Gróf Batthyány Kázmér.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1846-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1968. számú példányáról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az ellenzék szerepe. A védegylet megalakulása és czélja. A „honi” iparczikkek. Deák és Széchenyi véleménye a védegyleti mozgalomról. A nádor tanácsai. Árulkodások. Az egyesületi jog korlátozása. Zaklatás a kormány részéről. A vámrendszer módosítása. Kossuth vámpolitikai programmja. A dohánymonopolium és a közteherviselés kérdése
„Az oppositió éppen oly alárendelt fogalom, mint a kormány pártolása; sem az egyik, sem a másik nem szolgálhat hitvallási alapul.” Széchenyi ezt az igazságot hirdeti különböző változatban immár évek óta, miután meg van felőle győződve, hogy mig ez át nem megy a köztudatba, mig „a kormány embere örökre szintúgy belé van kelepczézve vágásába, mint az oppositió embere a magáéba”: addig valódi haladásról szó sem lehet.
Egy erős ellenzék szükségességét esze ágában sincs kétségbe vonni, sőt számtalanszor hangsúlyozza, hogy e nélkül élő alkotmányt képzelni sem lehet; csak azt vitatja, hogy a mint helyén volt az ellenzéket az első csatasorba állitani akkor, a mikor a nemzetiség és az alkotmány veszélyben forgott: úgy az alkotások korában az oppositio a tartalékseregbe való, s az ügyek vezetését annak a pártnak kell kezébe vennie, mely nem a negatio, hanem a, cselekvés politikáját követi. Ilyen pártnak azonban sem a kormánypártot, sem az ellenzéket nem tekinti. Amaz mindig és mindenben a kormánynyal tart, csúszás-mászással igyekszik a kormánytól a nemzet részére engedményeket eszközölni ki s azzal vajmi keveset törődik, hogy az átalakulás nemzeties és alkotmányos szellemben megy-e végbe; ez viszont a nemzeti érdekek kizárólagos képviselőjének és szószólójának tekintvén inagát, „gyakran oly kevély, oly fenyegető, oly hörcsökös állásba teszi magát, mintha tudja az ég, mily erő támogatná szavakkal villámló és mennydörgő indignatióját.”
Széchenyi a haladás ügyét egy független pártra kivánja bízni, melyet minden melléktekintet nélkül csak egy vezéreszme lelkesit: Magyarországnak magyar és alkotmányos szellemben való átalakitása, de a mely soha nem hagyja ki számitásából, hogy mi magyarok Ausztriával össze vagyunk házasitva, nem ugyan egy korona, de egy fejedelem alatt állunk s ez összeköttetésünknél fogva némelyeket soha nem érhetünk el, ezeknek a követelésével tehát föl kell hagynunk, némelyeket pedig csakis az idő érlelhet meg, ezeket viszont türelemmel és kellő mérséklettel gondoznunk kell addig, mig az idejük el nem érkezik.
Egy ilyen „közép-párt” megalakitására már 1839 végén egyenesen felszólitja Deák Ferenczet, majd maga is megkisérli annak szervezését,1 s ha kisérlete nem sikerül, ez azért van, mert szelleme annyira önálló, hogy még a saját maga által alkotott párt nyűgét és korlátait sem lenne képes elviselni. „Széchenyi” – irja találóan a „Mozaik” ismeretlen szerzője – független akar lenni s az is lett a szó legvalódibb értelmében, mert noha elveiben talán sokan osztoznak, jóformán egymaga áll mégis párt tekintetében, s igy sem ő nem függ, sem tőle nem függenek.”2
De éppen azért, mert a pártviszonyok megváltoztatása nem áll hatalmában, nem indokolt részéről a szemrehányás, hogy az ellenzék – tulajdonképeni hivatása ellénére – az alkotás terére lépett. Alkotmányos államban, a hol a parlamentarismus a maga tisztaságában ki van fejlődve, a többség vagyis a kormánypárt a cselekvés pártja s az ellenzék hivatását teljesen betölti, ha az ellenőrzést, a kritikát lelkiismeretesen gyakorolja. Nálunk azonban 1848 előtt ehhez a szereposztáshoz a legfőbb feltétel: a parlamentarismus hiányzott. A reformok kezdeményezését és keresztülvitelét 1843 után is az ellenzéktől kellett várni, annyival inkább, mert a kormánynak a legutóbbi országgyűlésen is sikerült a conservativ főrendek segélyével meghiusitania számos nagyfontosságú reformot. Hogy azonban ez a körülmények által teljesen indokolt szerepcsere a haladás ügyének nem használ, ebben a tekintetben igaza van Széchenyinek. Azok, kik a kormány minden lépésével szemben, a legszigorúbb kritikát gyakorolják, mennél nagyobb sikert érnek el az alkotmányos jogok védelmezése körül, annál inkább elveszitik a kormány rokonszenvét, a melyre pedig föltétlenül szükségük lenne, hogy alkothassanak.
A nemzet nehéz alternativa előtt áll. Vagy követi Széchenyi tanácsát, s ez esetben biztositja ugyan a kormány jóakaratát a reformok tekintetében, de közjogi kérdésekben engedékenynek kell lennie; vagy folytatja alkotmányjogi küzdelmét a kormánynyal s akkor a kormány ellenére, ha másként nem lehet, társadalmi úton és eszközökkel veti meg az anyagi és szellemi jólét alapjait. A nemzet ez utóbbi alternativát választja, miután különben is számithat rá, hogy az ellenzéki politika esetleges meddőségeért az alkotások terén, kárpótolva lesz az által, hogy a kormány előbb-utóbb be fogja látni, hogy Magyarország érdekei a monarchia érdekeivel nem ellentétesek. Lerakni a fegyvert a kormány előtt, illetőleg átadni az ügyek vezetését annak a pártnak, mely a kormánynak nemcsak befolyása, de rendelkezése alatt áll: annál nagyobb hiba lenne, mert a Széchenyi által contemplált független közép-párt nem helyettesitheti a tartalékseregbe esetleg visszavonuló ellenzéket. Metternich úgy osztályozza és jellemzi a pártokat, hogy minden pártot, mely nem függ a kormánytól, az ellenzékhez számit, s igy előreláthatólag a Széchenyi pártjával sem fogna kezet, mihelyt az emancipálni akarná magát a kormány befolyása alól.
Az ellenzéki politika valódi, imént emlitett irányát és tendentiáit mi sem jellemzi inkább, mint az u. n. védegyleti mozgalom. Minthogy a kormány az ország önrendelkezési jogát nem tartja tiszteletben s minthogy a közelebbi országgyűlés ennek a jognak érvényesitését a kereskedelmi- és vámpolitika terén sikertelenül kisérli meg: az ellenzék a védegylet alakitásával akarja megmutatni, hogy amihez az országgyűlésnek nem volt elég ereje, azt a társadalom képes kivívni.
Az „országos védegyesület” 1844 október 16-ikán tartja meg Pozsonyban alakuló közgyűlését, melyen elnökké gróf Batthyány Kázmért, alelnökké gróf Teleki Lászlót, igazgatóvá Kossuth Lajost választják meg.
Az alapszabályok szerint, – melyeknek készitésénél az 1842-ben Perczel Móricz inditványára alakult tolnai védegylet alapszabályai szolgálnak irányadóul,3 – az egyesület czélja az ország piaczát belföldi iparczikkek fogyasztásával a honi műipar számára biztositani s ekkép a nemzetet arra az anyagi önállóságra emelni, mely egyedül képes a naponkint tetjedő elszegényülésnek, „a nemzet önállóságát is eltemetéssel fenyegető emez örvénynek” határt vetni.
Ennek a czélnak elérése végett a tagok becsületszavukat adják, hogy 1850 október első napjáig csak honi mesteremberek által fognak dolgoztatni s hogy „minéműségre való tekintet nélkül” semmiféle iparczikkből; melyből vidékükön belföldi kapható, tudva külföldit nem vesznek, kivéve a tudomány és szépművészet termékeit, továbbá a mezőgazdaság és műipar technikai és mechanikai segédeszközeit, valamint a termeléshez szükséges nyersanyagokat és félgyártmányokat.
Gróf Batthyány Kázmér.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1846-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 1968. számú példányáról.
Mennél inkább betölti az egylet az alapszabályokban meghatározott, rendeltetését, annál teljesebb mértékben megfelel egyszersmind az alapitók politikai intentióinak. Mig más egyletek csupán egyes társadalmi osztályok érdekeinek előmozditását czélozzák: a védegylet az egész társadalom érdekeit van hivatva szolgálni; alapitóinak legalább az a szándékuk, hogy a védegylet a nemzetiségek, vallásfelekezetek és rendek közt fennállott válaszfalak ledöntésével, a polgárokat egyenlőkké tegye és egyesitse egy nagyszerű czél elérése végett kifejlődő önzetlen versenyben; s az önsegély és az önkormányzat eszméinek utat törjön a közvéleményben.4
Mielőtt a védegyleti mozgalom megindulna, a külföldieskedés határt nem ismer. Az aszódi gombostűt karlsbadi czég alatt kell árulni, hogy vevőre találjon; a Pesten készült spanyolviasz „Londont”, a levél-devise „Párist” hazudja, hogy elkeljen; az előkelőséghez tartozik párisi kalapot, Párisban mosott fehérruhát, Jaquemar-keztyűt és Cagnola-csizmát hordani, s a társadalom előszeretete a külföldi iránt nem szoritkozik csupán a műipari czikkekre, hanem kiterjed a nemesebb szellemi szükségletekre is, ugy hogy a hazai irodalom és művészet még mindig idegenek bizonyos körökben, melyeknek hölgyei Paul de Kock műveivel mulattatják magukat s Kölcsey vagy Vörösmarty nevét alig ismerik.5
A védegylet által fölébresztett nemzeties szellem szünteti meg az idegenek cultusát, ugy annyira, hogy a külföldi gyáros már most „honi” czég alá kénytelen bújni, hogy árúinak kelendőségét biztositsa.
A védegylet vezetőinek aláírásai az egyesület 1846 június 2-iki körlevelén.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának eredeti példányáról.
A társadalom egyes osztályai és tagjai, de különösen a nők vetekednek egymással a „honi ” iparczikkek pártolásában. Bajza „Ébresztő”, Garay János „Magyar leány dala” czímű költeményeikkel ha talán valamivel fokozzák is a közlelkesedést, arra nincs szükség, hogy fölébreszszék, miután mint a futótűz ragad az egyik emberről a másikra. Kopácsy prímás elrendeli, hogy a nagyszombati posztógyárból fedezzék a nagyszombati seminarium növendékeinek öltözeteihez szükséges posztót; gróf Batthyány Lajosné és gróf Károlyi Györgyné különösen kitüntetik magukat a honi iparczikkek terjesztésében, amiért Pesten fáklyás-zenével tisztelik őket meg; az 1845 év farsangján tartott pesti védegyleti bálban, valamint a vidéki bálokban férfiak és nők honi kelmékből készült magyar ruhában jelennek meg; a „Honderű” Párisban készült divatképeit itthon készült divatképekkel cseréli fel; a védegyleti melltűk, a Michna gyapot- és selyemgyárában készült védegyleti mellények nagy kelendőségnek örvendenek.
A külföldieskedésnek ilyetén hirtelen megszűnése épp oly positiv eredménye a mozgalomnak, mint az, hogy a politikai és közgazdasági önállóság elvének, valamint a democraticus eszméknek gyakorlati alkalmazása által demonstrálja azoknak termékenyitő hatását.
Az önsegélyhez folyamodó társadalom vállalkozásában csak Széchenyi és a conservativek nem vesznek részt, sőt az előbbi, Deák Ferencznek a szentgróti fiókegylet 1845 február 9-iki alakuló gyűlésén tartott beszéde alkalmából; egyenesen megtámadja a pártot, mely a nemzetet a „vakmerő játékba” belévitte.
A védegyletre nézve Deáknak szintén vannak ugyan kételyei és aggodalmai, melyeket Kossuthtal és Wesselényivel nem is mulaszt el közleni:6 mindamellett nem akarván vitát, sőt esetleg szakadást előidézni pártjában s tartván attól, hogy, ha a vállalat megbukik, a magyarok szalmalángja, szájhősködése ismét gúny és nevetség tárgya lesz a külföldön, belenyugszik a dologba, sőt elhatározza, mikép maga is tevékeny részt fog venni a mozgalomban. Emlitett beszédében azok ellenében, kik a védegylet helyett gyárakat és jó törvényeket sürgetnek, azt jegyzi meg, hogy védegylet nélkül a gyárak Magyarországon nem tarthatják fenn magukat, törvények pedig pénzt nem teremtenek; azokat viszont, kik a védegylet czége alátt politikai és rossz czélokat gyanitanak, egykori öreg követtársához hasonlitja, ki valahányszor a rendek valami üdvös dolgot akártak keresztülvinni, mindig azzal állt elő, hogy „nem kell hinni, valami fekszik alatta”, de hogy „mi fekszik alatta”, soha nem mondta meg.
Széchenyi a „nemzet kedveltjének” – amint Deákot nevezi – ilyetén magatartását azért tartja különösen veszedelmesnek, mert őszerinte Deák hivatása nem az, hogy a túlzók szekerét tolja, hanem hogy a radicalismus által szükségképen előidézendő válság örvényéből a nemzetet majdan kiragadja. Ennélfogva megkisérli nagy missiójának megfelelő szerepkörébe visszatéritni őt.
A védegylet eszméjét közgazdasági, politikai és erkölcsi szempontból egyaránt szerencsétlennek tartja. Kritikája eddig a határig épp oly jogosult, mint maga a mozgalom, mely ellen irányul. De az a meggyőződése, hogy a védegyleti mozgalomban nyilvánuló ellenzéki szellem erősödése a változott viszonyok közt csak bajt hozhat a nemzetre s hogy a tényleg működő ellenzéknek úgy taktikája, mint modora a haladás ügyének határozottan ártalmára szolgál, – szélsőségekre ragadja. Mint polemicusnak különben is sajátságai közé tartozik a kiméletlenség, úgy hogy addig nem nyugszik, mig ellenfeleit vagy porig nem alázza vagy köznevetség tárgyává nem teszi. Amily éles fegyvert használt a Kossuthtal és Wesselényivel vivott párbajában, épp olyannal sujtja most az ellenzéket. Sőt még Deák Ferenczet sem részesiti abban a kiméletben, melyre az méltán számot tarthat ama tiszteletnél fogva, melylyel iránta mindenkor viseltetett. Mig egyrészről elismeri, hogy Deák „azon kevesek egyike, kikkel csak ritkán ajándékozzák meg a magas Istenek az emberi nemet”, másrészről szűklátkörűséggel s azzal vádoljá, hogy „ő is rabja tudtával vagy tudta nélkül azon hagymázos fascinatiónak, közparoxismusnak, mely az ország ellenzéki részét egyik tévedésből a másikba sodorja”.
Az ellenzéki politika iránt érzett ellenszenve olyan föltevésekre ragadja, melyek bátran gyanusitás számba mehetnek, s szenvedélye által vezettetve, kritikájában átlépi az igazság és méltányosság határát.
A védegyletet a nemzet testében méregnek tekinti. Mert vagy nem lesz sikere, s akkor nem egyéb, mint haszontalan demonstratió, mely egyedül szerfeletti gyöngeségünket árulja el, vagy lesz sikere s akkor oly mélyen belevág a közbirodalom sociális viszonyaiba, mikép Magyarországra nézve egy új és legkevésbbé sem előnyös rendszer életbeléptetésének szükségét idézi elő. Ha – igy folytatja okoskodását, s itt kezdődik már az ellenzék intentióinak félremagyarázása – a kormány isolálva látja magát és a nemzetben nem lel támaszt, hogy nemzeti és alkotmányos formákban fenntarthassa magyar földön a rendet és a közbirodalom részei közt az összhangot: elvégre oly lépésekre vetemül, melyek nem lesznek a nemzet inyére. Mert hogy Magyarország anarchiának induljon vagy a közbirodalomtól magát bármi úton is elszakitni vagy elkülönözni igyekezzék, ezt a kormány csakugyan nem tűrheti, annyival kevésbé, mert az európai egyensúly felett őrködő hatalmak is tisztában vannak vele, hogy az európai egyensúly fenntartására elkerülhetetlenül szükséges az osztrák közbirodalom egységes létele, s hogy ez magában a birodalomban uralkodó béke és harmonia nélkül lehetetlen.
Az, amit Széchenyire a rosszakarat fog rá, hogy t. i. alaptalan vádaskodásával a mozgalom elfojtása végett egyenesen fegyvert akart adni a kormány kezébe, valóban szándékában áll a conservativ pártnak s az Ausztria érdekeit képviselő némely külföldi és osztrák hirlapnak és publicistának. Ezek mindent elkövetnek, hogy a védegylet ügyét compromittálják a kormány előtt. A „Budapesti Hiradó”, a „Nemzeti Ujság” és a „Pester Zeitung”, valamint a triesti „Oesterr. Lloyd” és az augsburgi „Allgemeine Zeitung” hasábjain különösen dr. Hock Károly, több-kevesebb ügyességgel, de, ugyanabban a szellemben, nyiltan vádolják a védegylet tagjait, hogy tulajdonképen czéljuk nem egyéb, mint a magyarokat elidegeniteni a kormánytól és az örökös tartományok népeitől, elszakitani Magyarországot Ausztriától, sőt végső czéljuk nem egyéb, mint a forradalom.7
A gyanu annál alaposabbnak látszik, mert az egylet alapitói és központi igazgató-választmányának tagjai: gróf Batthyány Kázmér és Lajos, gróf Teleki László, Deák, Klauzál, báró Wesselényi Miklós, Szentkirályi, Beőthy Ödön, Perczel Móricz, Pulszky Ferencz, Szemere Bertalan, gróf Ráday stb., egytől-egyig az ellenzékhez tartoznak s mert élükön Kossuth Lajos áll, kiről – mint azt évekkel később ő maga irja – egy udvari méltóság úgy nyilatkozik, hogy „mi az eszközök nagy választékával rendelkezünk s kezeink hosszúk; ha Kossuth nem szűnik meg a második Zrinyi szerepét játszani, mi találni fogunk a számára egy Wallensteint”.8
Kübeck, az udvari kamara elnöke, amint megtudja, hogy „a felforgató párt” a védegyletet megalakitotta, azonnal felhivja arra a felség figyelmét, s a király a nádort és a kanczellárt utasitja, hogy tegyenek jelentést az ügy állásáról és javáslatot az életbe léptetendő rendszabályokra nézve.9
A nádor károsnak tartja ugyan a mozgalmat úgy Magyarország, mint az osztrák tartományok kereskedelmére; de azért erőszakos elnyomását nem ajánlja, mivel ebben az esetben könnyen megtörténhetik, hogy az egylet, mely most még ügyeit nyilvánosan tárgyalja, titkolódzni fog s kitűzött és bevallott czéljától eltérvén, minden eszközt agitatióra fog felhasználni az országban. Szögyény László udvari kanczelláriai tanácsos előtt a nádor úgy nyilatkozik, hogy a történelem tanusága szerint Magyarországon bizonyos eszmék amily, gyorsan népszerűekké válnak, épp oly hamar kimennek a divatból, föltéve, hogy a kormány coercitiv rendszabályokkal nem lép föl ellenük. Egyéb teendője tehát ő szerinte a kormánynak egyelőre nincsen, mint az, hogy világositsa fel a közvéleményt tévedéséről s kisérje éber figyelemmel az egylet működését, s csak ha a mozgalom eredeti irányától eltérne és politikai jelleget öltene magára: akkor kellene azt ártalmatlanná tenni.10
Szögyény-Marich László.
Höfelich J. kőnyomata Eybl 1845-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 4051. számú példányáról.
Minthogy Szögyény László szintén bizonyságot tesz róla, hogy az egylet, bármily súlyos vádakkal illették is rosszakarói, a törvény korlátait nem lépte túl:11 a kormány annyiban követi ugyan a nádor tanácsát, hogy az egylet éllen nyilt erőszakot nem alkalmaz, de közvetve annál inkább elkövet mindent, hogy ellensúlyozza és megnehezitse annak működését.
A kanczellár, – kit az administratorok és más hivatalos szémélyek hűségesen értesitenek mindenről, ami a vidéken a védegylet érdekében történik, – nagy gonddal gyakorolja a nádor által kivánt ellenőrzést. Inkey Imre zólyomi administrator közli vele Huszágh István zólyomi hadi főpénztárnok levelét, mely szerint „a nem annyira tiszta szándékból, mint inkább a kormány iránti bosszúvágyból keletkezett” védegyletbe, a másodalispán felhivása daczára, nagyon kevesen lépnek be. Ugyancsak Inkey megnyugtatja őt, hogy az eleintén nagy lelkesedéssel fölkarolt eszme „már most füstbe fog menni”;12 majd később azt irja neki, hogy „a védegylet az oppositionalis országgyűlési követek által főképen mintegy ellenőr s ellenszegülés gyanánt a kormány ellenében és csakugyan nemcsak kereskedői, amint közönségesen állittatik, hanem általában minden nemű publicopoliticus, sőt diplomaticus tekintetben is alakittatott s azon mottóval, hogy mivel a kormány segitni rajtunk vonakodik, azért mi magunkon segitünk13.” Detrich Miklós, a tiszántúli kerületi tábla ülnöke, a hozzá intézett kérdésre azt feleli, hogy Debreczenben „a védegyletnek, a kormány iránti bizodalmatlanság veszélyes alapjára állitott ingatag eszméjével” nem tudnak megbarátkozni a polgárok, úgy hogy húsznál többen nem léptek be az egyletbe; de kifejezi egyszersmind abbeli aggodalmát, hogy az olyan izgatások, mint amilyenek Biharban folynak, zavart idézhetnek elő. Itt ugyanis az egyik követ országgyűlési beszámoló beszédében azt mondta, hogy „aki a védegyletet nem pártolja, nem magyar az, czudar az”.14
Ilyen fajta árulkodások természetesen az egylet betiltására alapul nem szolgálhatnak, annyival kevésbbé, mert a nádor és Szögyény értesüléseivel sincsenek összhangban; de azért nagy mértékben fokozzák a kormánynak, sőt magának a nádornak a bizalmatlanságát is az egylet iránt.
Ennek a bizalmatlanságnak a kifolyása az 1844 november 21-ikén kelt legfelsőbb rendelet. E szerint a felségnek tudomására jutván, hogy Magyarországon többféle egyesület megalakult, mielőtt alapszabályaik az illetékes törvényhatóságok által megvizsgáltattak s legfelsőbb megerősitést nyertek volna: minthogy ez a visszaélés ugy a közjót, mint a magánosok vagyonát veszélyezteti, a helytartó-tanács utasittatik, hogy ilyen egyesületeket ne tűrjön meg, különösen pedig „figyelemmel levén a legujabb időben alakult u. n. védegylet eredetére, rendszabásaira és előhaladására, az erre nézve megkivántató czélirányos és törvényes intézkedéseket tüstént tegye meg, vagy pedig, ha ezek hivatali körén túlterjednének, további javaslatát terjessze elő”.15
Ez a rendelet teljesen beleillik annak a kormány-rendszernek a keretébe, mely a Metternich nevéhez fűződik. Az államhatalomnak Metternich által contemplált korlátlansága és az egyesületi jog szabad gyakorlása kizárják egymást, miután az állammal szemben semmi nem fokozza inkább az egyén erejét és önállóságát, mint a szabad egyesülés. Metternich részéről tehát politikai következetésség eme jogot korlátok közé szorítani. A hasznos irányu egyesületek ellen – mint egy évvel később egy emlékiratában részletesen kifejti – nincs semmi kifogása; de annál, inkább szükségesnek tartja a kormány erélyes föllépését amaz egyletek ellen, melyek a társadalom alapjainak megbontását czélozzák vagy amelyek magán speculatio folytán a résztvevők erkölcsi és anyagi javait veszélyeztetik. Hogy ezekkel szemben a kormány a felügyeletet gyakorolhassa, ismernie kell szervezetüket. Éppen ezért, mielőtt megalakulnának, törekvésük czéljával és eszközeivel jöjjön tisztába a kormány, s csak akkor kezdhessék meg működésüket, ha a hatóságtól erre az engedélyt megkapták.16
Gróf Zay Károly.
Rohn A. 1860-iki kőnyomata.
Ugyanonnan, a 4736. számú példányról.
A megyék tiltakozása sem ingatja meg a kormányt elhatározásában. A következő év elején, midőn gróf Zay Károly elnöklete alatt Nagyszombatban felsőbb engedelem nélkül megalakul a védegylet, a felség a helytartó-tanácsot egyenesen utasitja, hogy a rendelet értelmében járjon el azzal szemben.17 Sőt a kormány 1845 márczius 6-ikán kelt rendeletébén az egyesületi jogot még inkább megszoritja, amennyiben az egyesületek alakitására vonatkozó előrajzok, élőértekezletekre való meghivások kinyomatásának engedélyezését a censorok kezéből kiveszi s a helytartó-tanács hatáskörébe utalja.18
A kormány és organumai más irányban sem szűnnek meg zaklatni a védegyletet. A nádor a helytartó-tanács hivatalnokainak nem engedi meg, hogy az egyletbe belépjenek.19 Szögyény az egyes megyék főembereit figyelmezteti, hogy ne csatlakozzanak a mozgalomhoz.20 A védegyleti választmány 1844 november 25-ikén tartott ülésében 10 forintos részvények kibocsátását határozván el abból a czélból, hogy gyárosoknak kölcsönöket adhasson, a király a nádort utasitja, hogy e határozat végrehajtását hiusitsa meg.21 A gyártmányok provenientiáját bizonyitó bélyegek használatát a felség a helytartó-tanács útján megtiltja, miután azt „törvény elleni merényletnek”, a törvényhatósági jog bitorlásának tekinti.22 Az „Életképek”-nek és a „Pesti Divatlap”-nak, melyek a legbuzgóbban kardoskodnak a védegylet mellett, a censor egy darabig nem engedi meg a védegylet nevének emlitését, hanem azt kivánja, hogy a védegyletet iparegyletnek nevezzék; a „Honderű” ellenben nem esik ez alá a tilalom alá, miután – mint Frankenburg Adolfnak, az „Életképek” méltatlankodó szerkesztőjének a censor kijelenti – a „Honderű” a védegylet ellenében oly állást foglal el, mely a kormány intentióinak tökéletesen megfelel, vagyis az „idétlen tüntetések” ellen opponál.23 Perger Sándor szegzárdi szabadalmazott könyvnyomtató a védegylet alapszabályait kinyomatván24 s hatszáz példányát Pestre szállittatván Kossuth Lajoshoz, Szögyény László, mint a központi könyvbiráló szék elnöke, a megtartott vizsgálat után konstatálja, hogy Ujváry József szegzárda könyvbiráló és plebános hanyagul járt el, amennyiben az 1842 augusztus 30-ikán 31782. szám alatt kelt legfelsőbb rendelet ellenére, – melyben megtiltatik bármiféle egyleti alapszabály kinyomatása, mielőtt az legfelsőbb,helyen jóváhagyatnék, – a kinyomatásra engedélyt adott; ennélfogva Ujváryt censori hivatalától, melyre képtelennek mutatta magát, megfosztják, Perger Sándort pedig, – mivel a könyvbirálati utasitvány 59-ik szakasza ellenére a könyvecske czímén a nyomdász nevét s a nyomatási évet és helyet ki nem tette, – szigoruan, megdorgálják s privilegiumának, elvételével fenyegetik meg.25
Ily módon a védegylet ügyét annak ellenségei s különösen a kormány teszik az ellenzék ügyévé, holott eredetileg nem volt az. Az oppositio emberei inditják ugyan meg a mozgalmat; de pártszinezetet nem kivánnak annak adni, sőt ez ellen úgy Kossuth, mint általában mindazok, kik az ügyet a nyilvánosság előtt képviselik, határozottan tiltakoznak.26 Deák a nyilvánosság előtt sem, leveleiben sem szűnik meg vigyázatra inteni híveit, „nehogy egyrészről alattomos fondorkodók, másrészről az ügynek meleg, de ügyetlen barátai, színlett vagy valóságos túlbuzgósággal rosszabb térre vigyék a dolgot és más alakot adjanak neki, mint aminő a valóság.27 A tolnamegyei védegyletnek, mely magvát képezi az országos egyletnek, tagjai közt számosan vannak, kik később magas kormányhivatalokat viselnek. Az országos egyletet pedig, midőn alakulóban van, annyira nem tekinti a közönség pártszinezetűnek, hogy az országgyűlésen a kormánypártnak több kitűnő tagja igéretet tesz a belépésre s igéretét be is váltja. Később azonban a kormány értésükre adván híveinek, hogy aki a védegyletnek tagja, azt úgy tekinti, mint ellenzékit s az kegyeire ne számitson: egymásután kérik nevüknek a tagok sorából való kitörlését.
A kormány azonban, amily mértékben kifejezi ellenszenvét a védegylet iránt, épp oly mértékben elárulja egyszersmind a mozgalom következményei tekintetében aggodalmát, s hogy az ellenzék kezéből kiüsse az agitatio fegyverét, Magyarország érdekeivel homlokegyenest ellenkező ama vámpolitika módositására határozza el magát, mely az izgatás kútforrását képezi.
Úgyde egy-két vámtételnek módositása, – melyet 1846 augusztus 1-én hajtanak végre,28 – s apró-cseprő reformok a vámkezelési szabályzatban nem vezethetnek többé czélhoz. A kormány engedményei a tarifa egyes tételeire nézve Magyarország irányában hogy mily csekély mérvűek, mutatja az, hogy a jövedelem, melyről ilyeténképen lemond, az 1844-iki kereskedelmi adatokat véve alapul, mindössze 4000 pengő forintot tesz ki; sőt a vámdíjtételek leszállitása által tulajdonképen áldozatot sem hoz, mert az ennek következtében kifejlődő élénkebb forgalom bizonyára fedezi a reductióval járó veszteségét. A vámkezelési szabályok pedig ha némi változást szenvednek is, lényegük és szellemük marad a régi. Az egész rendszert kell tehát átalakitni, hogy a nemzet megnyugodjék.
A rendszer-változtatás amaz irányát, mely nem tekinti többé a közbenső vámsorompó ledöntését a magyar közgazdasági élet fejlődésének alápföltételéül, Kossuth inditványa alapján a védegylet szabja meg,29 s ugyancsak Kossuth fejti ki a védegylet 1846-iki közgyűlésén a nemzeti vámpolitika ama vezérelveit, melyeket aztán az ellenzék a magáéivá tesz s melyeket úgy Pestmegye, valamint mindazon megye, ahol az ellenzék többségben van, utasitásul ád az 1847-iki országgyűlésre küldött követeinek.
Kossuth, vámpolitikai programmjában, – mely tulajdonképen az 1844-iki országgyűlés által a vám és kereskédelem ügyében készitett felirat paraphrasisa, – Ausztria és Magyarország érdekeinek kölcsönös és méltányos kielégitésére fekteti a fősulyt.
A külföld irányában fennálló vámokra nézve általában biztositékokat kiván abban az irányban, hogy az osztrák gyárosok a magyarországiakkal szemben differentiális kedvezményekben nem fognak részesülni, s hogy a megállapitandó vámszabályzatot csak az országgyűlés hozzájárulásával változtathatják meg. Eme biztositékok megszerzése után, a kivitel csakis a forgalmat egyátalán nem korlátozó, mérsékelt pénzügyi vámokkal terheltetnék meg; a behozatalra nézve pedig a tilalmi rendszer védvámrendszerré alakittatnék át, vagy, ha ez utóbbiba Ausztria nem egyeznék belé: akkor a tilalmi jellegű beviteli vámok a jószág értékének 25–40 százalékáig mérsékeltetnének, a külföldi félgyártmányok és gyártási segédeszközök behozatala pedig, akár Ausztrián keresztül, akár közvetlenül, vámmentesen vagy igen csekély pénzügyi vám mellett engedtetnék meg.
A közbenső vámok eltörlését, addig, mig a külső tilalmi vámok érvényben vannak, Kossuth veszedelmesnek tartja Magyarországra nézve, úgy okoskodván, hogy ha a külföld versenyétől megvédelmezett osztrák műipar még a közbenső vámok nyűgétől is megszabadul s rászabadittatik a magyar műiparra, ezt menthetetlenül megfojtja, s Magyarország még csak azzal sem kárpótolhatja magát, hogy a külföldről az ipari czikkeket olcsóbb áron szerzi be s hogy a bécsi községi és osztrák fogyasztási adóval terhelt áruinak nagyobb kelendőséget biztosit; megszüntetésükbe tehát csak úgy egyezik belé, ha a forgalmat a szó szoros értelmében szabaddá teszik, miután ebben az esetben Magyarország egyrészről azokat a gyártmányokat, melyekért most Ausztriának évenkint 60 milliót fizet, a jutányosabb és jobb gyártmányokat előállitó külföldtől 40 millióért szerezhetné be s igy ezen a czimen évenkint 20 milliót takarithatna meg, másrészről az eddig tőle elzárt vilagpiaczok megnyilván előtte, nyers terményeit sokkal jobban értékesithetné, mintha azokkal csupán Ausztriára volna utalva.
A kormány azt az elszakadási törekvést, melynek szitásával a védegyletet gyanusitják, oly módon gondolván a leghatályosabban ellensúlyozhatni, ha a védegylet létalapját képező programmot az Ausztria és Magyarország közti vámsorompó ledöntésével tárgytalanná teszi, a hirlapok útján kilátásba helyezi ugyan a Kossuth vámpolitikájához való hozzájárulását; de az ellenzéket ezzel nem vezeti félre, miútán mindenki tisztában van azzal, hogy ha egyszer a kormánynak sikerül az ellenzék segélyével a vámsorompót ledöntenie, Ausztria érdekeit bizonyára nem áldozza fel annak a szabad kereskedelmi politikának, melyet Kossuth az Ausztria és Magyarország közti vámmentesség föltételéül állapitott meg.
Ha azonban az ellenzék nem ragaszkodnék is a két reformra nézve a junctimhoz, a közbenső vámok kérdésének megoldását egyelőre jóformán lehetetlenné teszi az a körülmény, hogy a legszorosabb összefüggésben áll az a dohánymonopolium és az adó kérdésével.
Ha Magyarországból, ahol a dohánymonopolium nem áll fenn, a dohány vámmentesen vitetik Ausztriába s igy a magyar dohány akadály nélkül versenyre kél az osztrák dohánynyal: az osztrák kincstárnak a dohánymonopoliumból eredő 12 millió pengő forintnyi évi jövedelme vagy egészen megszűnik, vagy a minimumra száll alá. Másrészről az osztrák földbirtokosok érdekeit is veszélyezteti a közbenső vámok megszüntetése, amennyiben ezek földadóval levén terhelve, az adómentesség kiváltságát élvező, kedvezőbb talaj- és éghajlati viszonyok közt termelő magyar földbirtokosok productumaival védvámok nélkül nem állják ki a versenyt. Gondoskodni kell ennélfogva a közbenső vámok megszüntetése esetén úgy az osztrák kincstár, mint az osztrák földbirtokosok kárpótlásáról, illetőleg védelméről.
A kincstár jövedelmének megóvására egyéb eszköz nincs, mint a dohánymonopóliumnak életbeléptetése Magyarországon is. Az osztrák földbirtokosok versenyképességét pedig csakis úgy lehet biztositni, ha az országos közpénztár javára a magyar birtokosokat is megterhelik földadóval. Mind az egyik, mind a másik intézkedés természetesen a magyar országgyűlés jogkörébe tartozik.
Az a terv, melyet kevéssel később báró Eötvös Ignácz, a volt főtárnokmester, egy névtelenül megjelent röpiratában ajánl, hogy t. i. a dohányadót léptessék életbe Magyarországon,30 s melynek czélja egyéb nem lehet, mint hogy a közbenső vámsorompó ledöntése esetén az osztrák dohánymonopolium terményei kellő védelemben részesüljenek a magyar dohánygyártmányok versenyével szemben, – még ekkor nem jön szóba; de ha megpenditené is azt valaki, a dohányadó eszméjével bizonyára még kevésbé tudna megbarátkozni a magyar közönség, mint a monopoliummal.
A közteherviselés kérdésének megoldására nézve a lehetőség nincs kizárva, miután ezt már részint társadalmi agitatio útján, részint törvényhozási viták és intézkedések által előkészitették; de a monopoliumnak alkotmányos úton való behozatalára semmi reménye sem lehet a kormánynak.
Bár mily ügyesen érvel is gróf Dessewffy Emil a „Budapesti Hiradó”-ban a dohánymonopolium mellett, bármennyire erősitgeti is, hogy abból körülbelől hat és fél millió forint jövedelme lenne a magyar államnak s ezzel némcsak a harminczad megszűnéséért kárpótolná magát, hanem ezen felül még tekintélyes összeget fordithatna közczélokra is; hogy a felállitandó állami dohánygyárakban tömérdek munkás nyerne, keresetet és hivatalt hogy ily módon dohánytermelésünk fejlődése biztosittatnék: mindez nem győzi meg a monopolium iránt legyőzhetetlen ellenszenvvel viseltető közvéleményt.
A kormány ennélfogva megkisérli a monopoliumot önkényesen, a törvényhozás kijátszásával életbeléptetni, olyan formán, mint a mult században, amidőn a Pesten felállitott cs. kir. Appalto, a bécsi udvari kamara pártfogása alatt, a rendelkezésére bocsátott pénzerővel Magyarországnak jóformán összes dohányterményét beváltotta, minden vevőt kiszoritott a piaczról, az árakat maga határozta meg, a dohányt tetszése szerint osztályozta, szóval megteremtette a monopoliumot.
A magyar udvari kamara 1846 augusztus 13-ikán közhirré teszi, hogy szivarokat fog Magyarországon árúba bocsátani s e czélból Budán és Pesten üzletet nyit, ahol a legdrágább magyar szivar két és fél krajczárért, a legolcsóbb két ötöd krajczárért lesz kapható, sőt százával még olcsóbbért. Ugyanekkor hire terjed, hogy nemcsak az osztrák gyárak szivar-gyártmányaival szándékozik elárasztani a kormány a piaczot, hanem Magyarországon is fog szivargyárakat berendezni.
Ez a merész fogás általános visszatetszést szül az országban, nemcsak azért, mert törvény-, sőt alkotmánysértést látnak benne, miután egy új közjövedelmi forrás az országgyűlés hozzájárulása nélkül nyittatik meg, hanem azért is, mert súlyos sérelem az az ország közgazdasági érdekei ellen. A védegylet számos iparág, mint például a posztó-, selyem-, gyapju- és gyapot-, üveg- és edényipar fejlődésének megvetette az alapját, de különösen sokat tett a dohánygyártás érdekében, úgy hogy például a pesti és budai dohánygyárak körülbelül 10,000 munkást foglalkoztattak állandóan s az azelőtt élvezhetetlen magyar szivarok minőségre nézve fokozatosan javultak. A dohánygyártás ilyetén lendülete természetesen jótékony hatással volt a dohánytermesztésre is, és mig azelőt a nyers dohány mázsájáért alig fizettek többet 10–12 forintnál, most a szivarlevelekért megkaphattak a termesztők 30–50 forintot. A védegylet tevékenységének eme kétségbevonhatatlan eredményét akarta tönkre tenni a kormány, midőn mint versenyző lépett fel a magán dohánygyártók ellen.
A dohánymonopolium behozatala ellen még a „Pesti Hirlap” körül csoportosult centralisták is tiltakoznak, akik pedig egyetértve a conservativekkel szivesen belenyugodnának a közbenső vámok megszüntetésébe, ha a Zollvereinhoz hasonló vámszövetség jönne létre Ausztria és Magyarország közt oly módon, hogy a szövetség megkötésekor Magyarország kellő befolyást biztositván magának a külső vámok szabályozására, a vámtarifa hiányainak pótlása végett esetleg a védegylet is fenntartatnék. A vámsorompó ledöntésétől a centralisták nem félnek, mert meg vannak felőle győződve, hogy egyrészről a nemzetnek lesz elég ereje anyagi érdekeit szövetséges társával szemben megvédelmezni, másrészről, amint az olasz nemzetiség nem semmisült meg a miatt, mert vámkorlátok nem zárják el az örökös tartományoktól, úgy a közbenső vámok eltörlése, a magyar nemzetiséget sem fogja veszélyeztetni, annyival kevésbé, mert a nemzetiség biztositékait nem az osztrák és a magyar birodalmat egymástól elválasztó korlátokban kell szerintök keresni.
De bármily erős is eme meggyőződésük, engedmények árán nem akarják a közbenső vámok eltörlését megvásárolni, miután különben is több haszna lenne abból Ausztriának, mint Magyarországnak. A dohánymonopolium életbeléptetésétől különösen idegenkednek. Semhogy ezt az engedményt megtegyék s ez által hozzájáruljanak Magyarország egyik legjövedelmezőbb iparának és mezőgazdasági ágának tönkretételéhez: inkább készek álláspontjukat feladni s a status quo fenntartásával alkudozást kezdeni Ausztriávál a vámtarifa egyes tételeinek módositása tárgyában.
Az ország anyagi érdekei szempontjából döntő fontosságu vámkérdésnek ilyetén megvitatása és minden oldalról való megvilágitása egyenesen a védegyleti mozgalomnak köszönhető. Ennélfogva, bármennyire túlzott is Deák ama biztatása, hogy amint az egyszeri franczia arra a kérdésre, ki verte meg Marengónál az ellenséget, azt felelte, hogy „én és még hetven ezer”, úgy a védegylet minden egyes tagja is elmondhatja majd magáról, hogy „a sorvadó hazát én és még annyi millió védegyleti tag mentettük meg”: a mozgalom termékenyitő hatással volt a közgazdasági, társadalmi és politikai életre s igy azok, kik abban részt véttek, ha „a hazát nem mentették is meg, nem végeztek hiábavaló munkát.