SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
Akadályok a munka megkezdésénél.

Országgyűlési ujság. Kossuth Lajos föllépése. Támadások a szabad sajtó ellen. Az első magyar sajtó-codex. Magyar izenetek és a főrendi tábla jegyzőkönyve. A magyar nyelv érvényesitése a törvényhozás körében. A fölveendő tárgyak sorrendje s a „junctim”. A nádor rábeszélése. A munka megkezdése

A pártviszonyok ziláltsága mindjárt az országgyűlés kezdetén szembe tűnik, midőn Prónay János nógrádmegyei követ megújitja azt az inditványt, mely már a mult országgyűlést is foglalkoztatta, hogy t. i. az országgyűlésen tartandó beszédek egy országgyűlési újságban közöltessenek, melyet bárki minden megszorítás és privilegium kikérése nélkül megindithat. Már itt úgy összekeverednek a szabadelvűek a conservativekkel, hogy alig lehet őket megkülönböztetni egymástól.

Wesselényi időelőttinek tartja ugyan a kérdést; de egy conferentia abban állapodik meg, hogy Bertha Sándor, – ki a mult országgyűlés történetét kivonatban elkészité, de munkáját a helytartó-tanács akadékoskodása következtében ekkor még nem adhatta ki,1 – bízassék meg a kerületi ülések tanácskozásait reprodukáló országgyűlési újság szerkesztésével. Bertha mellett mint szerkesztő szóba jön Farkas Ferencz pesti ügyvéd is, kit a kormány már régebb idő óta gyanús szemmel kisér, mivel állitólag összeköttetésben áll a külföldi forradalmi elemekkel, úgy hogy éppen ezért Metternich egyszer meg is kérdezi a kanczellártól, nem lenne-e czélszerű „Farkas levelezésére a szokott módon felügyelni”.2

Hogy a tervezett ujság megbizható közleményekkel láttassék el, egy másik értekezlet, – melynek eredményéről Reviczky kanczellár már két nap mulva nagy megbotránkozással és aggodalmaskodva hivatalosan értesiti a nádort,3 – Kossuth Lajost szólitja fel, hogy Orosz József társaságában és két gyorsiró közremüködésével vállalja el a kerületi napló szerkesztését. Kossuth egy pár ülés naplóját, úgy a mint összeállitotta, be is mutatja s habár dolgozata általában tetszik is a követeknek: minthogy személyéről gróf Andrássy György úgy nyilatkozik, hogy nem megbízható, a vállalat abbamarad.

Kossuth mint ablegatus absentium most jelenik meg először az országgyűlésen s állásához illő szerénységgel húzódik meg a vármegyei követek közt.

A távollevők követeinek az országgyűléseken mindig igen kényelmetlen volt a helyzetük. Szavazati joguk nem levén, még ha egyéni kiválóságukat elismerték is, nem szivesen látták, ha valamelyik közülök előtérbe akart tolakodni s beleszólt a dolgokba. Kossuth tehát ablegatus absentium létére szintén hallgatásra van kárhoztatva.


Kossuth Lajos szülőháza Monokon.
Fénykép után.

Ha alkalma nyilik neki a szószéken érvényesitni magát: szónoklatának varázsával bizonyára már ekkor meghóditja az országot s oda jut az elsők közé annyival is inkább, mert lángesze és nagy készültsége is képessé tették rá, hogy nemzete sorsának intézésében már mint fiatal ember részt vegyen. A szegény, fiatal ügyvédnek azonban, – ki nem azért szerezte meg diplomáját, mert a közfelfogás szerint nemes ember létére illett diplomával is igazolnia, hogy a Corpus Juris szövevényeibe be van avatva, hanem azért, mert mindennapi kenyerét ily módon kellett megkeresnie, ki sem fényes nevet, sem vagyont nem örökölt őseitől, – az aristocraticus társadalomban lépésről-lépésre kell a tüneményszerű tehetségének megfelelő positiót kivivnia.

A küzdelem, melyet azért folytat, hogy magát érvényesitse, nem kerül olyan erőfeszitésébe, mint a mily vehemens az. Az igazi nagy szellemek átható ereje akadályt nem ismer s a mi a középszerűséget útjában feltartóztatja, sőt esetleg megsemmisiti, a genie fejlődését előmozditja. Kossuth ha a: tollat vette kezébe, tollával, ha a szószékre lépett, azzal az ékesszólásával, melylyel életének későbbi szakában a magyar ég alatt kortásai közül senki nem versenyezhetett vele, olyan erőt fejtett ki, melynek elnyomását ellenfelei valahányszor megkisérlették, ő a franczia közmondást követve reculer pour mieux sauter, annál közelébb jutott czéljához.

Az országgyűlési napló meginditása nem sikerülvén neki, több barátja, köztük Lónyay Gábor biztatására megindit egy irott hirlapot „Országgyűlési: Tudósitások” czim alatt, s a mellett, hogy csakhamar kivívja épp azoknak a bizalmát, kik még az imént gyanúsitották, a hirlapirói pályán bőven aratja a babérokat. Pompás stilje, lelkes előadása, szabadelvű felfogása, elragadja az embereket s egyszerre ismertté és népszerűvé válik neve az egész országban. A közvéleményt nemcsak tolmácsolja, de csinálja is s rövid időn a toll kezében valóságos hatalommá növi ki magát.

A mit Lónyay Gábornak ir egy magánlevelében, hogy t. i. „a nyilvánosság hiányosságának érzete, a mint ki fogja vivni a szabad sajtót, úgy más részről a kormány is látván, hogy azon szót, melyet szerzője közhirré tenni állhatatosan akar, csakugyan el nem nyomhatja egészen, tanácsosabbnak látandja engedni a sajtóra nézve, hol legalább némi kontrollériát gyakorolhat, melynek gyakorlása irás mellett hatalmában kevésbé van”, – néhány év mulva bekövetkezik.

Kossuth Tudósitásai azonban, minthogy géppel való sokszorositásukat a kormány megtiltotta, a nyilvánosság hiányát csak félig-meddig pótolják. A törvényhozás el van zárva a nyilvánosság elől, miután a pozsonyi német és latin, valamint a két pesti ujság országgyűlési tudósitásai részint hézagosak, részint annyira czélzatosak, hogy azokból a közönség nem nyerhet hű értesülést a tárgyalásokról; az országos ülések naplói közzététetnek ugyan, de a drága foliansokhoz hozzájutni csak kevés embernek áll módjában; a tanácskozások pedig ha nyilvánosak is: az ország szélén tartatván az országgyűlés, oda az akkori tökéletlen közlekedési eszközök mellett még a követek is nagy nehezen juthatnak el.

A bajon vagy az országgyűlési újság meginditásával, vagy oly módon lehetne segítni, hogy a naplóból az országgyűlés által megbizott szerkesztő által kisebb terjedelmű kivonatok készittetnének s bocsáttatnának közre.

Az újság mellett jóformán csakis gróf Andrássy György kardoskodik, ki az ügyet a mult országgyűlésen legelőször hozta szóba s kinek instructiói most is annyira kedvezők a nyilvánosság jogára nézve, hogy az országgyűlés teendői közé még a követi utasitások kinyomatását is fölveszik.4


Az Országgyűlési Tudósitások 20. száma.
(Kossuth Lajos kézirata.) Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

A napló-kivonatért, vagy – amint Pázmándy találóan nevezi, – „az országgyűlési újság surrogatumáért” sem sokan lelkesednek. Nagy Pál s vele együtt mindazok, kik a szabad sajtótól és általában a nyilvánosságtól irtóznak, azért utasitják vissza a napló-kivonat eszméjét, mert azt tartják, hogy addig, mig a nép itélő tehetsége jobban ki nem fejlődik, nem tanácsos megengedni, hogy mindenki szabadon irhasson az országgyűlésen történtekről s mert különösen most, a midőn oly kényes tárgy foglalkoztatja az országgyűlést, mint az úrbér, nem lenne tanácsos, hogy az országgyűlési tudósitásokat bárki megszerezhetné magának néhány krajczárért s közhelyeken olvashatná. A szabadelvűbb gondolkozásúaknak pedig azért nem kell a kivonat, mert ezek meg attól tartanak, hogy a kivonatokkal lehetetlenné teszik jövőre az újság meginditását, a minthogy a nádor és Mérey személynök csakugyan ebből a szempontból egyenesen ajánlják, hogy a personalis és a négy országgyűlési censor által megbirált napló-kivonatoknak könyvárusi úton való közzététele elé a kormány akadályokat ne görditsen.5

Ha az országgyűlési napló jövőre is, mint eddig, a personalis censurája alatt állna: akkor Reviczky kanczellárnak még az ellen sem lenne kifogása, hogy a napló kivonatát bármely szabadalmazott újságban közzétegyék, föltéve, hogy annak szerkesztőjét a personalis választja meg. De mivel a rendek a személynök censurájának kizárásával tisztán az országgyűlési censorok felügyelete alá kivánják a naplót helyezni: a naplókivonatoknak még a szabadalmazott újságokban való kinyomatását sem tartaná czélszerűnek megengedni, miután senki sem állhat jót felőle, hogy ily módon nem látnának-e napvilágot olyan közlemények is, melyek által a közbiztosság veszélyeztetnék.6 S épen ezért, habár föl sem akarja tenni, hogy a főrendi tábla ellenzése daczára s a kormány jóváhagyása nélkül a rendek a napló-kivonatokat ipso facto meg mernék inditani: a nádort a felség nevében több izben fölkéri, hogy vesse latba minden befolyását az ügy kedvező elintézése czéljából.7

Nincs azonban szükség erélyes actióra a kormány részéről, miután a rendek – mint a fennebbiekből látható – épp úgy félnek a nyilvánosságtól, mint a kormány s ez a félelem, melyet Nagy Pál fejezett ki legőszintébben, mig egy részről a szabad sajtó iránt bizalmatlanná, más részről a sajtó által okozott sérelmek iránt túlérzékenynyé és türelmetlenné teszi őket.

Ugyanazon az ülésen, melyen az újság ügyét leveszik a napi rendről, Hertelendy Miksa torontáli követ a rendek figyelmét küldői nevében felhivja a Károlyvároson nyomatott „Sollen wir Magyaren werden?” czimű gúnyiratra,8 melynek szerzője sértő gúnynyal támadja meg a magyarositási törekvéseket, az 1830-iki törvényt, mely a közhivatalokból a magyarul nem tudó egyéneket kizárja, valamint ama vármegyéket, melyeknek követei az emlitett törvény létrehozatalában főszerepet játszottak; kivánja egyszersmind, hogy a szerző, ki a hazai nyelv előmozditása körül buzgólkodó nemzetet s a nemzetben annak királyát sértegeti, sőt vele együtt censora is, ki megengedte a kérdéses irat közrebocsátását, mint felségsértő, perbe fogatván, a kormány által büntettessék meg. Ugyanolyan hajsza van tehát készülőben, a minőt az 1764-iki országgyűlés Kollár műve ellen inditott.9 De ezúttal a kormány hivei: Rohonczy, Péchy stb., veszik elejét a mozgalomnak azzal a helyes propositiójukkal, melyet a többség elfogad, hogy mivel a kérdéses művet szabadságában áll bárkinek megczáfolnia: az országgyűlés csak akkor avatkozzék a dologba, ha az esetleges czáfolat közrebocsátását a kormány megtiltaná.

Ehhez az esethez hasonló az, ami mindjárt az országgyűlés kezdetén fordul elő, amidőn t. i. a pesti ujságok Beőthy Ödön és a beregi követek beszédeit hibásan közölvén, ez utóbbiak egyenesen a nádorhoz fordulnak panaszaikkal, aki kegyesen fogadja és megnyugtatja őket, hogy amint hirt vett a dologról, azonnal intézkedett elégtétel-adás végett, kapva10 egyszersmind az alkalmon, egy praesidialisban meghagyja Komáromy Péter tanácsosnak, hogy ne engedjen mást közleni az országgyűlésről a pesti ujságok által, mint amik a pozsonyi latin és német, valamint a bécsi lapokban közölve lesznek.

Ha az országgyűlési tagok legnagyobb részének nincsen érzéke a sajtószabadság iránt, még kevésbé fogja fel annak értékét a nagyközönség. A sajtószabadság ellen pamfletek jelennek meg,11 melyek nemcsak azt bizonyitgatják, hogy a censura törvényes intézmény Magyarországon, hanem azt is, hogy arra az állam nyugalma és biztonsága szempontjából szükség van, s gróf Dessewffy József separatum votuma, melyet az 1825/27-iki regnicolaris küldöttség által kidolgozott javaslat ellen irt12 s melyben a sajtószabadság mellett tör lándzsát, – épp oly kevéssé kelt visszhangot, mint a szabadelvű követek hasonló szellemű felszólalása az országgyűlésen.

Az országgyűlési újság és a kerületi napló tárgyában lezajlott vitáknak azonban annyi hasznuk mégis van, hogy tisztázzák a sajtószabadságra vonatkozó zavaros fogalmakat, s már az országgyűlés végén a kerületek által elkészitett rendszeres sajtótörvényt – az első magyar sajtó-codexet az országos ülésben a többség elfogadja.

A tizenegy pontból álló törvény csak az országgyűlési hirlapokra vonatkozik ugyan s abban a sarkalatos hibában szenved, hogy az államhatalmi ágak hatáskörét összezavarja: mindamellett az akkori viszonyokhoz képest oly liberális és alapjukban oly helyes jogelveket tartalmaz, melyek ha elfogadtatnak, csak egy lépéssel kellett volna tovább menni, hogy elérjék az absolut sajtószabadságot. Már a törvényjavaslat indokolásában, illetőleg az azt kisérő üzenetben olvassuk, hogy a sajtóra rakott bilincsek, tehát az előző vizsgálat is, az emberi ész kifejlődését korlátozzák s a nemzet, sőt az emberiség boldogságának akadályai.


Mérey Sándor.
Torsch metszete után, a „Rajzolatok” 1835. évi folyamából.

A javaslat szerint országgyűlési tudósitásokat az országgyűlés helyén nyomtatás útján, akármely nyelven, minden megelőző vizsgálat nélkül, mindenkinek, ki ebbeli szándékát az országgyűlésnek bejelenti, ötezer forintnyi óvadék letétele mellett, saját felelősségére kiadni szabad. A sajtó útján elkövetett vétségek, természetükhöz képest, vagy magánpanaszra, vagy a szent korona ügyvédének felperessége mellett büntetendők. A büntetés három naptól egy esztendeig terjedhető fogság és 25 forinttól 100 forintig terjedhető pénzbirság. A sajtóbiróság az országgyűlés két táblája által saját kebeléből választandó 25 tagból áll. Úgy a felperes, mint az alperes öt-öt tagot minden indokolás nélkül visszavethet. Az itélethozatalra kilencz tag jelenléte szükséges. Felebbvitelnek helye nincs.

A személynök, ahhoz az utasitáshoz alkalmazkodva, melyet még elődje kapott Reviczky kanczellártól,13 valamint conservativ párthívei, a nagy horderejű javaslat elé természetesen akadályokat görditenek s a rendszeres munkálatok során kivánják azt tárgyalás alá vétetni; de már ez alkalommal is tiltakoznak az előzetes censura megszüntetése ellen. Nem nehéz bebizonyitniok, hogy a censura, ha nem is törvényes intézmény, a menynyiben annak gyakorlása nem volt soha törvény által szabályozva: az előző diéták által nemcsak hogy nem elleneztetett, sőt ellenkezőleg a nemzet képviselői több izben hozzájárultak ahhoz. Az 1790: XXVI, t: cz. például a censurát megállapitja a protestánsokra nézve. Az 1811/12-iki országgyűlés sérelemnek jelenti ki, hogy Gustermannak, a magyar közjogot meghamisitó munkáját,14 valamint általában az insurrectiót, a magyar nemzetet s annak alkotmányát rágalmazó iratokat akadálytalanúl engedték kinyomatni. Az 1825-iki országgyűlés a Magyar Tudományos Akadémia. kiadványaival szemben fenntartja a censurát, a mit a különben szabadelvű Zalamegye – a jelen országgyűlésre készitett instructiói szerint – azzal akarna kiegészitni, hogy azok a munkák, melyeket az Akadémia már approbált, censura alá ne essenek,15 nem gondolva meg, hogy ily módon hallgatólag elismeri a többi munkákra nézve a censura jogszerűségét stb. stb.

Mindez azonban csak azt bizonyitja, a mi bizonyitásra különben nem szorult, hogy még a közelmultban sem tudott az országgyűlés a szabad sajtó gondolatával megbarátkozni; de a haladás barátai által argumentumul nem volt elfogadható arra nézve, hogy még mindig nem érkezett el a censura eltörlésének ideje.

Az, amit Zsedényi s általában a conservativek hirdetnek, hogy t. i. a szabad sajtó a nemesi rend ellenségeinek eszköz lesz a kezükben, mely által a törvényhozásra befolyást nyervén, a kiváltságokat – úgy, miként Francziaországban – nálunk is megdöntenék, – nem alaptalan beszéd. A szabad sajtó és a rendi szerkezet tényleg szemben állnak egymással s a kettő közt előbb-utóbb választania kell a nemzetnek. De éppen ezért a köztudatban minél mélyebb gyökeret ver a nemzeti állam eszméje, a Zsedényi által igen helyesen felállitott alternativa annál élesebben domborodik ki s annál általánosabbá válik a törekvés a sajtó felszabaditása iránt.

A főrendek természetesen a conservativ felfogáshoz szítanak, ennélfogva annyira húzzák-halasztják az alsó tábla üzenetére a válasz adását, hogy ez csak két nappal az országgyűlés berekesztése előtt érkezik meg s azt tartalmazza, hogy a sajtószabadság fontos kérdése csak a rendszeres munkálatok során vehető fel. A mire az alsó tábla kijelentvén, hogy a törvény az előzetes censurát nem ismeri, ennélfogva „a sajtó, önkény nélkül, a végrehajtó hatalom részéről nem korlátozható”, az ügy elintézését a jövő országgyűlés feladatául tűzi ki.

Ugyanakkor, a midőn az országgyűlés kezdetén az országgyűlési hirlap ügye szóba kerül, a rendek az előző országgyűlés nyomdokain, haladva s abból az elvből indulva ki, hogy „a nyilvánosság minden szabad alkotmány paizsa s számtalan jónak kútfeje”, a főrendeket fölkérik, hogy a mennyiben emberemlékezet óta mindig magyar nyelven viszonozták a karok és rendek üdvözleteit, ezentúl izeneteiket is magyar nyelven fogalmazzák, más részről, hogy üléseikről jegyzőkönyvet vezessenek.

A magyar nyelvű üzenetekre gróf Esterházy Mihály, gróf Károlyi György, Wesselényi és Széchenyi felszólalása után rá is állnak a főrendek. Esterházy lelkes felszólalása annál feltűnőbb, mert ő maga a magyar nyelvet csak töredezve beszéli épp úgy, mint gróf Batthyány Iván és Pálffy herczeg, de a kik azért szintén mindig magyarul szólnak. Az 1833 januárius 26-iki országos ülésre érkezik meg az első magyar nyelvű üzenet, első negyven év óta, mi hogy mily nagy örömet idéz elő a rendek körében, még a jegyzőkönyvben is meg van örökitve.

A jegyzőkönyv, illetőleg napló vezetése ellenben a főrendek szerint szükségtelen, miután üzeneteik úgy is kinyomatnak az országgyűlés irományai közt s igy tanácskozásaik eredménye köztudomásra jut, sőt az újitást alkotmányjogi szempontból aggályosnak is tartják azzal a sajátságos okoskodással, hogy az országgyűlés, habár a négy rend vesz azon részt s habár két házban tanácskozik, egységes test, abban az esetben tehát, ha két jegyzőkönyv vezettetnék, ezzel az első veszedelmes lépést tennék meg az országgyűlés egységének megbontására.

A márczius 30-iki elegyes ülésből küldik fel a királyi propositiókra a választ az előleges sérelmekkel s három felirattal együtt. Ennyi tehát az eredménye a több mint három hónapi tanácskozásnak.

Az egyik feliratban kérik már a jelen országgyűlésnek Pestre való áttételét, a mihez a főrendek is minden vita nélkül hozzájárulnak.

A másodikban, hivatkozva a nemzetnek az uralkodó ház iránti hűségére, melynek úgy Mária Terézia alatt, mint a közelmultban annyi jelét adta, kérik ő felségét, hogy az országban lakjék s hogy engedje meg az ifjabb királynak, Ferdinándnak, az országban való állandó tartózkodást.

A harmadikban azt kérik, a mire a nemzet negyvenkét év óta törekszik, hogy t. i. a nemzeti nyelv jogaiba helyeztessék vissza, hagy különösen a feliratok az azokra adott királyi válaszok és a törvények magyar nyelven szerkesztessenek. Kölcsey irja, hogy midőn az 1825-iki diéta a nyelv miatt küzdött, egy angol Pesten ezt mondta: „A ti szabadságtok, uraim, nevetség. Hiszen azért küzdötök, hogy saját nyelveteken szólhassatok. S melyik vad népnek nem ád erre jogot a természet? S mi az, kitől e jog megtagadtatott?” A főrendek sem vonják ugyan e jogot kétségbe, de érvényesitését alkalmasabb időre szeretnék halasztani, akkorra t, i., midőn a rendszeres munkálatok tárgyalás alá vétetnek. Néhány üzenetváltás után, Wesselényi és Széchenyi rábeszélésére, mégis beléegyeznek a felirat elküldésébe.

Az alsó táblán a feliratot Buzsán Hermann horvátországi követ ellenzi, főként abból a szempontból, a mit a személynök is helyesel, hogy veszedelmes dolog, hogy ő felsége magyarázatra szoruljon a feliratok megérthetése végett s hogy előtte ismeretlen nyelven fogalmazott resolutiókat irjon alá. Ilyenféle aggodalomra pedig nincs semmi ok, mert igaz ugyan, hogy már az 1830-iki országgyűlésen is gróf Dessewffy Aurél, mint kanczelláriai fogalmazó, német naplót vezetett a király számára;16 de nem azért, mert ez utóbbi nem értette volna meg a magyar nyelvet, hanem kényelmi szempontból.

Buzsánhoz csak az egri káptalan második követe, báró Bémer László csatlakozik, figyelmeztetvén a rendeket, hogy a horvátokkal szemben, kik a magyar nyelv tanulására különben is hajlandók, a nyelvkényszert ne alkalmazzák s hogy a nyelv ügyében a festina lente elvét tartsák szem előtt. A mire Palóczy László szemrehányást tesz az egyházi rendnek, mely oly sok jog élvezetében van s mely Borsodvármegyének is egy tizenegyed részét birja, hogy a nemzeti nyelvet nem pártolja eléggé. Maguk a rendek adják azonban meg üzenetükben a legszebb és legalaposabb feleletet Bémernek és a vele egy véleményen levő főrendeknek.

Azok, kik a magyar nyelv ügyében a lassú haladás elvét hirdetik, tulajdonképen haladni nem is akarnak. A nemzeti nyelvtől féltik az ősi alkotmányt; féltik a Magyarország és Ausztria közt fennálló kapcsolatot; tartanak tőle, hogy a magyar nyelv diadala a hazai tudományos élet fejlődését megakasztja, miután elzárja a nemzetet a nagy világ tudósai elől; hogy a külfölddel a kereskedelmi összeköttetést lehetetlenné teszi s ezzel az egész közgazdasági életre sorvasztólag fog hatni; hogy elidegeniti a nemzettől nemcsak az egyes nemzetiségeket, hanem a többnyire németajkú városi elemet is; hogy a közigazgatásban s igazságszolgáltatásban – mivel törvényeink latin nyelven hozattak – megmérhetetlen zavarokat idéz elő. Úgyde ha ezeknek az aggodalmaknak alapjuk lenne: akkor a magyar nyelvnek jogaiba való visszahelyezése sem fokozatosan, sem egyszerre soha nem történhetnék meg; akkor – mint gróf Dessewffy Aurél egy, halála után Széchenyi István által közzétett töredékes munkájában irja – „szent kötelessége lenne minden magyarnak, hogy a gondolattól örökre megváljék s annak gyökerét szivéből úgy kiszakitsa, hogy abban a hazai nyelv szeretete soha többé még csak egy szempillantásig se csirázhassék.”17

Az országgyűlésnek a magyar nyelvre vonatkozó követelményei a kabinetben nagy zavart idéznek elő. Metternich azt kivánja, hogy inkább oszlassák fel az országgyűlést, semhogy a kormány a magyar nyelv tárgyában újabb engedményeket tegyen. Lajos főherczeg és Kolowrat ellenben, kik minden erőszakos föllépéstől idegenkednek, a végleges elhatározás előtt, az országgyűlés ama tagjainak, kiknek loyalitásában föltétlenűl meg lehetett bizni, véleményét akarják hallani. S e czélból csakugyan a főrendi tábla több tagját fölrendelik Bécsbe. A kihallgatottak közt van gróf Majláth Antal is, a ki – mint az oldala mellett alkalmazott Melczer István irja úgy élő szóval, mint irott előterjesztésében is Metternich ellen foglal állást. Az ő nézete az, hogy az országgyűlés kivánsága annyira legitim kivánság. hogy azt elfojtani csak úgy lehetne, ha a nemzetet erőszakkal leigázzák vagy megfojtják, már pedig a kormány feladata a mozgalmat okosan vezetni, nem pedig a nemzet-testet botorul megölni.18

Majláth és társainak véleménye a kabinetre mély benyomást gyakorol, de azért Metternichnek sikerül a kényes ügy elintézését az országgyűlés végére halasztani s a magyar nyelvnek a törvényhozás körében való érvényesitésére nézve az engedményeket a minimumra szállitni alá.

A királyi propositiókra adandó válasz tekintetében, mely – mint emlitők a három felirattal egyidejűleg készül el, nehezen tud a két tábla egymással megegyezni. Az alsó tábla mindenek előtt ki akarja fejezni fájdalmát a felett, hogy az 1831 október 2-ikára rendeit országgyűlés összehivása több mint egy évvel elhalasztatott. Azután sürgetni kivánja a kedvező királyi választ az 1825-iki és 1830-iki országgyűlések által fölterjesztett sérelmekre, mint a melyeknek orvoslása nélkül a rendszeres munkálatok sikeresen tanácskozás alá nem vehetők. A mi pedig a királyi előadások szerint fölveendő tárgyak sorrendjét illeti, mely szerint első tárgy az úrbéri ügyek rendezése lenne, ebbe a rendek nem akarnak beleegyezni, hanem azt kivánják, hogy legelőször a kereskedelmi munkálatok tárgyaltassanak s ezzel összeköttetésben – junctim – az úrbér és az adó ügye oly módon, hogy a három tárgyra vonatkozó javaslatok együttesen terjesztessenek majdan fel ő felségéhez.

A főrendek az alsó táblával egyetlen egy pontban sem értenek egyet. Igy nevezetesen nem helyeslik, hogy a kormánynak szemrehányás tétessék az országgyűlés elhalasztása miatt, mivel erre a kormány a kolera-járvány miatt volt kényszeritve. A praeferentialis sérelmek és kivánalmak iránt nem ellenzik ugyan a felirást, de a törvényre hivatkozva, mely az országgyűlés első tárgyául a királyi előadások fölvételét rendeli, a praeferentialékat tartalmazó feliratot a királyi előadásokra adandó felelettől elválasztva kivánják fölterjeszteni. A fölveendő tárgyak sorrendjére nézve az a véleményük, hogy az úrbér után következzék a rendszeres büntető törvénykönyv elkészitése melyet már az 1802-iki országgyűlés sürgetett, azután az adó s legutoljára a kereskedelmi ügyek. A junctimot szintén visszautasitják, mivel bizalmatlanságnak tekintik a felség iránt, a mire pedig szerintük annál kevésbé van ok, mivel ő felségének nyilván kijelentett szándéka az összes rendszeres munkák feldolgozása a jelen országgyűlés folyamán.

Az országgyűlés tárgyainak sorrendjére nézve a királyi propositiót az alsó táblán a többi közt Nagy Pál, Siskovics és Dubraviczky, a felső táblán Széchenyi veszik védelmük alá. Az urbariale azért érdemel szerintük elsőséget, mert ott kell kezdeni a rendszeres munkálatokat, a hol törvény nincs, vagy a hol a törvény leggyöngébb.

Nagy Pál önmagával, egész politikai multjával jönne ellenmondásba, ha a jobbágyok sorsának javitását minden egyébnél sürgősebbnek nem tartaná. Nem elégszik azonban meg az úrbér rendezésével, hanem abban a meggyőződésben, hogy az elődök érdemeiért az utódokat örök időkre minden tehertől fölmenteni nem lehet s hogy a nemesség – a mint az a nép előtt sem titok többé – a kardot most már inkább ékességül, mint a haza védelméül használja: az insurrectio olyatén szabályozását is sürgeti, melynél fogva a katonáskodás terhe, mely eddig egészen a népre nehezedett, megosztassék.

Az ellenzék épp úgy, mint a kormánypárt ebben a kérdésben is megoszlik s ha az ellenzékről Nagy Pál, Siskovics és Dubraviczky s a főrendek közül Wesselényi a kormánynyal szavaz, viszont a kormány hívei közül meg többen ellenzik a királyi propositiókban megállapitott sorrendet.

A kik a korona ellenére a kereskedelmi munkálatoknak adnak elsőséget, azok sem szűkölködnek argumentumokban. Hogy az urbarium rendezését nyolcz millió ember várja erre az a feleletük, hogy a kereskedelem, föllenditését pedig várja az ország összes lakossága; hogy a jobbágyság hetven évi provisorius állapota miatt nagy nyomorúságban van, erre az, hogy a kereskedelem meg háromszáz év óta nyög a gyarmati rendszer járma alatt; végre, hogy a kor szelleme kivánja az úrbér kérdésének meg oldását, erre meg az, hogy a törvényhozás, rendeltetésének nem felelhet meg, ha bármely kivülről jövő nyomásnak enged. Egyik-másik közülök oly makacsul ragaszkodik a maga álláspontjához, hogy hajlandó inkább az országgyűlés szétoszlatását sürgetni, semmint beleegyezzék a korona által proponált sorrendbe.

A „junctim” szintén sok fejtörésükbe kerül a rendeknek. „E folyó országgyűlés lexikonában – irja Kölcsey – három kiválóképen nevezetes szó él és mozog. Egyik a „junctim”, másik a „korszellem”, harmadik „per excerpta”. Junctim – ez pythagorási titkokkal teljes szent szó. Mert hármat adunk és hármat akarunk venni, hármat egybekötve adunk és hármat egybekötve akarunk venni, háromért egybekötve élünk és halunk s háromból különszakasztva egyetlen egyet is elfogadni nem akarunk, ha mindjárt a parasztnak, kiért mind ezeket munkáljuk, éhen kellene is meghalni. Ezt ötéves kis emberekben hívnák makranczosságnak; negyven éves férfiban mondják állhatatosságnak.

Kölcsey azonban ezúttal igazságtalan a rendekkel szemben. A junctimhoz való ragaszkodás annak az aggodalomnak a természetes kifolyása, hogy ha eltérőleg az eddigi szokástól, mely szerint a törvényjavaslatok együtt terjesztettek fel megerősités végett, a királyi propositiók értelmében az úrbéri és a törvénykezési munkálatok azonnal, a mint elfogadtatnak, királyi sanctio alá terjesztetnek: azok a munkálatok, melyek a nemesség részéről áldozatokat kivánnak, törvénynyé válván, az országgyűlést feloszlatják, még mielőtt ama munkálatokat is letárgyalnák, melyek viszont a kormány részéről kivánnak engedményeket.

Éppen ezért a junctimot állhatatosan fenntartják a rendek oly módon; hogy ha egy tárgyban kedvező választ nem nyernének, a már jóváhagyott többi végzés is semmisnek lesz tekintendő.

A tárgyak sorrendje ellenben a junctim ilyetén szigorú megállapitása, után annyira közömbössé válik, hogy több megye, pótutasitásában egyenesen meghagyja követeinek, hogy a sorrend tekintetében a korona kivánságát teljesitsék, annyival is inkább, mert tartani lehetett tőle, hogy a további akadékoskodás minden reformot meghiusit.


Az országház Pozsonyban. (A mai királyi táblai palota.)
Fénykép után.

Az udvar már eddig is föl van háborodva a rendek huzavonája miatt. Ha tovább feszítik a húrokat: füstbe mehet az országgyűlés működéséhez fűzött minden szép remény. A király – mint Metternich neje irja naplójában – a legnagyobb mértékben aggódik s le van verve. Környezete, úgy látszik, mesterségesen fokozza a rendek iránti bizalmatlanságát s rossz hangulatát. Elhitetik például vele, hogy egy tervbe vett udvari ebéden az országgyűlés egy tagja czélzatos tósztot akar mondani, s e miatt elhatározza, hogy az ebéden nem fog megjelenni.19

A nádor nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy a követeket ne figyelmeztesse makacsságuk következményeire. „Az urak közűl egy nagy rész – igy szól Prónay Jánoshoz – minden dolgot akadályoztatni akar. Olvassa uraságod az 1764-iki országgyűlés irományait. Nem azt cselekszik-e most, a mit akkor tettek?” A mit midőn Kölcsey meghall, naplójában ezt jegyzi meg rá: „Vigyázzatok, uraim. Minthogy a 64-iki diéta tenni nem akart, a kormány tett önkényesen. Most sem akartok? Nem fog-e a kormány egész Európa szine előtt megigazulni, ha ismét önkényre hajlik?” De a nádor a főrendeket is igyekszik engedékenységre birni, s Cziráky országbiró egyenesen az ő felhívása folytán tart értekezletet a főrendi tábla számos tagjával annak a kérdésnek a megvitatása végett, nem lenne-e tanácsos a királyi propositiókra adandó válasz tekintetében az alsó táblának deferálni. A mire azonban egyhangulag nemmel felelnek, és pedig főképen azon okból, mert tartanak tőle, hogy, ha most az alsó táblával szemben gyöngeséget árulnak el, elvesztik előtte minden tekintélyüket s jövőre sem tehetnek többé semmit a jó ügy érdekében. Sőt a kormány legbizalmasabb emberei, – kik, mint Cziráky irja a nádorhoz intézett jelentésében, „minden alkalommal tanújelét adták belátásuk, szakismeretük, őszinteségük és tapasztaltságuknak”, – nevezetesen a tárnok, a veszprémi és nyitrai püspök, Lánczy, Almássy és gróf Majláth főispánok, odáig mennek, hogy fölkérik Czirákyt, foglalná irásba az értekezlet emlitett határozatát indokaival együtt s a nádor útján terjeszsze fel a királyhoz.20

A nádornak főképen az áll érdekében, hogy a királyi propositiókban foglalt sorrendet fogadja el az országgyűlés, miután az egyenesen az ő tanácsára állapittatott meg. A többi vitás kérdésre különösebb súlyt nem fektet. Az úrbéri és az adóügyi munkálatoknak azért ád elsőbbséget a többiek felett, mert egyrészről úgy tapasztalja, hogy az adózó nép a közterhek alatt már-már összeroskad, s a kolera idején kitört zendülést is nem anynyira a szigorú óvintézkedések, mint inkább a túlterheltetés miatti közelégületlenségnek tulajdonitja; másrészről, mert az adózók mindig a fejedelmet és a kormányt tekintvén pártfogójuknak a földesurak önkényével szemben, politikai hibának tartaná, ha most a kormány olyan szinben tűnnék fel, mintha meg akarná tőlök tagadni a védelmet. Ezt a hibát a rendek bizonyára fölhasználnák arra, hogy a köznépet elidegenitsék a kormánytól. A kereskedelmi munkálatokat viszont azért tolja háttérbe, mert azok nem szolgálnak kizárólag az adózók javára, s mert előreláthatólag oly heves vitákra adnak alkalmat, melyeket az országgyűlés kezdetén okvetetlenűl el kell kerülni.21

Az ő közbenjárása folytán végre is sikerűl a két tábla közti differentiát kiegyenlitni oly módon, hogy a sorrendre nézve az alsó tábla adja meg magát, mig ellenben a királyi propositiókra adandó válasz többi pontjára nézve a főrendek engednek, úgy hogy a válaszban kifejezik a rendek fájdalmukat az országgyűlés elhalasztása felett, fenntartják a junctimot s kérik a mellékelve felküldött előleges sérelmek orvoslását.

Az erre adott királyi leirat annyira megnyugtatja a rendeket, hogy a junctimról is lemondanak. Bizva a királyi adott szóban, mely szerint az összes rendszeres munkálatok a jelen országgyűlés által el fognak készittetni, ráállnak, hogy legelőször az úrbéri munkálatok vétessenek tárgyalás alá, s azután sorban a törvénykezési, adó, biztosságbeli és kereskedelmi munkálatok, s csak azt kötik ki, hogy szentesités előtt a már előzőleg fölterjesztett összes munkálatokat még egyszer vizsgálat alá vehessék s az esetleges hibákat, ellenmondásokat kiigazithassák; továbbá, hogy – okulva az előző országgyűlésen szerzett tapasztalatokon, mely szerint a concertatio nagy akadályokkal ment – a fölterjesztendő törvényjavaslatoknak úgy tárgyukra, mint egyes kifejezéseikre a felség akként nyilvánitsa ki elhatározását, hogy a concertatiónál újabb viták ne fejlődhessenek ki.

Az ügyek ilyetén kedvező fordulata egyenesen Somssich Pongrácz alnádornak köszönhető, kivel szemben – mint emlitők – az ellenzék rendkivűl előzékeny csak azért, hogy belesegitse őt a Mérey personalis székébe.


  1. * 1843-ban jelent meg „Országgyűlési Tárcza 1830-ról” czím alatt.[VISSZA]
  2. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Exhib. polit. respic. 1833. XCV.[VISSZA]
  3. * U. ott. Diaet. extraser. 1833. IV. aul. 1.[VISSZA]
  4. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1832/3. I.[VISSZA]
  5. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1833. XXXIV.[VISSZA]
  6. * U. ott. Diaet. extraser. 1833. X.[VISSZA]
  7. * U. ott. Diaet. extraser. 1833. IX., X., XI.[VISSZA]
  8. * Sollen wir Magyaren werden? Fünf Briefe geschrieben aus Pesth an einen Freund an der Theis, von D. H. (Horvátovics Domoljub.) 1833.[VISSZA]
  9. * Ballagi Géza, A politikai irodalom Magyarországon. 69. s. k. l.[VISSZA]
  10. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1883. LX.[VISSZA]
  11. * Sajtószabadság. Rozsnyón, 1831. Ponori Thewrewk József, hazafiúi elmélkedések. Pozsony, 1833.[VISSZA]
  12. * Gr. J. Dessewffy, Ueber Pressfreiheit u. Büchercensur. Aus der lateinischen Handschrift frei übersetzt. Leipzig, 1831.[VISSZA]
  13. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1833. XXXIV. aul. 1.[VISSZA]
  14. * A. W. Gustermann, Die Ausbildung der Verfassung des Königreiches Ungern. Wien, 1811.[VISSZA]
  15. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1832/33. I.[VISSZA]
  16. * Gr. Dessewffy Emil, Gr. Dessewffy A. hátrahagyott munkái. 14.[VISSZA]
  17. * Gr. Széchenyi István, Üdvlelde. 73.[VISSZA]
  18. * Melczer István, Az 1836-iki országgyűlés történetéhez. Hazánk. 1884. 349.[VISSZA]
  19. * Aus Metternich's nachgelass. Papieren. V. 418.[VISSZA]
  20. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1833. XXXV.[VISSZA]
  21. * U. ott. Praep. ad diaet. 1832. V. aul. 1.[VISSZA]