeznek, hogy mindezekhez tőke, munka és szakértelem kell, a mi Magyarországon nincsen s nem is lesz, mig a szabad birtok, a szabad munka eszméje valósággá nem válik, mig a birtokképesség ki nem terjesztetik.
A közgazdasági szabadság eszméje iránt pedig ott, a hol ő nekik, mint földesuraknak, közvetlen érdekeik nincsenek, nem hiányzik fogékonyságuk. Bármily kevés hajlandóságot éreznek is magukban a társadalom széttagoltságán változtatni, az ipart és kereskedést űző polgári elemmel jogokat megosztani: magának az iparnak és kereskedelemnek szabadságát bizonyos megszoritásokkal nem ellenzik. A czéheket csak addig kivánják fenntartani, mig Ausztriában is fennállanak, nehogy eltörlésük által kárt okozzanak a hazai iparosoknak; a szabad kereskedelmi politikát szintén pártolják, az igaz, hogy egyelőre csakis az osztrák örökös tartományokkal szemben.
S a mellett, hogy a közgazdaság emlitett két ágára nézve a szabadelvűség követelményeinek legalább részben eleget tesznek, kedvezményekben is óhajtják azokat részesiteni, melyek bizonyára nagy befolyással lennének fejlődésükre. Az a vállalkozó példáúl, ki új iparágat honosit meg, tiz évre fölmentetnék az adó fizetése alól; a magyar és osztrák tengerpart közt a kormány vám- és kereskedelmi politikai tekintetben nem tenne különbséget; a kereskedő a külföldi piaczra szállitott árú után akkor fizetné a vámot, mikor már eladta azt; az Ausztriában már megharminczadolt külföldi árú után, mikor azt Magyarországra behozzák, harminczad még egyszer nem fizettetnék stb. stb.
Az országos deputatio munkálataiban azonban, melyek 1830-ban kerülnek nyilvánosságra,1 még a magukban véve nagyszabású eszmék is üres szólásokká válnak, mert nem illenek belé a viszonyokba. Ha megvalósittatnának, sorsuk előreláthatólag nem lenne más, mint a növényé, melyet terméketlen kövek közé ültetnek. A hűbériség kősziklájában a szabad ipar és kereskedelem nem verhet gyökeret, vagy ha gyökeret verne is, nem teremne élvezhető gyümölcsöket. Ha ezt az egyszerű igazságot még azok sem képesek belátni, kik az anyagi és szellemi újjászületés föltételeinek megállapitására megbizást kapnak a törvényhozástól: hogy látnák be azok, kik életviszonyaiknál fogva sokkal szűkebb körben mozognak, semhogy az eszmék és elvek magaslatára emelkedhetnének. A közönséges emberek nagy tömege vagy egyáltalán nem törődik a reform-munkálatokkal, vagy ha igen: akkor azokon az apró-cseprő dolgokon rágódik, melyek hozzá legközelébb állnak s melyeket korlátoltságánál fogva leginkább képes megérteni.
Az egész országban gróf Széchenyi István az egyetlen ember, ki tisztán látja a czélt, mely felé törekednie kell a nemzetnek; ha élni akar, a ki meg tudja helyesen állapitani a haladás irányát s a teendők sorrendjét. A nemzeti állam eszméje az ő lelkében fogamzik meg először s ő az első, ki világosan fölismeri annak valódi tartalmát. Az országos deputatio által szóba hozott tárgyak egytől-egyig beleillenek az általa kontemplált új Magyarország keretébe, de nem ezek képezik szerinte annak lényegét. Föltétlenül elsőséget ad a kulturális és közgazdasági reformoknak szemben a közjogi reformokkal, mert meggyőződése, hogy a nemzet anyagi és szellemi regeneratiója szükségképen maga után fogja vonni az államszervezet átalakitását is, hogy a műveltség magasabb szinvonalára lassankint fölvergődő nemzet nem fogja otthon érezni magát az ősi alkotmány ódon falai közt s lerombolja azokat a nélkül, hogy biztatni kellene rá; de éppen a, közművelődés s a mi ennek szükségképeni következménye, a politikai újjászületés érdekében mindenekelőtt az erők egyesitésére törekszik. Minél inkább sikerül az összes népelemeket bevonni a nagy nemzeti munkába, annál közelébb jut a megvalósuláshoz az ő eszményképe.
A nemzeti állam lényege, megvalósitásának föltétele tehát a concentratio. Ennek legkevésbé áll útjába a soknyelvűség. Széchenyi veti meg a magyar tudós társaság alapját, mert – mint később irja – ez a társaság „nemzeti nyelvünk s ekkép a magyar lélek organumának leghathatósabb kifejtője s nemzeti értelmünk tágitásának legerősebb eszköze”; ő jóformán az első, ki a törvényhozás termében magyarul szólal meg s ki ezzel mintegy documentálni akarja, hogy a nemzeti egységet a nyelvben is keresi; de midőn a nemzeti állam construálása végett az erők egyesitéséről beszél, nem annak a válaszfalnak a ledöntésére fekteti a súlyt, melyet a nyelv különbözősége húz az emberek közé, hanem az egymástól, sőt magától a nemzettől is élesen elkülönzött, hivatásuk teljesitésében az institutiók által akadályozott társadalmi osztályokra, az egymással mitsem törődő vármegyékre s az egymással torzsalkodó vallásfelekezetekre forditja tekintetét:
Abban a körben, a melyben él, épp úgy tapasztalhatja a kizárólagosságot, mint a társadalom többi osztályaiban. A főurak idegennek érzik magukat a hazában, külföldön töltik idejöket, úgy hogy mig másutt vagyonuknál, születésüknél fogva a társadalmi és az állami életben vezérszerepet játszanak, nálunk teljesen elhanyagolják magas állásukból természetszerűleg folyó kötelességeiket s a közösséget nemcsak a különböző népelemekkel, de nemzetükkel is megtagadják.
A köznemességben a fajszeretet nem hiányzik; de conservativismusánál fogva ez az osztály is útját állja a nemzeti egység kifejlődésének. Korlátoltságában saját privilégiumait a közszabadság biztositékainak tekinti s a mily conservativ szokásaiban és erkölcseiben, épp oly makacsul ragaszkodik ama balvéleményéhez, hogy a latin nyelv képezi a rendi alkotmány legfőbb palladiumát. A mágnás társaságát épp úgy kerüli, mint amily távol tartja magát a polgárságtól, sőt még a honoratiorral szemben is, ki hivatali és személyi szolgálatok teljesitésének kötelezettsége folytán a közönségtől függ; ugyancsak érezteti társadalmi fölényét s a köztük fennálló osztálykülönbséget. Mig egyrészről kiváltságai és gőgje által elkülönzi tehát magát az alsóbb osztályoktól, más részről a nemzeti nyelv mellőzésével teszi lehetetlenné a nemzet különböző elemeinek egybeforradását.
Az idegen eredetű polgárság nem érzi szükségét, hogy a nemzet testébe olvadjon, hogy magyarrá legyen; de még ha meg lenne is erre a hajlandósága, a nemesség eltaszitja magától, határozott ellenszenvvel viseltetik iránta. A két rend az országgyűlésen is farkasszemet néz egymással s nem egyszer heves jelenetekben árulja el kölcsönös idegenkedését,
A feudális függés folytán munkaerejében megbénitott s a közterhek súlya alatt görnyedező parasztság, a „misera plebs contribuens” pedig az alkotmány keretén kivül áll.
Az élesre kihegyezett vallásfelekezeti ellentétek, valamint a municipalis szerkezet, még inkább fokozzák a nemzetnek a társadalmi széttagoltság okozta erőtlenségét. Széchenyi elismeri, hogy „a municipalis alkotmánynak köszönhetik a nemesek és az ország egyéb privilegiált felekezetei államukat s valahai előmenetelük lehetőségét”, hogy a vármegyék „menték meg a magyar hont elolvadástúl, bizonyos megsemmisűléstől, úgy mint az elvált több boglyákban is nagyobb a bátorság, mert ha menykő üt is nehányba, megtartja isten a többit”; de más részről nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a nemzet vérkeringését akadályozza a vármegyéknek egymástól való merev elkülönzése, hogy a haladást teszi lehetetlenné az a körülmény, hogy „egy nagy királyság 52 picziny királyságra” oszlik.
Minél inkább meg van arról győződve, hogy a társadalom a maga szétdaraboltságában számba vehető erő kifejtésére nem képes, annál nagyobb buzgalommal s a mi fő, tökéletesen kidolgozott terv alapján lát hozzá az. erők összpontositásához.
„Annyit mondhatok – irja évekkel később – és ezt eldönthetlen bizonyossággal mondhatom ki, hogy semmit sem tettem rögtönözésként vagy pillanati fölhevűlés következtében, de minden lépteim, minden tetteim egy előre kiszámlált messze ható tervnek szüleményei.” Programmját csak 1830-ban fejti ki és hozza nyilvánosságra; de hogy már azelőtt tisztában volt a teendőkkel, első alkotásai bizonyitják. Látszólag kisszerű eszközökkel a. legnagyobb czél elérésén fáradozik s az eszközök megválasztásában a mint soha nem következetlen, úgy a czélt sem téveszti egy perczre sem szemei elől.
Az országgyűlés alatt Pozsonyban lófuttatásokat rendez, majd később néhány rokonérzelmű mágnással, báró Wesselényi Miklóssal, gróf Károlyi Györgygyel, gróf Esterházy Mihálylyal szövetkezve megalakitja a pályafuttatási társulatot.
Hogy a lófuttatások már ebben az időben Európaszerte divatban vannak; hogy Francziaországban 1806 óta a kormány a Párisban s más nagyobb városokban rendezett lóversenyeken tekintélyes díjakat oszt ki s Bajorországban, Mecklenburgban, sőt Oroszországban is támogatja a kormány a lótenyésztők által rendezett futtatásokat, – ezek a külföldi példák minden esetre buzditólag hatnak rá.
A mint számtalanszor elmondja, hogy a nemzetiség csak úgy érezheti magát jól, ha az marad, mivé Isten alkotá: a török török, az angol angol, a magyar magyar; a mint föltétlenűl szükségesnek tartja, hogy a nemzeti genius minden intézményünkben érvényesüljön: úgy más részről nem győzi eléggé ismételni, hogy nem szabad a külföldnek hátat forditanunk, ha csak a fejlődés menetét fel nem akarjuk tartóztatni. „Mi az a nemzeti szellem, az a sajátság? – kérdezi – az már készen jön a világra, mint valami állat; egyszerre sűl, mint a zsemlye, avagy csak lassan ered, halkal nő, nevekedik s fejlődik ki?” Lassú processus eredményének tartja azt, mely a külföld hatása alatt izmosodik meg és nő nagyra.
Az idegenek cultusát senki sem ápolja nálánál buzgóbban; de nem azért, hogy a nemzeti műveltséget kivetkőztesse eredeti jellegéből, hanem hogy megtermékenyitse azt. A nyugat-európai nemzetektől, különösen az angoloktól tanúlni akar; csak az idegenek meggondolatlan majmolását nem tartja helyesnek.
A lóversenyek rendezésével azért tesz kisérletet, mert a mellett, hogy alkalma volt közvetlen tapasztalatok alapján meggyőződnie felőle, hogy a futtatások Angliában, Francziaországban mily jótékony hatást gyakorolnak a lótenyésztés fejlődésére, a viszonyok Magyarországon is határozottan kedvezők a lótenyésztésre nézve. Ha kisérlete sikerűl: a közgazdaságnak kettős haszna lesz belőle. Egy részről az állattenyésztés egy fontos ága föllendűl, más részről korlátoztatni fog az absentismus.
A közgazdasági szempontokra azonban ezúttal nem nagy súlyt fektet. Előtte egy magasabb, politikai czél lebeg. „A tiszta szándékuak – irja néhány évvel később – nem lóversenyzésre, de arra, a mit az eszközöl, t. i. egyesülésre alapiták összebonczolt s igy erőtlen hazájok lehető előmenetelét.”
Lóverseny.
Orrin Smith rézmetszete.
Hering G. E. rajza után, James Paget „Hungary and Transilvania” (London, 1839.) czímű munkája I. kötetéből.
Első irodalmi művében, melyet 1828-ban a lovakról ír,2 a lótenyésztés emelése érdekében olyan egyesület alakitását inditványozza, mely nem érné be futtatások rendezésével, hanem ezenkivül gondoskodnék állandó versenyterekről, jutalmak kitűzéséről, lóvásárok rendezéséről stb. S csakugyan 1828-ban meg is kezdi működését a lótenyésztő egyesület, mely 1830-ban állattenyésztő társasággá változik át s mely magvát képezi az 1835 ben megalakult magyar gazdasági egyesületnek.
Az állattenyésztő társaság, alapszabályaiban kitűzött czélját folytonosan szem előtt tartva, már a harminczas évek elején megelégedéssel jelzi évi jelentésében az állattenyésztés és nemesités tekintetében a haladást.
Az erők összpontositásának közgazdasági előnyeit, még mielőtt kézzelfogható alakban jelentkeznének, a gondolkozó emberek nagy része belátja; csak azt nem tudják megérteni – hiába hirdeti ékesszólásának egész erejével Széchenyi, – hogy mi összefüggésben van az állattenyésztő társaság a magyar nemzetiség ügyével. A kik a társaság sikereiben activ részt vesznek, még azoknak sem fér a fejökbe, hogy ők ugyanakkor, a midőn például a spanyol juh meghonositásán fáradoznak, véghetetlen hasznos politikai szolgálatot is végeznek; nem veszik észre, hogy midőn a társaságban rang- és osztálykülönbség nélkül évenkint egyszer vagy többször összejönnek s eszméiket kicserélik, vagy midőn a lófuttatásokon megjelennek lassankint – a mint t. i. egymást megismerik s becsülni tanúlják – kifejlődik köztök az összetartozóság érzése, megerősödik bennük az a tudat, hogy ők egy és ugyanazon társadalom tagjai.
Mig az állattenyésztő társaság azonban czéljánál fogva a különböző elemeknek egymással való közvetlen érintkezését csak időszakonkint teszi szükségessé, Széchenyi másik alapitása, a kaszinó, állandó találkozási helyül szolgál számukra s ennélfogva ennek hatása kétségkivül intensivebb, mint amazé.
A nemzeti casinó régi helyisége.
J. M. Kolb rézmetszete, Rohbock Lajos rajza után.
Hunfalvy János idézett munkájából.
Ha az ország fővárosába már a Pozsonyból oda áttett lófuttatások is vonzzák a mágnásokat s ha már az 1828 május 20-án tartott első pesti futtatásra is tömegesen jelennek meg: a Pesten való tartózkodást különösen kellemessé teszi rájuk nézve a pozsonyi országgyűlési klubból alakult nemzeti kaszinó, mely eleintén csak arra való volt ugyan, hogy a mágnások úri passióinak legyen tanyája; József nádor sem tekintette azt egyébnek „dohányzó klubbnál”; de később Széchenyi mindent átható szelleme ennek az egyesületnek a szellemét is megváltoztatja s a kártya és egyéb mulatság mellett mind több-több időt szakitván maguknak a kaszinó tagjai a politikai, társadalmi és közgazdasági kérdések megbeszélésére, lassankint azzá válik a kaszinó, a mivé Széchenyi akarja tenni, t. i. minden fontosabb társadalmi mozgalom gyúpontjává, „kellemes és hasznos dolgok műhelyévé”, „magasabb czélok eszközévé”.
A főváros példáját csakhamar követi a többi nagyobb vidéki város is. Egerben 1832 deczember 9-ikén, Marosvásárhelyen ugyanazon napon, Tordán 1833 január 10-ikén, Nagy-Enyeden 1833 január 14-ikén, Szatmáron 1833 márczius 30-ikán, Pápán 1834 január 4-ikén tartják meg a kaszinók alakúló közgyűlésüket,3 Kolozsvártt, Nagybányán, Szilágy-Somlyón, Zilahon stb. szintén megalakúlnak, s ettől az időtől a közvélemény irányitásában nemcsak hogy versenytársaikká lesznek a megyéknek, de annyiban túlszárnyalják azokat, a mennyiben a nemességet és a polgárságot egymáshoz közelébb hozzák s valóságos tényezőivé válnak a közművelődésnek részint az által, hogy az eszmecserét teszik lehetővé, részint hogy megkedveltetik a hirlapokat és a könyveket az értelmiséggel.
A tudós társaság, a futtatások, a kaszinó, mind megannyi előhirnökei Széchenyi későbbi óriás arányú regeneratori munkásságának, melynek planumát az 1830 év eleién megjelent „Hitel” czimű munkájában körvonalozza.4
A „Hitel” megjelenése – Toldy Ferencz szerint – valódi országos tett, a század egyik legnagyobb eseménye. Annak tartjuk azt mindannyian, mert ez az esemény dönti el a régi Magyarország sorsát s szabja meg az új államalapitás irányát.
A magyar állam hatalmas ívezetű, de a századok folyamán szűkké és kényelmetlenné vált épülete sem állhat ellent a modern eszmék erejének. Midőn tehát a gondviselésszerű férfiú, ki nemcsak mélységes hazaszereteténél, de geniejénél fogva is praedestinálva van a kor szellemének tolmácsolására, meginditja az ostromot az ócska falak ellen, alapjukban rendülnek azok meg, s a gondolkozó emberek szinte látni vélik a romokat, melyek a multnak a megújhodás útjába álló összes emlékeit maguk alá temetik; a tömeg ellenben, bizva az ősi intézmények erejében, részint egykedvűen nézi a rombolás munkáját, részint méltatlankodik a kegyeletlenség felett, melylyel hagyományaitól szentségtelen kezek meg akarják fosztani.
Széchenyi rombol, hogy épitsen; a nemzet betegségét hideg vérrel vizsgálja, hogy gyógyithassa. Nem akarja, hogy a francziával azt mondja neki bárki is: je sais qu'il me trompe, mais il m'amuse. Sőt ellenkezőleg, föltett szándéka megmondani az igazat, ha még úgy sérti is ezzel a nemzeti hiúságot. Tudja jól – mint egy későbbi művében irja, – hogy a „Hitel” elolvasása után a közönség őt épp oly kevéssé fogja kedvelni, mint a beteg gyermek a seb- vagy fogorvost a fájdalmas műtét végezte után; de önmagával, népszerűségével nem törődik, midőn nemzetének boldogságáról van szó.
Bármily kiméletlen azonban az igazság kimondásában s bármily sötét szinben látja ő maga úgy a multat, mint az ország jelen helyzetét: a szebb jövő reményétől sem fosztja meg nemzetét, sőt ellenkezőleg, midőn ő maga azon a ponton van, hogy már-már végképen resignál, ugyanakkor másokba lelket önt, bátoritja azokat, kik éppen az általa kimondott igazságok hatása alatt elveszithetnék bátorságukat. Ha pessimismusának bevallásával kiirtaná az emberekből a hitet és reményt: nem tölthetné be reformátori szerepét. A német hitujitás apostolai, az angol és franczia forradalom állambölcselői minél vehemensebben támadták a fennállót, annál nagyobb ékesszólást fejtettek ki a végből, hogy az emberiséggel megkedveltessék az új eszméket. Ettől a módszertől Magyarország reformátora sem térhet el.
A letűnt idők dicsőitését a költőre hagyja, ki tartózkodva bár s nem nagy bizalommal, oda áll mellé, hogy a munkát legalább parányi részben megossza vele. Vörösmarty az ősök példájávál serkenti tettre az utódokat s mintha összebeszélne Széchenyivel, ugyanabban az évben, a midőn ez a nemzet oltárára leteszi első áldozatát, ő az elődök áldozatait veszi számon s azt kérdi a nemzettől: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” Széchenyi nem néz hátra, hanem előre; azzal nem sokat törődik, mik voltunk valaha, hanem azt vizsgálja, mivé lehetünk idővel. „A mult – úgymond – elesett hatalmunkból; a jövendőnek urai vagyunk.” De hogy csakugyan uraivá legyünk a jövendőnek, melynek képét oly érzékeltetően rajzolja meg s hogy a jelen nyomorúságaiból kibontakozhassunk, természetesen föl kell tárnia a nemzet testén tátongó sebeket.
Hátramaradottságunk legfőbb okát saját magunkban keresi s élesen megtámadja azt az irányt, mely évszázadokon át a kormányt tette felelőssé minden bajért s mely a meddő sérelmi politikában jutott kifejezésre.
Mindjárt megnyugtatja azonban az olvasót, hogy ő az oppositiónak nem ellensége, sőt szükségesnek tartja azt azért, hogy eszmesúrlódás fejlődhessék ki.
Föltenni sem lehet róla, hogy ne látná ő is, a mi a legutolsó táblabiró figyelmét sem kerüli ki, a sérelmek egész halmazát, sőt azoknak súlyát is épp úgy érzi, mint bárki más; de inkább akar nyögni nemzetével együtt a gravamenek súlya alatt, semhogy a nemzet erejét a kormánynyal való küzdelem elvonja a productiv munka teréről.
Midőn századok mulasztásait kell jóvá tenni, valóban az a legelső feladat, hogy a gravaminális politika által lekötött erőknek legalább egy része szabadittassék fel. Midőn a nemzeti productio minden ágában hátramaradottság, tespedés észlelhető, az opponálás mellett szükség van actio munkásságra is.
A ki Széchenyi munka-programmját elolvassa, lehetetlen, hogy ne lássa a teendők óriási halmazát.
Ha nem bizonyitaná is, elhinnék neki, mert a mindennapi tények bizonyitják, hogy a magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene. Szegénységét legfőképen a hitel hiánya idézi elő; de ehhez járul még az is, hogy ritkán tudja tisztán, mi a vagyona; jószágainak javitásában semmiféle rendszer nincsen: vagy mindegyre javit s szép jövedelme mellett mindig pénzben szűkölködik, vagy pedig egyszerre az élet minden gyönyörűségében akarván részesülni, jószágát, a helyett hogy jobbitaná, inkább rontja s oly állapotba juttatja, hogy jövedelmei végre kiapadnak. Boldogulásának akadályai továbbá: az egyesületek hiánya, a közlegelők, a faizás s a birtokok osztatlansága, a czéhek, a limitadók, a robot és a dézsma s – a mit elől kellett volna emlitenünk – a kereskedelem fejletlensége.
A kereskedelem még a mezőgazdaságnál is siralmasabb állapotban van. Midőn Széchenyi a maga sarcasticus modorában azt irja, hogy „mindegyre systemát halmozunk systemára, principiumot principiumra, mint bizonyos sárrá váló materiálét útainkra, s azért a mint ezeket lehordjuk, azokat szintúgy változtatjuk vagy megsemmisitjük”: bizonyosan azokra a foliansokra gondol, melyeket az 1790/91-ki s a későbbi országgyűlések oly nagy számban termeltek minden gyakorlati eredmény nélkül.
A kereskedelem pangásának – szerinte – csak képzelt okai: földrajzi helyzetünk, a pénz hiánya, az idegen nemzetekkel való verseny lehetetlensége s a kiviteli vámok; valódi okai, melyekre a külföld példái tanitanak bennünket: a nemzeti termelés lanyhasága, a rossz közlekedés, a belső fogyasztás csekély mérve, a közbiztosság hiánya s a kereskedői becsület és munkásság csorbái.
Úgy ezeken, mint általában az összes közgazdasági bajokon nemzeti bank felállitásával, termelési és kiviteli jutalmak kitűzésével s más efféle, magukban véve különben üdvös intézkedésekkel, nem hiszi, hogy gyökeresen segitni lehetne. Általános, mélyre ható orvosságának csakis a tágabb és szoros értelemben vett hitelt tekinti.
A hitel – úgymond – tágabb értelemben véve nem egyéb, mint hinni és hihetni egymásnak, nem egyéb, mint az adott szó szentsége. Ha az adott szó értékét veszti, hiába hozunk törvényt, a társadalom rendje föl-bomlik. Az adott szó szentségének a polgári erény képezi forrását. A polgári erény pedig a hazaszeretet s az uralkodó iránti hűségben nyilvánul. Kifejlődésének legfőbb föltétele a nemzetiség. A cosmopolitát Széchenyi útálja. Ő azt tartja, hogy az ember, ha már egyszer körülnézte a világot, csak honfitársai, övéi közt élhet megelégedetten s mennél hátramaradtabb hazája, annál inkább tartozik annak előmenetelén fáradozni. Az „ubi bene ibi patria” elve olyan, mintha valaki azt mondaná, én a feleségemet szeretem, de szeretem a másét is; a hazám drága, de a másé esetleg még drágább én nekem. Az egyik épp oly nemtelenség, erkölcstelenség, mint a másik.
A nemzetiség – igy folytatja tovább, – a gondolatok kicserélése, az erők egyesitése, concentratio, egyesületek által kap lábra. A concentratiót pedig állandóan az emberi bölcseség, a „kiművelt emberfő” hozza létre. „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.”
Ezzel a gondolatmenettel jut el a szoros értelemben vett hitelhez, mely alatt a váltó- és kereskedelmi törvényt érti. Ez az imént elsorolt talpköveken” épül fel s hogy felépüljön, hogy a váltótörvény szükségességét belássák honfitársai, hévvel, erélyesen száll szembe amaz előitéletekkel, jogi és politikai aggályokkal, melyek a váltótörvény életbeléptetését késleltetik.
Még egy-két ostorcsapás a polgári kötelességeit elhanyagoló, önző birtokos osztályra mely „az ország minden javát húzza és semmi terhét nem viszi”; őszinte bevallása annak a ténynek, hogy „hazánk előmenetele s magasb felemelkedése legfőbb gátjai mi tehetősb birtokosok vagyunk”, aztán a sokat kifejező mondással, hogy „sokan azt gondolják: Magyarország volt; én azt szeretem hinni: lesz”, leteszi a tollat kezéből, hogy a jövőbe vetett hitét ujabb és ujabb tettekkel pecsételje meg.
Gróf Széchenyi István „Hitel” czimű munkájának czímlapja.
A „Hitel” tendentiáját, értékét várható hatását leghelyesebben itéli meg hivatalos censora.5 Az ismeretlen censor úgy találja, hogy a nemesség indolentiájának korholása, valamint avult, káros szokásaihoz, félreértett privilégiumaihoz való ragaszkodásának rikitó szinekkel történt megvilágitása, bármennyire zokon fog is esni az érdekelteknek: ily keserű igazságok, a belkormányzat minden javitását ferde felfogásból s a jobbnak nem ismerésébűl makacsul ellenző nemzetet föl fogják ébreszteni lethargikus álmából.
Tizenöt év küzdelmei és diadalai után, egy kéziratban maradt munkájában bevallja6 Széchenyi, hogy ő a „Hitel”-ben sokkal kiméletlenebb és sértőbb volt, mint Gustermann és Piringer. Minthogy azonban az emlitett két író idegen létére mert beleavatkozni ügyeinkbe s minthogy ezen felül mindenki tisztában volt vele, hogy felsőbb parancsra irták munkáikat: gyűlölettel és megvetéssel fordult ellenök a magyar közönség; az ő „Hitel”-ét ellenben, mint a legtisztább hazafiúi szándék kifolyását, ugyanaz a közönség olyan fajta érzéssel fogadta, mint mikor rokonunkra neheztelünk, ha hibáinkat tárja fel, de a mellett lassankint megbarátkozott az abban foglalt eszmékkel s szerzőjüket a legmagasabb piedestálra helyezte.
A „Világ”-ban maga Széchenyi elismeri, hogy „a „Hitel” egy labyrinthoz hasonló”. A szerte kalandozó ötletek, szeszélyes, rhapsodicus előadás, a könnyed, de mégis szaggatott stil, valamint a gondolatok bősége, újsága s merészsége, az effélékhez nem szokott olvasó fejét nem csuda, ha megzavarják. Egy chaosnak tűnhetik az fel a legtöbb olvasó előtt, melynek szétszórt tételeiből nehezen képes construálni Széchenyi politikai és közgazdasági rendszerét. De egyet már a fejezet-czimekből észre vehet mindenki, azt t. i., hogy Széchenyi egy új Magyarország megteremtésén fáradozik, hogy a régi kereteket szűknek tartja a fejlődés szempontjából. S ez elég arra, hogy a nemzet zömét, melynek egyedüli gondját az alkotmány körülsánczolása képezte eddig, megdöbbentsék a Széchenyi új irányt jelző eszméi.
Az újság ingerétől ösztönöztetve mohón kapkodnak a „Hitel” után. A mi az akkori irodalmi viszonyokat tekintve hallatlan eset volt, nem egészen három év alatt négy kiadást ért. A negyedik 1832-ben jelent meg.
Azok, kik – miként ő irja – „szomorúan fütyörészik el a mohácsi veszedelem nótáját s azt hiszik, ott van koporsója minden scytha fénynek”, épp oly bizalmatlanul fogadják a jövőnek Széchenyi által megállapitott programmját, mint azok, kik a nélkül hogy resignálnának, a régi alapot alkalmasnak találják a továbbépitésre. Maga irja Wesselényinek 1830 május 10-ikén: „hogy a „Hitel” miatt sárral dobálni, keresztre verni s elégetni fognak vagy azt mondani, hogy más irta, én németül s német lélekkel irtam s más forditotta magyarra vagy hogy vármegyei administrator akarok lenni s Leopold vitéze stb. stb., mind ezekre, barátom, el voltam készülve”.7 Barátai közül többen elfordulnak tőle, vagy kárhoztatják. Teleki Ádám a kaszinóban szemére veti, hogy gyalázza hazáját; Teleki József azt a megjegyzést teszi rá: „mennyi jót tehetett volna az a Széchenyi, csak azt a Hitelt ne irta volna”.8 Eleintén csakugyan kevesen értik meg, de annál többen értik félre. Idő kell hozzá, mig reform-eszméivel a nemzet megbarátkozik. De ez az idő lassankint bekövetkezik.
A miket Széchenyi a hitel talpköveinek tekint, azoknak összehordásán, lerakásán ő maga fáradozik legtöbbet s ily módon, a mint eszméinek kivihetőségét kézzel fogható tényekkel mind inkább és inkább igazolja, az eleintén visszatetszéssel fogadott programm népszerűsége is fokozatosan növekszik. „Nemde, nem olyan vagyok-e már; mint de Pradt – irja Wesselényinek, – a ki minden esztendőben rendszerint egy könyvet ir? Magam is nevetem; de egyszersmind vigyázok magamra nagyon, hogy kevesebbet ne cselekedjek, nehogy az angol a magyarrúl is mondhassa: a franczia sokat beszél, a német (magyar) sokat ir, mi pedig cselekszünk.”9
Az erők concentratióját, melyet az előző évben több irányban kezdeményezett, a „Hitel” megjelenése után folytatja.
A Dunagőzhajózási társulat megalakitása, melyben ő neki oroszlánrésze volt, erre az időre esik s 1830 nyarán utazza be az alsó Dunát Beszédes mérnökkel és gróf Waldstein Jánossal, hogy közvetlen közelből tanulmányozza azokat az akadályokat, melyek kedvencz tervének, hogy t. i. a Dunán a hajózás egész a fekete tengerig szabaddá legyen, útját állják.
A Duna Kazánnál.
L. Haghe rézmetszete, G. E. Hering rajza után.
Paget idézett munkájából.
A „Hitel” megjelenésével a mint a közélet minden ágában, úgy az irodalomban is bekövetkezik az üdvös fordulat.
Ferencz trónralépte óta a censura bilincseibe vert sajtó a napi kérdésekkel vagy egyáltalán nem foglalkozik, vagy ha igen: a kormány szája ize szerint, a censor útmutatásait követve tárgyalja azokat. Éppen ezért, mig az 1790–92-ki gazdag pamflet-irodalom a szószékkel versenyre kél a közvélemény tolmácsolásában: – az a néhány száz röpirat, mely ettől az időtől kezdve 1830-ig megjelent, nem a politikai közszellemet, hanem egyesek servilismusát, a hatalom árnyékában félénken meghúzódó apró emberek sivár lelkét és kedélyét tükrözi vissza. A magyar közjog meghamisitására irányuló egy-két pamflet, a francziák ellen és az insurgensek lelkesitésére irt egy csomó egyházi szónoklat és alkalmi poéma, – ennyiből áll ennek a sivár negyven évnek politikai irodalma.
Évtizedek multán Széchenyi az első, ki – habár a censura nyűgét kénytelen is eltűrni – saját lelke sugallatát követi, midőn kezébe veszi a tollat, hogy a politikai eszmefejlődésnek irányt szabjon, s e tekintetben példáját követik azok is, a kik különben elveiben nem osztozkodnak s a kik éppen ezért tollharczot inditnak ellene.
„Egy hazafi” erőtlen, semmitmondó „észrevételei” után10 gróf Dessewffy József „Taglalata”11 fejezi ki legelőször a merész újitó föllépésével szemben a kételyeket, a neheztelést s a hazafiúi aggodalmakat.
Az a gróf Dessewffy, ki Széchenyit, mint a reform emberét még az imént oly melegen üdvözölte, magasztalással halmozta el, ki hozzá, mint a tudós társaság megalapitójához lendületes ódát irt a Felsőmagyarországi Minervában, – most ellene fordul, mert meggyőződése szerint a mily kiméletlen és igazságtalan volt a hibák föltárásában, épp oly meggondolatlanságot tanusitott a haladás irányának és követelményeinek megszabásában. „A fátyolnak, lepelnek lerántása – irja Dessewffy – szükséges volt ugyan a sebek meglátására; de mi hajthatta a szerzőt a külfölddel azokat nagyitó üveggel nézetni,12 itthon pedig lanczeta helyett bárddal forogni körülöttük? Csak ez fájt, egyéb semmi. Majd egy más helyen: „Igaz, hogy erős vas drótból nérczelt harisnya alkotmányunk; de nem olyan, hogy ne lehessen járni benne és előre lépni és éppen azért, hogy vasból van, nem lehet benne szaladni, de ugyanezen okból nehezebben esik a bukás.”
Polemikus modora Dessewffynek sem nem szerencsés, sem nem igazságos, mert a helyett, hogy csoportositná a megczáfolandó tételeket, Széchenyi gondolatmenetét pontról pontra követve czáfol. Ily módon, mig egy részről polemiájának erejét önmaga semmisiti meg, ellenfelével szemben igazságtalanságot is követ el, miután annak eszméit nem összefüggésükben veszi taglalás alá.
Dessewffy műve mégis nagy szolgálatot tesz a haladás ügyének, miután alkalmat ád Széchenyinek, hogy a „Hitel” labyrinthusából kivezesse a közönséget; hogy álláspontját, melyet csak kevesen értettek meg teljesen, tisztábban kifejtse; hogy világot áraszszon a „Hitel” félreértett helyeire.
Második nagy munkája, a „Világ”,13 kommentárja a „Hitel”-nek; ez utóbbinál rendszeresebb és stilisztikai szempontból is tökéletesebb munka. Ha Széchenyi már a „Hitel” irásánál föltette magában, hogy „csak unalmas könyvet, habár Európa minden tudós társasága a klassziczitás bélyegét sütné is homlokára, ne irjon, mert olyakon nehéz, feloldhatlan anathéma fekszik s hasznok nem nagyobb, mint azon aranyé, mely tán Mátránk alatt rejtezik”: a „Világ” eleven, sziporkazó ötleteivel a szó szoros értelmében lebilincseli olvasói figyelmét.
Azt a jelszót, melyet úgy fejez ki, hogy „magyarositni s egyesitni”, s melyet Dessewffy olyannyira félremagyaráz, minden consequentiájával ismét vizsgálódás alá veszi s nem nehéz neki bebizonyitnia, hogy addigi közszereplésében, még a Dessewffy által annyira lenézett lóversenyek rendezésével is, ennek a jelszónak megvalósitásán fáradozott.
A magyarositás alatt nemcsak azt érti, hogy mindenben s első sorban nyelvünkben magyarok legyünk; hanem azt is, hogy a magyarság a nemzetiségekkel szemben az erkölcsi és értelmi fölényt szerezze meg magának. „Ki kell – úgymond – előbb tisztitani a magyarságot minden szennyeibűl, hogy elfogadható s idővel követésre méltó is lehessen.” Nem szabad tovább tűrni, hogy a folyamok évről-évre elöntsék az ország legtermékenyebb vidékeit; hogy Severin bérczei és a Duna kőszirtei a nagy világgal való érintkezésünket meggátolják; hogy a szabadságról való idétlen képzetünk s törvényeink balmagyarázata a haladást lehetetlenné tegyék; hogy egy sovány esztendő gyászba boritsa a fél országot; hogy a népet terhelő adó évről-évre súlyosabbá váljék; hogy a haza szivét, Budát és Pestet álló hid soha ne kösse egybe; hogy a nemzeti szinház örökre meg legyen tagadva a nemzettől, melynek nyelvén kivül, igy szólván, semmi sem sajátja; hogy a gyáripar és kereskedés soha lábra ne kapjon; hogy a külföld előtt mindig ismeretlen legyen a magyar stb. stb.
Gróf Széchenyi István „Világ” czimű munkájának czímlapja.
Későbbi sikerdús működésének tehát a fennebbiekben nemcsak irányát jelzi, hanem még a részletek körvonalait is. Igéretet tesz nemzetének, hogy ő egész odaadással dolgozni fog, de attól is elvárja, hogy a saját javára szolgáló alkotásokban részt vesz, sőt a kormányban is bízik, hogy nem fogja megtagadni közreműködését. Hogy a kormány eddig a hátramaradt magyarságot a többi heterogen részszel egy egészbe olvasztani kivánta s hogy ily módon a magyarság megsemmisitésére törekedett, ezért szerinte a szemrehányást nem érdemli meg attól a nemzettől, mely önmagát tagadta meg, mely maskarába bújt, melynek képviselői alkalmatlannak álliták a magyar nyelvet közdolgok vitelére. A nép tudatlansága kényszeriti az uralkodót, hogy önkényúrrá váljék, a mint „gyermekeket sem engedhetni tűzbe vagy vizbe ugrani, s ha máskép nem lehet, hajoknál fogva kell őket viszszarántani a veszedelemből”. A műveletlenséggel együtt jár az elnyomatás. De ha a nemzet öntudatra ébred, ha erős elhatározással szellemileg és anyagilag meg akar újhodni: a kormánynak nem lesz érdeke őt a haladás útján föltartóztatni, miután a király hatalma és dicsősége nem a nép erőtlenségén és elkorcsosodásán alapul.
A teljes megújhodás szempontjából Széchenyi is szükségesnek tartja az alkotmány-reformokat, szükségesnek tartja, hogy a nemes ember is fizessen vámot, viselje a megyei s az országgyűlési kiadások terhét; ha – úgy mond – Dessewffy rábirja a nemességet emez engedményekre, meghajlik előtte; de az a különbség közte és ellenfele közt, hogy ő az emlitett reformokat az anyagi és közművelődési reformok következményeinek tekintvén, nem azokkal kezdi az átalakulás munkáját. A közjogi kérdésekkel éppen ezért nem foglalkozik sem a „Hitel”-ben, sem a „Világ”-ban. Időelőttinek tartja még akkor azoknak bolygatását s terméketlennek azt a politikát, melynek a megelőző hat országgyűlésen, több mint négy évtizeden át, egyik és pedig nem utolsó szószólója éppen Dessewffy József volt.
A gravaminális politikát űző ellenzéket ezzel a fölfogásával hozza ki sodrából. Wesselényi Miklós, – kihez gyermekkori barátság fűzi s ki dolgozótársa kivánt lenni az alkotások nagy munkájában, – e miatt hidegedik el tőle annyira, hogy lassankint teljesen szakit vele.
Dessewffynek a polemiában személyét sem kiméli Széchenyi. Szándékainak tisztaságát elismeri ugyan; bókokat is mond neki; de azért több helyen nemcsak tehetségét, tisztafejűségét, de mint vitatkozónak még jóhiszeműségét is kétségbe vonja. A személyes invectivák Dessewffyt elkeseritik, de azokat nem viszonozza. Fiai, – kikről Széchenyi a „Világ”-ban azt irja, hogy „hazánk számos serdülő fiai közt ten magzatid legszebb reménynyel töltik be honszerető lelkedet”, – utasitják vissza az apjok ellen emelt vádakat egy rövidke röpiratban,14 mely tartalmilag a mily gyönge, épp oly erős bizonyitéka a gyermeki gyöngéd szeretetnek.
Orosz József és Ponori Thewrewk József szintén egy vaskos kötetben birálják meg a „Világot”, a „Hitelt” és a „Lovakrul” irt röpiratot.15 Különösen az előbbi bő ismerettel, de az ő sajátságos szaggatott előadásában, – mely a censor számos törlése következtében még szaggatottabbá válik, annak ellenkezőjét igyekszik bebizonyitni, a mi Széchenyi alaptételét képezi, hogy t. i. „Magyarország mindenben hátra van”, s mind a kettő a Dessewffy ellen intézett támadásra felel, kellő tisztelettel ugyan Széchenyi személye iránt, de szőrszálhasogatással és annyira túlozva, hogy még egészséges humorát is kifogásolják, s annyira nem törődve a közvéleménynyel, hogy Orosz a „Világot” Széchenyi addig megjelent munkái közt a „leggyöngébbnek” nyilvánitja.
Széchenyi, a nélkül, hogy akár a Dessewffy fiúkkal, akár Oroszékkal szóba állna, folytatja a megkezdett munkát s újabb sikerekkel czáfolja meg ellenfeleit. Ezek első sorban az ő alkotásaira hivatkozva akarták bebizonyitani, hogy Magyarország nincs mindenben hátra. Hivatkoztak az Akadémiára, melyhez hasonló intézettel akkor még Németország sem dicsekedhetett; a kaszinóra, mely Ausztriában még akkor nem honosodott meg; a lóversenyekre, melyeknek czélszerű berendezéséről a hazánkban megfordult angolok is magasztalással nyilatkoztak. Úgyde ezzel nemcsak azt ismerték el, hogy Széchenyinek köszönhető, hogy a nemzet a haladás útján megindult, hanem hallgatólag azt is, hogy még sok a tenni való, mert a kaszinóval és lóversenynyel, sőt még az Akadémiával sem lehet talpra állitani az elsülyedt nemzetet. Az emlitett intézmények Széchenyi programmjában is csak jelző táblák, melyeknek az a rendeltetésök, hogy az erők concentratiójának tekervényes útját mutassák meg a nemzetnek.
Széchenyi különben is túlérzékeny kedélyére nyomasztólag hat, hogy az emberek, kikre szüksége van, hogy álmai megvalósuljanak, nem mutatnak hajlandóságot a boldogulás útjára lépni, melyet számukra kijelöl.
S hagyján, ha legalább az ideálok szolgálatában álló költőknek volna fogékonyságuk az ő szép álmai iránt. Úgyde az ellene folytatott polemia keserű ízét nem édesiti meg a költők lelkesitő szózata. Vörösmarty, Kisfaludy és Bajza félénk, alig hallható visszhangot adnak a jövő programmjára. Kezükben reszket a lant; nem mernek lelkesedni, mert hitüket nincs a ki megerősitse; remény és kétségbeesés közt hánykódva ma elragadtatással hirdetik, hogy „Él magyar, áll Buda még” s holnap a csüggedés hangján éneklik, hogy „multadban nincs öröm; jövődben nincs remény”. Maga Széchenyi tépelődik legtöbbet föllépésének következményei fölött. Vannak pillanatai, mint naplójegyzeteiből látható, midőn beteges izgatottságában elveszti minden reményét, szerencsétlennek érzi magát annyira, hogy életét is megutálja. Hogyne válnék hát kishitűvé a költő, midőn annak a férfiúnak is megrendül a jövőbe vetett bizalma, ki csak az imént mondta ki a tettekre buzditó, büszke jelszót, hogy „a jövendőnek urai vagyunk”.
Ha erőt is vesz azonban néha Széchenyin a resignatio; ha önbizalmát nem egyszer elveszteni látszik is, midőn például azt irja naplójába, hogy „törekvéseim Magyarország fölvirágzására a hiúság és hetvenkedés jeleinek. látszanak nekem s minden esetre haszontalanok; könyveim mélyen a kritika alattiak, sőt veszedelmesek; ó miért születtem én a magam és mások szerencsétlenségére”; vagy midőn olyan önvallomást tesz, hogy „azt hittem, a legokosabb vagyok s a legostobább voltam, magasra törekedtem s mélyen sülyedtem”; hogy „visszatekintve életemre, az ostobaságok és következetlenség lánczolatának látszik az nekem”, – mindez csak a beteges képzelődés és fölhevülés kifolyásának tekinthető, s a nyugalom óráiban hidegvérrel átgondolt és megérlelt eszmék erejétől, mint a köd a nap sugaraitól, a roncsolt idegek hallucinatiói csakhamar szétfoszlanak.
Első föllépésétől mindaddig, mig a szerencsétlen végzet a szereplés szinpadáról le nem sodorja, tetteivel soha el nem árulja, hogy bizalma saját eszméi iránt megrendült volna s éppen ebben rejlik a titka minden sikerének.