A Széchenyi-kastély Czenken.
Rajzolta Cserna Károly.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az államértekezlet ujjászervezése. Metternich, Lajos főherczeg és Kolowrat. Kolowrat háttérbe szorítása. Metternich és József nádor véleménye a kormányzatról. Reviczky és gr. Pálffy Fidél jellemzése. A lengyel menekültek. Barkó László és Farkas Ferencz perbefogatása.. Az országgyűlési ifjak kihágásai. Wesselényi ünnepeltetése. A magyarországi és erdélyi ifjak testvérisülése. A „társalkodási egyesület”. Egy alkotmányos szózat a magyarokhoz. Felségsértési per a két Lovassy, Tormássy és Lapsánszky ellen. A megyék feliratai. Barsmegye magatartása. Az itélet kimondása a perbefogott ifjak felett. „Törvényhatósági Tudósítások”. Kossuth üldöztetése. Kossuth bűntársai. Kossuth a börtönben. Széchenyi véleménye a helyzetről. A megyék beleavatkozása a törvényhozás jogkörébe
A Széchenyi-kastély Czenken.
Rajzolta Cserna Károly.
FERDINÁND trónralépte sok gondot okoz azoknak, kik a monarchia sorsának intézésére vannak hivatva. A testileg, lelkileg gyönge király mellett föltétlenül szükség van egy kormányzó-tanácsra, mely végezze helyette azokat a teendőket, melyekre ő egyáltalán nem képes. De formális kormányzóság már csak Magyarországra való tekintettel sem szervezhető. A magyar közjog ezt az intézményt nem ismervén, Magyarországra nézve csupán gyámkormányzó vagy kormányzó-társ választásáról vagy kinevezéséről lehetne szó. Ámde ha az egyetlen törvényes praecedenst, melynél fogva Mária Terézia mellé annak férjét, Lotharingiai Ferenczet, az ország rendei választották uralkodó-társul, figyelembe veszik: a monarcha saját tetszése szerint nem nevezhet ki maga mellé kormányzó-társat, hanem az országgyűlés közreműködésével és hozzájárulásával kellene úgy kormányzó-társát megválasztania, mint annak jogait és hatáskörét megállapítania, a mi annál nagyobb nehézséggel járna, mert a trónörökös, kinek természetesen a régensségre legtöbb jogczíme van, erősebb testi szervezettel bir ugyan a királynál, de néki sincs elegendő akaratereje, politikai tapasztalata s őt is félteni kell olyan idegen befolyásoktól, melyekkel szemben a hatalom akkori kezelői az ellenőrzést nem lennének képesek eléggé hatályosan gyakorolni.1
A regensség mellőzésével tehát az 1836-ik év végén Metternich az állam-értekezletet (Staatsconferenz) szervezi ujjá s mint állandó és legfőbb hatóságot, széles hatáskörrel ruházza fel. A reorganizált állam-értekezlet elnöke a császár; rendes tagjai Ferencz Károly és Lajos főherczegek rendkivüli tagjai, kik a tanácskozmányokra esetről esetre hivatnak meg; a többi miniszterek, az államtanács osztályfőnökei, az államtanácsosok, a kanczellárok és az udvari tisztségek elnökei.
Metternich meg van ugyan felőle győződve, hogy a monarchia népeinek tetszeni fog ez az uj központi hatóság, mely a legfőbb állami kérdéseket nem dictatori hatalommal, hanem tanácskozás utján dönti el; de még ha nem tetszenék is nekik, az államkanczellár hite szerint bele kell abba nyugodniuk, miután egyetlen egy olyan államférfit sem ismer, ki a monarcha mellett minden hatalmat magához ragadhatna. Lajos főherczegnek és neki a hatalom nem kell; gróf Kolowrat nem tudna vele mit csinálni, miután nincs semmi önállósága; báró Eichhoffra, a bécsi udvari kamara elnökére pedig nem hallgat senki.2
Az állam-értekezlet hatásköre azonban nincs praecise megszabva, végrehajtó hatalommal sincs egyenesen felruházva s éppen ezért nem válhatik be. Egyszer a dicasteriumok és az állam-tanács javaslatait birálja felül, másszor az állam-minisztérium dolgaiba avatkozik, majd a monarcha képviselőjéül tolja fel magát. A helyett, hogy határozott irányt adna a hatóságoknak; tömérdek zavart idéz elő az államigazgatás gépezetében.
Az államkanczellár kormányzó-társait és saját viszonyát a kormányhoz akkép jellemzi önéletrajzában, hogy az új regime sikertelenségeért a felelősséget teljesen elháritja magáról.
Lajos főherczeg – irja a többi közt – meg van áldva a szellem és kedély legtiszteletreméltóbb adományaival; ismeri a monarchiának minden részét; ismeri azoknak szükségleteit s kielégitésük eszközeit; szigoru védelmezője az elveknek. Jellemének van azonban egy hiánya: nem tud arra a magaslatra emelkedni, melyre egy kormányzónak emelkednie kell. Ezt ő maga is tudja és belátja. A boldogult császárnak legjobb tanácsadója volt. Pótolni annak akaraterejét a trónutód alatt nem képes.
Kolowrat gróf szigoruan igazságos. A közigazgatásban nővén fel, szelleme ezen a sphaerán túl nem tud emelkedni. A közönség ráfogja, hogy neki – Metternichnek – opponál; de ez tévedés. A dolgok lényegéré, sőt a kivitel módjára nézve is gyakran egyetértenek, csakis az ügyvitel formájára nézve van köztük véleményeltérés. Kolowrat a szóbeli tárgyalásoknak, nem barátja; Metternich ellenben az irásbeli ügyvitelről azt tartja, hogy az lassusága miatt megbénitja a kormány működését, s a kormányrendszer későbbi bukását is főképen ennek tulajdonitja.
„Én azt akartam, – igy mentegetődzik évek mulva a rendszerével megbukott Metternich – hogy a kormány kormányozzon, társaim a közigazgatás utján kivánták megoldani a kérdéseket. A félrevezetett tömeg nekem tulajdonitja a kormány mozdulatlanságát; de ez a szemrehányás engem nem illethet. Én azt akartam, hogy a kormány a megszabott uton előre menjen. De a mily kiterjedt volt személyes hatásköröm politikai téren, épp annyira korlátozva volt a belső igazgatás körében. A kormány intézkedéseit a nehézkes ügymenet mellett csak akkor tudtam már meg, a midőn az alsóbb stadiumokon tulhaladtak, midőn a végső döntésre megértek és sürgősségük vagy fontosságuk következtében eldöntendők voltak. Mily nehéz, sőt mennyire lehetetlen ilyen esetben az ügynek más irányt adni, mint a mibe terelték, ezt az ahhoz értő nem vonja kétségbe.”
Lajos főherczeg.
Egykorú metszet után.
Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról.
„A márczius előtti időszakban – folytatja tovább – a legsúlyosabb következményekkel járó hiba volt azoknak az ügyeknek, melyek a közigazgatás körébe tartoztak, a kormányzat körébe vonása. Ennek következtében az államgépezet fennakadt, a legfelsőbb regiók allotriákkal halmoztattak el s az alsóbb hatóságok felelőssége illusoriussá vált. Hogy én az államgépezetet más kerékvágásba terelhettem volna? Ehhez nem volt hatalmam, Hogy a gép kerekeit összetörhettem volna? Akkor az államgépezet működésében bekövetkezett szünet a forradalmat idézte volna elő. Az én feladatom nem az volt, hogy a birodalmat kormányozzam, az még kevésbé, hogy administráljam. Ez utóbbira csak akkor vállalkozhattam volna, ha előbb az egész szervezet összeomlik. Az én feladatom abban állt, hogy a külfölddel szemben képviseljem a birodalmat s hogy ennek politikai érdekeit úgy kifelé, mint idebenn oltalmazzam. Mint a legfőbb központi testület, az állam-értekezlet tagjának kötelességem volt ezenkivül az ezen testület elé került, a dolog természeténél fogva csakis legnagyobb fontosságu ügyekben véleményemet nyilvánitani.”3
Metternich hatáskörét azonban az ujjászervezett állam-értekezlet ha formailag korlátozza is, a márczius előtti események, valamint a bekövetkezett forradalom tekintetében a felelősség oroszlánrésze mégis őt terheli, miután Kolowratnak éppen az állam-értekezlet segélyével történt háttérbe szoritása után a belügyi politika irányát is ő szabja meg és senki más. Abban a perczben, a mint Ferencz behunyja a szemét, Metternich megkezdi az aknamunkát Kolowrat ellen, hogy elszigetelvén őt a hozzá föltétlen bizalommal viseltető főherczegektől, a beligazgatásra gyakorolt döntő befolyását megtörje. E végből egymásután három fontos kérdésben veri meg.
Midőn 1835-ben egy Veronában elhunyt tőkepénzes óriási vagyonát az osztrák jezsuitákra hagyja az alatt a föltétel alatt, hogy 1836 husvétja előtt a jezsuita-rend minden osztrák örökös tartományba bebocsáttatik: az állam-tanácsban a jezsuiták bebocsáttatását ellenző Kolowratot leszavazzák, miután Metternich, a ki pedig azelőtt a jezsuita-kérdésben teljesen egyetértett vele, cserben hagyja. Hogy Metternich most egyszerre megváltoztatja nézetét, erre azt hozza fel ürügyül, hogy az elhanyagolt iskolaügy föllenditése csakis a jezsuitáktól várható; de valódi indoka az, hogy a clericalis érzületü főherczegnőket elidegénitse Kolowrattól s kegyüket a maga számára foglalja le.
Majd midőn a 30 milliónyi deficit csökkentése végett Kolowrat Eichhoff pénzügyminiszterrel a hadsereg létszámának leszállitását hozza szóba, ily módon 12 millió megtakaritását remélvén: Metternich a befolyásos Clam-Martinitz segitségével megbuktatja a tervet, a minek az a következménye, hogy a hadsereg Metternichet legfőbb pártfogójának és barátjának ismeri el, Kolowrattól ellenben, mint rosszakarójától, elfordul.
Metternich dolgozó-szobája.
Egykorú metszet után.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról.
Végül Kolowratnak a czukor-vám leszállitására irányuló ama szándéka, mely első döntő lépés lenne a tilalmi rendszerről a védvám-rendszerre való áttéréshez, – szintén Metternich ellenzése miatt szenved hajótörést.4
A három kudarcz oly sulyosan érinti Kolowrat államférfiui reputatióját s annyira elidegeniti tőle az irányadó köröket, hogy elhatározza; miszerint megválik állásától. A császár azonban, nehogy a kormány körében dúló viszály nyilvánosságra jusson, lemondását nem fogadja el, hanem hat hónapi szabadságot ád neki.
Ettől fogva Metternich, ha a kormányzati rendszer tökéletlensége miatt nem is tehet mindent úgy, a mint szeretné, a hatalom gyakorlásában kevésbé van korlátozva. Az állam-értekezletben, melyet az alatt az idő alatt szervez, mig Kolowrat szabadságon van, Lajos főherczeg egyetért vele a status quo fenntartása tekintetében, csak abban tér el tőle, hogy az összeütközéseket nem erőhatalommal, hanem – ha másként nem lehet – a differentiákra alkalmat szolgáltató kérdések megkerülésével igyekszik kiegyenliteni; Kolowrat pedig szabadság-idejének leteltével duzzogva végzi a számára kijelölt korlátoltabb hatáskörben teendőit s habár rövid idő mulva kibékül is Metternichékkel, régi befolyását nem nyeri többé vissza.
A szabadelvü irány lassu, de fokozatos előhaladása mennél inkább veszélyezteti Európaszerte az évtizedek óta követett kormányrendszert; annál inkább kihivja maga ellen a reactiót, s ennek legfőbb képviselője; Metternich, éppen azért szerzi meg magának a teljhatalmat, hogy a status quo fenntartása czéljából szükséges erőszakos eszközök megválasztásában és alkalmazásában szabad keze legyen.
A júliusi forradalom eredménye a francziákat nem elégiti ki; többet kivánnak, mint a mit a charta adott nekik; kivánják az állam és a társadalom teljes megujhodását. E czélból a legradicalisabb eszközök alkalmazásától sem riadnak vissza. Fölkelésekkel és összeesküvésekkel, titkos társulatok alakitásával nyugtalanitják folytonosan a kormányt, sőt amennyiben törekvésük legfőbb akadályát Lajos Fülöp egyéniségében látják, nyolc izben kisérlenek meg ellene gyilkossági merényletet. De a júliusi forradalom a többi nemzetekben, a németekben, olaszokban és lengyelekben is vágyakat; ébreszt, melyeknek kielégitése a réginek, az elavultnak rombadöntését föltételezi.
„Még Magyarországon is akadnak ostoba emberek – irja az államkanczellár nejének Pozsonyból, a hová az országgyűlés berekesztése végett kiséri le felséges urát, – kik szerelmesek a nyugateurópai civilisatio kinövéseibe. Ezek olyan eszméket akarnak megvalósitni, melyeknek befogadására a magyar társadalom nem alkalmas. Az ember életében a gyermekkort; az érettség korát s a hanyatlás korát szokták megkülönböztetni. Egyikről másikra átugrani nem lehet. Magyarországon az érettség korát mégis átugrották, s azok, a miket az ország bolondjai más országokból összeszedtek, nem az érett kor gyümölcsei, hanem a hanyatlás produktumai”.5
Gróf Széchenyi 1835-iki emlékiratának utolsó lapja.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött sajátkezű másodpéldányról.
Ennek a megjegyzésnek éle első sorban Széchenyi ellen van irányozva, kinek 1835-ben formális emlékiratban kellett védenie magát Metternich szemrehányásaival szemben. Abban a meggyőződésben, hogy a reformerek által terjesztett „bolond” szellemnek meleg ágya eddigelé a kormány gyöngesége volt, az államkanczellár most a megfélemlités taktikájának alkalmazását kisérli meg, s ehhez képest nemcsak a kormányzás eszközeiben, de a végrehajtó organumok személyében is szükségképen változásnak kell bekövetkeznie.
Már Pozsonyban, az országgyűlés berekesztésekor elhatározza, hogy maga veszi kezébe a magyarországi ügyek vezetését is, sőt mindjárt Ferencz halála után a belügyek legapróbb részleteire is ki akarván terjeszteni figyelmét, e czélból a nádorral, ki Reviczky ellenében különben is nála keres támogatást, szoros összeköttetésbe lép s közte és az állam-értekezlet közt az érintkezést ő közvetiti.
De a nádor sem azt nem helyesli, hogy Metternich maga akar mindent végezni, sem azt, hogy az állam-értekezlet hatáskörét annyira kiszélesitették. Úgy közjogi, mint kormányzati szempontból sokkal helyesebbnek tartaná, ha az ügyeket ő, mint a király helytartója, vezetné. Nem egyszer kifejezi tapasztalatokon alapuló abbeli meggyőződését, hogy ha a nádor, akadály nélkül végezhetné az alkotmány szerint megállapitott – teendőit tömérdek bajnak már az első pillanatban elejét vehetné s számos elrontott ügyet helyes utra terelhetne; a fennálló rendszer mellett ellenben ez nem érhető el. Hogy Metternich és az értekezlet gyorsan és ügyesen dolgoznak, azt nem vonja kétségbe; de másrészről ismét és ismét hangoztatja, hogy munkásságukat megfelelő siker még sem koronázza és pedig azért, mert mig Bécsben meghányják-vetik az ügyeket, mig Bécsből levelet váltanak azokkal, a kik megállapodásaik végrehajtására vannak hivatva: addig a viszonyok igen gyakran megváltoznak, a dolgok menetében valami váratlan fordulat következik be, úgy hogy intézkedésük, mely ma jó lett volna, holnap már nem ér semmit.6
Metternichet azonban a nádor nem ingatja meg elhatározásában, s hogy az ország beligazgatásában annál biztosabban érvényesithesse a maga intentióit: fentartva a barátságos viszonyt a nádorral, gondoskodik róla, hogy főbb hivatalok „föltétlenül megbizható egyénekkel” töltessenek be.
Az országgyűlés befejeztével Reviczkyt Flórenczbe küldik követnek, miután mint főkanczellár, sem elveinél, sem egyéni tulajdonainál fogva a terrorizmus politikájának végrehajtására nem használható fel.
Reviczky az erőszaknak nem barátja; erélyes, de egyszersmind simulékony; az összeütközéseknek a legtöbbször részint szép szóval, részint hivatalok és czímek osztogatásával veszi elejét. Mint a császár bizalmas emberének, az udvarnál oly nagy a tekintélye, hogy számos esetben még a nádor befolyását is túlszárnyalja és ellensulyozza; a nemzet becsülését hasonlóképen megszerzi magának, sőt mint tetőtől talpig magyar ember, mint jó hazafi s mint alkotmányos érzületü politikus, határozott népszerüségnek örvend, úgyannyira, hogy midőn állásától megválik, még az ellenzéki szellemü vármegyék is érdemeinek magasztalásával búcsuznak el tőle s Beöthy Ödön Bihar megye közgyűlésén azt mondja róla, hogy „a nagy urak közt ő az egyetlen ember, kit becsülni tudott.”7
Kétszinüséggel mégsem vádolható. 1827-től fogva mindig erélyesen követeli az alkotmányos formák megtartását, nem annyira magáért az alkotmányért, mint inkább azért, mert a rendi államszervezetben keresi a kormány és a nemzet legfőbb erejét. Conservativismusa tehát a közjogi kérdésekben politikai meggyőződésének kifolyása, s ha hizeleg azzal úgy a koronának, mint a nemzetnek, ez befolyással lehet arra, hogy a hatalmat megtartsa s éveken át élvezze, de jellemének integritását semmi esetre sem érinti.
Gróf Reviczky Ádám aláirása az 1825/27-iki törvények szentesitésén.
Jelentékenyebb sikert nem mutathat fel; de nem azért, mert – mikén Széchenyi állitja – az ellenzék meghiusitja törekvéseit, hanem mivel rendszer, melynek felséges ura parancsából szolgálatában áll – megköti kezeit. Magyarország, daczára annak, hogy megkoronázott királya van daczára annak, hogy a törvényhozást az alkotmány értelmében a nemzet és a király egymás közt megosztva gyakorolják, a szó igaz értelmében a független államok közé nem sorozható, miután nincs nemzeti kormánya A bécsi miniszter-tanácsban idegenek intézik az ország sorsát s Magyarország nádora és főkanczellára, egyéniségük szerint több-kevesebb befolyás gyakorolhatnak ugyan a kormányra, de a rendszer következtében még alárendelt szerepet kell vinniök s hivatásuknak akkor felelnek meg, ha szigoruan végrehajtják a miniszter-tanács megállapodásait.
Reviczky főkanczellár helyét, gróf Kolowrat kivánságára és ajánlata folytán, gróf Pálffy Fidél foglalja el s ő mellé alkanczellárrá az utolsó országgyűlésen kiváló szónoki tehetsége által kitűnt gróf Majláth Antalt, az udvari kamara tanácsosát nevezik ki.
Pálffy multja és egyénisége egyaránt kezességül szolgál a tekintetben, hogy a kormány vak eszköze fog lenni. A kormány szolgálatában állt addig is; mint tárnokmester, részt vesz ugyan az országgyűléseken, de alig tud kiemelkedni az ismeretlenség homályából, miután ritkán szólal fel s ha beszél is, szónoklatának sem formája, sem tartalmassága által nem vonja magára a közfigyelmet; rideg conservativismusát csak hazafiatlansága mulja felül; a nemzeti törekvések iránt annyira érzéketlen, hogy még a magyar nyelvet sem tartja érdemesnek megtanulni, s midőn Coloredo főudvarmester beiktatja hivatalába, a kanczellária tagjait német nyelven üdvözli. Abba a gépezetbe, melyet Bécsből igazgatnak, teljesen beleillik; de nemzeti szempontból annál kevésbé alkalmas annak a közjogi méltóságnak betöltésére, mely, ha a mostoha viszonyok következtében nem lehet is oly független, mint a minőnek régi közjogunkban contemplálva van, de legalább személyesitőjében az egyéni függetlenségnek azt a minimális mértékét föltételezi, melylyel Pálffy nem rendelkezik.
Gróf Pálffy Fidél.
Ehrenreich rézmetszete Steindrucker rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 464. számú példányáról.
Széchenyi, midőn kineveztetéséről értesül, azt irja naplójába: „most már mindent tűzben, romban látok”.8 S bizony nem a Pálffy akaratán, hanem tehetségének hiányán múlik, hogy romba nem dönti az új államalapitás fáradságos munkájának addigi összes eredményeit.
A forradalom rémét látván ő is mindenütt, mint Metternich és Sedlniczky rendőr-miniszter, legfőbb feladatának tekinti megvédelmezni az ellen a monarchiát. Rémlátásai annál élénkebbek, mert a forradalmi propaganda emissariusai, a lengyel menekültek, itt kalandoznak Magyarországon.
Sedlniczky jelentése szerint 1837 elején 3-400 lengyel menekült tartózkodik Magyarországon, kik alig várják az időt, hogy a kormány ellen föllázadó magyaroknak segitséget nyujtsanak. Báró Máriássy Pál éppen ezért 1836 nyarán Francziaországba utazik, hogy az ott tartózkodó lengyel emigránsokat becsalja az országba, annyival is inkább, mert itt bármely nemes ember házánál a letartóztatás veszélye ellen meg vannak óva. Már eddig is tényleg menhelyül szolgál a számukra a gróf Keglevich kastélya Szilváson, Szirmayé Eperjesen, gróf Károlyié Pesten, gróf Rádayé Péczelen, Máriássy Istváné Dobszán, egy másik Máriássyé, ki két mértföldre lakik Kassától, Bónisé Kassa mellett, Keczer Tamásé Budaméron, báró Vécseyé Kassa mellett stb.9
A felség elrendeli ugyan, hogy a monarchia területén tartózkodó lengyel menekültek felszólitandók, hogy tiz hét alatt térjenek haza, különben erőszakkal távolittatnak el a birodalomból s hogy azokat, a kik asylumot adnak nekik, szigoruan büntessék meg a hatóságok;10 de a legfelsőbb rendeletnek nincsen foganatja. S ez annál aggasztóbb a kormányra nézve, mert Sedlniczky értesülése szerint a forradalmi propaganda egy nemzetközi bizottságot alakitott, melynek legfőbb czélja Magyarországon és porosz Lengyelországban forradalmat idézni elő. Ennek bizonyságául bemutatja a rendőr-miniszter a nádornak az emlitett bizottságnak a magyarokhoz intézett, magyar és latin nyelven fogalmazott s 1837 szeptember 15-ikéről keltezett ama kiáltványát, melyet Sommerhausen brüsszeli könyvkereskedő küldött Lipcsébe Brockhausnak s melyet ez colporteurök utján csempészett be Magyarországba.11
A forradalmi elem felkutatásában és elnyomásában mennél nagyobb buzgalmat fejt ki a kanczellár, annál több hibát követ el. Mivel bűnösöket hiába keres, ártatlanokat hurczol meg, vagy olyan embereket avat vértanukká, kiknek cselekményei komoly beszámitás alá nem eshetnek.
Barkó László szatmármegyei paraszt ember ellen például 1836 közepén meginditják a hűtlenségi pert, mivel Nyír-Medgyesen állitólag összeesküvés szervezését kisérlette meg a czélból, hogy a nemzet a német uralmát rázza le a nyakáról s tegye meg királylyá Wesselényit, nádorrá meg gróf Telekit. A parasztokat – mint a kötegekre menő tanuvallomásokból kitűnik azzal bolonditotta, hogy, ha Wesselényi lesz a király, a sorsuk azonnal jobbra fordul s hogy abban az esetben, ha fegyvert fognak; 400,000 török, egész Erdély és Magyarországból is 25,000 ember fog segitségükre sietni. De a tanuk vallomásából az is világosan kiderült, hogy Barkó egy korhely, orgazdaság miatt már büntetve volt naplopó, ki a kalandos tervet korhely czimborái mulattatására részeg fővel gondolta ki.12
Majd 1838 elején Farkas Ferencz pesti ügyvédet tartóztatják le, mivel irnoka följelenti, hogy egy kiáltvány van nála, melyet ki akar nyomatni s melyben fölkelésre hivja fel a népet és a katonaságot. Ezenkivül még azzal is vádolva van, hogy 1831-ben és a következő évben a müncheni „Deutsche Tribün” szerkesztőjével s a párisi forradalmi propagandával összeköttetésben állt s hogy az emlitett lapban „Die Glocke” czím alatt megjelent és Magyarország viszonyait a külföld előtt hamis szinben feltüntető czikkhez, mely az 1832/36-iki országgyűlés alatt „Egy alkotmányos szózat a magyarokhoz” czím alatt az ifjuságnak kapós olvasmánya volt, az adatokat ő szolgáltatta13 De Farkas, abban a folyamodványában; melyet 11 hónapi fogsága után a felséghez intéz az iránt, hogy vagy bocsássák szabadon, vagy hozzák meg ügyében mielőbb az itéletet, positiv adatokkal is bebizonyitja, hogy ő a kormánynak mindig hű embere volt s például 1811-ben is ő irta a devalvatióról azt a munkát, melyet a rendek Piringer és Gustermann munkáihoz hasonlitottak. Ennélfogva a felségsértés vádja alól fölmentik.14
A kormány által alkalmazott megfélemlitési rendszer áldozatai közt ott találjuk azonban az országgyűlési ifjakat és Kossuthot is s az ezek ellen meginditott hajsza magára vonván az egész nemzet figyelmét; éppen azt a forradalmi szellemet táplálja, melyet a hajszával a kormány elnyomni szándékszik.
Az imént szétoszlott országgyűlésen is, százados szokás szerint, nagy számmal jelennek meg Pozsonyban a jurátusok (jurátus tabulae: regiae notarius), vagyis olyan jogvégzett emberek, kik „pro haurienda praxi judiciaria” a királyi itélőtáblánál, illetőleg valamely táblai ügyvédnél vannak alkalmazva, valamint a törvényhatóságok által kinevezett és dijazott irnokok, kik a követek mellett irnoki teendőket végeznek s kiknek legfőbb teendőjük, hogy az utasitási rendszer értelmében a követek és küldőik közt az összeköttetést a követjelentések szerkesztése által fenntartsák.
Az országgyűlési ifjuság képezi tulnyomólag a nyilvános tanácskozások hallgatóságát; de egyszersmind már rég idő óta befolyást gyakorol a tanácskozások menetére is. A szabadelvü ellenzéki követeket zajosan megéljenzi, a nekik nem tetsző szónokokat lehurrogja. Habár oly rakonczátlankodásokat nem követnek is el, mint a mult században, például 1751-ben, a midőn a nádorválasztás alkalmával a gyűlésterem ajtaját betörték; de fiatal kedélyük szilajságával nem egyszer megzavarják a tanácskozás rendjét.
Az excessusok hire Bécsbe is eljutván s a felség 1833 elején felvilágositást kérvén azokra nézve a nádortól, maga a nádor constatálja, hogy a hirek túlzottak. Január és február hónapban, az emlitett legfelsőbb kézirat kelte előtt, fordultak ugyan elő egyes kihágások, de Mérey személynök azokat az ifjakat, kik neki följelentettek, részint megdorgálta, részint kitiltotta a gyülésteremből s ily módon elejét vette a további kellemetlenségeknek. Később a dictatura alkalmával fordult elő még egy nagyobb czivódás, de a kik ebben résztvettek, azoknak megbüntetéséről is gondoskodott már a személynök, megbeszélte egyszersmind a rendekkel, mi módon lehetné jövőre a hasonló eseteket meggátolni. Azóta a nádor sem hivatalosan, sem magán uton nem értesült semmiféle excessusról s megnyugtatja a felséget a tekintetben, hogy a személynököt helyettesitő alnádor mindent elkövet, hogy a rendet úgy a gyűlésteremben, mint azon kivül fenntartsa.15 Jelentését a felség azzal az ismételt figyelmeztetéssel veszi tudomásul, hogy a rendre ezentúl is szigoruan ügyeljen fel.16
Bármennyire igyekszik azonban a nádor a dolgot szépitgetni, Mérey a rendet máskép nem tudja fenntartani, csak úgy, hogy mind több és több ifjut zár ki a tanácskozó teremből. Úgyde a nyilvánosság jogának ilyetén korlátozása által meg az ellenzéki követeket haragitja a kormányra.
Az országgyűlési ifjak az országgyűlés termén kivül is több alkalommal kifejezik rokon- és ellenszenvüket azok iránt, kik – hitük szerint – erre rászolgálnak.
Mikor Széchenyi angolországi utjából visszatér, fáklyás zenével tisztelik meg s Dubraviczky irnoka, Simon, az ifjuság nevében meleg hangú üdvözlő beszédet intéz hozzá.
Wesselényi előtt, – ki úgy politikájánál, mint modoránál foga a legnagyobb népszerűségnek örvend köztük, – levélben, melyet az erre adott válaszszal együtt később Zalamegye archivumában helyeznek el, hódolatukat fejezik ki s zászlója alá esküsznek. „Megtudván – irják neki, – hogy a báró, mátka-gyűrűjével a testvér két hazát jegyzette el, mi mint gyermekei éppen ezen testvér két hazának, a báróhoz, mint haza-anyánk mátkájához járulunk s kezébe tesszük eskünket haza, törvény s szabadság mellett.”17 Mire Wesselényi áradozó szavakban válaszol. „Haza melletti küzdésért – olvassuk levelében – külső jutalmat nyerni, mi ritka hazánkban. Hazánkban, hol üldözés s az ennél is keserűbb félreértés volt eddig többnyire bére a magát feláldozó honfiúnak. A nagy emberek szűkében nekem; ki semmit sem tettem s tehetek az örökkévalóságért, jutott áldozástok szép jutalma. Ezt s ennyit nem érdemelvén, szégyenitve tűnteté eszembe parányiságomat; de minthogy szivesség bizonysága, édes az szivemnek s érzem a küzdőnek boldogságát, kinek szerető kezek törlik le verejtékét.”18
Ugyanakkor, a mikor Wesselényit, mint a közszabadság és az unió lelkes apostolát ünneplik, az erdélyi ifjakhoz egyszersmind felhivást intéznek, hogy harczoljanak velük együtt azokért az eszmékért, melyek ha diadalra jutnak, újjá fog születni hazájuk. A Lovassy László által fogalmazott felhivást báró Kemény Józsefnek adják át, hogy vigye el Erdélybe, s ez megbizatásában oly módon jár el, hogy az iratot a nemzeti gyűlésnek mutatja be, mire az erdélyi ifjúság Wesselényit kéri fel, hogy válaszát, – melyet a nádor föltevése szerint maga Wesselényi fogalmazott, juttassa rendeltetési helyére. „Méltók akarunk lenni – irják ebben a dicső századra s lelki örömmel nyujtjuk karjainkat egyesülésre. Egyesüljünk a legszentebb ügyben, a hazafiság érzetében, áldozzuk fel magunkat közanyánknak; a testvér-hazának, lépjünk elő az idő lelkével, hallgassunk a közvélemény szent szavára. Erre szólitátok fel barátink s mi lángtele hangotokhoz olvasztván a miénket, ugyanerre szólitunk viszonosan fel.”19
Ezek a magukban véve különben ártatlan események az udvart azért nyugtalanitják, mert ama megrögzött hitet látszanak megerősitni, hogy az ifjúságot – úgy, a mint ez a külföldön is történik – a forradalmi propaganda akarja eszközéül felhasználni.20
Éppen ezért a nádor és a személynök – az udvar intentióinak megfelelőleg – nem is mulasztják el, ott, a hol szükségét látják, közbelépni s az ifjúsági excessusok következményeit ellensúlyozni.
Lovassy László aláirása, 1834 augustus 26-ikán Pozsonyban Illésy Jánoshoz írt levelén.
A levél eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának kéziratgyűjteményében.
A Széchenyinek adott fáklyás menet megtartása elé akadályt nem görditenek. A Wesselényihez intézett levél tartalma ellen sincs kifogásuk, éppen ezért jelentést sem tesznek róla a felségnek, annyival kevésbé, mert Wirkner különben is azonnal, a mint elkészült, közlötte azt a kanczellárral.21 De a mint meghallják, hogy Kölcsey irnoka, Decsey László, elindult a levéllel Pozsonyból, hogy átadja azt Wesselényinek, a kir. jogügyek igazgatóját utasitja a nádor, hogy Decseyt, midőn Pestre ér, rendelje magához s tiltsa meg neki a továbbutazást. Egy tévedés folytán azonban a jogügyek igazgatója későn kapta meg az utasitást. Hogy az effajta levelezéseket jövőre megakadályozzák, a nádor e végből egyebet nem ajánlhat, mint a levelek letartóztatását a postahivatalok által, jóllehet éppen a politikai tartalmú levelek szállitását nem igen szokták a postára bízni.22
Az erdélyi ifjakhoz intézett levél átadását, valamint az erdélyi nemzeti gyűlés elé terjesztését hasonlóképen nem sikerül ugyan a nádornak, illetőleg Ferdinánd főherczegnek meggátolniok: de a személynök közbelépése folytán annyit legalább mégis elérnek, hogy a kerületi gyűlés az erdélyi ifjúság válaszát nem fogadja el, sőt midőn a magyar országgyűlési ifjúság Tarnóczy Kázmér útján Barsmegyéhez fordul, mint „a mely oly tiszteletreméltó függetlenséggel védte a mult éveken is a hon törvényes igazait,” s az emlitett megye rendeit kéri fel, hogy „a testvér-hon szabad lelkű ifjainak ezen levelét levéltárokba letétetni s ott a két testvér-haza ifjainak egykori lelki egyezsége emlékeül megőrizni méltóztassanak”: gróf Keglevich János főispán rábirja a rendeket, hogy a kérelmet utasitsák vissza azzal az indokolással, hogy „a megye rendei országgyűlési ifjúság czím alatt az országban törvényhatóságot nem ismernek, a megye méltóságával és hatósági körével pedig ellenkezne, hogy a megye rendei névtelen és hitelességgel nem biró testülettől ily formán levelező s politikus kapcsolatba tétessenek”.23
Ha a kormányt egy-két hazafias szellemű, de különben még a nádor véleménye szerint sem államellenes tartalmú levél is ennyire kihozza a sodrából s oly messze menő intézkedések megtételére birja: nem csoda, hogy idegessége még inkább fokozódik, midőn az ifjúság mint testület szervezkedik s 1834 július 14-ikén megalakitja a „társalkodási egyesületet”.
Az alapszabályok szerint, – melyeknek elkészitésére Deák Ferenczet kérik fel, miután magukban nem biznak, hogy ezt a munkát úgy végezzék el, hogy a kormány beléjük ne köthessen, – az egyesület czélja „a mivelődés”; eszközei: „a finomabb társalkodás; tudomány- s tapasztalásbeli ismereteknek olvasás, közlés és figyelmeztetés által lehető kölcsönös terjesztése”. Minthogy tehát czélja tiszta és ártatlan: a nyilvánosság elől nem zárkózik el s a mint helyiségeit bárki meglátogathatja, a kit oda valamely tag bevezet, hetenkint kétszer tartandó közgyűlésein is megjelenhetnek az idegenek. Kártya- és koczkajáték, borozás és bárminemű illetlen magaviselet a kör helyiségeiben tiltva van s a látogatók társalgással töltik idejöket, a gyűléseken pedig az önként vállalkozók bel- és külföldi munkákról, valamint a hazai viszonyokról felolvasásokat és szabad előadásokat tartván, ezek nyilvános vita alá bocsáttatnak.24
A nádor az egyesület tagjainak névsorát mindjárt a megalakulás után összeállittatja magának; de ez a névsor részint új tagok fölvétele, részint a régiek közül többeknek a kilépése folytán, időközben nagy változáson megy keresztül. Utoljára vagyis 1835 május 9-ikén lép be Redl Alajos.25 A nádornak bemutatott liszta szerint rendes tagok voltak: Baranyai István Deák irnoka (Zala), Daniel Antal Návay irnoka (Csanád), Dolinay Károly Pogányé (Bereg), Ernyey László Töröké (Arad), Jeszenszky Ferencz Dessewffyé (Temes), Kalausz József Géczyé (Zólyom), Kostyán János Gyertyánffyé (Torontál), Kocsi Horváth Vilmos Sárközyé (Somogy), Niamesnyi Ignácz a temesvári követé, Ormos Sándor Töröké (Arad), Ormos Zsigmond Dessewffyé (Temes), Párniczky Mihály Reviczkyé (Árva), Pongrácz Bonaventura Tarnóczyé (Bars), Simon István Baloghé (Bars), Vukovics Sebő Kövéré (Temes), Zsolnay Dávid Bezerédjé (Tolna), Palóczy Tamás Palóczyé (Borsod) és Pulszky Ferencz báró Vay Miklósé. Ezeken kivül levelező tagok voltak, a kik nem tartózkodtak Pozsonyban: Asztalos Pál Máramarosból, Csapó György, Kászonyi Dániel Kassáról, Kovács Szatmárból, Lovassy Biharból, Madarász József, Noszlopy és Szentiványi Erdélyből.26
A nádor az egyesület tagjait azért veszi számba, hogy ellenőrizhesse őket. A mint nem tartja szükségesnek a kormány beavatkozását, midőn meghallja, hogy Balogh és Beöthy szerződést kötöttek Mostler kávéház-tulajdonossal, hogy az ellenzék által alakitott klubb részére engedje át helyiségeinek egy részét27 s a mint a közügyek megvitatása végett nyilvános helyeken, korcsmákban s különösen a Hollinger-kávéházban és a „zöldfánál” tartott összejövetelekre nézve határozottan kifejezi abbeli véleményét, hogy azokat a kormány nem tilthatja meg: úgy az ifjúsági kaszinóval szemben is csupán a szigorú felügyelet gyakorlását ajánlja.28
Estei Ferdinánd főherczeg.
Strőber rézmetszete Schakini J. rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1436. számú példányáról.
A kormány azonban más nézetben van s abból indulva ki, hogy a hol fiatal emberek közdolgok felett tanácskoznak, ott a szabadelvű és democraticus eszméknek szükségképen nagy keletük van: a saját és a monarchia tekintélyének veszélyeztetése, a Metternich-féle rendszer compromittálása nélkül nem tartja megengedhetőnek, hogy ugyanakkor, a mikor a kisebb német államok kormányainak folytonosan szemükre hányja, hogy nem képesek a forradalmi elemeket, a sajtót és a diákságot pórázon tartani; ezeknek az elemeknek megfékezésében ő maga is gyöngeséget áruljon el s – mint a király irja egyik rescriptumában29 – egykedvűen nézze, hogy az ifjúság, hivatásától elvonatván, egy mélyreható és veszedelmes politikai terv eszközéül használtassék fel.
Somssich személynök a kormány intentióit követve, már az egyesület megalakulása elé is akadályokat gördit. Az ifjaknak megtiltja a belépést; az iparosoknak, kiknek helyiségeiben gyűléseket tarthatnának, tudtukra adja, hogy iparjogukat elvesztik, ha helyiségeiket átengedik; majd az alapszabályok kinyomatását gátolja meg. A midőn pedig látja, hogy czélt nem ér: részint maga, részint a vele bizalmasabb viszonyban álló követek útján az ifjakat egyenkint igyekszik rábeszélni, hogy lépjenek ki az egyletből:
A hatalom a legszigorúbb eszközök alkalmazására is kész, hogy az egyesületet szétugraszsza. Hiába mondja a nádor, hogy az ifjúsági kaszinó tagjai, mint irnokok, mindaddig, mig valami törvénytelenséget nem követnek le, ugyanolyan immunitást élveznek mint főnökeik, sőt a mennyiben ablegatus absentium is van köztük, ezek épp oly szabadon megvitathatják egymás közt az országgyűlési tárgyakat, mint a többi követek: 30 a kir. jogügyek igazgatóját a felség utasitja, hogy minden feltűnés nélkül jelenjék meg a kaszinó helyiségében s tartson ott házkutatást. Ha ezt a válságos következményekkel járó brutális lépést még sem teszik meg, ez csak a nádor ama figyelmeztetésének köszönhető, hogy azok közt, kik ellen a házkutatást foganatositanák, két ablegatus absentium is van, nevezetesen Zsolnay Dávid, a gróf Zichy László és Palóczy Tamás, a gróf Szirmay István ablegatusa, továbbá, hogy Huszár József, kinek a házában van a kaszinó, szintén ablegatus absentium s a szoba, melyben a gyűléseket tartják, az országgyűlési szállások jegyzékébe van fölvéve.31
A kormány azonban gondoskodik róla, hogy ha már directe nem veheti üldözőbe az ifjakat, legalább példát szolgáltasson nekik, hogy járnak azok, kik a forradalmi szellemet terjesztik.
Az országgyűlési ifjak közt, mint fennebb emlitők, „Egy alkotmányos szózat a magyarokhoz” czimű, németből forditott pamflet forgott közkézen, melynek szerzője úgy közjogi, mint politikai szempontból nagyobbára képtelen, bizarr eszméivel egyáltalán nem szolgált rá, hogy komolyan vegyék. Magyarország önállóságának és függetlenségének föltételeit ugyanis a következő 12 pontban állapitja meg: A király addig feje az országnak, mig itt lakik; a királyt a törvény megtartására nézve felelősség terheli; a leányág nem örökösödik; az országgyűlés beléegyezése nélkül sem háború nem inditható, sem béke nem köthető; a magyar katonaságot más nemzet elnyomására nem szabad használni; a minisztereket, a főispánokat, általában az összes főhivatalnokokat az országgyűlés választja; az országgyűlés végzései, ha a király nyolcz nap alatt nem felel rájuk, törvényekké válnak; a korona jövedelmei 1 1/2 millióra szállittassanak le s mindazon jövedelmek, melyeket az udvar eddig a nemzettől elvett, az országgyűlés rendelkezése alá bocsátandók; a koronára szállt jószágok adományozása az országgyűlést illeti; a birák három évenkint a nép által választandók; a ki magyarul nem tud, nem lehet közhivatalnok; a papi javak sequestráltatván, a papok az országgyűlés által meghatározott készpénzzel fizetendők.32
A fantasztikus irat, – mely megfordult a többi közt Palóczy Tamás és Szemere Bertalan borsodi jurátusok kezén is; – a fiatalságra semmiféle komolyabb hatást nem gyakorolt. Mindamellett Beöthy Sándor kir. ügyész, felsőbb parancsra, a pamflet állitólagos szerzőjét, Bod János fiatal ügyvédet elfogatta s 1835 elején a pert meginditotta ellene.33 De a dolog csúfos kudarczczal végződött a kormányra nézve, a mennyiben kiderült, hogy Bod János, ez a testileg és szellemileg beteg ember, a pamflet szerkesztésében nem vett részt, hanem szegény ördög létére egy kis jövedelemre akarván szert tenni, az iratnak csupán másolgatásával foglalkozott.34
A zaklatások és fenyegetések lassankint mégis czélra vezetnek. Jóllehet, a szabadelvű követek, mint Deák, Beöthy, Bezerédj, Balogh János stb., érdeklődésüket a társalkodási egyesület iránt azzal mutatják meg, hogy gyűléseit szorgalmasan látogatják, sőt maguk az ifjak közt is akadnak egyesek, kik nem szűnnek meg a többieket kitartásra buzditani, Vukovics Sebő például Temesvárról levélben kéri őket, hogy a kaszinót tarsák fenn „már csak azért is, mert egyesület”:35 mindamellett a kormány részéről alkalmazott terrorismus és a conservativ követek határozott parancsa következtében a tagok egymás után dezertálnak, annyival is inkább, mert vezéreik közül többen eltávozván időközben Pozsonyból, nincs, a ki őket visszatartsa, sőt ha igaz Zsolnay Dávidnak, az egyesület jegyzőjének a Lovassy-féle perben tett vallomása, mely szerint ő azért lépett ki a körből, mert ott a kártyajáték nagyon elharapódzott:36 s az önmivelés előmozdítására alakult egyesület csakhamar közönséges kártya-klubbá változik át.
Ha az országgyűlés alatt a nádor tapintatának és törvénytiszteletének sikerül is megakadályoznia, hogy a kormány az országgyűlési ifjak ellen nyiltan föllépjen, a mi annál eszélytelenebb lett volna, mert ez által a kormányra nézve különben is kényelmetlen ellenzék tüzét szitja vala: a mint az országgyűlés szétoszlik, még Reviczky kanczellársága alatt, csak hogy annak tudta nélkül, kiadják az elfogatási parancsot a társalkodási egyesületnek felségsértéssel vádolt tagjai ellen s a kir. ügyigazgató, május második felében, katonai erő igénybevétele mellett letartóztatja Lapsánszkyt Pesten, Lovassy Szakál Ferenczet Nagy-Szalontán és Tormássy Jánost Békésmegyében. A negyedik vádlott, Lovassy Szakál László maga jelentkezik Nagy-Váradon az ügyészségnél, miután meghallja, hogy ő ellene is ki van adva az elfogatási parancs.
Beöthy Sándor kir. ügyész Lapsánszkynál házkutatást tartván, ott egy csomó levélen kivül megtalálja az ifjúsági kaszinó iratait, a kaszinóban tartott beszédek másolatát s ezeknek átolvasása után arra az eredményre jut, hogy a kaszinó tagjai közül körülbelül 16-an a szemlélő és hallgató szerepét játszották, ezeket tehát perbe fogni nem lehet s a fennebb emlitett négy ifju ellen is – habár alapos gyanú terheli őket, hogy lázitó beszédeket tartottak – positiv adatok hiányában nagyon nehéz az eljárást meginditani.37
A kir. ügyész megállapitja, hogy Lapsánszky minden gyűlésen részt vett s Tormássyval és Lovassy Szakál Ferenczczel együtt – ez utóbbiak bármennyire tagadják is – sokszor szerepelt a szószéken. Ezt a vádat kétségessé teszi azonban az a körülmény, hogy az egyesület tagjainak abban a hivatalos névsorában, melyet évekkel később állitnak össze s mely a nádor titkos levéltárában helyeztetik el, – sem Lapsánszky, sem Lovassy Ferencz neve nem fordul elő s ugyanitt föl van jegyezve, hogy Lovassy László már 1834 szeptember 18-ikán kilépett az egyesületből, Tormássy pedig egyetlen egy gyűlésben sem vett részt.38 Az ügyész megállapitja továbbá, hogy Lovassy Ferencz a Várhegyen levő Kereszt-fogadóban márczius 6-án a többi közt a következő vakmerő nyilatkozatra ragadtatta magát: „A közvélemény hatalma odáig terjed, hogy a királyokat fenyitő büntetések által is kényszeritheti, ha ezt az ország java s a családok jólléte kivánja; a közvélemény fölmentheti az eskü és hivség alól az alattvalókat. És ezek szükségesek Magyarországban, hol a kormány az adózó népet tyrannus módra elnyomja. Annál fogva szabad minden esküszegő tyrannust meg is ölni. A mi Francziaországban XVI. Lajossal 1793 január 21-én történt, ezt a magyar országgyűlés is végrehajthatná.”39
De habár úgy ennek a beszédnek, mint számos más hasonló szellemű szónoklatnak megtalálták is a másolatát Lapsánszky iratai közt s habár Tormássy a kihallgatás alkalmával elismerte, hogy az egyesületnek veszedelmes tendentiái voltak: a per alapjául az ügyész véleménye szerint mindez még sem szolgálhat, mert annak az egyetlen egy tanunak önvallomása, ki egyszersmind vádlott is, valamint egyes beszédeknek puszta másolatai elegendő bizonyitó erővel nem birnak. Legföllebb a súlyosan kompromittált Lovassy Lászlót lehetne tehát perbe fogni.
Lovassy László atyja folyamodásának befejező sorai.
Az 1836 deczember 8-ikán kelt irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
A nádor szintén úgy találja, hogy Lovassy László a főbűnös, a ki mellett a másik három csak mint bűnrészes szerepelhet; Pázmándy Dénes, Bojtor Endre, Bogyó János, Csapó György és a többi 16 fiatal ember vád alá helyezését ellenben nem tartaná helyesnek, a mennyiben ezeket nem annyira gonosz szándék, mint inkább erejöknek és hivatásuknak az esztelenséggel határos túlbecsülése vezette félre.40
A kir. ügyész a július 29-ikén kelt legfelsőbb elhatározás alapján mind a négy ifjú ellen beadja felségsértés czímén a közkeresetet. De habár a legnagyobb éberséggel folytatja is a vizsgálatot s habár még olyan csekélységre is kiterjeszti figyelmét, hogy Várad-Olasziban, a hol a két Lovassy többször megfordult, egy ház falán azt a felirást találták: „éljenek a tántorithatatlan hazafiak, éljen a mostani s jövendőbeli szabadság, jön Ferdinánd”:41 mindamellett a per folyamán még inkább meggyőződik róla, hogy nagyon is gyönge jogalapon áll, úgy hogy szeptember elején a kormány Sedlniczkyhez, a bécsi rendőr-miniszterhez fordul azzal a kéréssel, közölné vele a perben esetleg fölhasználható ama terhelő adatokat, melyek netalán kezei közt volnának.42
Az általános vád a perbefogottak ellen az, hogy a társalkodási egyesület tagjai voltak s hogy három lengyel emigránst rejtegettek maguknál. Lovassy Lászlót ezeken kivül azzal is vádolják, hogy egy lengyel menekült emlékkönyvében mint republicanus irta alá magát; hogy midőn Wesselényi az országgyűlésről hazatérőben volt, a tiszteletére Pesten rendezett fáklyás zene alkalmával lázitó beszédet tartott; hogy hazulról – mert az országgyűlés ideje alatt haza tért beteg atyjához – azt irta a társalkodási egyesület tagjainak, hogy a népfelségi elvek már az ő megyéjében is lábra kezdenek kapni; végre, hogy midőn Balogh Jánost, – kinek az országgyűlésről el kellett távoznia, – újból megválasztották követté, Barsmegyében a követválasztás idején a kormány ellen izgatott.
Ha már magában a perbefogatás ténye is izgatótag hat a közönségre, a közingerültséget még inkább fokozza az a körülmény, hogy az ifjak letartóztatásánál a megyei hatóságokat mellőzik s katonai erőt alkalmaznak, továbbá, hogy a vádlottak elől a szabad védelem útját elzárják, perükben az eljárási szabályokat lábbal tapodják s a pert a nyilvánosság kizárásával folytatják.
A törvénytelen eljárás ellen a megyék s ezek közt első sorban a közvetlenül érdekelt Békés-, Pest- és Biharmegye,43 felirataikban egymás után tiltakoznak, sőt Pest, Fejér és Somogy oly nagynak tartják a sérelmet; hogy annak az orvoslása végett az országgyűlés haladéktalan összehivását kivánják.
Pest- és Zalamegye nem bizván benne, hogy feliratuk a felség kezébe jut, annak átadása végett deputatiókat küldenek ki. A kanczellár azonban – a felség szigorú parancsát követve44 – a deputatiókat visszautasitván, ezzel az újabb provocatióval azt éri el, hogy már most Csanádmegye az összes törvényhatóságokat felszólitja, hogy egy bizonyos meghatározott napon küldötteik Bécsben megjelenvén, országos deputatio adja át ő felségének a sérelmes ügyre vonatkozó feliratot.
Barsmegye 1836 deczember 12-iki közgyűlésében Balogh János hozza szóba és apostrophálja, még pedig a legélesebb szavakkal, a kanczellár eljárását. Megbotránkozását fejezi ki a felett, hogy a magyar kanczellár a küldöttségi szónok magyar beszédére latinul felelt; hogy az illedelem ellenére a küldöttekhez úgy beszélt, mint a dominus clarissimus szokott tanitványaihoz s őket dominationes vestrae szóval szólongatta, holott maga a nádor is inclyta deputatiónak szokta nevezni a megyei küldöttségeket; végre, hogy maga bevallotta, hogy ő adta a tanácsot a felségnek az ifjak üldözőbe vételére. Inditványozza ennélfogva, hogy Bars is kövesse Pestmegye példáját; mert ha küldöttségét nem fogadják el, legalább még inkább meg fog győződni a nemzet a kormány illoyalitásáról s még az aluszékonyak is felocsúdnak részvétlenségükből.
Balogh inditványát a rendek elfogadván, a feliratot az ő beszédének szellemében, de saját elveinek is megfelelőleg Lipovniczky Vilmos főjegyző késziti el. Az annak átadásával megbizott küldöttséget, – melynek utasitásul adják, hogy a főkanczellár mellőzésével csak a két alkanczellárt keressék fel, – a két alispán vonakodása folytán maga Balogh János vezeti fel Bécsbe; de sem báró Malonyay, sem a másik alkanczellár, gróf Majláth Antal, nem fogadja el. Malonyay, midőn a küldöttség két tagja kihallgatást kér tőle, az audientiát más napra kitűzi; de midőn a küldöttség megjelenik, Duschek Ferencz titkárával tudtára adja az előszobában várakozóknak, hogy ő felsége parancsa folytán nem állhat velük szóba, mire Balogh azt üzeni neki vissza, hogy „sajnálkozva távoznak el, de azért maradnak, a kik voltak”.45
Kevéssel ezután felsőbb rendelet érkezik a megyéhez, mely a deczember 12-iki határozatot megsemmisiti s az annak hozatalában résztvettek kinyomozása és felelősségre vonása végett báró Vay Ábrahámot kir. biztosul küldi ki a megyébe. De a rendek a végzést érvényben levőnek nyilatkoztatják ki, meghagyják egyszersmind a tisztviselőknek, hogy a kir, biztos törvénytelen működéséhez segédkezet ne nyujtsanak és semmiféle jegyzőkönyvet és irományt ne adjanak ki neki a levéltárból, feliratukban pedig tiltakoznak a kir. biztos kiküldetése ellen. Báró Vay Ábrahám mindamellett eljár megbizatásában s az ő jelentése alapján a királyi ügyek igazgatója úgy Balogh és Lipovniczky, mint általában mindazok ellen, kik részt vettek az emlitett határozat hozatalában, a hűtlenségi per meginditását ajánlja.46
Az alatt, mig a megyékben az 1823-iki eseményekhez hasonló jelenetek ismétlődnek, a perbe fogott ifjak ellen meghozzák a marasztaló itéletet.
Lovassy Lászlót, valamint Lapsánszkyt tiz évi, Tormássy Jánost egy és félévi fogságra itélik, Lovassy Ferenczet ellenben szabadon bocsátják.47
Lovassy László érdekében édes atyja, Tormássy érdekében pedig nyolczvanhárom éves nagyatyja, Báthory Gábor református superintendens kegyelmi kérvényt nyujtanak be a felséghez. De Lovassy részére nincs kegyelem. A szerencsétlen fiatal embert Spielbergbe zárják be, honnan – midőn később megkapja a kegyelmet – őrülten tér vissza a szülei házba. Tormássynak ellenben – a nádor ajánlatára – megengedi ő felsége, hogy a budai várban állja ki büntetését s hogy itt nagyatyja, de csakis ő, meglátogathatja, módjában állván ily módon a kegyes lelkű főpásztornak, unokáját a jó útra visszatériteni. Lapsánszkyért nincs, a ki kegyelemért folyamodjék; de mielőtt ezt maga megtenné, a nádor – tekintettel arra, hogy őszintén bevallott mindent – ajánlja a felségnek, hogy a börtön felügyelője által félévenkint jelentést tétessen magának a nevezett ifjú magaviseletéről s ha magába szállásának világos jelét adná, büntetésének egy részét engedje el neki.48
A kormány a nádor ismételt sürgetésére, egy legfelsőbb rescriptumban igyekszik ugyan a törvényhatóságokat megnyugtatni a tekintetben, hogy az ifjak perbe fogatásával nem volt szándékában a gondolat- és szólásszabadságot elnyomni, hanem egyszerűen az államellenes űzelmekre és titkos társulatokra vonatkozó rendeletnek szerzett érvényt:49 mindamellett a törvényes formák mellőzésével hozott túlszigorú itéletet nagy visszatetszéssel fogadják, annyival is inkább, mert kiszivárog a közönség közé, hogy az itélet kimondása alkalmával maguk a birák sem értettek egyet. A királyi táblán hárman, t. i. Földváry Ferencz, Császár Sándor és még egy biró fölmentésre szavaztak, a többség ellenben a halálos itélet mellőzésével a börtönbüntetést mondta ki. Mikor aztán a börtönbüntetés mérvét kellett meghatározni: a kisebbség a szavazástól tartózkodott. A személynök ama fenyegetésére, hogy jegyzőkönyvbe véteti azoknak a nevét, kik a szavazást makacsul megtagadták, valamint Reviczky Imre biró ama provocatiójára, hogy a ki nem akar szavazni, ne viseljen hivatalt: Császár indulatosan azt felelte, hogy nem bánja, irjanak a jegyzőkönyvbe akármit, de ő nemcsak itt, zárt ajtók mögött, de a piacz közepén, az egész világ hallatára is ki meri mondani véleményét. A hétszemélyes táblán szintén akadtak védői az ifjaknak, báró Perényi Zsigmond és Péchy Imre szeptemvirek személyében.50
Úgy az országgyűlési ifjak, mint a Wesselényi Miklós ellen folytatott perekről Kossuth tájékoztatja a közönséget „Törvény Tudósitások” czímű irott lapjában. Az ő erőteljes referádáinak hatása alatt irnak fel egymásután a vármegyék az ifjak érdekében.
Kossuth, mint már fennebb emlitők, „Országgyűlési Tudósitások” czím alatt egy irott hirlapot inditott volt meg, melyben velős, szabatos kivonatban közlötte az országgyűlésen tartott beszédeket s általában az országgyűlési tárgyalásokat. A kormány mindent elkövet ugyan, hogy a hirlap megjelenését megakadályozza, miután nap-nap mellett tapasztalja, mily nagy hatással van az a szabadelvű törekvésekre; a szerkesztőt nem szűnik meg folytonosan fenyegetni, sőt litografáló gépét is lefoglaltatja; de Kossuth sem tágit s ragyogó tollával az országgyűlés végéig rendületlenül szolgálja a haladás ügyét.
Az országgyűlés befejeztével több szabadelvű követ buzditására s támogatása mellett „Törvényhatósági Tudósitások” czím alatt folytatja vállalatát, hogy legyen a közvéleménynek továbbra is egy olyan organuma, mely az országgyűlés szétoszlása folytán a törvényhatóságok körében nyilvánuló politikai közszellem jelenségeit figyelemmel kisérje, a törvényhatóságok közt az összeköttetést fenntartsa, tájékoztassa a közönséget a reformok sorsa iránt, előkészitse az újabb reformokat, ellenőrizze a kormányt, hogy mi módon hajtja végre az úrbéri és egyéb törvényeket stb. Ha más szavakkal is, de igy indokolja ő maga 1836 május 15-ikén Pesten kelt előfizetési felhivásában51 folyóiratának szükségességét.
A kormány, melynek Kossuth hatalmas tolla addig is elég bajt okozott, az új vállalat ellen a legnagyobb erélylyel lép ugyan föl; de Kossuth a „Törvényhatósági Tudósitások”-at, a nádor egyenes tilalma ellenére meginditja s épp úgy, mint előbbi folyóiratát, megrendelőinek, – kiknek száma 1837 elején már 140-re rúg s ezek közt 20 megye szerepel,52 – levél alakjában pecsét alatt küldözi szét; egyúttal körlevelet intéz a vármegyékhez, melyben panaszt tesz a nádor által a nyilvánosság jogán elkövetett sérelem miatt. Mire a megyék egy része az ügyet magáévá teszi s különösen Pestmegye határozottan kijelenti, hogy az, a mit Kossuth tett, a törvényekkel nem ellenkezik.
Részint ez a körülmény, részint az, hogy Kossuth nem pusztán a törvényhatósági gyűlésekben elmondott szónoklatok száraz közlésére szoritkozik lapjában, a mi már magában véve sem lehet kellemes a kormányra nézve, hanem egyszersmind erős kritikát gyakorol a politikai élet minden nyilvánulása s a kormány minden lépése felett, – arra birja a nádort, hogy már most ő felsége nevében tiltsa meg a lap tovább folytatását s ezt a rendeletét, mint Pestmegye főispánja, a megyei közgyűlés kikerülésével, a municipális önkormányzat világos megsértésével egyenesen Dubraviczky Simon alispánhoz intézvén, ez tetézi a törvénysértést azzal, hogy a tilalom végrehajtásával Zlinszky János központi főszolgabirót önhatalmúlag megbizza.
Kossuth nyomban, a mint Zlinszky közli vele az alispán rendeletét, óvást tesz az ellen, kijelentvén, hogy a mennyiben a megyei közgyűléseken nyilvánosan történő dolgoknak magánlevelezés útján leendő közléséről van szó, a törvény pedig nem rendeli, hogy levelezésre előzőleg engedelmet kellene kérni: törvénysértést követtek el vele szemben.53 Majd ismét a vármegyékhez fordul védelemért, különös figyelmükbe ajánlván ama körülményt, hogy a kormány ellenmondásba jött önmagával, midőn most levelezéseért üldözőbe veszi, 1833 október 1-én ellenben, midőn a főlovászmester az „Országgyűlési Tudósitások” sokszorositására használt litografáló kézi műszerének használatát a legfelsőbb parancs értelmében megtiltotta neki, nem tiltotta egyszersmind meg az irott levelezés folytatását, „sőt határozottan kijelentette előtte, hogy bizvást correspondeálhat irásban, az ellen kifogása senkinek nem lehet”.54
Vállalatát folytatja tehát tovább annyival is inkább, mert Pestmegye rendei az alispán és főszolgabiró eljárását törvénytelennek és semmisnek deklarálják s a többi vármegyék egy része szintén felir a kormány erőszakoskodása ellen,55 sőt Bars elhatározza, hogy ha a lap további megjelenését meg akarnák gátolni, maga fog gondoskodni annak folytatásáról.
A reactio, kitűzött czéljának elérése végett, a postát is eszközül használja fel. Egyes megyék utasitják ugyan a jegyzői kart, hogy Kossuth lapját hiteles tudósitásokkal lássák el; de úgy ezek a tudósitások, mint általában a Kossuth nevére czimzett levelek és pénzküldemények rendszeresen elvesznek a postán, úgy hogy Deák egyszer ezt irja Kossuthnak: „noha nekem titkaim nincsenek és gyűlölöm is a titkolódzást, restellek mégis kegyed czímzete alatt a zalabéri vagy budai postamestereknek leveleket firkálni”; majd egy más alkalommal határozottan kijelenti, hogy „kegyednek pedig postán pénzt vagy levelet küldeni nem lehet”56 Hogyne tapodnák lábbal Kossuth Lajossal szemben a levéltitok szentségét, mikor még a kormány embereivel szemben sem respektálják. Maga Gentz, Metternich alteregoja, kéri egyik levelében Rahel barátnőjét, hogy posta útján ne irjon neki, mert a postahivatalokban nem lehet megbizni.57
De a mellett, hogy a Kossuth levelei elsikkadnak, a helytartó-tanács, 1836 október 4-ikén kelt rendeletében, lapjának szétküldését is megtiltja a budapesti postahivatalnak,58 sőt, hogy a megyék actiója ebben az ügyben lehetetlenné váljék, az ő körleveleiket is elfogják s ennek következtében Pestmegye kénytelen körleveleit huszáraival küldeni el a szomszéd megyéknek. Kossuth azonban nem hagyja annyiban a dolgot; hanem Fáy György pestmegyei főszolgabiró útján a budapesti főpostahivatal igazgatóját, Biringer Mátyást perbe fogja s az 1723: LIX. t.-cz. értelmében minden levélért 100 forintnyi birság fizetését követeli, melyet jótékony czélra ajánl fel. Az ő állitása szerint több, mint 50 levelét sikkasztották el, a főpostaigazgatóság ellenben azt állitja, hogy csak hatot foglalt le s ezt is csak azért, mert, figyelmeztetése daczára, Kossuth nem akarta feladott leveleit visszavenni.59
Törvényhatósági Tudósítások.
Az 1837 január 29-ikén kelt, Kossuth Lajos sajátkezü feliratával ellátott 16. levél eleje.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról.
Minél inkább fesziti a húrt a kormány, annál hevesebb az ellentállás a törvényhatóságok részéről s az ő ellentállásukból meriti Kossuth az erőt a küzdelemre. „Hol fog az önkény s erőszak megállni – irja Ugocsamegye főjegyzőjének, – nem tudom, de azt tudom, hogy ha fölelevenitik is a spanyol inquisitio minden ijedelmeit ellenem, soha sem fogom megtagadni polgári jogaimat, soha gyáván azoknak törvény határa közti gyakorlatáról lemondani. Szenvedni megtanithatnak, de félni nem.”60
Az – „önkény és erőszak” – hogy Kossuth szavaival éljünk – addig nem áll meg, mig őt ártalmatlanná nem teszi. Látva ugyanis a kormány, hogy meg nem félemlitheti, 1837 május 5-ikén éjjel a budai városmajor szomszédságában, a Laszlovszki-féle kert felé vezető utcza egyik házában, hova egészsége helyreállitása végett költözött, elfogatja, a budai várban a bécsi kapu melletti József bástyán levő kaszárnyába bezáratja s pesti és budai nyári lakásán iratait lefoglaltatja.61
Hogy milyen czimen inditsák meg ellene a pert, hogy bűntársait is biróság elé állitsák-e s ha igen: kiket? – mindez kormánykörökben élénk megbeszélés tárgyát képezi. A felség ugyan egyenesen hűtlenségi per meginditását rendeli e162 s maga az ügyész sem lát elegendő jogalapot a felségsértési bűnperhez; de viszont az a felfogás is elég tetszetős, mely szerint Lovassy és Kossuth bűncselekményét különbözőleg minősitni képtelenség, ha tehát Lovassyt felségsértés czímén itélték el: Kossuth ellen is ezen a czimen kell vádat emelni, annyival is inkább, mert különben közfelháborodást fog előidézni az a tény, hogy a nélkül, hogy felségsértés esete forgott volna fenn, a vádlott elfogatásánál katonai erőt alkalmaztak.63
A másik kérdésre nézve az ügyész véleménye az, hogy Kossuthtal együtt hűtlenségi perbe kell fogni bűntársait is, a kik t. i. lapját különösen támogatták és terjesztették, igy nevezetesen: Ágoston Józsefet Pestmegyéből, Madarász Lászlót és Józsefet Fejérből, Szombathelyi Antalt Békésből, Török Gábort Aradmegyéből, Besze Jánost Esztergom, Záborszky Alajost Somogy megyéből és Deák Ferenczet Zalából. Ez utóbbit azért, mert veszélyes érzelmei úgy országgyűlési beszédeiből, mint követjelentéseiből világosan kitűnnek s különösen a „Törvényhatósági Tudósitások”-ban megjelent, 1836 szeptember 10-ikén kelt levele bizonyságul szolgál arra nézve, hogy Kossuthtal a legbensőbb összeköttetésben állván, kezet fogott vele az ősi állami intézmények megsemmisitésére.64
Úgy Deák, mint a többiek, kikerülik azonban az üldöztetést s a kormány megelégszik Kossuth perbe fogatásával és pedig hűtlenség czímén. Az itélet, – melyet csak 21 hónap mulva hirdetnek ki Kossuth előtt, – a bűnök egész sorát zúditja a fejére. Igy nevezetesen, hogy az ő felsége nevében kibocsátott tilalomnak nemcsak ellene szegült, de az ellen izgatott is; hirlapjában a személy- és vagyonjogok egyenlőségének elvét hirdette világos sérelmével aristocratico-monarchicus alkotmányunknak; pártfogás alá vette a felségsértés és hűtlenség vádja alatt álló országgyűlési ifjakat és Wesselényit; „lázitás által a publicus status ellen nyilván felemelkedni bátorkodott”. Enyhitő körülményekül tudják viszont be neki, hogy a legfelső parancsot, a végrehajtó szolgabiró, sürgetése daczára sem közölte, vele, hogy cselekményeinek indoka, saját vallomása szerint, mindennapi kenyerének megszerzése, a periratok tanusága szerint ellenben „a benne mások által táplált hiúság és elragadtatás” volt. Az enyhitő körülményekre való tekintettel, az 1723: IX. t.-cz. által a hűtlenségre. kiszabott büntetést, a fej- és jószágvesztést nem alkalmazzák rá, hanem 21. hónapot meghaladó vizsgálati fogságának betudásával 3 évi fogságra itélik. A hétszemélyes tábla azonban a 3 évet még egygyel megtoldja.65
Kossuth László aláirása fia elfogatását jelentő, 1837 május 6-ikán kelt körlevelén.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról.
A bebörtönzött Kossuthnak magyar újságot, igy nevezetesen a Jelenkort, Társalkodót, Athenaeumot stb., nem. szabad ugyan olvasnia, flótáját sem adják oda neki, miután ezzel a külvilágnak jeleket adhatna; de, az Allgemeine Zeitungot számonkint, valamint Shakespeare eredeti műveit és Walkers szótárát megkapja,66 s igy a börtönben részint meditálással, részint olvasmányokkal táplálja nagyra törő lelkét, hogy előkészitse és megedzze azokra a nagy és nehéz küzdelmekre, melyek élte későbbi szakában oly vakitó fényt és dicsőséget árasztanak nevére.
Perbe fogatásával és letartóztatásával – akár az ellenzék megfélemlitése, akár magának Kossuthnak ártalmatlanná tétele miatt történt az a kormány éppen ellenkezőjét éri el annak, a mit el akar érni. Az ellenzéket ugyanis még inkább felingerli maga ellen, Kossuthnak pedig, mint agitátornak, hatalmas fegyvert ád a kezébe.
Ezt maga Kossuth tudja legjobban. Éppen ezért, midőn elfogják, nemcsak hogy nem rémül meg, hanem ellenkezőleg, valóságos lelkesedéssel. gondol bekövetkezendő szenvedéseire. „Tudom, a csapást tűrniök nehéz lesz – irja szüleinek abban a levelében, melyet a Wesselényihez czimzettel együtt az nap, mikor bebörtönzik, a börtönőr lefoglal nála, – de Istenre, mindenre, a mi szent s azon nemes önérzésre kérem, mely az ártatlan ember s tántorithatatlan hazafi keblét akármi helyzetben is deriti, törüljék le könyeiket s legyenek büszkék, hogy a haza Géniusza engem méltónak talált arra, hogy a hazáért szenvedjek.” A Wesselényihez intézett levelében hasonló érzelmeket fejez ki. „Én fogva vagyok – olvassuk ebben, – mi okért? ők tudják, kik elfogtak, én nem. Jelszavam törvény s törvényesség s igy áldozat lehetek, de bűnös nem. Adjunk hálát az istennek, hogy tettünk annyit, miszerint üldözésre érdemesnek tartanak.” 67
Saját martiromságát tehát tőkének tekinti, mely nemzete javára kamatoz. A vele elkövetett igazságtalanság, a mint kinyitja a szemét azoknak, kik a kormány kárhozatos intentióit eddig nem ismerték fel: épp oly mértékben gyarapitja egyszersmind az ő politikai befolyását, úgy, hogy ha a martiromság tövis-koronája nélkül nem juthatna arra a helyre, melyre lángesze praedestinálja, a kormány által reá mért szenvedések nyitnák meg előtte az emelkedés útját.
Évek mulva, a midőn már ott áll nemzete élén s a „Pesti Hirlap”-ban hirdetett radikális elveivel napról napra nagyobb hóditást tesz, maga Metternich is tapasztalja, mennyire megboszúlja magát a kormánynak Kossuth Lajossal szemben tanusitott tapintatlan és erőszakos bánásmódja, keresi egyszersmind az útakat és módokat arra nézve, miként lehetne az elkövetett hibákat jóvá tenni.
Mint csaknem mindig, valahányszor Magyarországot érdeklő fontosabb; politikai kérdésről van szó, ebben az esetben is kikéri Széchenyi véleményét; s ez egész őszinteséggel kifejezi előtte abbeli meggyőződését, hogy a kormány négy nagy ostobaságot – bétises – követett el. Az egyik ostobaság az volt, hogy befogatta; a másik, hogy ha már befogatta és vértanuvá avatta, ismét kibocsátotta; a harmadik, hogy hirlapot adott a kezébe; a negyedik, hogy ha már ezt tette, nem várta be, hogy a kiábrándulás bekövetkezzék, hanem a legkevésbé alkalmas időben ismét elvette tőle a hirlapot. Metternichnek arra a kérdésére pedig, hogy mit kell tehát ily helyzetben tennie a kormánynak; hogy a hinárból kijusson, Széchenyi a maga sarcasticus modorában azt feleli: „utilisiren oder aufhängen”.68
Úgyde ennek a tanácsnak Metternich nem veheti hasznát. Bármily kevéssé tartja összeegyeztethetőnek a kormány tekintélyével, hogy a bebörtönzött Kossuth szolgálatait igénybe vegye: közvetett úton és a tulajdonképeni czélt elburkoló formában, erre nézve mégis kisérletet tesz; de kisérlete hajótörést szenved Kossuth jellemén. Ahhoz ellenben, hogy a veszedelmes agitátort – Széchenyi drasticus kifejezésével élve – fölakasztassa, vagyis hogy örökre eltegye a láb alól, még ha ürügye lenne is, nincsen elegendő bátorsága.
Részlet Kossuth védőiratából.
A kézirat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
Az ellenzék Kossuth üldöztetésében a reactio erősbödését látván, fokozott hévvel karolja fel az üldözött férfiú ügyét, úgy hogy, midőn ez börtönéből kiszabadul, Pestmegye rendei előtt ihletett szavakban tesz fogadalmat, hogy, „ha majdan elkövetkezik a tettek és áldozatok ideje, a nemzete iránt érzett hála óriássá feszitendi keblében a törpe erőt s ő, ki egyike a leggyöngébbeknek, versenyre kelend a legerősebbekkel, nem hirért, nem dicsőségért, nem jutalomért, hanem versenyre áldozatban a nemzetért.”
De ha mindenki elismeri is, hogy Kossuth a reactio áldozata, viszont még ellenzéki körökben is akadnak számosan – köztük Kölcsey, – kik a kormány által meginditott politikai pereket, tehát Kossuth üldöztetését is, valamint általában a kormány részéről bekövetkezett reactiót első sorban magának az ellenzék politikájának tulajdonitják.
Széchenyi annyira megy, hogy egyenesen az oppositiót teszi felelőssé a hatalom összes túlkapásaiért. „Mi – igy nyilatkozik egy alkalommal bizalmasa, Kovács Lajos előtt – épp ellenkezőleg bántunk Reviczkyvel, mint a csehek. Mikor főkanczellár lett, a császárnál a magyar ügyekben döntő befolyása volt. De neki a főherczeg nádor némely dolgokért, melyek kivüle történtek, ellensége, az egész magyar olygarchia, – mely parvenunek tekinti, – irigye és sok bécsi hatalmas ember görbe szemmel nézi nagy befolyását. Egyedüli támaszai a magyar rendek lehetnének, ha simán és mérséklettel haladnának a dolgok előre. S ő, erejét megtartva, mit nem eszközölhetne befolyásával javunkra? De nálunk az ellenzéki ellenszegülések nőttek, ő minden támaszt elvesztett s befolyásának meg kellett törnie. Igy jutott diadalra az ellenzék politikája által az üldözési rendszer s a pörbe fogatások rendszere, mely Wesselényi perével vette kezdetét, és igy következett be a reactio teljes diadala Pálffy Fidél kanczellárságában.”69
Abban igaza van Széchenyinek, hogy a Wesselényi-féle ellenzék, mely mindent rossznak tartott, a mi a kormánytól jött, Reviczky állását megnehezitette; de ha ez hiba volt az ellenzék részéről: kérdés, nem lett volna-e nagyobb hiba, megváltoztatni modorát és taktikáját, midőn a rendszer alapjában Reviczky alatt sem változott; nem lett volna-e hiba, csak azért, hogy Reviczky tekintélye Bécsben valahogy meg ne csorbuljon, saját fegyverének élét tompitani el. A mily jogos a föltevés, hogy Reviczky tekintélye az ellenzék megszeliditése által az udvari körök előtt öregbedik vala: épp oly jogos ezzel szemben az a másik föltevés, hogy a kanczellár a reactioriarius áramlatnak még kevésbé lett volna képes gátat vetni, ha az udvart egy kiméletlen, fegyvereiben nem válogatós ellenzék állandóan sakkban nem tartja. Az ő bukása mindenképen bekövetkezik, ha egyébért nem, már csak azért is, mert – mint maga Széchenyi is elismeri – tömérdek ellensége volt, s bukásában ezeknek bizonyára nagyobb részük volt, mint annak az oppositiónak, mely hivatásánál fogva politikáját ostromolta ugyan, de egyénisége iránt határozott rokonszenvet árult el. Igaz, hogy utódja alatt a reactio növekedik; de ha ez az ellenzéki politika eredménye: akkor viszont a bekövetkezett reactiónak meg az az eredménye, hogy a nemzet, erejének fokozott kifejtésére ösztönöztetik azon a téren, mely az országgyűlés feloszlatása után nyitva áll előtte, t. i. a megyékben.
A törvényhatósági élet annál elevenebbé válik, mennél szembetünőbb lesz a kormánynak az önkormányzat megszoritására irányuló ama törekvése, mely mindenkor legbiztosabb jele a reactio terjedésének.
Az 1836 szeptember 23-ikán kelt legfelsőbb rendelet, az alatt az ürügy alatt, hogy a megyei tisztválasztások alkalmával előforduló kicsapongásokat és korteskedéseket meggátolja, a rendet fenntartsa s a választók szavazati jogát biztositsa, a főispánt olyán discretionalis hatalommal ruházza fel, mely szükségképen az önkormányzat feláldozását vonná maga után. Fölhatalmazza nevezetesen a főispánokat, hogy, ha a korteskedés nagyobb mérveket öltene, ha factiosus törekvéseket észlelnének: a restauratiót bizonytalan időre elhalaszthatják s a tisztviselőket önhatalmulag kinevezhetik és megerősithetik hivatalukban; utasitja továbbá őket, hogy azokat, kik korteskednek, ne jelöljék; hogy a gyűléseken a rend fenntartásáról szigorúan gondoskodjanak s a rendetlenkedőket széksértési keresetekkel fékezzék meg stb.
A megyék maguk is érzik ugyan, hogy újjászervezésükre szükség van; de ennek a feladatnak megoldására egyedül a törvényhozást tartván illetékesnek, tisztelettel félreteszik az emlitett legfelsőbb törvénytelen parancsot.
Egynémelyik azonban addig is, mig a törvényhozás elvégezné, a mi reá várakozik, félreértett statutarius jogára támaszkodva, maga intézkedik, nem törődvén vele, hogy ezzel épp olyan törvénytelenséget követ el, mint a milyennel a kormányt vádolja. Pestmegye az egész megyei közigazgatásra vonatkozó rendszeres szabályzatot dolgoztat ki egy küldöttség által, melynek jegyzője Nyáry Pál főjegyző. A küldöttségi munkálatot, – melyet 1837 tavaszán nyujtanak be a megyéhez s mely később nyomtatásban is megjelent,70 – formaliter nem léptetik ugyan életbe, de szentesiti az élet, s hasznát veszi annak és gyakran hivatkozik egyes rendelkezéseire nemcsak Pestmegye, hanem a többi törvényhatóság is.
Zemplén csupán tisztválasztási normativum készitésére szoritkozik, kimondván abban a többi közt, hogy a rendek által választandó 34 s a főispán által kinevezendő 12 tagból álló választmány ügyel fel a kicsapongások meggátlására s ugyanez a választmány jelöli ki a pályázók közül azokat, a kikkel szemben a főispán kijelölési jogát gyakorolhatja, az; alispán kandidálásánál különösen ügyelvén arra, hogy ha az egyik alispánságra, titkos szavazással, – mely általában minden választásnál alkalmazandó, – katholikus vallású egyén választatik meg, a másikra evangelikus jelöltessék.
A főispán jogainak ilyetén megszoritását az a tapasztalat teszi szükségessé, hogy a választási kicsapongások előidézésében a főispánoknak legalább is annyi részük van, mint a választó közönségnek. Számtalan esetben zavart, vérontást, sőt valóságos anarchicus állapotokat idéznek elő a discretionalis hatalmukkal való visszaéléseik által. Az anarchia tünetei közé tartozik például a Hevesmegyében előforduló amaz incidens, melynél fogva a megyei gyűlés egyik tagja a tisztújitást halogató érsek-főispánnak a megye részéről elmozditását s helyének választás utján való betöltését inditványozza.
Mig a rendetlenségek megfékezése czéljából azonban az egyik törvényhatóság a főispán kezeit köti meg: addig a másik a megye többi alkotó elemeinek megrendszabályozására fekteti a súlyt.
Győrmegye már az 1832/36-iki országgyűlésre küldött követeinek utasitásai közé fölveszi annak az elvnek törvénybe iktatását, hogy a restauratiók alkalmával minden nemesnek egy szavazata legyen, de a vagyonosok szavazata bizonyos kulcs szerint többet számitson.71 Liptómegye pedig az országgyűlés mellőzésével maga gondoskodik a választások alkalmával a rendek részéről elkövethető visszaélések megszüntetéséről, elhatározván, hogy szavazási joggal csak azok birjanak, kik a megyében laknak vagy ott birtokosok s a tisztválasztásra személyesen megjelennek; hogy a mely tisztviselő a restaurátióig összes hátralékos ügyeit fel nem dolgozza, nem kandidálható; hogy öt tag kivánságára a választások alkalmával szavazás rendelendő el stb. Az első helyen emlitett rendelkezésre annál nagyobb szükség van, mert éppen ebben az időben megtörtént Esztergommegyében, hogy a restauratio előtt egyszerre száz idegen megyebeli bocskoros nemes kérte magát a nemesek lajstromába beiktattatni. Az idegeneknek a tisztujitásokban való ilyetén tömeges részvétele tehát a választási zavarokat nagy mértékben fokozza. A hanyag tisztviselőkre vonatkozó szabály szintén indokolt, a mennyiben a megyei tisztviselők kötelességmulasztása több helyen fennakadásokat idéz elő a közigazgatásban. Somogyban például Záborszky Alajos szemére veti egyszer az alispánnak, hogy három évi hivatali idejének felét sem töltötte megyéjében, ugyanakkor jelzi egyszersmind, hogy vannak olyan szolgabirák, kik nem laknak járásukban, s hogy a főispán és a megye közönségének engedélye nélkül a tisztviselők hetekre eltávoznak hivatalukból.
A törvényhozás teendőibe való avatkozás, melyet a közigazgatás és különösen a tisztujitás szabályozása tekintetében egyes megyék elkövetnek; más tárgyakra nézve is előfordul. Egyrészről az országgyűlések sikertelensége s a kormány nehézkessége és stagnálása, másrészről a nemzet körében mind mélyebb gyökeret vert haladási vágy, az államhatalmi organumok illetékességi körének összekuszálására vezetnek s lassankint általánossá válik a törekvés a megyék részéről, hogy autonómiájukat minél szélesebb alapra helyezzék s minél több jogot ragadjanak magukhoz a törvényhozástól.
Az olyannyira elhanyagolt népnevelés ügyére például a mellett, hogy az egész társadalom gondot kezd forditani s Pesten gróf Festetich Leó elnöklete alatt kisdedóvó-intézetek terjesztésére egyesület alakul: különösen a megyék lelkesedéssel hozzák meg áldozataikat.
Biharmegye 1836 augusztusi közgyűlésén Beöthy Ödön „emlékezetükbe hozván a rendeknek ama lelkes elszántságot, miszerint a nemzet képviselői az utolsó napokban eltökéllék magokat s egymásnak nyilván igéretet tőnek, többé a kormánytól nem várni, hanem önerejökre támaszkodva, ember- s polgártársaik kiképzésére a törvény korlátai közt mindent tenni” inditványozza, hogy a megye kisdedóvó-intézeteket állitson fel, s inditványát egyhangulag elfogadják. Zalamegye egy választmányt küld ki azzal a megbizatással, hogy a falusi iskolákat vizsgálja meg, a hol hiányt tapasztal, a hiány pótlására szólitsa fel a földesurat, s ha ez a szükséges áldozatot nem lenne képes meghozni, a népiskolák segélyezésére gyűjtendő megyei alapból kell a hiányokat fedezni, sőt ugyanebből az alapból egy praeparandia felállitását is tervbe veszik.
De más irányban is igyekeznek a törvényhatóságok szolgálatot tenni a közművelődés ügyének. Pozsonymegye rendei a börtönrendszer átalakitását határozván el, egy dologház felállitásával fognak a reform kiviteléhez s e czélra az adakozásokat a főispáni helyettes kezdi meg. Nyitrában szintén egy felállitandó dologházra tekintélyes összeg gyűl össze adakozás utján s a rendek küldöttséget biznak meg a dologház tervének kidolgozásával. Gömör- és Komárommegyében mozgalmat inditnak a javitó rendszer szerint tervezett fogház érdekében stb.
A megyéknek a közigazgatás javitására s a közművelődés terjesztésére irányuló effajta törekvéseire, néhány évvel később, a municipalis autonomiának különben egyik legbuzgóbb hive és előharczosa, gróf Dessewffy Aurél azt jegyzi meg, hogy azok „törvénybe s alkotmányos elveinkbe ütköznek, ellenkeznek a józan politikával s nélkülöznek minden erkölcsi igazolást”.72
A conservativ politikus, – ki a haladás menetével csak azért nincs megelégedve, mert nagyon is gyorsnak találja azt, ki meg van felőle győződve, hogy az aristocratia immár belenyugodott kiváltságai föláldozásába, a kormánynak pedig nincs szándékában visszaélni az alkotmány formáival, hogy annak szellemét elfojtsa, – valóban nem csoda, ha megbotránkozik, midőn a municipiumok az alkotmány világos sérelmével a tözvényhozás jogait bitorolják. De a kik a kormány-rendszerben s az aristocratia magatartásában látják a haladás legfőbb akadályait, természetesen nem lehetnek válogatósak az eszközökben, melylyel a nemzetet hátramaradottságából kiemelni vélik, s azzal, hogy a legszentebb czélt az alkotmányos formáknak nem áldozzák fel, az erkölcsi alapot még nem rugják ki lábaik alól.