Báró Wenkheim Béla.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1842-iki rajza után.
Ugyanonnan az 5594. számú példányról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A régi pártkötelékek felbomlása. Deák Ferencz nyilatkozata a helyzetről: Klauzál Gábor, Bezerédj István, Beőthy Ődön, Dubraviczky Simon, br. Wenckheim Béla, Pulszky Ferencz, Szentkirályi Móricz. Gr. Batthyány Lajos és a főrendi ellenzék. Br. Eötvös József, gr. Teleki László, gr. Pálffy József, gr. Széchenyi István, gr. Dessewffy Aurél és a conservativ párt. Az államigazgatás tökéletlensége. Változások a főkormányhivatalokban. Br. Zedlitz czikksorozata
A modern értelemben vett politikai pártok szervezkedése Magyarországon is, mint mindenütt, határozott symptomája a politikai közfelfogás gyökeres átalakulásának s éppen ezért forduló pontot képez az államfejlődés történetében.
Az 1839 június 5-ikére hirdetett országgyűlésen, – melynek a törvényes határidőben való összehivását a nádor különösen azért sürgeti, mert tart tőle, hogy a megyék a határidő leteltével az adó behajtását megtagadják,1 – a régi hagyományok mindinkább háttérbe szorulnak s az új korszak eszmeáramlata ellenállhatatlan hatást gyakorolván az elmékre, szükségképen megbontja a régi pártkötelékeket.
Az úgynevezett ó-conservativek, kik a letűnt századok elavult intézményeihez épp oly kegyelettel, mint makacssággal ragaszkodnak, valamint az aulicusok, kiknek csak taktikájuk van, de elvet nem ismernek s a taktikájuk abban áll, hogy az uralkodó atyai szándékait kipuhatolván, az azokhoz való alkalmazkodás által igyekeznek bebizonyitani hűségüket, – lassankint elvesztik lábuk alól a talajt s jóformán észrevétlenül sodortatnak a gr. Dessewffy Aurél táborába, mely épp úgy részt akar venni az új államalapitás munkájában, mint a szabadelvü ellenzék s csak a haladás eszközeinek és menetének meghatározásában tér el tőle.
A Dessewffy Aurél elvi alapra helyezkedett, tiszta conservativismusával szemben Deák Ferencz szabja meg a szabadelvü politika egyedül helyes irányát s már az 1839/40-diki országgyűlésen a régi ellenzék különböző elemeit egy hatalmas pártban ő egyesiti.
Metternich neje, ki férjével együtt lerándul az országgyűlés megnyitására, azt irja, hogy „a régi oppositió egészen eltűnt” s az új maradt meg.2 Ez utóbbi, – melynek megteremtője, lelke, vezére Deák Ferencz, – czéljára, valamint eszközeire nézve lényegesen különbözik az előbbitől. Amaz kizárólagos sérelmi politikájával belekapaszkodik a haladás kerekébe s megakadályozni törekszik azt forgásában; ez a sérelmek orvoslását a haladás föltételének tekinti s azért sürgeti; amaz épp így iszonyodik „a nyugat-európai civilisatió kinövéseitől,” mint Metternich; ez a reformokat s a civilisatio fattyúhajtásait nem tévesztvén össze egymással, működésének végczéljául a reformok életbeléptetését tűzi ki.
Deák Ferencz finom jogérzéke, párosulva államférfiui belátásával, a két ellentétes irányt szerencsésen egyezteti össze. Amily határozottan hirdeti, hogy „a mit a hatalom ront meg, az ismét föléledhet, de a mit a nemzet könnyelmüsége önként oda vet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet”: épp oly súlyos hibának tartaná másrészről, ha az alkotmány és nemzeti jogok védelmezése a nemzet összes erejét fölemésztené.
A ki az ország hátramaradottságát oly világosan fölismeri, mint Deák Ferencz, annak szükségképen szakitnia kell az egyoldalu sérelmi politikával. Fokozott és activ munkásságra van szükség még a különben nem egészen meddő országgyűlés befejezte után is, hogy a nemzet legalább ama mulasztásait jóvátegye, melyeknek következményei leginkább érezhetők.
A nemzeti nyelv jogaiba még mindig nincs visszahelyezve; a honvédelem és a katonai beszállásolás rendszere súlyos teherként nehezedik a nép vállaira; az örökváltsági törvény csak alapnak tekinthető az egyént szabadság és a tulajdon eszméjének teljes diadalához; a jogrend állandó veszélyben forog, mert nincs büntető-törvénykönyv s a börtönrendszer a lehető legtökéletlenebb; a közoktatásügy a kormány akadékoskodása miatt teljesen el van hanyagolva; a sajtó bilincsekbe van verve; a függetlent polgári elem hiánya napról-napra érezhetőbbé válik.; a közadózás rendszere a mily hibás, épp oly igazságtalan; az ősiség minden mélyrehatóbb reformot meghiusit.
Az állami és társadalmi élet emlitett hibáinak és hiányainak szabadelvü reformok utján való javitása és pótlása, kapcsolatban az alkotmányon s különösen a szabadságjogokon ejtett sérelmek orvoslásával, – ebből áll a Deák által képviselt speciális magyar szabadelvü politika.
Hogy azonban Deák ennek a politikának teljes mértékben való érvényesitését nem a legközelebbi országgyűléstől várja, ezt közvetlenül az országgyűlés megnyitása előtt egy bizalmas magántársaságban határozottan kijelenti.
Érdekes nyilatkozatában, – melylyel az egész politikai helyzetet megvilágitja s melyet a kormány egyik szemfüles kémje éppen azért nem is mulaszt el szó szerint közleni a nádorral,3 – a korona és nemzet köztfennforgó nagy ellentétet egyenesen a kormánynak tulajdonítja. A kormány félt a democraticus eszmék terjedésétől s éppen ezzel provokálta azt az irányzatot, melynek addig nálunk nem igen voltak hívei. De megszűnik a veszedelem, mihelyt a kormány félelme elmulik, miután aristocraticusabb nemzet a magyarnál nincs a föld kerekségén. Álljon csak elő a király democraticus javaslatokkal, meglátja, mily heves oppositió fog azok ellen támadni. Ha nem félt volna a kormány: az úrbér sem ütött volna ki oly szabadelvüen. Az előbbi országgyűlés kezdetén maga Reviczky provokálta ugyan a rendeket, hogy legyenek bőkezűek a jobbágysággal szemben; de ezt csak azért tette, mert tartott tőle, hogy az új úrbér liberálisabb lesz, mint a Mária Teréziáé s mert arra számitott, hogy a kormány kivánságát a rendek csak azért sem fogják teljesitni. Mikor aztán számitásában csalatkozott: akkor meg e miatt ijedt meg, s a követ, melyet ő maga dobott le a hegytetőről, futásában mindenképen igyekezett föltartóztatni. Minthogy a kormány nem szabta meg a haladás határait: folytonosan habozott. Hogy tudhatták volna tehát a rendek, mit akar, mikor ő maga sem volt tisztában vele.
Ennek a habozó, ingadozó politikának tulajdonítja Deák, hogy mig azelőtt – az öreg Balogh János szerint – az ellenzékiek kétszáz kocsival jöttek az országgyűlésre s kettővel mentek haza: a legközelebbi országgyűlés végén már sokkal erősebb és veszedelmesebb volt az ellenzék, mint az elején, veszedelmesebb azért, mert a kormánynak nem egyes cselekményeit kellett többé ostoroznia, hanem egész rendszerét, illetőleg rendszertelenségét.
Hogy abban az esetben, ha a kormány nem változtatja meg eddig követett irányát, az ezuttal összehivott országgyűlésen sem fog a helyzet javulni, azt Deák előre látja. A követválasztások eredményét illetőleg a kormány épp úgy tévedett, mint a nemzet. Amaz azt hitte, hogy a. választások az ő javára dőlnek el s 33 voksra számitott; ez meg el volt rá készülve, hogy az oppositio meg fog gyöngülni. Úgyde az oppositio számra nézve mérkőzik a royalisták pártjával, politikai súlya és tekintélye pedig sokkal nagyobb, mint a milyen volt. A kormány – úgymond Deák – ne ringassa magát abban az illusióban, hogy az ellenzéket, mely a rendszert a maga egészében támadja, megsemmisitheti. Azzal az oppositióval, mely csupán egyes cselekményeiért vonta felelősségre, például az 1825-ikivel, mely a királyi biztosok miatt ostromolta, könnyen elbánhatott; de azt, a mely a nemzet lételét fenyegető rendszer ellen emeli fel tiltakozó szavát, nem némithatja el.
Mindezeknél fogva elvárja Deák, hogy a húrt tovább nem feszíti, hanem kibékül a nemzettel. S ez esetben az országgyűlés nagyon rövid idő alatt elvégezheti a dolgát, miután egyéb teendője nem lesz, mint hogy elfogadja a békejobbot s az ügyeket a rendes kerékvágásba terelje. A következő országgyűlés foghat aztán hozzá, a rendszeres munkálatok alapján, a nemzeti politika másik részének megvalósitásához.
Ha Deák politikája magában véve is vonzerőt gyakorol a haladás híveire, egyéniségének varázsa még ellenállhatatlanabb hatással van rájuk.
Kelletlenül megy ugyan – saját nyilatkozata szerint – az országgyűlésre, mert már ekkor belefáradt a kormánynyal folytatott örökös küzdelembe;4 de rossz kedvét élénk kötelességtudása legyőzi s egész odaadással, a nélkül, hogy elárulná vagy bárkivel is éreztetné lehangoltságát, tölti be a reá várakozó fontos szerepet. A tanácskozó teremben föllépésének: öntudatosságával, az országgyűlésen kivül kedélyének melegével, híveit magához bilincseli s ellenfeleit is meghóditja.
Legbensőbb, meghitt barátai: Klauzál Gábor és Bezerédj István, osztoznak vele a munkában, melyet egymaga nem lenne képes elvégezni. Ezekkel közli szándékait, ezekkel beszéli meg a teendőket s ezek nyujtanak neki első sorban segitséget a kivitelnél. A három férfiu szereplésében a barátság és a politikai meggyőződés ugyanazonossága, a mint létrehozza, úgy állandóan biztositja a islegtökéletesebb összhangot.
Az ő oldaluk mellett harczolnak most is, mint már az előző országgyűléseken, Palóczy László, Somssich Miklós, Marczibányi Antal, Bernáth Zsigmond, továbbá Komárommegye két követe: Pázmándy és Ghyczy Ráfael, kik követi beszámolójukat nyomtatásban is közzé tették.5
Beöthy Ödön az országgyűlés kezdetén nincs jelen. A követválasztás alkalmával a papság Hodossy Miklós ellenében megbuktatta. Miss Pardoe, – egy angol nő, ki a negyvenes évek elején nálunk megfordult s kiválóbb politikusainkról és általában politikai viszonyainkról oly találó rajzot adott, hogy a Pesti Hirlap érdemesnek találta azt bővebben ismertetni,6 – Beöthyről helyesen jegyzi meg, hogy akkor volt elemében, mikor a püspököket és a főpapokat csipkedhette s hogy éppen ezért a papság, mint a nyájból megszökött juhot, gyűlölte őt. Laitsák nagyváradi püspök, a miatt, mert alább emlitendő hirhedt pásztorlevelét Biharmegye közgyűlésén durván megtámadta, különösen haragudott rá s úgy állt rajta bosszút, hogy helyette Hodossyt választatta meg követté. De ez utóbbi a Ráday-féle sérelem tárgyában nem fogadván el a rendek amaz utasitását, hogy az országgyűlés függeszsze fel addig tanácskozásait, mig az emlitett sérelmet nem orvosolják, június 17-ikén lemond állásáról7 s már augusztus 1-én Biharmegye rendei Beöthyt küldik fel az országgyűlésre, hogy elfoglalja ott régi helyét.
Nagy Pál szintén ott van még mindig az ellenzéken, de mint a régi irány képviselője, elszigetelve saját pártjától.
Az új emberek közül báró Wenckheim Béla, Békésvármegye követe, heves, de formás beszédeivel, fiatalsága daczára, kiváló helyet vív ki magának az ellenzék körében. A nemzet jogai és érdekei iránt érzéketlen aristocratiát, valamint a nemzeti állam alakulását gátló kormányrendszert nálánál szenvedélyesebben senki nem ostorozza s a mily lelkesedést és feltünést kelt a jelen országgyűlésen azzal a beszédével, melyben a főrendeket megleczkézteti, épp oly freneticus tetszést arat a következő országgyűlés folyamán azzal a pohárköszöntőjével, melyben Magyarországra vonatkoztatva a „repeal”-t élteti.8
Pulszky Ferencz, Sárosmegye követe, szintén ezen az országgyűlésen kezdi meg politikai pályafutását s habár életviszonyainál, neveltetésénél fogva a tudományos buvárkodások iránt érez különös vonzalmat, általános műveltségénél fogva csakhamar beletalálja magát a gyakorlati politika szövevényeibe is. A szószéken nem érzi magát annyira otthon, mint iróasztalánál. A haladás ügyének tollával tesz nagy szolgálatokat és pedig főképen az által, hogy a tájékozatlanság szülte ellenszenvet, melylyel a külföld a nemzeti törekvések iránt viseltetik, kitartó buzgalommal megtörni igyekszik.
A pestmegyei Dubraviczky követtársa, Szentkirályi Móricz, játszik legnagyobb szerepet az új emberek közt. Habár makacsságával gyakran veszélyezteti a pártfegyelmet, éles dialektikájának nagy hasznát veszi az ellenzék. A nemzeti állam eszményképe, mely Deák szemei előtt lebeg, az ő lelkét is teljesen betölti. Éppen ezért sóvárogva gondol arra az időre, midőn a sérelmekkel nem kell többé bajlódnia az országgyűlésnek, hanem a törvényhozás minden figyelmét ama czél elérésére összpontosithatja, hogy jogot és hazát adjon mindazoknak, kiktől a mult korszak azt megtagadta.
A valódi szabadelvűség végczélja nem lehet egyéb, mint az, a mit Szentkirályi úgy fejez ki, hogy „egy családban egyesitse a polgári társaságot, módot és alkalmat szolgáltasson rá, hogy minden egyes tagja e nagy családnak, erejét, melyet magában érez, boldogságának és jólétének előmozditására használhassa”.9
Hogy ez a hatalmas eszme mily mély gyökeret vert immár a kiváltságos társadalom minden rétegében, mutatja az, hogy szolgálatába szegődnek a törvényhozás ama tagjai közül is számosan, kik eddig leginkább féltették tőle politikai befolyásukat.
Gróf Batthyány Lajos, azzal, hogy a főrendi táblán a szabadelvű ellenzéket szervezi, mint maga bevallja, az aristocratia fölényét akarja megóvni és pedig nemcsak a törvényhozás körében, hanem társadalmi téren is. Az ő óhajtása az, hogy az aristocratia az legyen, a minek monarchicus államban lennie kell, t. i. központja a nemzeti törekvéseknek. De ez természetesen másként nem érhető el, csak úgy, ha saját osztályérdekeit alárendelve a közérdeknek, a nemzettel egybeforr. Hogyne fogadná el a társadalom vezéreiül azokat, kik a vezérszerepet csak azért követelik maguknak, mert saját osztályuk túlsúlyát a nemzet boldogulásának eszközéül tekintik.
Batthyány programmja végeredményében ugyanaz, a mi a Deáké. Minden pontját a legtisztább szabadelvűség hatja át. Az a párt tehát, mely ennek alapján a főrendi tábla többségével fölveszi a küzdelmet, a nemzet zömére támaszkodik épp úgy, mint az alsótáblai ellenzék. De népszerűsége daczára nehezen tudja magát érvényesitni. A mellett, hogy a főrendi tábla szervezete és hagyományai nem kedvezők a szabadelvü törekvésekre nézve, a párt tagjai a megfelelő eszközökkel sem rendelkeznek, hogy a törvényhozás körében könnyű szerrel kivívják a maguk számára azt a positiót, melyre, mint a valódi nemzeti politika képviselői, méltán igényt tarthatnak. Úgy maga a vezér, mint híveinek legnagyobb része ugyancsak érzik ferde irányu neveltetésök káros következményeit. A magyar nyelvet többnyire rosszul beszélik s igy a szónoklat fegyverének nem nagy hasznát vehetik. Valóságos szerencse a haladás ügyére nézve, hogy Batthyánynak a nyelvben való járatlanságát legalább annyira-amennyire pótolja politikai nagy készültsége s a hazai viszonyokban való alapos tájékozottsága, s hogy úgy ő, mint társai, a cselekvésre való készségük és buzgalmuk által ellensúlyozzák szónoki képességük hiányát.
Mint szónok csakis báró Eötvös József és gróf Teleki László tűnnek ki közölök.
Báró Wenkheim Béla.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1842-iki rajza után.
Ugyanonnan az 5594. számú példányról.
Báró Eötvös beszédei úgy tartalmilag, mint formailag a legmagasabb színvonalon állnak. Minden szava az iskolázott, elméletileg kitünően képzett politikusra vall. Eszméit – akár csak Lamartine – költői képekbe burkolva s ötletekkel fűszerezve, nagy gonddal önti formába. Ha szónoklataival mégsem ér el olyan hatást, mint tollával, ennek oka az, hogy az elméletre, az abstractiókra nagyobb súlyt fektet, mint kellene s a fölmerült kérdések gyakorlati oldalát, mely a közönséget leginkább érdekli, nem világitja meg eléggé.
Tanultságra nézve Teleki László kiállja a versenyt Eötvössel; de ismereteiket a szószéken teljesen különböző modorban értékesitik. Amaz gyújt, ez oktat; amaz szenvedélyén sem nem tud, sem nem akar uralkodni, ez a mérséklet határait még a lelkesedés hevében sem lépi túl; amaz akkor van elemében, ha támad, ez inkább a védelemre szoritkozik.
Ha Teleki aggressiv természetével sok kellemetlenséget okoz az ellenfélnek: még gyakrabban meggyűlik ennek a baja gróf Pálffy Józseffel.
Egy ismeretlen iró, – ki a Széchenyi által kontemplált közép-pártért rajong s igy itélete úgy az ellenzéki, mint a conservativ párt tagjaival szemben eléggé tárgyilagos, – Pálffy gorombaságát a Brougham lordéhoz hasonlitja. Midőn a nevezett lord a reformbill felett folyt vita alkalmával rendreutasittatott, Anglia peerjeit olyan epithetonnal illette, a milyenben még bizonyára nem részesültek: canaille-nak nevezte őket. „Tagadom”, – igy szólt egyszer lord Roden, midőn lord Brougham állitásait nem tartotta bebizonyitottnak. „A butaság mondhat ugyan nemet, de én igent mondok s ezt be is akarom bizonyitni”, – felelte Brougham. „Hasatok az istenetek”, – ezt vágta egyszer a püspökök szeme közé. Egy más alkalommal pedig azt mondta herczeg Buckinghamnak: „God dam, nem járok abba a korcsmába, a mibe önök s igy nem iszom önökkel egy pohárból.”10 E fajta enyelgésekhez akarja szoktatni gróf Pálffy is a magyar peereket. Olyan hidegvérrel, mint Garnier-Page, a nélkül, hogy egy arczizma megrándulna, a legdurvább sértésekkel illeti ellenfeleit. Nem is gyűlölnek ezek senkit jobban nálánál; de azért meghajolnak európai műveltsége és meggyőződésének ereje előtt.
Gróf Széchenyi naplóbejegyzése Deák vezéri szerepe felől.
A kézirat eredetije a Magyar Tudományos Akadémia birtokában.
A főrendi ellenzék kiválóbb tagjai közé tartozik még gróf Eszterházy Mihály, kit hazafiságban és szabadelvüségben senki sem szárnyal túl; gróf Eszterházy Kázmér, ki eleven szellemével, könnyed előadásával sok szolgálatot tesz pártjának; gróf Andrássy Károly, ki, ha gondolatainak kifejezéséhez a kellő formát képes volna megtalálni, vezérszerepet játszhatna; a higgadt gróf Károlyi György és gróf Zay Károly. Ez utóbbi tevékenységének súlypontja a törvényhozás termén kivül esik; de az egyházi gyűléseken és a napi sajtóban a magyar nemzetiség és a protestáns felekezet érdekében kifejtett buzgalma, tekintélyét az országgyűlésen is megalapitja. Ellenfelei tiszta szabadelvüségeért nem egyszer vádolják türelmetlenséggel. Pyrker egri érsek a következő országgyűlésen tartott egyik beszédében azt mondja róla, hogy ha Nero volna, azt szeretné, hogy az összes katholikusoknak egy nyakuk lenne, melyet egy csapással leüthetne.
A pártkötelék nyügét Széchenyi István elvből nem akarja magára venni. Ennélfogva, habár a szabadelvü ellenzék törekvéseinek végczélja az övével teljesen megegyezik, csak olyan fenntartásokkal lép be közéjük, melyek szabad mozgását biztositják. Igy nevezetesen magát semmire sem kötelezi előre; mikor távol van, stafétát küldjenek utána, de ő megjelenni azért nem köteles; viszont megígéri azonban, hogy ellenkező véleményét az értekezleteken ki fogja jelenteni s nem fog nekik váratlan meglepetéseket szerezni.11 Ilyetén magatartása egyéni szempontból bármennyire indokolt is: befolyását az országgyűlésen csaknem teljesen megsemmisiti. Ezzel azonban ő maga annál kevésbé törődik, mert Deák Ferenczet teljesen alkalmasnak tartja, hogy a vezéri szerepet átvegye tőle.
Deák, kiben a pártvezér minden tulajdonai oly bámulatos összhangban egyesülnek, szivesen veszi fel azzal a kormányt támogató, de immár elvi alapra helyezkedett, fontolva haladó conservativ párttal a küzdelmet, melynek elveit részint az országgyűlésen, részint az országgyűlés befejeztével a hirlapirodalom terén, rhapsodice, alkalomszerüleg gróf Dessewffy Aurél fejti ki.
Gróf Dessewffy Aurél aláirása Horvát Istvánhoz 1828 ápril 4-ikén intézett levelén.
Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában.
Dessewffy úgy is, mint országgyűlési szónok, úgy is, mint journalista, a szabadelvüség által kezdeményezett reformok megbirálását tűzi ki feladatául, a nélkül, hogy az átalakulásra vonatkozólag ő maga új eszmékkel, új tervekkel állna elő. Működése negativ irányu, s ezt maga sem tagadja. A mérséklő szerepét játsza a haladás korszakában. A liberális párt túlzásait moderálni, a jelent a multtal összekötni, a hagyományokra figyelmessé tenni az újitókat, a túlcsapongó szenvedélyelvet korlátozni, – ezek a feladatok, melyeknek sikeres megoldása képezi az ő ambitióját.
Taktikájára és modorára nézve tehát épp úgy, mint elveire nézve teljesen megfelel a conservativismus amaz eszményének, mely hijjával van a szabadelvüség legfőbb jellemvonását képező teremtő erőnek, de a melyben annál inkább ki van fejlődve a mérséklet, a kegyelet és hűség a hagyományok iránt s a történelmi jog tisztelete.
A közjogi kérdésekben. minden mélyebbre ható reformtól idegenkedik. Közjogi tekintetben a haladást nem a parlamenti reformban vagy a dicasterialis kormányzati rendszer átalakitásában, hanem a kormány tekintélyének megszilárditásában s a megyék túlkapásainak megszüntetésében keresi.
Őszinte vallomást tesz arra nézve, hogy ő a kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztat minden működést és minden elvet, mely a törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenné teszi; mert „meggyőződése szerint hathatós és nem nominális kormányra van szüksége a nemzeteknek, hogy boldoguljanak, státus-emberekre és nem prókátorokra, hogy nagyok és erősek legyenek”. A biztositékokról azonban megfeledkezik, melyek a nemzet kezébe adva, az „erős kormány” erőszakossága ellen gátul szolgálnának s melyek lehetővé tennék a kormány hatalmi túlterjeszkedésének esetről-esetre való megtorlását. Ezt a hézagot az ő felfogásában különösen a multak tanuságai teszik feltűnővé, úgy hogy még azok előtt is, kik a kormányzati felelősség elméletéről csak homályos sejtelemmel birnak, a Dessewffy-féle „erős kormány” eszméje gyanus színben tűnik fel s nagyban hozzájárul a conservativ politika kompromittálásához.
A municipalis rendszert, mint alkotmány-biztositékot, alapjában változatlanul fenntartandónak véli. A megyék feladata, szerinte, életet adni a meghozott törvénynek, salakjaitól megtisztitni a közigazgatást, engedelmeskedni a felsőbb parancsoknak, gondosan kidolgozni az utasitásokat s ez által előkészitni a törvényeket stb. Ezeknek a feladatoknak a megyék fennálló szervezetükben eleget tehetnek, de csak akkor, ha a megyékben uralkodó szellem megváltozik.
Nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni Dessewffy, hogy az a kárhoztatott megyei szellem természetes következménye a kormány visszaéléseinek egyrészről, másrészről az országgyűlés, illetőleg a főrendi tábla magatartásának.
A mily merész kivánság tőle, hogy a megye egyszerre segitségére legyen a kormánynak s hagyjon fel az oppositióval, midőn századokon keresztül rászoktatták mintegy a bizalmatlanságra a kormány iránt: épp oly igazságtalan ama vádja a megyékkel szemben, hogy hatáskörüket túllépve, tulajdonképeni hivatásuknak nem felelnek meg.
Gróf Dessewffy Aurél.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1842-ik rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 365. számú példányáról.
Egyes megyék ama visszaélése, melynél fogva praejudikálva az országgyűlésnek, törvényhozási ügyekbe avatkoztak és statutumokkal döntöttek el bizonyos kérdéseket, melyek a törvényhozás illetékességi körébe tartoztak, – habár formailag nem helyeselhető is, indokolatlannak sem mondható. Hogy Borsod- és Biharmegye a honoratiorokat is felruházza szavazati joggal a tisztujitásoknál; hogy Pestmegye éppen akkor, a midőn a büntetőjog kidolgozásával megbízott országos küldöttség feladatának megoldásához hozzáfog, a büntető eljárás körül a teljes nyilvánossággal összekötött szóbeli védelemnek életbeléptetését rendeli el, – eme határozatok incorrectségét nem oly fényes dialecticával, mint a minő Dessewffynek adatott, de a legegyszerűbb eszközökkel, a közjogi alapelvek száraz reproducálásával is könnyű szerrel be lehet bizonyitani; mert a mily joggal kiterjeszti Bihar megye az activ választási jogot, azzal a joggal megszüntethetné esetleg az ősiséget, felszabadithatná a jobbágyságot. De másrészről még a jelen országgyűlés folyamán is a legégetőbb kérdések függőben hagyása, a meddőn maradt viták a vegyes házasságok, a vallás- és szólásszabadság, a városok coordinátiója felett, méltán türelmetlenekké tehetik a megyéket s nem csoda, hogy közülök azok, melyek a haladást gyorsitani akarják, elébe vágnak a lassu léptekben haladó országgyűlésnek.
Dessewffy conservativismusa a rendi szervezetre is kiterjed. Az aristocratia, a köznemesség és a polgárság külön érdekeit, speciális hagyományait erősen hangsúlyozza. A papság törvényes állása iránt kegyelettel viseltetik s annak hatalmát és befolyását a saecularisatio által csökkenteni annyival kevésbé engedi meg, mert ez nemcsak a politikai eszélyesség követelményével, de a joggal is határozottan ellenkezik.
Hogy Dessewffy elvei és taktikája nem népszerüek, azt maga is elismeri. De azért azok, kik Dessewffy elveit részint családi viszonyaik, részint hivatali állásuk és politikai multjuk, részint hajlamaiknál fogva magukévá teszik, az országgyűlésen egy hatalmas pártot alakitanak, mely – tagjainak egyéni kiválóságát tekintve – méltó ellenfele a szabadelvü oppositiónak.
A főrendi táblán Dessewffy mellett a conservativ politika számos jeles képviselőjét találjuk. Báró Jósika Sámuel az erdélyi országgyűlésen, mint Wesselényi ellenfele, a nyilvános vitatkozásokban nagy ügyességre és gyakorlottságra tett szert, melynek most jó hasznát veszi. Gróf Apponyi György, fiatal kora daczára, már ekkor elárulja nagy államférfiui tehetségét. Báró Mednyánszhy Alajos tudományos ismereteivel, tapasztalataival tesz szolgálatokat pártjának. Báró Vay Miklós ritkábban vesz részt az ülésekben és vitákban, de ha felszólal, mindig jelentékeny hatást ér el beszédével. Báró Majthényi Antal, liptai főispán, a mily tiszta fejü politikus, épp oly szabatos szónok. Ezeken kivül, ha a szószéken babérokat nem arat is, de azért nagy tekintélynek örvend gróf De la Motte Károly, ki mint földesúr hires emberszeretetéről, valamint gróf Andrássy György, ki közgazdasági téren, különösen a bányászat érdekében fejt ki sikeres tevékenységet, de a kit – mint egykoru kritikusa tréfásan jegyzi meg – Sárosban főispánkodása idején azért nem szerettek, mert munka az eleme, és se nem dohányzik, se nem kártyázik, se jó ebédeket nem ád, hanem még délután is dolgozik.12
A követelt közül készséggel csatlakozik az új irányhoz a kormány kipróbált, régi hive, a természettől ékesszólással megáldott, de beszédei külső formájával nem sokat törődő Andrássy József; továbbá a könnyüvérü, harczra kész Zsedényi Ede; a rideg, de mély belátásu Ürményi József, kit Pulszky „a kormány országgyűlési diplomatájának” nevez13; a rokonszenves Zarka János; a nagyon fiatal, de már is előkelő szerepet játszó Majláth György; azután Fiáth Ferencz, Sárközy Kázmér stb. stb.
A kormány ezekre a kiváló erőkre, kik programrajukban egyenesen kimondják, hogy „hathatós és nem nominális kormányra van szüksége a nemzetnek”, számithat ugyan: mindamellett csakhamar tisztába jön azzal, hogy egy elvi alapon szervezkedett párt támogatásának föltételei vannak; hogy mig eddig a haladás ügyét kizárólag képviselő ellenzék törekvéseit részint megfélemlités által, részint az elvtelen kormánypárt segélyének igénybe vételével, módjában állt meghiusitnia: ezentúl egyezkednie kell saját pártjával a támogatás föltételeire nézve, az egyezkedés eredménye pedig egyéb nem lehet, mint a reform, habár mérsékeltebb alakban.
Most kezdi azonban megboszulni magát a kormánynyal szemben az államigazgatás gépezetének tökéletlensége.
Miklós czár, kinek, mint Ausztria szövetségesének, érdekében áll, hogy Ausztriának erős kormánya legyen, az első percztől fogva elhibázott lépésnek tartja az állam-conferentia szervezését. Az 1837-ik év karácsonyán a porosz teljhatalma minisztert, Rauch ezredest arra a veszélyre figyelmeztetvén, mely Ausztriát Magyarország részéről fenyegeti, aggodalmát fejezi ki előtte a tekintetben, mi történnék, ha Magyarországon forradalom törne ki, ha tehát a központi hatalom egységes, gyors és erélyes föllépése válnék szükségessé. „Általános zavar következnék be, – feleli az önmaga által fölvetett kérdésre, – s a mellett, hogy Olaszországot menthetetlenül elvesztené Ausztria, Francziaországot sem lenne képes föltartóztatni, hogy határait át ne törje.”14
A czár tehát a kormányzat egysége és szabatossága szempontjából kifogásolja az állam-conferentiát. S valóban ez az osztrák specialitás, tulajdonképem rendeltetésének, hogy t. i. a regensséget pótolja, nem felel meg; azzal ellenben, hogy beleavatkozik olyan dolgokba, melyek nem tartoznak rá s hogy viszont nem ád magáról életjelt akkor, a mikor azt a körülmények szükségessé tennék, tömérdek bajt és zavart idéz elő. Maguk a kormány tagjai panaszkodnak legtöbbet a kormány-szervezet rosszasága miatt. Metternich szemrehányást tesz a kabinetnek, hogy lusta és kicsinyeskedő, hogy azzal áltatja magát, mintha kormányozna, holott csak administrál, hogy a lényegest a lényegtelentől nem tudja megkülönböztetni s minden gondját a jelentéktelen ügyek elintézésére forditja. Metternich és Kolowrat környezete szintén elégedetlenkedik. Kolowrat hívei a felett sopánkodnak, hogy a complikált szervezet lehetetlenné teszi az erőteljes közigazgatást; ellenfelei, az államtanács tagjai meg szidják az állam-conferentiát, mely a felsőbb hatóságok működését megbénitván, valóságos anarchiát idéz elő.15
Csakis gróf Clam-Martinitz főhadsegéd érzi magát jól positióján. Katonai ügyekben, az udvari hadi főtanács hatáskörének megszoritásával, jóformán korlátlanul rendelkezik a hadsereget reorganizálja; a testületi szellemet a katonák közt annyira meghonositja, hogy ettől az időtől válik az osztrák hadsereg státussá a státusban; sőt a politikai ügyekben is mind nagyobb és nagyobb befolyásra tesz szert, miután ő érintkezik közvetlenül és leggyakrabban a felséggel s minden az ő kezén megy keresztül, mielőtt a felség elé jutna.
Metternich Clam-Martinitz gróffal szövetkezik; az állam-conferentia tagjaival ellenben a legtöbb kérdésben nem tud megegyezni. „El van keseredve – irja a felesége 1839 márczius 29-ikén – s bántja minden, a mit a kormány tesz, illetőleg a mit nem tesz. A lomhaság, késedelmeskedés és hanyagság napról-napra fokozódik. Igy dől romba, igy pusztul el a mi szép monarchiánk, miután a romboló és nem a fenntartó elemek jutnak benne felszínre. Az Isten kegyelmezzen nekünk, mert igen betegek, igen sajnálatra méltók, igen szerencsétlenek vagyunk, s az Isten segitsége nélkül csakhamar teljesen el leszünk hagyatva.”16
Ugyanaz a hangulat, mely a Metternich környezetében uralkodik, lábra kap a legfelsőbb körök minden rétegében. A habozás, ide-oda kapkodás egyfelől s az e feletti bosszankodás és elégedetlenség másfelől ellenmondást és következetlenséget idéz elő a kormány intézkedéseiben, úgy hogy az a párt, mely szolgálatába akarna szegődni, épp oly kevéssé van tisztában valódi szándékaival, mint ő maga. Nap-nap mellett inkább és inkább érezhetővé válik egy oly kormányzati organum hiánya, mely teljes önállósággal, a többi kormányzati hatóságoknak ha nem is teljes mellőzésével, de háttérbe szoritásával, kezébe vehetné egy alkotmányos párt vezetését. A legfelsőbb körök ma reményt ébresztenek a nemzetben, hogy ki akarnak vele békülni s holnap már a szép reményeket romba döntik.
Az állam-conferentia, hogy a közelébb megnyitandó országgyűlés működésének sikerét legalább valamennyire biztositsa, már 1838 deczember 4-iki ülésében elhatározza, hogy a főkormányhivatalok élére új embereket állit.17 A gyűlölt gróf Pálffy Fidélnek, ki tapintatlanságával és erőszakoskodásával annyira fölzaklatta a kedélyeket, valamint gróf Cziráky Antal országbirónak és Somssich Pongrácz personálisnak, kik a gyűlöletes perekben mint elnökök szerepeltek s ennélfogva az ország legnépszerütlenebb emberei közé tartoztak, – a nyugalom helyreállitása végett el kellett szükségképen hagyniok helyüket. Pálffy és Cziráky maguk kérik elbocsáttatásukat, Somssich és báró Eötvös tárnokmester ellenben bevárják, hogy rendelkezzenek velük.
Az állam-conferentia amazokat egy szóval sem marasztja, hanem Pálffy helyére gróf Majláth Antalt, az állam- és értekezleti miniszterré kinevezett Cziráky helyére pedig Majláth Györgyöt ülteti.18 Minthogy pedig Majláth Antal az országgyűlés előkészitésével igen el lesz foglalva, pro tempore alkanczellárt alkalmaznak mellette. Az alkanczellári állás betöltésére báró Mednyánszkyt, az udvari kamara másodelnökét találnák ugyan a legalkalmasabbnak, de mivel ez gróf Majláthtal szoros rokonságban van, báró Bedekovics Lajos septemvirnek és főispánnak adnak elsőséget vele szemben, annyival inkább, mert ezzel – úgy hiszik – a horvátoknak is kedvükben fognak járni s mert báró Eötvös tárnokmester lemondása esetén, – a mi azonban, közbevetőleg legyen mondva, nem történik meg, – báró Mednyánszky részére is találnak tehetségének megfelelő, szélesebb hatáskörü hivatalt.
Hogy ki legyen a personális, ennek a kérdésnek az eldöntése legnehezebb. Az állam-conferentia határozottan Bartal György mellett foglal állást és pedig nemcsak azért, mert nagy elismeréssel viseltetik Bartal képessége iránt, hanem főképen azért, mert a nádort gyakori betegeskedése miatt a főrendi tábla elnöki székében előreláthatólag gyakran kell majd az új országbirónak, Majláth Györgynek helyettesitnie, Majláth és Bartal közt pedig a legbensőbb viszony állván fenn, mint elnökök könnyen meg fogják egymást érteni s igy a két tábla sikeres együttműködése már ez által is biztositva lesz.
Az új kanczellár ellenben Bartal helyett Szerencsy István aradi főispánt és kanczelláriai tanácsost ajánlja. A személynöki méltóságnak Majláth kanczellár nem tulajdonit valami különös jelentőséget, miután 1825 óta az országgyűlési tárgyalások súlypontja a kerületi ülésekbe helyeztetett át, a hol a personálisnak nincs semmi keresni valója. Ha tehát Bartal kanczelláriai tanácsost beleültetik mint personálist az elnöki székbe, sokkal csekélyebb szolgálatot fog ott tenni a kormánynak, mint ha a helyén maradván, ezentúl is rábízzák a királyi rescriptumok szerkesztését. Alapos gyakorlati ismeretei, nagy eruditiója és ritka világos irálya egyenesen praedestinálják őt arra a szerepire, melyet eddig oly fényes sikerrel töltött be. Ehhez járul, hogy mint personálisnak nagy házat is kellene vinnie, a mit szerény vagyoni viszonyai nem engednének meg.19
A király Majláth kanczellár véleményét fogadván el, Somssich Pongrácznak állam- és értekezleti tanácsossá történt kineveztetése után, április elején csakugyan Szerencsy lesz a personális.20
A kormányban történt személyváltozások természetesen megnyugtatólag hatnak a kedélyekre. De mindjárt az országgyűlés kezdetén az új kormánynak a Ráday ügyében követett magatartása a rendekben ismét föl-kelti a bizalmatlanságot, melyet még inkább fokoz Metternich ágensének, báró Zedlitznek, az augsburgi ujságban megkezdett s később, az országgyűlés berekesztése után, önálló füzetben is névtelenül megjelent s az országgyűlés tagjai közt kézről-kézre járt czikksorozata.21
Mindenki tudja, hogy az emlitett czikksorozat, ha nem is a Metternich egyenes megbizásából, de az ő sugalmazása és intentiói szerint készült. Ezek az intentiók pedig, bármily jóakaratuaknak látszanak is s bármenynyire kifejezik is, hogy immár a kormány is kész a haladás útjára lépni, nem lehetnek megnyugtatók.
Metternich tolmácsa a reformok hivének vallja magát s azokat a reformokat, melyeket megpendit, az országgyűlés folyamán az ellenzék is nagyobbára magáévá teszi s több-kevesebb sikerrel síkra száll azokért. És mégis éppen ellenzéki részről utasitják vissza leghevesebben. Másfelől a kormány malmára hajtja a vizet. S mégis a kormány hívei, a conservativek sem ismerik el szövetségesüknek. Ugyancsak az augsburgi ujságban a liberális Pulszky Ferencz épp úgy összeméri vele tollát, mint a conservativ gróf Dessewffy Emil.
A liberálisok visszautasitják, mivel a nemzet hátramaradottságáért kizárólag magát a nemzetet teszi felelőssé, s mivel azt kivánja, hogy a nemzet a haladás érdekében csatlakozzék ahhoz a kormányhoz, mely a mellett, hogy határozott jelét nem adta az addig követett rendszer megváltoztatására irányuló szándékának, még kevésbé hajlandó garantiákat nyujtani arra nézve, hogy a „do ut des” elvének, melyet a nemzet irányában alkalmazni kiván, a maga részéről szintén eleget fog tenni. Az a kivánság, hogy szorosabbra kell fűzni a kapcsolatot Ausztria és Magyarország közt, miután Magyarország magára hagyatva, nem állhat fenn; hogy meg kell változtatni a magyar alkotmányt, miután a fennálló, elavult államszervezet mellett a Lajtha határvonalul szolgál nemcsak Magyarország és Ausztria, hanem Magyarország és Európa, a cultura és a középkori barbarismus, a haladás és a stagnatio közt is, – ez a kivánság igen merésznek tűnik fel akkor, a mikor épp az Ausztriától való közgazdasági és politikai függést tekinti a liberális közvélemény a fejlődés legfőbb akadályának.
A nemzetnek, mielőtt a kormánynyal szövetkeznék, tudnia kell, hogy érti az az alkotmány átalakitását. Mert magában a reformoknak emlegetése s egyes jelszavaknak forgalomba hozása nem szolgálhat biztositékul arra nézve, hogy a kormány a valódi haladás követelményeinek meg fog felelni. Midőn Zedlitz a kormány nevében a hitel, az ipar és kereskedelem emelésére szolgáló reformokat, az országgyűlés és megyék ujjászervezését, a rendszeres codificatiót, a polgári elem megteremtését stb. sürgeti, nem világitja egyszersmind meg eme reformokra nézve a kormány álláspontját, nem nyugtatja meg a nemzetet a tekintetben, hogy az alkotmányt nem a fejedelmi hatalomnak a nemzeti jogok rovására leendő kiterjesztése által akarják-e fejleszteni, ennélfogva az ellenzék máskép, mint bizalmatlansággal nem fogadhatja felszólalását. S a következmények az ellenzék bizalmatlanságát csakugyan igazolják is.
Gróf Dessewffy Emil.
Pollák testvérek kőnyomata, Grimm 1863-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 5828. számú példányáról.
De, mint emlitők, conservativ körökben sem kelt a kormány munkára hívó szózata visszhangot. Gróf Dessewffy Emil és társai nem fogadják el azt a tételt, hogy az anyagi jólét kifejlődésének alapföltétele az elavult alkotmány megváltoztatása, s még ha elfogadnák, sem tartanák gyakorlati szempontból czélszerünek ezt a föltételt emlegetni, miután meg vannak felőle győződve, hogy ezzel sok embernek elveszik a kedvét az anyagi reformoktól, a kik különben lassankint beletörődnének ezekbe.