Ferdinánd, trónörökös.
E. Pönicke egykorú lipcsei kőnyomata után. A budapesti egyetemi könyvtár példányáról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A juliusi forradalom. Metternich védekezése a veszély ellen. A rendszeres munkálatok sürgetése. Az országgyűlés feladata. Nagy Pál, Ragályi Tamás, Bartal György s az ellenzék régi tagjai, Bezerédj István, Beőthy Ödön, Bäró Wesselényi Miklós. A főrendi ellenzék. A kormánypárt. A koronázási hitlevél s V. Ferdinánd megkoronáztatása. A hadüzenési felségjog s az ujonczok megajánlása. Az ujonczállítás reformja. Az ujonczozás Erdélyben. A concertatio. Az adó megszavazása. A nádor jelentése a rendszeres munkálatokról. Vallásügyi sérelmek. Elhatározzák, hogy a jövő országgyűlést Pesten tartják meg. Magyar nyelvű jegyzőkönyv; diaetai ujság; magyar izenetek. A magyar nyelvre vonatkozó törvény. Az Akadémia megalakulása. Az országgyűlés eredménye
Midőn a király szeptember 8-ikára ismét összehivja a rendeket, kissé megkésve bár, az előbbi országgyűlésnek tett igéretét váltja be. De ha igérete nem kötelezné is, a külpolitikai események kényszeritenék országgyűlés tartására.
A második párisi béke és a júliusi forradalom közti időszakot Európa országai közt az egyetlen Anglia használja föl korszerű reformok keresztülvitelére. A többi monarchicus országokban a hatalom minden gondja a legitimitas elvének megóvásában s ama forradalmi szellem legyőzésében összpontosul, mely alatt a legitimisták nem az államrend erőszakos megzavarását, hanem a népsouverainitas érvényesülését értették, Az uralkodói viszonynak olyatén felforgatása, hogy a felsőbbség és a törvény elvileg és állandóan az emberek alatt és nem felettük áll, a népakarat diadalra jutásával a hagyományos társadalmi rend fölbontása, – ez Stahl szerint a forradalom, melylyel a törvényes hatalom évtizedek óta hadi lábon áll.
A legitimitas elvén 1830-ban a júliusi forradalom üti az első rést, midőn a franczia nemzet X. Károlyt, illetőleg a dynastia idősebb ágát elűzvén a trónról, Lajos Fülöp orleansi herczeget ülteti abba, és pedig nem azért, mert ő a Bourbonok legközelebbi vérrokona, hanem mert neki úgy tetszik, mert polgár-király kell neki. Ez a tény forduló pontot képez Európa történetében. A politikai tényezők szerepet cserélnek s a legitim királyság, mely addig támadott, most egyszerre védelmi állásba helyezkedik.
Ausztria szintén kénytelen a védelem eszközeiről gondoskodni, hogy Olaszországot megfékezhesse s hogy a lengyel forradalom a galicziai határon át ne törjön.
A mint Metternich hirét veszi a párisi zavaroknak, Königswartot nyomban elhagyja s Bécsbe siet a császárhoz; Kolowratot pedig fölkéri, hogy szintén jöjjön a székvárosba, mert a politikai láthatáron oly sötét fellegek tornyosulnak, hogy a vihar bekövetkeztével mindenkinek ott kell lennie a maga helyén. Az események nem lepik meg s tisztán látja azoknak következményeit. Olaszországtól különösen fél, hogy nem fog ellentállni a forradalom kisértésének. A fenyegető veszély mikénti elháritására, esetleg megelőzésére nézve, még mielőtt a francziaországi dolgokról részletesen informálva lenne s mielőtt a császárral beszélne, ez utóbbival írásban közli véleményét s egyszeri levélváltás után teljes egyetértés jön köztük létre, miután eltalálja felséges urának gondolatát. A hatalmak, különösen a régi négyes szövetség összhangzó és erélyes föllépésében keresik mind a ketten a nyugalom helyreállitásának legfőbb biztositékát. S a kanczellár már Königswartról Bécsbe utaztában Karlsbadban találkozván gróf Nesselrode orosz alkanczellárral, ez Oroszország részéről nemcsak hogy helyesli a hatalmak egyöntetű föllépését, de nyomban meg is állapodnak a követendő alapelvben. Metternich egy papiroskára jegyzi föl megállapodásuk eredményét, mely szerint nem avatkoznak Francziaország belső perpatvarába, de viszont nem tűrik, hogy a franczia kormány támadást intézzen Európának akár anyagi érdekei, akár belső békéje ellen.1
Ez a „chiffon de Carlsbad” – a mint a diplomatia később elnevezte a Metternich által kiállitott iratkát2 – szabja meg a hatalmak politikájának irányát Francziaországgal szemben.
A francziák példája azonban ragadós. Belgium az oraniai házat detronizálja s még szerencsének kell tartaniok a legitimistáknak, hogy legalább a monarchiai elvvel nem szakit; Lengyelország szintén forradalomban tör ki s megmozdulnak Modena és Parma is.
Metternich mindezt előre látja. Több mint két évvel a júliusi forradalom előtt figyelmezteti a franczia kormányt, hogy habozásával, erélytelenségével és tapintatlanságával az oppositiót mind inkább és inkább fölbátoritja, s mivel figyelmeztetése nem használ, készen van rá, hogy X. Károly nem kerüli el sorsát, s hogy az ő bukásával a reactio alatt egész Európában meg fog rendülni a föld.
Oly tisztán áll előtte a jövő képe, hogy a júliusi forradalom még ki sem tört s ő már is megteszi a praeventiv védelmi intézkedéseket annak következményei ellen.
Július 28-ikán űzik el Francziaország trónjáról a Bourbonokat s a magyar országgyűlést már két héttel előbb vagyis július 15-ikén összehívják, hogy az esetleges zavarok leküzdése végett szükséges fegyveres erőt a kormány törvényes úton megszerezhesse, sőt az országgyűlés határnapját már az év elején kitűzik s éppen ezért 1830 január 6-ikán utasitja a felség a nádort, hogy az országbiróval és personalissal egyetértőleg kövessen el mindent, hogy a rendszeres munkálatok elkészitésével s egyéb teendőkkel megbizott országos deputatiók szeptember 8-ikára, a mikorra t. i. az országgyűlés össze fog hivatni, munkájukat fejezzék be.3
Úgyde a nádor ezt a kivánságot nem tartja teljesithetőnek. Május végénél előbb a munkálatok revisio alá nem bocsáthatók, ez pedig – bármennyire igyekszik is az országbiró és a személynök elnöklete alatt működő szűkebb bizottság – legalább két hónapot vesz igénybe; azután következik a végleges szövegezés a plenumban s a munkálatok leiratása. Ennélfogva a nádor azt ajánlja, hogy vagy október közepére vagy november elejére hivják össze az országgyűlést. Ha a felség mégis ragaszkodnék a szeptemberi terminushoz: az emlitett munka-programm annál kevésbé vihető keresztül, mert a főispánoknak megyéjükben kell tartózkodniok, hogy a követválasztó és utasitáskészitő gyűléseket vezessék s az országos bizottság többi tagjainak is haza kell menniök, hogy saját, a kormány részéről is kivánatos megválasztatásuk érdekében actiót fejthessenek ki.
Az operatumok sikeres előkészitése szempontjából a nádor – ellentétben az állam-értekezlet többségével – a munkálatok előzetes kinyomatására nagy súlyt fektet, mert így rögtön tárgyalás alá vehetők, különben pedig várni kell velük addig, mig a követek azokra vonatkozólag utasitásaikat megkapják; másrészről a mint 1805-, 1807-, 1811- és 1825-ben a főispánokkal előzetesen közölték az országgyűlés tárgyait, hogy tekintélyükkel és befolyásukkal azokra nézve ő felsége intentioinak megfelelő utasitásokat eszközöljenek ki: a nádor ugyanezt kéri a felségtől ezúttal is, a maga részéről első tárgyul jelölvén ki az úrbéri munkálatokat, másodikul a juridicumot, amazt azért, mert az előző országgyűlés is első helyre tette, ezt pedig azért, mert az igazságszolgáltatás igényel legtöbb javitást s ez: ügyre nézve nagyobb differentiák nem igen merülhetnek föl a korona és a rendek közt.4
Abban a kormány minden tagja egyetért a nádorral, hogy az államkormánynak ha valamikor, úgy most föltétlenül szüksége van a rendek jóakaratára, a mit semmivel sem biztosithat annyira magának, mint ha a nemzet régi óhajtásának megfelelőleg a rendszeres munkálatokat végre-valahára szőnyegre hozza. Úgyde mivel a nádor szerint a munkálatok november előtt nem végezhetők be, az országgyűlést pedig halogatni nem lehet: abban állapodnak meg, hogy az eredeti terminus mellett maradva, a munkálatok tárgyalását halasztják a legközelebbi országgyűlésre, úgy azonban, hogy ennek terminusát már a mostani királyi meghivóban jelezni fogják.
Az országgyűlést nemcsak a hadsereg kiegészitése végett kell mielőbb összehivni, hanem mivel Metternich a rendekkel egy fontos diplomatiai szerepet is el akar játszatni.
Abban a korban, midőn a monarchikai elvvel a forradalom szembeszállt, a Habsburg-dynastiának kézzelfogható bizonyitékot kellett szereznie arra nézve, hogy a forradalom szelleme az ő hű magyarjainak loyalitásán nem győzedelmeskedett, annyival is inkább, mert ezzel igazolhatta egyszersmind legfrappansabbul Európa előtt annak az úgynevezett Metternich-féle rendszernek erejét és politikai értékét, melynek nemcsak megteremtésében, de általánositásában is Ausztriának főrésze volt. Ebből a czélból határozzák el Bécsben, hogy Ferdinánd trónörököst az országgyűlés közreműködésével megkoronázzák.
A királyi meghivó a korona tulajdonképeni intentióit nem fejezi ki.
Ferdinánd, trónörökös.
E. Pönicke egykorú lipcsei kőnyomata után. A budapesti egyetemi könyvtár példányáról.
A trónörökös megkoronáztatását úgy tünteti fel, mintha az kizárólag a nemzetre lenne előnyös, pedig a dynastiának sokkal inkább érdekében áll az, mint a nemzetnek; a katonaság kiegészitéséről hasonlóképen, mint a nemzeti dicsőség követelményéről beszél, holott a törvényes hatalmat és a kiváltságokat egyaránt fenyegető forradalom teszi azt szükségessé. Úgyde éppen az érdekek közösségénél fogva az országgyűlés és a korona könnyen megértik egymást, még ha nem őszinték is egymással szemben. A júliusi forradalom egyik vezére, Thiers, proclamatiójában világosan kijelentette, hogy a respublica iszonyatos diversióknak tenné ki a francziákat, összeveszitné őket egész Európával, elégedjenek tehát meg azzal, hogy a szabadságszerető orleansi herczeget ültetik a reactionárius X. Károly helyébe. E szerint a forradalom magát a monarchikus elvet nem támadta ugyan meg, de Francziaország példájától annál inkább félteniök kellett Európa fejedelmeinek a legitimitas elvét, a hűbéri társadalomnak pedig kiváltságait.
A magyar országgyűlés, mely az ősi alkotmányt az imént azért sánczolta körül, mert a kormány ostromolta, most a kormánynyal együtt vonul vissza a sánczok mögé, hogy a democraticus eszmék behatolását meggátolja.
Azok, kik az előbbi országgyűlésen a legtüzesebben opponáltak, most szeliden viselik magukat s ha egyik-másik kérdésben sarkukra állnak is; lehetőleg tartózkodnak olyan jelenetek előidézésétől, melyek a békés hangulatot megzavarhatnák.
Még az ellenzék vezére, Nagy Pál is kibékül a kormánynyal s teljes bizodalommal fordul felé, sőt midőn az újonczajánlásról van szó, lelkes szavakban ajánlja egykori hiveinek, hogy hagyjanak fel ők is az oppositióval, melyet szükségtelennek tart azért, mert „a kormány most a törvényes úton halad és a legutolsó országgyűlés óta szigorúan ragaszkodik a törvényekhez”, károsnak meg azért, mert „ama polgári formákat, melyek századok óta a közboldogság alapjai, a vélemények özöne elmosni készül, most kell tehát ezen izolált országnak mindennemű erejét kifejtenie, hogy nemzeti létét, ősi alkotmányát a különböző elemek közt fenntarthassa”.
Ez a nyilatkozat a politikai közvéleményt a mily hiven kifejezi, épp oly frappansul bizonyitja egyszersmind annak gyökeres átalakulását. Következetlenséggel akár Nagy Pál, akár maga az ellenzék mégsem vádolható a miatt, mert magatartását a kormánynyal szemben megváltoztatja. Politikájának lényege marad a régi, csakhogy a mint 1825-ben a „közboldogság alapját képező intézmények” fenntartása végett harczra kél a kormánynyal, most ugyanebből a czélból egy időre fegyverszünetre lép vele. A rövidlátók, kik a külső jelenségek okait figyelmen kivül szokták hagyni, egykori dicsőitett vezérüket most gyanúba veszik, hogy árúba bocsátotta meggyőződését, pedig éppen elvei integritásának megóvása végett teszi meg azt a lépést, mely ennek a gyanunak alapját képezi.
Nagy Pál elveszitvén egykori híveinek bizalmát, szerepét az alsó táblán Ragályi Tamás veszi át; de az ő tüze is sokat veszitett erejéből. Opponál, mert egyrészről vérében van az ellenzékiség s mert másrészről a még mindig orvosolatlan tömérdek sérelemre való tekintettel alkotmányjogi szempontból szükségesnek tartja a kormány hatályos ellenőrzését; de neki sincs szándékában akadályokat görditeni a kormány ama törekvései elé, melyek az ő intentióinak is megfelelnek.
Ha Ragályi, ki nem csinál titkot ama meggyőződéséből, hogy a menynyiben a democratia a korszellem követelménye, Magyarország is előbb-utóbb kénytelen lesz annak deferálni, egész odaadással részt vesz a democratia elleni védelmi harczban: hogyne csatlakoznának hozzá azok, kik az ezredéves alkotmányt olyannak tartják, mely még a korszellemmel is daczolhat. De az ellenzék régi kipróbált erői, épp úgy mint új tagjai, szintén mérséklik hevöket, hogy a defensiva sikere meg ne hiusittassék.
A régiek közül, kik az 1825-iki országgyűlésen kiválóbb szerepet játszottak, ott vannak Balogh János Barsból, Deák Antal Zalából, Pázmándy Dénes Komáromból, Gyurcsányi Gábor Nógrádból, Komáromy István Abaújból, gróf Andrássy György Tornából, Almássy Lajos Szepesből. Hiányzik ellenben az öreg Máriássy, valamint gróf Dessewffy József, ki birtokainak rendezése miatt ebben az időben a közügyekkel nem foglalkozhatik oly mértékben, mint szeretné. Az ellenzéki hires triumvirátus harmadik tagja, gróf Vay Ábrahám, most a főrendi táblán foglal helyet, ennélfogva közvetlen befolyást az alsó táblai tanácskozások menetére nem gyakorol.
Az oppositiót, néhány kitünő régi tagjának elmaradásán kivül, különösen érzékeny veszteség éri az által, hogy többen kormányhivatalt vállalnak közülök. Igy nevezetesen Somssich Pongráczot alnádorrá, Szerencsy Istvánt a királyi tábla tagjává, Platthy Mihályt nádori itélőmesterré, Bartal Györgyöt mindjárt az 1825-iki országgyűlés befejeztével Majláth György mellé személynöki itélőmesterré, majd 1830-ban az országgyűlés megnyitása előtt udvari kanczelláriai előadóvá nevezik ki. A két utóbbi nemcsak ékesszólásával, de tollával is nagy szolgálatokat tett pártjának. A kormánynak anynyival inkább érdekében állt megnyerni őket a maga számára. Bartalnak már ezen az országgyűlésen is sok hasznát vette, a mennyiben a királyi propositiókat és a királyi válaszokat ő vele fogalmaztatta.
Bartal György.
Egykorú kőnyomat, báró Lütgendorf 1827-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 5511. számú példányáról.
Hogy a nádor s általában a kormány mily nagyra becsülte Bartal tehetségeit, mutatja az, hogy mikor áthelyezték a kanczelláriához s e miatt a rendszeres munkálatok előkészitésében többé nem vehetett részt, a nádor egyenesen bevallja, hogy ez a körülmény is egyik legfőbb akadálya annak, hogy a rendszeres munkálatok nem készülhetnek el idejében, miután – irja egyik fölterjesztésében – „az ő ismereteit, szorgalmát, de legfőképen tollát pótolni nem lehet”.5
Az ellenzék veszteségeit annyira-amennyire ellensúlyozza egy-két új acquisitio. A trencséni Borsiczky követtársa most Majthényi Antal táblabiró, ki Nemákot nemcsak hogy pótolja, hanem tehetségénél és buzgalmánál fogva, melylyel a tanácskozásokban részt vesz, el is feledteti. De különösen nagy nyereség az ellenzékre nézve Bezerédj István tolnamegyei és Beőthy Ödön biharmegyei követ. Az új államalapitás munkájában mind a ketten előkelő szerepet játszanak s midőn a munka eredményét betetőzik, önérzettel tekinthetnek arra a hatalmas új alkotmányra, melyhez ők is szorgalmasan hordták a köveket.
Bezerédj a cselekvés embere; a puszta negatio tettrevágyó lelkét nem elégiti ki. De határtalan emberszeretete és optimismusa oly magasra csigázzák vágyait, hogy mindig többre törekszik, mint a mennyit a tényleges viszonyok közt elérhet. Optimismusánál fogva a rosszat, a bajt, az akadályokat nem látja meg; a jót, a hasznost ellenben jelentőségén fölül méltatja: Kossuth azt mondta egyszer róla, hogy ha jégeső veri el zöldelő vetéseit, még ezt is jóra magyarázza, úgy okoskodván, hogy a jégeső a földet electricitassal tölti meg, a minél termékenyitőbb trágya nincs a világon. Emberszeretete pedig lelkesedéssel tölti el minden reform iránt, mely a közboldogság előmozditására szolgál. A jobbágyság fölszabaditása, a közteher-viselés elvének életbe léptetése, a halálbüntetés eltörlése képezik legfőbb eszményképeit s midőn tapasztalni kénytelen, hogy ezeknek megvalósitása egyelőre legyőzhetetlen akadályokba ütközik, azzal nyugtatja meg magát, hogy megköti az első örökváltsági szerződést jobbágyaival s lemond adó- kiváltságáról. A későbbi országgyűléseken ékesszólásának erejével, társadalmi téren példaadásával igyekszik terjeszteni eszméit, s habár mint országgyűlési és megyei szónok a „magyar Demosthenes” czimét érdemli ki, mint reformert pedig előbb Széchenyi, majd Kossuth, leghivebb munkatársuknak ismerik el: szónoki tehetségével és reformátori buzgalmával nem állnak arányban tényleges sikerei. Igen, mert – mint benső barátja és biografusa, Bartal György irja – a haladási kérdések nagy részében messze túl száguldozott azon mértéken, hol a kivihetőség tekintetéből saját pártja megállapodott, nem törődvén azzal, ha követőkre nem talált, csak hogy az elvnek híve maradhasson.
A mily kevéssé tekinthető pártembernek Bezerédj, épp oly hű képviselője az ellenzék álláspontjának, világnézetének Beőthy Ödön. A haladás követelményei elől ő sem zárkózik el; abban szintén hasonlit Bezerédjhez, hogy telve van emberszeretettel, a mit mutat az is; hogy katholikus létére nálánál buzgóbb pártfogójuk a papság részéről zaklatott protestánsoknak nincsen; de haladási vágyának korlátokat szab a régi keretekhez való conservativ ragaszkodása. A sérelmek orvoslásának sürgetésében épp oly kitartó, mint a mily éber a fölmerült kérdések alkotmányjogi oldalának vizsgálatában. S mert az oppositióval, ennek irányával teljesen azonositja magát, pártja sokkal több hasznát veszi neki, mint Bezerédjnek, ki túlzásaival nem egyszer zavarba hozza elvtársait. A szószéken aratott fényes diadalai, mindmegannyi győzelme annak a pártnak, melyhez tartozik, miután soha nem hirdet olyan elveket, melyeket pártja el nem ismerhetne a magáéinak. Kortársai közül még azok is elismerik pártjának tett kiváló szolgálatait, a kik különben nem rokonszenveznek vele s a kik elfogultságukban igazságtalan kritikusai.” A kis káplárt, a jérichói trombitást – olvassuk egy egykorú pamfletben – benne kiki első látásra megismerheti. Nagy nyereség sorainkban, nem ugyan észre, mert az kevés van neki, hanem gúnyja által, mely nála gazdagabb érben csörgedez, mint Arethusa forrása.”6
Wesselényi Miklós.
Barabás Miklós 1834-iki aquarellje után.
A művész tulajdonában levő eredetiről.
Ha az ellenzék Bezerédjt és Beőthyt nem tartaná is nagy nyereségnek magára nézve: a soraiban támadt hézagokat báró Wesselényi Miklós egymaga is betöltené.
A fiatal erdélyi mágnás már az 1825-iki országgyűlésen is részt vesz s mint egy fényes név örököse, mint Széchenyi benső barátja s mint az igazi gavallér mintaképe közkedveltségnek örvend; de hivatást nem érez még magában arra, hogy a hatalmas tőkét, melyet életviszonyaiban és sokoldalú tehetségében a sors rendelkezésére bocsátott, a forumon hazája javára értékesitse. Tapasztalatokat akar gyüjteni, mielőtt hozzá fogna nemzetével szemben kötelességei lerovásához. Széchenyivel kölcsönösen fölébresztik egymásban a kötelességérzetet; de barátjától, ki életkoránál fogva is több tapasztalattal bir nálánál, méltán megvárhatja, hogy jó példával menjen elő.
A Széchenyi első tettében nyilvánuló fajszeretet példája fölemelő hatással van rá s még inkább megérleli benne az elhatározást, hogy ez lesz az ő nyilvános életének előreláthatólag tekervényes utain is az iránytű, melyet hiven követni fog. Attól a percztől kezdve azonban, a mint az 1830-iki országgyűlés főrendi tábláján mint törvényhozó actióba lép, áthidalhatatlan ellentét mutatkozik közte és barátja közt a fajszeretet sugallta politika eszközeinek megválasztásában.
Széchenyinek sem ideje, sem kedve nincs az országgyűlésen nagyobb szerepet játszani. A mellett, hogy vállalatai elvonják őt a zöld asztaltól, hajlandóságot sem érez magában oda gyakrabban ellátogatni, a hol jóformán senki sem érti meg, még saját pártja sem s a hol ennélfogva a siker vajmi csekély kilátásával rábeszéléssel kellene töltenie idejét. A kapaczitálás szempontjából sokkal hálásabbnak tartja tényekkel állni elő s mert meg van arról győződve, hogy vállalatainak fölvirágoztatása biztositja elveinek diadalát, ez és nem a sérelmi politika cultusa viszi előbbre a haladás ügyét minden idejét ebben összpontositja.
Annál nagyobb buzgalommal elegyedik bele Wesselényi az országgyűlési harczokba. A viszonyok nem kedveznek ugyan a hevesebb oppositiónak; de ő azért talál magának elég alkalmat, hogy megmutassa, menynyire ragaszkodik az ellenzék régi hagyományaihoz. Sem heves vérén nem képes uralkodni, sem ama reminiscentiák alól nem képes magát emancipálni, melyek atyja oldala mellett, a megyei légkörben eltöltött kora ifjuságához fűződnek: ennélfogva midőn az ellenzék hagyományait kultiválja, mindenre inkább van gondja, semhogy a politikai eszélyesség által megszabott korlátokat át ne lépje. E miatt a nádorral is meggyűlik a baja s különösen az ujonczozás kérdésében tartott beszéde miatt az elnöki székből sértő módon utasitják rendre, szemére hányván, hogy mint erdélyi mágnásnak, helye sincs a magyar országgyűlésen. Összeütközése a hatalom képviselőjével csak fokozza népszerűségét, melyet a sérelmi politika ékesszóló tolmácsolásával már előbb, megszerzett magának. De a mint ily módon csakhamar vezérévé válik az alsótáblai ellenzéknek: barátjával – a nélkül, hogy egymás iránt érzett őszinte vonzalmuk még ekkor veszitene melegségéből – politikai téren nem haladhat többé egy úton.
Az ellenzéki főrendek, igy nevezetesen gróf Illéshazy István, báró Mednyánszky Alajos, gróf Károlyi Lajos, gróf Batthyány Fülöp vasmegyei örökös főispán stb., Széchenyivel tartanak s oppositiójuk főképen abban nyilvánul, hogy nem szavaznak mindenben a kormány szája ize szerint. Egy kérdésben mégis teljesen egyetértenek Wesselényivel is. A nemzeti nyelv jogainak visszaszerzése ő nekik szintén legfőbb törekvésüket képezi s e czélból legtöbben és legtöbbször magyarul beszélnek. Az ő buzgalmuknak köszönhető, hogy mikor a concertatióra kerül a sor, vagyis az országgyűlés végén, a főrendek közül már tizenöten használják a tanácskozás folyamán a nemzeti nyelvet.
Az emlitettek közül gróf Károlyi Lajost, daczára annak, hogy határozott rokonszenvet árul el az ellenzéki politika iránt, a nádor különösen kedveli. Midőn az év elején az ungi főispáni és a csongrádi administratori állások betöltéséről van szó s e tekintetben a nádort véleményadásra szólitják föl, ez Ungba Lányi Imrét ajánlja, miután az emlitett megye, határszéli fekvése, lakosságának különféle vallása, a vallásfelekezetek közti feszültség; a nagyszámú nemesség alacsony műveltsége s a megyei hivatalokra alkalmas egyének csekély száma miatt azok közé a megyék közé tartozik, melyeknek tevékeny s az administratióban jártas főispánra van szükségük; de ugyanekkor Lányi mellett kiemeli gróf Károlyi Lajost, ki gondolkodás módjánál és képességéinél fogva Csongrád, sőt még egy más megye adtrimistratiójával is teljes nyugodtsággal megbizható lenne. Habár a köztanácskozásokban – irja a nádor – nincs még kellő jártassága s gyakorlatilag a megyei közigazgatást sem ismeri még eléggé: mindamellett bizton várható, hogy mindezt csakhamar megszerzi magának s jó modorával olyan munkatársakra tesz szert, kik őt támogatni fogják.7
Az ellentétek a kormánypárt és az ellenzék közt úgy a főrendi, mint az alsó táblán, mint emlitők, a viszonyok következtében annyira elsimulnak; hogy hevesebben egyszer sem mérik össze fegyvereiket, s ennélfogva a kormánypárt különösebb szolgálatokat, még ha akarna, sem tehetne az udvarnak.
A főrendi táblán a gróf Brunswick halála után országbiróvá előléptetett gróf Cziráky Antal nemcsak hivatalánál, de politikai multjánál s tudományánál fogva is nagy tekintélynek örvend a kormány hiveinek táborában s tekintélye annál inkább növekszik, minél inkább elhalmozza őt az udvar kegyével. Az országgyűlés kezdetén, a trónörökös megkoronáztatása alkalmával ő részesül elvtársai közt a legnagyobb kitüntetésben, a mennyiben a Szent-István-rend nagy keresztjével diszitik föl. Különösen nagy hasznát veszi a kormány rendkivül gazdag és alapos közjogi ismereteinek. Abban a korban, midőn mindent közjogi szempontból itélnek meg az emberek s midőn nap-nap mellett újabb és újabb közjogi controversiák merülnek föl: megbecsülhetetlen egy olyan tudós férfiú, ki szaktanulmányai alapján még a legnehezebb problemára nézve is útba tudja a kormányt igazitani s ezzel fegyvert ad a kezébe, melylyel ellenfeleit legyőzheti.
Az alsó táblán a kormány nélkülözni kénytelen az előző országgyűlés tagjai közül Jordánszky kanonokot és Péchy Imre pestmegyei követet. Az utóbbit Szentkirályi László septemvir váltja föl. Új és pedig kiváló erőt nyer ellenben Lonovics Józsefben, az egri főkáptalan egyik követében és báró Vay Miklósban.
Amaz első sorban a clerus, illetőleg a római katholikus egyhaz érdekeit képviseli ugyan, de támogatására számithat a kormány is, annyival inkább, mert a kormánytól nem kell féltenie a clerus érdekeit. Már ezen az országgyűlésen alkalma nyilik rá, hogy fényes elmebeli és szónoki tehetségét bemutassa, habár első nyilvános föllépése nem szerencsés, sok ellenséget csinál magának vele.
Báró Vay Miklós, – kit mint első alispánt gróf Schmidegg Ferencz helyett küld föl az országgyűlésre Zemplénmegye, – Cziráky Antallal azt az elvet vallja, hogy a király leirataiból mindig ki kell szemelni azt, a mit abban jónak tartunk, rosszat pedig ne fogjunk rá soha. Ezt azonban nem szolgalelkűsége sugallja neki, hanem az a meggyőződése, melyhez hosszú életpályáján mindig következetes marad, hogy a király és a nemzet közti egyetértés a nyugodt és biztos államfejlődés alapföltétele, ennélfogva az alkotmány két tényezője közt nem az ellentéteket, hanem az érintkezési pontokat kell keresnie minden jó hazafinak. Az igaz, hogy politikai maximájának érvényesitésében mindjárt az első alkalommal sem tud teljesen tárgyilagos lenni s midőn az ujonczajánlás kérdésében követtársával, Szirmay Antallal szemben a kormány álláspontjára helyezkedik, küldői nem neki, hanem Szirmaynak adnak igazat; de elfogultságát és egyoldalúságát, melyet a politikában nem egyszer tanusit, ellensúlyozza őszintesége, melylyel életének későbbi szakában, valahányszor kenyértörésre kerül a sor, a nemzet jogai mellett az udvarral szemben síkra száll.
A kormány politikájának legilletékesebb képviselője azonban az alsó táblán Majláth Antal, személynök, ki iránt a felség épp az országgyűlés megnyitása előtt fejezte ki ismét bizalmát azzal, hogy belső titkos tanácsossá nevezte ki. A bizalmat méltán megérdemelte a korona részéről, miután az előző országgyűlésen a legkényesebb viszonyok közt számos tanújelét adta tapintatának és a tanácskozások vezetésében kiváló ügyességének.
Ezúttal könnyebb szerep várakozott rá, miután az ellenzéknek, mint emlitők, elhatározott szándéka volt lehetőleg kerülni az összeütközést a kormánynyal.
A békülékeny hangulatot sem a királyi meghivóval tartalmukra nézve jórészben megegyező királyi propositiók, sem a felségnek a szeptember 14-iki űlésen a királyi propositiók átadásakor tartott beszéde nem zavarják meg, sőt ez utóbbinak egy pontja közlelkesedést idéz elő, a melyben t. i, a felség igéretet tesz a rendeknek, hogy „a megkoronázandó trónörökös a nemzet szabadságának és ősi alkotmányának hű őre és védelmezője leend.”
A kormány intentiójának megfelelőleg a rendek mindenekelőtt a trónörökös megkoronáztatására vonatkozó első ponttal végeznek, hogy a koronázás mielőbb megtörténhessék.
Közjogi actusról lévén szó, természetesen vita nélkül nem intézhető az el. A kormánynak az alkotmánynyal szemben tanusított magatartása, az alkotmányon ejtett s részben még mindig orvosolatlan sérelmek, a közjogi kérdésék iránt rendkivül fogékonynyá, egyszersmind óvatossá teszik a rendeket s óvatosságukban nem egyszer mesterségesen idéznek elő controversiákat még akkor is, a mikor távol áll tőlök a szándék a harmóniát megzavarni.
Most is aggályok merülnek fel köztük a tekintetben, hogy a királyi előadások egy kifejezését úgy lehet érteni, mintha a hitlevélnek a körülmények szerint való megváltoztatása nem állna a nemzet jogában.
Midőn az állam-értekezlet megállapitja a királyi meghivó és a propositiók szövegét: a kisebbség, élén a nádorral, azoknak több pontja ellen kifogást tesz s hogy a felelősséget elháritsa magától, különvéleményét egy memorandumban közli egyszersmind a felséggel. Igy nevezetesen nem helyesli a nádor, hogy a felség az operatumok kinyomatásáról már a királyi meghivóban emlitést tesz, mert a meghivó a megyékhez küldetik, a kinyomatás iránti intézkedés pedig az országgyűlés és nem a megyék hatáskörébe tartozik; továbbá, hogy a sérelmekre nézve resolutio kiadását igén, mert ha, a mint előre látható, igéretét nem váltja be, ez a kedélyekre nyomasztólag fog hatni; azután, hogy a propositiók közé fölveszi az adó ügyét is, mert ez eddig csak akkor történt, ha az adót emelni akarták s így előreláthatólag ebből heves viták fognak kifejlődni.
Különösen nyugtalankodik azonban a nádor a miatt, hogy az alkotmányos gyakorlat ellenére a koronázási diploma és esküforma a királyi propositiókban terjesztetik a rendek elé.8
Reviczky kanczellár, hogy eloszlassa a nádor aggodalmait, sajátkezűleg irt levelében, egy csomó praecedensre hivatkozva, azt igyekszik bebizonyitni, hogy az előre elkészitett diplomát a rendek vita tárgyává nem szokták tenni s hogy a Ferencz koronázási diplomáját minden akadékoskodás nélkül el fogják fogadni; leveléhez a koronázásra vonatkozó instructiókról egy kimutatást mellékel egyszersmind, melyből kitűnik, hogy a megyék többsége az 1792-iki koronázási diploma ellen nem tesz kifogást.9
Úgyde éppen ez a kimutatás. – melyre különben a nádornak nem nagy szüksége van, miután, mint mindig, most is elkészitteti a maga számára az összes instructiók kivonatait,10 – valamint a csakhamar bekövetkező események igazolják a nádor fölfogását. A követek közül számosan, instructióikhoz tartva magukat, concret inditványt tesznek a hitlevél megváltoztatására, illetőleg bővitésére, hogy ily módon bebizonyitsák, hogy a nemzetnek ehhez joga van, melyet esetről esetre gyakorolnia is szükséges. Szóba hozzák nevezetesen az előző országgyűlés által fölterjesztett sérelmek közül csaknem mindegyiket. A főrendek azonban, de különösen gróf Cziráky Antal, kinek tekintélyét közjogi kérdésekben még ellenfelei is készséggel elismerik, fölvilágositván az alsó tábla ellenzékét, hogy a sérelmek és alkotmány-biztositékok részletezése a hitlevélben a mily szokatlan; épp oly fölösleges, nehány üzenetváltás után a királyi propositiók első pontjára a válasz elkészül.
Feliratukban reményüket fejezik ki a rendek az iránt, hogy a trónörökös az ősi alkotmány hű őre és védelmezője leend, kinyilatkoztatják egyszersmind, hogy az 1792-diki hitlevélben „ezúttal” (hac vice) megnyugosznak ugyan, de a királyi propositiók „megállapitott” kifejezését oly értelemben, mintha a koronázási hitlevél az országgyűlés által megváltoztatható és bővithető ne lenne, nem fogadhatják el.
Hogy a hitlevélnek és a koronázási eskünek elég tétessék, kivánják, hogy az országtól elszakitott, de már visszafoglalt részek még a koronázás előtt kapcsoltassanak vissza.
A mit itt a kerületi űlések az esküre nézve ki akarnak emelni, hogy t. i. ha valamikor, most különösen szükséges, hogy a nép a koronázási esküt sértetlennek lássa, a personalis kivánságára az országos űlés kihagyja, elismervén, hogy ildomtalanság lenne az eskű szentségére figyelmeztetni a felséget; valamint kihagyja azt is, a minek kivihetetlenségét a főrendek hangsúlyozzák, hogy t. i. az elszakitott részek még a koronázás előtt viszszakapcsoltassanak, megelégedvén azzal, hogy e tekintetben a koronázás előtt csak igéretet tegyen a felség.
Azt azonban egyértelműleg kérik a rendek a felségtől, a mit egyik-másik követ a hitlevélbe akart iktatni, hogy t. i. a megkoronazandó király, a mint az ország kormányzását átveszi, hat hónap alatt hivja össze az országgyűlést, ha pedig a kormányzat valamely ágát még a király életében átvenné, ez a rendek hozzájárulásáva1 történjék; továbbá, hogy a felség az ország régi óhajtásának engedve, legalább egyrészét az esztendőnek hű magyarjai közt töltse, a megkoronázandó király pedig a törvény értelmében állandóan itt lakjék.
I. Ferencz megáldja fiát, a megkoronázandó Ferdinándot.
Wolf F. egykorú kőnyomata, Höchle rajza után.
Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.
A szeptember 24-ikén fölterjesztett feliratra a királyi válasz még ugyanaz nap leérkezik.
E szerint a koronázandó király, megkoronáztatása előtt, a hitlevelet abban a formában, melyben az ország rendei maguk is megnyugosznak ki fogja adni, az esküt pedig abban a formában, melyben ő felsége tette le, teendi le ő is. A rendek többi kivánságát is teljesitni fogja s még azt is megigéri, hogy fia minden alkalmat örömmel fog megragadni, hogy jövendőre, a mennyire lehet, gyakrabban s több ideig lehessen hűséges magyarjai közt.
A megnyugtató királyi válasz leérkezte után negyed napra már V. Ferdinándot megkoronázzák, s az új király legelső áldozatát a humanismus és a nemzetiség oltárán mutatja be, a mennyiben a neki adott koronázási ajándék egy részét az az évi szűk termés miatt a jövő tavaszra netalán inségre jutható adózó nép fölsegélésére, más részét pedig a magyar tudós társaság pénzalapja gyarapitására ajánja fel.
Az országgyűlés másik főtárgyára, az ujonczajánlásra nézve, mely a királyi propositiók harmadik pontját képezi, az alsó tábla tagjai három pártra oszlanak. Az egyik az ujonczajánlásba addig nem akar ereszkedni, mig a felségnek az 1826-iki előleges sérelmekre és kivánalmakra adandó kedvező válasza le nem érkezik. A másik – Nagy Pállal élén – az ujonczot föltétlenűl hajlandó megajánlani, fölöslegesnek tartván a felség részéről amaz okok felderitését, melyek az ujonczajánlást szükségessé teszik. Mindezekkel szemben a többség azt kivánja, hogy a mennyiben a fegyverkezés okai tisztán nem láthatók: a korona az ujonczajánlásra vonatkozó propositióját kellőképen indokolja meg, annyival is inkább, mivel az, hogy az idegen országokban a nép zendülésben van, nem ok a fegyverkezésre, mert hiszen azoktól a népektől, melyek belső ügyeikkel vannak elfoglalva, Magyarországnak nincs mit tartania, a közvélemény elnyomására pedig csekély védelem a kötéllel fogott ujoncz, sőt ha a democratia ellen kell harczolni, akkor veszedelmes éppen a democraticus elemek kezébe fegyvert adni.
Azzal hogy az ujonczajánlást attól teszik függővé, hogy a kormány földeritse, mi czélból és mennyi ujonczra van szüksége, tulajdonképpen a hadüzenési felségjogot reclamálják az országgyűlés számára.
V. Ferdinánd a pozsonyi királydombon.
Weber Henrik egykorú festménye a magyar történelmi képcsarnokban.
A modern alkotmányos államokban több példa van rá, hogy a kormány a parlament előleges hozzájárulása nélkül gyakorolja a hadüzenés felségjogát. A perzsa háborút 1857-ben az angol kormány nemcsak hogy megüzente, megkezdte, de be is fejezte a nélkül, hogy minderről értesitette volna a parlamentet; nagymérvű fegyverkezéseket hajtott végre a nélkül, hogy kikérte volna erre nézve a parlament beleegyezését. S a nép képviselői, – kiknek pedig jogukban állt volna az alkotmány szerint megkövetelni a kormánytól, hogy a már meginditott háború költségeire s a Mutiny Act megújitására beleegyezésüket kérje ki, – a kormány kötelességmulasztását nem vették zokon, mert tudták és érezték, hogy az ország érdekei ama háború által nemcsak hogy veszélyeztetve nincsenek, de sőt előmozdittatnak.
Nálunk egyrészről a bizalmatlanság az uralkodó és nemzet közt, másrészről az alkotmánybiztositékok tökéletlensége s a parlamentarizmus és a miniszteri felelősség hiánya, – szükségképen körültekintőbbé teszi a rendeket ama felségjoggal szemben, melylyel a hatalom részéről a legsúlyosabb, legkevésbé jóvátehető visszaélések követhetők el. Erkölcsi és positiv jogi garantiák hiányában nem merik ezúttal sem, amikor pedig a viszonyok elég világosan mutatják, hogy a fegyverkezést a korona és nemzet közös érdekei teszik szükségessé, a kormány rendelkezésére bocsátani a katonai erőt, mielőtt felvilágositást nem nyernek arra nézve, miért kell esetleg véráldozatot hozniok. S engedékenységüket, melyet a hitlevél kérdésében tanusitottak, a felség azzal viszonozza, hogy most meg ő teljesiti az országgyűlés, illetőleg – amennyiben a főrendek ebben a kérdésben is királyibbak magánál a királynál – az alsó tábla kivánságát.
V. Ferdinánd megkoronáztatása.
Egykorú fametszet után.
Ugyanonnan.
Az október 23-iki elegyes ülésben a nádor azzal a kijelentéssel lepi meg a rendeket, hogy a felség az újonczállitás szükséges voltát gróf Gyulay Ignácz horvát bán és a hadi főtanács elnöke útján egy e végre rendelendő országos küldöttség előtt kész fölfedezni. Mire a küldöttséget azonnal meg is alakitják. Tagjai közt ott van gróf Cziráky Antal országbiró is, egyike azoknak, kik még az imént a legridegebben visszautasitották az alsó tábla ama postulatumát, melyet most a felség önszántából teljesitni kész.
Midőn a felség Gyulayt kiküldi, nemcsak az általa teendő declaratio szövegét adja a kezébe, hanem ezenkivűl egy október 22-ikén kelt sajátkezű iratában instructiókkal is ellátja. Arra az esetre ugyanis, ha a megállapitott nyilatkozat után a rendek az ezredek létszámáról, teljes kiegészitéséről is felvilágositást kérnének, utasitja Gyulayt, hogy előbb teljes nyomatékkal hangsúlyozza, hogy ilyen irányú felvilágositásra nincs semmi szükség, miután a felség ezúttal nem a hadsereg teljes kiegészitését kivánja, hanem csak hadi segélyért fordul a nemzethez. De ha ezzel a küldöttséget nem lenne képes megnyugtatni: akkor a részletek mellőzésével közölje vele, hogy, mivel a magyar ezredek legénységének létszáma augusztus végén 49,523, az 1802: I. t.-czikkben megállapitott 64,000 létszámból 14,477 hiányzik, s ez a szám a félrokkantakkal, továbbá azokkal, kik legközelébb már ilyenek lesznek s a kik elbocsátandók, megkétszereződik, úgy hogy a hadsereg béke-létszámának biztositása végett, a melylyel azonban még a béke nem lesz fenntartható, 30,000 újoncz állitására haladéktalanúl szükség van; ha pedig a legközelebbi országgyűlésig hadi lábra kellene állitani a csapatokat, az e czélból jelenleg kért 20,000 ember nem is lesz elegendő.11
A hadi főtanács elnöke megjelenvén a küldöttség előtt, nem szükséges részletes adatokkal igazolnia a közismeretű tényt, hogy még a legszelidebb nép által lakott országokban is forrongás észlelhető. Midőn tehát ezt egyszerűen jelzi, nyomban megnyugtatja egyszersmind a küldöttséget, hogy ő felsége a kincstár érdekeinek szem előtt tartásával, csak a kikerülhetetlen szükség pótlásáról kiván gondoskodni s legfőbb törekvése a békét fenntartani, támadó háborúra pedig nem gondol. Éppen ezért gróf Gyulay a felség nevében nem kiván több újonczot, mint a mennyit 1796-ban önként ajánlottak meg az ország rendei vagyis 50,000-et, s ezt is oly módon, hogy az újonczok nagyobb része az ezredek létszámának szaporitása czéljából mulhatatlanúl bevonúlna, a kisebb része ellenben csak akkor állittatnék elő, ha a jövő országgyűlésig a nagyobb szükség úgy hozná magával.12
A hadi főtanács elnökének informatiója után a rendek, – hogy annál világosabban documentálják az országgyűlés korlátlan ujonczmegszavazási jogát – 30,000 helyett csak 28,000 ujonczot ajánlanak ugyan meg; de szükség esetére a kért 20,000 ujonczot is rendelkezésére bocsátják a kormánynak.
Az érdekközösség szülte összhangot a korona és a nemzet közt Napoleon hadjárata óta nem fejezték ki egyszer sem olyan lelkesen az ország rendei, mint ez alkalommal. Áradozó szavakban fogadkoznak, hogy nem engedik magukat túlszárnyaltatni őseik által, kik Mária Terézia alatt a monarchiát mentették meg, kijelentik egyszersmind, hogy „legjobb királyukkal a szeretet és hűség által feloldhatatlanúl egybeköttetvén, a nyolcz század óta boldogitó alkotmány oltalma alatt, félelem nélkül, nyugodtan tekintik a fegyverekben és a véleményekben rejlő veszélyeket.
Az ujonczajánlás föltételeinek megállapitásában mindenekfelett irányadó a rendekre nézve a magyar katonaság nemzeti jellegének helyreállitása, s a mi ebből természetszerűleg következik, harczképességének. Törvényjavaslatukban tehát kikötik, hogy a magyar seregben a fő- és altisztek magyarok legyenek; hogy a magyar ezredekbe csak magyar ezredekből vétessenek fel tisztek; hogy a hadi érdemek nemeslevelekkel és jószágok adományozásával jutalmaztassanak.
Ragályi, de különösen Takáts Gáspár, pozsonymegyei követ, lelkes szavakban hirdetik, hogy a magyart az isten is katonának teremtette, de addig nem katonáskodik szivesen, mig az emlitett föltételek nem teljesíttetnek, sőt míg a vezényszó is magyar nem lesz. Hogy ez által az önálló magyar hadsereg eszméje jutna közelébb a megvalósulás stadiumához, erre sem ők, sem mások nem gondolnak; mert ha gondolnának – rá, bizonyára nem erőltetnék a dolgot. A hadsereg önállósitása, illetőleg szétválasztása, oly óriási költségbe kerülne, hogy ez a reform a nemesi privilegiumok feláldozását vonná szükségképen maga után. Ehhez pedig még ekkor senki sem hajlandó segédkezet nyujtani. Az önálló hadsereg szervezése, illetőleg előkészitése annyira nincs szándékukban még azoknak sem, a kik a hadügy nemzeti szellemben való átalakitását sürgetik, hogy éppen ezek fektetnek legnagyobb súlyt az insurrectióra s az insurgensek kellő katonai kiképeztetésére, ez által vélvén elejét vehetni a rendi kiváltságokat fenyegető nagyobb szabású hadügyi reformnak.
Az ujonczajánlással kapcsolatban a rendek, a katonáskodás terhének arányosabb megosztása végett, az 1828-iki adatok alapján új kulcsot dolgoznak ki, mely szerint az ország 4.221,551 férfi-lakosából legtöbb ujoncz esik a megyék közűl Bács- és Pestmegyére, amarra 2097, erre 2074, s a legkevesebb Túrócz- és Tornamegyére, amarra 204, erre 120;13 elkészitik továbbá az ujonczállitási szabályzatot, s ennek keretében Nagy Pál kezdeményezésére egy humanitárius, de végső következményében hadügyi szempontból is nagy jelentőségű ujitást léptetnek életbe.
A katonaságot eddig részint ujonczállitás, részint verbunk által egészitették ki. Az ujonczállitást az országgyűlés rendelte el, a verbunkhoz ellenben az országgyűlés hozzájárulása nem kivántatott meg; amaz csak a nem nemesekre terjedt ki, verbunk utján ellenben a nemes embert is be lehetett sorozni katonának. De a hadsereg kiegészitésének két módja közt a tekintetben semmi különbség sem volt, hogy a katonát a közmondás szerint mind a kettőnél kötéllel fogták.
Az ujonczállitás az egész törvényhatóság területén ugyanazon napon tartatott és pedig tél idején, a mikor a katonáskodásra alkalmas egyének otthon tartózkodtak. Hogy meg ne szökjenek hazulról, a szolgabiró a községi biráknak titoktartás mellett hagyta meg, hogy egy bizonyos meghatározott napra fogdossák össze falujokban a katonának való legényeket s vigyék őket be az ujonczozás helyére. Ily módon bő alkalmuk nyilt a biráknak kitölteni boszújokat azokon a legényeken, kikkel valaha bajuk volt, s viszont pártfogásuk alá venni azokat, kik részint atyafiságban, részint barátságban voltak velök vagy akik megvesztegették őket.
A verbunk, – mely országos vásárok, búcsúk alkalmával ment végbe és pedig szintén többnyire télen, – hasonlóképen tömérdek visszaélés kútforrása volt. A jobbmódúak és értelmesebbek a toborzó piaczot elkerülték, s igy az újonczok többnyire a szegények, ügyefogyottak és rossz erkölcsűek közűl kerültek ki, s ezek is csakhamar megbánták, hogy ittas fővel, a verbunkos káplár csábitására hallgatva, szabadságukat a brutális katonai fegyelemmel cserélték föl, s közűlök számosan vagy öngyilkosság által szabadultak meg a nyomorúságos élettől, vagy pedig véres boszút álltak azokon, kik elcsábitották őket.
Az ily módon összeállitott magyar ezredek természetesen sokat veszitettek értékükből. Az osztrák hadsereg csapatai közt – olvassuk egy idegen, de különben a magyarok iránt rosszakarattal nem viseltető irónak Magyarországról készitett tanulmányában – a magyar ezredekben fordul elő a legtöbb lopás; ezen ezredek katonái a háborúban tanusitott gyávaságuk, kegyetlenségük és rablási vágyuk által váltak hirhedtekké; hogy meg ne szaladjanak az ellenség elől, ágyúkat vagy német ezredeket kell állitni a hátuk mögé, s ha egyszer megfutottak, nem fordulnak többé vissza.14 Az idegen irónak ez a kritikája bármily túlzott is: annyi igazság mégis van benne, hogy a nép söpredékéből kötéllel fogott katona hivatását kedvvel nem tölthette be, annyival kevésbé, mert tisztjei nem is bántak vele emberségesen.
Az új szabályzat a katonafogdosás megszüntetésével az ujonczozásnál a sorshúzást lépteti életbe oly módon, hogy a törvényhatósági tisztviselők a katonáskodásra alkalmas legényeket községenkint összeirván ezeket sorshúzás által megállapitott sorrendben vizsgáltatják meg orvosilag, s a sorshúzást mindaddig folytatják, mig a községből annyi ujoncz nem kerül ki, a mennyi az illető községre kivettetett. Ott azonban, a hol a sorshúzást a törvényhatóságok nem találnák czélszerűnek, az ujonczállitás máskép is történhet ugyan, de a besorozandó ujonczok mindenesetre a tisztviselők és községi előljárók által, a földesurak közreműködésével szemelendők ki.
A mily humánus a törvényhozás, midőn ilyeténképpen az ujonczozás régi módját megváltoztatja, épp oly méltányos a hadmentesség eseteinek meghatározásában. Bertha Sándor, – ki mint ablegatus absentium vett részt az országgyűlésen s ki később annak naplóját is közzé tette, – mint egyik legilletékesebb kritikus méltán jegyzi meg, hogy azokat, kik emberileg buzgólkodtak a katonafogdosás megszüntetésében, áldani fogja az utókor.15
A magyar országgyűlésnek az ujonczozásra vonatkozó reformja Erdélyben is visszhangot kelt. Itt a completatio vagyis a hadsereg rendszeres kipótlása volt eddig divatban, és pedig oly módon, hogy a törvényhatóságok főtisztjei a kormányszék titkos parancsára fogdostatták össze karácsony éjjelén a katonának való legényeket. Igaz, hogy ezt a brutális rendszert csak az 1847/8: XX. és XXI. t.-czikk szünteti meg, s ezek a törvények sem hajtatnak végre; de Wesselényi, a mint az 1830-iki országgyűlésről haza utazik, meginditja az ellen az agitatiót, sőt hogy a király figyelmét felhivja a tarthatatlan rendszerre, a hatóságnak ellenszegülve, saját jobbágyainak besoroztatását meggátolja. „Hogy egyet is elfogjanak katonának embereim közül – irja Péchy István középszolnokmegyei alispánnak, – nem azért nem engedem meg, mintha törvényes tartozásuk terhe alól mások megterhelésével ki akarnám venni őket, sem a törvényes parancsok iránti engedetlenségből, hanem, hogy lássa ő felsége, hogy tanácsosai törvénytelen úton járnak. Hogy szegény parasztjaim, – kiknek véres verejtéke táplál, kik minden közterhet helyettem visznek, törvény parancsából fizetnek, vérüket adják, – még olyannal is terheltessenek, amire szükség nincs, amivel nem tartoznak; hogy csendesen nézzem, ily ok és helyes tartozás nélkül miként zavarják meg jámbor csendességüket, hogy hurczolják el fiaikat, a vérség szent köteleit elszaggatva karjaik közül, s ezen bünteleneknek lássam azon karjaikat, mint gonosztevőknek vagy martyroknak hátukra kötözve, melyeknek ereje a mi táplálásunkra, a közterhek viselésére s a haza oltalmára vagyon elszánva, – nem, barátom, ezt nem tehetem”.16
Wesselényi agitatiójának az az eredménye, hogy 1831 elején Kolozs és Közép-Szolnok megyék, majd ezeknek a példájára számos más törvényhatóság, az 1751: V. t.-czikkre támaszkodva, mely szerint a hadi segélyt az országgyűlés szavazza meg; tisztviselőiknek egyenesen megtiltják az embertelen katonafogdosást. Ennélfogva a kormány az ujonczállitás addig divatban volt módját nem meri alkalmazni, az országgyűléstől meg hadi segélyt nem akar kérni, s igy Erdély másfél évtizeden át egy szál ujonczot sem ád.
Az ujonczajánlás a magyar országgyűlés részéről megtörténvén, az erre vonatkozó, két nap alatt leérkezett királyi válasz a rendeket nem elégiti ki. Az 1792: IX. és 1807: I. t.-czikkben megállapitott föltételek mellett az ajánlást a felség elfogadja ugyan s a fölterjesztett törvényjavaslatot a közbevetett törvényes óvások mellett helybenhagyja; de mivel az emlitett törvényekben a rendek nem látnak elegendő biztositékot arra nézve, hogy intentióik szerint jövőre a magyar ezredekben a magyar tisztek kellő számban fognak alkalmaztatni, egyetlen egy káptalani követ kivételével, az alsó tábla minden tagja, sőt a főrendek közűl is gróf Batthyány Fülöp, szükségesnek tartja az újabb felirást.
Hogy a katonatiszteknek tudniok kell saját ezredük nyelvét, s hogy a főtisztségekre s katonai főhivatalokra érdemes hazafiak is alkalmazandók, mindez benne van az idézett törvényekben; de hogy a törvény eme rendelkezései mennyire nincsenek végrehajtva, ezt Nagy Pál positiv adatokkal bizonyitja be. A Ferdinánd és az angol királyné nevét viselő huszárezredek tisztjeinek névsorát felolvasván, ha megengedi is, hogy a különben magyar születésű tiszteknek egy negyed része német nevű, mégis mint tényt konstatálja, hogy az illető huszárezredek tisztikarának egy harmadrésze sem született magyar. A panaszra annál több oka lehet a nemzetnek, mert a gyalog ezredekben a magyar születésű tisztek számaránya még kedvezőtlenebb s mert a dicasterialis hivatalokban is a hazafiak mellőzésével többnyire idegeneket alkalmaznak. Marczibányi Antal a közhangulatot tolmácsolja, midőn kijelenti, hogy, ha kivánságuk nem teljesittetik, nem szavaznak meg egy szál ujonczot sem.
A főrendek nem tartván tanácsosnak szembeszállni a közhangulattal, egy kis szóváltás után beleegyeznek ama felirat felküldésébe, melyben ismételve kérik az ujonczajánlásra vonatkozó törvényjavaslatnak az abban foglalt föltételekel való jóváhagyását.
Az országgyűlés berekesztése előtt néhány nappal leérkezett kedvezőtlen királyi válasz tárgyalására nincs többé idejük a rendeknek, ennélfogva, duzzogva bár, engednek a nádor kérésének, s belenyugosznak a dologba; annyival is inkább, mert a nádor kijelenti, hogy harminczöt évi fáradozásainak jutalmát látná abban, ha ezúttal a korona és a rendek közt fennforgó differentiákat sikerülne kiegyenlitnie.
A rendek engedékenysége annál nagyobb méltánylást érdemel úgy a nádor, mint általában a kormány részéről; mert a concertatio alkalmával is engedniök kellett úgy a koronázás, mint az ujonczozás tárgyában készült törvényjavaslatokra nézve.
A szokásos concertatio vagyis a törvények szövegének megállapitása az országgyűlés egy vegyes küldöttsége és a kanczellária kiküldöttjei által, ezúttal akadályokba ütközik. A kormány ezt az actust, mely rendes körülmények közt, a dolog természete szerint, nem szokott egyéb lenni puszta formalitásnál, most arra akarja fölhasználni, hogy ama javaslatokba, melyekre nézve már a rendekkel megegyzésre jutott, közjogi szempontból lényegbe vágó módositásokat csúsztasson be.
Az ujonczajánlási törvényben a kanczellária, legfelsőbb helyről nyert utasitásához képest, minden áron ki akarja hagyni a „juxta desiderium” és az „in sensu legum” szavakat, melyek ha benn maradnának a törvényben, ez által a korona hadüzenési felségjoga szorittatnék meg, mert ezek azt fejezik ki, hogy a király a rendek kivánságára a törvény értelmében értesitette a rendeket arról, a mi az újonczajánlást szükségessé tette, t. i. a külpolitikai viszonyokról s a magyar hadsereg állapotáról. A rendek azonban épp ezért ragaszkodnak a kérdéses kifejezésekhez. Az óvatosságot különösen Széchenyi ajánlja nekik, azt tartván, hogy gyakran egyes kifejezések képezik a törvény lényegét. „Lám – úgy mond, – a nemzetnek a só árának meghatározását illető kétségtelen jogát is a törvényhez ragasztott nehány szóból álló záradék miatt vonták kétségbe.”
A koronázásra vonatkozó törvényt, daczára annak, hogy az az V. Ferdinánd megkoronáztatásával immár végre is hajtatott, a kanczellária szintén módositja, kihagyván belőle azt, hogy, ha ő felsége a kormányzás valamely ágát megkoronázott fiára akarná bizni, ehhez a nemzet beleegyezése is megkivántatik, valamint azt, hogy a koronázási diplomába a nemzet ezúttal (hac vice) megnyugszik, a mi azt jelentené, hogy a diplomát tehát meg is változtathatná. De a rendek ebben a kérdésben is fenntartják korábbi határozatukat.
A vitát az országgyűlés utolsó napján, deczember 20-ikán leérkezett királyi resolutio vágja el, miután abba az országgyűlés kénytelen-kelletlen megnyugszik. Az ujonczajánlásra vonatkozó törvényből a „juxta desiderium”, a koronázási törvényből pedig a „hac vice” kifejezések kimaradnak ugyan; de azért mind a két törvény jó részben megfelel a rendek intentióinak.
A mily élénk vita tárgyát képezi még a concertatio alkalmával is a királyi propositiók két pontja: a rendek annál könnyebben átesnek annak másik két pontján s az adó megszavazásán. A kormány sietteti a szőnyegen forgó kevésbé actualis jelentőségű ügyek elintézését, mert politikai szempontból nem tartja tanácsosnak sokáig együtt tartani az országgyűlést s ily módon alkalmat nyújtani olyan vitákra, melyek a külföld szemeit esetleg fölnyitnák a tekintetben, hogy a korona és a nemzet közt az összhang még sem nyugszik oly szilárd alapon, mint a látszat mutatja; a rendek pedig kerülvén az összeütközést a kormánynyal, szintén óhajtják, hogy mielőbb haza menjenek.
Az adót 4.395,244 forintban jóformán vita nélkül ajánlják meg. Minthogy azonban az ország közgazdasági viszonyaiban semmi javulás sem észlelhető: kérik a kormányt, hogy a mennyiben hatalmában áll, velük egyetértőleg segitsen azokon a közgazdasági bajokon, melyek a megajánlott adó behajthatását kétségessé teszik.
A nádor, – ki az adózó nép sanyarú helyzetét fölterjesztéseibe minden alkalommal élénk szinekkel ecseteli, – ezt most sem mulasztja e s egyik fölterjesztésében rámutatván azokra az óriási károkra, melyeket a köznép az aszályos évek és a marhavész következtében szenvedett s melyeket az alacsony életárak mellett pótolni nem képes, szintén erélyesen sürgeti a nép adófizetési képességének biztositása szempontjából, mely a kormánynak is érdekében áll, a só árának leszállitását, vagy ha ez nem lehet, az adó egy részének elengedését.17 De a nádor repraesentatiója épp úgy kárba vész, mint a rendeké.
A királyi propositiók második pontjában a felség megengedi, hogy a rendszeres munkálatokat kinyomassák s igéretet tesz, hogy azok fölvételére 1831 október 2-ikán Pozsonyba összehivja az országgyűlést. A negyedik: pontban pedig abból a szempontból, hogy a jövő országgyűlés előreláthatólag hosszabb ideig fog tartani, olyan végzést kiván hozatni, melynél fogva a jövő országgyűlés tartama alatt úgy a vármegyékben, mint a kerületi táblákon az igazságszolgáltatás ne szüneteljen; kivánja továbbá, hogy addig is, mig a rendszeres munkálatok fölvétetnének, a hosszabb tanácskozást nem igénylő ügyekben, a milyen példáúl a világos örökösödés kérdése, még a jelen országgyűlés végezne; végre igéri, hogy a múlt országgyűlés által fölterjesztett sérelmekre nem sokára válaszolni fog.
A rendszeres munkálatokról a nádor, mint az országos küldöttség elnöke, mindjárt az országgyűlés kezdetén megteszi jelentését. A küldöttség munkálkodása – úgymond – az ország belső kormányzásának minden ágára kiterjedvén, nem volt könnyű ama középútat eltalálni, melynél fogva egyrészről az ősi alkotmány a maga épségében fennmaradjon, másrészről pedig a kor szellemének s a sok tekintetben megváltozott körülményeknek megfelelő oly törvényjavaslatok terjesztessenek elő, melyek által a nemzeti erőnek és szorgalomnak kifejlődése s az ősi alkotmány előnyeinek az ország minden lakosára leendő kiárasztása folytán a közboldogság előmozdittassék. Hogy ez nem volt könnyű feladat, azt mindenki belátta, annál nagyobb érdeklődéssel várták tehát a munkálatok kinyomatását, melyhez – mint a nádor jelenté – már hozzáfogtak.
Ha az országos küldöttség azonban még oly tökéletesen végezte volna is feladatát: három évi szakadatlan munkájának egyelőre legalább két okból nem lehetett sikere. Egyrészről azért, mert a rendek a systematicus munkálatokban foglalt reformok kezdeményezését az összes praeferentialis sérelmek orvoslásától tették függővé; másrészről, mert abból a szempontból, hogy a reformok közt szerves összefüggés van, per excerpta – a mint a felség kivánta – nem voltak hajlandók azokat tárgyalás alá venni.
Az első föltétel magában véve is elég volt arra, hogy meghiusitsa a rendszeres munkálatokhoz fűzött reményeket. A kormány, abban a perczben, a mint az összes gravameneket orvosolja, meghazudtolja önmagát, kimondja a kárhoztató itéletet arra a rendszerre, melyről eddig azt hirdette, hogy abban rejlik nemcsak a birodalom fennállásának, hanem Európa nyugalmának is legfőbb biztositéka.
A postulátumok és sérelmek egy részét most is, mint az előző országgyűlésen, agyonhallgatja, illetőleg alkú tárgyává teszi s tényleg lealkuszik belőlük annyit, a mennyit csak lealkudhat. A legtöbbnek elintézését azonban részint felfüggeszti, részint megtagadja, sőt – a mi ellen a rendek fölháborodva tiltakoznak – vannak olyanok is, melyeket elintézettnek tekint az által, hogy már a király válaszolt rájuk.
A Beőthy Ödön által Biharmegye nevében előterjesztett vallásügyi sérelmek különösen nagy port vernek fel. Az e tárgyban kifejlett vita mintegy bevezetésűl szolgál a későbbi országgyűlések e nemű vitáihoz, ennélfogva különösebb figyelmet érdemel.
A gravamen egyrészről az, hogy ha protestáns férfi katholikus nőt vesz el, számtalanszor megtörténik, hogy a nő a papok biztatására, az 1790: XXVI. t.-czikk ellenére, férjétől reversalist vesz, melyben az kötelezi magát, hogy gyermekeit a római katholikus – hitben nevelteti; másrészről, hogy a protestáns vallásra áttérni akaró katholikus, ha kiállta is a hat heti censurát, erről neki a katholikus papok bizonyitványt adni vonakodnak.
Ezzel kapcsolatban ugyancsak Beőthy előadja vármegyéjének abbeli kivánságát, amihez nyomban csatlakoznak Borsod, Zemplén, Sopron és Nógrád vármegyék is, hogy a protestánsok Horvátországban, Szlavóniában, Dalmácziában, valamint a magyar tengermelléki részekben is egyenjogusittassanak a katholikusokkal.
A protestáns vallásu követek részint ildomosságból, részint eszélyességből tartózkodnak hozzá szólni a tárgyhoz, mely őket vallásuknál fogva közvetlenül érdekli; de nincs is szükség az ő felszólalásukra, miután a katholikusok – kivéve Lonovics Józsefet, az egri főkáptalan követét mindannyian magukévá teszik a protestánsok ügyét.
Lonovics a clerus védelmezésében túlmegy azon a határon, melyet még a vallásügyi kérdésekben is a magasabb közjogi szempontok vonnak meg, s azzal a nyilatkozatával, mely szerint a protestánsok egyenjogusitása Horvát-, Szlavón- és Dalmátországban, az illető országok municipalis autonomiájából kifolyólag, csakis tőlük függ s Magyarország rájuk ilyen terhet vagy inkább jótéteményt nem kényszerithet, – valóságos vihart idéz elő. Földváry Ferencz a keresztény vallás nevében, Balogh János, Borsiczky, Gyurcsányi, a felvilágosodás nevében tiltakoznak ellene.
A kedvezően elintézett sérelmek, illetőleg postulatumok közé tartozik a rendek ama kivánsága, hogy a jövő országgyűlés Pesten tartassék. Széchenyi már 1830 nyarán figyelmezteti Wesselényit, hogy a legközelebb országgyűlésen két dolgot kellene „csendes móddal” keresztülvinni, t. i. hogy a felső táblán is vezettessék diarium s hogy az 1831-iki dieta Pesten tartassék.18
Az inditványt az országgyűlésnek Pestre leendő áttétele tárgyában csakugyan megteszik s a pestmegyei követ, valamint Bezerédj, Bernáth Zsigmond, gróf Andrássy György, a Pesten épitendő országház költségeire a nemesség részéről segedelmet is ajánlanak föl. A felség, habár törvénybe nem engedi is iktatni, szivesen megigéri, hogy a legközelébbi országgyűlést Pestre hivja össze, annyival is inkább, mert a királyi propositiók negyedik pontja értelmében létrejön a törvény, mely a jövő országgyűlés tartama alatt a dietális törvényszünet mellőzését kimondja, ennélfogva kivánatos, hogy törvényhozói teendőik miatt a felső biróságok tagjai se legyenek távol hónapokon, sőt éveken át, a mig t. i. az országgyűlés tart, székhelyüktől.
Hogy a felség beleegyezik az országgyűlésnek Pestre leendő áthelyezésébe, ez főképen a nádornak és Reviczky kanczellárnak köszönhető, kik kézzelfoghatólag kimutatják, hogy Pesten az országgyűlés kevesebbe kerül, a tárgyalások segédeszközeihez is könnyebben hozzá lehet ott férni.19 Széchenyi tehát téved, ha azt hiszi, hogy ebben a kérdésben a nádor egy követ fú Metternich herczeggel. De már a legközelebbi országgyűlés határnapjára nézve a nádor és a kanczellár véleményét a király nem fogadja el. Ők ugyanis határnapul 1831 pünkösdjét, az állam-értekezlet többsége ellenben 1831 október 2-ikát ajánlja.20
Abból a szempontból azonban, hogy minden engedmény a nemzeti nyelv ügyében egy-egy lépéssel viszi közelébb a nemzeti állam eszméjét a megvalósulás stadiumához: ennek a positiv eredményekben különben is szegény országgyűlésnek legfőbb érdeme az, hogy a magyar nyelv ellen elkövetett sérelmek egy részének orvoslásával annak jogait revindikálja.
Gróf Andrássy György.
Walzel A. kőnyomata, Barabás Miklós 1886-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 627. számú példányáról.
Mindjárt az országgyűlés kezdetén – a personalis és a horvátországi követek ellenzése daczára – elhatározza az alsó tábla, hogy az országos ülések jegyzőkönyvei, eltérőleg még az előző országgyűlés által is követett szokástól, hogy t. i. magyar és deák párhuzamos szöveggel nyomattak ki, külön magyar és külön deák kiadásban bocsáttassanak közre.
Borsiczky a felvidéki megyék nevében még abba is belenyugodnék, ha a deák forditást teljesen mellőznék.
Ezzel egyidejüleg ugyanazon kerületi űlésben gróf Andrássy György tornai követ megpenditi az országgyűlési hirlap eszméjét.
Ugy a magyar nyelvű jegyzőkönyv, mint a dietai ujság rendeltetése a publicitast minél inkább érvényesiteni a törvényhozás körében, ennek pedig elmaradhatatlan következménye a nemzeti egységet megteremtő erős politikai közvélemény kifejlődése. A rendi felfogás uralma alatt álló országgyűlés tehát az által, hogy fölkarolja az emlitett reformokat, öntudatlanul bár, tényezőjévé válik a rendi széttagoltság megszüntetésére irányuló törekvéseknek.
Azzal azonban, hogy a sajtó, mint a nyilvánosság egyik legfőbb organuma, mi módon felelhet meg teljes mértékben hivatásának, sem Ragályi Tamás, ki a hirlap meginditását a kormánytól kieszközlendő privilegiumtól teszi függővé, sem maga az indítványozó, ki az ujságot az országgyűlés censurája alá kivánja helyezni, – nincsenek tisztában.
A fölmerült elvi differentiák következtében a kérdést a rendek egyelőre ad acta teszik s abban állapodnak meg, hogy ha valamely ujságirónak országgyűlési hirlap kiadása nem engedtetnék meg s ez iránt panaszt tenne az országgyűlésnek, a tárgy újból föl fog vétetni.
Az országgyűlés berekesztése előtt három nappal az alkalom erre nézve el is érkezik. Gróf Andrássy György ugyanis bejelenti, hogy egy pesti ujságíró még az országgyűlés kezdetén folyamodott lapinditási engedélyért a helytartó-tanácshoz s folyamodványára választ nem kapott. De a személynök, megigérvén, hogy az esetet a nádornak, mint a helytartó-tanács elnökének, be fogja jelenteni, az ügy további vitatása abban marad.
A törvényhozás nemzeti jellegének helyreállitása végett még egy nevezetes lépést tesz az országgyűlés; Bene József csongrádi követ inditványára a szeptember 27-iki kerületi ülésben elhatározván, hogy jövendőre minden izenet a főrendekhez magyar nyelven szerkesztessék.
A mint a nádor erről értesül, azonnal felhivja a rendeket, hogy egy deák nuntiumban fejtsék ki, mi oknál fogva tartják szükségesnek eltérni az eddigi szokástól. A rendek azonban abban a meggyőződésben, hogy ők nem tartoznak beszámolni vele, miért beszélnek vagy irnak magyar nyelven, a nádor felszólitására irásban semmit sem felelnek, hanem az október 5-iki országos ülésből elküldik az első magyar nyelvü nuntiumot a főrendekhez azzal a szóbeli izenettel, hogy abban a hitben változtatták meg az eddigi szokást, hogy a nádor, mint a nemzet és a hazai nyelv műveltségének mindenkori párfogója és előmozditója, valamint a főrendek, mint ugyanazon hazának fiai, ezen lépést tőlük szivesen fogják venni s a közjó előmozditása iránti kivánságnak fogják tekinteni.
Az elnök hiába kapaczitálja a rendeket, hogy ellenkezik a jó renddel és illendőséggel, hogy a két táblát érdeklő ügyben köztanácskozás nélkül történjék változás; hogy a nádor aggályait figyelembe kellene venni; hogy a magyar nyelvű izenetek az országos tanácskozásoknak már jelenleg is lassu folyását még inkább hátráltatni fognák; hogy az irott izenetek 1790-ben kezdődtek s bár akkor is elhatározták, hogy azokat magyar nyelven kell szerkeszteni, a határozatot, mint kivihetetlent, nem hajtottak végre. A többséget, – mely a magyar izenetet „a sebes folyóhoz hasonló s igy el nem nyomható közvélemény első szülöttjének” tekinti, – a personalis rábeszélése épp oly kevéssé tántoritja meg, mint egyik-másik követ ama fenyegetés számba menő argumentuma, hogy megboszulhatja magát a magyarságon, ha a különféle nemzetiségeket századok óta összekötött deák nyelvhez hütlenné válik. S a „közvélemény” előtt nehány izenetváltás után a főrendek is meghajolnak, csak azt kötvén ki, hogy azok az izenetek, melyek vagy feliratok vagy törvényjavaslatok alapjául szolgálnak, ez utóbbiakkal együtt deák nyelven is készittessenek el.
A Magyar Tudományos Akadémia jelképe.
Ender Jánosnak 1834-ben gróf Széchenyi István megrendelésére készült festménye a Magyar Tud. Akadémiában.
A törvényhozáson kivül az állami élet többi ágaiban is sikerül az országgyűlésnek a magyar nyelv érvényességi körét ismét kijebb terjesztenie. Az új törvény szerint ugyanis a helytartó-tanács azon törvényhatóságokkal, melyek magyarul irnak fel, ugyanazon nyelven levelez, s ezenfelül rendeleteit is, közhirdetményei kivételével, magyarul bocsátja ki; a főtörvényszékek a magyar nyelven felebbezett perekben magyar nyelven hoznak itéletet; a kerületi táblánál, valamint a vármegyei és a városi biróságok előtt s a szentszékeknél a perek magyar nyelven folytathatók; közhivatalokban ezentúl senki sem alkalmazható, aki magyarul nem tud; 1834 januárius hó elsejétől senki ügyvédi vizsgálatra nem bocsátható, ki a magyar nyelv helyes ismeretével nem bir; a magyar ezredek, – ide értve a véghelyeket is, valamint az országbeli minden katonai kormányt, – magyar irományokat elfogadni tartoznak.
Ha vannak is, akiket a nemzeti nyelv részére tett ujabb coccessiók nem elégitnek ki: az új törvényt egészben véve mindenki bizonyos mérvü kárpótlásnak tekinti a többi panaszok és postulatumok mellőzéséért, annyival is inkább, mert a kormány jóakarata következtében – mint a nádor a deczember 14-ki elegyes ülésben jelenti – az Akadémia is hozzá foghat immár nemzeti missiójának teljesitéséhez.
Az országgyűlés összehivása előtt néhány nappal, jul. 7-én erősiti meg ő felsége a M. T. Akadémia alapszabályait, valamint az igazgatóság tagjait, kiket a négy alapitó, t. i. gróf Széchenyi István, Vay Ábrahám, gróf Andrássy György és gróf Károlyi György választottak meg oly módon, hogy az igazgatóság velük együtt 25 tagból állt. S csakhamar ezután a nádor az alapszabályok és a társaság végleges szervezetének megállapitása végett az 1825/7: XI. t.-cz. értelmében megalakitván gróf Teleki József elnöklete alatt a bizottságot, a deczember 14-diki elegyes ülésben már bejelenti, hogy az alapszabályokat, az ügyrendet és a javaslatot arra nézve, hogy az Akadémia a rendelkezésére álló pénzerőhöz képest most mindjárt mibe foghat, mit végezhet fontos feladataiból, ő felsége jóváhagyta, s mivel november 17-ikén az igazgató-tanács az elnököt gróf Teleki József s az alelnököt gróf Széchenyi István személyében megválasztotta és a 23 rendes tagot kinevezte: a társaság nyomban az országgyűlés eloszlatása után működését megkezdheti.
Az országgyűlést deczember 20-ikán zárja be a beteg király helyett Károly főherczeg mint királyi biztos.
Gróf Majláth János méltán dicsekszik vele, hogy az európai összes rendi országgyűlések közt a magyarországi az egyetlen, mely az 1830. évben miniszterek buktatása, forradalom, kormányzati változtatások nélkül, a kormány és a rendek közti egyetértéssel kezdődött, folytattatott és végződött.21 A fennforgó viszonyok közt valóban sem a király, sem a rendek nem kicsinyelhették az országgyülés ama negativ eredményét, hogy alkalmuk nyilt bebizonyitni a világ előtt, mennyire összetartanak s mennyire meg tudják egymást érteni az állami erők concentrálásában, midőn a rendi monarchia érdekei forognak koczkán.