Szalay László.
Az „Életképek” 1847. évfolyama II. f. é. 7-ik szám mellékletéül megjelent kőnyomat után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 4121. számú példányáról.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Kossuth a népképviseletről. A „Pesti Hirlap” szerkesztőt cserél. Szakadás az ellenzékben. Az új politikai iskola alapitói. A centralisták programmja. Fegyverszünet a centralisták és municipalisták közt. A centralisatio megvalósítása. Széchenyi álláspontja
Mennél közelébb jut a nemzeti állam eszméje a megvalósulás stádiumához, annál sürgősebbé válik a megyei szerkezet gyökeres átalakitása. E tekintetben a pártok közt nincs véleménykülönbség. Dessewffy Aurél soha sem szűnt ugyan meg serkenteni honfitársait, hogy a municipalis jogokban rejlő kincs megőrzését tegyék politikai credójuk első ágazatává, Kossuth szintén hirdeti, hogy a megyei institutio nemzetünknek semmi európai intézményért, semmi szobatudós papiros-gondolatáért cserébe nem adható drága kincse; de a mint a conservativ párt alapitója a megyei autonomiát a törvényhozás s különösen a kormány irányában olyatén korlátok közé kivánta szorítni, melyek által – az ő hite szerint – az alkotmányos tényezők zavartalan összeműködése biztosittatván, az anyagi és szellemi fejlődésnek mi sem fog útjába állam: úgy Kossuth is elismeri, hogy a megyei szerkezet a mostani feudális alapokon nemcsak akadálya az alkotmányos kifejlődésnek, hanem az állami felbomlásnak magvát is magában hordozza1 s hogy ennélfogva összhangba kell azt hozni „a magyar formákhoz szabott népképviselettel”.2
Hogy Dessewffy axiomája gyakorlati alkalmazásában mennyire veszedelmes, azt az administratori rendszerrel tett kisérlet elég világosan bizonyitja. Kossuth axiomájával ellenben, úgy, a mint – azt ő fejti ki, kisérletet se lehetne tenni, miután nem eléggé világos.
A magyar formákhoz szabott valódi népképviselet, Kossuth formulája szerint, tulajdonképen nem egyéb, mint a legtisztább democratia, melynek tartalmát képezik „a szabadság s alkotmányos jog minden magyarnak; nemzeti jóllét, mely a szabadság gyökeréről hajtson; közös teherviselés külömbség nélkül s az alkotmányos szabadság közös élvezete azon organicus formák kifejtése s a népképviselet kellékeihez idomitása által, melyeknek köszönhetjük, hogy él magyar, áll Buda még.” Úgyde ha ebben áll a népképviselet: akkor minden siker, a mit ennek érdekében Kossuth kivív, egy-egy halálos döfés az ellen a municipalis szervezet ellen, mely az egyéni szabadságnak éppenséggel nem kedvez, s mely határozottan útjában áll az erők egyesitését föltételező democraticus fejlődésnek.
Kossuth Lajosé a dicsőség, hogy amaz ellenmondás daczára, mely elméletében tényleg megvan, gyakorlatilag előkésziti az alkotmányos átalakulást. De ha a nemzet szigorúan ragaszkodik a Kossuth elméletéhez, mely a parlamentarismus keretébe akarja minden áron beszorítani a municipalismust, lehetetlen feladatra vállalkozik. Föltétlenül szükség volt tehát egyrészről Kossuth tévedéseit helyreigazitani, másrészről a reformok tulajdonképen tárgyát, lényegét és természetét tisztába hozni.
Erre vállalkoznak az u. n. centralisták vagy – a mint gúnyosan nevezik őket – a doctrinairek. Centralisták olyan értelemben, hogy törekvésük legfőbb czélját képezi, a nemzet erejét a parlamentben és a felelős kormányban összpontositani s ily módon a magyar nemzeti állam eszméjét valósággá tenni. Bátran elfogadhatják s el is fogadják azonban az ellenségeik által forgalomba hozott doctrinair elnevezést is, miután a politikát – ugy, amint Siéyes, a girondisták s a francia királyság államférfiai – a szó szoros értelmében tudománynak tekintik s a tudomány tisztitó tüzén viszik át a gyakorlati politikai kérdéseket.
Tanaik terjesztése végett organumról nem kell gondoskodniok, miután a szerencsés véletlen kezükre játsza a legelterjedtebb napilapot, a Kossuth „Pesti Hirlap”-ját.
Kossuth a kormány által fölbérelt Landerer könyvnyomdász fortélyai következtében 1844 június elején kénytelen megválni a „Pesti Hirlap” szerkesztésétől s Landerer, mint kiadó, a lapot Szalay Lászlónak adja át.
A távozó szerkesztőt borongó hangulat szállja meg, midőn búcsút vesz hű közönségétől. Negyedfél évi hirlapirói működésének eredményére visszatekintvén, méltán dicsekedhetik a rendkivüli pártfogással, melyben lapját a közönség részesitette. Az ő geniejének és fáradhatatlan munkásságának sikerül a „ „Pesti Hirlapot” a közvélemény valódi organumává avatni, mely mint ilyen – az ő sajátos kifejezése szerint – „óramutatóvá válik a nemzet életében”.
De éppen mert ily fényes sikert ér el a journalistai pályán, mert tisztában van vele, hogy hirlap nélkül mint politikus vagy egyáltalán nem, vagy csak félig-meddig érvényesithetné magát: elhatározza, hogy maga fog lapot inditani s Wirkner Lajost, – ki Metternich egyik legbizalmasabb embere s kinek szolgálataira a kormány oly nagy súlyt fektet, hogy, midőn az administratori rendszerrel kisérletet tesz, hatáskörének kiszélesitése végett udvari tanácsossá lépteti elő,3 – kéri fel, hogy Metternichnél eszközölje ki a tervezett hirlap meginditására az engedélyt. Hogy pedig Wirkner közbenjárását megkönnyitse, hogy eloszlassa a kormánykörök aggodalmát, egy hozzá intézett levelében körvonalozza politikai álláspontját.4
Szalay László.
Az „Életképek” 1847. évfolyama II. f. é. 7-ik szám mellékletéül megjelent kőnyomat után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 4121. számú példányáról.
Bármily nyomatékosan hangoztatja azonban Wirkner előtt, hogy azért, mert az ellenzékhez tartozik, mindig támogatni fogja a kormányt, valahányszor „az alkotmányos formák megtartásával a haza javára” akar tenni valamit s azért semmiféle jutalmat nem vár és nem is fogad el; bármennyire igaza van is abban, hogy az a tapasztalás, mely szerint az államkormány – jóllehet a censura fegyvere a kezében van – a független meggyőződésü férfiak elől a sajtót elzárja, valamint az, hogy az időszaki sajtót egyetlen egy párt monopoliumává teszi, nem igen szolgálhat alkalmas eszközül a közbizalom táplálására és szilárditására a kormány végczéljait illetőleg: az engedélyt nem kapja meg. Metternich nem bízik igéretében s tart tőle, hogy ha a „Pesti Hirlap”-nak a kormánynyal titkos összeköttetésben állt kiadója, Landerer útján nem lehetett őt journalistai pályafutásán eléggé ellenőrizni, még féktelenebbé, a kormányra nézve még veszedelmesebbé válnék hirlapirói működése akkor, ha magának lenne hirlapja, melylyel korlátlanul rendelkeznék.
Az ő visszavonulásával – mint a Kovacsóczy Mihály és Császár Ferencz pamphletjében olvassuk – letünik a magyar journalistica „vis motrix”-a.5 Ebben a hiszemben van a kormány is és éppen ezért nem nyujt segédkezet annak az erőnek a föléledéséhez.
Azok, kik a „Pesti Hirlap” szerkesztésében Kossuth helyébe lépnek, ugyanannak a pártnak tagjai, a melynek ő a vezére; a haladás főbb kérdéseiben egyetértenek vele s mégis „idegeneknek” nevezi őket, midőn lapját átadja nekik. Igen, mert Kossuth az utasitások eltörlését, az évenkinti országgyűlést, a verificatiót, a felelős kormányt, szóval azokat a reformokat, melyek a szabadelvű párt programjának legfőbb pontjai, a municipalis szerkezettel összeegyeztethetőnek tartja, a „Pesti Hirlap” új szerkesztője és munkatársai ellenben azt hiszik, hogy a municipalismus tartalom nélküli üres szólamokká változtatja át az emlitett reformokat.
A municipalismus kérdésében Kossuth sokkal közelébb áll a conservativekhez, mint a centralistákhoz. A különbség közte és a conservativek közt csak az, hogy ő a megyék segélyével reméli a reformokat a kormány akarata ellenére is keresztül vinni, a conservativek pedig abban az illusióban ringatják magukat, hogy a municipalismus fenntartásával rendi alkotmányt, az aristocratia kiváltságos állását conserválhatják. A czéljuk tehát különböző, de eszközük ugyanaz. Mindamellett a doctrinairek, hogy saját pártjukat meg ne bontsák, a conservativekkel helyezik magukat ellentétbe. „A szerepek – irja Szalay – most igen helyesen vannak felosztva: önök – t. i. a conservativ „Budapesti Hiradó” emberei – a kiváltságos osztályok jogai mellett ügyvédkednek, tehát municipalisták; mi az összes nemzet érdekeinek egységét vettük czélba, s azért jelszavunk: centralisatió”.6
Az ellenzék két árnyalata közt tényleg bekövetkezett szakadást azonban ilyenféle fogásokkal nem lehet eltakarni. Hiába bizonyitgatja Szalay, hogy ők nem szűntek meg az ellenzékhez tartozni s nem adják fel, csak fejleszteni kivánják annak programmját; hiába hirdeti, hogy ő nekik nincs egyéb czéljuk, csak az, hogy az alkotmányjogi kérdésekben a fogalomzavart eloszlassák s hogy a haladás ügyét arról az oldaláról is megvilágitsák, a mivel eddig a „Pesti Hirlap” nem törődött; hiába hivatkozik az angol szabadelvű pártra, mely, ha 1845-ben is azt az állást foglalná el, melyet elfoglalt volt Walpole idejében s ha időszaki organumait 1845-ben is Junius leveleinek variatióival tömné teli: a British Museumban volna helye a régiségek közt s nem a Downing streeten. Mennél lelkesebben, mennél nagyobb buzgalommal igyekeznek a doctrinairek tanaikkal megismertetni a közönséget: annál világosabbá válik a közönség előtt, hogy egy új iskolával van dolga, mely a nyugateurópai eszmék hatása alatt állva, egészen új irányt fog adni a haladásnak, olyan irányt, mely Kossuth politikájával nincsen összhangban.
Az új politikai iskola alapitója az ellenzék három kitűnő fiatal tagja Szalay László, báró Eötvös József és Trefort Ágoston, a kikhez csatlakozik csakhamar Csengery Antal, majd később Kemény Zsigmond is. Csengeryt kivéve, mindannyian már előbb megismertették magukat a közönséggel: Szalay mint jogász, Eötvös mint regényiró, Trefort mint közgazda s Kémény mint publicista. A három első ezenkivül az országgyűlésen és a megyei gyűlésekeit is számos jelét adta már kitűnő tehetségének.
A centralisták programmját báró Eötvös József fejti ki legrendszeresebben. A „Pesti Hirlap”-nak Szalay szerkesztése alatt megjelent legelső számában „Központositás és helyhatósági rendszer” czím alatt egy hosszú czikksorozatot kezd meg, majd 1846-ban „Reform” czímű munkájában újra átdolgozva s rendszerbe foglalva reproducálja mindazt, a mit a centralisatióról és a decentralisatióról addig irt.7 Szalay László, – kit tudás és alaposság tekintetében társai közül egyik sem szárnyal túl, – szintén vezérczikkekben vitatkozik a „Budapesti Hiradóval” s általában a centralisatió elleneivel.8 Csengery Antalt, ki a „Pesti Hirlap” szerkesztését Szalaytól 1845 július 1-én átveszi, a szerkesztés gondjai foglalják el, s mint szerkesztő, úgy tapintatával, mint kiváló ügyességével nagy szolgálatokat tesz a centralisatio ügyének. Kemény Zsigmondot általában nem számitják a doctrinair-csoporthoz, de csak azért, mert publicistai működését nem figyelik meg kellőleg.9 Végre Trefort Ágoston a főkérdés mellett leginkább a közgazdasági kérdéseket tárgyalja, nagy jártasságot árulván el a nyugat-európai közgazdasági irodalomban.
A centralisták törzstisztei hivatásuk, képzettségük szerint különböző irányban fejtik ki tehetségük legjavát. Az egyik a jogtudományok, a másik a közgazdaságtan, a harmadik a politika mezején dolgozik nagyobb előszeretettel. De a főkérdést soha nem téveszti egyik sem szem elől, s a mily egyetértéssel birálják a tényleges állapotokat, hogy azoknak tarthatatlanságát bebizonyitsák, épp oly összhang uralkodik köztük a szükséges reformok kijelölésében s azok tartalmának megállapitásában.
Egy nagy előitéletet kell mindenekelőtt kiirtaniok, hogy tanaiknak útat törjenek a közvéleményben, azt t. i., hogy az igazi alkotmányos élet csakis a törvényhatósági szervezet keretében képzelhető.
A centralisták egy alternativát állitanak fel. Ha a megyei szerkezet a czélba vett haladással megfér, akkor valamint eddig, úgy ezentúl is a haladás eszközéül használható, a nélkül, hogy gyökeres javitásra szorulna. Ha azonban a dolgok természete s a tapasztalatok ellenkezőt bizonyitnának nincs egyéb hátra, mint vagy lemondani a haladásról s a legmerevebb conservativismus zászlaját tűzni ki, vagy elismerni a megyei szerkezet czélszerűtlenségét s oly alkotmányos formákról gondoskodni, melyek a haladással ellentétben nem állanak.
Az alternativát akként döntik el, hogy municipalis szerkezet és haladás egymást kizáró két fogalom. Mert alkotmányos országban a haladás három fő feltétele: a jól rendezett törvényhozás, mely a nemzet szükségeit ismerve, a haladást vezesse; a rend és a szabadság. Úgyde mindez pium desiderium marad a megyei szerkezet mellett. Jól rendezett törvényhozásról és rendről szó sem lehet ott, ahol az országgyűlés nem az egész nemzetet képviseli, ahol a közigazgatás egysége s a közigazgatási organumok felelőssége hiányzik, s ahol a közigazgatási kérdések felett politikai szempontból döntenek. Az egyéni szabadság hasonlóképen gyönge lábon áll olyan országban, ahol a polgárok eme legbecsesebb kincse ötvenkét megye önkényétől függ s ahol ugyanazok a testületek gyakorolják a közigazgatást és igazságszolgáltatást, melyek ezenfelül még a törvényhozásra is döntő befolyással birnak.
Csengery Antal.
1861-iki fénykép után.
Hogy a megyei szerkezet olyan alkotmánybiztositék lenne, melynél hatályosabbról gondoskodni fölösleges, ezt is megczáfolják a doctrinairek.
A megyét azért tartják a municipalisták kitűnő alkotmány-biztosítéknak, mert az állami függetlenséget csak a nemzetiség fenntartása biztosítja, a nemzetiség fenntartására pedig a megyerendszernél jobb eszköz szerintük nem képzelhető. Az önkormányzat elvére alapitott megyei rendszer ugyanis a szabadságban sokakat részesít s igy az alkotmánynak sok és buzgó védelmezőket szerez; a közvélemény kifejlődésére s megnyilatkozására alkalmat nyujtván, a nemzetben a politikai bátorságot ébreszti fel s vis inertiae-jével a kormány minden alkotmányellenes törekvését meghiusithatja.
Ezekkel szemben a centralisták kimutatják, hogy mivel a különböző népfajok által lakott Magyarországon magyarnak csak a törvényhozás nevezhető, a magyarság helyzete annál szilárdabb, mennél nagyobb és általánosabb ama befolyás, melyet a törvényhozás az ország egyes részeire gyakorol; a megyei szerkezet tehát, mely éppen a törvényhozásnak az egyes megyékre való befolyását gyöngiti, sőt néha megsemmisiti, a magyar nemzetné csak veszedelmes lehet.
Hogy a megye az alkotmány élvezetében sokakat részesit, ennek épp az ellenkezője áll, s éppen mint aristocraticus intézmény, annyira népszerűtlenné vált a nemzet nagy többsége előtt, hogy már ennélfogva sem szolgálhat az alkotmány biztosítékául. Az egységes közvélemény alakulását pedig határozottan megakadályozza, a mennyiben a legtöbb megyében a pártok tisztán localis szempontból itélik meg az országos kérdéseket. Hogy a vis inertiae-a alapuló felirási jogával akadályokat gördíthet a kormány elé s hogy ezekre az akadályokra nem felelős kormány mellett szükség van, azt senki sem vonja kétségbe. De olyan kormány ellen, mely a törvényességnek még szine után sem vágyódik, a felirási jog nem sokat használ, felelős kormánynyal szemben pedig más alakban gyakorlandó. A tapasztalatok különben azt mutatják, hogy a megyék, a mint felirási jogukkal gyakran visszaéltek, úgy számos esetben nem éltek vele, midőn ez kötelességük lett volna.
Csengery Antal aláirása.
Szilágyi Sándorhoz 1855 deczember 16-ikán intézett levelén.
Az irat eredetije Szilágyi Sándor tulajdonában.
A vita hevében persze egyik fél sem veszi figyelembe azt a kétségtelen igazságot, a mire később, midőn a szenvedélyek lecsillapultak s midőn már képesek voltak higgadtabban mérlegelni a municipalismus jó és rossz oldalait, rájöttek, hogy t. i. a megyék, ha elég erősek nem voltak is az alkotmány ellen elkövetett támadások legyőzésében, a sérelmek felett folytatott nyilvános vitatkozások által a nemzet alkotmányos érzületét ébrentartották s legalább ilyen értelemben mégis védbástyái valónak az alkotmánynak. Ebben a minőségükben mindenesetre nagyobb szolgálatokat tettek az országnak, mint a törvényhozásra gyakorolt befolyásul által, melylyel a haladást még a legutóbbi időben is minden lépten-nyomon megakasztották.
Az 1843/44-iki országgyűlésen a különböző pártok részéről a haladásnak három fő akadályát emlegetik. Az egyik az, hogy a nemesség az adómentesség kiváltságait élvezi; a másik, hogy a nem-nemesek a politikai jogokból ki vannak zárva; a harmadik, hogy a közigazgatásban az egység hiányzik s a kormánynak nincsenek eszközei, melyek által törvényes rendeleteinek végrehajtását biztosithatná. A két első baj megszüntetésére az ellenzék a közös teherviselés elvének kimondását s a népképviselet behozatalát ajánlja; a közigazgatás bajának orvoslása végett pedig a kormány és a conservativ párt tesz javaslatot, sőt, kisérletet is olyan irányban, hogy a főispáni tekintély növelése által a kormány hatalma a megyékkel szemben biztosittassék.
Mindezen reformok, a centralisták szerint, a megyei rendszer mellett kivihetetlenek.
Ha a kormány a főispánság újjászervezésével, illetőleg az administratori rendszerrel akar rendet csinálni, ezt a czélját nem érheti el, mert a rendetlenség oka nemcsak a megyék belszerkezetében, hanem magában a kormányrendszerben is keresendő.
A közös teherviselés életbeléptetésének legfőbb akadálya ama túlnyomó befolyásban rejlik, melyet a megyei szerkezet mellett a nem adózó tömegek a törvényhozásra gyakorolnak. Éppen kapóra jön ennek bizonyitására a zalai eset, melynél fogva Deákot sikerül az adózás kérdésében megbuktatnia egy közönséges demagognak.
A népképviseletről pedig addig, míg a megyei gyűléseken minden nemes ember szavazati joggal bir s míg a megyék a mellett, hogy az egész közigazgatás felett rendelkeznek, utasitási joguknál fogva a törvényhozásban is részt vesznek, komolyan szólni sem lehet.
Minden reformnak föltétele a doctrinairek szerint a központositás és felelős kormány. Egyik a másikat kiegésziti, egyik a másikkal oly szoros összefüggésben van, hogy a kormány felelőssége központositás nélkül egyáltalán nem valósitható meg s a központositás felelős kormány nélkül szükségképen absolutismusra vezet. Az az organizált szétdaraboltság, az a rendszeresitett rendszertelenség, melyet magyar alkotmánynak neveznek, lehetetlenné teszi, hogy erejét a nemzet egész teljességében kifejtse. E czélból elkerülhetetlenül szükséges, hogy a megyei szerkezet mellőzésével a közigazgatás főbb ágai ugyanazon kezekben összpontosuljanak, hogy az országosnak nevezett törvényhozás csakugyan az egész ország érdekeit képviselje, hogy a mit végrehajtó hatalomnak neveznek, ne legyen az kénytelen a végrehajtásban száz részletes ellenmondással küzdeni.
Alkotmányos törvényhozásnak felelős kormánynyal kell szemközt állnia, hogy a törvényhozás és a kormány ne egy a mással folytonosan czivakodó, hanem egymást támogató, kiegészitő hatalmak legyenek. Az átalakulás csak akkor sikerülhet, ha a közvélemény tudatára ébred az igazságnak, hogy alkotmányunkban a megyei szerkezeten kivül még más, ennél sokkal hatalmasabb tényező is található, s hogy a túlsúly, melyet a megyék gyakorolnak, csak onnan ered, mert alkotmányos életünk eme másik tényezőjét a nemzet soha kellő figyelemre nem méltatta.
Magyarországnak nemcsak megyei szerkezete, hanem törvényhozása is van. A törvényhozásból kell kiindulni minden reformnak; ez egyesiti az egész nemzetet, annak minden tagját a nagy czélok elérésére; ez a valódi és leghatályosabb alkotmány-biztositék.
Hogy azonban rendeltetésének megfeleljen, két nagy, hiányán kell mindenekelőtt segiteni. Az egyik az, hogy nem képviseli az egész nemzetet, a másik, hogy nem elég független.
Ha a nemesség a polgári elemnek nemcsak helyet, hanem megfelelő befolyást is biztosit a törvényhozás termében, vagyis ha lemond az általa eddig élvezett politikai egyedáruságról, ezzel megteszi az első lépést a képviseleti rendszer felé. Szalay már az 1843-iki országgyűlésen kifejezi ama meggyőződését, hogy a polgári elemnek a törvényhozásba való befogadása első szemét képezi annak a láncznak, mely a magyar nemzetet egy nagy, életrevaló egészszé fűzi össze.
Az országgyűlés függetlenségének szintén hiányzik minden kelléke. Mert a törvényhozás nemcsak hogy semmi befolyással nem bir a legfontosabb tárgyak elintézésére, nemcsak hogy a törvények mikénti végrehajtása tekintetében senkit felelősségre nem vonhat, de mi több, szüntelenül függésben van az egyes törvényhatóságoktól is. Ez a függés csak úgy szüntethető meg, ha a követeket maga az országgyűlés verifikálja s ha az utasitási rendszert eltörlik.
A verificatio kérdésében a nyugat-európai nemzetek példájára hivatkoznak a centralisták. Ha valamely intézmény a világ egyetlen művelt nemzeténél sem áll fenn, annak megdöntésére a külföldre való hivatkozás mutatkozik legczélszerübbnek, annyival is inkább, mert a centralisták, bármennyire tekintettel vannak is a nemzet multjára, szokásaira és erkölcseire, az átalakulást csak úgy képzelik lehetőnek, ha az ősi intézményeket a nyugat-európai mintákhoz idomitják.
Az utasitási rendszert illetőleg pedig nem nehéz bebizonyitniok, hogy utasitások mellett compact és következetes többségre soha számitni nem lehet, hanem ellenkezőleg a többségnek folytonosan ingadoznia kell, a minek aztán az a következménye, hogy a mint a kormány soha biztosan nem számithat a törvényhozó testület támogatására, úgy az országgyűlés sem gyakorolhat a többség folytonos ingadozása következtében befolyást a kormányra.
Igaz, hogy az utasitási rendszer eltörlésével s a városok és a verificatio kérdésének helyes megoldásával a törvényhozásra vonatkozó reformok hosszú sorát még befejezettnek tekinteni nem lehet, a mint hogy a centralisták sem feledkeznek meg például a szabad sajtóról, az évenkinti országgyűlésről, az országgyűlésnek a fővárosban való tartásáról stb.; de az kétségtelen, hogy az első vonalba sorozott reformok is elegendők lennének arra, hogy az országgyűlés a haladás hatalmas eszközévé váljék.
A centralisták, kik a reformnak és nem a forradalomnak barátai, folytonosan hangoztatják, hogy az átalakulás csak fokozatosan mehet végbe. Abból indulva ki, hogy egy nemzet fejlődésének processusa tömérdek előre nem látható körülménytől függ, az életbe léptetendő reformok egymásutánját nem állapitják meg, csupán a haladás föltételeivel foglalkoznak, a haladás menetére nézve pedig világosan kikötik, hogy a municipalis jogokból éppen csak annyi áldozható fel, a mennyi az azokat helyettesitő intézmények mellett a szabadság veszélyeztetése nélkül feláldozható. Minden óvatosságuk daczára sem kerülhetik azonban el, hogy meg ne bontsák az ellenzék tömött sorait éppen akkor, a mikor az administratori rendszerrel szemben összpontositnia kellene annak minden erejét.
Deák a vita kezdetétől fogva abban a véleményben van, hogy nagyobbára terméketlen theoriák képezik annak tárgyát, melyek miatt kár volt szakadást idézni elő a pártban. Gyakorlati jelentőséget a centralisták által fölvetett kérdések közül csupán az utasitások megszüntetésének tulajdonit; de ezt is addig, mig a közvélemény a szabad sajtó által határozottabb és erősebb nem lesz, időelőttinek tartja, akkor pedig, ha ez bekövetkezik, szükségképen maga után vonván a népképviseletet, az utasitási rendszer úgyis önmagától megszűnik.10
Szemere Bertalan egy fáklyás-zene alkalmával, melyet Pesten 1845 szeptemberében rendeznek tiszteletére, egyenesen felhívja az ellenzék két árnyalatát az egyesülésre, illetőleg a szervezkedésre, hogy sikeresen szembe szállhasson az organizált kormánypárttal. „Szavak felett vitázván,” – mondja a többi közt, – „a dolognak ártunk. A centralista kivánja megőrizni biztosítékul a municipiumot, mig jobbat nem nyerhet, a municipalista azért vív mellette, mivel nála még nem bir jobbat; ha egyes kérdésekről van szó, tökéletesen megegyeznek, s ime, puszta theoreticus viták miatt meghasonlás kezd köztünk előállni.”11 Úgyde maga Szemere is beleszól a vitába, s midőn követjelentésében egyrészről egész odaadással hirdeti a centralisták által vallott tanokat,12 másrészről a municipium dicsőitésére, illetőleg mentségére nincs egy szava sem, – ezzel épp úgy fokozza az ellentéteket az oppositió kebelében, mint akár Eötvös, akár Szalay.
A békitő részéről bármily ügyes taktika is egyszerű szóharcznak minősitni a nagy elvi kérdések felett folyt vitát: a ki ezt cselekszi, annak nincsen igaza. Csengery Antal, – ki a „Pesti Hirlap” szerkesztését 1845 július 1-sején a betegeskedő Szalaytól átveszi, Deák Ferencz ajánlván őt Szalay helyére, – ugyanakkor, a midőn a pártjában megzavart béke helyreállitása végett a másfél év óta tartó polemiát felfüggeszti, minden hímezés-hámozás nélkül bevallja a municipalisták és centralisták között fennálló elvi különbséget.
Szemere Bertalan.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1843iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 2733. számú példányáról.
Minthogy tehát a municipalistákat és centralistákat nem szavak, hanem elvek választják el egymástól: ha a közös czél elérése végett szükségét látják az egyesülésnek, az egyik félnek vagy le kell mondania elveiről vagy felhagynia amaz elvek vitatásával, melyek a szakadást köztük előidézték. A centralisták ez utóbbira határozzák el magukat, miután – mint Csengery Antal 1846 január 1-sején a „Pesti Hirlap” olvasóival közli az alkotmány érvényben levő biztositékainak megvédelmezése és a reform sikere egyaránt megkivánja az erők egyesitését.13
De ha a fegyvert ideiglenesen lerakják is, elcsüggedésre annál kevésbé lehet okuk, mert a centralisatio utját maguk a municipalisták egyengetik a legnagyobb buzgalommal, úgy hogy a doctrinairnek csúfolt iskola 1848-ban megéri, hogy éppen azok viszik át elveit a gyakorlati életbe, kik azelőtt legerősebben ostromolták.
Kossuth 1848 márczius 3-iki beszédében már minden tartózkodás nélkül kifejezi abbeli meggyőződését, hogy „alkotmányos életünk kifejtésére s nemzetünk szellemi és anyagi javára hozandó törvényeink csak az által nyerhetnek életet és valóságot, ha végrehajtásukkal minden idegen avatkozástól független, nemzeti kormány lesz megbízva, mely a többség alkotmányos elveinek legyen felelős kifolyása, s azért collegialis kormányrendszerünknek magyar felelős ministeriummá átalakitását minden reformjaink alapföltételének s lényeges biztositékának tekintjük.”14
Ezt a nyilatkozatot az országgyűlés egyhangulag beiktatja márczius 3-iki feliratába s ezzel fényes elégtételt ad a doctrinaireknek, kiknek éveken át tömérdek kellemetlenséget kellett elszenvedniök a miatt, mert félreértették őket.
Kossuth ezután sem szűnik ugyan meg hirdetni, hogy a municipalismus a felelős ministeriummal összeegyeztethető s hogy, ha még eddig ezt senki meg nem kisérlette, ő lesz az első, a ki megkisérli, sőt az 1848: XVI. t.-czikkbe az akkor már frázisnak is merész tételt, hogy „a megyei szerkezet az alkotmányosság védbástyája”, beiktatja; de ugyanabban a beszédében, melyben az egymással határozottan ellenkező két intézmény összeegyeztetésére vállalkozik, bevallja egyszersmind, hogy „ő igen nagyon becsüli azon ministerek bátorságát, kik tiszta szándékkal felelősséget vállalnak magukra a megyék jelen állapota mellett, ő nem vállalhat”,15 a miből az következik, hogy a municipiumot régi alakjában ő sem véli többé fenntarthatónak s hogy inkább a következetlenség vádjának elháritása végett, mint meggyőződésből emlegeti a megyei rendszert, mint az alkotmány védbástyáját akkor, a mikor már az alkotmány valódi biztosítékai helyet foglaltak a magyar törvénytárban.
A mint Kossuth egészen 1848-ig, ellentétbe helyezi magát a centralistákkal, Széchenyi sem helyesli föllépésüket, mert tart tőle, hogy ha a parlamentáris kormány eszméjével nyugtalanitják a kormányt, ez a reformok terén a nemzettel való közreműködését, meg fogja tagadni, akkor pedig a haladás szükségképen megakad. A vármegyéket azért, mert „nyavalygó állapotban” vannak, egyszerűen beolvasztani egy eszményi centrumba, olyan hibának tartja, mint ha valaki, mert fogai fájnak, azzal a tanácscsat találkoznék, hogy fejét üttesse le. Nem arra kell szerinte törekedni, hogy a vármegyék súlyát és tekintélyét aláássák, hanem hogy fölemeljék a fejlődésnek ama fokára, melyen egyrészről törvényszerű kötelességeiket minden akadály nélkül, semmiféle centrum által nem korlátozva, betölthetik, másrészről, mint egy egésznek kiegészitő részei, a nemzet előmenetelében cselekvő részt vegyenek.
Úgyde az az ideál, a mi után Széchenyi vágyik, benne van a centralisták programmjában. Ők sem akarnak mást, mint fenntartani a vármegyét addig, mig más alkotmány-biztositékkal nem pótoltatnak, majd átalakitani úgy, hogy önkormányzati jogaik épségben tartása, sőt fejlesztése mellett, mint „egy egésznek kiegészitő részei”, a haladást ne gátolhassák. Széchenyi hangsúlyozta mindig a legnyomatékosabban az erők összpontositásának szükségét. Hogy bekövetkezett az az idő, midőn az erők egyesitése folytán az egységes, magyar nemzet eszméje valósággá vált, ebben a centralistáknak, a mily hatalmas részük volt, épp oly kevéssé terheli őket felelősség a miatt, hogy elveik diadalát a nemzet forradalom útján vívta ki.