Reviczky Ádám gróf.
Torsch metszete után, a „Rajzolatok” 1835. évi folyamából.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A clerus, a kanczellár és a nádor álláspontja. A reversalisok és az áttérések. Tagen nagyprépost esete és a mentelmi jog. Katholikus gyermekeknek evangelikus iskolákban való neveltetése. A recopulatio. A protestánsoly Horvátországban. Az alsó tábla izenete s a főrendek vonakodása az izenet tárgyalásától. A két tábla közti ellentéteket kiegyenlíteni nem lehet. Nagy Pál hűtlensége pártjához. A tárgy függőben marad. A megyék állásfoglalása
A praeferentialék kevés változtatással most is ugyanazok, a mik már az 1825- majd az 1830-iki országgyűlés által fölterjesztettek. De ezek közt legnagyobb súlyt fektetnek a rendek a protestánsoknak a múlt ország gyűlésen is tárgyalt sérelmeire, s ezeket, még mielőtt a királyi propositiókra választ adnának, 14 pontba foglalva, a többi előleges sérelmektől elkülönitve vitatják meg.
Jóllehet az emlitett gravamenek orvoslását negyven év óta sürgetik az országgyűlések, a főrendi tábla makacs ellenszegülése következtében azok most sem terjeszthetők fel.
Mérey személynök azzal az intéssel vezeti be a vitát, hogy ebben a kényes tárgyban a követek kölcsönös türelemmel hallgassák ki egymást, s szelid mérséklettel nyilatkozzanak; nehogy egymást felingereljék. Tagen János váradi nagyprépost, a váradi káptalan követe azonban, egy megjegyzésével már a következő nap olyan vihart idéz elő, melyhez fogható nem fordúl elő az egész országgyűlés folyamán.
A papság álláspontjának Trsztyánszky Imre pécsi, Mayer József fejérvári káptalani követeken kivűl a legkiválóbb képviselője Lonovics József egri káptalani követ, a későbbi csanádi püspök, kinek mérsékelt modora, bonczoló, logikus előadása még ellenfeleire is nagy hatást gyakorol.
A papság mindenekelőtt megkisérli az ügyet levétetni a napi rendről, azzal az indokolással, hogy a jelen országgyűlésnek egyetlen tárgyául a rendszeres munkálatok vannak kitűzve; hogy a kérdéses javaslatok, ha elfogadtatnának, a vallási közönyösség elterjedését eredményeznék; hogy nem maguk a protestánsok fordultak panaszaikkal az országgyűléshez, s, igy ezek tárgyalás alá sem vehetők; hogy az illető javaslatok a bécsi és linczi békekötéseken alapuló 1790: XXVI. t.-cz. megváltoztatását invol, válnák, holott azt, mint sarkalatos törvényt, megváltoztatni nem szabad. hogy, ha a protestánsok sérelmeit emlegetik, a katholikusok is elő fognak állni még súlyosabb sérelmeikkel. Ha tehát vallásügyi sérelmek volnának a papságnak az a kivánsága, hogy vegyék ki azokat a praeferentialék közűl s utasitsák a sérelmek összeszedése végett kiküldendő országos bizottsághoz,
A papság ama törekvését, hogy az ügy vétessék le a napi rendről, Reviczky kanczellár támogatja ugyan, de a nádor annál kevésbé helyesli A kanczellár, – ki meg van felőle győződve, hogy a vallás ügyét az a párt hozta elő, mely minden követ megmozdit, hogy a rendszeres munkálatok tárgyalását hátráltassa, mert ez által a kormányt kedvezőtlen színben tűntetheti fel a nemzet előtt, – azt szeretné, ha maguk a protestánsok kérnék sérelmeik orvoslását, és pedig nem az országgyűléstől, hanem a felségtől, annyival is inkább, mert a Pesten tartott legközelebbi konventjükön már el is határozták, hogy Péchy septemvirnek azt a munkálatát, melyben összes sérelmeik össze vannak állitva, átdolgozván, azt felirat alakjában a királyhoz fogják felterjeszteni.
Azzal a kéréssel fordúl tehát a nádorhoz, hogy mivel azok, kik a zavarosban szeretnek halászni, az ügyet a konventtől elterelték s az országgyűlés elé hurczolták: a jóérzelmű protestáns követek közreműködésével akadályozza meg annak tárgyalását s vegye rá a protestánsokat, hogy a konvent határozatához térjenek vissza, mely esetben megigérheti egyszersmind nekik, hogy feliratukra csakhamar meg fogják kapni a legfelsőbb választ.1
A nádor azonban erre nem áll rá, miután az 1647-iki linczi béke világosan kimondja. hogy „az országlakosoknak, akár evangélikusoknak, akár katholikusoknak más sérelmeit is a 17 föltétel szerint ő felsége mindenik országgyűlésen teljesen elintézendi” s igy a vallás ügyében az országgyűlés nélkül intézkedni nem lehet.
Azt a praecedenst, a mire a kanczellár hivatkozik, hogy t. i. 1790-ben is maguk a rendek kérték fel a királyt, hogy a vallás ügyét ő döntse el, a nádor a jelen esetben nem tartja elfogadhatónak, miután lényeges különbséget lát az akkori és a mostani viszonyok közt. Akkor annak a pártnak, mely a protestánsok jogait védelmezte, nem volt arra kilátása, hogy az országgyűlésen czélt ér, az ellenpárt pedig, mely az alsó táblán is sokkal erősebben volt képviselve, mint most, a tárgyalások menetének siettetése végett kivánta az ügy mielőbbi kiegyenlitését, ennélfogva mind a két pártnak érdekében állt, hogy a királyra bizza a döntést. Most ellenben csupán a két tábla közt van véleményeltérés. Az alsó táblán a határozott többség a protestánsok mellett van, s ennek a compact többségnek nincs oka rá, hogy ő felsége közvetitését vegye igénybe, annyival kevésbé, mert reménye van hozzá, hogy a főrendek utoljára is megadják magukat.2
Reviczky Ádám gróf.
Torsch metszete után, a „Rajzolatok” 1835. évi folyamából.
Ehhez járúl még az a körülmény, a mire a nádor nem reflectál, hogy a protestáns konventnek, illetőleg a nyolcz superintendentiának Reviczky által emlitett határozatát maguk a protestánsok is csakhamar megbánják; A kálvinista egyház buzgó hive, Kölcsey, „szolgai gondolatnak” jelenti ki azt. „Az ő folyamodásuk – irja naplójában – nagyon bevont vitorlákkal megy fel, s korántsem terjed annyira, mint az országgyűlés kivánatai. Mi kivánatos alkalom az udvar részéről ama szűk határú kérelemre kegyelem-választ adni! Kis kedvezések az országgyűlési felirást megelőzni fogó királyi válaszban a nemzet egész törekedését semmivé, tehetnék.”3
A protestánsok ily módon bele látván a kormány kártyájába, még ha a nádor hajlandó lenne is teljesitni a kanczellár kivánságát, sem őket; sem a velük egy véleményen levő szabadelvűek táborát nem birhatná rá hogy a vallásügyi munkálatot az országgyűlés pontonkint le ne tárgyalja.
Legtüzetesebben vitatják meg a reversalisra s az áttérésre vonatkozópontokat.
Lonovics nagy figyelmet keltett beszédében azt igyekszik bebizonyitani hogy, a reversalisok nem sorozhatók a gravamenek közé. Beszéde elején tett igéretét, melyszerint a fennforgó tárgyban épp oly részrehajlatlanul fog nyilatkozni, mintha az urbarialeról vagy a commercialeról volna szó, nem váltja; be, a mennyiben a reversalisokat csak az evangélikusok rovására akarná fenntartani, a nélkül, hogy e tekintetben a viszonosság elvét alkalmazná. Ha a reversalis csakugyan a vallásszabadság természetes folyománya, a mint ő állitja, akkor szükségképen meg kell engedni azt minden felekezet részére. Ő ellenben, a mint előbb az evangélikusok hátrányára belemagyarázza a tőrvénybe, hogy az nem tiltja a reversalist, utóbb ismét a törvényre hivatkozva igyekszik megdönteni a viszonosság elvét. A törvény ugyanis szerinte világosan azt határozza, hogy a vegyes házasságokban, ha az atya katholikus, mindkét nemen levő gyermekeit a katholikus religióban kell nevelni; a törvény ellen pedig semminemű kötés vagy alkú nem lehet érvényes ellenben mivel az evangélikus atya ugyanazon törvény szerint figyermekeit sem köteles tulajdon vallásában nevelni, mind eme törvénynél fogva, mind vallása alapelvéből kifolyólag fennmarad az a joga, hogy magát figyermekeinek is a katholikus vallásban való nevelésére kötelezze.
Ez az egyoldalú, merőben sophisticus okoskodás, melylyel a vallásszabadság védelmének örve alatt a protestánsok vallásszabadságát veszélyeztető reversalisok fenntartásának jogszerűsége bizonyittatik, természetesen nem győzi meg a rendeket.
Az áttérésekre nézve a szabadelvűek felfogása az, hogy a hat heti oktatás az áttérések alkalmával sem nem szükséges, sem nem törvényes, sem nem hasznos, sőt határozottan káros, mert önkényre ad alkalmat.
Művelt embernek, ki annyit tud, mint a tanitója, sok a hat hét, a műveletlen ember pedig, ha 18 éves koráig meg nem tanulta a vallás szabályait, azokat hat hét alatt sem fogja magáévá tenni. Hogy meggyőződés járuljon hozzá egy olyan valláshoz – mondja Beöthy Ödön, – melyet a maga egész valóságában felfogni az ember élete szinte rövid, a hat hét kevés, a képmutatásra ellenben igen sok.
Lonovics József.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1842-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 2086. számú példányáról.
A rendek ennélfogva a viszonosság elvét tartva szem előtt elhatározzák, hogy a hat heti oktatás mellőzésével az áttérés a katholikusokra és protestánsokra nézve egyformán kötelező szabályok szerint történjék, oly módon, hogy az áttérni kivánó ebbeli szándékát a törvényhatóság közgyűlésének jelentse be, ez vegyes deputatiót küldjön ki, mely az illető egyén szándékának okairól tudomást szerezvén magának, a nélkül, hogy az okok latolgatásába bocsátkoznék, tegyen jelentést a közgyűlésnek, mely aztán az illető részére kiállitja a bizonyitványt arról, hogy e vagy ama vallásra szabadon áttérhet, az áttérés megtörténtét pedig közli a felséggel.
Ennél a tárgynál tör ki a vihar, mely a vallásügy tárgyalásának első perczétől készülőben van. Beöthy Ödön ugyanis, felelve Lonovicsnak, ki természetesen a hat heti oktatás mellett nyilatkozik, saját megyéjében előfordult eseteket sorol fel, melyek azt bizonyitják, hogy a hat heti oktatással a papság mily súlyos visszaéléseket követ el. Felhozza példáúl, hogy: egy hetven éves ember hat heti censurára szorittatván, lelkiismeretének megnyugvását a sirig sem érhette el, nem térhetett át, s mivel ennél-: fogva nem kapott papot; a ki megeskesse, közmegbotránkozásra haláláig ágyasságban volt kénytelen élni; továbbá, hogy a hat heti censura számos esetben 20-30 évre terjed. Tagen nagyprépost erre feláll s „kereken tagadja”, hogy Biharmegyében egy hetven éves ember hat heti censurára szorittatott volna. Beöthy meghazudtolása felingerli a rendeket. Maga Beöthy, valamint Péchy Ferencz s még többen is szólni kivánnak. Beöthy meg is kezdi beszédét, miután követtársai „halljuk Bihart!” kiáltásokkal provokálják a szólásra. Az elnök azonban, meglehet, a legjobb szándékból, de mindenesetre tapintatlanúl, hirtelen feloszlatja a gyűlést.
Másnap úgy Tagent, ki hazugsággal vádolta egyik követtársát, mint a különben is népszerűtlen Méreyt kegyetlen ostrom alá veszi az ellenzék.
A közingerültségről Mérey tudomást szerezvén magának, a mint a gyűlést megnyitja, felszólitja Tagent, hogy az előző napon oda dobott súlyos vádját, illetőleg kijelentését magyarázza meg. Mielőtt azonban Tagen szólhatna, Beöthy ugrik fel helyéről s szemrehányást tesz az elnöknek, hogy feloszlatta a gyűlést, mielőtt ő, a becsületében megtámadott, tisztázhatta volna magát s ennek következtében a hazugság vádját huszonnégy óráig kénytelen volt viselni; a mennyiben pedig az ő személyében Tagen az egész törvényhozó testületet megsértette, az 1723: VII. t.-cz. értelmében kéri, hogy szolgáltassanak úgy neki, mint a törvényhozó testületnek igazságot. Tisza Lajos, Beöthy követtársa, habár meg van felőle győződve hogy az elnök azt, a mit tett, a legjobb szándékból tette: szintén óvást tesz a szólásszabadság megsértése ellen.
Tagen szóhoz jutván, kijelenti ugyan, hogy sem Beöthyt, sem az általa képviselt törvényhatóságot sérteni nem akarta; de másrészről Beöthy szavainak elferditésével a Beöthy által idézett eset valódiságát ismét kétségbe vonja, s ezzel természetesen olajat önt a tűzre. Minthogy Beöthy az emlitett eseteket küldői utasitása folytán adta elő s minthogy ennélfogva azoknak kétségbevonása egyértelmű volt egy egész törvényhatóság meghazudtolásával: Balogh János ezért a vakmerőségért actiót kér Tagen ellen.
Az ily módon szorult helyzetbe jutott nagyprépostnak az egyetlen Trsztyenszky Imre kél védelmére. „Nem állunk még a vesztőhelyen úgy mond, – a hol helye ne volna már a mentségnek és kérésnek. Arra kéri a rendeket, hogy az elkövetett hibát az egyházi rendre való tekintetnél fogva is bocsássák meg, annyival inkább, mert az egyházi rend hasonló engedékenységet szintén tanusitott éppen a jelen országgyűlés folyamán akkor, a mikor a magyar nyelvre vonatkozó üzenet tárgyaltatván, báró Bémer László felszólalására Palóczy azt a megjegyzést tette, hogy csodálkozik, hogyan merészel az egyházi rend szólni ama hazának nyelve ellen, melynek annyi javaiban bővelkedik. Bármily nehezére esett is az egyházi rendnek ezt a keserű falatot lenyelni és megemészteni, a jó békesség kedveért megtorlással nem élt.
Az engesztelő szavak azonban mitsem használnak, sőt egyik-másik követ újabb provocatiót talál azokban. Majthényi Lászlót annyira elragadja szenvedélye, hogy megfeledkezve az alkotmányos formákról, felindulásában felszólitja az elnököt, hogy, mivel ő a nagyváradi káptalan követével ezen a szent helyen meg nem maradhat, útasitsa őt ki a gyűlésből, mert ellenkező esetben ő lesz kénytelen rögtön eltávozni. Borsiczky, Patay István szabolcsi követ és Kölcsey nyomban csatlakoznak Majthényihoz, ez utóbbi lendületes szavakban kél egyszersmind a szólásszabadság és az egyéni becsület védelmére.
A minden oldalról ostromlott Tagen ismét szólni akar, de azzal hallgattatják el, hogy actio alatt lévő követ nem beszélhet. Erre a personalis, hogy a kinos jelenetnek végét vesse, kijelenti, hogy Tagen önszántából el fogja hagyni a termet.
Ha a követek el nem vesztették volna teljesen higgadtságukat, bizonyára kapva kapnak a personalis szerencsés ötletén, mely által elégtételben részesülnek a nélkül, hogy egy követ immunitását kénytelenek lennének brutálisan megsérteni. De Péchy Ferencz és Balogh János nem egyeznek belé, hogy követtársuk szép szerivel kitérjen haragjuk elől, hanem „kiparancsoltatását” sürgetik.
E közben Tagen tényleg eltávozik s nem is tér többé soha vissza, miután helyére a nagyváradi káptalan Kricsfalusi Ferenczet választja meg. Az actiót nyomban megindítják ellene. Beöthy Sándor, a királyi ügyek igazgatója, fölveszi a keresetlevelet, melyben kéri Tagent három nap alatt megidézni s az 1723: VII. t.-cz. értelmében elmarasztalni.
Hasonló eset – mint Kölcsey megjegyzi – emberemlékezet óta nem fordúlt elő az országgyűlésen, miután 1764-ben az akkori nádor és Baranyi Gábor közt fölmerűlt ügy, valamint az 1808-iki országgyűlésen az akkori személynök által Aczél nógrádi követ ellen elkövetett sérelem békés úton egyenlittetett ki.
A királyi itélő táblán Tagen ellen a per megindittatván, a biróság 1834 január 23-ikán mondja ki az itéletet, mely szerint „alperes (t. i. Tagen) a felperesi vád alól feloldoztatik”4 s kevéssel azután, hogy a biróság Tagennak elégtételt ád, még a felség is megvigasztalja őt azzal, hogy a országgyűlés végén kinevezi czímzetes püspökké.
A nagyváradi káptalan követének eltávozásával a kínos incidenst rendek még egyszer szóba hozzák; de nem azért, hogy folytassák a hajszát Tagen ellen, hanem hogy jóvá tegyék ama botlásukat, melynél fogva; egy actióval megtámadott követet a törvényes büntetés kimondása előtt törvényhozói jogaitól meg akartak fosztani.
A dolgot általában mindenki röstelli, s részint szépítni, részint corrigálni igyekszik. Andrássy József, esztergomi követ, készebb lenne követi állásáról lemondani, semhogy még egy ehhez hasonló sajnálatos esetnek tanúja legyen. Máriássy Antal sárosi követ pedig vérével szeretné lemosni ama sorokat, melyek az országgyűlés jegyzőkönyvében a kérdés alatt levő tárgyra vonatkoznak. A kik a „kiparancsoltatást”, sürgették, azok jogos fel háborodásukra való hivatkozással és azzal mentegetik magukat, hogy, h egy követ egy másiknak becsületében gázol, a többi vele egy széket nem ülhet, mert ez a morál szabálya, ha nincs is benne a Corpus Jurisban. Különben a kitiltás tényleg nem is történt meg, azt csak nehány követ s azok kivánták, kiknek szavuk nincs az országgyűlésen, hanem a kiknek s hallgatás a kötelességök.
A botrány előidézésében az országgyűlési ifjaknak volt legfőbb részök, úgy hogy a nádor egy conferentiában egyenesen fölhivta a rendeket, hogy a rakonczátlankodó ifjakat jövőre fékezzék meg. A rendek szivesen föl is ajánlják a personalisnak közreműködésöket a tekintetben, hogy a tanácskozás rendjének fenntartása végett teendő intézkedései sikerre vezessenek, hogy a hallgatók a törvényhozás tanácskozó termében illendően, csendesen viseljék magokat, a táblák közt levő üres helyeket ne foglalják el s a követek sorai közé ne tolakodjanak be.
De a legnehezebb kérdés az, hogy az immunitas jogán ejtett sérelem mi módon orvosoltassék. A sérelmet szépitni lehet, eltagadni nem. Mert igaz ugyan, hogy Tagen tényleg nem utasittatott ki; de egyes követek ama nyilatkozatának hatása alatt távozván el, mely szerint ők nem űlnek vele egy széket, az immunitas kétségtelenűl csorbát szenvedett.
Az, a mit Császár Sándor inditványoz, hogy t. i., mivel Tagen a pressiónak engedve volt kénytelen eltávozni, s mivel ez által az actióban kivánt büntetésnél erkölcsileg sokkal súlyosabb büntetés érte őt, a rendek elégedjenek meg ezzel s a keresettől álljanak el, – kegyelemnek megjárja, de nem tekinthető remediumnak a sérelemmel szemben. A gróf Andrássy György inditványa, hogy t. i. az elnök adja tudtára Tagennak, hogy visszajövetelét senki sem ellenzi, a czélnak megfelelne; de ennek meg a formája nem szerencsés, miután az országgyűlés méltóságával nem egyeztethető össze, hogy bárkit is de különösen egy actio alatt álló követet, meghívásával tiszteljen meg.
Hosszas tanakodás után abban állapodnak tehát meg a rendek, s ezzel annyira-amennyire helyrehozzák hibájukat, hogy a váradi káptalan követe, ha tetszik, neki, székét ismét elfoglalhatja; önként távozván el, ugyanúgy vissza is jöhet, a nélkül, hogy ez az elnök által értésére adatnék.
A Tagen-féle incidens után folytatják a vallásügyi javaslatok tárgyalását.
A negyedik pontot, mely szerint a katholikus szülők gyermekeiknek evangélikus iskolákban való neveltetésétől s gyermekeik mellé evangélikus vallású nevelők felfogadásától ne tiltassanak el, – a papság veszedelmesnek találja mind a katholikusokra, mind a protestánsokra nézve; mert az a szellem, a mit a gyermek az iskolában sziv magába, egész életének irányára befolyással van, ennélfogva, ha más vallású iskolában nő fel, saját vallásához hűtlenné válik. Katholikus ifjúnak a protestáns iskolába járást csak az alatt a föltétel alatt engedné meg, ha vallásbeli oktatásáról szülői gondoskodnak, ha a helybeli katholikus pap felügyel rá, hogy vallásbeli kötélességeit pontosan teljesitse s ha vizsgálatot tesz az év végén a vallástanból.
Esztergom a század első felében.
Egykorú aczélmetszet után, Bechstein Lajos Die Donau-Reise und ihre schönen Ansichten (Hildburghausen, év n.) czímű munkájából.
Gróf Teleki Sándor gyűjteményének példányáról.
A recopulatio kérdését az teszi különösen bonyolulttá, hogy maga a fogalom is tisztázásra szorúl. Positiv tények bizonyitják ugyan, hogy a recopulatiót a papság akkor szokta kívánni, midőn az evangélikus házasfelek egyikéről kiderűl, hogy ő azért, mert atyja vagy nagyatyja valaha a katholikus vallásra áttért, vagy gyermekeinek a katholikus vallásban való neveltetéséről reversalist adott, a katholikus vallást tartoznék követni; de ezzel szemben a papság azt vitatja, hogy a recopulatio csak akkor fordúl elő, midőn valaki a törvény értelmében a katholikus vallás követésére köteles, s minek előtte áttért volna, valamely evangélikus személylyel ennek lelkipásztora által adatik össze. Úgyde a recopulatio sem egyik, sem másik: alakjában nem alapúl törvényen, – ez a rendek többségének véleménye s ezt ki is mondják, jóllehet Lonovics óvást tesz ellene, hogy az országgyűlésen, mely nem zsinat, a katholikus vallás által szentségnek tartott házasság ügyét egyátalában vita tárgyává tehessék.
Az ellen, hogy a protestánsok részére Horvátországban is szabad vallásgyakorlat biztosittassék s ez által „a horvátok nyugalma és boldogsága megzavartassék”, a horvát káptalani és törvényhatósági követek – kivéve Verőcze és Szerém követeit – élénken tiltakoznak. Lonovics ugyanazzal a közjogi és politikai szempontból tarthatatlan argumentummal támogatja őket, melylyel már a mult országgyűlésen is előállt, hogy t. i. municzipális autonomiájuknál fogva nem tartoznak eltűrni, hogy a protestánsokat rájuk erőszakolják.
Az alsó táblának a vallásügyi sérelmeket és postulatumokat tartalmazó üzenete tehát, – mely ellen Trsztyenszky Imre a papság nevében óvását jelenti be, anélkül azonban, hogy óvása akár magába az üzenetbe, akár az ő felségéhez intézendő feliratba fölvétetnék, – ily módon elkészűl.
Bármily liberális szellemű is az különben, annyiban mégis conservativ, a mennyiben jóformán csakis az 1790/91: XXVI. t.-cz. restituálást czélozza. A vallásszabadság továbbfejlesztése s a vallásfelekezetek közti viszonosság elvének decretálása egy-két követ utasitásában bennfoglaltatik ugyan; szóba hozzák példáúl, hogy minden keresztény vallás papja a vallás-alapból egyenlően fizettessék; hogy minden keresztény felekezet, ide értve az unitáriusokat is, egyenjogusittassék; hogy különösen a római katholikus és evangélikus felekezetek közt a viszonosság elve állapittassék meg; hogy az evangélikus és a görög szertartású papság is nemesi jogokkal ruháztassék fel; hogy a római katholikusok és a görög egyesültek s nem egyesültek ünnepei lehetőleg akként egyesittessenek, hogy azok együtt vasárnap; tartatnának; hogy a zsidók ne csak vallási, hanem polgári tekintetben is emancipáltassanak stb. stb.; de mindez természetesen csak mint pium desiderium hangzik el. A mikor a törvényes alap helyreállitása is legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik, hogy lehetne akkor az ingadozó, minden oldalról megcsonkitott és kikezdett alapra a legszabadelvűbb modern valláspolitika eredményeit mint szegletköveket elhelyezni.
A főrendek a vallás ügyének soron kivűl való fölvételét sem a törvénynyel, sem a törvényes szokással összeegyeztethetőnek nem tartván, az üzenet érdemleges tárgyalásába vonakodnak belebocsátkozni; hanem azt ajánlják, hogy a vallás ügye az országos sérelmek és kivánalmak összeállitása végett kiküldendő bizottság elé utasittassék. Mire az alsó tábla egy újabb üzenetben kifejtvén, hogy éppen az eddigi törvényes szokásból kifolyólag oly tárgyak, melyekre nézve már az országos ülések megállapodtak, küldöttségek elé soha nem utasittattak, ismételve fölkéri a főrendeket, hogy a szokások viszonos és kölcsönös tiszteleténél fogva az üzenetet pontonkint vegyék tárgyalás alá s megállapodásukat közöljék az alsó táblával, a mit ha nem tennének meg, Kölcsey az üzenet alapján szerkesztett feliratnak a főrendek hozzájárulása nélkül való fölterjesztését inditványozza, Az a rövid beszéd, – melyet Kölcsey ez alkalommal tart s melyben „a magyar nevet csak csúfságúl és érdemetlenűl viselő” főrendeket azzal vádolja, hogy „szentségtelen, átkozott kézzel a gyilkot a haza keblébe akarják döfni”, – oly nagy feltünést kelt, hogy a nádor is bemutattatja azt irásban magának,5 s nehezteléssel fordul el miatta Kölcseytől.
A vita eme stadiumában az alsó tábla üléseinek vezetését Mérey helyett Somssich Pongrácz alnádor veszi át. Mérey, – kinek népszerűtlensége nagy befolyással volt a Tagen-féle eset elmérgesedésére is, s kinek további elnökösködése esetén méltán lehetett tartani hasonló botrányok ismétlődésétől, – nem is jön többé vissza, miután a helytartó-tanácsnál nyer alkalmazást. A helyébe kinevezett Somssich Pongrácz az 1833 június 11-iki országos ülésben foglalja el mint személynök elnöki székét.
A főrendek e közben a nádor sürgetésére pontonkint tárgyalás alá veszik ugyan az alsó tábla üzenetét; de a leglényegesebb pontoknál a negatió álláspontjára helyezkednek.
A reversalist nem tartják ugyan törvénybe ütközőnek, mindamellett az egyetértés kedveért nincs kifogásuk ellene, hogy az addig kiadott reversalisok érvényben tartása mellett jövőre mindennemű téritvény semmisnek tekintessék. Nem egyeznek azonban bele, hogy a vegyes házasságból született gyermekek atyjuk vallását kövessék s hogy a hat heti oktatás teljesen eltörültessék; továbbá, hogy az áttérés szabad legyen; hogy a recopulatio eltörültessék; hogy a vegyes házassági válóperekben a protestánsok saját hitelveik szerint itéltessenek meg; hogy a különböző vallásbeliek köztemetőkben temetkezhessenek; hogy az evangélikusok Horvátországban is szabadon gyakorolhassák vallásukat. Végre a katholikus gyermekeknek protestáns iskolákban való tanittatására vonatkozó kérdést a rendszeres munkálatok során kivánják eldönteni.
A vallás ügyében, melynek tárgyalását 1833 február 20-ikán kezdik meg s öt teljes hónapon át jóformán megszakitás nélkül folytatják, az alsó tábla nyolcz, a felső hét üzenetet vált egymással.
A papság, támogatva a kormány által, minden követ megmozdit, hogy az alsó tábla többségét megrenditse. Elhireszteli például, hogy Beöthy és Siskovics, – ki mint jegyző a vallásügyi izeneteket fogalmazta, – a protestánsoktól 300 000 forintnyi ajándékot kapott. De persze ennek a pletykának senki sem ád hitelt, s igy nincs is annak semmi hatása. Trencsénben Marczibányi a papság befolyásával pótutasitást eszközöl ki, mely a szabadelvűség ügyét egyik erős oszlopától, Borsiczkytól megfosztja vagy legalább is akadályt gördít annak további működése elé. A krassói kálvinista vallású főispán, Gyürky Pál pedig, mint a papság közbenjárója, azzal a propositióval áll elő, hogy a nádort kérjék fel, hogy vegyes ülésben tárgyaltassa a vallás ügyét, s ha az e tárgyban készitendő feliratban kijelentik, hogy ahhoz a főrendi tábla nem járult hozzá, akkor a papság nem fogja ellenezni a felirat elküldését.
Gyürky inditványával egyenesen a nádor malmára hajtja a vizet. Ez utóbbinak ugyanis az az óhajtása, hogy a feliratot – még ha nem tudna is arra nézve a két tábla egymással megegyezni – terjeszszék fel a királyhoz, sőt ajánlja a felségnek, hogy erre egy decretumban szólitsa fel az országgyűlést, bízván benne, hogy, a mennyiben mind a két tábla óhajt a hinárból menekülni, ennek a lépésnek meg lesz a kellő sikere.6 Mert akár fölterjesztik a feliratot, akár nem: a mennyiben a király felszólitásárá válaszolniok kell, alkalma fog nyílni a felségnek, hogy ennek a válasznak alapján az ügybe beleavatkozzék s arra nézve közölje az országgyűléssel elhatározását.7
Ugyde a kanczellár e tekintetben sem ért vele egyet. Abban az esetben, ha a felirat csupán az 1790/1: XXVI. t.-cz. ellen elkövetett sérelmeket tartalmazná mivel ő felségének különben is elhatározott szándéka az emlitett törvényt a maga épségében fenntartani, Reviczky nem ellenezné a kérdéses decretumot; de mivel a rendek kivánalmai a törvény keretén túl terjednek, nem hiszi, hogy ő felsége össze tudná lelkiismeretével egyeztetni, hogy azoknak előterjesztését kivánja a papság és a mágnások vonakodása daczára.8 Hanem igenis rá kell birni a főrendeket, hogy önként egyezzenek belé a felirat elküldésébe, miután igy sokkal kevésbé compromittáltatnak, mint ha a kormány beavatkozása és nyomása következtében lesznek kénytelenek engedni.9
A kormány Reviczkynek ad igazat. S mivel a decretum elmarad, a nádor kénytelen-kelletlen, de fokozott mérvben buzgólkodik amaz ellentétek kiegyenlitése körül, melyek a felirat elküldését hátráltatják.
Mivel az eleitől fogva Reviczky nézetét pártoló Somssich alnádor, egyenesen a nádor kivánságára, lehetőleg passive viseli magát, nehogy eljátsza a rendek bizalmát s képtelenné váljék a felség intentióinak előmozditására egyéb kérdésekben:10 maga a nádor igyekszik a rendeket reábirni, hogy elégedjenek meg a fokozatos haladással. S habár a többség állhatatosan ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy, a mennyiben törvényt hoznak a vallás ügyében, az új törvény a réginél legalább rosszabb ne legyen, ellenkező esetben jobb minden újabb törvény alkotásától elállni s a régiek mellett maradni: mindamellett még egy-két protestáns vallású követ is enged a nádor rábeszélésének s hajlandó bizonyos engedményeket tenni annyival inkább, mert tart tőle, hogy, ha a vallás ügye a következő diétára halasztatik, a felingerelt papság a legközelebbi követválasztáskor mindent el fog követni, hogy az ő emberei jussanak be a törvényhozó testületbe, s ha ennélfogva nem lesz – miként most – 26 megyéből protestáns vallású követ, a protestánsok ügye még nagyobb veszélyben fog majd forogni.
Báró Szepessy Ignácz pécsi püspök.
Egykorú festmény után, a „Hazánk” (Pest, 1860.) II. kötetéből.
Az az egyoldalúság, melynél fogva a nádor a liberalismus rovására folytatja az alkudozást a rendekkel, bátoritólag hat a papságra. Báró Szepessy Ignácz pécsi püspök kinyilatkoztatja, hogy az alsó tábla, vallásügyi kivánalmainak még akkor sem engedne, ha azok törvénynyé válnának, s a nádor ezért nemcsak hogy rendre nem utasitja, hanem, – a mi világosan elárulja részrehajlását, – midőn ez ellen a merőben alkotmánysértő enuntiatio ellen gróf Károlyi György tiltakozni akar, ez utóbbit hallgattatja el.
A csekély számú liberális főrendekkel általában lépten-nyomon érezteti a nádor neheztelését a miatt, mert intentióinak ellenszegülnek. De ez Wesselényit, Széchenyit, Eszterházy Mihályt nem tántoritja meg. Sőt még a kormány szolgálatában álló gróf Dessewffy Aurél sem tagadja meg a nádor kedvéért meggyőződését s hű katholikusnak vallja ugyan magát, de éppen mint egyházának hű fia, figyelmezteti a papságot, hogy a katholikus egyház csak addig tartja meg hatalmas positióját, mig a műveltség, felvilágosodás és keresztényi szelidség követelményei elől nem zárkózik el
Ilyetén igazságok iránt azonban a papság befolyása alatt álló főrendeknek nincsen fogékonyságuk; s mindössze is bizonyos jelentéktelenebb engedményekre hajlandók, például a közös temetők és az evangéli tábori lelkészek kérdésében. Az eljárásuk felett méltatlankodó alsó tábla a lecsillapitása végett pedig azt a javaslatot teszik, hogy, a mennyiben minden pontra nézve a megegyezés lehetősége immár ki van zárva: legalább azokat a pontokat terjeszszék fel, melyek mind a két tábla által elfogadtattak. De erre az alsó tábla egy keserű szemrehányásokkal telt üzenetben azt feleli hogy előbbi nyilatkozatai mellett állhatatosan megmaradván, a XIX. század szellemével, a tárgy szentségével és a hazai törvényekkel ellenkező és nemzetre s országgyűlésre homályt hozó egyezkedésbe nem ereszkedik sem sérelmet sérelemmel tetéző s a jelen s jövő kor kemény itéletét maga után vonó törvény alkotásába soha részt venni nem fog; kijelenti egyszersmind, hogy, ha a főrendek az ügy fölterjesztését még most sem engedik, meg, a karok és rendek az egész tárgyat ezúttal felfüggesztik, s az 1790: XII. t.-czikkhez szorosan ragaszkodván, a törvények önkénye magyarázatából származó, netalán kibocsátandó minden rendeletet, az egész haza szine előtt törvénytelennek és kötelező erő nélkül valónak nyilatkoztatnak ki.
A fennebbi üzenet egy hosszú és érdekes vita eredménye, melyben alsó tábla legkiválóbb szónokai vesznek részt.
A személynök természetesen a nádor, illetőleg a kormány intentióinak megfelelőleg óhajtaná, hogy legalább ama pontokat, melyekre nézve a két tábla megegyezett, terjeszszék fel, annyival is inkább, mivel ezeknek elfogadása által a protestánsok főbb sérelmei orvosoltatnának s kivánságaik legalább részben teljesittetnének. De a liberálisok mennél szigorúbban ragaszkodnak a Deák Ferencz által formulázott jelszóhoz, hogy t. i. „inkább ne legyen semmi törvény, mint rossz törvény”: annál ingerültebben támadják meg a főrendeket, kik alkudozásukkal egy rossz törvényt akarnának kierőszakolni. „Anyagi dolgokban – úgy mond Bezerédj – lehet helye az alkúnak, de a lelkiismeret szabadsága alkú tárgyát nem képezheti; egy hold földet a perlekedő felek eloszthatnak, de a napnak az egész emberiségre kiterjedő világa és éltető ereje alkuba nem bocsátható.” S ez az intransigens hangulat, mely a Bezerédj beszédét jellemzi, általában. minden ellenzéki szónok beszédében megnyilatkozik.
A szabadelvű irány hivei, ha aggódnak is a felett, hogy mi fog történni a rendszeres reform-munkálatokkal, mikor a vallás kérdésében negyven ember megakadályozhatja a közóhajtás – teljesülését, s ha ennélfogva némelyik közülök óhajtotta volna is első tárgyul az országgyűlés coordinatióját fölvenni: mindamellett bíznak a jövőben, hogy a kor szelleme elvégre is meg fogja törni azokat, kik most útjába állnak.
Addig pedig, mig a szép remények teljesednének, a szabadelvű ellenzék el van határozva, szigorúan ragaszkodni a status quo-hoz s Balogh János kijelenti, hogy az 1790: XXVI. t.-czikkel netalán ellenkező resolutióknak, még ha Damokles kardja függne is feje fölött, nemcsak maga fog ellenszegülni, de másokat is ellenszegülésre fog ösztönözni.
Csak Nagy Pál hagyja cserben ennél a tárgynál is az ellenzéket. A közingerültség egy darabig visszatartóztatja ugyan őt attól, hogy a vitába beleszóljon; de most, a vita végén, tartózkodó állását elhagyja s a kormány szája íze szerint szólal fel. Hogy minden vallás egyenjogúvá tétessék, az kivihetetlen szerinte. A hol a katholikusok vannak többségben, ott azok, a hol a protestánsok, ott ezek élveznek tényleg több jogot. Az aut Caesar, aut nihil elvét nem fogadja el. A vallás tárgyában is, mint minden egyéb kérdésben, fokozatosan kell előrehaladni; a mit ma a főrendek egyetértésével el lehet érni, el kell fogadni, a többit hagyni kell a jövendőre.
A Nagy Pál magatartása annál nagyobb feltűnést és visszatetszést kelt, mert 1825-ben ő volt az, ki a reversalis-adókat egy országos ülésben „semmirekellőknek” nevezte. Már most a megvesztegetés gyanújába még inkább belekeveri magát. „Az 1826-iki országgyűlés oppositiójának vezére – irja Kölcsey – már régóta a kormány kenyerét emészti. Saját javait, lakházán kivül, elköltvén, s szegénységét Epaminondas és Phocionként méltósággal tűrni nem tanulván, pénzért a forráshoz folyamodott. Folyamodása nem lőn hiában, s ő már most, mint sok mások, a nép füttyeivel nem gondol; de mind e mellett is lelkének szabad volta, ha nem pépért is, mint egykor az elsőszülöttségi jog, de mégis csak eladva van.”
Az érdemleges vita az alsó táblán a hetedik üzenettel végződik be. A főrendek erre adott válaszukban kijelentik, hogy ama szemrehányások jogosultsága felett, mely szerint az ő eljárásuk ellenkezik a kor szellemével, a tárgy szentségével s a hazai törvényekkel, az utókor fog itélni, de nem egyes üzenetek, hanem az e tárgyban folytatott egész tanácskozás alapján; ők nem félnek a jövendő itéletétől, miután czélzataik az ősi álkotmány legszentebb elvein alapultak. A tanácskozást a maguk részéről szintén befejezettnek tekintik, ők is ragaszkodván továbbra is az 1791: XXVI. t.-czikkhez. Egyébiránt remélik, hogy ama vallásbeli sérelmeket, melyekre nézve a két tábla megegyezett, a többi. országos sérelmek során fel fogják terjeszteni. A melyre azonban az alsó tábla utolsó vagyis nyolczadik üzenetében, melyet július 19-iki országos üléséből minden vita nélkül küld el, kijelenti, hogy soha nem fog beleegyezni, hogy egyes vallásügyi sérelmek a többi országos sérelmek örvényébe sülyesztve jussanak, a felség elé.
Az alsó tábla szabadelvű többségének a vallás ügyében elfoglalt álláspontja élénk visszhangot kelt a megyékben is, a mennyiben Szatmármegye kezdeményezésére számos törvényhatóság elhatározza, hogy addig, mig a vallásügyi sérelmek a magok útján fölterjesztetnének s világos törvény által orvosoltatnának: semmi rendeletet, mely a békekötésekkel s az 1791: XXVI. t.-czikkel ellenkeznék, törvényesnek nem ismernek el, a reversálisokat, hat heti oktatást s mind azon dolgokat, melyek törvényen nem alapulnak, megszűnteknek tekintik és semmi törvénytelen rendelet végrehajtásához segédkezet nem nyujtanak.11