Balogh János.
Torsch metszete után, a „Rajzolatok” 1836. évi folyamából.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az országgyűlés a lengyelek érdekében. Ingerültség a főrendek ellen. Balogh János beszéde s a mentelmi jog és a szólásszabadság. A törvénykezési operatumok. Széchenyi, agitatiója a lánczhíd érdekében. Az országgyűlés a rendi jogokat kikezdi
A reformok hatását, jelentőségét bármennyire különbözőleg itélték is meg egyesek, azt senki nem vethette az országgyűlés szemére, hogy a földesúr és jobbágy közti viszony rendezésében fölületesen, elhamarkodva járt volna el. Addig, mig ez van szőnyegen, alig maradt ideje egyéb dologra.
Hogy mind a kilencz rendszeres munka egyszerre és együtt terjesztessék királyi megerősités alá, az országgyűlés kezdetén kimondott eme határozatnak kivihetetlenségét a rendek már ekkor belátják; de viszont abba meg nem tudnának megnyugodni, hogy az úrbér rendezésén kivül egyebet ne tegyenek.
Az alatt tehát, mig az úrbéri javaslatok fölött a főrendi táblával alkudoznak s mig a királyi resolutiókat e tárgyban megkapják, az alsó tábla letárgyalja a második rendszeres munkálatot is, a törvénykezésit, s a két tábla közt a budapesti álló híd ügyében az alapelvekre nézve létrejön a megegyezés. Ha közben-közben olyan tárgyak nem merülnek föl, melyekkel, mint természetüknél fogva vagy végeredményüket tekintve meddő tárgyakkal kevésbé volt érdemes foglalkozni, s ha a két tábla nem tűz össze egymással: természetesen még több productiv munkát lehetett volna végezni.
A meddő tárgyak közé tartozik, mert semmiféle sikerrel nem kecsegtet, Balogh János inditványa, hogy t. i. ő felségét külön feliratban kérje fel az országgyűlés, hogy diplomatiai úton tegye meg a közbenjáró lépéseket a nemzetek sorából kitörült lengyel nemzetnek hamvaiból való föltámasztása iránt.
A júliusi forradalom egyik következménye volt a lengyel fölkelés. 1830 végén még egyszer megkisérlik a lengyelek visszaszerezni alkotmányukat, melytől Miklós czár a bécsi szerződés ellenére fosztotta meg őket.
Már I. Sándor czár, – ki autocraticus hajlamainál fogva sehogy sem tud megbarátkozni a lengyelországi parlamentarismussal, – az 1815-iki alkotmányra vonatkozó ama póthatározata által, melyben az országgyűlés nyilvánosságát megszűnteti, kikezdi az alkotmányt s ettől fogva uralkodása nem egyéb, mint az alkotmánysértések lánczolata. Ennek következtében az elégületlenség a lengyelek közt évről évre terjed s az elődje nyomdokain haladó Miklós czár uralkodása alatt tetőfokára hág.
Két párt áll egymással szemben. A mérsékeltek megelégednének az 1815-iki alkotmány helyreállitásával s a fehér-oroszországi palatinátusoknak a királysághoz való visszacsatolásával; az engesztelhetetlenek vagy democraták ellenben az elvett tartományok visszaadásán kivül a teljes állami függetlenség eszméjeért harczolnak s a Romanov-dynastia eltávolitásával vagy az 1791 május 3-iki alkotmány restituálását, vagy a köztársasággá való alakulást kivánják, tisztában lévén azzal, hogy mindez csakis forradalmi úton érhető el.
A küzdelem a democraták javára dől el. Az országgyűlés a Romanov-dynastiát trónvesztettnek nyilvánitja s ezzel kitör a forradalom. Az orosz csapatok az 1831. év februárjában Diebics vezérlete alatt benyomulnak Lengyelországba. A lengyelekre nézve szerencsés kimenetelű egy-két ütközet után nemcsak ők maguk, de még a velük rokonszenvező nemzetek is remélni kezdik ügyük diadalra jutását.
Nálunk a rokonszenv különösen élénken nyilvánul irántuk. A magyarok közül számosan beállnak a lengyel fölkelő hadseregbe; pénzzel, terményekkel és fegyverrel segélyezik a lengyeleket. A kormány szóval és diplomatiai iratokban a be nem avatkozás elvét hangoztatja ugyan, de azért a részleges hadi segély nyujtását a társadalom részéről nem akadályozza meg, annyival kevésbé, mivel Ausztria érdekeivel az orosz hatalom terjeszkedése határozottan ellenkezik.
Ha Palmerston lord rábirható lenne az orosz elleni szövetkezésre; Ausztria és Francziaország készeknek mutatkoznak még a fegyveres beavatkozásra is. A franczia kamarák egész határozottsággal kifejezik rokonszenvüket a lengyelek iránt s buzditják a kormányt a beavatkozásra. De úgy a franczia, mint az osztrák kormányra nézve maguk a lengyelek teszik lehetetlenné az interventiót azzal, hogy a dynastiát trónvesztettnek nyilvánitják ki s ez által a nemzetközileg biztositott bécsi szerződést széttépik.
Magukra hagyatva, csupán a nemzetek rokonszenve nem mentheti meg őket a bukástól, annyival kevésbé, mert egyetértés sincs köztük. Az aristocraták és a democraták szemben állnak egymással az országgyűlésen s amazok meghiusitván a köznép sorsának javitására irányuló minden kisérletet, a nemesség a forradalom idején kizárólag saját, nagyon is korlátolt erejére kénytelen támaszkodni.
Diebics utódának, Paskievicsnek a czárhoz intézett ama hires jelentésével, hogy „Varsó felséged lábainál hever”, a forradalom véget ér s kezdetét veszi a teljes elnyomatás. Az alkotmánynak még maradványait is megsemmisítik; a kormányzatot, közigazgatást, igazságszolgáltatást oroszszá teszik s az országgyűlést nem hivják többé egybe.
Az elnyomatás eme szomorú napjaiban a magyar vármegyék föliratokkal ostromolják a kormányt, hogy siessen a lengyelek segitségére. Bars, Pozsony, Nógrád, Veszprém, Tolna, Bács, Abaúj, Borsod, Zemplén, Szatmár, Arad, Csanád, Torontál stb., összesen 36 vármegye azonban felirataikra még csak választ sem kapnak. A nádor pedig a közbenjárást, melyre Nógrádmegye rendei kérik fel, határozottan visszautasitja azzal az indokolással, hogy az 1486-iki nádori törvényczikkek szerint a nádor közbenjárási kötelessége csakis hazai ügyekre terjed ki.
Balogh János, mint emlitők, az országgyűlésre appellál. Szívreható szavakban rajzolván le a lengyelek szomorú sorsát, beszédét azzal végzi, hogy ha leszavazzák inditványát, még halálos óráján is szívszorulva fogja elmondani: „szegény lengyel nemzet, mert elhagyott az egész világ; de szegény magyar nemzet is, mert a ki mást elhágy, maga is elhagyattatik”.
Balogh még saját pártját is meglepi inditványával. A Párisba menekült lengyelek már előbb Borsiczkyt szólitották föl, hogy az országgyűlést birja rá, hogy ügyükben közbenjárjon. Azért fordulnak éppen a trencsénmegyei alispánhoz, mert ez a megye eleitől fogva különös jóindulatot tanusitott irántuk.
Borsiczky két levelet kap a lengyel bizottságtól. Az egyik latin nyelvű hozzá, a másik magyar és latin nyelvű a magyar nemzethez czimezve. Mind a kettőt közli egy Wesselényinél összegyült társasággal, kinyilatkoztatván egyszersmind, hogy szóba hozza az országgyűlésen a lengyelek ügyét. De a jelenlévők megkérik, nehogy a közfigyelem a szőnyegen forgó fontos tárgyaktól elvonassék, várjon addig, mig a lengyelek ügye a sérelmek során előkerül. Ő ebbe beleegyezvén, az egész társaság abban állapodik meg, hogy addig a két levelet titokban tartják. A nádornak mégis csakhamar fülébe jutván, hogy ily irányú fölszólitás intéztetett Borsiczkyhoz, a párisi lengyel bizottság két levelét elkéri tőle, igyekszik egyszersmind őt rábeszélni a hallgatásra.
A nádor elhunyt első neje, Alexandra Pavlovna útján rokoni összeköttetésben áll az orosz uralkodó házzal s attól kétszázezer forintnyi évdijat húz. Kellemetlen lenne tehát rá nézve a lengyel ügy bolygatása. Borsiczkynak, midőn a levelet tőle átveszi, azt mondja, hogy Lengyelország állapota diplomatiai alkudozás tárgyát képezi; remélni lehet minden jót; de egy felirás a magyar törvényhozástól gyanút és neheztelést kelthetne az orosz udvarban s ennek csak a lengyelek vallanák kárát. „Serenissime – feleli Borsiczky, – de sok megye adott utasitást s igy a felirást kikerülni nem fogjuk.” „Nem – mond a nádor, – én azt a felirást soha alá nem irom.” „Herczegségednek alá kell irnia, mihelyt a többség akarja” – vág vissza a hevesvérű Borsiczky. – „Mit! – végzi a beszélgetést a nádor – s több mint harmincz évi szolgálataim nem fognák érdemelni, hogy ez erőszakos helyzettől megkiméltessem?!” Borsiczky erre átadja a leveleket; de kijelenti, hogy irni fog a lengyeleknek s megkérdezi őket, be akarják-e várni a diplomatiai alkudozások végét. Ha azonban valamely követ az ügyet előbb szóba hozná, mielőtt választ kapna, kénytelen lesz a leveleket visszakérni és előmutatni.1
Balogh János.
Torsch metszete után, a „Rajzolatok” 1836. évi folyamából.
A mint tehát Balogh előáll inditványával, Borsiczky is fölhatalmazva érzi magát a szólásra, Heves beszédet tart, melyben szemrehányást tesz az európai udvaroknak, hogy a mint Napoleon hatalmát népeik segélyévet megtörték, igéretüket, hogy t. i. alkotmányt adnak népeiknek, egytől-egyig megszegték.
Hogy az országgyűlés föllépésének, még ha ehhez a többség s a főrendi tábla hozzájárulna is, sikere lenne, ebben talán senki nem bizik. „Férfiai az elsülyesztett hazának – irja Kölcsey hónapokkal az ügy szőnyegre hozatala előtt, – mi sziveinkben hordjuk fájdalmatokat; mi merész, ragyogó beszédeket fogunk érettetek tartani; mi talán felirásunkkal is fogjuk a fejedelem részvétét felhívni; s mindezekből mi lesz a nyereség? Ha Fülöp Lajos és népe le hagytak benneteket merűlni; ha a Wilson hazájában egy kar sem fegyverkezett mentségtekre: mit várhattok e nemzettől, mely kardot csak pompa-napon s köszörületlen hord?”
Nem is arról van tulajdonképen szó, hogy a nemzet a lengyelek védelmére hüvelyéből húzza ki kardját; hanem a rendek csupán tüntetni óhajtanak az elnyomott nemzet mellett s rokonszenvük nyilvánitása által enyhitni akarják annak szenvedéseit.
Ámde a személynök, részint a nádor iránti kiméletből, ki, mint emlitők, nem szeretné, ha az ő vezetése alatt álló országgyűlés valami olyan határozatot hozna, mely az orosz udvar érzékenységét sértené, részint azért, mivel a lengyel fölkelést immár leverték s igy a lengyeleken többé sem diplomatiai úton, sem egyébképen segitni nem lehet: még a tüntetést is igyekszik megakadályozni s kifejezi abbeli reményét, hogy akkor, a mikor az ország újjászervezése veszi igénybe a rendek minden figyelmét, a mikor ennélfogva azt kell végrehajtaniok, a mit negyven év óta sürgetnek; nem fognak a külfölddel foglalkozni.
A világtörténelem tanusága szerint – mondja a személynököt támogató Andrássy József – „nemzetek lesznek és nemzetek vesznek”. Mint magánember, ő is álmélkodva nézte a lengyel nemzetnek az óriás hatalom ellen véghez vitt hősi tetteit és minden képzeletet felülmúló kűzdelmeit, sajnálattal szemlélte a kűzdelem sikertelenségét; de mint törvény, hozónak két kérdéssel kell foglalkoznia: először kell-e, másodszor lehet-e a lengyel nemzet függetlenségét a magyar országgyűlés közbenjárásával helyreállitni? Az első kérdés vitatása fölösleges, miután a másodikra világos a felelet. Mit akarnak a rendek felirásukkal elérni? Háborút? Sokkal jobban tiszteli a karokat és rendeket, hogy sem föltételezhetné róluk, hogy Európa hamuval fedett szikráit föl akarnák éleszteni s úgy Európát, mint hazánkat lángokba akarnák borítani.
Hogy mit akarnak a rendek, erre az ifjúság zajos ovatiója közben Deák adja meg a helyes feleletet a következőkben.
„Nemzetek vesznek, nemzetek lesznek,” – e szókat mondta Esztergom vármegye előtte szóló követe. Úgy hiszi azonban, hogy ezzel nem mondott újságot; erre a világtörténelem tanit bennünket; de arra nem tanit, hogy a végveszély örvényében küzdő nemzetet némán és hidegen nézve, lehetőségig ne segitsük. Igaz ugyan, hogy szánakozásnál és kérelemnél nincs hatalmunkban egyéb, a mit az elnyomottakért tehetnénk; de hiszen a szolgaságig alázott nyomorultnak édes enyhülést nyujt a keservek özönében az is, midőn a résztvevő szánakozásnak forró könyeit hullani látja, midőn hallja érette könyörgő szavát annak, ki többet érette nem tehet, habár ezen kérő szó az elnyomónak jégkebléről sikertelenül perdülne is le. Nyujtsuk tehát nekik e csekély enyhülést is, ha már több nem áll hatalmunkban, de nyujtsuk azt tüstént és halogatás nélkül”.
A szabadelvű ellenzék vezére tehát fegyveres beavatkozásra nem gondol, csak a szenvedők könyeit szeretné letörölni. S e tekintetben pártjának legnagyobb része egyetért vele. Még azok is – mint Palóczy és Nagy Pál, – kik Lengyelország helyreállitására Magyarország érdekei szempontjából különösen nagy súlyt fektetnek s kik éppen ezért a lengyelek kedvéért a legnagyobb áldozatoktól sem riadnának vissza, – bizonyára csak fenyegetőznek a háborúval a nélkül, hogy a fegyveres interventiót Magyarország részéről megengedhetőnek és kivihetőnek tartanák.
Az, hogy Anglia és Francziaország nem tesznek semmit a lengyelek érdekében, Palóczy szerint nem nyom semmit a latban. Anglia és Francziaország helyzete egészen más, mint a miénk. Nekünk védfalra van szükségünk az éjszaki óriás ellen. Azzal azonban, hogy az országgyűlés új urbariumot készit s hogy eldönti, miként coordináltassanak az úriszékek, hogy négy vagy két kerületi tábla legyen-e, még védfalról nem gondoskodott.
Nagy Pál azt kérdi, mért büntettetik a lengyel nemzet? Azért, hogy a többi nemzetek okuljanak a példáján s lássák, mily bűnös dolog a pactum conventumok szentségét erőhatalommal gázolni? Úgyde ezt a példát ama legünnepélyesebb pactum conventumoknak sértésével kell-e adni, melyek által a bécsi kongresszuson összejött fejedelmek a legnagyobb veszélyek után lecsendesedett Európa népeinek szabadságát kivánták biztositni? Ez azt jelentené, hogy a legszentebb szerződés csak addig kötelez, mig a vad erőszak azt feloldozni nem képes s hogy a nemzeteknek tisztelniök kell a köztük és fejedelmeik közt fennálló szerződéseket, a fejedelmek ellenben a maguk közt fennállókat csúffá tehetik. Minthogy a bécsi kongresszus alkalmával leginkább a magyar királynak állt érdekében Lengyelország függetlenségének biztositása: ki kell jelenteniök a magyaroknak, hogy minden áldozatra készek a bécsi kongresszus határozatának épségben tartása czéljából.
A vita azzal végződik, hogy Balogh inditványát leszavazzák.
Az, a mit egy-két kormánypárti követ proponál s a mit a kerületi ülés már elfogadott, hogy t. i. a lengyelek ügyét a megyék által fölterjesztett sérelmek és kivánalmak során a többi sérelmekkel együtt vegyék tárgyalás alá, egyértelmű az ügy eltemetésével.
Hogy lehetne remélni a megyei sérelmek és kivánálmak elintézését, mikor még a praeferentialékra is egyik országgyűlésről a másikra halasztgatják a királyi választ s mikor a főrendi tábla nem kevesebb, mint tizenhárom üzenetváltás után egyezik belé az országgyűlés kezdetén fölterjesztett praeferentialis sérelmek orvoslását sürgető feliratba.
Erre nézve a főrendi táblának az a nézete, hogy mivel a felség a jelen országgyűlés legfőbb feladatául a rendszeres munkálatokat tűzte ki; melyeknek elhalasztását az 1807-iki országgyűlés a legnagyobb sérelemnek, declarálta s mivel más részről a felség megigérte a sérelmek orvoslását: bizalmatlanságnak tekinthetné az országgyűlés részéről a sürgetést. A mikor pedig az alsó táblát nem sikerül rábirnia, hogy elálljon a sürgető felirattól akkor meg a felirati javaslat egyes kifejezéseibe köt belé.
A főrendek ilyetén akadékoskodása annál inkább ingerli a másik táblát, mert türelmét már eléggé próbára tették a fölveendő tárgyak sor, rendje, a vallásügyi sérelmek s az úrbér tárgyában lezajlott viták.
A közingerültség szüleménye az az incidens, mely a két tábla közti viszonyt még feszültebbé teszi ugyan, de a minek annyi haszna mégis van, hogy egy fontos alkotmányjogi elv tisztázását segiti elő.
A negyedik üzenet tárgyalása folyamán Balogh János, – ki a democraticus principium túlhajtásában szinte tetszelgett magának s ki minden alkalmat megragadott, hogy az aristocratiával éreztesse gyűlöletét, – oly szenvedélyes beszédet tart, a minőt ezen az országgyűlésen még nem hallottak.
Megfenyiti a közvéleménynyel daczoló főrendeket s kifejezi abbeli meggyőződését, hogy ha eddigi maguktartásával föl nem hagynak, ez: vesztüket fogja okozni. „Kik a főrendek? – úgymond – s kik vagyunk mi? A főrendek olyan törvényhozók, kik nem kötelesek az erényt és bölcseséget tanulni, de a kikkel az erénynek és bölcseségnek születnie kell, hogy törvényhozók lehessenek; kiknek egy része 1822-ben mint főispán és commissarius az alkotmányt lábbal tapodta; kiknek egy része csak nem rég is teli torokkal azt kiáltá, hogy justitia non est distributiva. Részben ezekből áll ama testület, melynek titulusa főrend, tulajdona minden főhivatal, tulajdonságai vak eseteknek szüleményei, jogaiknak alapja visszaélés. Igenis, visszaélés; mert ki ne tudná közülünk, hogy hajdan a magyarnak grófja, bárója, melyek különben is idegen szók, nem volt; hogy az örökös főispánságok több törvény által eltöröltetni rendeltettek; hogy midőn még a. Rákos mezején végzett a nemzet a haza javárúl, ily külön tábla és akadályozó veto nem vala, mely veto eltörlésére – ha a főrendek azon az ösvényen, melyen elindultak, folytatják tovább is útjokat – három napra sem lesz szükség, de elegendő lesz egy tollvonással irandó törvény is.”
Baloghnak ez a kitörése, valamint követ-társának, Tarnóczynak ugyanakkor tartott szenvedélyes beszéde, az udvarnál oly rossz vért szül, hogy a felség a nádort nyomban felszólitja, hogy az országbiróval, a tárnokkal. és a kuria tagjaival beszélje meg, mit kell tennie a kormánynak a kihágás megtorlása végett.2
A nádor, – ki az emlitetteken kivül Somssich personalis és Beöthy Sándor királyi ügyigazgató véleményét is meghallgatja, – az értekezlet többségével nem ért egyet. Nem vonja ugyan kétségbe, hogy ő felségének ahhoz, a mit a többség ajánl, hogy t. i. szólitsa fel az alsó táblát az actió meginditására Balogh és Tarnóczy ellen, joga van; de mivel ettől sikert nem vár: czélszerűbbnek tartaná, ha egy királyi rescriptumban megintenék a rendeket, a királyi ügyigazgatónak pedig legfelsőbb helyről meghagynák, hogy hasonló esetekben utasitást ne várjon, hanem magától tegye meg a szükséges jogi lépéseket.3
A király a nádor véleményét fogadván el, 1834 január 3-ikán kelt rescriptumában, hivatkozással Balogh beszédére, meginti a rendeket, hogy a mennyiben az országgyűlési iratokból azt látja, hogy már több rendbeli, oly vakmerő, példa nélkül való kicsapongások követtettek el a köztanácskozások folyamán, melyek az országgyűlési tanácskozások méltóságával össze nem egyeztethetők s melyeket éppen ezért törvényes fenyiték alá kellett volna venni: jövőre az ilyen visszaélések esetén, ha előfordulnának, törvényes kötelességüket az 1723: VII, t.-cz. értelmében szigorúbban teljesitsék s a tanácskozások rendjét és méltóságát tartsák fenn.
Az alsó tábla ülésterme.
Egykorú londoni aczélmetszet után; Miss Pardoe „The city, of the Magyar or Hungary and her institutions in 1839-40.” (London, 1840.) czímű munkájából.
Ezzel egyidejűleg a felség a személynököt is utasitja, hogy mivel némely követ demagog űzelmeket folytat, a kerületi és országos ülésekben sértő, gúnyolódó, alkotmányellenes és lázitó beszédeket tart s valóságos terrorismust gyakorol a kormány hiveivel szemben: szigorúan gondoskodjék a rend fenntartásáról s ha felségsértő vagy alkotmányellenes beszédek tartatnának, a causarum regalium director tegye kötelességét.4
A január 3-iki rescriptum oly közelről érinti úgy a mentelmi jogot, mint a szólásszabadságot, hogy az alsó tábla nem hagyja azt szó nélkül.
Felirati javaslatában nagy mérséklettel, de kellő önérzettel jelenti ki, hogy mindenkor különös gondja volt a tanácskozás rendjének és méltóságának fenntartására. Minthogy pedig a tanácskozás rendjét megzavarók ellen a törvényben megállapitott eszközök elégségesek: biznak benne a rendek; hogy ő felsége a törvényes eszközökön kivül semmi olyas intézkedést nem fog tenni vagy kívánni, a mit a törvények szellemével, az alkotmány természetével s a szólás és az országgyűlési tanácskozások törvényes és szükséges szabadságával összeegyeztetni nem lehet.
Többen, kik a felirati javaslatot pártolják, rámutatnak ama veszélyekre,; melyek a szólásszabadságot fenyegetik az által, hogy a kormány az országgyűlési beszédeket censura alá veszi; kifejtik, hogy nálunk különösen szükség van a szólásszabadságra, miután a sajtó el van nyomva; hogy a törvényhozás két tényezője, a korona és az országgyűlés egymás mellé s nem egymás alá van rendelve s igy egyik a másikat nem leczkéztetheti; hogy a követ azért, a mit az országgyűlésen mond, senki másnak, csak küldőinek tartozik felelősséggel.
A főrendek azonban ebben az ügyben is ellenkeznek. A felirást nem tartják szükségesnek, mivel szerintük a korona csak kötelességét teljesitette akkor, midőn az országgyűlést a rend fenntartására intette.
Több üzenetváltás után az alsó tábla végre is eláll a felirattól s megelégszik egy óvással, mely szerint kijelenti, hogy az országgyűlés törvényes függetlensége mindenkor szent és sérthetetlen s ennélfogva a tanácskozás rendjének fenntartása, a törvény értelmében, minden egyéb beavatkozás nélkül, magának az országgyűlésnek jogai és kötelességei közé tartozik.
A rendek tehát az 1723: VII. t.-czikkre támaszkodva – igen helyesen – maguknak követelik minden esetben az actio elrendelését s a nádornak is- az a nézete, hogy ha az ülésen valaki a rendet megzavarná, az actiót – esetleg az elnök felhívására – ott kell megindítni ellene s csak ha az elnök felhívásának nem lenne sikere: akkor jelentendő be az eset a felségnek; hogy aztán az actiót ő rendelje el. De a király az emlitett, nem eléggé világos törvényt máskép magyarázza s megmarad amaz elhatározása mellett; hogy ha valaki az országgyűlésen a rendet megzavarná, az esetet a nádor, illetőleg a jogügyek igazgatója, a kanczellária útján vele közölje, ő állapitván meg, van-e helye actiónak vagy nincs; ha pedig az országgyűlésen kivül követne el a törvényhozó testület valamely tagja az 1723: VII. t.-czikkbe ütköző cselekményt: akkor – mint ez 1764-ben Vitnyédi követtel történt – a jogügyek igazgatója köteles az illetőt azonnal perbe fogni.5
A Balogh-féle incidensnek egy másik érdekes következménye Deáknak az az inditványa, melyet küldői nevében terjeszt elő, de a melynek tárgyalását az országgyűlés coordinatiójára halasztják, hogy t. i. abban az esetben, ha a két tábla közt háromszori üzenetváltásra sem történhetnék meg az egyezség, akkor a felirást maga az alsó tábla küldje fel.
Az országgyűlés a lengyelek dolga és a Balogh esete által megszakitott szoros értelemben vett productiv munkásságát a törvénykezési operatumok szőnyegre hozatalával folytatja.
Vannak többen, kik a törvényszékek és biróságok újjászervezése tekintetében mindenek előtt a követendő vezérelveket kivánnák megállapitani, a milyenek például a következők: az igazságszolgáltatás és a közigazgatás elkülönitendő egymástól; három birói forum szervezendő; az itélő székek ülései nyilvánosak; a birákat a közönség választja, kivéve a felsőbb biróságok tagjait, kiket az országgyűlésen a király és a rendek választanak; a felek részére a jogsegély igénybe vétele lehetőleg megkönnyitendő; minden biróság csak a törvény betűje szerint itél s itéletét okadatolja; senki nem biráskodhatik a saját ügyében; a biróságok működése az országgyűlés ideje alatt sem szünetel stb.
Ezeknek elfogadása esetén a törvénykezési munkálat bizonyára forduló pontot képezne a magyar jogszolgáltatás történetében. De még a magukat szabadelvűeknek valló követek sem tudnák az emlitett elvek magaslatára emelkedni s a nagy többség azon töri a fejét, hogy javithatná meg a törvénykezés elavult s immár tarthatatlanná vált rendszerét a fennálló keretekben s a rendi jogok minél kevesebb sérelme nélkül.
Az I. törvényczikk tárgyalása alkalmával, mely a békebiróságról szól s mely szerint minden pert békéltetésnek kell megelőzni, maga a personalis fejezi ki aggodalmát a felett, hogy a mennyiben a két perlekedő fél fölhatalmaztatnék az örökösök praejudiciumára még az ingatlan birtokokról is szabadon egyezkedni s örökös kötéseket hozni létre, ez az ősiség sérelmét involválná. Mire a rendek az aggodalom eloszlatása végett szükséges stilaris módositást meg is teszik a törvény szövegén.
Az úriszék eltörlését ismét többen sürgetik, de sikertelenül. Azt a nevezetes elvet a törvényben mégis kimondják, hogy a földesúr tisztjei az úriszék tagjai nem lehetnek.
A sz. kir. városok biróságainak hatásköre akként állapittatik meg, hogy a városokban lakó nemesség csakis polgári jellegű házaira és földjeire nézve vettetik alá a városi biróság illetékességének, más különben pedig úgy maga a nemes ember, mint cselédje saját külön birósága előtt keresheti továbbra is igazait. Ezt a városi követek megalázónak, sőt megbecstelenitőnek tekintik a polgárságra nézve s azt kivánják, hogy a városi biróságok illetékességi körébe utasittassanak nem csak a polgárok, hanem az összes városi lakosok, tehát a nemesek és honoratiorok perei is.
A vármegyék azonban a városokat ebben a kérdésben is leszavazván, ez utóbbiak nagy szenvedélyességgel kelnek ki, miként az 1825-iki országgyűlésen, úgy most is, az ellen a rendszer ellen, mely az egész, 48 tagból álló statusnak csak egy szavazatot ád, s a pozsonyi városi követ kijelenti, hogy midőn egy kérdésben 25 vármegye igennel s 23 vármegye és egy egész status nemmel szavaz, a 25 vármegyét többségnek s az ily módon alkotott törvényt érvényesnek soha el nem ismerheti.
Az az ellenszenv, melylyel a városok és a megyék egymás iránt viseltetnek, ismét egész meztelenségében tűnik ki. A vita fokról-fokra élesebbé válik, a követek durva kifejezésekkel, sértő gúnynyal tüzelik egymást. Az elnök csillapitó szavai mitsem használnak, sőt a mennyiben egyes részletekre nézve a városok pártjára áll, még fokozza az elkeseredést. De tetőpontjára hág a szenvedélyeskedés a törvény tárgyalásának befejeztével, midőn Vághy Ferencz, az egész státus nevében, a törvény ellen óvását jelenti be.
Ha – úgymond – ez a törvény életbe lépne, ez a városokra nézve, a melyek pedig a hazához és királyhoz mindig hűséggel viseltettek, olyan halálos csapás lenne, a minőhöz foghatót kétszáz év óta nem szenvedtek. A törvényjavaslat czélja nem az igazságszolgáltatás javitása, hanem a rendek bizonyos politikai mellékczélokat akarnak azzal elérni, ki akarják terjeszteni általa a személyes kiváltságokat. E mellett ellenkezik az az ipar és kereskedelem, a közrend és közbátorság érdekeivel is. Mindezen okoknál fogva kijelenti, hogy: először, a negyedik rend ezen törvényczikkbe meg nem egyez; másodszor, hogy az ellen a másik két alkotmányos státushoz, főképen a királyhoz appellál; harmadszor, hogy a mennyiben a jelen törvény által világosan el nem törölt régibb törvények fennállanak, a városok továbbra is azokhoz fogják magukat tartani s birói hatóságukat érvényesitik a honoratiorok polgári jogaira és haszonvételeire, a birtokos nemesek által a városokban tett adósságokra, a birtoktalan nemeseknek minden vagyonbeli pereire s a nem nemes tisztekre nézve.
A vármegyei követek nem elégszenek meg azzal, hogy az elnök Vághyt rendre utasitja, hanem actiót követelnek ellene, ha sértő szavait vissza nem vonná. Egymás után állnak fel, hogy gyalázatos rágalmazásnak, vakmerőségnek bélyegezzék Vághy felszólalását s addig nem is csillapodnak le, mig Vághy vissza nem vonja sértéseit, jóllehet a higgadtabbak elismerik, hogy méltán kihozhatta őt a sodrából „egy egész status politikai semmiségének” tudata.
A fiumei és tengermelléki biróságok szervezését tartalmazó törvényben a horvát követek kifogásolják azt az intézkedést, hogy a Fiuméban lakó nemesek büntető perei a báni tábla mellőzésével a királyi táblára felebbezendők, kifogásolják azért, mert ebben azt a czélzatot ismerik fel, hogy Fiume Horvátországtól elszakíttatván, Magyarországhoz csatoltassék. E feletti aggodalmuk annál alaposabb, mert az országgyűlés már előbb is kifejezte Fiuméra vonatkozó jogos igényét, a midőn t. i. Buccari és Fiume sérelmeit a horvátországiaktól elkülönitve terjesztette fel.
A magyar országgyűlésnek ilyetén magatartása annyira felizgatja a horvátokat, hogy 1835 nyarán két horvátországi megye fölkéri Wlassics bánt, hivná össze haladéktalanul a tartományi gyűlést, hogy ott a szlavón megyékkel együtt megbeszélnék, mi módon lehetne Horvátországnak a magyarok részéről fenyegetett jogait megvédeni, s a közingerültséget egy időre csak a nádornak Wlassicshoz intézett ama nyilatkozata csillapitja némileg le, hogy sem a király, sem ő nem fogja megengedni, hogy Horvátország jogai sérelmet szenvedjenek.6
A VI. t.-cz. az alispáni és szolgabirói, úgyszintén a kerületi táblákat eltörölvén, a báni és királyi táblákat pedig, a mennyiben addig első folyamodású törvényszékek voltak, megszüntetvén, ezen itélőszékek helyébe a vármegyei törvényszékek szervezését rendeli el.
Két országgyűlési tárgy az, a mi ebben az időben az egész országot legélénkebben foglalkoztatja, a mi felett társaságokban épp úgy, mint a megyegyűléseken a legnagyobb érdeklődéssel vitatkoznak az emberek: az úrbéri telkek haszonvételének eladhatása s az alispáni és szolgabirói jurisdictio megszüntetése. Az emlitett jurisdictio részint lassúsága, részint tévedései miatt, részint pedig azért, mivel az alispán és a szolgabiró, egyéb elfoglaltsága következtében, tömérdek itéletről, a mit az ő nevében hoznak, mégcsak nem is tud, teljesen elvesztette népszerűségét. A közkivánalomnak tesz ennélfogva a törvényhozás eleget, midőn a népszerűtlenné vált intézmény eltörlését hozza javaslatba.
A királyi táblának, mint első folyamodású biróságnak megszűntetésére nézve azonban a kerületi javaslatot a rendek azzal a módositással fogadják el, hogy az 1790: LVI. t.-cz. érvényben hagyásával, a felségsértés és hűtlenség eseteiben a királyi, tábla továbbra is első folyamodású biróság marad. Ezt a módositványt csak azok ellenzik, kik nem tudván elfelejteni a királyi tábla szolgai szereplését az 1795-iki Martinovics-féle perben, az emlitett biróságot nem tartják eléggé függetlennek a főbenjáró politikai bűnperek elintézésére, hanem inkább megbiznak a vármegyék jurisdictiójában, mint a melyek helyzetüknél fogva különben is legfőbb őrei a király és a haza iránti hűségnek.
Az első folyamodású biróságok szervezésénél szóba hozzák a közigazgatásnak az igazságszolgáltatástól való elkülönitését, mint a jó igazságszolgáltatás egyik legfőbb kellékét, a nélkül azonban, hogy ez eszme visszhangot keltene. Még gróf Andrássy György is az ellenzők közé tartozik, kinyilatkoztatván, hogy a franczia elmének eme szüleménye még sehol sem hajtatott s nem is hajtható végre, a mire Császár azt feleli, hogy igenis végrehajtatott az már részben nálunk is, miután a törvényhozó testület nem biráskodik, a kuria nem igazgat, a consilium rendszerint nem gyakorolja a birói hatalmat, csak a vármegyékben van még meg mindig az az anomália, hogy ugyanazon személyek törvényhozók, birák, igazgatók és végrehajtók. Az államhatalmi ágak elkülönzésének, illetőleg egymáshoz való viszonyának problemájával azonban Császár épp oly kevéssé van tisztában, mint Andrássy; nem is időszerű annak bolygatása.
A felsőbb biróságokról szóló törvény tárgyalása folyamán Horváth János zalai követ, hivatkozva a régebbi törvényekre, melyek szerint a királyi tábla tagjait az országgyűlés választotta, ezeknek fölelevenitése iránt fejezi ki óhajtását; Borsiczky pedig arra az esetre, ha ez nem fogadtatnék el; – azt inditványozza, hogy a mennyiben a polgárok a tárnoki szék biráit; maguk jelölik ki, a felsőbb biróságok tagjait viszont a megyék ajánlatára; nevezné ki ő felsége. De mind a két inditványt mellőzik.
A szóbeli perekre nézve, daczára egyesek ellenzésének, annyi engedményt mégis tesznek a rendek a nemesi előjogok rovására, hogy ezen perek biróságainak hatásköre úgy a nemesekre, mint a nem nemesekre kiterjesztetik.
A protestánsok egyházi biróságait szintén szervezik, jóllehet a protestáns vallású követek az 1790: XXVI. t.-czikkre támaszkodva nem tartják megengedhetőnek, hogy az országgyűlés ebben a tárgyban az egybehívandó zsinat, illetőleg az egyházkerületek megkérdezése nélkül határozzon.
A törvénykezési munkálat keretében elevenítik végül fel az 1507: VII. t.-czikknek a kormány felelősségére vonatkozó ama rendelkezését, mely szerint az oly tanácsost, ki a király tanácsában valamit az ország szabadsága vagy közjava ellen nyiltan merészelne tenni, a többi tanácsosok az országgyűlésnek név szerint jelentsék fel s a rendek azt mint honárulót és országháboritót vagyonában, személyében érdeme szerint büntessék meg: Ennek a paraphrasisa az új törvény, mely igy hangzik: „Kik az ország alkotmánya felforgatására vagy megsértésére vezető tanácsokat adnak a királyi felségnek, mint végrehajtó hatalomnak, vagy törvénytelen parancsolatokat irnak alá, vagy hasonló törvénytelen parancsolatok teljesitésével az ország alkotmánya ellen valamit vakmerően cselekedni merészelnek, az országosan egybegyűlt karok és rendek birósága alá tartoznak.”
Hogy a törvények szigorú végrehajtásának alapföltétele a miniszteri felelősség; hogy e nélkül, a mint ezt az „előleges sérelmek szomorú históriája” igazolja, az alkotmány a legdurvább önkénynek van kiszolgáltatva; hogy – Császár Sándor szavait idézve – „a mint tűz nincs meleg és világosság nélkül, úgy constitutio sincs a felelősség elve nélkül”, – ezek az igazságok, még ha a törvénykezés rendezésével összefüggésben volnának is s még ha a dicasteriumok testületi szervezete mellett érvényesithetők lennének is, üres szólamoknak tűnnek fel, miután az új törvényben sem az nincs meghatározva, hogy melyik tábla által, sem az, hogy mi módon, milyen eljárás szerint történjék a tanácsosok felelősségre vonása.
Általában az összes törvénykezési javaslatok annyira hiányosak s oly bő anyagot szolgáltatnak a controversiákra, hogy nem csoda, ha a különben is erős conservativ főrendi tábla kritikájának nagyobbára áldozatául esnek.
Szerencsésebb sorsa van a budapesti állandó hidra vonatkozó javaslatnak.
Széchenyi már 1828-ban foglalkozik a budapesti hid kérdésével. Az állandó hidat is egyik és pedig nagy jelentőségű eszköznek tekinti ama czélja megvalósitására, hogy az ország fővárosát kulturális és közgazdasági tekintetben az ország valódi központjává, másrészről kellemes lakhelylyé tegye. A téli hónapokban a két város egymástól hosszabb-rövidebb ideig el van zárva. Nyáron pedig a hajók közlekedését nehezíti meg, sőt akadályozza a hajóhid, úgy hogy a dunai gőzhajózás szempontjából is, melyre Széchenyi oly kiváló gondot fordit, nélkülözhetővé kell tenni a tökéletlen hajóhidat. 1829-ben már az állandó hid vázlatos tervét bemutatja Széchenyi a nádornak, ki ettől az időtől fogva az ügy egyik legbuzgóbb előharczosává lesz. 1832-ben pedig megalakitván a buda-pesti hidegyesületet, ennek aegise alatt hozzáfog a kérdés technikai és pénzügyi része tanulmányozásához.
A hajóhíd Buda és Pest között.
Alt J. rajzáról készült kőnyomat után, Kunike idézett munkájából.
Mint a gyakorlat embere, közvetlen tapasztalatok álapján akarja előbb magát tájékozatni, hogy aztán a közönséget tájékoztathassa. Gróf Andrássy György társaságában Angliába utazik, hogy ott a legkiválóbb hidépitő mérnökök véleményét kikérje a technikai kérdésekben. Majd visszatérvén külföldi útjából, közzéteszi jelentésüket tapasztalataikról s egyúttal előterjeszti véleményes jelentését a vállalat keresztülvitelére vonatkozólag.7
A kitűnő angol mérnökök, Clark, Telford stb. véleménye alapján lánczhid épitését ajánlja. Különösen kiterjeszti azonban figyelmét a kérdés pénzügyi oldalára.
A financiális megoldásnak három módja áll előtte. Az egyik mód az lenne, hogy a hid épitésének költségeihez az ország minden lakosa. hozzájárul. De ez nem mutatkozik czélszerűnek éppen akkor, a mikor az országgyűlés azon fáradozik, hogy a nép adóterhét könnyitse. A megoldás másik módja, hogy t. i. kizárólag a nemesség viselje a terhet, ellenkezik; az osztó igazsággal. Ennélfogva Széchenyi egy harmadik expedienst gondol ki, hogy t. i. részvénytársaság épitse fel a lánczhidat. Igen helyesen, úgy gondolkozik, hogy ily módon elkerülhető lesz az adózó nép újabb megterheltetése; elkerülhető lesz, hogy az emberek egymással hajba kapjanak a miatt, hogy a terhet mi módon, milyen arányban osszák fel egymás közt; elkerülhető lesz az igazságtalanság, hogy az a nemes ember, ki odújából soha ki nem mozdul s ki ennélfogva a hidat még csak látni sem fogja, nemhogy használná, fizessen azért, a minek semmi hasznát sem veszi. Más részről azonban azzal is tisztában van, hogy a részvényeket csak akkor lehet elhelyezni, ha a vállalat a leendő részvényeseket haszonnal fogja kecsegtetni, miután bizonyos veszteségre részvényeket senki sem szokott vásárolni.
E czélból vagy fel kellene szerinte emelni az eddigi hidvámot, a mi a forgalmat tönkre tenné s az adózó népet sujtaná, vagy – s ezt ajánlja ő bizonyos ideig úgy a nemesek, mint a nem nemesek, különbség nélkül az országgyűlés által megállapitandó tarifa szerint vámot fizetnének, mely esetben a hid hozadékából, a mellett hogy a részvénytőke tisztességes kamatoztatásáról lehetne gondoskodni s a kezelési költségek fedezhetők lennének, még lassankint a részvénytőke is visszafizettetnék.
Széchenyi tehát a logika szigorú alkalmazásával jut arra az eredményre, hogy a vállalat csak úgy vihető keresztül, ha a nemesség, saját jószántából megszorítja adóprivilégiumát. A közgazdasági szempontból oly óriási jelentőségű vállalattal tulajdonképen egy nagy politikai czélt is el akar érni, azt t. i., hogy rést törjön a nemesi kiváltságok sánczain. Az 1843/44. országgyűlésen egy beszédében, melyet a közteherviselés kérdésében tart azt a vallomást teszi, hogy „kikötő, út, hid stb., részéről mind csupa taktika volta „Itt előttem – folytatja vallomását – az elv volt mindig a fődolog s én inkább semmit sem akarnék, mintsem hogy a közfizetés elve ki ne mondassék. Ez az élet; a többi csak levágott galy és virág, mely csak addig virúl, mig öntözik; gyökeret soha nem ver. Ha a subsidium megy keresztül, adjunk sokat; de ha az elvet kivívhatjuk, nagy transactióra vagyok hajlandó ennek megvásárlása végett.”
Mindjárt az országgyűlés megnyitása után megkezdi az izgatást a lánczhid ügyében. Az 1833 július 8-ikán tartott országos ülés az ő sürgetésére kéri fel a főrendeket, hogy egy országos bizottság alakitásához járuljanak hozzá, mely a hid ügyét előkészitse. A bizottság meg is alakul s elkészitvén munkálatát, az alsó tábla 1835 január 20-iki ülése a hid épitésére vonatkozó alapelveket megállapitja. Szórúl szóra megegyeznek azok Széchenyinek emlitett jelentésében foglalt elveivel, csak némi alkotmányjogi garantiákkal vannak megtoldva. Elhatározzák ugyanis, hogy a hid részvénytársaság által épitendő fel s hogy a részvényeket el lehessen helyezni, „az emlitett hidon kivétel nélkül mindenki hidvámot tartozzék fizetni”, de „egyedül ezen esetben és minden innét vonható következtetések nélkül és csak az illető (t. i. a társasággal kötendő) szerződés ideje alatt, vagyis mig a hidvám jövedelméből a hid örök fenntartására elégséges tőke összegyűl; továbbá, hogy a hidvám az országgyűlés által megállapitott tarifa szerint szedhető; hogy a hid ügye az országgyűlés jogkörébe tartozzék s abba a dicasteriumok soha és semmi szin alatt ne avatkozzanak s hogy végre a szerződésben kikötött idő lejártával a hid a nemzet tulajdonába menjen át.
A kik a rendi jogokhoz makacsul ragaszkodnak, azok természetesen annál nagyobb elkeseredéssel fogadják a nemesi kiváltságok ilyetén megtámadását, mert éppen a jelen országgyűlésen ez már harmad ízben történik. Először mindjárt az országgyűlés kezdetén a kormány kezdeményezésére az országgyűlési napidíjakat tolják a nemesség vállaira, törvényben mondván ki, hogy „ezen országgyűlésnek különben a vármegyék házi pénztárai által viselni szokott minden költségeit, csupán ezen esetre, és minden innen származtatandó következések nélkül szabad ajánlásképen egyedül a nemesi rend és azok, kiket a törvény azon nevezet alá foglalva ért, fogják viselni” azután a főrendek kezdeményezésére a jobbágy-telkeken lakó nemeseket vetik adó alá s most egy részvénytársaság hasznáért az alsó tábla kötelezi a nemességet a vámfizetésre. Tartanak tőle, hogy ha ezúttal attól a törvényeinkben foglalt sarkalatos főelvtől, hogy bármiféle segedelem csak „cognita necessitate” adható, ismét eltérnek: majd máskor a kormány ezt az engedékenységüket fel fogja ellenük használni.
Hogy pedig czélt érjenek, mindenképen igyekeznek a szabadelvűeket meggyőzni felőle, hogy arra a hidra, vagy legalább olyan pompás hidra, a milyent Széchenyi tervez s a mi ezt a rendkivüli alkotmányjogi sérelmet involválja, voltaképen nincs is szükség. Sürgősebb annál a kereskedelem szempontjából az alföldi útak járhatóvá tétele, továbbá hidak épitése a vidéken. Ha pedig mégis minden áron kell Buda-Pesten is hid: a mint az élénk forgalmú Amerikában beérik ócska fahidakkal, mi is megelégedhetnénk egyelőre azzal s a mint a népesség szaporodásával a malomból épült szinház helyett egy díszes és tágasabb szinházat épittettek, úgy a forgalom fejlődésével a fahidat is ki lehetne cserélni vashiddal. Annyival inkább időelőttinek tartják a lánczhid épitését, mert Pest körül az útak éppen télen, a mikor a lánczhidra legnagyobb szükség volna, olyan rosszak, hogy a Duna két partján elterülő vidék közt úgy is megszakad minden közlekedés.
Az ügyet, egyesek akadékoskodása daczára, elég simán intézik el az alsó táblán.
Báró Perényi Gábor azt inditványozza, hogy minden megyében gyűlés hirdettetvén, arra mindenki marcialis büntetés terhe alatt jelenjék meg s minden nemes személyesen kérdeztessék meg, beleegyezik-e az I. R. 9. czíme s az azt megerősitő 1741: VIII. t.-ez. eltörlésébe. Ocskay Ignácz nyitrai követ pedig megbizói nevében kijelenti, hogy kész ugyan akár önkéntes adózás, akár országosan kiszabandó subsidium által hozzájárulni a szép terv keresztülviteléhez; de a nemesi szabadságot hasznossági vagy kényelmi, szempontoknak nem áldozza fel. „A hazánkra figyelő külföldiek – igy fejezi be dagályos, de a vele rokon gondolkozásúak hangulatát és észjárását felettébb jellemző előadását – vajjon mi vélekedéssel lennének a magyar iránt, ha csekély kényelmének s bizonytalan hasznocskájának fő- és legdíszesebb kiváltságai egyikével áldozván, az ősz Duna szőke hullámain hidat épit, hogy egyik ősi, legtündöklőbb szabadsága elhunytának pompás sírkövet s fényes ravatalt emeljen, melynél a késő maradékú magyar utas, nyolcz század veszélyei közt szűzen maradt nemzeti szabadságának egykori szeplősitését fájdalom sajtolta könyekkel gyászolja.”
Gróf Széchenyi István 1835-ben.
Senefelder metszete után, Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.
A szabadelvű követek azonban az alkotmány vesztén kesergőknek nem is felelnek. Csak a vagdalkozni szerető Borsiczky jegyzi meg, hogy a mennyiben „az mondatott, hogy ha a vámot a nemes fizeti, megszűnik a constitutio és a nemzet el fog enyészni, erre elég azt felelni, hogy ha abban áll a constitutio érdeme, hogy az ember sárban úszszon és az élete veszedelemben forogjon, úgy a nemzet sárban úszva, bizonyosan elvész.”
A főrendek 25 szavazattal 20 ellen fogadják el a lánczhidra vonatkozó bizottsági munkálatot. Cziráky országbiró, ki már a magyar nyelv hivatalossá tételét is veszélyesnek tartotta az alkotmányra nézve, természetesen még inkább ellenzi ebből a szempontból a lánczhid tervét, melynek még technikai kivitelében is kételkedik. Vele tartanak továbbá Eötvös, Szepessy és Lajcsák püspökök, Batthyány Imre stb.; ellenben Széchenyit támogatják Ürményi, Andrássy, Kopácsy, Eszterházy Károly stb.
Széchenyi hatalmas terve az országgyűlés vége felé válik ugyan törvénynyé; de még Ferencz életében megállapitja a törvényhozás e tervre vonatkozólag azokat az elveket, melyek megvalósitását biztositják.
Ferencz elhunytával sem a lánczhidra, sem a többi megkezdett, de be nem fejezett ügyekre nézve a folytonosság a törvényhozás működésében nem szakad ugyan meg: mindamellett a trónváltozás a hosszú országgyűlés történetében természetes forduló pontot képez.