SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VII. FEJEZET.
Productiv munka.

A tárgyalások lassú menete. Még egyszer a „junctim.” A jobbágytelket biró nemesek közterhei: A tized megváltása. A iurisdictio visszaéléseinek korlátozása. Az ország közjavát gyarapító vállalatok. Vasútépitési tervek. Ludovicaeum. Polytechnicum és tanitóképző-intézetek. Nemzeti szinészet. A törvényhozás tagjainak függetlensége. Az adó megajánlása s az önálló hadsereg. A concertatio szabályozása. Az országgyűlés eredménye

A magyar nyelv ügyének, valamint a többi sérelemnek hosszadalmas tárgyalása az országgyűlést minden más munkától elvonja, úgy hogy immár három év óta van együtt, s egyebet alig végzett a hét úrbéri törvényczikknél. A nádor úgy a nyilvánosság előtt, mint diplomatiai irataiban nem egyszer szemükre hányja a rendeknek, hogy több mint egy század óta minden országgyűlés, melynek szervező munkát kellett volna végeznie, előbb elméleti vitákkal töltötte az időt, majd az ország kivánalmai és sérelmei s a királyi propositiókkal semmi összefüggésben nem levő tárgyak felett huzalkodott, s csak nagy sokára fogott hozzá a tulajdonképeni törvényhozási munkához, a mikor t. i. már kiveszekedte magát és a heve lecsillapodott.1 A tárgyalások lassú menete természetesen most is boszantja. De még inkább föl van e miatt a magyarokra háborodva Metternich, s haragját – úgy látszik – felesége csillapitgatja. „Oly sok rossz emberrel van neki dolga – irja Melanie herczegnő 1835 deczember 28-án, – hogy meg vagyok arról győződve, nagyon is szigorúan itéli meg ezt a szerencsétlen országot. Van itt elég exaltált fej és rossz ember, de egészben véve jó ország ez, a hol sok kitünő és nemes jellem is akad, kiknek jó hasznát veheti az, ki bánni tud velük”.2

A kanczellár első sorban önmagát okolhatná a törvényhozás meddőségeért, a mennyiben a kormány az ő tanácsára vagy legalább az ő hozzájárulásával támadta meg a szabad szólás jogát s hamisította meg a király czimét. Ha más politikát követ: a királyi propositiók kétségkivül productiv munkára szoritják vala a rendeket, még ha nem is lett volna az iránt hajlandóságuk.

A hibás kormány-politika által előidézett heves küzdelmek annyira elmérgesitik a viszonyt a törvényhozás tényezői közt, hogy már most csak egy dologban értenek egyet, abban t. i., hogy az országgyűlést mielőbb fel kell oszlatni. A tárgyalások eddigi menete szerint valóban egy század is kevés lenne arra, hogy az összes rendszeres munkálatok elkészüljenek és a nemzet összes sérelmei orvosoltassanak, s nem nehéz belátni, hogy ha a Wesselényi és Balogh ügyében 17 üzenetet kellett az alsó táblának a kormány vak eszközeivel, a főrendekkel, minden siker nélkül váltania, nem lenne annyi nuntium, a mennyivel meg lehetne oldani a rendszeres munkálatok során szükségképen felmerülendő óriási horderejű kérdéseket, a milyenek például a majorátus, ősiség stb. kérdései.


Metternich herczegné.
Egykorú metszet Daffinger képe után.
Ugyanonnan, a 3363. számú példányról.

A felség az úrbéri munkálatokra vonatkozó augusztus 23-iki resolutiójában deczember 28-ikára tűzi ki az országgyűlés határnapját; de Ruttkay Károly túróczi követ, utasitása értelmében, már egy hónappal előbb inditványozza az országgyűlés feloszlatását, melyhez nyomban hozzájárulnak Esztergom, Gömör, Csongrád követei is.

A junctim ezúttal is fejtörést okoz némelyeknek, annyival inkább, mert abba az országgyűlés kezdetén a kormány is beleegyezett, s mert épp ezért fogadta el számos megye az országgyűlési tárgyak fölvétele tekintetében a kormány által kívánt sorrendet; mások meg a miatt aggódnak, hogy ha az adó- és biztossági munkálatok s a büntető törvény nélkül mennek haza, méltó szemrehányás fogja őket érni küldőik részéről: mindamellett, tekintettel az országgyűlés további együttlétének előrelátható sikertelenségére s a hosszas törvényszünet káros következményeire, bizonyos föltételek mellett mindenki beleegyezik, hogy az úrbéri munkálatok szentesitése után a többi rendszeres munkálatok a jövő országgyűlésre halasztassanak. A főrendi tábla által is elfogadott föltételek a következők: hogy a Pesten tartandó következő országgyűlés határidejét törvényben állapitják meg; hogy azon tárgyakon kivül, melyeknek törvényhozás útján való elintézése nélkül az úrbéri törvényeket czélirányosan végrehajtani nem lehet, az ország közjavára szolgáló más sürgős tárgyakról is elkészitik a törvényeket; végre, hogy az 1790/1: XIII. t.-cz. érteimében, mely szerint a sérelmek minden országgyűlésen orvoslandók, a fölterjesztett és fölterjesztendő sérelmekre a megnyugtató királyi válasz még a jelen országgyűlés folyamán leérkezik.

Ha a kormány a nádorra hallgatna, nem vonakodnék eme föltételek teljesitésétől.

Igaz ugyan, hogy az országgyűlés határnapjának az előző országgyűlésen való megállapitását máskor a nádor is ellenezte; de most azért járul hozzá, mert a királyi propositiókban az országgyűlés feladatául tűzetvén ki a rendszeres munkálatok tárgyalása, a mennyiben ez a feladat csak részben oldatott meg, a következetesség szempontjából a kormánynak nem szabad elleneznie, hogy elhatározzák, mikor folytatják a félbeszakadt tárgyalásokat. Ehhez járul még az is, hogy az európai viszonyok olyanok, hogy két év alatt – mert ez lenne a rendek kivánsága szerint a terminus – vagy helyreáll a rend és a nyugalom, s akkor az országgyűlés megtartása bajjal nem jár, vagy oda fejlődnek a dolgok, hogy a kormány rendkivüli eszközökhez lesz kénytelen nyúlni, s ekkor országgyűlés úgy sem lesz tartható.

Hogy az úrbéri munkálatokkal kapcsolatos törvényeket még a jelen országgyűlés elkészitse, a nádor ezt is egészen természetesnek találja, mert ha ő felsége az úrbér rendezését úgy Magyarországra, mint közvetve az egész monarchiára nézve elsőrendű sürgős feladatnak declarálta,3 ebből az következik, hogy egyidejűleg ama törvényeknek is létre kell jönniök, melyek nélkül az úrbéri törvények sikeresen végre nem hajthatók. A mi ellenben a közjó előmozditására szolgáló többi ügyet illeti, azok elhalaszthatók a jövő országgyűlésre, s éppen azért kivánja a jövő országgyűlés határnapját megállapitani, mert akkor az elhalasztásba a rendek bizonyosan belé fognak nyugodni.

Végre a sérelmekre és kivánalmakra nézve, a mint Meternichchel együtt már előbb is sürgette a királyi resolutiót: most még határozottabban kifejezi abbeli kivánságát, hogy, a mennyiben a nemzet postulatumai a törvényekkel és a király jogaival nem ellenkeznek, a felség késedelem nélkül teljesitse azokat. Különösen kiemeli a részek visszacsatolásának szükségességét, nemcsak azért, mert ezt már a boldogult király megigérte, hanem azért is, mert a partiumbeli megyék a törvény értelmében Magyarországhoz tartoznak s visszacsatolásuk által politikai helyzetükben a kormányra nézve az az előnyös változás fog bekövetkezni, hogy mig a kicsiny Erdélyben előkelő és befolyásos szerepet játszhattak, a magyarországi nagy számú és nagy kiterjedésű megyék közt elenyésznek és háttérbe szorúlnak.4

Az imént emlitett föltételek közt a rendek a fősúlyt arra fektetik, a mi feliratukban az utolsó helyen áll. „Míg a sérelmek nem orvosoltatnak – mondja Beöthy Ödön, – a kormány az országgyűlést törvényesen el nem oszlathatja, s ha mégis megteszi, ez csak erőszakos hatalmaskodás lesz, melynek ellent nem állhatunk ugyan, de a melyet csupán ama fénylő 400 ezer argumentumra támaszkodva tehet, melynek erejével szokták a jog hiányát pótolni”. Minthogy pedig a sérelmekre a rendek még csak feleletet sem kapnak, ugyancsak Beöthy azt inditványozza, hogy kövessék a kormány példáját: ők se feleljenek a király resolutióira, hanem folytassák munkálkodásukat szakadatlanul; „ám lássa a kormány, ha meri-e siker és törvény nélkül a dietát eloszlatni”.

A rendek előnyben vannak a kormány felett nemcsak azért, mert törvényes alapon állnak s mert a politikai és erkölcsi felelősséget az országgyűlés meddőségeért elháríthatják maguktól, hanem azért is, mert az adót még nem szavazták meg. Különösen az utóbbi körülmény olyan nyomást gyakorol a kormányra, hogy kénytelen az országgyűlés határidejét mégis meghosszabbitani, s habár a felség, legközelebbi resolutiójában az úrbér és az ezzel kapcsolatban levő tárgyakon kivül minden egyéb tárgygyal való foglalkozást fölösleges időtöltésnek declarál: az országgyűlés más irányú munkássága elé sem látja tanácsosnak akadályokat görditeni.

A hátralevő fél esztendő productiv munkával telik el. A rendek oly lázasan dolgoznak, hogy például a november 23-iki országos ülésen nem kevesebb, mint 33 kerületi üzenetet mutatnak be, s gyors egymásutánban végeznek a jobbágy-földeket használó nemesek közterheiről, a vásári biróságról, az egyházi tizedről, a nem nemesek tulajdon felperességük mellett való perlekedési képességéről, a nem nemesek büntető perének felebbviteléről, a törvényhatósági tisztviselők büntető hatalmáról szóló javaslatokkal.

Az úrbéri törvényekkel összefüggésben álló s általában a jobbágyság viszonyaira vonatkozó javaslatok tárgyalásakor a szabadelvűek és a conservativek még egyszer összemérik fegyvereiket, és pedig – mint Kossuth irja – oly hevesen, „mintha csak nem is egy hazának lennének tagjai”.5

Mélyre ható reformokat a liberálisoknak nem sikerül most sem kivívniok; de azért az az egy-két újabb engedmény is, melyet a jobbágyok s általában a nem nemesek részére kicsikarnak, sokat ér annyiban, a menynyiben egy-egy rést ütnek velük a hűbér-állam rozoga épületén.

Hogy érvényt szerezzenek annak az elvnek, melyet már előbb eldöntöttek s mely szerint a jobbágy-földeket használó nemesek ezen földekre eső közterheket viselni tartoznak: külön törvényben részletezik az emlitett közterheket oly módon, hogy a jobbágy-földek és az úrbéri legelő használata, továbbá a tűzi, épületi és kereskedelmi faizásnak és nádlásnak úrbéri haszonvételei után a nemesek is adózni tartoznak, a hadi és házi pénztárak terheit viselik, sőt az átutazó katonaság ellátásához is hozzájárulnak, ez utóbbi költségeiket a kincstár megtéritvén részükre; az előszámláltakon kivül azonban a jobbágy-földeket használó nemesek az adózó népet illető minden egyéb közteher alól fölmentetnek.

A tized megváltását, mely már az úrbéri törvények tárgyalása alkalmával fölmerült, most ismét szóba hozzák. De ebben a kérdésben még a szabadelvűek sem értenek egyet. Némelyek a tizedet végképen meg akarnák, szüntetni, vagy ha ez nem lehet, legalább annyit szeretnének elérni, hogy a protestánsok mentessenek fel a tized fizetése alól, a mint már régebben fölmentettek a görög nem egyesültek azon oknál fogva, mivel a katholikus papság szolgálatait nem veszik igénybe; mások az örökös megváltást sürgetik. A conservativek ellenben abból indulva ki, hogy a tized jogalapja is ugyanaz, a mi a nemesi birtoké, t, i. a királyi adomány: az ügy feszegetését veszedelmesnek tartják s örömmel fogadják a személynök inditványát, mely szerint a tized-szedési joggal járó kötelességek is számba veendők lévén, a tizedre nézve majd akkor határozzon az országgyűlés, ha a banderiális rendszeres munkálatok kerülnek szőnyegre.

A haladás híveinek választaniok kell tehát az elhalasztás és egy olyan minimális reform közt, melybe a conservativek is megnyugodnának. Ez utóbbit választván, megkezdik az alkudozást. A tized facultativ megváltására nézve két kulcsot is javaslatba hoznak. Előbb telkenkint két forintot, majd a tizedben fizetett termények tiz évi átlagos árát 40 százalék levonásával. De mivel a főrendek mind a két propositiót visszautasitják: az alsó tábla kénytelen hozzájárulni ahhoz a törvényhez, melyben csak annyit mondanak ki, hogy addig is, mig a tized kérdése egész kiterjedésében tanácskozás alá vétetnék, mindazon határozmányok, melyek a kilenczed beszedésének módjára, idejére és megváltására vonatkozólag megállapittattak, az egyházi tizedre is alkalmazandók.

Az úrbéri törvények keretébe, mint emlitők, nem sikerült fölvenni azokat a garantiákat, melyek a jobbágy személyét és vagyonát a földesúr önkényével szemben megvédelmezték volna. Ennélfogva most, a nem nemesek büntető pereinek felebbviteléről és a törvényhatósági tisztviselők büntető hatalmáról szóló javaslatok tárgyalása alkalmával, a törvényhozás legalább a jurisdictio embertelen visszaélései ellen kiván némi védelmet nyujtani a nem nemeseknek, s e czélból kimondja, hogy testi büntetéssel az elitélt egy negyedév lefolyása alatt ugyanazon egy itéletnél fogva csak egyszer fenyithető, s ha a fenyités 25 botnál súlyosabb volna, azzal az elitélt rab csak félévenkint illethető.

Általános a meggyőződés, hogy a humanismus követelményének a törvényhozás eleget tesz a büntetés korlátozása által; eltörlését az egyetlen Balogh János sürgeti s ő is csak föltételesen. S a rendek a korlátok megállapitásában is annyira szűkmarkúak, hogy habár mindenki elismeri, hogy a törvényhatósági tisztviselő a botoztatás jogával gyakran visszaél; habár a nógrádi követ egyenesen bevallja, hogy ő tart tőle, hogy „a szolgabiró a kereskedőt, ha portékáját kénye szerint át nem engedi, vagy a mesterembert, ha ruházatát drágábban csinálja, megbotoztatja”: a visszaélések forrását még sem dugják be. Az alsó tábla ama javaslata, mely szerint a megyéknek fenyitő hatalommal biró tisztviselői, tehát első sorban a szolgabirák, a bűnösre három napi börtön vagy 12 botütésnél súlyosabb büntetést nem szabhatnak ki s a honoratiorok és községi előljárók botbüntetéssel egyáltalán nem sujthatók, – megbukik, s még szerencsének tartható, hogy törvénybe nem iktatják, a mit a logika arczulcsapásával éppen a nógrádi követ inditványoz, hogy t. i. bizonyos esetekben, például gyilkosság, rablás, 500 forinton felül való lopás eseteiben a honoratiorokat, valamint a velük egy kategoriába sorozandó kereskedőket és szabad mesterséget űzőket is testi fenyítékkel büntethessék.

Az úrbéri törvények pótlásához és kiegészitéséhez hasonló munkát végeznek a rendek akkor, a midőn az ország közjavát és kereskedését gyarapitó magános vállalatokról alkotnak törvényt. Ha már a kereskedésre vonatkozó rendszeres munkálatokra nem kerülhet a sor, s ha ennélfogva a kereskedelem érdekében nagyobb szabású, tervszerű actiót nem indithatnak megkisérlik legalább részleges intézkedésekkel életre kelteni a közgazdaság ama sorvadó ágát, s ily módon pótolni azokat a törvényeket, melyeknek alapjául a munkálatok szolgáltak volna.

Az emlitett törvény alapeszméje, hogy t. i. a kormány mellőzésével a társadalom, illetőleg egyesek vegyék kezükbe a közgazdaság fejlesztését, a viszonyok által teljesen indokolva van. Midőn a kormány a nemzetet évről-évre csak hitegeti, puszta igéretekkel tartja, midőn ennek következtében közgazdasági és kulturális téren a haladás lehetetlenné van téve szükségképpen megfogamzik a haladni vágyók lelkében az önsegély gondolata, annyival is inkább, mert benne van ez már a Széchenyi politikai kátéjában is, sőt az ő működésének fényes eredményei mindmegannyi ékesen szóló bizonyitékai az önsegély gyakorlati értékének.

A rendek azt akarják tehát, hogy a kormány mulasztásait egyesek, társulatok tegyék jóvá az által, hogy a kereskedelem előmozditására szolgáló csatornák, vasútak és ezekhez szükséges hídak épitésére vállalkozzanak. E czélból mig egyfelől megjelölik azoknak a csatornáknak és vas, útaknak végpontjait, melyek a törvény által nyujtandó kedvezményekben fognak részesülni, másfelől meghatározzák a kedvezményeket, igy nevezetesen, hogy a vállalatok egész vonalába eső földek és épületek tulajdonosai kötelesek az e végre szükséges területeket megfelelő kárpótlás mellett átengedni; továbbá, hogy a vállalatokat használó utasok és szállitók – és pedig, mint Vághy sopronvárosi követ inditványozta, „minden különbség nélkül” – fizetni tartoznak a vállalkozók által megállapitandó díjakat; hogy a vállalatok adómentességben részesülnek; végre, hogy az azokra való felügyelet a törvényhatóságok által gyakorlandó.


Báró Sina György aláirása, 1834 november 21-ikén Bécsben Schams Ferenczhez intézett levelén.
A levél eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

A kormány a nádor tanácsát követve, nehogy az ellenzék szemére vethesse, hogy ő akadályozta meg Magyarországon a vasútak épitését, nem gördit akadályt a törvény elé, sőt midőn ugyancsak a nádor ajánlja, hogy a kormány kézzelfoghatólag bizonyítsa be jóakaratát azzal, hogy akár Sinának, akár Rothschildnak még az országgyűlés szétoszlása előtt adjon concessiót egy magyarországi vasútra, Reviczky kanczellár tudtára adja, hogy báró Sina György engedélyt fog kapni a győri vasút épitésére.6

A kormány ilyetén magatartása csak a conservativeknek nincs ínyükre. Ezek az emlitett törvényt is épp úgy ellenzik, mint a lánczhidra vonatkozót, miután az abban foglalt kedvezmények egy része a nemesi jogokat alterálja; de oppositiójuk csak annyiban vezet sikerre, a mennyiben a törvényhozásnak a vállalatokra gyakorlandó befolyását korlátozzák s a vasútakra nézve a maximális tarifának, valamint a kisajátitás alkalmával a kártalanitási összegnek megállapitását kiveszik a kezéből. A törvény azonban változott alakjában is nagy hatást gyakorol a közgazdaság fejlődésére.

A vasútak iránt ettől az időtől fogva évről-évre fokozódik a közérdeklődés s egymásután merűlnek fel újabb és újabb vasútépitési tervek, melyek – a mint azt Kossuth Országgyűlési Tudósitásaiban kifejezi – ha Magyarország közgazdasági érdekeire nézve általában nem kedvezők is, abból a szempontból mégis nagy jelentőségűek, hogy fölébresztik a közvélemény figyelmét a vasútak iránt. Báró Sina a bécs–győri vonal épitésére 1838 január 2-ikán csakugyan megkapván az engedélyt7 – Magyarországon az első vasúti concessiót, – az előmunkálatokat nagy buzgalommal végzi. Egy társaság pedig, melynek 17 tagja közt van báró Walterskirchen György, gróf Zay Károly stb., 1837 elején benyújtja a nádorhoz a pozsony-nagyszombati lóvonatú vasút tervét. Gőzvasút épitését a vállalkozók azért nem tartanák czélszerűnek, mert egyelőre nincs kilátásuk olyan jövedelemre, hogy a gőzvasútba fektetett tőke meghozhatná kamatát. Hogy egyenesen Ausztria érdekében dolgoznak, ezt nyiltan bevallják, a menynyiben folyamodványukban erősen hangsúlyozzák, hogy abban az esetben, ha Pozsony, Szent-György, Bazin, Modor és Nagy-Szombat állomásokkal a vasút kiépittetnék s a Ferdinánd – éjszaki – vasúta. Bécsbe vezetendő szárnyvonalával összeköttetnék, Pozsony elővárosa lenne Bécsnek.8

Ugyanakkor, a midőn a rendek a közgazdaság javára lemondanak nemesi kiváltságaik egy részéről, a nemzeti kultura oltárára is lerakják áldozataikat. A katonai nevelő intézetet, a polytechnikumot s a nemzeti szinházat, épp úgy, mint a közlekedési vállalatokat, saját erejökből kísérlik meg felállitani.

A magyar hadi akadémiára már a század elején több mint egy millió forintnyi magán-alapitvány gyűl össze, mely a későbbi években, különösen 1827 óta, folytonosan szaporodik. Maga gróf Buttler János az 1832/36-iki országgyűlés alatt 126,666 forinttal gyarapítja 1812-iki alapitványát, úgy hogy húsz ifjúnak az intézetben leendő neveltetésére adja meg a pénzalapot. A kormány a század elején Váczon jelöl ki az intézet számára egy épületet, de ez czélszerűtlennek bizonyúlván, a nádor sürgetésére Pesten épitik fel a Ludoviceum kétszáz ifjú befogadására alkalmas palotáját. De mivel az épület még mindig üresen áll, az országgyűlés kivánságára a kormány előterjeszti a számadásokat, melyek világosan elárulják, hogy az alapitványokkal rosszúl gazdálkodtak. A kormány attól tartván ugyanis, hogy az intézetben a nemzeties szellemet honositják meg, szántszándékkal elpazarolta annak tőkéit.

Az országgyűlés az eminens fontosságú nemzeti ügy érdekében késznek nyilatkozik újabb áldozatokra, s az 1836 november 1-én megnyitandó magyar katonai intézetre 309,000 forintot ajánl meg oly módon, hogy ezt is, mint egyéb subsidiumot, kizárólag a nemesi rendre vessék ki, föltételül csak azt kötvén ki hogy „a nevelés ezen intézetben az ezen országgyűlésen megállapitott nevelési rendszernek szabályai szerint fog eszközöltetni”, a mit Palóczy még azzal szeretne megtoldani, hogy egy országos küldöttség bízatnék meg a felügyelettel arra nézve, hogy a dieta által megállapitott oktatási rendszert tényleg követik-e, s hogy a növendékeket nem vetkőztetik-e ki nemzetiségükből, miután nem szivesen venné, ha a Ludoviceumban is úgy tanitnák a magyar történelmet, mint a bécsi Theresianumban, a hol azt tanitják a magyar ifjaknak, hogy Mátyás király bitorló volt. A honti és torontáli követek meg azt akarnák kikötni, hogy a tanitók magyarok legyenek, magyarul tanitsanak s a végzett ifjak magyar ezredekben alkalmaztassanak s hogy a Theresianumnál levő magyar alapitványok a Ludoviceumra fordittassanak.

A kormány természetesen semmi olyan föltételt nem fogad el, mely az ő hite szerint a hadsereg egységét veszélyeztethetné, ennélfogva az 1808-iki törvényhez, mely szerint a Ludoviceumban ugyanazon nevelési rendszer alkalmazandó, a mi a birodalom többi katonai intézetében, annyival inkább ragaszkodik, mert az onnan kikerülő tisztek ugyanazon kedvezményeket fogják élvezni, a mikben a bécsujhelyi és bécsi katonai intézet végzett növendékei részesülnek.

Erre a rendek compromissumot ajánlanak. Ők beleegyeznek, hogy az 1808-iki országgyűlés alatt elkészitett nevelési rendszert egy országos deputatió a változott körülményeknek megfelelőleg dolgozza át; de viszont a kormány meg járuljon hozzá, – a mit, közbevetőleg legyen mondva, alkalmas magyar tanitók s magyar nyelvű hadtudományi kézi könyvek hiányában a főrendi tábla sem tart kivihetőnek, – hogy a november I-én okvetetlenül megnyitandó intézetben minden tudomány magyar nyelven tanittassék, s ennélfogva csak olyan tanitók alkalmaztassanak és olyan növendékek vétessenek fel, kik a magyar nyelvet tudják, továbbá, hogy a különböző vallású növendékek saját vallásukban oktatást nyerjenek.

A compromissum nem sikerülvén, a rendek „inkább, mintsem oly tetemes áldozatokkal a nemzetiség lassú elöléséhez segédkezet nyujtsanak,” s mintsem hogy lemondjanak a nevelési rendszer megállapitásának jogáról: a Ludoviceumra a törvényhatóságok részéről tett ajánlatokat visszavonják s csupán arra szoritkoznak, hogy a szabad ajánlatot tevők neveit törvénybe iktatják.

A Ludoviceum áldozatául esik tehát annak a politikának, mely a hadsereg harczképességének legfőbb biztositékául a hadsereg egységét tekinti s mely a kulturális felségjogra nézve a kizárólagosság elvét hirdeti, veszedelmesnek tartván a birodalom egysége szempontjából ennek megosztását a korona és nemzet közt.

Ez utóbbi motivum buktatja meg az országgyűlés által kezdeményezett polytechnikumot és tanitóképző-intézetet is.

Magyarországon a latin iskolák, lyceumok, egyetemek és jogakadémiák mellett rég idő óta érzik az ifjúság technikai kiképzésére szolgáló intézet, valamint a magyar nyelv sikeres terjesztésére szolgáló tanitóképzők szükségét. A mérnöki pályára készülő ifjak kénytelenek Bécsbe vagy más külföldi műegyetemre menni, hogy a képesitést megszerezzék maguknak; a nemzeties irányú tanitóképzés szintén el van teljesen hanyagolva. Ennélfogva a rendek országos deputatiók kiküldését kivánják, hogy ezek a jövő országgyűlésig a Pesten felállitandó polytechnikum, valamint az erre előkészitő reáliskolák tervét és költségvetését készitsék el, tegyenek egyszersmind javaslatot arra nézve, hogy a magyar nyelv tanitására alkalmas tanitók kiképzésével foglalkozó praeparandiák hol és milyen szervezet mellett állittassanak fel. De a felség, híven elődei és saját politikai maximájához, mely szerint a közoktatásügy a fejedelem intézkedési körébe tartozik, a legjogosabb kulturális törekvéseknek útját szegi azzal a nyilatkozatával, hogy királyi tiszténél fogva gondja lesz rá, hogy a kérdéses intézetek, a menynyire a körülmények megengedik, felállittassanak, ennélfogva törvényt alkotni e tárgyban nem szükséges.


A Ludovika-akadémia.
Rauch János-nak Sandmann rajzáról készült kőnyomata után, Alt Rudolf „Buda-Pest” (Pest, 1845.) czímű munkájából.

A fejedelmi jogok ilyetén merev előtérbe tolásával szemben a rendek sem tehetnek egyebet, mint hogy ők meg a nemzet jogainak megóvása végett kijelentik, hogy „az emlitett tárgyak eránt tett felirásukban sem valami különös királyi kegyelmet, sem kitűzött tiszta czéljaik végrehajtására költségeket nem kértek, sem valamely új jus megadását nem sürgették, sem a fejedelmi jussokat megsérteni nem kivánták”, s ha mégis visszautasittattak, „ez oly fájdalmat okozott nekik, melyet szavakkal kifejezni sem lehet.”

Kubinyi Ferencz azonban nem elégedve meg a recriminatióval, azt ajánlja, hogy a megyék állítsanak iskolákat. Mit fog akkor tenni a kormány? kérdezi. Csak nem fog királyi biztosokat kiküldeni, hogy fegyveres kézzel rontsanak rá az ártatlan tanulókra és iskolamesterekre?

Azokért a kudarczokért, melyek a kormány rosszakarata és hibás politikája következtében a nemzeti közművelődés ügyét érik, némi kárpótlásnak tekinthetők a nemzeti szinészet javára tett intézkedések.

Az országgyűlés, valamint a vármegyék, s ezek közt első helyen Pestmegye, továbbá a nádor és egyes hazafiak, 1790-től kezdve állandó érdeklődést tanusitnak a nemzeti szinészet iránt. Midőn Pesten 1814-ben a három szövetséges fejedelem, Ferencz, Sándor és Frigyes Vilmos találkoznak, Kultsár István szinigazgató egy röpiratában inditványozza, hogy a fejedelmek találkozásának s „az ez által mintegy megpecsételt békességnek emlékére” állitsák fel Pesten a nemzeti szinházat.9 S midőn Pestmegye e czélból telket vásárol, ugyanő egy másik röpiratában a szinház érdekében adakozásra hivja fel a közönséget azzal a biztatással, hogy az adományok részvényekké fognak átalakittatni, s így idővel jövedelmező tőkebefektetéssé válhatnak.10 Úgyde a lelkes hazafi igéretének beváltására nem kerül a sor. Az adományok még a telek árát sem fedezvén, Pestmegye kénytelen nehány év mulva a telket eladni.

Az 1825-iki országgyűlés a nemzeti szinészet ügyét bármily lelkesedéssel veszi oltalmába, e tekintetben semmi positiv eredményt nem mutathat fel. A német szinészek nemcsak Pesten, hanem a vidéki nagyobb városokban, pl. Pozsonyban, Temesváron is már rég óta állandó, biztos hajlékra tettek szert, a magyar szinészek ellenben még mindig nyomorral küzdve vándorolnak egyik helyről a másikra.

A nemzeti szinészet ügyében a kedvező változás akkor következik be, midőn Széchenyi figyelme feléje fordul. A nemzeti öntudat fokozatos erősbödése következtében Széchenyinek nem kell többé magyaráznia a szinészet jelentőségét; az ő feladata csupán az, hogy a szinészet állandósitásának gyakorlati föltételeire nézve adjon útbaigazitást annak a bizottságnak, melyet e czélból Pestmegye rendei küldenek ki. Ez a feladat pedig annál könnyebb rá nézve, mert programmjában egyszer-mindenkorra eldöntötte, hogy a nemzetiség milyen eszközökkel mozditható elő, a részlet-kérdéseknél tehát egyszerűen csak alkalmaznia kell a programmjában megállapitott általános elveket.

A magyar szinházat sem lehet szerinte másként, mint associatió, részvénytársaság útján, az önsegély elvének alkalmazásával megteremteni. „Játékszinünket vajjon ki fogja elrendelni – olvassuk abban a munkájában, melyet Pestmegyének „a honi nyelv terjesztésére ügyelő küldöttsége” megbizásából irt, – ha nem mi? Tán a kormány? Lehet-e tőle várni ezt, józanul azt kivánni, hogy ilyesekbe is avatkozzék?” „Egyesülnünk kell mindenre – folytatja tovább tanácsait, – a mi a hazát fölemeli s fejedelmünk székét erősiti, mert a mostani zivataros időkben csak egyesült erű állhat ellen a felébredt, de el nem rendelt képzeleteknek és a forró, de ki nem főtt ábrándozási theoriák árjainak”.11

A mozgalom irányát Széchenyi szabatosan meghatározván, a pestmegyei szinügyi bizottság hozzá fog a részletes tervek kidolgozásához. Feladatát megkönnyiti a magyar tudós társaság az által, hogy 1833-ban pályázatot hirdet arra a kérdésre, mikép lehetne a magyar játékszint Budapesten állandóan megalapítni, s a következő évben Fáy András, Kállay Ferencz és Jakab István pályanyertes műveit közrebocsátja.12 Ezzel egyidejűleg Pestmegye pártfogása alatt a kassai szinész-társaság Pestre jön s itt megkezdi működését.

Ilyen előzmények után a rendek elérkezettnek látják az időt, hogy az ügy érdekében, melyért eddig jóformán csakis egy törvényhatóság tett valamit, az egész nemzet áldozatkészségére hivatkozzanak. Ennélfogva a Pest városa tulajdonát képező ama telken, melyet a nádor a Duna partján jelölt ki, a nemzeti szinház fölépitésére, valamint annak fenntartására 400,000 forintot ajánlanak meg oly módon, hogy ez összeg, mint egyéb subsidium, a nemességre vettessék ki; az épitkezéssel és az intézet szervezésével megbizzák egyszersmind a nádor elnöklete alatt álló országos deputatiót, hivatalosan és kifejezvén abbeli óhajtásukat, hogy gróf Széchenyi István „jeles és gyakorlati ismeretei s közönségesen elismert hazafi buzgósága tekintetéből” tagja legyen a bizottságnak.

A városok és káptalanokon kivül a felvidéki megyék követei is megtagadják a subsidiumot. Justh Ferencz túróczi és Zsedényi Ede szepesi követek készek minden áldozatra abból a czélból, hogy a köznép a magyar nyelvet elsajátitsa, de a szinházra nem adnak egy krajczárt sem, miután ennek a felvidék semmi hasznát sem veszi. „Ha valakinek ajánlani tetszik, ajánljon maga részéről, ne pedig mások nyakára”, – mondja Marczibányi Antal. A Kassa városi követ azért nem szavaz meg semmiféle czélra sem subsidiumot, mert a városok szavazati jogát nem tartják tiszteletben. Az egri láptalan követe pedig azzal az indokolással, hogy az ő küldőinek áldozatkészségét a magyar nyelv terjesztésére szolgáló praeparandiák fenntartása s templomok épitése teljesen igénybe veszi, a nemzeti szinház felállitásának dicsőségét átengedi a rendeknek.

Ezekkel szemben, kik részint korlátolt felfogásuk miatt, részint a nemesség erszénye iránti kiméletből részint daczból s álszenteskedésből elzárkóznak a nemzeti kivánalmak elől, Abaujmegye viszont a nemzetiség szempontjából olyannyira fontos szinészet érdekében nagyobb áldozat hozatalára is kész s az ország alsó és felső részén, Temesváron és Kassán felállitandó szinházra még százezer forint megajánlását inditványozza. Igaza van azonban Széchenyinek, hogy „egyesült erővel mindenekelőtt egyetlenegyet kell tökéletes rendbe hozni s aztán egy másikat, azaz nem több követ emelni egyszerre, hanem egyiket a másik után”, s igy Abauj megye kivánsága, bármily nemes, hazafias buzgalom kifolyása is, egyáltalán nem kelt visszhangot.

Az alsó és felső tábla közt a pesti játékszinre nézve csupán annyiban van nézeteltérés, hogy amaz a nemesség megadóztatása, illetőleg a 400,000 forintnak a nemesség részéről való megajánlása, ez ellenben közadakozás útján kivánja az intézetet felállitani. Ez utóbbi vált törvénynyé oly módon, hogy, ha elegendő pénz gyülne össze, a nádor elnöklete alatt működő országos küldöttség az intézetet állitsa fel, ha nem akkor e küldöttség a jövő országgyűlésnek tegyen javaslatot arra nézve, mi módon lenne eme nemzeti kivánság legczélirányosabban megvalósitható. A szinház a törvényhatóságok közadakozásából fel is épült és 1837 augusztus 22-ikén Vörösmartynak „Árpád ébredése” czimű alkalmi művével megnyittatott.

Az a fontos elvi határozat, melyet az alsó tábla úgy a játékszin, mint a lánczhid, a Ludoviceum, a polytechnikum, a múzeum, az alimentatio és az erdélyi részek visszakapcsolása tárgyában kiküldött deputatiókra nézve, a főrendek ellenzése daczára, jegyzőkönyvébe iktat, hogy t. i. „ha valamelyik a választottsági tagok közül idő közben királyi kinevezéstől avagy jóváhagyástól függő hivatalra netalán alkalmaztatik”, az a küldöttségi munkálatokban többé nem vehet részt, – a viszonyok által teljesen indokolva van.

Az ellenzéknek módjában áll a jelen országgyűlés folyamán is nem egyszer, de különösen az adó megszavazása alkalmával tapasztalnia, hogy a kormány a követekre – oly módon gyakorol befolyást, hogy részint hivatalt ád, részint hivatalt igér nekik, s mivel főképen ennek tulajdonitja, hogy az adó tárgyában az alsó tábla oly könnyen engedett a kormánynak, s hogy ugyanazon megyék követei ellenkezőleg szavazván az emlitett ügy ben, egymás szavazatát megsemmisitették: addig nem nyugszik, mig az országgyűlés függetlenségét legalább némileg biztositó ama határozatot meg nem hozzák.

Hogy immár rendszerré vált hivatal és czímek osztogatása útján megvesztegetni a törvényhozás tagjait s pressiót gyakorolni rájuk, ezt, mutatja az is, hogy kormánykörökben egyenesen azért tartják szüségesnek a tervbe vett kitüntetéseket az országgyűlés berekesztéseig elhalasztani, mivel sokan vannak, kik kitüntetésre számot tartanak s ha ezeket már az országgyűlés folyamán megjutalmaznák, könnyen ellankadna buzgalmuk, ha ellenben mellőznék őket, boszút állhatnának a kormányon; tehát az idő előtti kitüntetések minden esetre zavarólag hatnának az országgyűlés menetére.13


A nemzeti szinház megnyitó előadásának szinlapja.
Idősb Szinnyei József gyűjteményének eredeti példányáról.

Akár az ellenzék által emlitett okból, akár mert az országgyűlés határnapja rohamosan közeledik, az adó megajánlása tényleg elég símán megy. Első alkalommal, midőn ez a tárgy az országgyűlés vége felé szőnyegre kerül, a rendek, hivatkozással a kereskedelem pangására, a kolera következtében a lakosság számának csökkenésére, a marhavész által okozott nagy károkra: a közadók addigi mennyiségét megtagadván, az 1837 november 1-től 1839 október 31-ig terjedő időszakra csak 3.800,000 forintot s ujonczozásra külön 75,000 forintot szavaznak meg, s ezt is csak úgy vélik beszedhetni, ha a kereskedést korlátozó vámvonalat megnyitják, ha a só árát leszállitják s ha az adósoknak a kincstár elleni követeléseit kifizetik, illetőleg adójukba beszámitják. Kikötik egyszersmind, hogy az országgyűlést Pestre a lehető legrövidebb idő alatt ismét hivják össze, mert ha a törvényben kijelölt határidőn belől az országgyűlés össze nem hivatnék, 1839 október 31-től adót nem fognak fizetni.

A föltételek megállapitásakor az önálló hadsereg eszméje most is, mint az előbbi országgyűléseken, élénk vita tárgyát képezi. Ezúttal Deák Ferencz hozza először szóba. De a kik emlegetik is, komolyan még azok sem gondolnak megvalósitására; inkább csak nyomást akarnak ezzel gyakorolni a kormányra, hogy a hadsereg szellemét változtassa meg. A nemzet a mily kevéssé szerelmes az önálló hadsereg eszméjébe, épp annyira gyűlöli teljesen idegen szelleme miatt az osztrák ármádiát, s ezt a gyűlöletét képviselői minden alkalommal hűségesen tolmácsolják. Most is, midőn a személynök az európai egyensúly fenntartásával s a külpolitikai viszonyokkal indokolja a nagy hadsereg tartását, többen egész nyiltan kifejezik a hadsereg iránti ellenszenvüket. Beöthy gúnyosan kérdezi, hogy azért kell talán a nagy hadsereg, hogy az olaszokat elnyomja vagy hogy a Wachtparade díszesebb legyen? Rudics József bácsmegyei követ pedig emlékezteti a rendeket, hogy 1823-ban, „midőn a commissariusok dühöngtek,” a katonaság arra való volt, hogy a vármegyeházát megostromolja, későbben pedig, hogy más nemzeteket elnyomjon.

Az adómegajánlás föltételei közé sem a hadseregre vonatkozó kivánalmak teljesitését, sem az összes fölterjesztett sérelmeknek Beöthy Ödön által kivánt orvoslását, sem végre azt, a mit Lónyay Gábor sürget, hogy t. i. a kormány köteleztessék a költségeket, melyekre az adók fordittatnak, az országgyűlés elé terjeszteni, – nem veszik ugyan fel; de azért a felség eme föltételek elengedésével sem fogadja el a megajánlott adót s azzal az igérettel, hogy a közvagyonosodás előmozditását legfőbb gondjai közé fogja számitani, a rendes adóösszeg megszavazását újból követeli a rendektől.

Ha az ellenzéket már az is boszantja, hogy mig a sérelmekre a rendek éveken át nem kapnak választ, az adó ügyében készitett feliratukra három nap alatt leérkezik a király válasza: még inkább boszankodik a miatt, hogy a kormány a nép terhein nem akar könnyiteni s hogy azok, kik ridegen elzárkóznak minden áldozattól, mikor saját erszényükről van szó, bőkezüek akkor, mikor a szegény adózó népet kell megterhelni.

Kubinyi Ferencz, Beöthy, Palóczy, Deák, Nagy Pál, élénk szinekkel ecsetelik a nép nyomorát, hogy az eredetileg megajánlott adóösszeghez való ragaszkodásukat indokolják, s csaknem mindegyik a nagy állandó hadseregben s a hadseregnek az országon kivül való alkalmazásában keresi az óriási közterhek okát. Éppen ezért Nagy Pál azt kivánja, hogy mivel „Európa most nem más, mint egy nagy kaszárnya”, ő felsége szólitsa fel az európai nemzeteket az általános lefegyverzésre.

A többség mindamellett meghajol a felség akarata előtt s a nemzet áldozatkészségeért cserében egyebet nem kiván csak azt, hogy a felség a kereskedelmet szabaditsa fel békóiból.

Metternich az országgyűlés vége felé, midőn dicsekedve közli a nádorral, hogy a kormánynak sikerült rábirnia az orosz kormányt, hogy a magyar borok magas vámját több mint egyharmadára, a palaczkozott bor vámját pedig csaknem felére leszállitsa: elvárja egyszersmind tőle, hogy ezt a tényt, – melyből világosan látható, hagy a kormány az alatt sem szünik meg az ország javán munkálkodni, mig az országgyűlésen szitkokkal halmozzák el, – a maga. helyén jelezni fogja.14 De ha eleget tett is a nádor Metternich kivánságának; erre az egy tényre való hivatkozással nem ellensúlyozhatta azt az általános visszatetszést, melyet a kereskedelem érdekeinek feláldozása keltett, s nem nyomhatta el a kormány kereskedelmi és vámpolitikájának gyökeres meg? változtatására irányuló közóhajtás kifejezését.

A concertatióra kerülvén a sor, az alsó tábla e czélból legkiválóbb tagjait küldi ki.

Már az 1825- és 1830-iki országgyűlés el akarta törülni ezt a helytelen szokást; a jelen országgyűlés pedig mindjárt kezdetben fölir a felséghez, hogy a concertatióba nem megy belé, miután erre többé nincs szükség. A törvényeket ugyanis már most nem a feliratokból és az ezekre adott királyi válaszokból készitik el, hanem javaslatok alakjában terjesztik fel a királyhoz. Ha tehát a javaslatokra nézve létrejött az egyezség a király és az országgyűlés közt: amellett, hogy a kanczelláriának fölösleges azokat revideálnia, ezen kivül még, a mint az 1830-iki országgyűlésen szerzett tapasztalatok mutatják, a concertatio veszedelmes is annyiban, a mennyiben a kanczellária rendszerint arra használja azt fel, hogy a törvények szövegén az országgyűlés intentiói ellenére lényeges változtatásokat tesz.

Minthogy azonban a felség a concertatio megszüntetését sürgető feliratra kitérőleg felelt: a rendek, „egyedül a jelen esetben és minden innét ezentúl vonható következtetés nélkül,” a régi szokástól nem térnek ugyan el; de szigorúan utasitják egyszersmind kiküldötteiket, hogy a concertatio csakis a törvényczikkek eredeti magyar szerkezetének deák szerkezetükkel való összehasonlitására szoritkozhatik, s megtiltják nekik, hogy az országgyűlés tudta és hozzájárulása nélkül „csak egy szót is” változtassanak a törvények szövegén.


V. Ferdinánd aláírása az 1836 márczius 28-iki leiraton.
Az irat eredetije az országos levéltárban.

A concertatio ezúttal minden baj és fennakadás nélkül befejeztetvén, az utolsóelőtti országos ülés Klauzál kezdeményezésére elhatározza, hogy az országgyűlés berekesztése alkalmával ő felségét az alsó tábla részéről magyar nyelven üdvözöljék. De mivel a felső tábla a régi szokástól nem akar eltérni, Vay János szabolcsi követ közvetitő inditványa értelmében a nádor utján fölkérik a felséget, engedné meg, hogy magyar nyelven üdvözöljék. Annak a megyének követe, mely épp a jelen országgyűlés folyamán a Magyar Tudományos Akadémia segélyezésére nem kevesebb, mint egy millió forintnyi segély megszavazását ajánlja,15 nem csoda, ha ott van mindig az első sorokban, midőn a nemzeti nyelv térfoglalásáról van szó.

A nádor a május 2-ikán délelőtt tartott elegyes ülésben közli a rendekkel a felség ama parancsát, hogy „a bevett szokás szerint mostanság hozzája intézendő beszéd deák nyelven mondasson”. Mire a rendek kénytelen-kelletlen belenyugodnak, hogy „a tisztelgés ezúttal még deák nyelven történjék”.

Utolsó kivánságuk megtagadása a különben sem kedvező közhangulatot még nyomottabbá teszi, úgy hogy midőn május 2-ikán a király jelenlétében berekesztik az országgyűlést, annak csaknem minden tagja kellemetlen benyomásokkal távozik el Pozsonyból.

A hosszú országgyűlés eredményével egyik párt sincs megelégedve. A nemzeti állam alapvető munkálatai, melyek a rendeket negyedfél éven át foglalkoztatják, a hűbéri alkotmányhoz épp oly kegyelettel, mint önzéssel ragaszkodó conservativ pártot méltán aggodalomba ejthetik, a szabadelvűség követelményeinek ellenben csak nagyon kis részben felelnek meg.

Ha az országgyűlés által kezdeményezett reformokat, belső értékük meghatározása végett, mérlegre vetjük: a serpenyő mégis a liberálisok javára fog billenni. A mit Deák az igazságszolgáltatás javitására szolgáló törvényekről és javaslatokról mond, az bizvást alkalmazható az országgyűlés által alkotott összes törvényekre. „Ezek a törvények – mondja Deák, követi jelentésében – legfeljebb némely előmunkálatoknak fognak tekintetni, és reménylenünk lehet, hogy a mi bennük czélirányos, azt a jövő törvényhozás meg fogja tartani, azt pedig forrón óhajtjuk, hogy igen sok pontokban a nemzet előre haladó közértelmessége javitva változtassa azokat, miket mi czélirányosan elhatározni és gyakran, ugy mint kivántuk volna, kivívni képesek nem valánk.”16

Azok az akadályok, melyeket a főrendekkel szövetkezett kormány a haladás útjába gördített, az átalakulás processusát megnehezitik ugyan, de olyan mértékben fokozzák egyszersmind a nemzet productiv erejét, hogy miként Deák Ferencznek, úgy a vele rokon gondolkozásuaknak sincs okuk a csüggedésre.


Zárókép.


  1. * U. ott. Praep. ad diaet. XIII. aul. 1.[VISSZA]
  2. * Aus Metternich's nachgelass. Papieren. VI. 27.[VISSZA]
  3. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1835. LVIII.[VISSZA]
  4. * U. ott. Diaet. extraser. 1835. CI.[VISSZA]
  5. * Országgy. Tudósitások. 1835 okt. 10.[VISSZA]
  6. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1836. XXX. XXXVIII.[VISSZA]
  7. * U. ott. Miscell. offic. 1839. XVI.[VISSZA]
  8. * U. ott. Miscell. offic. 1837. VI.[VISSZA]
  9. * Hazafiui javallás magyar nemzeti theátrom építéséről, melly egyszersmind a fejedelmi szövetség győzedelmének és a három felség Pesten létének emlékeztető jele légyen. pest, 1814.[VISSZA]
  10. * Buzdítás a nemzeti theátrom felépitésére. Pest, 1815.[VISSZA]
  11. * Gr. Széchenyi István, Magyar játékszínrűl. Pest, 1832. 85. I. 92.[VISSZA]
  12. * Magyar játékszini jutalmazott feleletek. Buda, 1834.[VISSZA]
  13. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1836. XL.[VISSZA]
  14. * Orsz. levéltár. József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1835. LXXXIII.[VISSZA]
  15. * L. Szabolcsmegye utasitásait. Orsz. levéltár József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1832/33. I.[VISSZA]
  16. * Deák Ferencz beszédei. 250.[VISSZA]