Deák Ferencz.
Swoboda 1844-iki vizfestménye után.
A kép eredetije Gróf Festetich Bennó birtokában.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Vasmegye inditványa s a szatmári 12 pont. A közteherviselés kérdése. Kossuth kívánalma a házi adórá nézve. „Nem adózunk!” Kétgarasos telekdíj. Önmegadóztatás. Br. Eichhoff emlékirata. A vám- és kereskedelmi rendszer a különböző időszakokban. Br. Eichhoff a vámemelésről. Széchenyi vámpolitikája. List Frigyes elmélete. A védvámos Kossuth. A „Zollverein”-hoz való csatlakozás. Iparegyesület. Az úrbéri törvények végrehajtása. Gazdasági egyesület. Kübeck véleménye a hitelbankról. Az első takarékpénztár. A hitelintézetre vonatkozó tervek
Az átalakulás munkájában Széchenyi épp úgy, mint Kossuth, Deák Ferencznek adják át az elsőséget. Amaz, mig egyrészről jogos önérzettel jelzi, hogy ő idézte elő a nemzeti állam szervezésére irányuló mozgalmat, másrészről saját egyéniségével szemben a legszigorúbb kritikát gyakorolván, elismeri, hogy a mozgalom fékentartásához nincsen ereje, s hogy ez a feladat Deák Ferenczre vár. Kossuth viszont a nyilvánosság előtt jelenti ki, hogy Deák minden lépése igazolja azt a hallatlan közbizalmat, melylyel őt, mint Washington előtt és után senkit, egy egész nemzet fölkarolta és vezérévé avatta.
Deák elérkezettnek látja immár az időt, midőn a hideg, komoly megfontolásnak s fáradhatatlan munkásságnak háttérbe kell szoritnia a puszta lelkesedést, miután egyetlen hibás lépés a nemzet jövőjét veszélyeztethetné. Éppen ezért, amily határozottan megszabja a szabadelvű haladás irányát s amennyire át van hatva a meggyőződéstől, hogy minden reformot a vélemények harczának tisztitó tüzén kell megérlelni: épp oly félreérthetetlenül hangsúlyozza a bölcsönös türelem, a vélemények kölcsönös tiszteletben tartásának szükségességét.
A jó tanács nem csupán Széchenyinek és Kossuthnak szól, hanem az egész magyar társadalomnak, melynek immár minden valamirevaló tagja részt kiván venni a reformok előkészitésében. A vármegyeházak gyűléstermeiben épp úgy, mint a hirlapok hasábjain mind élénkebbé válik a vita a legközelebbi országgyűlésen szőnyegre hozott, de meg nem oldott kérdések felett, hogy a legközelebbi országgyűlésig azokat tisztázzák, azokra nézve a közvéleményt megteremtsék.
Ez a czél vezeti Vasmegye rendeit, midőn néhány hónappal az országgyűlés berekesztése után, a követi utasitások kidolgozására egy állandó választmányt küldenek ki s ugyanekkor hasonló intézkedésre felszólitják a többi törvényhatóságokat is, felkérvén egyszersmind őket, hogy elkészitendő utasitásaikat küldjék meg nekik.1
A felhivásnak a többi közt Szatmármegye közönsége is eleget tesz, és pedig annyival nagyobb készséggel, mert „maga a kormány is kitűzvén a józanúl javitó s törvényszerű haladás zászlaját”, „szent kötelességének tekinti, magokat szórni el, melyeknek bár jelenleg nem minden kebel fogékony hona, de az idő hatalma által kiköltve, köztanácskozás és vitatások napmelege által megérlelve, belőlök egykoron a nemzeti nagyság, jóllét és boldogság izmos tölgye virulhat fel.”2
Az emlitett megye tehát 1841 február 22-ikén tartott közgyűlésében kiküldi az utasitás-készitő állandó választmányt s vezérfonalul egy olyan programmot ad kezébe mely magában foglalja mindazt, amit Deák a legközelebbi jövő teendőiül kitűzött s melyre épp ezért méltán hivatkoznak később is, mint a liberális párt programmjára.
A megye által elvileg elfogadott 12 pont közt az első ugyanaz, ami Deák politikájának is kiinduló pontját képezi, t. i. az ősiség eltörlése. Ez után s a telekkönyv meghonositása után következnék az országos földhitelintézet felállitása. Majd sorban a többi reform. Igy nevezetesen az úrbéri tartozások kényszer-megváltása oly módon, hogy az úrbéres jószágok által fedezett bankjegyekkel fizettetnék ki a megváltási összeg; a birtokszerzési és hivatalképesség kiterjesztése a nem-nemesekre; a főpapok, főurak és köznemesek megadóztatására vonatkozó régibb törvények fölelevenitése; a belső forgalom élénkitése végett az egyedáruságok, czéhek eltörlése s annak az elvnek a megvalósitása, hogy vámok fizetésére mindenki köteles s a közmunkában mindenki birtokaránylag részt vesz; a saecularisálandó egyházi javakból iskolák állitása; a sajtószabadsággal ellenkező előző vizsgálat megszűntetése; a városokban úgy a közigazgatási, mint a választási jog gyakorlásának az összes polgárokra való kiterjesztése; az igazságszolgáltatás és közigazgatás szétválasztása oly módon, hogy a tényleg működő közigazgatási hivatalokon kivül állandó törvényszékek szerveztetnének; a büntető jogszolgáltatás ujjászervezése akképen, hogy személyes szabadsága mindenkinek biztosittatnék, a vizsgálati per a vádperrel váltatnék fel, közkereset bárki ellen is csupán a törvényhatóságok által választandó nagy esküdtszékek határozata alapján indittatnék s a ténykérdés eldöntése a kis esküdtszékekre bízatnék, a törvény előtti egyenlőség elvén alapuló büntető-codex készittetnék s egy semmitőszék szerveztetnék; végre a népképviselet életbe léptetése, miután az I. R. III. czíme szerint hajdan fülönben is az egész nép egyenlő jogokkal és szabadsággal volt felruházva.3
Deák Ferencz.
Swoboda 1844-iki vizfestménye után.
A kép eredetije Gróf Festetich Bennó birtokában.
A valódi szabadelvűségnek ebben a 12 pontban történt megnyilatkozása amily örömmel tölti el a haladás barátait, épp oly csalódás éri őket, midőn ugyanaz a törvényhatóság ugyanabban az évben visszavonja sokat igérő programmját. A deczemberi gyűlésre Uray Bálint által becsőditett tyúkodi és csengeri bocskoros nemesség úgy formai, mint elvi szempontból érvénytelennek jelenti ki a februári közgyűlés által elfogadott programmot. Formai szempontból azért, mert a februári gyűlésre – jóllehet ott a nemesség sarkalatos jogai felett határoztak – az összes nemességet nem hívták meg; elvi szempontból pedig azért, mert „az állandó s rendszeresitett adó elvállalásának elve a megye összes nemességének véleményével és meggyőződésével ellenkezik”.4
Szatmármegye meghátrálása a szabadelvű közvélemény továbbfejlődésére nincs befolyással. Azok a reformok, melyekhez Szatmár oly hamar hűtlenné válik, sokkal mélyebb gyökeret vertek immár a társadalomban, semhogy egyik-másik megyének most ilyen, majd amolyan magatartása azoknak sorsára döntő hatással lehetne.
S ha az átalakulás szükségességét jóformán mindenki belátja, úgyannyira, hogy csakis az egymásután s a haladás menete és méretei tekintetében merülnek fel nézeteltérések: hiú erőlködés bárki részéről is belékapaszkodni a kiváltságokba s ily módon dugni be ama kinálkozó erőforrásokat, melyek nélkül egy számbavehető lépést sem lehet tenni előre. A nemességnek előbb-utóbb be kell látnia, hogy, amint a multban a honvédelem kötelességének teljesitése által biztositotta politikai döntő befolyását: úgy a jövőben csakis akkor tarthatja meg egy évezreden át gyakorolt szerepét az állami életben, ha a fokozódó állami szükségletek arányában megnagyobbodott közterhekből kiveszi a maga részét.
Ezt az igazságot, – melyet Széchenyi már 1831-ben fölismer, figyelmeztetvén a nemességet, hogy erkölcsi súlya azért nyom oly keveset a latban, mert mindent a nép vállára tol5, – évek múlva mind többen és mind hangosabban hirdetik.
Már a negyvenes évek elején gróf Dessewffy Emil a közadózás olyatén gyökeres átalakitását tervezi, hogy a házi adó eltörlésével az egész pénzügyi rendszer alapjául a könnyen behajtható közvetett adók: a bélyeg-adó, a pénzügyi vámok stb. fogadtatnának el, addig pedig, mig ez megtörténnék, a házi adó egyrészét a nemesség magára vállalván, az ily módon könnyebbségben részesülő jobbágyok a fokozatosan megszüntetendő urbéri tartozások megváltása czéljábol kármentesitési pénztárt alapitanának.6
Dessewffy felszólalása azonban vajmi csekély figyelemben részesül. Az országgyűlésen a közteherviselés kérdését nem hozzák szóba, miután e tárgy az utasitások közt nem fordul elő. Csakis Kossuth szól hozzá a „Pesti Hirlap”-ban; de ő is tartózkodva, remélvén – mint később maga irja, – hogy „majd csak akad valami nagyúri competentia, mely nagy kegyelmesen meg méltóztatik ajánlani azt, amit követelni szerintök tilos”.7
Nem sokáig kell várnia, miután csakhamar megjelenik a „Századunk”-ban gróf Sztáray Albert nyilt levele, melyben – egy lépéssel tovább menvén, mint Széchenyi – azt inditványozza, hogy a nemesség a beligazgatás költségeit s különösen a házi adót egészen vállalja magára, a népet tehát, valamint a jobbágy-telket biró nemeseket mentse fel a korszellemmel s az örök igazsággal ellenkező teher alól. Úgyde Sztáray amit egyik kezével a népnek hajlandó megadni, azt a másikkal elveszi. A jogegyenlőség elvéhez közeledik, midőn a közterhek arányosabb megosztására az első lépést megteszi, s ugyanakkor az osztálykülönbség egy új formájával lepi meg a világot, amennyiben azt kivánja, hogy a beligazgatási költségek meghatározásában s a házi adó kivetésében mindenki adója arányában vegyen részt.
Ekkor már Kossuth is jónak látja a rendszeres izgatást az adó ügyében megkezdeni. Az ő álláspontja a lehető legmérsékeltebb, amennyiben egyelőre ő is csak a házi adóra nézve sürgeti a reformot, de nem olyan alakban és föltétel mellett, mint Sztáray, hanem akkép, hogy a házi adó közös teher legyen, melynek viselésében a nép és a nemesség igazságos arányban osztozkodnék. Meggyőződésén erőszakot téve, azért választja csupán a házi adót izgatása tárgyául, mivel ez ellen nem élhet a nemesség azzal az ürügygyel, amivel a hadi adót lerázta a válláról, hogy t. i. a honvédelem kötelességét teljesitvén, honvédelmi czélokra nem adóztatható meg; továbbá, mivel a házi adót a megyék kezelvén, erre nézve garantiákról a kormány irányában nem szükséges gondoskodni, sőt annak a megyék közt való szétosztásával sem kellene bajlódni, minden megye csupán saját szükségére adózván.
A beligazgatási költségek mellett azonban, melyek a házi adóból fedeztetnek, gondolnia kell Kossuthnak az országos szükségletekre s az ezek fedezésére szolgáló országos pénztárra is, melynek szervezését Tornavármegye már 1839 november 12-iki körlevelében sürgeti.8 Ebből a czélból az egyenes adókat csak nagyon kis mértékben kivánja igénybe venni, mert ha a közteherviselés elve szerint történnék az egyenes adók kivetése, semmivé lenne ama könnyebbség, mely a házi adó arányos részének levételéből a népre hárulna; ha pedig a nemesség egyedül viselné subsidiumkép az országos pénztár terhét, kevésbé lenne hajlandó a házi adó terhében megosztozni. Ennélfogva tartózkodva minden újitástól, azon a járt úton marad, melyen az 1715 óta e tárgyban működő küldöttségek haladtak, s nem kiván egyebet, csak azt, hogy az országos pénztár túlnyomólag indirect kútfőkből s egyenes adó útján csak a házi adó minden forintja után kivetendő csekély pótlékkal dotáltassék.
Nem ok nélkül számit rá Kossuth, hogy eme kívánalmait – éppen, mert nagyon is mérsékeltek, – úgy a kormány, mint a conservativ párt, sőt még Széchenyi is elfogadja. De számitásában csalatkozván, nehány évvel később szemrehányást tesz magának, hogy engedett „a liberális szinezetű olygarchia”, engedett Széchenyi nyomásának, ki „a lassú előhaladás, a szoktatgatás taktikájának nyomorult bölcseségét hirdette”.9
Midőn másfél évi hirlapi izgatás után Kossuth pártja a kérdést a cselekvés terére viszi át: szemben találja magát mindazokkal a tényezőkkel, melyeknek támogatását remélte.
A conservativ párt a házi adó mellett nyilatkozott hirlapjaiban. Igaza volt Kossuthnak, hogy nincs és nem lehet conservativebb eszme, mint az, hogy a nemesség az adómentesség tarthatatlan „koldus-szabadalmához” ne ragaszkodjék, miután csak igy conserválhatja és mentheti meg politikai előjogait. De midőn tettre kerül a sor, a conservativek az elvet áldozatul dobják a taktikának s az időszerűtlenség ürügye alatt támadnak ellene. Az egyház csak az önfenntartás ösztönét követi, midőn különösen kitünteti magát az adóprivilégium védelmezésében. Széchenyi – bár saját vallomása szerint: „a mi saját személyét illeti, testestül-lelkestül, legszivesebben a domesticába szeretett volna fizetni”, – csak éppen hogy meg nem támadja a Kossuth tervét, de nem is nyilatkozik mellette, sőt később nyomatékos érvekkel kifogásolja. A kormány pedig egykedvűen nézi, hogy párthívei a házi adó ellen izgatnak, miután csupán azért, hogy jövőre a nemesek is fizessenek a megyéknek, nem lenne érdemes szakitnia a rendi érdekeknek kedvező, hagyományos politikájával. A rendi jogok feláldozásához csak abban az esetben lenne hajlandó segédkezet nyujtani, ha az imént indigenatust nyert s ezen a czímen belügyeinkbe avatkozó Wildner Ignácz javaslata elfogadtatnék, mely szerint t. i. a nemesség, a helyett, hogy a házi adót elvállalja, fizessen az állam pénztárába ellenőrködés mellett évenként 3.300,000 forintot s ebből fedeztessenek ama közművelődési és közgazdasági szükségletek, melyeknek kielégitése Magyarország kulturális fejlődését biztositaná.10 Úgyde a megfelelő alkotmánygarantiák hiányában Wildner terve nem fogadható el, s visszautasitja azt úgy a konzervativ Orosz József, mint Kossuth,11 Trefort és Fényes Elek,12 és pedig olyan hevesen, hogy a bécsi ügyvéd a félreértés eloszlatása végett kénytelen még egyszer kezébe venni a tollat.13
A megyék állást foglalván az időszaki sajtó által megvitatott kérdésben, szintén a: „nem adózunk” elvét, hirdetik. Az az egy-kettő, amely – nem zárkózik el a haladás követelménye elől, azt az alternativát állitja fel, hogy vagy megszerezhetők az alkotmány-biztositékok, s akkor a nemességnek birtoka arányában viselnie kell mindennemű közadót; vagy nem szerezhetők meg, s akkor a nemesség csak a házi adóban osztozkodhat, miután – mint Borsodmegye rendei mondják – „csak erre nézve van kezében a nemzetnek mindazon garantia, mi nélkül adót fizetni annyit tesz, mint constitutionális polgárnak nem lenni”.
A szabadelvű pártnak a házi adó érdekében, meginditott agitatiója, – melyet gróf Zichy Ödön a birtoktalanok harczának deklarál a birtokosok ellen, – annál élénkebbé válik, minél inkább közeledik az országgyűlés megnyitása, s mig Borsodban Palóczy László és Szemere Bertalan, Biharban Beőthy Ödön hatalmas befolyásukkal és szónoki erejükkel legyőzik a nem adózókat: addig Zala, Szatmár, Máramaros, Gömör, Szabolcs, Vas és Heves megyében a bocskoros nemesek féktelen kicsapongásukkal nemcsak az adó ügyét, de ezzel együtt az összes reformokat megbuktatják, sulyosan kompromittálják egyszersmind a helyhatósági rendszert. A gyűléstermek, a megyei székhelyek, a közgyűlések idején csataterekké változnak át, a hol – az e korban fölkapott szálló ige szerint – „a bunkókráczia” üli diadalát. A politikai orgiák láttára még a legszabadelvűbb politikusban is megrendül a bizalom és a rokonszenv amaz intézmény iránt, mely elméletben az alkotmány védbástyája, a közszabadság legfőbb biztositéka volna, s a gyakorlatban akadálya a szabad vélemény-nyilvánitásnak és az alkotmányos jogok gyakorlásának.
A jobbak hiába ostorozzák úgy a zöld asztalnál, mint az irodalomban, sőt még a szinpadon is azokat, kik a haladást erőszakos eszközökkel akarják föltartóztatni. Egressy Gábor a nemzeti szinházban hiába hozza lelkesedésbe hallgatóságát, midőn Szalkay Máté pongyola, de hatalmas satyrával irt versét az „ólmos botokról” s a nem adózókról elszavalja „Hahó, tekintetes karok és rendek! Utánam csak, majd én elől menendek. Gyűlésre menjünk, s tudja azt ki-ki, hogy ott okkal lehet csak végezni, azért készitsünk fontos jó okot, minden legény egy súlyos ónbotot.”14 A lelketlen korteskedés következtében csak 18 megyében sikerül kivívnia a nemességnek a házi adóban való részesedésre nézve kedvező utasitásokat.
A reform bukásáért Széchenyi a „Pesti Hirlap” pártját okozza, mely – szerinte – példátlan felületességgel, kihívó s ennélfogva szükségképen reactiót előidéző modorban fogott hozzá annak megvalósitásához. Ő maga – mint emlitők – a Kossuth inditványával szemben teljesen passive viseli magát. Amint azonban a megyék állásfoglalása után tisztába jön azzal, hogy a reformot abban az alakjában, a mint azt Kossuth tervezte, az országgyűlés nem fogadja el: mindjárt az országgyűlés megnyitása után egy czikksorozatban megpendíti, az ú. n. „kétgarasos telekdíj” vagy telekadó eszméjét.15 Számitása szerint, ha minden hold föld után az ország investitiójára általábán két garas telekdíj fizettetnék – amennyiben Magyarország összes területe Fényes Elek szerint 4894 mértföld, vagyis 1200 öllel számitva, 62.398,500 hold – évenként 6.239,850 forint állna az ország szabad rendelkezésére. Az ekként egybegyűlendő összeg mireforditása felett a törvényhozás határozna, kezelése pedig a Budapesten felállitandó s az országgyűlésnek számadással tartozó kincstári hivatalra bízatnék.
Hogy a mindenki által ugyanazon kulcs szerint, fizetendő telekdíj nélkülözi a jó adó legfőbb kellékét, ez még magában véve nem állná útját az eszme megvalósitásának, annyival kevésbé, mert Széchenyi korának különben sem az volt a föladata, hogy a legigazságosabb és legarányosabb adórendszert fedezze fel, hanem hogy a közterhek megosztására nézve tegye meg az első lépést. De hogy azok, kik a házi adót is visszautasitották, a telekdíjnak nevezett direct adó sokkal, de sokkal súlyosabb terhét magukra vállalják, erre kilátás alig lehetett. Mindamellett Széchenyi kész a harczot a telekdíj érdekében fölvenni és teljes elszántsággal folytatni úgy a nemesség, mint esetleg a kormány ellen is. Csak egy esetben teszi le – saját vallomása szerint – a fegyvert, ha t. i. a „Pesti Hirlap” pártjával is szemben találná magát; mert „ez esetben” – irja – „úgy állnak a hihetőségek munkám sikere ellen, mikép valósággal egyenesen apály- és dagálylyal szállnék szembe, ha tervemet le nem tenném.”
Kossuth a czikksorozat befejezése előtt határozottan szint nem vall. Amint azonban a kissé hosszadalmas czikksorozat, – melyre Eötvös azt a gúnyos megjegyzést teszi, hogy inkább duplán megfizetné azt a két garast, csak ne kellene annyit olvasnia róla,16 – véget ér, feledve a sulyos invectivákat, melyekkel Széchenyi őt és pártját ebben a művében is illeti, feledve a gyanusitást, hogy ő a tervnek titkos ellensége s hogy a magáét csak azért gondolta ki, mert igy ő vagy igen csekély, vagy éppen semmi adót sem fogna fizetni, – nemes loyalitással s annak a – kijelentésével, hogy ő a maga tervét jobbnak tartja a Széchenyiénél, föltételesen bár, de hozzájárul a Széchenyi adójavaslatához. Azt a föltételt köti ki, hogy amenynyiben a közös teherviselés alapján inditványozott telekdíjból a népre ismét új teher hárulna, anélkül, hogy addigi terhei valamennyire is könnyittetnének: részesitsék legalább a népet eme terv kedvezményeiben közvetlenül. Széchenyi ugyanis a telekdíj alapján 100 millió forintnyi országos kölcsön felvételét hozta javaslatba oly módon, hogy ennek az a része, melyet mindjárt kezdetben országos investitioba nem fektetnek,, adassék kölcsön egyeseknek hypothecára, a mit Kossuth, a nép érdekeit tartva szem előtt, azzal egészit ki, hogy – úgy, amint már előbb gróf Dessewffy Emil tervezte – a kölcsön kiadandó összeg fele része az örökváltság, előmozditására fordittassék.
Báró Eötvös József és Trefort Ágoston.
Leykum A. kőnyomata Barabás Miklós 1844-iki rajza után.
Szalay Imre gyűjteményének példányáról.
A kevéssel ezután egybeülő országgyűlésen az adó ügye szóba hozatván, Széchenyi még egyszer kezébe veszi a tollat, hogy kétgarasos adójának elfogadására a rendeket rábirja.17 De, hogy czélt érjen, eredeti tervét akként módositja, hogy a két garast egyre szállitja le, s mig a kétgarasos telekdíjat a közszükségletek kizárólagos fedezetéül jelölte ki, az egygarasos adó mellett bármi egyéb direct vagy indirect jövedelmi forrást kész elfogadni.
Az országos választmány azonban, melyet a rendek a végből küldenek ki, hogy az ország anyagi és szellemi előbbrevitele czéljából szükséges költségek fedezésére nézve tegyen javaslatot, sem az egy-, sem a kétgarasos telekadót nem találván czélszerűnek, a közteherviselés elve alapján egy országos pénztár szervezését ajánlja.
Minthogy pedig a főrendek szűkmarkusága miatt ez sem sikerül: a szabadelvű haladás hívei az országgyűlésen szenvedett kudarczukat azzal akarják jóvá tenni, hogy a közjogi kérdés megoldását társadalmi úton kisérlik meg. Önként kötelezik ugyanis magukat a közadó fizetésére, hogy ily módon egyrészről az elavult kiváltság élvezése miatt háborgó lelkiismeretüket megnyugtassák, másrészről, hogy a társadalmat példájuk követésére birván, a közteherviselés elvének az országgyűlésen kivül legalább némi részben érvényt szerezzenek. Bezerédj István az első, ki annak kijelentésével, hogy „a nép közadójában nem osztozni igazságtalanság és bűn, lelkiismerete tehát nem engedi, mikép ez igazságtalanságban tovább részt vegyen”, beiratja magát az adózók közé Tolnamegyében; ugyanezt megteszik Kossuth Lajos, Rosty Albert és két veje: báró Eötvös József és Trefort Ágoston, valamint több, mint kétszáz zalamegyei kiváltságos társával Deák Ferencz.
A társadalom ilyetén áldozatkészsége a dolog természeténél fogva czélra nem vezethet ugyan, mindamellett nagyban hozzájárul a korszellem által követelt reform megérleléséhez, s részben ennek is köszönhető, hogy a szabadelvű ellenzék az 1847-iki országgyűlés előtt közrebocsátott programmjában a közteherviselés elvét már a legelső helyre teszi.
Amint az adó ügyét, úgy az 1843/44-iki országgyűlést foglalkoztató többi kérdést is, a törvényhatóságok és a sajtó útján, a társadalom készíti elő. A közérdeklődés pedig főképen az anyagi ügyek felé fordul.
Az az egyedül helyes közgazdasági felfogás, mely szerint az egyes foglalkozási ágak arányos kifejlődése az igazi anyagi jóllét alapföltétele, oly általánossá válik, hogy nem igen van számbavehető politikus, ki ezt ne fogadná el a közgazdasági politika irányelvéül s ki ennélfogva az elsőrendü feladatok közé ne sorozná a vámrendszer gyökeres megváltoztatása által a teljesen elhanyagolt műipar és kereskedelem talpraállitását.
A Magyarországgal szemben évtizedek óta követett vámpolitika, amellett, hogy az ország érdekeit teljesen föláldozza Ausztriának, közjogi szempotból is tarthatatlan, miután annak irányát nem az országgyűlés, hanem a kormány szabja meg, abból a merőben hamis elvből indulva ki, hogy a harminczad ügye a kizárólag fenntartott felségjogok közé tartozik. A legelső teendő tehát, e tekintetben reclamálni a nemzet jogait, annyival is inkább, mert azokról nemcsak hogy soha le nem mondott, sőt ellenkezőleg, az országgyűlések úgy a mult század folyamán, mint a jelen században, midőn feliratokban ostromolták a kormányt az ország irányában követett ellenséges vámpolitika miatt, soha nem mulasztották el egyszersmind hangsúlyozni, hogy a vámokra nézve intézkedni, és pedig minden idegen befolyás kizárásával, csupán a törvényhozás van jogositva.
Ebben a kérdésben a kormány álláspontját egészen szabatosan körvonalozza báró Eichhoff, a bécsi udvari kamara elnöke, a magyar udvari kamarához intézett, 1840 május 20-ikán kelt emlékiratában, melyet a végből készit, hogy kimutassa, mennyire alaptalanok az 1830- és 1832/36-iki országgyűlésnek a vámok- és harminczadokra vonatkozó panaszai.
Hogy a vámtarifa meghatározása soha sem tartozott a magyar törvényhozás jogkörébe, ezt Eichhoff a királyi jogügyek igazgatója által rendelkezésére bocsátott adatokra támaszkodva állitja. Olyan törvény, mely a vámtarifát tartalmazná, nincsen. Az 1729: II. t.-cz. ellenben a korona jogai közé sorozván a vámok szabályozását, Mária Terézia 1754 február 16-ikán ezzel a jogával olyan módon él, hogy az új vámszabályzatot az országgyűlés hozzájárulása nélkül állapitja meg. Utódjai szintén az országgyűlés mellőzésével teszik meg azon a szükségesnek mutatkozó módositásokat.
De ha törvényes alapja nincs a magyarok követelményének: a Magyarország és az osztrák örökös tartományok közt fennálló viszonyt sem tartja Eichhoff olyannak, mely megengedné, hogy a tarifa a magyar országgyűlés által határoztassék meg. Magyarország a közös vámvonalokon belül eső országokkal együtt közös, vagyis egyesült vámterületet képez a külfölddel szemben. Minthogy ennélfogva az egységes vámtételek megállapításánál nem csupán Magyarország viszonyai és előnyei veendők figyelembe, hanem a többi tartományokéi is: ha a magyar országgyűlés állapitná meg a tarifát, a többi tartományok érdekeinek megóvása biztositva nem lenne.
Mindezeken felül – Eichhoff szerint – szükség sincs az újitásra. A külfölddel szemben követett vámpolitika ellen ugyanis a magyaroknak nincsen kifogásuk. Ama kivánságuknak, hogy terményeik kivitele és átvitele megkönnyittessék, a kormány évek óta igyekszik eleget tenni. Sérelmük tehát az, hogy a Magyarország és Ausztria közti forgalom van megnehezitve, és pedig nem a magyar vámok, hanem az osztrák beviteli vámok által. Úgyde éppen ez a tárgy nem tartozhat a magyar törvényhozás jogkörébe. A beviteli, átviteli és kiviteli vámok előnyösek Magyarországra nézve. A nyers anyagok beviteli vámja csekély ugyan, de elég magas a belföldi őstermelés megvédésére, a félgyártmányok vámja magasabb, a egész gyártmányoké legmagasabb. Az árúk kivitele meg van könnyitve. Az átvitel pedig az egész európai szárazföldön nincs sehol annyira szabaddá téve, mint Ausztriában. Az 1827-iki országos deputatio épp ezért nem tudott a fennálló vámtarifán lényegesebb változtatást javasolni.
Ha mindezek daczára elismernék az országgyűlésnek azt a jogát, hogy a tarifára vonatkozó alapelveket megszabja: akkor – Eichhoff okoskodása szerint – arra is feljogositnák, hogy számadásra vonja a kormányt, mikép hajtotta végre ezeket az alapelveket. De ezzel meg újabb alkalmat adnának a rendeknek, hogy ujjat húzzanak a kormánynyal. Meg kell tehát elégedniök a rendeknek azzal, hogy, mint eddig, úgy ezentúl is esetről-esetre kifejezik kivánságaikat ő felsége előtt a vámokra nézve. Ha ezek a kivánságok méltányosak: biztosak lehetnek felőle, hogy teljesittetni fognak.18
A bécsi udvari kamara elnökének ez a biztatása azonban nem szolgálhat kárpótlásul a nemzet elkobzott jogáért, annyival kevésbé, mert a kormány által követett vámpolitika nemcsak Magyarországra, de még Ausztriára nézve is határozott kárral jár.
Az osztrák határon felállitott vámsorompó, – mely egészen 1850-ig fennállott, – az ország függetlenségének némi biztositékául szolgált ugyan de közjogi és politikai előnyét teljesen ellensúlyozták közgazdasági hátrányai. A bécsi kormány Ausztria javára használta azt fel. A Mária Terézia által inaugurált tilalmi rendszer rideg alkalmazásával, míg egyrészről a kiviteli vámok és a külföld által visszatorlásképen életbeléptetett beviteli tilalmak által a külföldi piaczokat elzárták a magyarországi nyers termények elől, másrészről lehetetlenné tették a külföldi iparczikkek behozatalát. Ily módon Magyarország a szó szoros értelmében saját zsírjába fúlt s óriási veszteséget szenvedett, miután kiviteli áruit vagy egyáltalán nem volt képes értékesiteni, vagy az osztrák piaczokon vesztegette el; az ipari czikkeket pedig a külföld versenyétől megszabaditott s igy valóságon monopoliumot élvező osztrák termelőktől volt kénytelen beszerezni.
A prohibitiv rendszer alkalmazása mindenütt megbosszulta magát, Ausztria sem lehetett tehát e tekintetben kivétel. Mindössze is annyi haszna volt belőle, hogy egy-két iparága némi lendületet nyert. De mi ez ahhoz a megmérhetetlen kárhoz képest, amit polgárai az által szenvedtek, hogy a nyugat-európai művelt nemzetek kulturális hatása elől elzárták őket s hogy drágán kellett megfizetniök, amihez a külföldi és belföldi termelők szabad vagy legalább megkönnyitett versenye mellett féláron juthattak volna.
A magyar országgyűlések 1715-től kezdve folytonosan sürgetik a helytelen vám- és kereskedelmi rendszer megváltoztatását; de felirataikra vagy egyáltalán választ sem kapnak, vagy ha igen: a válasz nem elégitheti ki őket. Különösen a jelen század elején többször kifejezik ama kivánságukat, hogy a magyar termesztmények szabad kivitelét engedje meg a kormány, hogy igy egyrészről az országba több pénz folyjon be, másrészről az osztrák örökös tartományok gyártmányainak, melyekkel Magyarország sem nem képes, sem nem akar versenyezni, nagyobb kelendőség biztosittassék.
Az 1825/27-iki országgyűlés által kiküldött bizottság a szabad kereskedelmi iránynyal némileg szakit ugyan, amennyiben azt az álláspontot foglalja el, hogy ha Magyarország forgalma egyszerre, minden előkészület nélkül felszabadittatnék, oly nagy mérvben özönlenének be az idegen árúk az országba, hogy a műipar fejletlensége, a gyarmatárúk erős fogyasztása s az idegen államok részéről a magyar terményekre vetett magas vámdíjtételek mellett egyenértékű árúk a külföldre nem szállittathatván, az ország szükségképen veszitne a szabad kereskedelem által: mindamellett több, Magyarországra nézve kedvező vámpolitikai reformot hoz szóba, melyeket ha életbeléptetnek vala, a közgazdasági helyzet bizonyára lényegesen javult volna. Ilyen például az, hogy az Ausztriába szállitandó magyar gabona és marha vámját mérsékeljék; hogy a viszonosság elvéből kifolyólag a magyar és osztrák kereskedők a külső forgalomban egyenlő jogokkal ruháztassanak fel; hogy a magyar gabona, marha és bor kivitelét szerfelett megnehezitő osztrák fogyasztási adók szállittassanak le; végre, hogy a kereskedők zaklatásával járó, rendkivül bonyolult vámkezelési szabályok egyszerüsittessenek.
Minthogy Magyarország főképen az által károsittatik meg, hogy a közbenső vámok tekintetében nincs meg a viszonosság közte és Ausztria közt, s hogy 1825 óta a kormány a vámokat folytonosan emeli: az 1830-és az 1832/36-iki országgyűlés különösen ezeknek a bajoknak a megszüntetését sürgeti. Hogy lehetne azonban a törvényhozás föllépésének sikere, mikor a kormány közgazdasági politikájának legilletékesebb képviselője, a bécsi udvari kamara elnöke sem akarja elhinni, hogy azok a bajok csakugyan orvoslásra várnak.
Báró Eichhoff – imént emlitett memorandumában – a meggyőződés hangján magyarázgatja budai kollegájának, hogy a viszonosság követelményének már eddig is csaknem mindenben eleget tett a kormány. A kiviteli vámok – kivéve a szarvasmarha vámját, melyre nézve az 1788-iki tarifa áll fenn – egyformák. A beviteli vámok az árúk jelentékeny részére nézve hasonlóképen egyformák. A vámkezelés tekintetében is a lehetőség szerint igyekeznek érvényesitni a viszonosság elvét s e végből az utóbbi időben többféle intézkedés történt. Igy nevezetesen az 1836 január 31-iki rendelet szerint azok a magyar termények, melyek kikészités, átalakitás végett vagy bizonytalan eladásra mennek az osztrák tartományokba, épp úgy vámmentesek, mint a hasonló osztrák termények; a vámdíj biztositása tekintetében a magyarországi ismert és megbízható felek épp oly bánásmódban részesülnek, mint az osztrákok; az osztrák tartományokon át külföldre szállitandó magyar árúk kivitelénél – amint azt a magyar udvari kanczellária 1832 augusztus 14-iki és szeptember 25-iki rendeletében közhirré teszi – a fennállott akadályok megszünnek; egy legfelsőbb decretum szerint; melyet a magyar udvari kanczellária 1837 június 28-ikán tett közzé, az az elv, hogy a külföldi árúk, melyek beviteli vámmal megrovattak, a közbenső vámsorompón vámmentesen vihetők keresztül, kiterjesztetik a Magyarországon át behozott, beviteli vámmal terhelt s Ausztriába szállitandó árúkra is; végre a magyar udvari kamara elnökének elhatározott szándéka a hivatalos helyiségeken kivül eszközölt vámhivatali motozásokra nézve ugyanazon szabályokat léptetni életbe, amik Ausztriában alkalmaztatnak.
Ha a reciprocitás ily módon biztositva van Ausztria és Magyarország közt: ezzel meg kell mind a két félnek elégednie, miután Eichhoff szerint absolut viszonosságról szó sem lehet. Figyelembe veendő ugyanis az árak és az árúk minősége közti különbség. A gabona, marha és szesz például, mely – Galicziából Magyarország északi részébe szállittatik, sokkal olcsóbb, mint ugyanezek az árúk, melyek Magyarországból Alsó-Ausztriába szállittatnak. Ha tehát ugyanakkora beviteli vámmal, terheltetnének meg az emlitett árúk, ez nem viszonosság, hanem Magyarországra nézve káros egyenlőtlenség lenne. Az országos bizottság kereskedelmi al-választmánya is elismerte 1829 január 7-iki jelentésében, hogy az absolut viszonosság Magyarországra nézve határozottan káros lenne.
Hogy a közbenső vámsorompót, a viszonosság sérelmével, Magyarország kizsákmányolása czéljából, Ausztria javára tartják fenn, ezt a vádat Eichhoff határozottan visszautasitja. Fenn kell azt tartani Magyarország tökéletlen államháztartása miatt. Sem az egyenes, sem a közvetett adók rendszere itt az állam érdekeinek megfelelő formában nem áll fenn. Ennélfogva a kincstár amint általában a vámokat, úgy a közbenső vámokat sem nélkülözheti. Hogy a közbenső vámok leszállitásával a forgalom emelkednék s nem veszitne a kincstár, ez annyival kevésbé valószinű, mivel a vámok már most is nagyobbára alacsonyak. De ha mégis meg akarná a kincstár ezt a veszedelmes kisérletet tenni, ennek nagy akadálya volna, mely addig nem, háritható el, mig Magyarország adózási rendszerét meg nem változtatják. A földbirtokos, iparos, általában az összes adókötelesek a német és lombard-velenczei tartományokban nagy közterheket viselnek, melyektől Magyarország, lakossága vagy annak egy része föl van mentve. Az emlitett tartományok sulyosan megadóztatott termelői joggal követelhetik tehát, hogy, ha fedezik a közös állami költségeket, melyeknek egy része Magyarországot terhelné, legalább kiméltessenek meg az adómentes vagy csekély adóval terhelt magyar termények versenyétől. Az igazság azt követeli, hogy ez az egyenlőtlenség az adózás tekintetében, legalább a közbenső vámok megállapitásánál enyhittessék valamennyire. Ehhez járul, hogy Ausztriában egyes iparágak a direct adókon kivül fogyasztási adóval is terhelve vannak, melyet – a fogyasztókon kell megvenniök a fogyasztási czikk árában, s igy különösen a szeszgyárosok, sörgyárosok és mészárosok nem élhetnek meg, ha a beviteli vámmal s ennek pótlékával nincsenek megvédve. Ugyanez áll a dohányárusokra s a dohánymonopoliumra nézve is, mely utóbbi nem tartható fenn, ha a magyar dohány bevitele után csupán a magyar beviteli vámnak megfelelő vám fizettetik. Ha a magyar termények után az Ausztriába való bevitelkor vám nem fizettetik, vagy a vám leszállittatik, mielőtt az adózási rendszer megváltoznék: ez nemcsak Ausztriára nézve lenne veszedelmes, de Magyarországra nézve is, mert Ausztria elszegényedvén, Magyarország elveszitné legjobb piaczát.
Végre szükségesnek tartja Eichhoff a közbenső vámvonalat a csempészet megakadályozása végett is. Magyarországba a tökéletlenebb vámkezelés miatt sokkal több árút csempésznek be, mint Ausztriába; ha tehát ezeket az árúkat Magyarországból minden akadály nélkül viszik be Ausztriába, amellett, hogy a kincstár veszit, a gyárosok is károsodnak. De éppen azért az olyan árúk után, mint a gyapot, gyapjú, selyem stb., melyekkel leginkább űzik a csempészetet, nem lehet egyenlő az átviteli vám, hanem az Ausztriából Magyarországba való bevitelnél mérsékeltebb, a Magyarországból Ausztriába való bevitelnél ellenben magasabb tarifa alkalmazandó.
Mindezekből azt a következtetést vonja le a bécsi udvari kamara elnöke, hogy a közbenső vámok tekintetében az absolut viszonosság a különböző viszonyok miatt nem valósitható meg s hogy a közbenső vámok mérséklése vagy megszüntetése által a forgalmat csak akkor lehet élénkiteni, ha Ausztria és Magyarország adózási rendszere egyforma lesz, vagy az aránytalanság erre nézve legalább részben megszűnik.19
A vámemelés tekintetében Eichhoff szintén védelmébe veszi a kormány eljárását.
Sopron terjesztette fel az 1825-iki országgyűléshez a sérelmet, hogy a kiviteli vám oly magasra emeltetett, hogy jóformán meghaladja a termény piaczi árát. Ha a panasz nem a közbenső, hanem a külfölddel szemben alkalmazott kiviteli vámokra vonatkozik, akkor – Eichhoff szerint nincs annak semmi értelme. Az 1827-iki országos deputatio 63 árú kiviteli vámjának mérséklését kivánja. Ezeknek több mint felére, vagyis 34-re nézve teljesiti a kormány a rendek kivánságát, és pedig éppen azoknak az árúknak a vámját szállitja le, melyek Magyarország kiviteli czikkei, amilyenek például a nyers bőrök, a gubacs, festékfa, réz, kidolgozott bőrök, kikészitett borkő stb. Ha pedig a közbenső vámokra vonatkozik a panasz, akkor sem alapos. Mert 1825 óta az Ausztriába bevitt árúk közül 144-nek a beviteli vámja változott: 64-é emeltetett, 60-é leszállittatott s 20-é változott meg más irányban. A fölemelt és leszállitott árúk jelentőségét tekintve; nincs köztük különbség. Azután a vámemelés a legtöbb árúnál, vagyis 52-nél Ľ forinttól 1 forintig s 12-nél 1–2 forintig, mig ellenben a leszállitás 35-nél Ľ forinttól 1 forintig, a többinél 1 forinttól 25 forintig terjedt. A mérséklés némely árúnál mázsánként 20 forintot is meghalad, sőt 81 forint 15 krajczárra is emelkedik. 1837 óta még további mérséklések is történtek.
Hogy a vám meghaladja a termény piaczi árát, ez nem igaz; mert semmiféle árúnál nem lépi tul az érték 10 százalékát. Az sem áll, hogy a kormány Magyarország elnyomása végett változtatta volna meg időnként a vámokat. Szükség volt a változtatásra részint azért, mivel az árviszonyok megváltoztak, részint mivel az állami bevételek fokozása végett Ausztriában átalakittatván a fogyasztási adók rendszere, ez szükségképen maga után vonta a Magyarországra eső közbenső vámok emelését. De a vámemelés főindoka az volt, hogy a belföldi mezőgazdaság nyomasztó helyzete megjavittassék. A nyers termények árhanyatlása s a gazdáknak e miatt bekövetkezett pusztulása birta rá ő felségét, hogy a gabona, marha s más termények beviteli vámját emelje, hogy a honi piaczokon ezekkel az árúkkal a belföldi termelők fölvehessék a versenyt a külföldiekkel, s ugyanekkor – az 1788 január. 2-iki és 1819 április 7-iki vámszabályzatban kimondott elv mellőzésével – a magyar nyers terményeknek azt a kedvezményt adta, hogy azoknak Ausztriába való bevitelénél a külföldről való behozatalkor fizetendő vámnak felét állapitotta meg.20
A bécsi udvari kamara elnöke bármennyire igyekszik is ezzel az apológiájával szépitgetni a kormánynak Magyarországgal szemben követett vámpolitikáját, nem képes azt igazolni. Ennélfogva azok, kik Magyarország közgazdasági érdekeit igazán szivükön viselik, részint a vámpolitika gyökeres megváltoztatásában, részint annak más közgazdasági reformok által leendő ellensúlyozásában keresik az ország boldogulásának föltételeit.
A harminczas években Széchenyi szabad kereskedelmi politikáját fogadja el a közvélemény. Széchenyi rendszerében a vámok csak másodrendű szerepet játszanak; mert ő szerinte a nemzet gazdagságának kútforrása a belső fogyasztás, melyre a fennálló magas vámok sorvasztó hatással vannak ugyan; de amely még a legrosszabb vámrendszer mellett is fejleszthető. Hogy Angolország a műveltség oly magas fokán áll, ezt nem sűrü népességének, nem is gyarmatainak és külkereskedelmének, hanem mindenek fölött annak köszönheti, hogy productumainak háromnegyed részét maga fogyasztja el. Ezzel szemben Magyarország hátramaradottságának a legfőbb oka az, hogy termelvényeinek nincsenek vevői, és pedig azért nincsenek, mert a hitel gyönge lábon áll, mert a közszorgalmat megbénitják a birtokszerzési képesség korlátozása, a közbátorlét hiánya, a czéhek, monopoliumok, limitatiok stb. A legelső teendő tehát a közszabadságot korlátozó intézmények megszüntetése által a fogyasztók számának és fizetésképességének emelése. Kivánatos volna ugyan ezzel együtt a külkereskedelem akadályait is elháritani s a közbenső vámvonalat megszüntetni, annyival inkább, mert a fennálló kereskedelmi rendszer – Magyarország gyarapodását, akadályozván, Ausztriának is kárt okoz; de ha, az ország egy darabig még kénytelen is a szabad kereskedelem áldásait nélkülözni, bőven kárpótolhatná ezért magát az élénk, nagymérvű belső fogyasztás által.
A negyvenes évek elején nagy fordulat áll be a Széchenyi eszméinek hatása alatt álló közfelfogásban. A védvámrendszer abban az alakjában, amint azt List Frigyes formulázta,21 sokkal inkább megfelel az akkor már erősen kidomborodott nemzeties iránynak, mint a természeténél fogva világpolgárias jellegű szabadkereskedelmi rendszer. Ennélfogva mi sem természetesebb, mint hogy azok, kik a magyar nemzeti állam szervezését tűzték ki törekvésük végczéljául, egész lelkesedéssel csatlakoznak ahhoz az irányhoz, mely az ő programmjuk keretébe inkább beillik. List egyenesen a kor uralkodó eszméjére, a nemzetiségi eszmére alapitja közgazdasági elméletét, határozottan elitélvén azt a cosmopolitismust, mely közgazdasági téren csak abban az esetben volna jogosult, ha a nemzetek műveltségi tekintetben egy szinvonalon állnának. Az európai nemzetek közgazdasági fejlődésének legfőbb eszközei szerinte a védvámok, mert ezeknek segitségével szabadithatja meg magát a gyönge, hátramaradt ország a fejlettebbek versenyétől, ezekre támaszkodva teremtheti meg műiparát, szóval ezek biztositják számára azt az anyagi jólétet, mely a főczélnak, a nemzet politikai önállóságának is alapföltételét képezi.
List tanait nálunk Kossuth Lajos karolja fel, s hatalmas ékesszólásával csakhamar közmeggyőződéssé érleli azt az eszmét, hogy a létünk alapját képező nemzetiség örökké gyönge és tehetetlen lesz, ha a kereskedésben és iparban az idegenek uralmát tűrjük, ha nemzeti forgalom-rendszer és gyári cultura alapitására nem törekszünk s ha a vámvonalak által el nem zárkózunk a külföldtől.
Hogy a védvámos Kossuth, ki a politikai szempontokat a közgazdasági kérdésekben is mindig előtérbe tolja, határozottan szembeszáll a negyvenes évek kezdetén keletkezett ama mozgalommal, mely Magyarországnak a német vámszövetséghez való csatlakozását czélozza, ez egészen természetes.
A Zollverein, melynek már a harminczas évek közepén a legtöbb német állam tagja volt, 1841 május 8-ikán tizenkét évre újra megalakul. Az újra-alakulásra vonatkozó tárgyalásokat az illető államok megkezdvén, Ausztriát, s ezzel együtt Magyarországot is óhajtanák bevonni az egyesületbe vagy legalább olyan szerződésre szeretnének lépni vele, mely a kereskedelmi forgalmat a Zollverein tagjai s Ausztria közt megkönnyebbitné.
Maga Metternich is szükségesnek tartja ilyen szerződés mielőbbi megkötését a Zollvereinnal. Ausztria, mint a német szövetség tagja, Németország részéről közgazdasági tekintetben sem tekinthető szerinte külföldnek. Mindent el kell tehát követni, hogy a Zollvereinnal olyan viszonyba lépjen, mely az anyagi érdekek kölcsönös kielégitését eredményezze s mely éppen ezért az általánosan óhajtott béke biztositékául szolgáland. Ezt a viszonyt csakis a Zollvereinnal kötendő szerződés, hozhatja létre.22
Az egyesület újra-alakulása után, az 1841 november 17-ikén tartott minisztertanács Metternich vám és kereskedelmi politikai programmját, – melyet ő báró Kübeckhez, a bécsi udvari kamara elnökéhez intézett iratában fejt ki bővebben,23 – azzal a módositással teszi magáévá, hogy a formális kereskedelmi szerződés mellőzésével, kölcsönös megegyezéssel és lassanként módosittassanak azok a vámtételek, melyek Ausztria kereskedelmére hátrányosak, s ugyanez a miniszteri értekezlet még azt is elhatározza, hogy a legközelebbi jövő programmjába fölveszi a tilalmi rendszerről a védvám-rendszerre való áttérést s az Ausztria és Magyarország közt fennálló közbenső vámok megszüntetését is.
Ezek az események actualissá teszik nálunk nemcsak a vámkérdést, de egyszersmind a Zollvereinhoz való csatlakozás kérdését is. Sopron-megye körlevélben hívja fel a többi törvényhatóságok figyelmét a csatlakozás előnyeire.
Kossuth azonban a „Pesti Hirlap”-ban közzétett czikksorozatával, – mely tekintettel arra az érdeklődésre, amivel Németország politikai körei a kérdés iránt viseltettek, összegyűjtve német forditásban is megjelent,24 – útját szegi minden ily irányu nagyobb mérvü mozgalomnak.
A kérdéssel Deák Ferencz már 1839-ben foglalkozik, Széchenyihez intézett egyik levelében25 abbeli véleményét fejezvén ki, hogy ha a Zollvereinhoz való csatlakozás, melyhez Ausztria azért ragaszkodik, mert igy hiszi befolyását Németországgal szemben fenntarthatni, – Ausztriára nézve sem állitható föltétlenül előnyösnek, Magyarországra nézve meg még kétségesebb értékűnek látszik.
Kossuth ugyanebben a szellemben tárgyalja az életbevágó problemát s a csatlakozás mellőzésével és a védvám-rendszer alkalmazásával a vámszövetséget sürgeti Ausztria és Magyarország közt.
Politikai szempontból úgy áll szerinte a dolog, hogy a német vámegylet szigorúan német nemzeti alapon van szervezve a német nemzeti érdekek előmozditása végett, éppen azért bíznak benne a német államok, hogy előbb-utóbb csatlakozni fog hozzájuk Ausztria is, melynek dynastiája kezdettől fogva hasonlóképen a német nemzeti érdekekhez fűzte politikájának vezéreszméit; de viszont ezért követne el öngyilkosságot a magyar nemzet, ha az egyesület tagjává lenne. Az a nemzet, mely a Zollverein tagja, tagjává lesz egyszersmind a német nemzetnek is, s előbb-utóbb germanizáltatni fog. Attól ugyan nem kellene tartani, hogy a magyar ember németté válik; de nemzetiségünket a Zollvereinba való belépés annyiban fenyegetné, amennyiben a német iparosokból, kereskedőkből álló polgár elem magyarositását s igy egy magyar középosztály kifejlődését akadályozná.
A kérdés közgazdasági oldalát tekintve, Magyarországnak kettős czélt kellene elérnie a csatlakozás által, hogy t. i. gyáripart teremtsen s hogy nyers terményei számára piaczot szerezzen. Úgyde sem az egyiket, sem a másikat ezen az úton el nem érheti. Gyáripart ily módon nemcsak hogy nem teremthetne, de örök időkre lehetetlenné tenné annak kifejlődését, mert a magas fokon álló német iparral szemben éppen olyan, sőt még sokkal rosszabb helyzetbe jutna, mint amilyenben volt Németország Angliával szemben addig, mig védvámok által nem biztositotta műiparát. Nyers terményei számára sem szerezne piaczot, miután Németország nemcsak hogy fedezi saját productumaival szükségleteit, de még kivitel tárgyául szolgáló fölösleggel is rendelkezik. Ha Magyarországnak piaczra van szüksége nyers terményei számára, ezt megszerezheti kereskedelmi szerződések és a belföldi gyáripar fejlesztése által; miért csatlakoznék a Zollvereinhoz, melynek különben is egyik legfőbb irányelve a nyers terményeket vagy nagyon csekély vámmal terhelni, vagy a vámmentesség kedvezményében részesiteni.
Kossuth tisztában van vele, hogy a fennálló vámrendszer, egyrészről a kormánynak a hagyományokhoz való makacs ragaszkodása, másrészről a közönségnek nagyon is hézagos közgazdasági ismeretei miatt, hamarosan és könnyedén nem igen lesz megváltoztatható; de át van hatva egyszersmind a meggyőződéstől, hogy az ipar, különösen a gyáripar, – mely czélszerü vámrendszer nélkül sehol nem izmosodott még meg – amint közgazdasági életünknek lendületet ád, úgy a polgári elem erősitése által a democraticus eszmék terjedésére is nagy befolyással lesz. Ennélfogva, hogy időt ne veszitsen, addig is, mig a törvényhozás a kormánynyal egyetértőleg iparfejlesztő intézkedéseket tehetne, az ipari érdekek előmozditása végett, az iparegyesület megalakitásával, a társadalmi erők igénybevételét kisérli meg.
A siker érdekében Széchenyit szeretné az ügynek megnyerni s az egylet élére állitni, miután az iparegyesület megalakitását abba az eszmekörbe tartozónak véli, melyet Széchenyi logikai egymásutánnak szokott nevezni; de óhajtása nem teljesül. Az Ausztria és Magyarország közt fennálló „vegyes házassági viszonynál” fogva Széchenyi az eszmét nem tartja szerencsésnek.
Midőn 1841 elején Almási Balogh Pál a földmivesek és mesteremberek részére, angol mintára, „egy hasznos ismereteket terjesztő társaság” alakitását inditványozza a „Pesti Hirlap”-ban: Kossuth ezt az alkalmat ragadja meg, hogy tervét concret alakban nyilvánosságra hozza, Balogh inditványára azt jegyezvén meg, hogy ami a fejlett iparral biró Anglia viszonyaiba jól beleillik, nálunk a kezdetleges ipar szükségleteinek nem felelne meg.
Almási Balog Pál.
Lieder 1846-iki kőnyomata után.
A közvélemény Kossuthnak – ad igazat, s azzal a programmal, melyet ő dolgoz ki s mely mindent felölel, a mi szükségesnek mutatkozik arra nézve, hogy a magyar iparos-osztály irodalmi és társadalmi úton az idegen áramlatoktól megvédelmeztessék és sanyarú helyzetéből kiemeltessék, az iparegyesület gróf Batthyány Lajos elnöklete alatt megalakul.
Kossuth, mint aligazgató, míg egyrészről szigorúan ügyel rá, hogy az egyesület körébe a politika be ne férkőzzék, másrészről az egyesület népszerűségét biztositandó, mindent elkövet, hogy rövid idő alatt mennél nagyobb eredményt mutasson fel.
A széles alapokra fektetett programmnak alig van olyan pontja, melynek végrehajtását a fiatal egyesület, mindjárt fennállásának első éveiben, több-kevesebb sikerrel meg ne kisérlené. Fiókegyleteket alakit; egymásután két kiállitást is rendez honi műipari czikkekből; egyes elhanyagolt iparágak, például a czukor- és selyemgyártás fölkarolására buzditja az iparosokat, miután a verőczemegyei csepini czukorgyár és a Kiessling testvérek pozsonyi czukorgyára, valamint a Hoffmann és fia nagykereskedői czég selyemgyára az első iparkiállitásra beküldött készitményeikkel megmutatják, hogy az emlitett két iparág nyereséges művelésének előföltételei nálunk nem hiányzanak. Az iparegyesület köréből indul ki az iparvédegyleti mozgalom is, amennyiben Bezerédj István az első iparkiállitás berekesztésekor fejezi ki azt az alapgondolatot, melyhez az iparvédő társadalomnak alkalmazkodnia kell s melyet a védegylet megalakitásával a magyar társadalom elfogadott.
Ezek az eredmények annál nagyobb jelentőségüek közgazdasági szempontból, mert a társulás szabad formájának életképessége mellett bizonyitván, az iparosoknak a czéhkényszerhez való ragaszkodását segitnek megtörni s megbarátkoztatják őket is az önsegély elvével, melyet a földbirtokosok, a törvényhozás tehetetlenségének és a kormány rosszakaratának ellensúlyozása végett, már néhány év óta szép sikerrel alkalmaznak.
A mezőgazdaság fejlődésében a közelebbi országgyűlések által életbeléptetett reformok egy új korszak kezdetét jelzik ugyan; de hatályosakká csak az által válnak, hogy végrehajtásukról maguk a gazdák gondoskodnak. Mindjárt az 1832/36-iki országgyűlés szétoszlása után az ott hirdetett s részben törvény által is kifejezésre jutott szabadelvű eszmék hatása alatt a jobbágyság helyzetében itt-ott lényeges javulás következik be. A földesurak közül számosan követik Bezerédj István példáját, ki medinai jobbágyaival megköti és pedig ezekre nézve igen kedvező föltételek alatt, az első örökváltsági szerződést; ezen kivül a jobbágyok több helyütt olcsó áron megváltják a robotot; számos megyében könnyitenek a parasztság közmunka-terhén s földesuraik általában csaknem mindenütt emberiesebben kezdenek velük bánni.
Mindamellett a jobbágyi praestatiok megváltása épp oly lassan megy nálunk, mint Ausztriában, amint hogy az 1832/36- és az 1839/40-iki törvényekben foglalt félrendszabályok mellett nem is mehet máskép.
Ausztriában József császár óta meg volt engedve az örökváltság, de kivéve Felső-Ausztriát, a többi örökös tartományokban csak szórványosan, sőt az állam és clerus jószágain, valamint a hitbizományi jószágokon egyáltalán nem is fordultak elő örökváltsági esetek. Éppen ezért Ausztriában már a harminczas években sürgetik azokat az intézkedéseket, melyek addig is, míg az örökváltság kötelezővé tétetnék s míg arra nézve az állam közreműködése törvény által kimondatnék, az ügy előmozditására szolgálnának. Sürgetik nevezetesen a hitelintézet felállitását, mely a jobbágyot a megváltáshoz szükséges olcsó, hosszú lejáratu kölcsönnel látná el; valamint annak az elvnek törvényben való kimondását, hogy abban az esetben ha a jobbágy és földesúr a váltságdíjra nézve nem tudnak egymással megegyezni, a biróság határozza azt meg.
A szabad egyezkedés rendszere, az állam részéről a „laisser faire laisser passer” elvének alkalmazása s a hitelintézet hiánya akasztja meg nálunk is a reformot. Ez utóbbin lehetne ugyan segiteni oly módon, amint Ausztriában segitettek, ahol az 1846 deczember 11-ikén kelt legfelsőbb rendelet a robotot és tizedszedési jogot a föld átengedése által is megválthatónak jelentette ki; de ez csak úgy történhetnék, ha a földesúr részére váltságdíj fejében átengedett földnek a jobbágy haszonbérlője maradna, a mi azonban újabb complicatiora adna alkalmat. A reform őszinte hívei tehát arra törekszenek, hogy az örökváltság legalább a földesurakra nézve kötelezővé tétessék s a váltságdíj meghatározása az állam közbejöttével s egy felállitandó hitelintézet támogatásával történjék.
Ugyanazok, a kik a szabad föld eszméjeért harczolnak, nem szűnnek meg egyszersmind az intensiv gazdálkodási rendszer útját egyengetni s évről-évre fokozódó tevékenységet fejtenek ki a gazdasági ismeretek terjesztése s a gazdák előitéleteinek kiirtása körül. Hogy munkájuk annál hatályosabb legyen, az állattenyésztő társaságot 1835-ben a mezőgazdaság összes ágaira kiterjedő hatáskörrel gazdasági egyesületté alakitják át.
A nádor védnöksége alatt álló, újjászervezett egyesület 1840-ben megteszi a lépéseket arra nézve, hogy országos pártfogásban részesittessék s az 1843-ki országgyűléshez benyujtott emlékiratában 26 a szükségletei fedezésére forditandó 495,600 pengő forintnyi országos segélyen kivül kéri az egyesületnek törvénybe iktatását, továbbá egy példány-gazdasággal összekötött országos központi gazdaképző intézetnek s földmíves iskolának közköltségen való felállitását s a példány-gazdaság berendezhetése végett egy, a fővároshoz legközelebb fekvő kincstári jószágnak haszonbérbe adását.
Hogy az állam közvetlen támogatása nélkül a mezőgazdaság nem emelkedhetik a fejlődés magasabb fokára, ezt a külföld példái eléggé mutatják. Anglia évenkint milliókat áldoz mezőgazdasági czélokra, Francziaországban a gazdasági egyesületek száz meg százezer franknyi állami segélyben részesülnek évenkint. Különösen a gazdasági szakoktatás érdekében még a legnagyobb áldozatoktól sem riadnak vissza a külföldi államok. Württemberg például legszebb állami épületét, a hohenheimi királyi kastélyt a hozzá tartozó nagy uradalommal együtt a gazdasági szakoktatás czéljaira engedte át; Poroszországban a Thaer által alapitott möglini gazdasági akadémia, a gráczi Johannaeum, a svájczi hofwyli, a francziaországi rovillei, grignoni gazdasági iskolák mind az állam áldozatkészségének köszönhetik felvirágzásukat.
A magyar országgyűlés sem tagadja meg a gazda-közönség törekvéseitől támogatását, csakhogy a gazdasági egyesülettel szemben az országos pártfogás föltételéül azt szabja meg, hogy ki legyen onnan zárva a kormány befolyása s az egyesület a részére segélyképen megszavazott százezer forint felett szabadon rendelkezzék, illetőleg annak felhasználásáról az országgyűlésnek számoljon be.
Minthogy azonban a százezer forintnyi segély az országos pénztárból volna fedezendő, ez pedig a közteherviselés kérdésén megbukik: az egyesület továbbra is önerejére kénytelen támaszkodni s maga lát hozzá nemcsak a gazdasági tanintézetek szervezéséhez, hanem mindazon czélok megvalósitásához, melyekre nézve az országgyűléstől a várt segitséget nem kaphatta meg.
Az ily módon évről-évre elevenebbé váló egyesületi életnek bármenynyit köszönhet is úgy a földmívelés, mint a közgazdaság többi ága: a fejlődés egyik legfontosabb tényezőjének, az olcsó hitelnek hiányát az egyesületek nem pótolhatják. A birtokjogi viszonyok, különösen az ősiség, a jogbizonytalanság, a politikai viszonyok ziláltsága, a helytelen vámrendszer, az igazságszolgáltatás tökéletlensége és nehézkessége a hűbéri intézmények egész sora, melyekre Széchenyi mindjárt föllépésekor egyenkint rámutat, mindmegannyi akadályai a hitel kifejlődésének s hitelintézetek alapitásának. Ha Széchenyi a nemzeti bankot mégis fölveszi programmjába: ezt azért teszi, mert számit rá, hogy akadnak majd ahhoz értő vállalkozók, kik a haszonnal kecsegtető intézménynyel kisérletet tesznek.
Maga a kormány is belátja, hogy a hitel érdekében kell már valamit tennie. Ennélfogva az 1843-iki országgyűlést a király egyenesen felhívja, hogy a hitel fejlesztéséről tanácskozzék. Kübeck, a bécsi udvari kamara elnöke azonban, kinek véleményét ebben a kérdésben a nádor kikéri, az ügy iránt nagyon kevés jóakaratot tanusit. Váltig hangoztatja ugyan, hogy nem ismeri annyira a magyar viszonyokat, hogy figyelemre méltó tanácsokat adhatna, továbbá, hogy nézeteit tisztán mint magánember közli a nádorral s a hivatalos tárgyalás folyamán emlékiratának minden pontja lényeges módosulást szenvedhet, sőt esetleg el is vethető; de azért eléggé határozott állást foglal el a fontos kérdésben.
A hitelbankot általában nagyon kevésre becsüli; mert – az ő naiv felfogása szerint – vagy biztos hypothecára ád az kölcsönt, amit magán tőkepénzesek is megtehetnek, s akkor nincs rá szükség; vagy a hypotheca meghatározásában nem elég szigorú; akkor meg fennállása lesz veszélyeztetve. De még ha elismerné is egy ilyen intézet nélkülözhetetlenségét: a tényleges viszonyok közt nem tartja azt czélszerűnek Magyarországra nézve. A földbirtokos a hitelintézettől szerzett tőkéjét gazdasága javitására, birtoka termőképességének fokozására forditaná. Úgyde, mivel a termények értékesitéséhez szükséges közlekedési utak hiányzanak: addig, míg ennek a hiánynak – a pótlásáról nem gondoskodik az ország, a productio fokozásának nincs semmi értelme.
A hitel fejlesztését Kübeck szerint rá lehetne bízni a magán tőkepénzesekre. Mivel azonban az ősiség, valamint a telekkönyv és valuta hiánya s a rossz igazságszolgáltatás miatt a külföldi tőkepénzesek nem örömest küldik pénzüket Magyarországba s a helyüket uzsorások foglalják el, kik az óriási koczkázatért ugyancsak megfizettetik magukat: a hitelintézetre legföllebb mint közvetitőre volna szükség. Mint ilyennek, az lenne a hivatása, hogy a becsületes hitelezők által elvállalt s a jelen viszonyok közt rendkivül sulyos koczkázatot csökkentse, az adósokat kötelezettségük pontos teljesitésére szoritsa. Ezt a czélját 500,000 forintnyi alaptőkével bízvást elérhetné, melyet, ha a belföldön nem tudna előteremteni, az állam jótállása mellett az első osztrák takarékpénztár útján szerezhetné be.
Hogy az intézet mikép szerveztessék, ennek eldöntését tartja Kübeck a legnehezebbnek. Ha magánosok állitanák fel: ezek csak saját hasznukat tartanák szem előtt, mitsem törődvén a közérdekkel. A rendekre sem lehetne – úgy, miként porosz Sziléziában és Galicziában – bízni a dolgot, mert Magyarországon a rendek politikai és jogi helyzete egészen más, mint az emlitett tartományokban. Az államnak, illetőleg az államot képviselő kormánynak meg éppenséggel nem való ilyen vállalatba beléfognia. Ennélfogva az intézetet oly módon kellene szervezni, hogy annak administratiója a nádor közvetlen vezetése alatt a rendek és a kormány választottaira bízatnék; a folyó ügyeket fizetett tisztviselők végeznék; a főfelügyeletet pedig a király gyakorolná, a számadásokat ő hagyná jóvá és hozná nyilvanosságra, az alapszabályokat ő erősitné meg és szükség eseten a rendek közreműködésével ő módositaná.27
Az 1843/44-iki országgyűlés olyan hitelintézet felállitásához nem adja ugyan beleegyezését, a mely – miként Kübeck tervezi – csaknem kizárólag a kormány rendelkezése és befolyása alatt állana mindamellett annak, hogy az ügyet az országgyűlésen szóba hozzák, megvan az a haszna, hogy a közönség mindinkább érdeklődni kezd a dolog iránt, melyre nézve egyesek már előbb a gyakorlati kezdeményezés terére léptek.
Fáy András, – ki Pestmegyében már 1825-ben sürgeti takarékpénztárak felállitását, – másfél évtizeden át nem szűnik meg propagandát csinálni annak az intézménynek, mely philanthropicus jellegénél fogva a nép jólétének alapját van hivatva megvetni s melyre annál nagyobb szükség van, mert a bécsi takarékpénztár fiókjai Győrben, Brassóban, Pozsonyban és Nagy-Szombatban, amellett, hogy a különben is szűkében levő pénznek az országból való kiszivárgását mozditják elő, tulajdonképen csak mint letéti pénztárak szerepelnek s mint ilyenek, kizárólag a kereskedőknek tesznek szolgálatot. A harminczas évek vége felé fog hozzá Fáy kedvencz eszméjének megvalósitásához s még mielőtt az 1839-iki országgyűlés összeülne,
Pestmegye közgyűlésének bemutatja a köznép számára felállitandó takarékpénztár részletes tervezetét,28 melyet a megye elfogadván, már a következő év elején az intézet megkezdi működését s azóta évről-évre izmosodva, immár nemcsak hazánk, hanem az egész monarchia egyik leghatalmasabb pénzintézetévé fejlődött.
Egy évvel később alapitják meg a pesti kereskedők két millió pengő forint alaptőkével a pesti kereskedelmi bankot, a czélból, hogy függetlenitsék magukat a bécsi kereskedőktől. Majd 1842-ben a pozsonyi takarékpénztár alakul meg.
Fáy András.
Egykorú metszet Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példányáról.
E közben a tervezgetések szakadatlanul folynak s a publicisták szinte vetekszenek egymással, hogy különösen az úrbéri terhek megváltása végett naponként sürgősebbé váló hiteligények kielégitésének legalkalmasabb formáját megtalálják.
A kereskedelmi hitel fejlesztésére gróf Dessewffy Emil egyelőre elegendőnek tartja az akkor éppen alakulóban volt kereskedelmi bankot, mely idővel a jegykibocsátás jogával is felruházható lenne; de ugyanő felhívja egyszersmind az ország összes nemességét, hogy a törvényhozás szentesitése mellett, az egyetemleges jótállás elvének alkalmazásával, porosz-sziléziai mintára alakitson földhitelegyesületet.29
A „Pesti Hirlap”-ban, melynek szerkesztője is többször hozzászól a hitelintézetek kérdéséhez, Tetétleni egy örökváltsági pénztár vagy bank szervezését ajánlja, oly módon, amint az később a szatmári 12 pontban is terveztetik, hogy t. i. az úrbéri tartozások megváltásához szükséges 90 millió forintot a bank ötforintos bankjegyek kibocsátása utján állitná elő s három hónap alatt kifizetné a földesuraknak az őket megillető váltsági tőkét.30 E végből is, de meg azért is, hogy „a nemesség az annyira gyűlölt s szellemével ellenkező egyenes adó alól még egyidőre az ország minden kára nélkül kibújhassék,” Pestmegye közgyűlésén egy olyan bank terve jön szóba, mely száz millió forintnyi kölcsönt venne föl ő felségétől, leköttetvén ez összeg biztositására a nemesség összes ingatlan és ingó vagyona.31 A tudós társaságban Fogarasi János tart felolvasást az örökváltság és az ipar és kereskedelem érdekeit előmozditó bankról, melynek alaptőkéje részvények kibocsátása és az évenkint körülbelül öt milliót bevételező megyei házi pénztárak átvétele által szereztetnék be.32 Kovách László a bajor váltó- és jelzálogbank mintáját ajánlja követni a magyar nemzeti bank szervezésénél; de minthogy nálunk az ősiség miatt a jelzálog-üzlet, akár záloglevelek útján, mint Bajorországban, akár egyébképen, csak részben müvelhető: a bank a földbirtokosoknak kezességre és kézi zálogra adna kölcsönt.33 Trefort Ágoston abból indulva aki, hogy egy földhitelintézet felállitásának elengedhetetlen föltételé az ősiség eltörlése, addig, míg ez megtörténik, a nép minden rétegének hitelérdekeit kielégitő jegybank czélszerűségét vitatja.34
Ezek a tervek – kivéve a Dessewffyét és Trefortét, – amily kevéssé felelnek meg a gyakorlati élet követelményeinek, épp oly kévéssé állják ki elméleti, szempontból a kritikát. De annyiban mégsem voltak hiábavalók, amennyiben anyagot szolgáltatván a gondolkozásra, a napi rendre tűzött kérdést felszínen tartották. A társadalom bármennyire át volt, is immár hatva az átalakulás szükségének érzetétől: cselekvésében meg lett volna bénitva, ha az arra hivatottak az egyes intézmények lényegére s a haladás elveire nézve fölmerült ellentéteket ki nem egyenlitik s a tétovázásnak és habozásnak, még mielőtt cselekvésre került volna a sor, elejét nem veszik.
Magyarország czímere az 1844-iki törvényeket szentesítő királyi okiraton.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról.