Gróf Ráday Gedeon.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1846-iki rajza után.
Ugyanonnan, az 1125. számú példányról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A királyi propositiok. Gr. Ráday Gedeon esete. A Partium. A verificatio. A városok törvényhozói állásának rendezése. A szólásszabadság és Deák véleménye a hűtlenségi törvényről. Az ujonczajánlás. A magyar kormányférfiak javaslata a kibontakozásra nézve: A márczius 24-iki királyi leirat. Zajos jelenetek a főrendi táblán. A főrendi tábla többségének álláspontja a szólásszabadság kérdésében. Az amnestia
Az országgyűlés elé terjesztett királyi propositiók is azt mutatják, mintha a kormány eddig követett irányát meg akarná változtatni. A mellett ugyanis, hogy a felség megigéri, hogy úgy a régi, mint az ezuttal fölterjesztendő sérelmekre és kivánalmakra még a jelen országgyűlés folyamán felelni fog: a katonaság kiegészitésén kivül az adózó nép terheinek könynyebbitése végett a katonaság élelmezésének és beszállásolásának ügyét s a kereskedelem föllenditése végett a Duna és egyéb folyamok szabályozásának ügyét is tárgyalás alá kivánja vétetni.
Hogy a haladás szempontjából ezek fontos tárgyak, azt mindenki elismeri. De a Deák vezérlete alatt álló többség, mint emlitők, a haladás sine qua non-jául a sérelmek orvoslását tűzi ki. Igéretekkel e tekintetben nem elégedhetik meg, miután azokat eddig vagy egyátalán nem, vagy csak nagyon kis részben váltották be. A reformnak utját álló közbizalmatlanság csakis positiv tények által szüntethető meg, annyival is inkább, mert részint rosszakaratból, részint félreértésből nap-nap mellett álhírek jönnek forgalomba, melyek a kormány elleni ingerültséget fokozzák. Pestmegyében például mindjárt az országgyűlés kezdetén széltében beszélik, hogy gróf Cziráky az államtanácsban azt inditványozta, hogy az országgyűlést oszlassák fel, ne hívják többé össze, hanem commissáriusokra bízzák az ország kormányzását s hogy ez az inditvány csakis Metternich ellenzése folytán bukott meg.1
Deák politikáját igazolja az is, hogy a kormány, daczára annak, hogy a szólásszabadság elkobzására irányuló szándéka miatt már a mult országgyűléssel ugyancsak meggyűlt a baja, a mostani országgyűlés megnyitása előtt ugyanazon szabadságjog ellen ujabb merényletet követ el.
Gróf Ráday Gedeon Pestmegye 1837 márczius 21-ikén tartott közgyűlésében a legnagyobb méltatlankodással, kemény szavakban támadta meg azokat a birákat, kik az országgyűlési ifjak elitélésében résztvettek. „Ez az itélet – úgymond – törvénytelen; a birák magaviselete nem fér meg letett hitükkel, alkotmányunk lelkével. Ily cselekvés bizodalmatlanságot szül, ezt pedig egy nemzetben fölgerjeszteni, táplálni iszonyatos vétek. És e bűnbe keveredett a királyi tábla, vagyis keveredtek a királyi táblának azon tagjai, kik ama törvénytelen itélet hozatalának eszközei valónak. Zsibbasztó, égető a kormány mostohasága; de hogy egy – különben köztiszteletben álló s magas állásu – itélőszék is ugyannyira magára vonhassa a megsértett nemzet méltó bosszankodását, nem hiheténk mindaddig, mig törvény elleni idegen hatalmas befolyásoknak engedett törvénytelen lépései az ellenkezőről eléggé meg nem győztenek. Kérjük meg tehát tartozó tisztelettel királyunkat, hogy azon személyeket, kik a birákban legkivánatosabb tulajdonokkal, a közbizodalommal, függetlenséggel nem birnak, kiket a közvélemény annyira megrovott, hivatalaikból mozditsa el. Az országgyűlés pedig mielőbb összehivatván, a követek utasitandók, hogy mindazon megrovott személyek szigoru, kemény, de nyilvános büntetését eszközölni s ekkép a mélyen sértett hazának elégtételt szerezni igyekezzenek.”2
A kormány, a mint ez a fulminans beszéd fülébe jut, a nádort egy királyi rescriptumban azonnal utasitja, hogy mivel Rádayt a megye rendei az országgyűlésre fel akarják küldeni, akadályozza meg követté választatását.3 De „a csereháti klubbhoz tartozó kolomposok”: Fáy György, Szilassy György; Batta Sámuel, gróf Wartensleben Gusztáv, Szűcs Ábrahám stb., sokkal jobb kortesek, semhogy a nádor befolyását ellensúlyozni ne tudnák annak a jelöltnek az érdekében, kinek különben is nagy népszerüségét csak fokozza a hir, hogy bátor föllépéseért a hatalom üldözőbe szándékozik venni.4
Ráday megválasztatván, egy május 8-ikán kelt, Pestmegye rendeihez intézett királyi decretum ezt törvény elleni merényletnek declarálja azon oknál fogva, mivel Ráday, a legfőbb biróságokat rágalmazó említett beszéde miatt, a királyi fiscus felperessége alatt becsületvesztési perbe van idézve, meghagyja egyszersmind a megye rendesnek, hogy más követet válaszszanak, Rádaynak pedig, hogy az országgyűlésen meg ne merjen jelenni.
A megye a törvénytelen parancsnak nem engedelmeskedik, felír az ellen s csupán annyi concessiót tesz, hogy Rádayt utasitja, hogy addig, mig ügyében az országgyűlés nem határoz, ne menjen Pozsonyba.5 A felirat átnyujtásával megbízott küldöttséget azonban nem bocsátják a felség elé; a köriratot pedig, melyben a megye a többi törvényhatóságot értesiti sérelméről, a postahivatal elsikkasztván, midőn e miatt a megye a helytartó-tanácshoz fordul panaszával, ez – mint Szentkirályi egyik beszédében állitja – azzal az együgyü mentséggel áll elő, hogy „a posta zsákja lyukas volt”.
Ha a kormány az emlitett decretumban nem egy sarkalatos szabadságjogot támadna meg: az abban foglalt sérelmet az országgyűlés még akkor is elébe helyezné minden egyéb tárgynak, miután Rádaynak az országgyűlésről történt kizáratása a törvényhozó testület függetlenségét veszélyezteti.
Az alsó tábla tehát legelső feladatának tekinti egy felirati javaslatot dolgozni ki, melyben kijelenti, hogy törvényhozói munkásságát folytatja ugyan, de mindaddig, mig az emlitett sérelem orvosolva nem lesz, munkálatait a legfelsőbb helyre nem terjeszti fel.
A törvénysértés annyira evidens, hogy a főrendek sem tartják tanácsosnak a dolog érdemét bolygatni, hanem az 1790/91: XIII. törvényczikkre és a hosszas gyakorlatra támaszkodva, csupán annak a vitatására szoritkoznak, hogy a királyi előadások tárgyalásának meg kell előznie a sérelmek, tehát az úgynevezett pesti sérelem tárgyalását is.
Gróf Ráday Gedeon.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1846-iki rajza után.
Ugyanonnan, az 1125. számú példányról.
A felség időközben a tanácskozások gyorsitása végett egy leiratában kijelenti ugyan, hogy a megyéknek sem követválasztási jogát, sem általában törvényes jogait korlátozni nem akarja: mindamellett a feliratot nem teszi félre az alsó tábla, s ily módon negyedfél hónap telik el a nélkül, hogy az országgyűlés működésének bármi csekély eredménye lenne.
A mint azonban maguk a rendek megsokalják a hercze-hurczát, a kormány is szeretne a hínárból, melybe saját tapintatlansága miatt jutott, kimenekülni. A kiegyenlitésnek legegyszerűbb módja az, a mit a nádor ajánl, t. i. Ráday lemondása. Részint fenyegetéssel, részint szép szóval igyekeznek tehát Rádayt rábirni a lemondásra. Augustus végén báró Prónay Albert, Pestmegye administratora, gyors-postával értesiti Stoffer Józsefet, a nádor irodaigazgatóját, hogy Ráday végire rászánta magát a resignatióra, de kifejezi egyszersmind aggodalmát a felett, hogy mi történik, ha – mint hírlik – a rendek Ráday helyét nem töltik be.6 Szerencsére, a hír nem bizonyul valónak. A september 2-iki közgyűlésen Fáy András bemutatván Ráday lemondó levelét, lemondását elfogadják s a következő közgyűlésen helyére Dubraviczky Simont választják meg követté, teljes megelégedésére a nádornak, ki Dubraviczkyba – jóllehet az ellenzékhez tartozik – annyira megbízik, hogy néhány évvel később, midőn az administratori állások betöltéséről van szó, a zólyommegyei administratorságra őt ajánlja, mint a ki „alispánkodása idején a kormány iránt érzett rokonszenvét csakis az ellenzéktől való függése miatt volt kénytelen magába fojtani, önálló állásában ellenben valódi érzelmeit követhetné s ő felsége intentióinak mindenben megfelelne.”7
Ezzel az ügy formailag el volna intézve; de lényegére nézve a sérelem természetesen nem enyészik el, miután a kormány, ama hibáját, hogy egy követet az országgyűlésen való megjelenéstől eltiltott, nem tette jóvá. Ennélfogva a szabad választásnak törvénybe ütköző minden ilyes korlátozása ellen az alsó tábla ünnepélyes óvást tesz.
Ráday helyének betöltésével az országgyűlés még mindig nincs teljesen kiegészitve, a mennyiben az 1832/36: XXI. t.-czikk által visszacsatolt vármegyék közül csak Kraszna- és Zarándmegyék követei jelennek meg, Közép-Szolnok és Kővár vidékének követei ellenben hiányzanak.
Mielőtt az országgyűlés határnapja megállapittatnék, a király kérdést intéz a nádorhoz, vajjon az emlitett megyék meghívandók-e az országgyűlésre. Mire a nádor január 19-ikén azt feleli, hogy, a mennyiben a bekeblezendő jurisdictiók többsége a legutóbbi erdélyi országgyűlésen határozottan a bekeblezés ellen nyilatkozott: a visszacsatolás csak akkor történhetik meg, ha maguk az illető megyék nyujtanak ahhoz segédkezet.8 A király ennek daczára, a visszacsatolás foganatositása végett kiküldi a bizottságot,9 s az egy Kővár kivételével, a többi megyéket meghívja az országgyűlésre.
Hogy a meghívásnak Közép-Szolnok nem tesz eleget, ennek oka egyrészről az, hogy nemességének egy része az erdélyi privilégiumokról, különösén a vallásügyi törvények kedvezményeiről nem hajlandó lemondani, másrészről, hogy alattomban, a főispán utján, a kanczellária is a reincorporatio ellen dolgozik. A június 20-ikára hirdetett közgyűlést, melynek a magyar országgyűlésre követeket kellett volna választania, báró Wesselényi Farkas főispán elhalasztja, mivel – a guberniumhoz intézett jelentése szerint – a gyűlés előtti napon különösen gróf Teleki László annyira bujtogatta és itatta a nemességet, hogy tartania lehetett attól, hogy a lerészegitett tömeg a gyűlésen zavart fog csinálni. De, a mint csakhamar kiderül, a főispán részéről ez csak ürügy, melyre azért van szüksége, hogy az erdélyi kanczellár levélben kifejezett amaz óhajtásának, hogy a követválasztást akadályozza meg, eleget tehessen. A visszacsatolás hívei éppen ezért panaszszal fordulnak a magyar országgyűléshez s királyi biztos kiküldését kérik a főispán részéről elkövetett visszaélések kideritése végett.10 Ezzel a huza-vonával azonban az idő annyira eltelik, hogy az országgyűlést berekesztik, mire a követválasztásra kerülne a sor. Kővár vidékét pedig, daczára a rendek sürgetésének, meg sem hívja a király az országgyűlésre.
Alkotmányjogi szempontból úgy a Ráday esete, mint a visszakapcsolt megyék egy részének távolmaradása nagy jelentőségű annyiban, a mennyiben alkalmul szolgál a verificatio kérdésének fölvetésére.
A verificatio már ebben a korban mindenütt, a hol a parlamentarismus – még ha tökéletlenül is – ki van fejlődve, magának a parlamentnek jogkörébe tartozik. Az a politikai elv, melyet Angliában már rég idő óta alkalmaznak, hogy t. i. a parlament, mint souverain testület, saját ügyeiben maga határoz, s mely lassankint útat tör magának a continensen is, nálunk természetesen addig nem honosodhatik meg, mig a municipalis szerkezetet s különösen az utasitási rendszert át nem alakitják, illetőleg meg nem szüntetik; de az első lépést az emlitett elv alkalmazására nézve Szentiványi Ödön liptai követ megteszi, midőn azt inditványozza, hogy a követek verificatiója tárgyában egy kimeritő, világos törvény alkottassék, melynek erejénél fogva az elnök a követek megbízó leveleit a rendek elé terjeszsze, a kik aztán úgy a választás formájára, mint a megválasztott követek qualificatiójára vonatkozólag minden külső befolyástól menten határoznak. Az inditványnyal Liptó világosan azt czélozza, hogy a Rádayéhoz hasonló esetek többé ne ismétlődhessenek s hogy az alkotmányos rendszernek megfelelőleg, mely szerint a törvényhozás két tényezője: a korona és a parlament egymással szemben függetlenek, tényleg egyik a másiknak függetlenségét ne veszélyeztethesse.
Ennek az incidensnek mintegy folytatása az a másik, melynél fogva ugyanazon az ülésen – az elnök meglepetésére – a követeknek kerületileg megállapitott névjegyzékét az illető kerületi elnök előterjeszti. A personális méltán gyanuba veszi a rendeket, hogy ezzel az addig divatozott verificationalis rendszert akarják kerülő úton megváltoztatni, kérdést intéz tehát hozzájuk, hogy az eddigi szokástól eltérőleg miért terjesztették elő a névjegyzéket, s Marczibányi Antal trencséni követnek, mint kerületi elnöknek ama felvilágositására, hogy a névjegyzék bemutatása azért szükséges, mert a lakásokat mutató könyvbe nevezetes hibák csúsztak be s ezeket ki kell igazitni, a personális kijelenti, hogy attól a százados szokástól, melynél fogva a követek credentionálisukat az elnöknek mutatják be s csak az tekinthető hiteles névlajstromnak, melyet a megbízó levelek alapján az elnök készit el, – semmi szín alatt el nem tér.
A többség hozzájárul ugyan az elnök felfogásához; de Deák Ferencz és többen hangsúlyozzák, hogy az országgyűlésnek joga van az elnök által hitelesitett névjegyzékhez mindenkor hozzászólni. Praecedensekre is hivatkoznak, melyek azt mutatják, hogy – az eddigi gyakorlat szerint is az országgyűlés igazolta a követeket. 1790-ben például Pest- és Hontmegyék 3–3 követet küldtek, 1832-ben egy követ két megyéből kivánt képviselő lenni, s mind a két esetben a tábla határozott. Úgyde ezek a praecedensek egyáltalán nem oly világosak s éppen ezért nem is oly nyomatékosak, hogy egy különben is idő előtti reform kiindulásául szolgálhatnának.
Az országgyűlés átalakitását czélzó reformok közt a verificatiónál előbbre való, mert a törvényhozás nyugodt, zavartalan működésének egyik föltételét képezi, a városok törvényhozói állásának rendezése.
Az idegen eredetű polgárság szelleme és iránya még mindig a régi. Mint a democratia képviselője, nem tud kibékülni az aristocraticus társadalommal, annál kevésbé képes abba beolvadni, s hogy érvényesitse magát, a kormány védszárnyai alá húzódik. Védelemre szüksége van azért is, mert az országgyűlésen a rendek teljesen háttérbe szoritják. Már a mult országgyűlés folyamán, 1835 augusztus 23-ikán, a városok egyenesen a királyhoz fordulnak ama panaszukkal, hogy elnyomják őket a törvényhozás körében s tőle kérik jogaik helyreállitását. Minthogy pedig folyamodványukra választ éveken át nem kapnak: közvetlenül az országgyűlés megnyitása előtt Kassa kezdeményezésére megújitják panaszos feliratukat.11
De az országgyűlésen sem szűnnek meg jogaikat reclamálni. S mindjárt az első ülések egyikén, midőn a Ráday ügye alkalmából az országgyűlés kiegészitéséről van szó, a legtekintélyesebb városi követ, Vághy Ferencz, megteszi ismét az inditványt, hogy a városok szavazatai is egyenként vétessenek számba, továbbá, hogy a városi követek is lehessenek kerületi elnökök s hogy közülök is válasszanak kerületi jegyzőket és naplóbirálókat.
Hogy ezek elméleti szempontból mind jogos kivánalmak, azt a liberálisok készséggel elismerik, sőt a képviseleti rendszerre nézve határozottan előnyösnek tartják, ha az – mint Deák Ferencz mondja – „többeknek kezében nyugszik”. De a kivánalmak teljesitését ahhoz a föltételhez kötik, hogy – úgy, mint a vármegyékben az összes nemesség – a városokban is az összes polgárság mind a követválasztásban, mind az utasitás-adásban részt vegyen s követeit, kik utasitásaikat esetleg megszegik, visszahívhassa.
A Corpus Jurisban egy törvény sincs, mely a városi magistratusnak vagy választott polgárságnak adna képviseltetési jogot. Ezt minden törvény s igy a városi követek által oly gyakran idézett 1608: I. t.-czikk is az. összes polgárságnak (communitas civium) adja. Minthogy tehát a városi követek egy városban sem az összes polgárságtól, hanem csak a magistratustól vagy választott polgárságtól kapták megbízatásukat, kiknek erre semmiféle törvény sem ád jogot: ha a liberálisok szigoruan ragaszkodnának a törvényhez, a városi követektől még a curiatum votum-ot is megtagadhatnák. De a mint ezt nem teszik, úgy a városoknak a kamarától való függését sem tekintik országgyűlési jogaik szabályozásánál legyőzhetetlen akadálynak, annyival kevésbé, mert, ha a városok gazdasági tekintetben a kamara alatt állanak, házi pénztárukról a számadásokat oda küldik és e részben attól függenek: a megyék is függenek ilyen értelemben a helytartó-tanácstól.
A pesti városháza.
Egykorú rézmetszet után, gróf Vasquez Károly idézett munkájából.
Még a legliberálisabb politikus sem tévesztheti azonban szem elől azt a körülményt, hogy a városok kivánalmai nem állnak arányban lakosságuk számával, politikai érettségükkel s a közterhekben való részesedésük mérvével, hogy a 49 szavazatot követelő város közül 19-ben a porták száma a 10-et, a lakosok száma pedig a 10,000-et nem haladja meg s csak 10 olyan város van, melynek 20-nál több a portája s 20,000-nél több a lakosa.
A végből tehát, hogy a városok, mint a megyékkel egyenrangu tényezők, érvényesithessék magukat az országgyűlésen, előbb olyatén újjászervezésükről kell gondoskodni, hogy érdemesek is, képesek is legyenek a politikai jogok gyakorlására. Addig pedig, mig ez megtörténnék, meg kell elégedniök apró concessiókkal, a milyen például az, hogy naplóbirálókat közülök is választanak.
A coordinatióra nézve a rendek az országgyűlés végén teszik meg az elhatározó lépést. Egy törvényjavaslatot kezdeményeznek ugyanis, mely szerint országos választmány küldetnék ki azzal a megbízatással, hogy a jövő országgyűlésre terjessze elő véleményét arra nézve, mi módon kellene a városok belső szervezetét átalakitni, hogy az udvari kamarától függetlenittessenek, továbbá, hogy az egyes polgároknak a város közdolgaiba minő befolyás engedtessék, végre hogy a városi tisztviselők és országgyűlési követek választása és az utóbbiaknak adandó utasitások kidolgozása mi módon történjék.
A főrendek, tekintettel arra, hogy a városok ügyében az 1790: LXVII. és az 1825: VIII. t.-czikkek értelmében már kétrendbeli választmány is kidolgozta a maga véleményét, egy harmadik választmány kiküldését fölöslegesnek tartják ugyan, de azért beléegyeznek a törvényjavaslat felküldésébe, miután br. Eötvös Ignácz tárnokmester kapaczitálja őket, hogy a viszonyok 1825 óta annyira megváltoztak, hogy a régi munkálatok átdolgozása föltétlenül szükséges. A felség azonban a törvényjavaslatot hallgatással mellőzvén, a városi követek zúgolódva vesznek búcsút az országgyűléstől s mint az 1832/36. országgyűlés végén, most is oly módon fejezik ki elégedetlenségüket, hogy óvásukat jelentik be az országgyűlés összes végzései, alkotásai ellen s azokat kötelező erejüeknek magukra nézve nem ismerik el.
Beteljesedik tehát, amit Deák Ferencz jóval előbb megjövendöl barátainak. Az osztó igazság bármennyire megköveteli is, hogy az egyenjogusitandó városok a követválasztás módja és az utasitás-adás tekintetében kiváltságot ne élvezzenek a megyékkel szemben: a kormány ebbe a reformba nem mer belémenni; mert ha a városok is ugy választják követeiket s ha ennélfogva csaknem annyi szavazattal fognak birni az országgyűlésen, mint a megyék: az alsó tábla morális és politikai ereje megkétszereződik, miután az összes polgárság által választandó városi követek előreláthatólag a megyei követek többsége által képviselt liberális irányhoz fognak csatlakozni.12 E szerint az alternativa a kormányra nézve az, hogy vagy lemond a városokra eddig gyakorolt befolyásáról s martalékul dobja őket a liberalismusnak, vagy kitérvén a reform elől, pillanatnyi neheztelésüket vonja magára. A két rossz közül természetesen a kisebbet választja, annyival is inkább, mert abból, hogy nem felel a rendek által fölterjesztett törvényjavaslatra, még egyátalán nem lehet rásütni, hogy jóakarata a városok iránt megváltozott volna.
Az országgyűlés kiegészitésére és rendezésére vonatkozó kérdésekkel szoros kapcsolatban áll a szólásszabadság ügye. Ha a rendek nem látnák be, hogy a legtökéletesebben coordinált és kiegészitett országgyűlés is csak akkor felelhet meg hivatásának, ha a szabad discussio jogát korlátlanul gyakorolja: maga a pesti sérelem, melynél fogva Rádayt a kormány egyenesen azért zárja ki az országgyűlésből, mert egy neki nem tetsző beszédet mert tartani, – kinyitná a szemüket. Mi természetesebb tehát, mint hogy az együvé tartozó tárgyakat egybekapcsolva, a szólásszabadság ügyében mindjárt az országgyűlés kezdetén meginditják az actiót, annyival is inkább, mert 39 törvényhatóság adta utasitásul követeinek, hogy a szólásszabadság ellen elkövetett sérelmek orvoslásáról végre-valahára gondoskodjanak.
A pesti sérelem csak folytatása a hasonló esetek egész sorának. A legközelebbi országgyűlés óta, mely Wesselényi, Balogh és Békésmegye ügyében oly elkeseredett harczot vívott meg, elitélték Wesselényit; többeket, kik ennek az itéletnek törvénytelenségét jelezték a megyegyűléseken, perbe fogtak; Lovassyt és társait katonai erő alkalmazásával fogságba vetették s a nyilvánosság és szabad védelem kizárásával, a törvénykezési rend mellőzésével törvénytelen itéletet szabtak ki rájuk; Kossuth Lajost azért, mert a Törvényhatósági Tudósitásokat a vele nem is közlött tilalom daczára folytatta, illetőleg mivel a törvényhatóságok fölkérésére, azokkal irott levelezést folytatott, szintén katonai erő alkalmazásával letartóztatták és hűtlenségi perbe fogták.
Az alsó tábla tehát, midőn az emlitett esetekben hozott itéleteket »törvényteleneknek« declarálja, ő felségét feliratban kivánja egyszersmind fölkérni, hogy »az emlitett súlyos sérelmeket orvosolja, azoknak minden következéseit tényleg szüntesse meg s a nemzetet az önkény ellen minden oldalról biztositsa.«
A personális, ki mint a királyi tábla elnöke maga is részt vett ama »törvénytelen birói itéletek« meghozatalában, a nádor utasitásához képest megkisérli elejét venni a vitának azzal az inditványával, melyhez a nádor befolyása alatt álló főrendek is örömest hozzájárulnak, hogy t. i. az emlitett esetek egyszerű elsorolása után kérjék a felséget, hogy, a mennyiben azok a törvények és törvényes szokások, melyekre a kifogásolt birói itéletek alapitvák, nem oly világosak és szabatosak, hogy akár a felségnek, akár a nemzetnek a szólásszabadság korlátozása tekintetében fölmerült aggodalmait megszüntethetnék: czélirányos új törvényekkel pótoltassanak, az elitélteknek pedig kegyelmezzen meg a felség.
Hogy a kormány és a biróságok részéről elkövetett súlyos visszaélések ne ismétlődjenek, Deák Ferencz szivesen hozzájárulna ahhoz, hogy a hűtlenségről új törvény alkottassék, sőt egy bizalmas baráti körben úgy odavetőleg azt is elmondja, hogy ő mit tenne abba a törvénybe. Annak az eldöntése, hogy a hűtlenséggel vádolt egyén vétkes-e vagy sem, az országgyűlés által választott s a nádor elnöklete alatt álló bizottság, helyesebben jury illetékességi körébe tartoznék. A bizottság mandátuma egyik országgyűléstől a másikig tartana s ami magától érthető, tagjainak felét a kormány, másik felét a nemzet választaná. A hűtlenségnek különböző fokozata állapittatnék meg a törvényben. Az, hogy valaki nyilvános gyűlésben sértést követ el valaki ellen, hűtlenségnek semmi esetre sem minősíthető, hanem igenis széksértésnek, s mint ilyen 25 forinttal lenne büntetendő. Hogy pedig a hűtlenség meghatározása alkalmával minden félreértés kikerültessék, akár törvényben akár országgyűlési végzésben világosan meg kellene állapitani, mit kell érteni kormány alatt? Sohasem ő felségét, hanem az oldala mellett alkalmazott államhivatalnokokat. Ha ezzel – mondja Deák – tisztában vagyunk: senki sem vonhat bennünket felelősségre az alatt az ürügy alatt, hogy felségsértést követtünk el. Hogy pedig a kormány tekintélye kellőképen megóvassék, a törvényben ki lehetne esetleg mondani, hogy az államhivatalnokot, ha még oly nagyot hibázott is, nevén nevezni csak a legritkább esetben, durván szidalmazni pedig egyáltalán soha nem szabad.13
Ugocsamegye egyenesen utasitja követeit arra, amit Deák proprio motu sürget, hogy t. i. még a jelen országgyűlés folyamán világos törvény által biztosittassék a szólás szabadsága s állapittassanak meg a hűtlenség és felségsértés esetei és az ezekben követendő eljárási szabályok, hogy ily módon a birák egyedül a törvénytől függjenek s ne felsőbb parancsra, politikai szempontok vagy önkény szerint itéljenek.14
A jövő biztositása kedveért azonban sem Deák, sem a vele egy véleményen levők nem hajlandók lemondani a mult bűneinek megtorlásáról, sem a kormánynyal szemben, mely a kuriára utasitásai és parancsai által nyomást gyakorolt, mint magával a kuriával szemben, mely függetlenségének föláldozásával a törvénytelen nyomásnak engedett s a törvénykezési rendet semmibe véve törvénytelen itéleteket hozott.
Deákkal együtt Palóczy, Klauzál és az ellenzék többi tagjai felelősségre kivánják vonatni a törvényhozás által a kuria biráit. Az amnestiát pedig annyival inkább visszautasitják, mert abban az esetben, ha a sérelmeket orvosolják, ennek úgyis természetes következése lesz, hogy az elitéltek a jogtalan büntetéstől megszabadulnak. De a főrendi tábla által szorongattatva, csakhamar az alku terére lépnek s lassankint teljesen feladják eredeti álláspontjukat. Előbb megkötik magukat, hogy mindaddig, mig az emlitett sérelmek orvosolva nem lesznek, semmi felett nem tanácskoznak; azután daczára annak, hogy a sérelmek még mindig fennállanak, hozzáfognák ugyan a királyi propositiók tárgyalásához, de elhatározzák, hogy az elvégzett ügyeket nem terjesztik fel a felséghez. Ettől is elállván, felküldik ugyan azt a feliratot, melyben a királyi előadásoknak az újonczozást és a folyamszabályozást illető pontjára felvilágositást kérnek ő felségétől; de midőn kivánságukhoz képest az újonczozásra nézve a felvilágositó adatok közlésével a felség Lederert bízza meg, abban a reményükben, hogy addig, míg a katonai megbízott kiküldetnék, a szólásszabadság ügyét tisztázni fogják a másik táblával, csalódva a kerületi ülésben abban állapodnak meg, hogy az ujonczozás okait addig nem kívánják megtudni, mig a főrendek a szólásszabadság ügyében készitett felirat elküldésébe bele nem egyeznek. Az országos ülés heves vita után ezt a kerületi végzést is mellőzvén, Nagy Pál inditványára azt határozza, hogy a küldöttséget a Ledererrel való értekezés czéljából megválasztja ugyan; de mindaddig, mig a szólásszabadság elleni sérelmek fel nem terjesztetnek, az ujonczok megajánlását tartalmazó feliratot sem küldi el.
Szerencsy István.
Ehrenreich rézmetszete után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 2461. számú példányáról.
Lederer, a monarchia hatalmi állásának megóvása végett s mivel Európa többi országai is erősen fegyverkeznek és hadseregeik létszámát évről-évre szaporitják: az országgyűléstől 38,500 ujonczot kér.15 Mire a rendek, rámutatván a nagyszáma állandó hadsereg káros következményeire, a királyt most is, mint más alkalommal, megkérik ugyan, hogy az európai hatalmaknál az általános lefegyverzést kezdeményezze, hogy béke idején a katonaságot a közhasznu vállalatok előmozditására használja fel s legyen rá gondja, hogy a magyar katonasággal emberségesebben bánjanak; de azért 38,000 ujonczot az előző országgyűlések által megszabott föltételek mellett megajánlanak.
A kormányt ezek a föltételek nem nyugtalanitják, mert tudja jól, hogy mint máskor, most is le lehet azokat alkudni. Annál több gondot okoz azonban neki a február 7-iki kerületi ülés ama határozata, mely Nagy Pálnak imént emlitett s már egyszer elfogadott inditványát, ha nem is változtatja meg, de szigoritja. E szerint ugyanis, míg a szólásszabadságon ejtett sérelmek tárgyában a két tábla közt az egyezség létre nem jön, az alsó tábla az ujonczok megajánlására vonatkozó üzenetet a főrendekhez átküldeni nem fogja.
Ha már Nagy Pál inditványába a kormány kénytelen-kelletlen belényugodott, legalább ezt a határozatot, mely az országgyűlési tanácskozások menetét akasztja meg, szeretné visszavonatni. De sem a personális közbenjárása, sem az a fogás, melylyel a kormány nem most él először, hogy t. i. az országgyűlés határnapját május 2-ikára kitűzi, nem vezet czélra. Az ellenzék annál inkább megveti a lábát, mennél nagyobb erőt fejt ki a sarokba szoritott kormány, hogy positiójában megingassa.
A nádor az állami méltóságokkal napokon át tanácskozik a kibonyolitás módja felett s a tanácskozás eredményét sürgősen közli a királylyal.
Az értekezlet egyhangú megállapodása az, hogy minden áron el kell háritani a két tábla közti megegyezés útjába álló akadályokat, annyival inkább, mert attól lehet tartani, hogy, ha a huza-vona még sokáig tart, a megyék az ujonczozásra vonatkozó kedvező instructióikat megváltoztatják.
A kiegyenlitésnek azt a módját, mely szerint a főrendek azzal a nyilatkozattal, hogy ők nem helyeslik az alsó táblának a szólásszabadság tárgyában készitett feliratát, engedjék meg annak fölterjesztését, – az értekezlet nem tartja kivihetőnek. A másik expedienst ellenben, hogy t. i. a feliratban mind a két tábla véleménye terjesztessék elő s a felségre bízzák a vita eldöntését, elfogadják oly módon, hogy kisérletet kell tenni vele, s ha a főrendek többsége beleegyezik, hajtsák végre. Ha ennek sem lenne sikere: akkor lépjen közbe a kormány oly módon, hogy a kérdéses ügyben fölmerült téves nézeteket helyreigazitván, saját álláspontját világitsa meg. Lehetne ugyan remélni, hogy a főrendek kitartásával s a kormánynak a hatóságokra gyakorlandó befolyásával a rendeket a szólásszabadság tárgyában engedékenységre birhatnák; de ennél sokkal biztosabb út a kormány közbelépése, amire annál nagyobb szükség van, mert különben ez a tárgy a közelebbi országgyűlésen megint előkerül, addig pedig a megyékben az izgatásra bőséges anyagul fog szolgálni.
Egy királyi rescriptum bocsáttatnék tehát ki, melyben a felség kijelentené, hogy a szólásszabadságot, mint Magyarország alkotmányos jogát, épségben akarja ugyan tartani; de másrészről uralkodói kötelessége volt azokat, kik e joggal visszaélvén, a közrendet megzavarták, biróság elé állitani; kijelentené továbbá, hogy a birák, kiknek függetlensége az alkotmánynak egyik legértékesebb kincse, a törvény értelmében csak kötelességüket teljesitették, midőn a vádlottak felett itéltek. Ajánlja egyszersmind az értekezlet, hogy ő felsége a közóhajtásnak tegyen eleget s a perbe fogottaknak kegyelmezzen meg.
A kormány közbelépése ellen föl lehetne ugyan hozni, hogy, ha a felség olyan tárgyban intézkednék, mely a rendek által még nem terjesztetett fel hozzá, az országgyűlés folytatná a megkezdett actiót; úgyde ezzel szemben az értekezlet praecedensekre hivatkozik, melyek 1741-ben, valamint a legközelebbi, sőt a jelen országgyűlés folyamán is előfordultak s melyek mind azt mutatják, hogy rendkivüli esetek rendkivüli intézkedéseket kivánnak.
Ha azonban a felség az ajánlott rendkivüli lépésre nem tudná magát elhatározni: akkor, az értekezlet szerint, legalább annyit kellene tennie, – amitől különben valami sokat várni nem lehet, – hogy szólitná fel a rendeket az ujonczozás és a szólásszabadság tárgyában készitett s mind a két tábla álláspontját magában foglaló felirat fölterjesztésére.16
Azt a kisérletet, melyet az értekezlet ajánl, a nádor csakugyan megteszi. S a főrendek, hogy az ujoncz-megajánlás ügyét a kormány kivánságához képest dűlőre juttassák, elhatározzák, hogy az 1542. és 1550-iki országgyűlések példáit követve, a két táblának a szólásszabadság tárgyában addig váltott üzeneteikben kifejtett külön nézetei egy közös feliratban terjesztessenek ő felsége elé.
Az alsó tábla azonban a kisérletet meghiusitja, miután czélra vezetőnek nem tartja. A felség ugyanis vagy az egyik, vagy a másik tábla nézeteit fogadná el s akkor ujból kezdődnék a vitatkozás; ha pedig a két tábla külön nézetei olyaténkép terjesztetnének fel, hogy a felség határozatába mindkét fél köteles lenne belenyugodni, akkor a törvényhozás joga, mely a fejedelem és a nemzet közt meg van osztva, sarkaiból forgattatnék ki. Az elitéltek részére kegyelmet kérni a főrendek szintén hajlandók; de az alsó tábla ebbe sem egyezik bele.
A kormány tehát már most, hogy kiszabaduljon a zsákutczából, közbelép ugyan, de a márczius 24-ikén kelt s az emlitett értekezlet kivánsága szerint szerkesztett királyi rescriptum, mely az elitélteknek az amnestiát is kilátásba helyezi, – miután a nádornak Majláth országbiróval sikerült Metternich igéretét venni, hogy Kossuth kivételével a többi elitéltnek, tehát Wesselényinek és Lovassynak ki fogja eszközölni a kegyelmet – sem formailag, sem lényegében nem tetszik a szabadelvűeknek. Formailag méltán kifogásolhatják azt, mert – mint Palóczy mondja – ha a kormány a nélkül, hogy hivatalosan értesült volna a szólásszabadság felett folyt tanácskozásokról, anélkül, hogy e tekintetben fölterjesztés történt volna hozzá, beleszól azokba: ugyanezzel a joggal hozzá szólhatnának a rendek is bármikor egy olyan leirathoz, mely még le sem érkezett hozzájuk. Lényegében pedig a királyi leirat csak frázisokból áll; de tényleg a sérelmeket nem orvosolja, sőt még ha az elitéltek amnestiában részesülnek is, a megtörtént sérelmek ezzel sem enyésznének el. Deák, Beöthy Ödön, Szentiványi Károly, Klauzál, Palóczy stb. épp ezért továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy a főrendekkel az ujonczajánlás tárgyában készült üzenet ne közöltessék. De a többség leszavazza őket, miután – mint a pestmegyei követjelentésben olvassuk – „az adott királyi szó által a tanácskozásokból azon ingerültségnek, melylyel addig folytak, nagy része elenyészett és számosan, kiknek utasitásaik kevésbé szorosak valának, bizodalomra felhivatva érezték magukat”.17 Csak annyit köt ki a többség, hogy az 1790: XIII. t.-cz. értelmében az országgyűlés addig fel ne oszlattassék, míg az összes sérelmek nem orvosoltatnak.
A főrendi tábla a 38,000 ujoncz megszavazására vonatkozó javaslathoz hozzájárul ugyan s még az ellenzék is abban a reményben, hogy a kormány a rendek loyalitását hasonló loyalitással fogja viszonozni, megajánlja az ujonczot; de azért a főrendek közt is akadnak néhányan, például gróf Viczay-Héder, gróf Zichy Eduárd, herczeg Odescalchi Ágoston, gróf Szapáry Miklós, kik egy szál katonát sem hajlandók adni a kormánynak, míg – Viczay-Héder szavai szerint – „a nemzet legszentebb jogai porba vannak tiporva ”.
A kormány által alkalmazott félrendszabály azt eredményezi, hogy az országgyűlés idejének legnagyobb részét még mindig a sérelmi viták veszik igénybe. Az ellenzék annál hevesebb, mennél inkább késik ama reményének valósulása, mely az imént engedékenységre birta a kormánynyal szemben. A csalódás szülte közingerültség zajos jelenetekre ad okot, és pedig nemcsak az alsó-, de még a főrendi táblán is. Az ifjuság, mely a tanácskozási termekben nap-nap mellett ismétlődő botrányok rendezésében segitségére van az ellenzéknek, még a nádor tekintélyét sem tartja tiszteletben, úgy hogy, midőn egyszer a nádor gróf Pálffy József, a népszerű ellenzéki mágnás beszédének czáfolásához kezd, a rakonczátlankodó ifjak még őt is lezúgják s figyelmeztetni kénytelen őket; hogy „el ne felejtkezzenek róla, hogy itt az ország nádora, az országgyűlés elnöke szól”. Amidőn pedig Tihanyi Ferencz, temesi gróf, beszédében báró Wesselényi nevét emliti, háromszor is félbeszakitják a zajos éljenek, melyek Wesselényinek szólnak tüntetésül Tihanyi ellen, s a nádor már ekkor az 1723: VII. t.-czikkre hivatkozva, mely szerint a tanácskozások csendben tartandók, követeli a hallgatóktól, hogy ha már az ő intéseinek nem is, legalább a törvénynek engedelmeskedjenek.
A főrendi tábla conservativ többsége azonban ilyen jelenetek által sem engedi magát megfélemlittetni, hanem a szólásszabadság kérdésében hajthatatlanul ragaszkodik ahhoz az – elméleti politikai szempontból egészen tetszetős – álláspontjához, mely szerint a birák ítéleteit sem a törvényhozó, sem a végrehajtó hatalomnak nincs joga birálni és befolyásolni. Amivel szemben viszont az ellenzék váltig vitatja, hogy a biráknak joguk és kötelességük a törvénykezési formák szigorú megtartásával, minden idegen befolyástól menten, saját lelkiismeretüket követve, alkalmazni a törvényt; de ha ebbeli kötelességüket megszegik, a törvényhozás felelősségre vonhatja őket. Minthogy pedig a közvélemény teljesen igazságos itélete szerint a birák a közelmultban súlyos sérelmeket követtek el a szólásszabadság ellen: a szabadelvű ellenzék a politikai eszélyesség követelményének tartja, hogy a kormány és a főrendek conservativ többsége a haladás érdekében olyannyira szükséges béke helyreállitása végett hajoljék meg a közvélemény itélete előtt.
Úgyde mivel ez utóbbiak érzéketlenek a jó tanácsok iránt: az ügy, melyre nézve a két tábla az előző és a jelen országgyűlés folyamán nem kevesebb, mint 23 üzenetet váltott egymással, örökségképen átszáll a következő országgyűlésre is.
A május 1-jén tartott elegyes ülésben a nádor kihirdeti az amnestiát. S ez annyira-amennyire megnyugtatja ugyan a kedélyeket; de Fiáth Ferencz amaz inditványát, hogy a nádornak az amnestiára, vonatkozó s az 1840 ápril 29-ikén kelt királyi decretum alapján tett nyilatkozatát,18 – mint amely zálogul szolgál arra nézve, hogy jövőre ő felsége a személyes szabadságot biztositó törvények szoros megtartására ügyelni fog, – törvénybe iktassák, az alsó tábla visszautasitja, hogy ezzel is mintegy documentálja, amit néhány nap mulva országos végzésben is kifejez, hogy az ügyet az amnestiával elintézettnek nem tartja s nem fogadja azt el garantiául a jövőre nézve. A vita folytatását ezuttal csak azért hagyja abba, mert nehány nap mulva az országgyűlés bevégződik.