Báró Eötvös József.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1842-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1. számú példányáról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A nemzetiségek ébredése. A kormány politikája a nemzetiségekkel szemben. Az orosz propaganda. Kollár János s a panslavismus. Horvátország közjogi állása, viszonya az anyaországhoz. Gáj Lajos és az illirismus. A kormány magatartása az illirismussal szemben. Az illir párt tagjai s a magyaromanok
A reform-mozgalmakat, – melyeknek végczélja a magyar nemzeti állam megalapitása, s melyek ennélfogva az addig fennállott kormány-rendszer megváltoztatását vonják szükségképen maguk után, – mig a kormány a megfélemlités politikájával igyekszik elnyomni, a nemzetiségek: részéről is mind nagyobb veszély fenyegeti.
Ez utóbbiak nálunk évszázadokon keresztül csakis mint társadalmi, tényezők szerepelnek. A politikai pártok részint vallási, részint rendi alapon; majd közjogi elvek alapján szervezkednek; de a nemzetiségi eszme a politikai életben nem érvényesül.
A mult század végén a II. József alkotmányellenes kormányzatával szemben nyilvánult visszahatás a politikai helyzetet egyszerre megváltoztatja. A nemzet jobbjai tudatára jutnak annak az igazságnak, hogy az alkotmányos intézmények bukása a társadalom degenerátiójával okozati összefüggésben áll. A hűbéri alapokon nyugvó magyar társadalom már szervezeténél fogva sem képes nagyobb, intensivebb erőt kifejteni az absolutismussal szemben; ellenállási képességét azonban teljesen elvesziti az erkölcsök meglazulása következtében. A honfiúi erények, a hazaszeretet, az áldozatkészség a közügyek iránt kivesző félben vannak s különösen sietteti az alkotmány bukását az, hogy a társadalom elnemzetietlenedik: elhagyja nyelvét, levetkőzi ősi szokásait.
Ezek a tények elég világosan és érthetően kijelölik a nemzeti megújhodás apostolainak működési irányát. Az alkotmány helyreállitásának s továbbfejlesztésének alapföltétele a társadalom nemzeti szellemben való regenerálása. Az országgyűlés, sőt az ébredezni kezdő irodalom is, vállvetve fog hozzá a társadalom olyatén újjászervezéséhez, hogy annak körében a vezérszerepre és államfenntartásra hivatott magyar faj túlsúlya, fölénye biztositva legyen s igazi magyar szellem hassa át annak minden rétegét.
A nemzeti törekvések eredményei tényleg döntő befolyást gyakorolnak arra a politikai átalakulásra, melyért a jelen század első felében az országgyűlések ádáz küzdelmet folytatnak a kormánynyal s melyet az 1848-iki országgyűlés tetőz be.
A magyarságnak a nemzeti állam érdekében folytatott küzdelme bizonyára befolyással van az ország területén lakó nemzetiségek ébredésére; de elfogultan és egyoldaluan itéli meg a viszonyokat, a ki – mint Metternich azt állitja, hogy a nemzetiségi kérdés Magyarországon kizárólag annak a reactiónak eredménye, melyet a magyarság actiója, „a görcsös idegességig túlzott magyarizmus” idézett elő.1
Magyarországon évszázadokon keresztül békésen megférnek egymás mellett a különböző fajhoz tartozó népelemek. „Nehéz időkön mentünk keresztül – irja br. Eötvös József, – a pártviszály sehol véresebb nyomokat nem hagyott maga után, mint hazánkban, s hosszú időszakokat hozhatunk fel, melyek alatt az ország polgárai egymás ellen fegyverben álltak. E küzdelmek okai különbözők voltak. A vallás, a trónörökösödés, a jobbágyok s urak közötti ellenségeskedés, egyes dynasták nagyravágyása s egyenetlensége, egy szóval mindaz, mi más országok multjában pártviszályra alkalmat adott, nálunk vérrel áztatá hazánknak téreit. Csak egy van, mit, ha történelmünk e sötét lapjain végig megyünk, a legújabb időkig nem találunk: azt, hogy a nemzetiség kérdése szolgált volna ily viszálkodások alapokául.”2
A harminczas években azonban egyszerre mint nyilt ellenségek lépnek fel ellenünk azok az elemek, melyek addig elnyomatás vagy méltánytalan bánásmód miatt általában nem panaszkodtak. A magyar törvényhozás ekkor sem változtatja meg velük szemben hagyományos politikáját. Az a törekvése, hogy a holt latin nyelvet, mely legfőbb akadályául szolgál a magyar nemzeti állam kifejlődésének, háttérbe szoritsa, nem a nemzetiségek ellen van irányozva, mert hiszen nekik sincs abból semmi hasznuk, sőt egyenesen kárukra szolgál, hogy holt nyelvet kell használniok az állami tényezőkkel való érintkezésükben. S ha a testvéri szeretet mégis egyszerre gyűlöletté változik át náluk, ennek oka egyéb nem lehet, mint az, hogy egyrészről mesterségesen fölébresztik bennök az irigységet a nemzetileg erősödő államfenntartó faj iránt, másrészről, hogy elhitetik velük, hogy a magyar államegység eszméje máskép, mint a polgárok nyelvegysége alapján nem valósitható meg, s igy ennek az eszmének föl kell áldozniok történelmi jogaikat, helyhatósági önkormányzatukat s általában mindazon intézményt, mely addig individualitásuk biztositékául szolgált.
A faji összetartozóság érzete természetesen ő bennük is fölébred, midőn a műveltségnek egy bizonyos fokát elérik s magában véve ez még az állami újjászervezés munkáját nem igen alterálná. De azok az izgatók, kik vezérükül tolják fel magukat, olyan útra terelik őket, hogy szükségképen ki kell fejlődnie a legélesebb antagonizmusnak köztük és az államfenntartásra műveltségénél, politikai multjánál és számbeli túlsúlyánál fogva egyedül jogositott magyarság közt.
A mozgalom ilyetén elfajulásában legfőbb része a kormánynak és az orosz propagandának van, a mennyiben ezek sugalmazzák s titokban ezek támogatják a csekély számú szláv intelligentiából kikerülő agitátorokat.
A kormány, mely a magyar nemzeti aspiratióktól méltán félti saját rendszerét, ezeknek ellensúlyozása végett készséggel ragadja meg az alkalmat; hogy a szlávokkal szövetkezzék. Metternich külügyi politikája határozottan kedvező a szláv törekvésekre nézve; Kolowrat viszont a beligazgatás körében nemcsak szóval, de tettekben is kifejezi fajrokonai iránt érzett meleg rokonszenvét. Hogy a szlávokat egyenesen izgassák a magyarok ellen, erre nincs szükség. Az izgatásra elég anyagot szolgáltat az a tény, hogy a latin nyelv fokozatos kiküszöbölésével a magyar ajkú honpolgárok határozott előnyt nyernek úgy az országgyűlésen, mint a közigazgatás körében, tehát az állami élet legfőbb organumaiban, holott – mint Schaffarik József és a többi agitatorok nyiltan hirdetik – az elsőség nem őket illetné, hanem azokat a szlávokat, kik, ha a magyarok Európába be nem tolakodnak, már régóta urai lennének az egész világnak.3
Az orosz propaganda műve pedig annál könnyebb, mert egyrészről a; kormány – saját, helytelenül felfogott érdekében – elnézéssel viseltetik törekvései iránt, s mert másrészről a magyarországi szlávokhoz a fajrokonság és testvéri szeretet czíme alatt könnyen hozzáférhet.
Oroszország Nagy-Péter apokryph végrendeletét tartja szem előtt, midőn egyrészről az Ausztriával kötött szövetséghez szigorúan ragaszkodik, sőt annak hegemoniáját is igyekszik előmozditni Németországban; de másrészről titokban az osztrák provincziákat és Magyarországot folytonosan nyugtalanitja, hogy előbb-utóbb vagy az egyik vagy a másik fél igénybe vegye Oroszország pártfogását s ezzel utat nyisson ez utóbbi világuralmi törekvéseinek.
Nesselrode gróf 1827 januárjában egy bizalmas sürgönyében ismét és ismét utasitja Tatitscheffet, hogy Ausztria uralkodója előtt jelentse ki, hogy a czár ama kötelességeket, melyeket I. Sándor vállalt magára, jövőre is pontosan teljesitni fogja annyival is inkább, mert legbensőbb meggyőződése; hogy csupán a szerződések lelkiismeretes végrehajtása által óvható meg Európa az őt fenyegető bajoktól és zavaroktól, továbbá, hogy a bekövetkezhető veszély napjaiban Ausztria császára bizton számithat Oroszországnak nemcsak erkölcsi, de anyagi támogatására is.4
A hű szövetséges e közben nem feledkezik meg Péter czár végrendeletének ama másik pontjáról sem, mely szerint arra kell törekedni, hogy az orosz befolyás a Magyarország, Törökország és Lengyelország déli részeiben elszórtan lakó egyesült és nem egyesült görög vallásuakkal szemben akként érvényesüljön, hogy ezek Oroszországot tekintsék központjuknak.
Hogy maga az orosz kormány eleintén az irodalom és nyelv közössé tétele által, tehát nem politikai, hanem kulturális eszközök segélyével szándékozik czélt érni, ezt a külső tények egész sora bizonyitja. Attól tart ugyanis, hogy, ha a panslavismust politikai irányba tereli, nem Oroszország kezében lesz az fegyver a nagyhatalmi törekvések kivivására, hanem könnyen hatalmas fegyverré válhat Lengyelország kezében a czári hatalom ellen.5 Az ifjú orosz párt keveri belé az irodalmi mozgalmakba csakhamar a politikát.
Báró Eötvös József.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1842-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1. számú példányáról.
Köppen orosz államtanácsos a harminczas évek kezdetén azzal a tervvel áll elő, hogy Szent-Pétervártt, államköltségen, egy egyetemes szláv könyvtárt rendezzenek be s készitsék el az összes szláv dialektusok szótárát. S e terv megbeszélése végett meghivják Pétervárra Ausztriából és Magyarországból a tudós Schaffarikot, Hankát és Czelakovskyt. Köppen tehát még az irodalmi eszközök mellett kiván maradni. De a mennyiben az Oroszországon kivül élő szlávok, illetőleg csehek irodalmának önállósitása. és fejlesztése tekintetében meglepő eredményeket tapasztal, szükségesnek tartja a hanyatlóban levő orosz befolyásnak nagyobb érvényt szerezni az orosz birodalom kötelékébe nem tartozó szlávokkal szemben s e végből közös irodalmi czélra egy központban kivánja egyesitni a különböző szláv törzsekhez tartozó irodalmi erőket. Köppen épp úgy, mint a vele rokon gondolkozású orosz emisszáriusok széltében hirdetik s történelmi adatokkal bizonyitgatják, hogy az összes szlávok kivétel nélkül Oroszországból származnak, mely a legrégibb időktől kezdve soha nem szűnt meg közös édes anyjuk lenni; hogy a szláv nyelvek közt az orosz a legszebb és leggazdagabb s messze fölötte áll a lágy, elfajzott lengyel szójárásnak. Ezekről. igyekszik meggyőzni a magyarországi szlávokat Pogodin Mihály muszka emisszárius is 1839-ben, midőn egyenesen ebből a czélból beutazza az országot.6
Pogodin utazásának semmi különösebb hatása nem észlelhető. Kormányának azt ajánlja, hogy a pozsonyi lyceumban felállitott szláv tanszékre, mely az orosz irodalmi termékek ismertetésére igen jól felhasználható, különös gondot forditson s Kollárt anyagi segélyben részesitse.7 De ezeket a tanácsokat az orosz kormány csak félig-meddig követi, jóllehet a pozsonyi tanszék és Kollár nagy szolgálatokat tesznek a panslavismusnak s a szlávok körében nagy gonddal ápolják az orosz sympathiákat.
Kollár János, pesti tót evangelikus pap, „Sláwy dcera” czimű époszában új irányt ád a panslavismusnak. Már a Papanek György tollából Pécsett 1780-ban megjelent „Historia Gentis Slavae”, – melynek kivonatát Fándly György magyarországi tót pap a slavica natio-nak ajánlva 1793-ban szintén kiadja, – pánszláv szellemben van irva. De a Papanek és Fándly panslavismusa és a Kolláré közt az a külömbség, hogy amazok a szlávok egyesülését az irodalom és a nyelv tekintetében sürgetik, éppen úgy, mint Herkel, ki 1826-ban Budán megjelent grammatikájában a panslavismust úgy határozza, meg, hogy az nem egyéb, mint „unio in litteratura inter omnes slavos”: ez pedig a szlávokat egy nagy világbirodalomban, Pansláviában (Wsesláwia) óhajtja egyesitni, egy világbirodalomban, melynek határai az Uraltól az adriai tengerig, Konstantinápolytól a legtávolabbi északig terjednek.
Kollár János.
Egykorú festmény után.
Eredetije az országos történelmi képcsarnokban.
Az újabb szláv irók is megkülönböztetik a szláv népek egyetemes kultur-törekvéseivel egyértelmű „valódi” panslavismust, attól a panslavismustól, mely a szlávoknak egyugyanazon állami kötelékben való politikai és nemzeti egy beolvadását jelenti. Amazt kivihetőnek tartják, ezt nem. A panslavismus utóbbi alakja szerintök legfölebb mint panrussismus érvényesülhetne, s mint ilyen is csak abban az esetben, ha a román és germán népek alaptalan félelmükben továbbra is ellenséges magatartást tanusitnának az általuk helytelenül értelmezett panslavismussal szemben, mig ellenben ha az egyes szláv törzseknek nemzeti és politikai önállóságra való törekvését nem gátolják, ezeknek individualitása a valódi panslavismus szellemében fejlődik ki s ez nem lesz veszedelmes rájuk nézve.8
Palacky Ferencz, – ki a magyar nemzet jövőjét oly sötét színben látja s ki azzal a jóslásával immár felsűlt, hogy ez a nemzet a második évezredet nem éri meg Európában, – az orosz világbirodalom megalapitására irányuló törekvéseket szintén elitéli, miután meg van arról győződve, hogy azok nemcsak az emberiség és polgárisodás érdekeit, de a faji érdekeket is veszélyeztetik.
Midőn a hirneves cseh államférfit 1848-ban meghivják a frankfurti német parlamentbe, az elnökhöz intézett levelében a többi közt Oroszország aggressiv törekvéseit Európára nézve kiszámithatatlan következményekkel járó veszélynek nyilatkoztatván ki, ezt irja: „Nem vagyok én Oroszország. ellensége; ellenkezőleg, mindenkor figyelemmel és örömteljes részvéttel kisérem ama lépéseket, melyekkel e hatalmas nép saját természetes határain belül a civilisatio utján előrehalad; de a mennyiben népem iránt érzett forró szeretetem mellett is, a humanitás és a tudomány érdekeit elébe helyezem a nemzetiségi érdekeknek, egy orosz világbirodalom tervének nem lehet határozottabb ellenfele nálamnál, nem azért, mert az a birodalom orosz; hanem mert egyetemes monarchia volna”.9
Az imént emlitett „Sláwy dcerau, – mely 1827-ben jelenik meg először s teljes egészében 1832-ben másodszor Pesten, – 615 sonettet tartalmaz 5 énekben. Szerzője lyrai éposznak nevezi. A szláv egység alapeszméje nyilvánul minden sorában s gyűlölség ennek az egységnek legfőbb akadályai, a magyarok és a németek ellen.
Slavia, oh Slavia! – irja a szerző, sonettjeiben – sokat szenvedtél te; de ellenségeidnek galádságait, sőt saját fiaidnak hálátlanságát is túlélted. A mi hazánk Panslavia. Higyjétek el nekem, drága barátim és honfitársaim, mindennel birunk, mi bennünket az emberiség nagy nemzetei sorába emel. Hatalmas tenger és föld terjeszkedik körültünk; van aranyunk, ezüstünk, ügyes kezünk és nyelvünk; vannak víg dalaink; csak az egyetértést és felvilágosodottságot nélkülözzük. Ha az egység szelleme áthat bennünket, olyan nemzetté leszünk, a minőt még a jelen kor nem látott; nemzetté, mely e föld csillagfödte boltozatán a brittek és görögök közt fog ragyogni.
A negyedik és ötödik énekben a politikus költő jutalmat és büntetést oszt Sláwa tisztelőinek és ellenségeinek. Érzékeltetőn irja le a Léthét és az Acheront. A mindenség közepén van – úgymond – az a hely, a hol Sláwa tisztelői: Palkowics, Rudnay, Prónay, Fejérpataky, Szeberinyi, Herkel, Ferjencsik stb. isznak a Léthe vizéből, hogy elfelejtsék a sérelmeket, a miket a németektől és magyaroktól szenvedtek. Az Acheronban, Pluto sötét birodalmában viszont földi bűneikért bűnhödnek Árpád, Dugonics s más kisebb-nagyobb magyar celebritás mellett a selmeczi csizmadiák, kik egy vend csizmadiát nem akartak czéhükbe fölvenni; Schwarcz Jankó, a körmöczi iskolás gyerek, ki a szláv nyelvből gúnyt űzött; az az árvamegyei tót ember, ki gyermekét magyarnak nevelte stb.
A „Sláwy dcera” álomképei izgatólag hatnak különösen a szláv iskolai növendékek képzeletére, annyival is inkább, mert mestereiknek is gondjuk van rá, hogy a költemény interpretálásával itéletüket még inkább megvesztegessék, kedélyüket lázba hozzák. A magyarság ellenben az idegen nyelvű költemény megjelenéséről tudomást sem vesz s ennélfogva hatásának ellensúlyozásáról sem gondoskodhat. Megjelenése után nem kevesebb, mint 16 évvel, mint ujságot ismerteti azt meg a magyar közönséggel Kramarcsik, a hazafias érzelmű szláv iró, Henszlmann évnegyedes német folyóiratában.10
Tót paraszt a század derekán.
Kollár János, Naradnié Zpiewanky” (Buda, 1835.) czimű munkája II. kötetének czímképe.
Kollár, kit „Sláwy dcerá” ja a magyarországi pánszlávizmus vezérévé, de egyszersmind a cseh epikai költészet egyik legkiválóbb képviselőjévé avat, nehány évvel emlitett époszának megjelenése után, 1837-ben, egy német nyelvű röpiratában11 még világosabban elárulja, hogy az „unio in litteratura” jelszava alatt államfelforgató tendentiák rejlenek, hogy a nyelv egysége csak eszköz az egységes szláv birodalomnak mint czélnak megvalósitására. De a mint époszához nem jut hozzá a magyar közönség erre a pamphletjére is, daczára annak, hogy ez már németül van irva s igy könnyebben megérthetnék, szintén csak 1843-ban hívja föl a közönség figyelmét Pulszky Ferencz.12
A haza fogalmát már époszában sem köti a földhöz, melyen él, melyen lakása van. „Az igazi hazát – irja 242-ik szonettjében – szivünkben hordjuk s azt sem feldarabolni, sem ellopni nem lehet.” Röpiratában ezt a veszedelmes elméletet úgy formulázza, hogy arra támaszkodva, Oroszország, mint a szlávság központja, bízvást ráteheti bármikor a kezét országunk szlávok-lakta részére. „Hazát – úgymond – ha elvész, könnyen találhatunk; de nemzetet és nyelvet soha és sehol. A haza magában véve élettelen föld, idegenszerű tárgy; a nemzet a mi vérünk, életünk, szellemünk, egyediségünk.” Majd igy folytatja: „A kisebb a nagyobbnak, fönségesebbnek, a hazaszeretet a fajszeretetnek alá van rendelve. A mint a patakok, folyamok a tengerbe ömlenek: épp úgy az országok, tartományok, törzsek, szójárásoknak a nemzetbe kell ömleniök. Minden szlávnak csak egy hazája van.”
Ezt a közös hazát irodalmi szabad államnak nevezi. A mint Amerika különböző államai egy államot alkotnak s egymás közt egyenlők: úgy a szlávok számos törzsét és szójárását is egy irodalmi szabad államban kell egyesiteni. Ennek lesz a feladata, szerinte, a görög-római és a keresztény-germán világnézletet, – melyek az emberiséget immár kiszolgálták s melyek lejárták magukat, – helyettesiteni egy egyetemesebb, tisztán emberi világnézlettel, a minő csakis egy nagy, fejlődésképes, ifjú, a régi formákhoz nem ragaszkodó nemzetben fogamzhat meg. A világra szóló feladat megoldására azonban Oroszországot tartja mindenek felett alkalmasnak. Ez lenne a szláv egység központja.
Ilyen kápráztatón merész eszmék hirdetésével veti meg Kollár nálunk az igazi pánszlávizmus alapját. Hogy vállalkozása sikerült, ebben természetesen neki magának, az ő fényes tollának van legfőbb része; de nagyban elősegiti azt az is; hogy – miként emlitők – izgatásaival a magyar közönség nem törődik, a kormány pedig szemet huny előttük.
Ugyanazok az okok, melyek Magyarországon a pánszlávizmust előidézik, döntő befolyást gyakorolnak egyszersmind Horvátországban az illirizmus keletkezésére és terjedésére.
Horvátország, habár partes subjugatae-nek, helyesebben subjectae-nek vagy annexae-nek neveztetik évszázadokon át s habár maguk az ország rendei már egy 1492-ben kelt oklevelükben elismerik, hogy úgy országuk, mint lakosaik „Magyarország koronájához s magához Magyarországhoz tartoznak régtől fogva s ezen koronának és országnak alá vannak vetve”:13 mindamellett széleskörű önkormányzatot élvez. A magyar nemzet nemcsak jogait osztja meg a horvátokkal, de kiváltságokban is részesiti őket.
A mohácsi vész után országuk legnagyobb része török uralom alá kerülvén, Szlavóniában telepednek le, melyet önkényűleg Horvátországnak keresztelnek el s a mint a régi Horvátország nevét új lakóhelyük részére lefoglalják, úgy az 1625-iki országgyűléstől kezdve annak jogait is öröklik. Az anyaországgal való kapcsolatot azonban mindig tiszteletben tartják; a magyarokkal, – kiket „fratrés nostri Hungari”-nak neveznek, – benső, testvéries viszonyban állnak, miután ez a kapcsolat képezi szabadságuk palládiumát. Zrinyi Miklós még nem győzi eléggé magasztalni Péter testvérét, hogy az, a mily jó magyar, épp oly lelkes horvát hazafi:
„Ez én vitéz öcsém, mind magyar, mind horvát,
Igazán szereti mert, látjuk, hazáját.”14
„Horvát-, Dalmát- és Tótország – irja Deák Fer encz – a magyar koronához tartoztak ugyan, de nem voltak Magyarország. És ha nem birtak is oly teljesen elkülönzött önállással, minőt némelyek vitatnak, ha azon kapcsolat, mely közöttünk és közöttük fönnállott, sokkal, igen sokkal több és szorosabb volt is a personal uniónál; de volt mindenkor saját elkülönzött territoriumuk, volt politikai nemzetiségök, s a mellett, hogy Magyarország minden jogaiban osztoztak, voltak külön jogaik is, miket Magyarország mindig tiszteletben tartott.”15
Horvátországnak Magyarországhoz való viszonyára nézve egyedül a Deák felfogása helyes és nem a Kvaternik Jenőé s általában a horvát túlzó közjogi iróké és politikusoké, kik önkényesen és czélzatosan összegyüjtött és előadott történelmi és közjogi adatok alapján azt állitják, hogy a horvát korona úgy a magyar, mint minden többi koronától, mely a közös monarcha fejét ékesiti, teljesen független, souverain s hogy az úgynevezett magyar szent koronának a horvátokra nézve még szentebb horvát koronával szemben semmi joga nincs és soha nem is volt. Azok, kik a Kvaternik álláspontjára helyezkednek, természetesen az 1868-iki egyezményt is kárhoztatják, mert ellenkezik az, szerintük, Horvátországnak, mint teljesen autonom királyságnak közjogi állásával.16
Az a tudat, hogy Magyarország alkotmánya a horvátok szabadságának legfőbb biztositéka, oly élénken él bennük s a bizalmat és rokonszenvet Magyarország iránt annyira fokozza náluk, hogy, midőn szabadságuk veszélyben forog, önkormányzatuk megszoritását s a kapcsolat szorosabbra fűzését maguk kivánják, hogy az anyaország annál inkább kiterjeszthesse védszárnyait felettük.
1790-ben az ő követeik kérésére alkotják az LIX. törvényczikket, mely megfosztja őket az önkormányzat egyik legfőbb attributumától, az önmegadóztatás jogától, kimondván, hogy Horvátország és felső Szlavónia három megyéjének: Zágrábnak, Körösnek és Varasdnak adója mindig a magyar országgyűlésen, de Magyarország adójától külön tárgyaltassék s ezentúl a magyar országgyűlésen kivül ne is emeltethessék. S ugyanekkor a közigazgatási önkormányzat önállóságáról is saját elhatározásukból mondanak le, előnyösebbnek tartván magukra, szabadságukra nézve a magyar dicasteriumok hatóságát a sajátukéinál.
Nem tesznek kifogást még az 1791: XVI. t.-cz. ellen sem, mely a kormányszékek hivatalos nyelvéül meghagyván a deákot, a magyar nyelvnek az iskolákban való tanítását elrendeli, sőt a mennyiben a Magyarországgal való szoros kapcsolat fenntartását életszükségnek tartják magukra nézve, s a mennyiben a kapcsolatból eredő állandó, közvetlen érintkezés megkivánja, hogy a magyar nyelvet mennél többen tudják közülök: egyrészről magyarországi iskolákba küldik gyermekeiket a magyar nyelv elsajátitása végett, másrészről mindjárt 1791-ben a zágrábi akadémián felállitják a magyar nyelv tanszékét.
Az 1830-iki országgyűlés előtt Zágrábmegye rendei a tartományi gyűlésre küldött követeiknek azt az utasitást adják, hogy fejezzék ki az ország rendeinek amaz óhajtását, mikép a magyar nyelv Horvátországban is minden módon terjesztessék, s ennek előmozditása végett több rendbeli köznevelési intézkedést hoznak javaslatba. Varasdmegye ugyanakkor hasonló utasitással látja el követeit. Az soha nem jut a horvátok eszébe, hogy a Magyarországgal való érintkezésben vagyis saját határaikon túl a latin nyelv használatát követeljék. Megelégszenek azzal, hogy saját határaikon belől a közigazgatás és a törvénykezés nyelve a latin nyelv maradjon. A magyar nyelv terjeszkedése miatt a horvátoknak annyival kevésbé van okuk félteniök nemzetiségüket, mert a magyarok teljesen jogosult s a horvátok nemzeti érdekeit nem sértő kivánsága mindössze odáig terjed, hogy ha a latin nyelv diplomacicus nyelv megszűnik lenni, a magyar országgyűlésen, valamint a magyar hatóságokkal való érintkezésükben a horvátok is a magyar nyelvvel éljenek.
A magyar nemzeti törekvések nehezen kivívott, de kétségtelen sikerei azonban a horvátokban lassankint olyan vágyakat ébresztenek fel, melyek szükségképen összeütközésbe hozzák őket az anyaországgal, s ama sikerekben saját nemzetiségük veszélyeztetését látván, a municipalis önkormányzatot nem tartják többé elegendő védelemnek Magyarországgal szemben, hanem nemzetiségük és nemzeti jogaik megmentése végett a közjogi viszonyok gyökeres megváltoztatását kezdik mind élénkebben követelni.
Az anyaországtól való elszakadás ábrándja az élénk képzelő tehetséggel megáldott déli szlávok közt már a XVII. században fel-felüti ugyan magát de csak szórványosan. Szakmárdy János horvátországi itélőmester és királyi személynök például már ebben az időben a mult felett kesereg, hogy a szebb jövő iránt vágyakat ébreszszen honfitársaiban. A közjogi status quo bolygatásának azonban politikai indoka nincs; legföljebb mint a faji összetartozóság öntudatlan, ösztönszerű emanatiója érthető az meg.17
A képzelet szülte aspiratiók öntudatos, tervszerű törekvésekké a jelen század negyedik tizedében változnak át, nyomban kiterjeszkednek egyszersmind annak határai.
Horvát parasztok a század derekán.
Jaschke Ferencz „Nationalkleider Trachten und Ansichten von Ungarn” (Bécs, 1821.) czimű munkájában kiadott nyomata után.
Ha a horvátok a Magyarországgal való közjogi kapcsolat olyatén módositásával megelégszenek, mely önálló nemzeti fejlődésüket hatályosabban biztositja a magyarság esetleges túlkapásaival szemben; ha nem szakitanak a százados hagyományokkal; ha a történelmi jogot tabula rasa-nak nem tekintik nagy megpróbáltatásoktól kimélik meg úgy magukat, mint a magyar nemzetet, s a mint az 1867-iki kiegyezés után a jogfolytonosság elvét fogadva el; czélt érnek, nemzeti alapon végrehajtják az ujjászervezés munkáját már 1848 előtt.
Úgyde ők a kapcsolatban, melynek áldásait évszázadokon át élvezték és hálásan el is ismerték, egyszerre veszélyt látnak magukra nézve s az elszakadásban keresik a menekülést, jóllehet az elszakadás logikai következménye egyéb nem lehet, mint vagy önálló állami lét, vagy personal-unio Magyarországgal. A horvát-szlavón-dalmát királyság pedig magára hagyatva, önmagára támaszkodva, mint önálló állam, a szükséges anyagi és szellemi erők hiányában nem tarthatja fenn magát. A históriai jogfejlődéssel homlokegyenest ellenkező personal-uniot viszont, ha a horvátok fölajánlanák, Magyarország nem fogadná el.
A délszláv népek egyesitésével egy nagy állam szervezésének agyréme jut tehát felszinre s vesztegeti meg az ábrándozásra különben is hajlandó nép józan itéletét. Csakhogy ez a különben tetszetős gondolat is politikai szempontból képtelenség, miután megvalósitása a horvátokkal csakis nyelv tekintetében rokon, de úgy vallásukra, mint történelmükre nézve különböző szláv törzsek nemzetiségének föláldozását vonná maga után.
Az önálló, hatalmas déli szláv birodalom legbuzgóbb apostola, Gáj Lajos, kitűzött czélját, a különböző déli szláv dialectusoknak egy egysége irodalmi nyelvben való összeforrasztása által véli elérhetni, ennélfogva az agitatiót társadalmi és irodalmi téren inditja meg és folytatja.
A déli szlávokat egyesitő irodalmi nyelvül a horvát és szerb szójáráshoz legközelébb álló s az olasz irodalom hatása alatt a XVI. században leginkább kifejlődött ragusai szójárást szemelvén ki, 1835-ben meginditott „Hrvatske Narodne Novine” (Horvát Nemzeti Ujság) czímű lapjában, – melyet egy évvel később a horvát nemzeti törekvések egyetemesebb jellegének kifejezéseül „Illirska Narodne Novine”-nek keresztel el, – valamint melléklapjában, a „Danicá”-ban, – mely később szintén a „Danica Illirska” (Illir Hajnalcsillag) nevet veszi fel, – a hiányos provincialis nyelvjárás háttérbe szoritásával lassankint útat tör a tiszta horvát dialectusnak. Nagy segitségére van e tekintetben az ő kezdeményezésére alakult olvasóegylet, a Èitaonica és az irodalmi társaság, a Matica, mely utóbbi működését az ó-horvát ragusai classicusok közrebocsátásával kezdi meg.18
Mennél nagyobb sikert ér el Gáj a nyelvmivelés terén, annál kedvezőbb szinben tűnik fel előtte a politikai ábrándoktól csillogó jövendő. A nyelvmívelés nála is, Kollárnál is csak eszköz, illetőleg ürügy ama czél megvalósitására, mely Magyarország decomponálását föltételezi.
A mint Kollár kijelöli a Magyarország romjain szervezendő Panslavia határait, ugyanezt teszi Gáj is Illiriával, melynek alkotó részei: Karinthia, Görcz, Isztria, Krajna, Stájer-, Horvát-, Dalmát- és Tótország, Ragusa, Bosznia, Montenegró, Herczegovina, Szerbia, Bulgária, és Alsó-Magyarország.
A déli szlávok politikai egységének végső következményeit Gáj nem vonja le. Erre nézve szabad folyást enged az egyesek képzeletének. S habár tisztában van vele, hogy ha a Magyarországtól és Ausztriától elszakitandó tartományok a nyelvegység kivívása után valamikor politikailag is egybeforrnának, még ha önállóságra szert tehetnének is, egy hatalmasabb állam – akár Oroszország, akár Ausztria – pártfogását nem nélkülözhetnék, sőt ezzel önállóságukat többé-kevésbé ellensúlyozó közjogi kapcsolatba kellene lépniök: a rajongókat, kikben izgatásai fogékony talajra találnak, nem tartja czélszerűnek felvilágositni.
Midőn az 1840-ik év telén Zágrábban egy fényes bálon a nők kebleikre csillagot tűznek, melynek ágaira a déli szláv néptörzsek: a dalmaták, horvátok, montenegróiak, tótok, bolgárok, szerbek nevei vannak felirva, a csillag közepén pedig e szavak olvashatók: Isten segéljen egyesülésre,19 – Gáj bizonyára az önmegelégedés fölemelő érzetével fogadja az efajta tüntetéseket, mint saját agitatiójának gyümölcseit. Örömmel tapasztalhatja, hogy az egyesülés vágya nap-nap mellett inkább áthatja a délszláv társadalom minden rétegét.
Gáj Lajos.
Höfelich J. kőnyomata, Staub 1838-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1560. számú példányáról.
Hogy a teljesen független Illiria nincs benne világosan politikai hitvallásában, azt el kell hinnünk, még ha harmincz év mulva maga nem jelentené is ki. Az októberi diploma után, midőn a közbejött 1848-iki események következtében gyűlölete a magyarok iránt még inkább fokozódik s midőn a Magyarország és Horvátország közt fennállott, de „örökre felbomlott” unióhoz hasonló állami kötelék létrehozása érdekében agitál Ausztria és Horvátország közt: fennen hirdeti, hogy a teljes függetlenség eszméje csakis egyes túlzó, vérmes ideologok elméjében fogamzhat meg; hogy az még 1860-ban és 1861-ben is, a midőn az osztrák-ellenes izgatás virágjában volt, s midőn az agyrémek a legbujábban tenyésztek, a reális törekvések talaján csak egy arasznyi hóditást sem tett; hogy az ő emlékezete szerint, még ha egy-két ingerlékeny ember foglalkozott is vele, a nyilvánosság előtt soha nem fordult meg, s hogy általában ezt a külföldön oly sokszor szellőztetett eszmét csupán némely rosszúl alkalmazott s talán rosszúl értett önkényes kifejezésre és elnevezésre kell redukálni.20
A nagy Illiria előharczosának, törekvései végczélját illetőleg, nem szabad színt vallania. Ha csakugyan az orosz propaganda ügynöke lenne is,21 s ha csupán az összetartozóság érzetének fölébresztése végett hirdeti is, hogy annak a hatalmas óriásnak, melynek „az Adria öblében fürdő feje Illiria, hasa és czombja Oroszország mérhetetlen virányain nyúlik el”: nyiltan nem vallhatja be, hogy az illirizmus Oroszország hatalmi terjeszkedésének malmára hajtja a vizet, mert ezzel Ausztria féltékenységét s bizalmatlanságát provokálná. Azt tudja jól, hogy Ausztria jóakarata nélkül nem boldogul, valamint az is tisztán áll előtte, hogy ha a délszlávok politikai egységét sikerül Ausztria jóakaratával kivívnia, jóformán közömbös lesz rájuk nézve, hogy Ausztria vagy az orosz birodalom közjoga szerint fogják-e meghatározni az egységes délszláv birodalom jogállását.
S a mint az illirizmus rászorúl Ausztria támogatására, úgy ez meg fölhasználja az illirizmust a mind nagyobb és nagyobb hóditást tett magyar szabadelvű nemzeti irány ellensúlyozására.
Nem ez az első és nem is az utolsó eset, hogy a bécsi kormány a nemzetiségeket játsza ki Magyarország ellen. 1790-ben, midőn a magyar nemzet álmából ébredez, a szerbeket egyenesen a kormány uszitja rá.22
A harminczas és negyvenes évek illirizmusa hasonlóképen a kormány aegise alatt nő nagyra. Metternichnek a magyar nemzeti aspiratiók elnyomása végett épp oly szüksége van a nemzetiségek fészkelődésére, mint az 1790-iki kormánynak, jóllehet maga Metternich nem tart azzal a párttal, mely az udvarban erősen képviselve van, s mely arra törekszik, hogy Ausztria határainak kelet felé való kitolása, illetőleg az illir ábrándoknak megfelelőleg az idegen szláv tartományoknak az osztrák állami kötelékbe való fölvétele által Ausztria szláv állammá alakuljon át, s mint ilyennek biztosittassék fölénye Oroszországgal szemben.
Hogy az illirizmus magas állású kormányférfiak pártfogásában részesül, ezt a mellett, hogy a tények bizonyitják, később maguk az illyr párt tagjai is nyiltan elismerik. Tanuskodik például mellette Bogoviæ Imre, horvát tartománygyűlési képviselő, 1861-ben megjelent röpiratában.23 A párt tekintélyét, vonzerejét éppen az növeli leginkább, hogy az „aula est pro nobis” (az udvar mi velünk) jelszava alatt folytatja a küzdelmet. A büszke jelszót illetékes helyről sem meg nem czáfolják, sem el nem tiltják.
A párt leginkább az ifjúság és a papság köréből toborza tagjait. A könnyen hevülő, lobbanékony ifjúság, természetét tagadná meg, ha nem csatlakoznék a radicalis irányhoz. Tüntetéseivel, ha nem félemliti is meg a nép józanabb részét, de megneheziti annak helyzetét.
A rakonczátlan diákok 1839-ben a deczemberi zágrábmegyei közgyűlés alkalmával a helyhatósági jogok védelmezőit fáklyás zenével ünneplik; 1840-ben Zágrábban máglyára, rakják a magyar nyelvtani kézikönyveket; ugyanekkor egy magyar ruhába öltöztetett s a piaczon felállitott szalmavázon töltik ki a magyarok elleni gyűlöletöket, miután még nem érkezett cl az ideje annak, a mire a „Davoria” buzditja őket, hogy t. i. mindegyikük üssön le egy élő magyar fejet („svaki jednu glavu skini”), hogy szenvedésüknek vége szakadjon. Az 1842-iki zágrábmegyei tisztújitás alkalmával a gróf Draskovics Sándor és Josipovics Antal által alapitott „zágrábi kaszinó” ablakait beverik, s ettől az időtől fogva a zágrábi kaszinó is az illirizmus szolgálatába szegődik, jóllehet alapszabályai szerint politizálnia nem volna szabad s a jó ízlés, művelt modor, közhasznú és mérsékelt gondolkozásmód terjesztése lenne tulajdonképeni feladata.24
Az ifjúság számlájára irható az a tény is, hogy 1846-ban a Zágrábban hangversenyző Liszt Ferencz, a fenyegetésektől megriadva, nem meri eljátszani ama magyar melódiákat, melyekkel Európaszerte babérokat arat; valamint az is, hogy Havi Ferencz magyar színtársulata olaszországi sikeres körútja után a horvátoknak nem meri magát bemutatni, miután igazgatójukat azzal fenyegetik, hogy ha szinpadra lép, lelövik.25
A papságot viszont hatalmi érdekei terelik az illirizmus táborába. Hogy a protestántizmus bebocsátása által befolyását el ne veszítse, épp oly, sőt még nagyobb mértékben szüksége van a municipalis önkormányzatra, mint a nemzetiségnek, mely egyenesen az illirizmus torzalakjában véli magát érvényesithetni.
A veszedelmes irány nagyobb térfoglalását csak a horvát birtokos nemesség neheziti meg, mely, a magyar nemesi kiváltságok élvezetében Magyarország alkotmányának védelme alatt évszázadokon át jól érezte magát, s nem ok nélkül fél minden olyan mozgalomtól, a mi a közjogi viszony megváltoztatásával Horvátországban szükségképen az ő politikai és anyagi érdekeinek és fölényének feláldozását is maga után vonná.
A magyaromanok, a mint őket az illirek gúnyolják, a negyvenes évek elején mint horvát-magyar párt szervezkednek. Ettől az időtől határozottan szembeszállnak az illirizmussal, s mennél nagyobb erőt fejtenek ki ez ellen, annál élénkebb rokonszenvet tanusitnak a magyar nemzet iránt. Különösen a turopolyai nemesség tűnik ki ezúttal is, mint a multban minden válságos időben, az anyaország iránti hűsége által.
A horvát-magyar párt ereje mégsem elegendő arra, hogy megakadályozza az illirizmus féktelenkedéseit, melyek az 1840-iki országgyűlés után már a legnagyobb fokra hágnak.