Gróf Majláth Antal aláirása az 844-iki törvényeket szentesitő királyi oklevelen.
A Magyar Nemzeti Múzeum eredeti példányáról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Metternich a rendszerváltoztatást sürgeti. Majláth György emlékirata. A nádor észrevételei Majláth emlékiratára. A többség megszerzése a kormány részére. Gr. Apponyi kineveztetése második alkanczellárrá. Véleményeltérés a nádor és a kanczelláriai bizottság közt. Az administratorok kineveztetése. Az ellenzék küzdelme az administratorokkal. Rendelet a karhatalom tárgyában. A megyefőnökök részvétele az igazságszolgáltatásban
Az ellenzéki szellem rohamos terjedése az országban, valamint a külföld nyugtalankodása a miatt, hogy a magyarországi belső zavarok Ausztria hatalmi állását megingatván, ez visszahatással lesz az európai békére és egyensúlyra, – arra az elhatározásra birja Metternichet, hogy a megváltozott viszonyokhoz alkalmazott politikáját szabatosan körvonalozza s annak gyakorlati alkalmazására a kezdeményező lépéseket megtegye.
Egy 1843 deczember 31-ikén kelt emlékiratában, – melyre a nádor oly nagy súlyt fektet, hogy sajátkezűleg másolja le levéltára számára,1 – teljes őszinteséggel, saját kormányzatának eredményeivel szemben is szigorú birálatot gyakorolva, visszatekint Magyarország fejlődésének, egyes korszakaira, megállapitja a fejlődés akkori stádiumában észlelhető bajok diagnosisát s végül kijelöli a kibontakozás útját.
Hogy Magyarország kiszabadittassék veszélyes helyzetéből, föltétlenül szükségesnek tartja, hogy úgy a kormány, mint a magyar hatóságok, a legfelsőbbektől a legalsóbbakig, elhagyják az eddigi kerékvágást. Az utolsó félszázad folyamán követett kormányrendszer, végső eredményét tekintve, negativ volt. Az országban túlnyomó többséget képező magyar és szláv lakosság erélyes vezetést igényel; de a kormány lemondott vezetésükről. Most, úgy véli, a gondolkozó magyarok oda nyújtják a gyeplőt a királynak. Ha nem ragadja meg: az ország a chronicus erkölcsi anarchiából az anyagiba fog sülyedni. Az országgyűlés befejeztévél mindenekelőtt állapitsa tehát meg a kormány a szükséges rendszabályokat, azután válaszsza ki azoknak végrehajtására az embereket.2
Hogy mik lennének ezek a rendszabályok, ezt a nádorral váltott leveléiben később fejti ki. Minden azon fordul meg szerinte, hogy az alsó táblán is többségben legyenek a kormány hívei, a mi csak úgy érhető el, ha a megyék más vezetés alá kerülnek. Hogy pedig a többségnek hasznát is vegyék, az országgyűlés coordinatióját, illetőleg a törvénykészités módját kell megváltoztatni.
Metternich terve határozott közeledés ugyan a képviseleti rendszer felé s meglátszik rajta, hogy concipiálásánál Anglia és Francziaország alkotmányaira gondol; de a mily távol áll attól a parlamentarismustól, melynek érdekében a centralisták küzdenek, épp úgy nélkülözi a biztositékokat arra nézve, hogy az alakitandó többség nemzeties szellemben fogja vezetni az ügyeket.
Az ő programmjába sem a parlamentarismus, sem a valódi képviseleti rendszer nem illik bele. Az átalakulást a fennálló alkotmány keretében akarja végrehajtani, miután elhiteti magával, hogy az ősi magyar alkotmány a képviseletiség eszméjét magában foglalja s igy ebben az irányban reformra nincs szükség.
Midőn a conservativek aggodalmukat fejezik ki a tekintetben, hogy az ősi alkotmány fenntartása a képviseleti rendszer életbeléptetésére vezet, a szabadelvűek, illetőleg a radicalisok pedig egyenesen arra törekszenek, hogy a magyar alkotmány képviseletivé alakittassék át Metternich úgy találja, hogy a conservativek aggodalma s a radicalisok óhajtása, illetőleg törekvése tévedésen és pedig egy és ugyanazon tévedésen alapul, a menynyiben mind a két párt abból indul ki, hogy Magyarország alkotmánya nem képviseleti, pedig az. A különbséget a képviseleti és rendi alkotmány közt úgy határozza meg, hogy amaz a törvényhozó hatalmat megosztja az uralkodó és a rendek közt; ez ellenben a rendek törvényhozási jogát annyira korlátozza, hogy alig terjed az többre, mint az adók megszavazására. Ily értelemben Magyarország ősi alkotmánya képviseleti. Azok tehát, kik a repraesentativ rendszer becsempészésétől félnék, összetévesztik az angolhoz hasonló magyar alkotmányt Németország régi rendi alkotmányával, holott a kettőnek kevés a közös vonása. A radicalisok pedig a népsouverainitás elvére alapitott ama modern rendszerért rajongnak, mely az északamerikai és franczia forradalomból veszi eredetét s mely Magyarországon is csak társadalmi forradalom útján jöhetne létre.
Ily nézetek mellett nem csoda, hogy Metternich – miként eddig, úgy most is – a kormány legfőbb feladatáúl tűzi ki a rá nézve rendkivül kényelmes és előnyös régi alkotmánynak a demagogok ellenében való mégvédelmezését; de másrészről, a mennyiben minden államban, de különösen a képviseleti államokban, a formák nagy szerepet játszanak s a mennyiben szerinte Magyanországon az utolsó ötven év alatt a leglényegesebb alkotmányos formák részint félremagyaráztattak, reszint feledékenységbe mentek: különösen ebben az irányban szükségesnek tartja a reformot.
A magyar viszonyokra vonatkozó, 1844 végén papirosra vetett aphorismáiban3 az alkotmányos formák elferditésének és mellőzésének több példáját emliti.
A többség érvényesülése – irja a többi közt – mindenütt alapföltételét képezi az állam belső békéjének. Azokban az államokban, melyekben az államfő a rendek közreműködésével hoz törvényeket, ezek a törvények sikeresen csakis a rendek többsége útján jöhetnek létre. Igy volt ez a hagyományok szerint Magyarországon is, a mennyiben úgy a congregatiók, mint a két tábla elnökei mindig a pars sanior akaratát emelték határozattá. De a régi szokás az utóbbi időben kiment divatból.
Nagyobb gyülekezeteket, sőt még a kevésbbé népeseket sem lehet szigorú tanácskozási szabályok nélkül jól vezetni. S ime, mennyire alászállt úgy a megyegyűléseken, mint az országgyűlésen az elnökök tekintélye. Az országgyűlésre a karzat döntő befolyást gyakorol. Az alsó tábla elveszitette minden jelentőségét s egyéb szerepe jóformán nincs, mint hogy registrálja s a felső táblának megküldi a kerületek határozatait.
A rend ilyetén felbomlásáért a kormányt teszi felelőssé s ezzel természetesen hallgatólag önmaga ellen is vádat emel. A kormány – úgymond – negativ irányú működésével azt érte el, hogy abban az arányban, a mint a királyi hatalom megfogyatkozott, növekedtek a rendek praetensiói, s hogy viszont abban az arányban, a mint az országgyűlés a királyi jogokba belenyúlt, a megyék meg az országgyűlés jogait kaparitották magukhoz mignem maguk is a koldus-nemesség vesszője alá jutottak.
Hogy az ekként bekövetkezett anarchia megszüntetésére szolgáló eszközöket a kormány mi módon szerezheti meg ennek eldöntését a magyar kormányférfiakra bízza, mint a kik Magyarország belső ugyeibe jobban be vannak avatva nálánál. E czélból, az ő tanácsára, a felség még az országgyűlés folyama alatt gróf Majláth Antal kanczellár elnöklete alatt egy commissiót küld ki, melynek tagjai Szögyény László és báró Jósika Samu udvari tanácsosok s mely, mielőtt véglegesen határozna, megállapodásait véleményadás végett közli az országbiróval és a nádorral.
Majláth György országbiró a bizottság számára készitett ama terjedelmes emlékiratában,4 – melynek benyujtásával azért késedelmeskedik, mert szükségesnek tartja az országgyűlésen történteket megfigyelni, – Metternich kiindulási pontját, hogy t. i. a kormánynak nemcsak a főrendi, hanem az alsó táblán is egy tömör és hű többséggel kell rendelkeznie, elfogadja. Abban is egyetért vele, hogy a kormány, a királyi propositiók mellőzésével, ezentúl kész törvényjavaslatokkal álljon elő s azokat úgy az országgyűlési küldöttségekben, mint magán a dietán biztos többségre támaszkodó saját organumai által védelmezze. Minthogy pedig jelenleg az alsó táblán az ellenzék van többségben, a mi, az alkotmányos rendszer szerint, abnormis állapot s minthogy ez a megyei követválasztási és utasitási rendszernek tulajdonitható: ezen kell szerinte segiteni, annyival inkább, mert a megyei közigazgatás is tarthatatlan. A megyei rendszer akként alakitandó át, hogy úgy az alkotmány szellemének, mint a jó közigazgatás követelményének megfeleljen s az országgyűlésnek hasznos elemeket szolgáltasson. Erre nézve a következő tanácsokat adja.
Gróf Majláth Antal aláirása az 844-iki törvényeket szentesitő királyi oklevelen.
A Magyar Nemzeti Múzeum eredeti példányáról.
A főispáni állások eddig inkább méltóságoknak, mint activ hivataloknak tekintettek. A megyék magukra voltak hagyatva, miután a kormány nem érvényesitette velük szemben a törvény és alkotmány által biztositott befolyását. Hogy ezen változtatni kell, ezt mindenki belátja; ő, t. i. az országbiró, már nyolcz évvel azelőtt sürgette s a következmények neki adtak igazat. A megyefőnök tehát minden más hivatalos functio alól fölmentendő s jövőre a megyében lakjék és folytonosan maga vezesse a közigazgatást. Ama főispánok mellé, kik részint magas hivataluknál fogva, részint egyéb okból főispáni czímüket megtartanák, a helyi és személyi viszonyokat alaposan ismerő administratorok neveztessének ki. A megyék két osztályba soroztatván, az első osztályúak főnökei legkevesebb 5000, a második osztályúaké 4000 forint fizetést kapnának. A megyefőnökök utasitásokkal láttatnának el s köteleztetnének minden megyei és törvényszéki gyűlésen jelen lenni; a közigazgatás minden ágára, különösen pedig a commissariaticumra és adókezelésre szorgosan felügyelni; a megyei viszonyokról jelentést s az életbe léptetendő intézkedésekről javaslatot tenni; befolyásuk és tekintélyük fokozása végett hozzájuk nyujtanák be a megyei lakosok folyamodványaikat s az ő útjokon kapnák meg azokra a választ. Ezek az országbiró szerint mind oly sürgős rendszabályok, hogy, ha rögtön az országgyűlés berekesztése után életbe nem lépnek, minden egyéb intézkedés – bármily üdvös legyen is különben – sikertelen marad.
Hogy azonban a megyefőnökök buzgalma kárba ne veszszen, okvetlenül orvoslandónak tartja a dicasteriumok szervezetében és működésében mutatkozó bajokat is.
A helytartó-tanács az utóbbi időben sokat veszitett tekintélyéből, a minek oka egyrészről az, hogy hatáskörét megszoritották, másrészről, hogy tagjait nem választották meg szerencsésen. Jobb – úgymond – semmi dicasterium, mint olyan, mely sem a fejedelem, sem az ország bizalmát nem birja. Visszaállitandó tehát a helytartó-tanács régi törvényes hatásköre, s olyan egyénekkel töltendők be a helytartó-tanácsosi állások, kik közbecsülésnek örvendenek. A jó államigazgatás egyik legfőbb követelménye az, hogy a felsőbb helyre fölterjesztett ügyek gyorsan, világosan és határozottan intéztessenek el. Általános a panasz az ország lakosai részéről, hogy a közigazgatás lassú és bonyolult; hogy az ügyek vagy egyátalán nem vagy akkor intéztetnek el, a mikor már a viszonyok megváltoztak; hogy midőn a törvényhatóságok a positiv törvények ellen tesznek valamit, vagy egyátalán nem vagy későn utasittatnak a törvény útjára; hogy a kormány mindent halogat, a helyett, hogy határozottan intézkednék. Ezek a tények parancsolólag követelik a dicasteriumok átalakitását.
A bajok közé sorozza végre azt is, hogy hivatalos titok már most jóformán nincsen, pedig a megyefőnökök hivatásuknak csak akkor felelhetnek meg, ha a felsőbbséggel kölcsönös titoktartás mellett érintkeznek. E végből tehát úgy a helytartó-tanácsnál, mint a kanczelláriánál elnöki bureau-k szervezendők s megfelelő utasitásokkal látandók el.5
Az országbiró alapos előterjesztéséhez a nádornak alig van észrevétele. Azt az aggodalmát, hogy a bajok elháritására már nyolcz évvel azelőtt tett javaslatai a mai viszonyok közt mindjárt és teljesen czélra nem igen vezetnek, jogosnak ismeri el. Ha azt, a mit most proponál, nyolcz évvel ezelőtt elfogadják, a bajok legnagyobb része orvosoltatott volna, mig jelenleg a javasolt intézkedések sikerét kétségessé teszi az a körülmény, hogy a jelen országgyűlés, egyesek indiscretiója folytán megtudván, hogy a kormánynak szándéka a főispánok által közvetlen befolyást szerezni a közigazgatásba, a főispánok hatáskörének megszoritását kezdeményezte s a főispánok ellen felizgatta a közvéleményt. Mindamellett a nádor is szükségesnek tartja a közigazgatás olyatén újjászervezését, hogy ama főispánok mellé, kik magasabb hivatalokat viselnek vagy másként akadályozva vannak abban, hogy megyéjükben lakjanak, administratorok neveztessenek ki, ők pedig főispáni czímüket tartsák meg, mert különben közölök azok, kik a köznemesi rendhez tartoznak, a főrendi táblának nem maradhatnának tagjai. A helytartó-tanács reorganisatióját a végből, hogy tekintélye helyreálljon, szintén helyesli. A hivatalos titok megóvása végett azonban fölöslegesnek tartja elnöki bureau-k szervezését, miután a fontosabb ügyek, melyekről a nagy közönségnek nem szabad tudnia, most is elnöki úton intéztetnek el minden dicasteriumnál. Hogy mégis nyilvánosságra kerül sok dolog, ez – úgymond – a század ama betegségének tulajdonitható, mely szerint mindenben a nyilvánosságot követelik. A czél elérhető lesz akkor is, ha szigoruan megbüntetik, a ki a hivatalos titkot megszegi; ha az elöljárók a titoktartásban jó példát szolgáltatnak; ha azokat az ügyeket, melyek titokban tartandók, elnökileg végzik el s ha megbizható emberek alkalmaztatnak a dicasteriumoknál.6
A kanczellár elnöklete alatt kiküldött bizottság 1844 október 10-ikén tartott ülésében, – melyen az elnökön kivül csak Szögyény vesz részt, – egyszerűen jelzi, hogy közte s a nádor és az országbiró közt nincsen véleményeltérés.7 S minthogy a magyar kormányférfiak propositióihoz az államértekezlet is hozzájárul: már november 11-ikén aláirja a király azt a rendeletet, mely az emlitett javaslatok értelmében nemcsak a megyefőnökök hatáskörét és fizetését állapitja meg, – ez utóbbit 5 és 6 ezer forintban oly módon, hogy ebből 35 megye külön-külön 1500 forintot, a többi pedig 500-1000 forintot saját házi pénztárából fedez;8 – hanem kiterjeszkedik a helytartó-tanács és az udvari kanczellária újjászervezésére s a legközelebbi országgyűlés előmunkálataira is.9
Megtörténik tehát a kisérlet, melytől Metternich a birodalom újjászületését várja s melyhez az első impulsust tulajdonképen gróf Dessewffy Aurél adta volt meg.
Dessewffy politikájának alapgondolatából, az erős kormány eszméjéből, szükségképen következett mindaz, a mi a rendeletben bennfoglaltatik. A kormány csak levonta amaz alapgondolat consequentiáit s találékonysága mindössze a formák megállapitására szoritkozott.
Az országgyűlés sikertelensége miatt kifejlődött közelégületlenség, mely a védegyleti mozgalomban jutott kifejezésre, a kormányt egy alternativa elé állitja. A haladásnak többé útját nem állhatja. Hanem vagy át kell engednie a vezető szerepét a nemzet zömét képviselő ellenzéknek, mely esetben természetesen a reformok irányát és határait is az állapitja meg, vagy élére áll az átalakulási mozgalomnak, s ez esetben befolyását érvényesiti abban az irányban, hogy az átalakulás, saját tekintélyének megóvása mellett, a kellő korlátok közt, rendszeresen és minden nagyobb rázkódás nélkül történjék.
A kormány az utóbbira határozván el magát, erőt kell gyűjtenie a vezetéshez. A legfőbb erő az országgyűlési többségben rejlik. Ezt kell tehát megszereznie. De hogyan? Ha kellő őszinteséggel lép a nemzet elé s meggyőzi ezt a felől, hogy legalább is olyan igaz barátja a mérsékelt haladásnak, mint azok a conservativek, kiknek programmját állitólag magáévá szándékozik tenni s ha ily módon azt a bizalmatlanságot, mely a legutolsó országgyűlésen tanúsitott magatartása miatt a nemzetben oly annyira fokozódik, eloszlatja: esetleg mesterséges eszközök és erőszak alkalmazása nélkül is szert tesz a kivánt többségre. Úgyde a Dessewffy programmjának lényegére, az ő törekvésének tulajdonképeni czéljára, a reformokra nézve szint nem vall, e tekintetben semmiféle kötelezettséget nem vállal magára, hanem egy bizonytalan programm alapján kivánja a conservativ pártból a többséget szervezni, arra számitván, hogy a conservativ többséggel majd a haladás menetére és dimensióira nézve könnyű szerrel megegyezésre jut.
Deák Ferencz, Széchenyi előtt, midőn ez már mint helytartó-tanácsos a kormány tagjává lesz, valamint Zalamegye 1845 novemberi közgyűlésén,10 egyenesen kifejezi abbeli aggodalmát, hogy ha ők a kormánynak megszerzik a többséget, vajjon meg tudják-e majd egyszersmind akadályozni, hogy az a többséget rosszra ne forditsa. A mire Széchenyi maga is elismeri, hogy bizony ők koczkajátékot játszanak.11
A kormány taktikájával az ellenzéket vagy annak egy részét megnyerni, illetőleg megtéritni nem, csupán megtörni lehet. A kormánynak nincs is más czélja. S hogy ezt elérje, az utasitásokat adó megyékben kell befolyását az eddiginél nagyobb mértékben érvényesitenie. A tényleg működő főispánokkal e tekintetben nem sokra mehet, miután ezeknek nagyrésze, állását csupán méltóságnak tekintvén, nemcsak hogy mitsem törődik megyéjével, de nem is lakik megyéje székhelyén. Egyszerre tömegesen elbocsátani azonban a főispánokat nem lenne eszélyes dolog; az örökös főispánokat pedig nem is lehet. Segit tehát magán a kormány olyanformán, hogy a főispáni méltóságot kormányhivatallá változtatja át, a főispán kötelességeit szabatosan megállapitja, hatáskörét kiszélesiti, felelősségét kiterjeszti mindenre, ami hatáskörébe tartozik, s minthogy a súlyos felelősséggel és teherrel járó hivataltól az alkalmazásban volt főispánok egyrésze visszariad: nem bocsátja el őket, hanem administratorokkal pótolja.
Az administratori rendszerrel a conservativ többséget szándékozván a kormány megteremteni, egészen következetesen jár el, midőn e czélra a conservativ párt két kiváló tagjának közreműködését veszi igénybe. Gróf Majláth Antalt főkanczellári méltóságában meghagyják ugyan; de 1844 november végén kinevezik mellé második alkanczellárrá gróf Apponyi Györgyöt, az erdélyi kanczellária alelnökévé pedig, egyszersmind a nyugalomba helyezett Nopcsa Elek kanczellár helyett vezetőjévé, báró Jósika Samut.
Báró Jósika Samu.
Barabás Miklós kőrajza Szabó rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 5063. számú példányáról.
A kormány gyeplőjét Apponyi veszi a kezébe s csakhamar hozzáfog az új rendszer keresztülviteléhez. Hogy Metternichnek s az udvarnak ama rendszerrel a tulajdonképeni szándéka az lenne, hogy az alsó táblán is megszerezvén magának a többséget, a két tábla hozzájárulásával, az alkotmányos formák megsértése nélkül annyira meggyöngitse az alkotmányosságot, hogy az ország kormányzati önállóságának még fennmaradt romjai is végkép elenyészszenek,12 – egyeseknek ezzel az aggodalmával Apponyi, ha számot vet is, bizonyára nem sokat törődik. A mint Széchenyi nemcsak hogy nem fél a nemzet többségének a kormánynyal való szövetkezésétől, sőt ellenkezőleg azt tekinti a haladás legfőbb feltételének: ugyanebben a meggyőződésben van Apponyi is. Azt egyik sem hihette, hogy húsz év küzdelmei és tapasztalatai után egy olyan többség jöhessen létre, melylyel a kormány az alkotmány felett alkuba bocsátkozzék. Apponyi jóhiszeműségét még ellenfelei sem vonhatták kétségbe. Szolgálatait csupán azért ajánlotta fel a kormánynak, hogy pártjának elveit diadalra juttassa, azokat az elveket, melyeket évekkel azelőtt Dessewffy Auréllal együtt állapított meg s melyek épp oly kevéssé tették szükségessé az alkotmányos formák feláldozását, mint az ellenzék elvei.
Mielőtt azonban az új rendet életbe léptetnék s az új megyefőnököket kineveznék: bizonyos kérdéseket kell még előzetesen megoldani, a mikre nézve a Majláth elnöklete alatt álló bizottság és a nádor közt nézeteltérések merülnek fel.
A bizottság a nádorral szemben a legszigorúbban ragaszkodni kiván ahhoz az elvhez, hogy olyanok legyenek megyefőnökök, kiknek más hivataluk nincs; mert ha egyes esetekben ezen elvre nézve kivételt tesznek, recriminatiókra adnak alkalmat a többiek részéről, kiket egyéb hivataluk miatt megfosztottak főispáni méltóságuktól. A kivételnek csak akkor lehet helye, ha alkalmas egyén nem találkozik, ha tehát éppen a czélba vett reform érdeke parancsolja. A nádor szerint a megyefőnök nem terhelendő túl jelentésekkel, a törvényszéki ülésekben és a deputátiókban való elnökléssel, hanem eme functiók közül csak a legfontosabbakat végezze. A bizottság ellenben azt tartja, hogy, mivel a főnök feladata a megyét administrálni, az 1723: LVI. t.-cz. értelmében ki kell neki vennie a közigazgatás vezetését az alispán kezéből, annyival is inkább, mert az alispán csak addig tarthatja meg hivatalát, mig azok, kik megválasztották, bizalommal vannak iránta, tehát a népszerűséget kell neki vadásznia, a megyefőnök pedig nem függ a közönség kegyétől. A főispánok mellett alkalmazandó titkárokra nézve a nádor véleménye az; hogy azok ne fizettessenek közvetlenül az állam pénztárából, ne legyenek nyugdijképes államhivatalnokok, hanem a főnökök, ha, a munkát nem birják, ő felsége engedélyével vehessenek maguk mellé titkárokat, s ezeknek fizetésére csak pótlékokat kapjanak a kincstártól. A bizottság ellenben azt proponálja, hogy a titkárokat udvari fogalmazói ranggal a kanczellár nevezze ki a megyefőnökök ajánlatára.13
A vitás kérdéseket – kivéve a titkári állásra vonatkozót – a kormány a bizottság javaslata értelmében dönti el, s az újonnan kinevezendő megyefőnökök működési körét az 1723: LVI. t. cz. alapján akként szabja meg, hogy kötelességük lesz állandóan megyéikben lakni, a közgyűlésekben elnökösködni, a törvényszéki s különösen a büntető-, számvevő-s árvaszéki üléseken gyakrabban résztvenni, a megyék pénztárát többször váratlanul megvizsgálni, a közadók behajtásáról gondoskodni, megyéjüket évenkint beutazni, a községek beligazgatását s kivált számadásaikat és az adó egyénenkénti felosztását tartalmazó listáikat, jegyzőkönyveiket s pénztáraikat az illető tisztviselők jelenlétében megvizsgálni, a helységek lakosainak az elöljárók vagy megyei tisztviselők elleni panaszait meghallgatni, s a mennyiben lehetséges, azonnal a helyszínén elintézni, a megyei utak és középitményekre, valamint a közmunka igazságos és arányos felosztására felügyelni. Szóval a kormány akarata is az, hogy a megyefőnökök „megyéik igazgatásának mintegy központját képezzék”.14
A titkári állásra nézve ellenben, – melynek szervezésére azért lenne szükség, hogy egyrészről a megyefőnökök megbízható dolgozótársakat kapjanak, másrészről hogy a dicasterialis hivatalokra fiatal erők képeztessenek ki, – Apponyi az országbiró és Lonovics Csanádi püspök véleményét is kikérvén,15 a nádor kivánsága teljesül s elhatározzák, hogy a titkári állásokat nem fogják rendszeresiteni, hanem azoknak betöltését magukra a megyefőnökökre bízzák s hogy a titkárok fizetésére a főnökök 400 forint pótlékot kapnak.16
A főispánok és administratorok egyrészének kinevezése tekintetében a felség már 1845 február 26-ikán közli elhatározását a kanczelláriával,17 miután a nádor és a bizottság, ajánlataikat előzetesen megtették. Majd egymásután következnek a többi kinevezések is, úgy hogy már júniusban minden olyan főispáni és administratori állás be van töltve, melynek új emberrel való betöltését a nádor, a Majláth elnöklete alatt álló bizottság vagy Apponyi szükségesnek tartották.
Hontban Luka Sándor, Biharban Tisza Lajos helyükön maradnak, jóllehet a nádor figyelmezteti a kormányt, hogy Luka a legközelébbi tisztújitáskor elkövetett hibái, Tisza Lajos pedig szenvedélyes modora miatt teljesen elveszitették népszerűségöket, úgy hogy Luka helyére, Pyrker László egri érsek-főispán ajánlatára, más alkalmasabb egyént kellene kinevezni, Tiszát pedig – ha a felség mindenáron igénybe akarná venni szolgálatait – Csanádba kellene áthelyezni.18 Az administratorok legnagyobb része ellenben most kapja megbízatását. Igy például kinevezik Esztergomba a kipróbált hűségű Andrássy Józsefet; Szatmárba Földváry Gábort, miután a nádor szerint különösen ez a megye erélyes és szakértő vezetést igényel; Csongrádba Bene József diósgyőri koronauradalmi praefectust; Baranyába a fiatal Majláth Györgyöt, akit pedig a nádor a dicasteriumnál inkább szeretne alkalmazni;19 Beregbe Lónyay Jánost, mint a ki, a kanczelláriai bizottság véleménye szerint, egyedül képes ránczba szedni ezt a megyét; Abaujba Vitéz Jánost; Sopronba Rohonczy Ignáczot, miután – mint a bizottság irja – a nagy tehetségű és tapasztalatokban gazdag Nagy Pál, ki körülbelül harmincz év óta oly nagy befolyást gyakorol erre a megyére, a Pálffy-sequestrum kezelése miatt sokszor kénytelen Pozsonyban tartózkodni, részint tehát ezért, részint „más okból” nem állhat saját megyéje élére.20 Ezeken kivül Vas, Torna, Árva, Varasd, Máramaros, Zala, Krassó, Ugocsa, Körös, Arad, Torontál és Temes szintén administratorokat kapnak.
Az újonnan kinevezett megyefőnököknek június 27-ikén küldik meg a legfelsőbb rendeletet, mely meghagyja nekik, hogy megyéik kormányzását azonnal vegyék át s „addig is, mig a részükre kidolgozandó utasitás legfelsőbb helybenhagyással ellátva hozzájuk érkezend, minden figyelmüket különösen a közigazgatásra forditván, az abba idő jártával és pedig többnyire a kormányzók hanyagságából beharapódzott visszaéléseket czélszerű intézkedések által megszüntetni s az alkotmányszerű rendet szilárd akarattal helyreállitni szoros kötelességüknek tartsák.”21
Apponyi azonban, – ki, mint egy hazai viszonyainkat alaposan ismerő és mélyen gondolkozó, egykorú idegen iró megjegyzi, a kanczellári állást a conservativ pártvezérséggel kötvén össze, abban a korban, midőn Peel szerepét kellene betöltenie, Villèle, a Bourbonok korabeli ultra-royalista pártvezér szerepét játsza,22 – az administratorok megválasztásában vagy nem érvényesitette kellőképen befolyását vagy ha igen: nem volt szerencsés. Hű pártembereket kap, hogy azoknak segélyével többséget szerezzen magának; de a kinevezettek nagyrészének párthűségét túlszárnyalja szolgaisága. A Lukáknak, Benéknek még a conservativ pártban sincs népszerűségük; az ellenzék pedig gyűlölettel fordul ellenük, nemcsak azért, mert hivataluknál fogva természetes ellenségeinek kell őket tekintenie, hanem azért is, mert egyéniségük, múltjuk semmi biztositékot nem nyújt arra nézve, hogy meggyőződésből ajánlották fel szolgálataikat a kormánynak.
Az oppositio csakhamar fölismeri, hogy az új rendszer ő ellene van irányozva, hogy az administratorok, a mily mértékben fenyegetik a vármegyei önkormányzatot s növelik a kormány hatalmát, épp oly mértékben ellensúlyozzák az ő törekvéseit. Ennélfogva a leghatározottabban sorompóba lép Apponyi ellen. Létfenntartási küzdelem ez az ellenzék részéről, melynek sikerét az a körülmény biztositja, hogy összeköttetik – és pedig egészen jogosan – az alkotmány garantiájául szolgáló önkormányzat védelmével. A municipalismusért lelkesedő ellenzék méltán tart attól, hogy a Kreishauptmannoknak csúfolt főispáni helytartók az által, hogy a törvényszéken a magánosok élete és vagyona felett itélnek, a kijelölés jogát gyakorolják s az utasitásokat a demoralizált köznemesség felhasználásával bármikor megváltoztathatják, – olyan befolyásra tesznek szert, hogy a vezetésük alatt álló megyék alig lesznek egyebek, mint az ő akaratuk registrátorai és végrehajtói.
Ebben az aggodalomban a centralisták is osztozkodnak, s habár éppen a fennforgó eset bizonyitja legjobban, a mit nem szűnnek meg folytonosan hirdetni, hogy t. i. a megyei szerkezetben rejlő alkotmány-biztositék sokkal gyöngébb, mint a milyennek azt sokan képzelik: az administratori kérdésben mégis együtt harczolnak a municipalistákkal, miután tisztán áll előttük, hogy az alkotmányos formáknak általuk sürgetett megváltoztatása csak úgy sikerülhet, ha addig, mig ez megtörténik, a nemzet az alkotmány egyedüli biztositékait gondosan megőrzi; hogy a parlamentaris kormányforma bármennyire tökéletesebb is a municipalis rendszernél, ha emezt feláldozzák, mielőtt amazt kivívnák, a szabadság helyét a rendszeres elnyomatás foglalja el.
Az administratorok, Apponyi intentióját követve, mennél lelkiismeretesebben teljesitik megbizatásukat, mennél nagyobb erőt fejtenek ki a czélból, hogy kellő tekintélyre és befolyásra tevén szert, a többséget a kormány részére megszerezzék:23 az ellenzék ellentállása is annál inkább fokozódik. Nincs olyan megye, a hol a főispáni helytartó és az ellenzék közt többé-kevésbé éles összeütközések ne fordulnának elő. De a rövidebbet mindig az ellenzék húzza, miután a kormány az administratorok háta mögött áll s törvénybe ütköző intézkedéseik miatt hiába tesznek nála panaszt. Ha a főispáni helyettes az ellenzéket fortélyaival alkotmányos jogainak gyakorlásában megakadályozza; ha korteseivel rendszeresen űzi a megvesztegetést; ha kijelölési jogával visszaél; ha a törvényesen egybehívott gyűlést nem tartja meg, mert nem biztos a többsége; ha katonai erőt rendel ki, nem azért, hogy az a rendet fenntartsa, hanem hogy megfélemlitse a szavazókat mindezt érdemül tudja be neki a kormány. Midőn például Hontban Luka Sándor administrator a törvényes három év eltelte előtt megtartja a tisztújitást, a nélkül, hogy a választók lajstromát, melybe számos nem választó is fel volt véve, hitelesittetné, s midőn ily módon a különben többségben levő ellenzék felett diadalt arat: a kormány, a helyett, hogy Hontmegye rendeinek panaszát, – melyet Pest, Zala és Szabolcs is magukévá tesznek, – orvosolná, a törvénysértő administratornak ad igazat s a rendeket dorgálja meg.
Sehol nem él azonban annyira hatalmával vissza a főispáni helytartó, mint Biharban, de viszont sehol nem talál erélyesebb ellentállásra, mint itt, a mi a bihari oppositió erején kivűl személyi motívumokra vezethető vissza. Beőthy Ödön, az ellenzék vezére és Tisza Lajos, az administrator, rég idő óta gyűlölik egymást. Amaz nyiltan hirdeti, hogy a nyugalom a megyében csak akkor áll helyre, ha Tisza visszalép. „Egyezzünk meg – mondja egy közgyűlésen – angol parlamenti szokás szerint, vonúljunk vissza a teremből mind a ketten. Ime, én a rendek előtt ünnepélyesen nyilvánitom, sőt ha kell nyilatkozatomat esküvel is megerősitem, hogy ha a főispáni helytartó úr a megye kormányszékéből akár önkényt eltávozik, akár abból kivánatára előléptettetik: e teremben többé megjelenni nem fogok.”
Tisza Lajos.
Barabás 1854-iki kőnyomata után.
Gróf Tisza Lajos birtokában levő példányról.
A felajánlott pactum persze nem jön létre, hanem Tisza folytatja és a végletekig viszi az erőszakoskodást. A tisztújitás alkalmával az ellenzék jelöltjeit a főbb tisztségekre nem jelöli, az alsóbb tisztségeket, pedig szavazás nélkül, felkiáltás útján, önkényűleg tölti be. Az 1723: LVI. t.-cz. ama rendelkezését, mely szerint a főispánnak az előbbi alispán jelölése múlhatatlan kötelességében áll, nem veszi semmibe. A megyei hajdúk által összetoborzott tagok részvételével rögtönzött közgyűlést tart. Szavazást rendel el, mikor még senki nem szólt a szőnyegen forgó tárgyhoz s a végzést, anélkül, hogy a szavazás eredményét constatálná, önkényűleg mondja ki.
Ilyen magaviselettel hallatlan botrányokat idéz elő. A tiszti ügyész az ellenzéket azzal gyanusitván, hogy szolgákat bérelt fel a főispáni helytartó insultálására, sőt meggyilkolására, Tisza az alügyész gyanúját megerősiti s mellényét és ingét kigombolva kiáltja az izgatott közönség felé: „rám is, mint az amerikai elnökre, lőjjön, a ki akar”. Egy más alkalommal a főjegyző, hivatali esküjére hivatkozva, kereken megtagadja Tisza ama parancsának teljesitését, hogy a jegyzőkönyvbe olyan végzést iktasson be, mely nem volt kimondva. Majd midőn Tisza, a közgyűlés jogának bitorlásával, széksértési keresetet rendel el egyesek ellen, az ellenzék követeli a tiszti alügyésztől, hogy a széksértési keresetet az administrator ellen vegye fel.
Az administrator erőszakoskodása véres verekedéssel végződik. Egy szolgabiró és egy esküdt vezetése alatt ugyanis hajdúk rontanak be a gyűlésterembe s a kortes-csapattal egyesülve, ütni-vágni kezdik a teremből még el nem távozottakat, különösen pedig azokat, kikre mint kiszemelt áldozatokra az emlitett tisztviselők felhívják a figyelmüket. Beőthy Ödön csak egy katonának köszönheti, hogy megmenekül a feléje irányzott vágástól; testvére, Beőthy László, valamint Bernáth József volt alispán és Toperczer Jenő volt főjegyző és még számosan megsebesülnek. „Igy lőn” – irja Lukács György, a „Pesti Hirlap” levelezője, ki szintén megsebesül – „a tanácskozási szent terem nem védhely többé, hanem csatapiacz és majdnem temető hely.”24
Biharmegyébe a rend helyreállitása végett a kormány királyi biztost küld ugyan ki; de a megye nyugalmát – amint azt Beőthy előre megmondta, – csak a gyűlölt főispáni helytartó lemondása adja vissza.
Az administratorok által okozott zavarok, valamint az az erős viszszahatás, melyet az administratori rendszer előidéz, a kormányt nemcsak hogy nem tériti le megkezdett útjáról, hanem ellenkezőleg, a főispáni helytartók hatáskörének fokozatos kiterjesztésével Apponyi mind közelébb igyekszik, jutni kitűzött czélja felé. A mellett ugyanis, hogy a főispánt és administratort a katonai karhatalom kirendelése tekintetében teljesen függetleniti a megyétől s erre nézve csakis a választott tisztviselőket teszi felelősekké a megyék irányában, a megyék kormányzóinak a törvényszékekre is döntő befolyást akar biztositni egyrészről az által, hogy elrendeli, mikép a megyei törvényszékek tagjául csak a főispán vagy administrator által kinevezett táblabiró választható, másrészről, hogy a törvényszék űlésein a megyefőnökök elnököljenek.
A megyék azonban, a mint általában az administratori rendszerrel szembeszállnak, a karhatalmat illető rendeletre nézve sem mulasztják el jelezni a kormány merőben törvényellenes felfogását. Nem nehéz nekik annak ellenében bebizonyitniok, hogy a főispán első tisztviselője de nem parancsnoka a megyének, ha tehát hivatalánál fogva bármit is tesz, azért a megye közönségének felelős. Zalamegye közgyűlésén, mely szintén felír a rendelet ellen, midőn az ügy szőnyegre kerül, a főispáni helytartó ama nyilatkozatára, mely szerint ő felelősséggel tetteiért csak annak tartozik, ki őt megválasztotta és másnak senkinek, mint királyának, ha tehát ő valami olyast követne el, mi a rendeknek nem tetszenék, nyitva áll az út panaszkodniok az előtt, a ki őt kinevezte: Deák az ő legyőzhetetlen logikájával azt feleli, hogy ha ez az elv általános szabály gyanánt szolgálna, akkor a főispán által kinevezett főjegyző vagy ugyancsak a főispán által helyettesitett tisztviselő sem volna felelős a megye rendeinek, a mi pedig a megyei rendszer természetével homlokegyenest ellenkeznék.
A megyefőnöknek az igazságszolgáltatásba való közvetlen beavatkozását a szabadelvű megyék hasonlóképen visszautasitják. Szabolcsmegye az első, mely 1846 márcziusi közgyűlésén a főispáni helytartó beiktatásakor annak kinevezési decretumából arról értesülvén, hogy az administrator a törvényszéki elnöki teendőkkel is egyenesen meg van bízva, ez ellen nemcsak óvást tesz, hanem egyúttal el is tiltja a tiszti kart és a táblabirákat az administrator elnöklete alatt tartandó törvényszéki ülésekben való részvételtől. Eme végzésének indokolásánál a csaknem félszázados gyakorlatra és a törvényre hivatkozhatik, melylyel szemben vajmi gyönge argumentum a kormány hívei részéről az, hogy mivel a közigazgatás az igazságszolgáltatástól elválasztva nincsen, ha a főispán a megyegyűléseken elnökölhet, ugyanezzel a joggal elnökölhet a törvényszék űléseiben is. S ha jogilag igaza van Szabolcsmegyének, politikai szempontból még inkább. Mert az kétségtelen, hogy a megyefőnök, a kormányhoz való viszonyánál fogva, mint törvényszéki elnök a különben is ingatag alapra helyezett birói függetlenséget teljesen megsemmisitené.
Apponyi, – kit a felség 1846 április 5-ikén kelt decretumában másod-főkanczellárrá nevez ki s mint ilyent az udvari kanczellária vezetésével bíz meg, miután gróf Majláth Antal főkanczellárnak, meggyöngült egészsége helyreállitása végett, saját kérelmére, határozatlan időre szabadságot ád, – Szabolcsmegye emlitett végzését megsemmisiti. De a megye nem tágit, újból felír a kérdéses ügyben s egyúttal az ügy pártolására szólitja fel a többi megyét. Körlevele élénk visszhangot kelt az országban. A megyék nagyobb része, például Ung, mely az administrator elnöklete alatt való biráskodástól is eltiltja tisztviselőit, valamint Békés, Vas, Komárom, Zala, Heves stb., elhatározza, hogy az ügyet mint sérelmet fogja a legközelebbi országgyűlésre fölterjeszteni. Ott ellenben, a hol a conservativek vannak többségben, vagy a hol az elvi kérdést személyi kérdéssé szállitják le azért, mert az akkori főispán személyében történetesen megbíznak, például Tolna, Fejér, Arad, Nyitra, Bácsmegyében, a körlevelet részint félreteszik, részint annak tartalmával határozottan ellenkező álláspontot foglalnak el.
Az administratori rendszer ily módon teljesen lejárja magát, s a helyett, hogy azzal a kormány a követválasztásokra és utasitásokra nagyobb befolyást szerezne magának, különben is tarthatatlan positióját még inkább meggyöngiti. Az 1847/48-iki országgyűlésen az ellenzék az administratoni kérdésben látja jónak összpontositni erejét, hogy a kormányt megbuktassa. S a rohamosan közbejött politikai események segitségével czélt is ér.