SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VII. FEJEZET.
A pánszláv és illir mozgalmak.

A panslavismus képviselői. Gr. Zay Károly székfoglaló beszéde. Az evangelikusok egyetemes gyűlése végrehajtja a nyelv-törvényt. Unio a két protestans felekezet közt. A panszlávok folyamodványa a felséghez. A hazai és külföldi panszláv publicisták. A külföld informálása a magyarok részéről. A németek szövetkezése a magyarokkal. A zágrábmegyei tisztujítás. A Kossuth által fölvetett kérdés. A felség közbelépése. A kormány kétszínű politikája. Széchenyi akadémiai beszéde. A társadalom actiója a nemzetiségek ellen. Széchenyi beszédének hatása. Wesselényi és Kossuth. Wesselényi „Szózata”

Az átalakulási mozgalmak nemzeti jellege mennél inkább kidomborodik, annál nyugtalanabbakká válnak az orosz propaganda által szűntelenűl izgatott nemzetiségek. A mint azonban a felvidéki viszonyokba beavatott modern magyar politikus a közelmúltban saját tapasztalatai alapján egész határozottsággal jelezhette, hogy Magyarországnak vannak tót nyelven beszélő lakosai, de tót nemzetisége nincs: a negyvenes évek pánszláv mozgalmai sem irhatók a tót „nemzetiség”, hanem csupán egyes izgatók számlájára. A tót paraszt meg sem érti azokat az ábrándokat, melyeket az orosz propaganda megbízottai hirdetnek neki; ha megértené: bizonyára belátná, mennyire veszélyeztetné amaz ábrándok megvalósitása az ország nyugalmával együtt az ő saját nyugalmát, anyagi érdekeit, sőt esetleg még vallását is.

A pánszlávismus képviselői, a negyvenes években épp úgy, mint jelenleg, nagyobbára az evangelikus papok és tanitók s az értelmiség ama tagjai közül kerülnek ki, kiket erősebb anyagi és erkölcsi kötelékek az országhoz nem fűznek s kik éppen ezért a zavarosban halászhatnak, a nélkül, hogy érdekeiket koczkáztatnák.

Kollár János tanitványai 1840-ig nem igen adnak magukról életjelt, miután alkalmuk sem nyilik rá, hogy megmozduljanak. Testvéreik elnyomatása miatt nem panaszkodhatnak; mert ha „misera plebs contribuens”-ről lehet szó, semmi külömbség sincs a magyar és tót köznép közt; a menynyiben pedig 1832-től kezdve a jobbágyság ügyét a törvényhozás fölkarolja, ezzel természetesen a tót jobbágy sorsa is kedvezőbbé válik. A mi aggodalommal és bosszúsággal tölti el a pánszlávokat, az a magyar társadalom összeforrasztását czélzó törekvések évről-évre fokozódó sikere. Mesterüktől azt tanulván, hogy a magyar nemzet egységében rejlik a nagy szláv birodalom megalakulásának legfőbb akadálya, feladatuknak azt tekintik, hogy megbontsák a különböző népelemeket immár egymáshoz fűző kapcsokat, s mert elfogadható okot nem találnak, ürügyet keresnek rá, hogy feladatuk megoldásához hozzákezdjenek. Ezt csakhamar meg is találják az 1839/40-iki nyelvtörvényben, mely a nemzeti nyelvnek az egyházi közigazgatás körében is érvényt szerez.

Az ágostai hitvallásuak 1840 szeptember 10-ikén tartott egyetemes gyűlésükön a törvény értelmében elhatározzák, hogy úgy az anyakönyvek, mint az egyházi gyűlések jegyzőkönyvei magyarul vezetendők. Ugyanezen a gyűlésen az ujonnan választott egyetemes felügyelő, gróf Zay Károly, székfoglaló beszédében teljes nyiltsággal fejezi ki ama meggyőződését, hogy a magyar nyelv, legfőbb biztositéka Magyarországon a közszabadságnak, mert a magyar nyelv terjedése annak a magyar elemnek erősödését vonja maga után, mely múltjánál, anyagi és szellemi felsőbbségénél fogva szükségképen csakis a korral haladó alkotmányos szabadságnak hódolhat. De éppen eme meggyőződéséből kifolyólag föltétlenül szükségesnek tartja a magyarositást összekötni a szabadelvű haladással. Ha, mint egy későbbi művében irja, a nemesség magára vállalja a közterhek egy részét; ha a parasztokat törvény védelmezi meg a kormány, a megyei tisztviselők és földesurak önkényétől; ha állandó és biztos keresetforrást nyitnak számukra; ha életbe léptetik a teljes vallásszabadságot s a szegény protestáns és görög vallású lelkészeknek, törvény útján, az állam pénztárából és nem alamizsnaképen nehány forintot juttatnak: a szláv köznép nemcsak hogy ellene nem szegűl a magyarositásnak, hanem kiadja egyszersmind az útat annak az egy-két rosszakaratu papnak és tanitónak, ki az orosz érdekek szolgálatában áll.1

A tót izgatók kihivásnak tekintik magukra nézve Zay emlitett beszédét és az egyetemes gyűlésnek a törvény végrehajtására vonatkozó határozatát, s a mire titokban már évekkel azelőtt megtették az előkészűleteket, most már nyiltan megkezdik a magyarság ellen a hadjáratot. A támadások czélpontja Zay személye; de általában az egész magyar elemet szitkokkal halmozzák el, azzal vádolván őket, hogy a szlávokat nyelvüktől, nemzetiségüktől akarják erőszakkal megfosztani.

Az egy évvel később Pesten tartott egyetemes gyűlés azonban, a mellett, hogy elégtételt ad hazafias felügyelőjének a pánszlávok részéről szenvedett sérelmeiért: a nyelvtörvény végrehajtásának biztositása, valamint a pánszlávizmus terjedésének meggátlása végett, erélyes intézkedéseket tesz. Annak a kinyilatkoztatása mellett ugyanis, hogy a honi nyelvnek kiterjesztésével senkit anyanyelvétől megfosztani, a gyülekezeteket pedig isteni tiszteletüknek anyanyelvükön való megtartásában háborgatni nincs szándékában, kötelességükké teszi a superintendenseknek, hogy a papjelölteket, ha a magyar nyelvben elegendő jártassággal nem birnak, semmi szín alatt föl ne szenteljék. Kossuth Lajos inditványára elhatározzák egyszersmind, hogy az iskolákban: Lőcsén, Pozsonyban, Selmeczbányán és Eperjesen működő tót ifjusági egyleteket, melyek valóságos melegágyai a pánszlávizmusnak, fel kell oszlatni.

Az egyetemes gyűlés, említett intézkedésein kivűl, még egy azoknál sokkal nagyobb jelentőségű lépést is tesz a magyarosítás érdekében. Határozott állást foglal ugyanis el a két protestáns felekezet uniója mellett. A pánszlávizmust bizonyára csirájában fojtaná meg a tisztán magyarokból álló kálvinista egyház egybeolvadása a lutheránus egyházzal, mely utóbbiban a törpe kisebbségben levő magyar elem csak szellemi és anyagi főlényénél fogva képes a vezérszerepet megtartani.

Az unio kérdését Zay már előbb szőnyegre hozza. A reformátusok ugyanis a dunamelléki egyházkerület kezdeményezésére 1840 őszén tartott konventjükön elhatározván egy főiskola felállitását Pesten, Zay megragadja az alkalmat s a „Pesti Hirlap”-ban lelkes szavakban hívja fel a két protestáns felekezetet, hogy egyesült erővel állítsa fel a főiskolát s a rég óhajtott uniónak ily módon vesse meg az alapját. A dunamelléki református egyházkerület által a főiskola ügyében kiküldött választmány, valamint maga az egyházkerület is kijelentik ugyan, hogy a főiskola felállitásának nem nélkülözhetetlen föltétele az unio, mindamellett a legmelegebben viszonozzák Zay fölhivását. Majd 1841 őszén a két felekezet konventjei az egyesülés érdekében megteszik a döntő lépést, a mennyiben az unio tervének kidolgozására gróf Teleki József elnöklete alatt egy választmányt küldenek ki. Kossuthot, – ki egyelőre megelégednék az iskolák egyesitésével, miután tart tőle, hogy, ha az egyház-szervezetre, a liturgiára, sőt a dogmákra is ki akarnák terjeszteni az uniót, kudarczot vallanak, – már ekkor annyira elragadja a lelkesedés, hogy lapjában a meggyőződés erejével hirdeti, lágy „az unió meglesz”.

A vérmes remények azonban nem válnak be. Az emlitett választmány két év alatt elkésziti ugyan javaslatát,2 mely szerint az unio fokozatosan, vagyis oly módon hajtatnék végre, hogy előbb közös főconsistorium szerveztetnék s azután következnének egymásután a közös főiskola felállitása, az énekes- és iskolai könyvek, az urvacsora-osztás közössé tétele, a közös administratió szervezése stb.; de a nemes ügy híveinek minden buzgalma hajótörést szenved a két felekezet közt csakhamar kifejlődött bizalmatlanság és féltékenység következtében. Az ágostai hitvallásúak közűl nemcsak a tótok, de a németek is féltik az uniótól nemzetiségüket; a reformátusok meg attól tartanak, hogy az egyesülés gazdag alapitványaik feláldozását vonná maga után. Az az egy-két fennkölt szellemű ember pedig, ki a nemzeti állam eszméjeért a felekezeti érdekek rovására némi áldozatot is kész hozni, a hatalmas tervet nem mentheti meg a bukástól.

A pánszlávok, a konvent, az egyházkerületek, a főfelügyelő, a magyar sajtó által minden oldalról szorongattatva, egy merész lépésre határozzák el magukat. Panaszaikkal és kérelmeikkel ugyanis 1842 májusában egyenesen a király elé járulnak, folyamodványukban erősen kiszínezvén s nagy leleményességgel állitván össze a magyarok bűnlajstromát.

A Jozeffy Pál tiszamelléki superintendens vezetése alatt álló küldöttséget, – mely a nehány száz pap és egy-két világi által aláirt, de az összes „magyarországi hű szláv alattvalók” nevében kiállitott folyamodványt3 Bécsbe viszi, – mind Mettennich, mind Kolowrat szivesen fogadják. De idehaza annál inkább meggyűlik a bajuk úgy a küldöttségi tagoknak, mint azoknak, kik a folyamodványt aláirták. Ez utóbbiak közt volt Jozeffyn kivül Szeberényi bányakerületi superintendens is. A hazafias érzelmű evangelikusokat méltán felháborithatja, hogy a pánszlávok az ő hátuk megett s az egyház törvényes képviseletének, az egyházkerületeknek és a konventnek mellőzésével, az egyetemes egyház nevében egy olyan folyamodványnyal mertek a felség elé járulni, melynek tartalmából azt is lehet következtetni, mintha az evangelikus egyház a magyarellenes mozgalomban részt venne. Jozeffy és társai, szerencsétlen és rosszakaratú lépésükkel, a mellett, hogy az egyház jóhirnevét tették koczkára, súlyos sérelmet követtek el egyszersmind az 1790/91: XXVI. t.-cz. által biztositott egyházi önkormányzat ellen is, melynek lényege abban áll, hogy a protestáns felekezetek belügyeiket, minden külső hatalom és befolyás mellőzésével, önmaguk intézik el. Ha tehát panaszuk volt: panaszukkal az egyházkerületekhez és a konventhez kellett volna fordulniok.

Az 1842 őszén tartott egyetemes konvent a superintendensek magaviselete felett rosszalását fejezvén ki, a tör vénytelen eljárás, valamint a folyamodványban felsorolt állitólagos sérelmek megvizsgálása, nemkülönben az egész kínos ügynek lehető békés kiegyenlitése czéljából, Tihanyi Ferencz elnöklete alatt egy bizottságot küld ki. De mivel a pánszlávok jónak látják meghunyászkodni s szinlelni a bűnbánást, valamint a szándékot arra nézve, hogy belétörődnek lassankint abba, a mit megváltoztatni különben sem áll hatalmukban: az ügyet az 1844-iki őszi egyetemes gyűlés azzal a kijelentéssel veszi le a napirendről, hogy „a nyelvbeli kérdéseket már megszünteknek tekinti.”

A pánszláv izgatók, – kiket az egyházi testületek ily módon, ha ártalmatlanokká nem tesznek is, működésükben megbénitanak, – a mint a köznéppel nem mennek semmire: ama másik czéljukat, hogy a külföld rokonszenvét nyerjék meg ügyüknek, szintén csak kis mértékben érik el, pedig a külföld tájékoztatása, helyesebben félrevezetése végett, többnyire Lipcsében közrebocsátott német röpirataikkal, valamint az augsburgi „Allgemeine Zeitungban” megjelent czikkeikben ugyancsak nagy lármát ütnek.

Az álarczos és nyílt sisakkal küzdő pánszláv publicisták szinte versenyeznek egymással a szlávok sérelmeinek és a magyar elem túlkapásainak kiszínezésében.4 Még Csaplovics János, a Schönborn-féle munkácsi hitbizományi uradalom tudós és termékeny tollú igazgatója is, az alatt a titulus alatt, hogy Magyarország iparát és kulturáját ismerteti meg a külfölddel, a mily durván megleczkézteti Zayt, Pulszkyt, Kossuthot, Henszlmannt s a magyar nyelv többi szószólóit, épp oly kiméletlenül vonja egyszersmind kétségbe a németeknél és szlávoknál műveltségi tekintetben szerinte alantabb álló magyarok nemzeti törekvéseinek jogosultságát.5

A hazai panszlávok kicsapongásaihoz társúl szegődnek a pánszlávizmus külföldi szóvivői közül is számosan,6 miután – mint a Pulszky Ferenczczel vitatkozó gróf Thun Leó megjegyzi – egy nép, mely nyelve és irodalma által egybe van fűzve, akár egy, akár több állam kötelékébe tartozik, szellemi érdekeire nézve szerves egésznek tekintendő s éppen ezért az ilyen nép egy részének szenvedései a másik részt érintetlenül nem hagyhatják. Úgyde éppen Thun és a cseh aristocratia legkevésbé jogosultak a magyarokat vádolni; mert hiszen ők – daczára annak, hogy eredetükre nézve – németek, a mennyiben őseik a harmincz éves háború után telepedtek le Csehországban s közölök a legtöbben, maga Thun is, hibásan vagy egyáltalán nem is beszélik a cseh nyelvet – szintén arra törekszenek, a mire a magyarok, t. i. saját nemzetiségük suprematiájának biztositására, s Palacky tanácsát követve, éppen ebben az időben lépnek fel támadólag a német elem ellen.

Az olyan szemrehányások, hogy a magyarok aspiratióikkal túllépték a józan ész és a jog határait, vagy az afféle fenyegetések, hogy, ha a magyarok az erőszakos magyarositást abba nem hagyják, hazájuk előbb-utóbb vagy Oroszország tartományává vagy német gyarmattá lesz, – a külföldi szláv publicistáknak nemcsak rosszakaratát, de tájékozatlanságát is elárulják s teljesen igazolják a velük szemben alkalmazott kritikát, mely szerint Bécsből Pozsonyba s innen Pestre gőzhajón és postakocsin megtevén az útat, benéznek a szinházba, megtekintenek egy-két közintézetet, fölkeresik a kaszinót s az országgyűlés tanácskozó termét, azután a vendéglő asztalán megírják tapasztalataikat, a nélkül, hogy az ország belsejét – akár csak a Nílus forrásait – ismernék.7

A tájékozatlanság és elfogultság szülte rosszakarat kényszeriti rá a magyar közélet szereplőit, hogy ugyanaz előtt a fórum előtt, a hol nap-nap mellett súlyos invectivákkal illetik a nemzetet, utasitsák vissza a sérelmeket. Ide haza a „Pesti Hirlap”, valamint a többi ujság, a journalistika akkori tökéletlen eszközei daczára, éber figyelemmel kiséri s kiméletlenűl leleplezi a pánszlávok minden mozdulatát. Hogy azonban a magyarok ellen emelt vádak és rágalmak alaptalanságáról a külföld is felvilágosittassék, főként ezért inditja meg Henszlmann Imre 1843-ban Lipcsében német folyóiratát.8 Pulszky Ferencz ennek a hasábjain veri vissza diadalmasan, erélylyel, de az udvariasság korlátai közt a Thun Leó támadását.

A külföld informálása tekintetében a legnagyobb szolgálatokat teszi azonban Lukács Móricz, ki az augsburgi „Allgemeine Zeitung”-ban havonkint több czikket ir a magyarországi politikai viszonyokról. Az augsburgi ujság, – melyet az osztrák kormány pártfogása alá vesz, a mennyiben ennek az egy külföldi lapnak engedi meg a postán való szállitást, – nem viseltetik rokonszenvvel a magyarok iránt, sőt Kolb szerkesztő, hogy kedvébe járjon a kormánynak, szives-örömest felveszi lapjába a magyarellenes czikkeket. Wesselényi panaszosan emliti fel, hogy a lapban a harminczas évek közepén számos rágalmazó czikk jelent meg ellene s midőn ezekre mérsékelt hangon irt feleleteit beküldte a szerkesztőhöz, ez megtagadta közlésüket.9 De a mint Lukács Móricz dolgozótársai közé lép, a lap iránya annyiban megváltozik, hogy a magyar viszonyokat elferditő közlemények mellett azoknak mintegy ellensúlyozásául fölveszi a Lukács tárgyilagos czikkeit is.


Pulszky Ferencz.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1842-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteménye 3. számú példányáról.

Különben a német politikai körök – még ha nem tájékoztatnák is őket egyes magyar publicisták – nem ülnének fel a pánszlávoknak, miután könnyű belátniok, hogy a pánszlávizmus épp úgy fenyegeti Németország érdekeit, mint Magyarországéit. A „Tygodnik Literacki”-ban egy szláv felhívja a cseheket és tótokat, hogy csatlakozzanak a lengyel literaturához, mert különben a németek teljesen elnyomják őket. A Párisban megjelent „Revue Slave”-ban egy másik szláv szintén buzditja nyugati testvéreit, hogy Orosz- és Németország ellenében, a francziák oltalma alatt tömörüljenek.

Ezek a jelenségek természetesen nem kerülik ki a németek figyelmét s ezekre hivatkozva méltán mutat rá a „Deutsche Vierteljahrsschrift” a veszélyre, mely a szlávok részétől a németeket és magyarokat fenyegeti, kifejezvén egyszersmind ama meggyőződését, hogy a küszöbön álló szláv nemzeti háborúnak csak úgy lehet elejét venni, ha mielőbb megadják úgy a nyugati, mint a déli szlávoknak azokat az eszközöket, melyekre szükségük van, hogy nemzetiségüket szabadon kifejthessék.

Egy ismeretlen osztrák politikus azt a tanácsot adja a magyaroknak, hogy felhagyva a szlávok magyarositásával, fogadják el államnyelvül a németet. Úgy okoskodik, hogy Magyarország, magára hagyatva, mint önálló ország nem állhat fenn; történelme, földrajzi fekvése, érdekei, a németséggel való szövetkezésre utalják. Ha tehát a német nyelvet diplomatiai nyelvvé avatja: a nélkül, hogy ősi alkotmányát alapjában föl leellene áldoznia, a nélkül, hogy magyar jellegét koczkára tenné, – mert hiszen a latin nyelv használata mellett is megtartotta Magyarország magyar jellegét, – Ausztria védelme alatt anyagilag és szellemileg megerősödnék, annyival inkább, mert ebben az esetben Németország rokonszenvét is örök időkre biztosithatná a maga számára.10

Politikai szempontból bármennyire képtelen is ez a terv s bármi lett légyen is annak tulajdonképem tendentiája: mindenesetre bizonyitékul szolgál arra nézve, hogy Ausztria és Németország németjei érzik a magyarokkal való szövetkezés szükségét a szláv terjeszkedéssel szemben.

A Magyarország germanizálására vonatkozó bizarr gondolat távol áll azoktól a köröktől, melyek a szövetkezés eszméjét propagálják. Ezek csak azt kivánják a magyaroktól, hogy a nemzetiségek jogos igényeinek tiszteletben tartása s anyagi és szellemi reformok által fokozzák hazájuk erejét, hogy méltó szövetséges társa legyen az Oroszország ellenében Ausztriának, illetőleg ennek útján Németországnak.11 S valóban, ha ama körök a nemzetiségek jogos igényeinek megállapitásában csak fél annyi igazságérzetet tanúsitanak, mint a mennyi igazságtalansággal vádolják a magyarokat a nemzetiségekkel szemben: tanácsukat bizonyosan megszivlelték volna a magyarok.

Az időszaki sajtóban és az egyház körében a pánszlávizmus által fölkavart hullámok látszólag lecsendesednek ugyan; de mivel az izgatók nem hagyják abba akna-munkájukat, nagyhangú szólamaikkal lassankint a köznép lelkét is megmételyezik. Hogy mennyire félreértik azonban őket, erről maguk meggyőződhetnek 1848-ban, midőn azok az elemek, melyektől a nemzetiségi igények érvényesitését várták, a vagyoni érdekeket tolják előtérbe. A forradalom alatt úgy a félvidéki tótok, mint az erdélyi oláhok garázdálkodásait nem annyira a faj-, mint inkább az osztály-gyűlölet számlájára kell irnunk; az ő küzdelmük a vagyontalanok harcza a vagyonosak ellen, tehát határozottan socialisticus jellegű. Sőt még a horvátok sem képesek az illirizmust eredeti alakjában megőrizni, jóllehet úgy közjogi állásuknál, mint politikai és társadalmi viszonyaiknál fogva e tekintetben sokkal kedvezőbb a helyzetük, mint a magyarországi szlávoké.

Az illirizmus, mint politikai párt, 1841 közepén a tartományi gyűlésen, majd még határozottabban az 1842 május 31-iki zágrábmegyei tisztujitáson ád magáról életjelt s ugyanekkor alakitja meg a közös hazához mindenkor tántorithatatlan hűséggel viseltető turopolyai és szentiványi nemesség a horvát-magyar pártot. Az emlitett tisztujitás alkalmával, a Gáj Lajos vezetése alatt álló, egyenruhába bujtatott s a nagy Illiria phantasticus czimerével ellátott, vörös sapkás illirek egytől-egyig saját jelöltjeiket választják meg, miután a magát horvátosan Zdenczaj-nah nevező Izdenczy Miklós főispán a horvát-magyar pártot galádul rászedi s a törvényt lábbal tapodja.

A törvénytelen tisztujitás ügyében a kormány elrendeli ugyan a vizsgálatot, de mivel az eredményre nem vezet, a magyar és szlavóniai vármegyék veszik pártfogásuk alá a szorongatott horvát-magyar pártot s egymásután felirnak a felséghez az elkövetett visszaélések orvoslása végett.

Midőn e tárgy Pestmegyében szőnyegre kerül, Kossuth Lajos fölveti a kérdést, ha vajjon Magyarországra nézve nem volna-e czélszerűbb, hogy Horvátország, anélkül, hogy a magyar szent korona országa megszűnnék lenni, tör vényhozási és közigazgatási tekintetben elválasztatnék tőle.

Ez az eszme, melyet akkor Pestmegyén kivül az összes törvényhatóságok visszautasitanak, évtizedek múlva az 1861- és 1866-iki országgyűlésen határozottabb formában jut kifejezésre. Ami azonban a hatvanas években a viszonyok által indokolt engedékenység politikájának kifolyása volt Deák Ferencz részéről, azt 1842-ben Kossuth olyan sakkhúzásnak kivánta tekinteni, melylyel a horvátokat mintegy figyelmeztették volna, hogy, ha az illirizmussal nem szakitanak, azt a czéljukat elérik ugyan, hogy Magyarországtól elszakadnak, de lemondván a magyar alkotmány jótéteményéről, mint Ausztria tartománya az osztrák absolutismus jármát veszik a nyakukba.

A vármegyék nyugtalankodásának köszönhető, hogy az 1842-ik év második felében bánná a magyar érzelméről ismeretes gróf Haller Ferenczet nevezik ki, s hogy 1843 januárjában a rend helyreállitása czéljából maga a felség lép közbe, a bánhoz egy leiratot intézvén, melyben, midőn kifejezi fájdalmát a Horvátországban történtek felett, kijelenti egyszersmind, hogy Horvátországban úgy a nemzeti nyelvet, mint a municipális jogokat kész ugyan minden megtámadtatás ellen védelmezni, de azt nem tűrheti, hogy a nemzetiség fenntartásának ürügye alatt alattvalói közt a visszavonás magvait szórják el; továbbá, hogy amint Magyarországban megtette az intézkedéseket, mikép ingerültségre ott alkalmat ne szolgáltassanak, ugyanezen czélból Horvátországra nézve is elrendeli, hogy az illir elnevezésnek használatát úgy a sajtóban, mint a köztanácskozásokban és iskolákban tiltsák meg; hogy a tanitók az ifjúságnak a politikai ügyekbe való beavatkozását ne engedjék meg; hogy a hatóságok akadályozzák meg az olyan hirlapi közlemények megjelenését, melyek egyik nemzetiségnek a másik által való elnyomatását hirdetik.


Gróf Haller Ferencz.
Egykorú kőnyomata Kriehuber 1844-iki rajza után.
Ugyanonnan, az 5062. számú példányról.

De a politikai rajongást fejedelmi leiratokkal nem lehet többé megfékezni, még ha annak kiirtására meglenne is a komoly és elhatározott szándék a kormányban. Az illirek ezentúl is folytatják féktelenkedésüket s az 1843 április 24-ikén tartott közgyűlésen a magyar országgyűlésre küldendő követek választása oly botrányosan megy végbe, hogy a horvát-magyar párt az országgyűlésen kénytelen panaszt tenni az ellen; Zágrábmegyének pedig az ugyanezen év deczember 9-ikére hirdetett közgyűlését megtartani sem lehet, mivel az illirek, Stajdacher József városbiró és egy püspöki uradalmi ispán vezetése alatt, a megyei fegyvertárból fölfegyverzett legények és mészárosok közreműködésével valóságos csatát idéznek elő.12

A kormánynak esze ágában sincs a mozgalom vezetőit ártalmatlanokká tenni. Zdenczajt „saját kérelmére” fölmentik főispáni állásától; de mint kamarai főhivatalnoknak, elég alkalma van ezentúl is tevékeny részt venni a fondorkodásokban. Kukuljevics Antalt, a zágrábi kerület studiorum directorát nyugdíjazzák; de mint báni táblai ülnök, befolyását megtartja. Gáj Lajos akadálytalanul szerkeszti hirlapját. Moyses István zágrábi censort a miatt, mert approbálja a „Davoria” czímü illir marseillaise-t, melyre a magyarok részéről Erdélyi János irta meg a tüzes „ellendalt”,13 megdorgálják, majd túlságos engedékenysége miatt elmozdítják állásából; de a zágrábi iskolában, mint a logica és metaphysica királyi tanitója, rontja az ifjúságot.

Moyses helyébe 1843-ban kinevezik censorrá Machik Józsefet, a zágrábi akadémián a magyar nyelv tanárát; de a felség, azzal az egyenes szándékkal, hogy „Horvátország helyhatósági jogait s az ezek védelme alatt álló nemzetiségét minden törekvések ellen szigorúan fenntartja,” már 1845 első napjaiban elrendeli, hogy ezentúl a horvát iratok censorává csupán horvát születésű, de józan gondolkozású, a horvát szláv és irodalmi illir nyelvet tökéletesen értő egyének alkalmaztassanak; hogy a zágrábi censor a horvát bán alá rendeltetvén, a helytartó-tanács a horvátországi censorhoz minden intézvényét a bán útján küldje le; végre, hogy Machik József censort helyezzék át Magyarországba.14 Ami azonban mindezeknél jellemzőbb, az, hogy Haulik György zágrábi püspök, – ki a vérengző tisztválasztásban vezérszerepet vitt, ki ajánló levelekkel látta el Gájt, hogy pénzbeli segedelmet kolduljon a rokon-törzsektől s megengedte neki, hogy a zágrábi papnöveldében az illir szellemet terjessze, ki papjainak meghagyta, hogy az illir mozgalom ellenségeit a szentségekben ne részesitsék, – most is viseli hivatalát.15

A kormány ilyetén kétszínű politikája mellett az illirizmus természetesen nemcsak hogy nem veszít erejéből, de évről-évre nagyobb hóditást tesz s ennek köszönhető, hogy 1848-ban Horvátország mint fegyveres ellenség áll szemben Magyarországgal.

A magyar publicisták úgy az illirizmus, mint a pánszlávizmus féktelenkedéseit éber figyelemmel kisérvén, mindenütt, ahol alkalom nyílik rá, a zöld asztalnál épp úgy, mint a sajtóban, teljes egyértelműséggel apostrophálják. Az összhangot csakis Széchenyi zavarja meg azzal a separatum votumával, melyet az Akadémia 1842 november 27-iki ünnepélyes közgyűlésén tartott elnöki beszédében nyilvánit.16

Álláspontja, mely elméletileg kétségbevonhatatlanul igaz és helyes, az, hogy a magyar, midőn békés átalakulásra törekszik s midőn minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást és egyetlenegy igazságtalanság ezer megbosszulót szűl: semmivel nem győzhet, csak lelki felsőbbséggel; csak ez által biztosithatja úgy nyelvét, mint az ettől elválaszthatatlan nemzetiségét. Amennyire át van hatva eme maxima igazságától, épp annyira csudálkozik a felett, hogy nézetével úgyszólván elszigetelve áll.


Gróf Széchenyi István akadémiai tiszteleti tagsági diplomája.
Az 1838 szeptember 7-ikén kelt okirat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

Ha a nagyobb számban rejlenék is mindig az erő, még akkor is nagy tévedésnek tartja azt hinni, hogy a nemzetiséget csak úgy rá lehet kenni bárkire, mint a meszet a falra vagy a mázat a fazékra, s hogy valakit nemzetiségétől egyszerű parancsszóra meg lehetne fosztani. És itt már súlyos vádakkal lép fel saját „fajtája” ellen. Annak a követelménynek a jogosultságát nem vonja kétségbe, hogy a holt latin szó helyébe az élő magyar lépjen s hogy a közigazgatás nyelve ama faj nyelve legyen, melytől nemcsak az ország vette a nevét, hanem amely az alkotmányos életnek is törzsöke; de szerinte a magyarság túllépte az e követelmény megvalósitására alkotott törvény határait, midőn betolakodott olyan régibb intézetekbe és egyesületekbe, melyekben eredetileg nem magyarul beszéltek, miután alapítóik sem, valónak magyar ajkúak; midőn gyűlésekből, vigalmakból kiküszöbölte, mint mirigyet, az idegen nyelveket; midőn magyar nyelven egyházi szent beszédeket tartatott és tartat olyan hallgatósághoz, melynek tizedrésze sem érti ezt a nyelvet.

Erős gúnynyal támadja meg azokat, kik a nemzetiségeket ilyen eszközökkel akarják beolvasztani a magyarságba. Kétségbe vonja, hogy assimiláló képességgel birna, ki szeretetreméltóság és rokonszenv gerjesztése helyett kuruzslóként csak külsőleg hat; ki azt hiszi, hogy, ha mindenüvé zsinórt, varr s mindent eltarkit a veres, fehér, zöld színekkel: már akkor szíveket bájolt el s elméket hóditott meg; ki minden legkisebb czikornya nélkül mindenkit saját mintájára akar kaptázni; ki a szlávot, mivel épp oly lelkesedéssel vív nemzetiségeért, mint ő a sajátjáért, ahelyett, hogy lovagias szellemben magához emelné, pogányul sújtja s hirnevét alacsony gyanúval bemocskolni nem pirul; ki a síkra kiállitja a még fejletlen magyart, hogy minden erőt, minden hatalmat ellene bőszitsen.

Bármily általánosságban fejti is ki Széchenyi a maga súlyos vádjait, azoknak éle mégis leginkább Kossuth és pártja ellen irányul. Aki a sorok közt olvasni tud, a beszéd tendentiájával könnyen tisztába jöhet. Azokat az oldalvágásokat, melyekkel a magyarositókat illeti, az előzmények, a kevéssel azelőtt lezajlott keserű polemia után, Kossuthnak szükségképen magára kell vennie.

Ezúttal azonban Széchenyi is abba a hibába esik, amivel ellenfelét nem szűnik meg folytonosan vádolni. Bármily helyes úton jár is, midőn a nemzet erejét kulturális felsőbbségében keresi: amellett, hogy maga is túloz a magyarositás tényleg követett irányának jelzésében, még taktikai súlyos hibát is követ el, amennyiben az ő föllépése folytán a nemzetiségek vérszemet kapnak, s rá, mint tekintélyre, mint a magyarság legkiválóbb képviselőjére hivatkozva, képzelt elnyomatásuk miatt még bátrabban emelnek panaszt a világ előtt.

Hogy a magyarositás tekintetében a törvényhozás nem tartotta volna meg a kellő mértéket, ezt ő maga sem állitja, nem is állithatja. A magyar nyelvre vonatkozó törvény, amellett, hogy az idegen ajkúakat semmiféle jogoktól nem fosztja meg, a magyar nyelvnek, mint törvényhozási és közigazgatási nyelvnek, az ország határain belől igyekszik érvényt szerezni s e tekintetben is annyira mérsékeltek rendelkezései, hogy épp e miatt a többi, hasonló törvényekkel együtt csupán alapul szolgálhat a magyar nemzeti állam épületéhez, melyet csak jóval később sikerül betetőzni. A törvényhozás legfölebb a tekintetben lőtt túl a czélon, hogy a diplomatiai nyelvet kiterjesztette az anyakönyvekre is s igy alkalmat adott az idegen ajkúak ama tetszetős vádjára, hogy az egységes nemzeti állam eszméjét a lelkiismeret birodalmába is be akarják csempészni.

Széchenyi, épp úgy, mint a nemzetiségek, vádjaikkal a magyar társadalom ellen fordulnak. Úgyde az olyanféle, szórványosan előforduló s be sem bizonyitott esetek, melyeknek kiszínezésében a pánszláv irók versenyeznek egymással, például, hogy egyesek a magyarul nem értő tótokat magyar nyelvű esküre kényszeritik s erőszakkal megvétetik velük a „Mezei naptárt”; hogy Trencsénben, Zólyomban betiltják a tót színi-előadásokat; hogy Arad-, Csanád-, Győr- és Mosonmegyében tannyelvül az összes iskolákban a magyart viszik be; általában, hogy egyes törvényhatóságok, közigazgatási tisztviselők, valamint egyes túlbuzgó magyar földesurak erőszakoskodnak,17 – mindez annál kevésbbé eshetik súlyosabb beszámitás alá, mert a nemzetiségi harczok soha és sehol nem folytak le visszaélések nélkül, melyek – mivel a nyelv a nemzetiség fenntartásának és megerősödésének leghatályosabb eszköze – első sorban az egyik nemzetiség nyelvének a másikra való ráerőszakolásában nyilvánultak. Nálunk a törvényhozás, még ha akarna, sem követhetne el ilyen fajta visszaéléseket, miután nincs hozzá elegendő hatalma. De éppen ezért kisérti meg a szabadabban mozgó társadalom ott és akkor, ahol és amikor az állami tényezők nem gördítnek elébe akadályokat, a nemzetiség kifejtése érdekében a szelíd erőszak alkalmazását.

Hogy Széchenyi taktikája mennyire elhibázott, az mutatja leginkább, hogy felszólalásával tulajdonképen egy horvát iró 1833-ban megjelent hirhedt röpiratára ád visszhangot.

A Széchenyinél sokkal mérsékeltebb Horvatovics Domoljub, midőn röpiratában18 az erőszakos magyarositás miatt panaszkodik erős itélőtehetségre valló fejtegetései után ugyanarra a végeredményre jut, amire később Széchenyi, hogy t. i. a magyarság tökéletesitse nyelvét, művelje a köznépet, irtsa ki kebeléből a nyers szokásokat, ékesitse fel magát jó erkölcsökkel, szívja magába a humanitás szellemét, legyen mintaképévé a nemzetiségeknek, s akkor ezek az ő javára, önként, minden kényszerités nélkül fel fogják áldozni individualitásukat.

Ezt az alapeszmét „a legnagyobb magyar”, tekintélyének döntő súlyával szentesitvén, természetesen a pánszláv és illir irók elégtételnek tekintik s nem késnek saját álláspontjuk igazolására kizsákmányolni. Csaplovics, Beda, valamint a többiek, Széchenyinek mintegy szövetségesévé tolják fel magukat;19 Gáj a maga lapjában áradozó szavakban üdvözli a nemes grófot, ki igazságot szolgáltatott neki. Igy bosszulja meg magát az ő egyoldalúsága, melylyel csupán a magyar nemzet hibáit teszi birálat tárgyává anélkül, hogy a nemzetiségek magaviseletét is figyelemre méltatná.

Nem is kerüli el a keserű szemrehányást úgy a „Pesti Hirlap”, mint a conservativek részéről. Kossuth lapjában Pulszky Ferencz minden tartózkodás nélkül jelenti ki, hogy Széchenyi általános vádjai „a magyarok nemzeti becsületét sértették”. Sőt még a magát „polgári halottnak” nevező Wesselényi is megszólal s egy nyilatkozatot tesz közzé, melyben mint a magyar tudós társaság igazgató- és tiszteletbeli tagja tiltakozik az ellen, hogy a Széchenyi beszédében foglaltak az akadémia nézeteit fejeznék ki. A conservativ „Hiradó” szerkesztői, Andrássy József és Császár Ferencz, – kik az 1842 február 9-ikén elhunyt Dessewffy Aurél után a „Világ” szerkesztését átveszik, „Hiradóra” változtatván annak czímét – hasonlóképen a nemzeti törekvések compromittálását látják Széchenyi föllépésében.

Széchenyi, – kinek legfőbb jellemvonásai közé tartozik, hogy tetteinek következményeivel mindig leszámol s hogy e tekintetben jóformán soha sem számitja el magát, – maga is tisztában van vele, sőt nyiltan bevallja, hogy a fennforgó kérdésben el lesz szigetelve. Amily kevéssé lepik tehát meg a különböző oldalról jövő támadások: épp oly gyorsan kiáll a küzdtérre, hogy megvédje magát. A „Pesti Hirlappal” a „Jelenkor”ban mérkőzik meg. Ily módon csap fel egyszersmind ujságiróvá, miután belátja, hogy nagy ellenfelének folytonosan növekvő befolyását és népszerűségét csak akkor ellensúlyozhatja a sikernek legalább némi kilátásával, ha azon a téren folytatja vele a küzdelmet, ahol az a legnagyobb erőt fejti ki s a legnagyobb hatást éri el. Ettől fogva minden alkalommal, amidőn szükségét látja, igénybe veszi a napi sajtót s annak úgyszólván állandó munkásává lesz.

A „Jelenkor”-ban 1843 kezdetén megjelent „Wesselényi és Kossuth” czímű czikksorozatában főképen Wesselényi megtéritését tűzi ki czéljául.

Wesselényi, épp úgy, mint Kossuth, ő szerinte abban hibáznak leginkább, azért tartja őket „politikai kontárolynak”, mert nem veszik soha figyelembe, hogy – Magyarország alkotmányos része egy alkotmány, nélküli absolut közbirodalomnak s ennélfogva azzal sem törődnek, hogy a kormány, az alkotmány és nemzetiség iránt bármily jó szándékkal viseltetik is, a kivitelben bonyolult alkotmányjogi viszonyaink által gátolva van. Ennek a hibás, sőt határozottan rossz politikának lőn áldozatává Wesselényi. Akármi okból szorult is azonban le a közélet színpadáról, senki jobban nem sajnálkozott a felett, mint Széchenyi, úgy, hogy amint az akadémiai beszéd tárgyában közrebocsátott, imént emlitett nyilatkozatával mintegy kifejezni látszott ama szándékát, hogy ismét tettlegesen részt akar venni a közügyekben: Széchenyi örömmel üdvözli a tettek mezején, de egyúttal esdekelve kéri, hogy szem előtt tartva a latin közmondást: „qui per didit numerum, incipiat iterum,” kezdje újra a megszakitott munkát s fátyolt vonva a multakra, lépjen frigyre ismét ő vele.


Gróf Dessewffy Aurél a halálos ágyon.
A „Honderű” 1842-iki melléklete Barabás Miklós rajza után.
Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példányáról.

Úgyde Wesselényi Kossuth mellől nem tágit. A mind a két szemére vak, teljes visszavonultságban élő politikus, a viszonyok átalakulásáról, az ellenzék kebelében végbement nagy változásokról hű informátiót nem szerezhet magának, ennélfogva mindinkább megrögzik benne a hit, hogy az országot nem Kossuth, hanem Széchenyi dönti veszélybe az által, hogy az alkotmányos és nemzeti állam eszméjét képviselő ellenzék befolyását ellensúlyozni és megtörni igyekszik, s midőn később Széchenyi Apponyihoz szegődik, midőn népszerűsége a tiszai út után ismét emelkedni kezd, elkeseredve jelenti ki egy társaság előtt, hogy egyedül ő nem fogja vonni a Széchenyi diadalszekerét s hogy „átkozva legyen a kéz, mely bármily körülmények közt csak egy sort is irand Széchenyi mellett”.20 A koczka azonban fordul s ugyanaz a kéz, melyere átkot mondott, kél védelmére Széchenyinek akkor, amidőn ez már magát nem, képes többé megvédeni, amidőn megdöbbenéssel veszi észre, hogy csakugyan Széchenyinek volt igaza, mert a forradalom szele immár elérkezett s a vihar kitörését semmi sem akadályozhatja többé meg.

Midőn Wesselényi az akadémiai beszéd tartalmáról hitelesen értesül, bizonyára belátja, hogy nyilatkozata elhamarkodott volt. A nemzetiségi kérdésben sokkal nagyobb közte és Széchenyi közt az egyetértés, mint gondolta. Világosan kitűnik ez abból a terjedelmes tanulmányából,21 mely az akadémiai beszéd elmondása előtt lát napvilágot s melyben a kérdés mélyére hatolva, a külpolitikai helyzet figyelembevételével, államférfiúi magaslatra helyezkedve fejtegeti a nehéz problemát.


Báró Wesselényi Miklós „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében” czimű munkájának czimlapja.

A szlávlakta országoknak a szláv törekvések által megbontott egységét sem beolvasztás, sem erőhatalom, sem egyik nemzetiségnek a másik által való ellensúlyozása útján nem gondolja Wesselényi helyreállíthatónak. Különböző fajú s nyelvű lakosokból álló országban az alkotmány malasztjában kell minden nemzetiséget egyenlően részesiteni, hogy abban mindenik édes anyját találván fel, ez által egymást testvéreknek tekinthessék. Különösen Ausztria csak is foederativ alkotmányos szervezet által mentheti meg magát az orosz terjeszkedéstől. Magyarország, a kor kivánalmaihoz képest újjászervezendő alkotmányával, Európa mérlegébe döntő súlylyal nehezednék. Alkotmányt s képviseleti rendszert kapna továbbá Lombardia és Velencze; a két osztrák főherczegség, Stájerország, Tirol, Karinthia és Karniolia, mint túlnyomólag német tartományok, együtt, Cseh- és Morvaország mint szláv, Galiczia mint lengyel tartomány külön-külön képeznének egy alkotmányos testet. Isztriának olaszlakta része Lombardiához, szlávlakta része Dalmátiához, ez utóbbi pedig, mint úgyis a magyar korona jogczímén birt ország, Horvát-Tótországhoz kapcsoltatnék. Ha Ausztria ilyeténképen, minden nemzetiség önálló egyediségének biztositásával, rokon érdekek és közös uralkodó által összeforrasztott foederativ állammá alakulna át: a kebelében levő ama sok idegen elem, mely most egymással és vele ellenséges viszonyban van, megbízható frigyesévé s ereje mindmegannyi tényezőjévé válnék; szláv lakosaira az orosz befolyás megszűnnék, miután Oroszországtól nem volna többé mit remélniök s alkotmányukban oly kincset birnának, mit ama korlátlan hatalomtól nem várhatnak; a forradalmi törekvések is megszűnnének, mert békés úton megkapnák a nemzetek azt, amit különben forradalom által kell vala kivívniok.

A szövetkezett nemzetek közt Wesselényi szerint a magyarokra várakozik a legfontosabb szerep. Éppen ezért ama politikai, társadalmi, jogi reformok, melyek a magyar nemzetet képessé teendik arra, hogy az egész Európát fenyegető orosz terjeszkedés ellensúlyozásában sikerrel részt vegyen, a legfőbb helyet foglalják el Wesselényi nemzetiségi programtujában. Az ő meggyőződése szerint, mig egyrészről a szlávok megnyugtatása végett meg kell nekik engedni nyelvüknek a családi körben, a magánélet minden viszonyaiban való használatát, irodalmuk művelését, s mindent el kell követni, hogy a horvátok a Magyarországgal való szoros kapcsolatban, a többi szlávok pedig a magyarokkal való lassankénti összeolvadásban keressék üdvöket és boldogságukat: másrészről a törvényhozásnak gondoskodnia kell a magyar nemzet megújhodásáról. A nemzet újjászületésének pedig föltételei a törvényhozás, közigazgatás és közoktatás körében a magyar nyelv érvényesitése; a „nemzeti egységet” biztositó népnevelés fölkarolása; a „ betyáros magyarság” kiirtása; továbbá a művelt polgárságnak politikai jogokkal való fölruházása; a köznép fölvétele az alkotmány sánczaiba, a személyes szabadság biztositása mindenkire nézve; a hivatalképesség kiterjesztése; az ősiség megszüntetése s a nemességnek a házi adóban való részesülése.

Az eszközök tekintetében, melyekkel a nemzeti állam eszméje megvalósitandó, egyetért Széchenyivel. Ezek az egyesülés és a koronával való szövetkezés. A magyar nemzet csakis tényleges uralkodó háza alatt tarthatja fenn magát, miután ez fűzi őt ahhoz a német elemhez, melylyel érdekei közösek, úgy hogy, ha a nemzet és a Habsburg-dynastia közti kötelék századok óta nem állna fenn, annak létrehozásáról most kellene gondoskodni. De viszont az osztrák ház érdeke és létele is kapcsolatban áll a magyar nemzet boldogulásával; s Ausztria császárja csak úgy s csak addig lehet hatalmas, mig a szabad s alkotmányos magyar nemzetnek leend királya; mi e nemzetnek vesztét, az neki is romlását okozná. „E nézeteknek s e hitnek – úgymond – vérünkbe kell átmenni s minden magyar belső meggyőződésévé válni.”


Deák Ferencz.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1842-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1979. számú eredeti példányáról.

Wesselényi, mélyreható fejtegetésével magára vonja ugyan az időszaki sajtó figyelmét, de aggodalmait általában túlzottaknak tartják.22 Széchenyi a „Jelenkorban” ábrándozónak nevezi; naplójában pedig azt irja, hogy a „Szózat” a kegyelemdöfést adta meg irója népszerűségének.23

Az egykorú kritika azonban, amint Wesselényi, úgy Széchenyi nemzetiségi politikájának sem döntheti meg végső conclusióját. Taktikai hibát követhetett el egyik is, másik is; a részletekben is tévedhetett; de hogy a magyar faj csakis az általuk kijelölt reformok segélyével töltheti be államfenntartó szerepét, biztosithatja egyszersmind fölényét a nemzetiségekkel szemben, – ennek igazságát sem akkor, sem később nem vonták, amint hogy nem is vonhatták kétségbe azok, kik a nemzeti állam föltételeivel tisztában voltak.


  1. * Dies Buch gehört dem Vaterlande. (Lipcse, 1845.) 113.[VISSZA]
  2. * Javaslata az uniói választmánynak. Kiadta gróf Zay K. (Pozsony, 1848.)[VISSZA]
  3. * Egész terjedelmében közölve: Beschwerden und Klagen der Slaven. (Lipcse, 1843.) 37.[VISSZA]
  4. * Ung. Wirren und Zerwürfnisse. (Lipcse, 1842.) Slawismus und Pseudomagyarismus. (Lipcse, 1842.) Gr. v. L. (gróf Lamberg), Ungarns polit. Stellung in Europa. (Lipcse, 1842.) Apologie d. ung. Slavismus. (Lipcse, 1843.) L. Štur, Das neunzehnte Jahrhundert und d. Magyarismus. (Bécs, 1845.)[VISSZA]
  5. * J. Csaplovics: Ungarn's Industrie und Cultur. (Lipcse, 1843.)[VISSZA]
  6. * W. Berg, Ungarns polit. Zukunft. (Lipcse, 1842.) Beda, Vertheidigung der Deutschen und Slaven in Ungarn, (Lipcse, 1843.) Gr. L. Thun, Die Stellung der Slowaken in Ungarn. (Prága, 1843.)[VISSZA]
  7. * Slaven und Magyaren. (Lipcse, 1844.) 14.[VISSZA]
  8. * Vierteljahrsschrift aus und für Ungarn.[VISSZA]
  9. * Wesselényi Miklós, Szózat. 197.[VISSZA]
  10. * Ungarn ars Quelle der Befürchtungen und Hoffnunben. Von Dr. S. (Lipcse, 1845.)[VISSZA]
  11. * Oesterreich und Ungarn. (Lipcse, 1843.) 17.[VISSZA]
  12. * Orsz. levéltár, József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1844.[VISSZA]
  13. * Bajza, Ellenőr. 336.[VISSZA]
  14. * Orsz, levéltár, Kanczell. iratok. 1845: 1013.[VISSZA]
  15. * Orsz. levéltár, József nádor titkos levéltára. Diaet. extraser. 1844.[VISSZA]
  16. * Gr. Széchenyi István, A magyar Academia körül., Pest, 1842.[VISSZA]
  17. * Apologie der ung. Slavismus. 129.[VISSZA]
  18. * Sollen wir Magyaren werden? Von D. H., Karlstadt, 1833.[VISSZA]
  19. * Csaplovics, Ungern’s Industrie u. Cultur. 74. Beda, Vertheidigung. 82. Apologie der ung. Slavismus. 128.[VISSZA]
  20. * Kemény Zsigmond, A két Wesselényi. Magyar szónokok és státusférfiak. 180.[VISSZA]
  21. * B. Wesselényi M.: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. (Lipcse, Wigand O. 1843.) Kiadója Emich Gusztáv volt, de a censura kijátszása végett külföldi czég alatt jelent meg. „Croquis”-nak is nevezték, miután, mint tiltott könyvet, csakis úgy lehetett becsempészni az országba, hogy külső boritékán az ál-kiadó több könyvnek s ezek közt első helyen az 1843-ban megjelent „Croquis aus Ungarn” czímű munkának megjelenését hirdeti.[VISSZA]
  22. * Nehány észrevétel Br. Wesselényi munkájára egy idegen baráttól. (Lipcse, 1843.) Kállay F., A Szózat criticai birálatja. (Pest, 1843.)[VISSZA]
  23. * Gr. Széchenyi I. naplói. 374.[VISSZA]