Gróf Teleki József aláirása Szilágyi Sándor 1848 február 9-ikén kelt kinevezési okmányáról.
Az irat eredetije Szilágyi Sándor tulajdonában.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az unió. A „csöndes országgyűlés”: az ellenzék lefegyverzése; a királyi propositiók. Az 1841/43-iki országgyűlés: az országgyűlési ujság; a hivatalnokok esküje; az ezredek kiegészitése; a rendszeres munkálatok; a magyar nyelv; a tisztújítások szabályozása; muzeum, nemzeti szinház; a közteherviselés; a regalisták. Az 1846/47-iki országgyűlés: Puchner kir. biztos instructiói; az úrbér; a nyelv-törvény; az országgyűlés ujonczajánlási joga
Midőn az 1832/36-iki országgyűlésnek az erdélyi sérelmekre vonatkozó felirata a főrendi tábla ellenszegülése következtében meghiusul, Wesselényi igazságtalanul vádolja „vérárulással” Magyarország rendeit. A vallásfelekezeti és nemzetiségi ellentétek következtében minden erejétől megfosztott Erdély, önmagára hagyatva, amellett, hogy alkotmányos jogait a hatalom túlkapásaival szemben nem képes megvédelmezni, a közgazdaság és közművelődés érdekében sem tehet jóformán semmit. Sorsa akkor fordul jobbra, a mikor sérelmeit a magyar országgyűlés ellenzéke nemcsak hogy figyelmére méltatja, de azoknak gyökeres orvoslása végett az uniót, mint a haladás elengedhetetlen követelményét, programmjába fölveszi.
Az unio eszméje nem az érzelmi politikának, hanem annak az immár köztudattá vált igazságnak a kifolyása, mely szerint a két testvérhaza az érdekek közössége folytán egymásra van utalva. Ha Magyarországnak a fokozottabb erőkifejtés szempontjából szüksége van Erdélyre: Erdélynek viszont boldogulása, sőt létele függ az uniótól. Magyarország már 1825-ben körülsánczolja alkotmányát s habár a közjogi sérelmekkel azontúl is sok baja van, az átalakulás munkájában évről-évre előbbre halad; Erdély ellenben még mindig az alkotmányos formák s alkotmány-biztositékok visszaszerzésével van elfoglalva. Magyarországon a szabadelvű párt már a democraticus alapon végrehajtandó parlamenti reformot kezdi sürgetni; Erdélyben ellenben a szabadelvűek minden gondja abban összpontosul, mi módon lehetne helyreállitani a régi municipalis szerkezetet s az országgyűlés régi jogkörét.
Az unio természetesen egyszerre megszüntetné a nagy különbséget Magyarország és Erdély közt s az utóbbi a közös alkotmány oltalma alatt megszabadulván a sérelmi politika lidércznyomásától, végre-valahára megindulhatna a haladás útján.
Ha a kormány a gondjaira bízott országok és nemzetek szétdaraboltságára nem alapitaná a maga hatalmát; ha – miként báró Kemény Dénes az 1841-iki országgyűlésen mondja – nem a „divide et vinces” elvét követné nem állná útját az uniónak, melynek egyéb következménye rá nézve különben sem lenne, mint az, hogy két országgyűlés helyett egygyel kellene küzködnie s a különböző dicasteriumok helyett a két országot ugyanazon dicasteriumokkal igazgatná.
De mert a kormány nem képes vagy nem akar szakítni hagyományos politikájával: a magyarországi oppositiónak az unióra irányzott törekvései ellensúlyozásául olyan engedményeket tesz Erdélynek, melyek sokakban azt a reményt ébresztik fel, hogy a Magyarországgal való egyesülés nem nélkülözhetetlen föltétele az ország előmenetelének.
Az l837/38-iki erdélyi országgyűlésen a korona a szó szoros értelmében lefegyverzi engedékenységével a rendeket. Mig a mult országgyűlésen a legkevesebb szavazatot nyert Nopcsa Eleket ülteti az elnöki székbe, most a három református jelölt, t. i. báró Kemény Ferencz, báró Bánffy László és gróf Teleki József közül, báró Miske kanczellár ajánlatára, az első helyen candidált lesz elnökké.1 Akkor a napló vezetését nem engedi meg; most maga az elnök inditványozza a „beszédek tárának” szerkesztését s kinyomatását. Akkor szinte keresni látszott az ellentéteket, most kiegyenliteni törekszik.
A hatás, melyet a kormány ilyetén magatartása a rendekre gyakorol, mindjárt az országgyűlés kezdetén, amidőn t. i. a királyi hivatalosok lajstromát bemutatják, érezhetővé válik. Igaz, hogy most is, mint 1792-ben, kifejezik egyesek abbeli óhajtásukat, hogy amennyiben a megyéknek és székeknek van leginkább alkalmuk megitélni, kik érdemesek rá, hogy mint regalisták helyet foglaljanak az országgyűlésen: ezentúl minden esetben ezeknek meghallgatásával hívják meg a regalistákat vagy, ha a törvényt nem akarnák megváltoztatni, a királyi hivatalosok ajánlásánál a főkormányszék legalább vegye figyelembe a törvényhatóságok jelöltjeit;2 de azért a dolgot senkinek sincs kedve élére állitani.
A királyi előadásokkal a rendek szintén simán, minden nagyobb fennakadás nélkül végeznek. A hódolati esküt az uj fejedelem kezébe készséggel leteszik. A hivatalokra, melyek immár évtizedek óta törvényesen betöltve nincsenek, a választásokat megejtik s csak azután teszik meg észrevételeiket a királyi propositiók ama pontjára, melyben most sem választásról, hanem csupán candidatióról van szó.3 Hogy a terv, mely szerint kormányzóvá Estei Ferdinánd főherczeg választassék meg, nem sikerül ez a kormányt ha kissé elkedvetleníti is, tartós haragra nem gerjeszti. Metternich legalább azt irja gróf Clam-Martinitznak, a király első főhadsegédének, hogy az erdélyi rendkivül fontos választási ügyben a Ferdinánd főherczeg közreműködésével tartott értekezlet a legmegnyugtatóbb eredménynyel végződvén, az egyhangulag hozott határozatokat megerősités végett maga a főherczeg viszi Ischlbe; hozzáteszi egyszersmind, hogy „ezen a conferentián is tapasztalta, mily könnyű kényes ügyekben is sikerrel végezni, ha azok, kik határoznak, csak azt nézik, ami jogos és hasznos”.4
A királyi előadások harmadik pontja értelmében a rendek az 1810/11-iki országgyűlés által már elfogadott törvényjavaslatokat újból átvizsgálják s ezzel töltik el a legtöbb időt. Majd a negyedik pont értelmében, a rendszeres munkálatok kidolgozása czéljából megválasztják az öt országos bizottságot. A sérelmekre csak az országgyűlés berekesztése előtt két nappal kerül a sor s a rendek megelégszenek azzal, hogy jegyzőkönyvbe iktatják óvásukat a miatt, hogy sérelmeiket nem adták elő.
Ezen az ugynevezett „csöndes országgyűlésen” a korona és a rendek közt az ellentétek annyira-amennyire kiegyenlittetvén, a következő 1841/43-iki országgyűlés kedvező kilátások közt kezdi meg működését.
Ami mindjárt kezdetben megzavarhatná a békességet, az a sérelmek és az országgyűlési ujság ügye. De báró Jósika János királyi biztosnak, sikerül rábirnia a rendeket, hogy a sérelmek rendszeres egybeállitását egy küldöttségre bízzák s ily módon nemcsak hogy elejét veszi az ingerült vitáknak, de azt is eléri, hogy a sérelmek az egész országgyűlés folyamán egyátalán szőnyegre sem kerülnek. Az országgyűlési ujság meginditásáról pedig lebeszéli a rendeket, azzal hitegetvén őket, hogy a többi hirlapok mellett szükség sem lesz külön országgyűlési ujságra.
Efféle biztatás azonban az ő szájába illik legkevésbé, miután nálánál nagyobb ellensége nincs a nyilvánosságnak. Mielőtt az országgyűlés megnyílnék, egy legfelsőbb rendelet a Kolozsvárott megjelenő lapokat felhatalmazza, hogy általánosságban, szorgos kerülésével minden polemiának és megjegyzésnek, közölhetik az országgyűlési tanácskozások eredményeit; ugyanazon rendelet szerint a szerkesztők és könyvnyomdászok semmit sem bocsáthatnak közre a censor imprimaturja nélkül, ez pedig imprimaturral csak az olyan közleményeket láthatja el, melyek ellen a statuum praeses által alkalmazott protonotariusoknak nincsen kifogásuk.5 Jósikát még a nyilvánosság ilyetén korlátozása sem elégiti ki s nem mulasztja el a kanczellár előtt kifejezni abbeli aggodalmát, hogy, ha a lapoknak csak az országgyűlési tárgyalásokat nem szabad megjegyzésekkel kisérniök, de olyan tárgyak felett, melyek az országgyűlésen nem fordulnak elő, vitatkozhatnak: a sajtó illetéktelen befolyást fog gyakorolni a törvényhozásra. Mire a kanczellár megnyugtatja, hogy az ellenzék tüzét szítanák vele, ha Erdélyben a sajtóval szemben most szigorúbb rendszabályokat alkalmaznának, mint Magyarországon a legközelebbi országgyűlés idején; de amennyiben a sajtó ott is, itt is szerencsétlen irányban fejlődik, nincs ellenére, hogy a sajtószabadság mielőbb egyöntetűleg korlátoztassék.6
Gróf Teleki József aláirása Szilágyi Sándor 1848 február 9-ikén kelt kinevezési okmányáról.
Az irat eredetije Szilágyi Sándor tulajdonában.
Első sorban Jósika ügyességének köszönhető, hogy a rendek a királyi propositiók tárgyalásához haladéktalanul hozzáfognak s kormányzónak gróf Teleki Józsefet megválasztják, a kormányszéki tanácsosi és királyi táblai itélőmesteri állásokat pedig hamarosan betöltik.
Csak az a kérdés támaszt egy kis vitát, ha vajjon azoknak a hivatalnokoknak, kik már a felség kezébe letették az esküt, az országgyűlés színe előtt ismételniök kell-e esküjüket. De a kanczellár véleménye alapján ezt is csakhamar megnyugtatólag dönti el a felség. A kanczellár ugyanis kimutatja, hogy, habár a nemzeti fejedelmek alatt a tanácsosok az országgyűlés színe előtt tettek esküt s ez a szokás a Diploma által is elismertetvén, 1746-ig szigorúan megtartatott: 1746-ban báró Bornemissza Ignácz és gróf Kemény László guberniumi tanácsosokat a kormányzó iktatja be hivatalukba, ami ellen az 1747-iki országgyűlés nem tett kifogást; az 1810-iki országgyűlés pedig hasonlóképen minden vita nélkül veszi tudomásul, kiket iktatott be a gubernium 1794-től 1809-ig hivatalukba. Eme történelmi, adatok alapján tehát a kanczellár véleménye az, hogy az országgyűlés által választott s a felség által kinevezett főhivatalnokok az országgyűlés előtt tegyenek esküt; de akik az országgyűlés szétoszlása után neveztetnek ki, azokat a gubernium vezesse be hivatalukba s erről a legközelebbi országgyűlés királyi leiratban értesittessék.7
A királyi előadások közt egy tárgy nem fordul elő, ami pedig a kormányt leginkább érdekli s amit éppen ezért a felség a királyi biztosnak, a statuum praesesnek, a kormányzónak és Bedeus tartományi főbiztosnak különösen a lelkükre köt,8 ez t. i. az ujonczozás ügye.
Erdély két gyalogezredet 2–2000 legénynyel s egy 1000 főből álló lovasezredet tartozott kiállitani. A szokás eddig az volt, hogy ha az emlitett ezredek kiegészitése vált szükségessé, erről a hadparancsnokság a guberniumot értesitette s ez szétosztotta az ujonczokat a törvényhatóságok, közt, az országgyűléstől azonban soha nem kértek ujonczot. A törvényhatóságok eleintén verbunk, útján állitották ki az ujoncz-contingenst, majd később erőszakkal fogdosták össze a katonákat. Minthogy azonban ez tömérdek visszaéléssel járt, 1791-ben a fejedelem felszólitotta a rendeket, hogy az ujonczozás módjára nézve javaslatot dolgozzanak ki. A rendek által kiküldött deputatio, anélkül, hogy az országgyűlés részére reclamálta volna az ujonczajánlás jogát, megbízatásának eleget tett s kidolgozta azt a javaslatot, melyet aztán a 1810-iki országgyűlés revideált.
A kormány a régi rendszerhez most is szigorúan ragaszkodik s a királyi biztost maga a felség látja el adatokkal, melyekre hivatkozhatnak abban az, esetben, ha a rendek a felség jogát az ujonczozás elrendelésére nézve kétségbe vonnák. Az 1792-iki és 1794-iki eset, amidőn az országgyűlés ajánlotta meg az ujonczot, praecedensül annyival kevésbé szolgálhat, mert akkor nem az ezredek kiegészitéséről, hanem rendkivüli hadi segélyről volt szó s mert az 1810: VIII. törvényczikkben világosan elismerik a rendek, hogy az ország állandó kötelessége az erdélyi ezredeket teljes létszámukban fenntartani.9
Hogy azonban a fontos kérdést miképen oldják meg, erre nézve magában a kormányban is eltérők a vélemények. A kanczellár azt ajánlja, amihez a felség is hajlandó hozzájárulni,10 hogy t. i. egy királyi leiratban egyszerűen figyelmeztessék a rendeket, hogy az erdélyi ezredek immár annyira megfogytak, hogy addig is, míg az ujonczozásra vonatkozó javaslat törvénynyé válnék, gondoskodni kell azoknak kiegészitéséről, a rescriptumban azonban kerülendő minden olyan kifejezés, amiből a rendek azt következtethetnék, mintha a felség elismerné, hogy az ujoncz megszavazása vagy megtagadása egyenesen tőlük függ.11 A királyi biztos ellenben tartván attól, hogy addig, míg az ujonczozási javaslat törvénynyé nem válik, a rendek az ezredek kiegészitésére nem lesznek rábirhatók: az ujonczozás tekintetében egy provisorium megállapitását tartja szükségesnek.12 Minthogy pedig a kanczellár és a királyi biztos közt fölmerült nézeteltérést nem sikerült kiegyenliteni: az ezredek kiegészitése abbamarad.
Azok a tárgyak, melyeket a rendek örökségképen vesznek át az előbbi országgyűlésektől, most sem nyernek elintézést.
A rendszeres munkálatok kidolgozásával megbízott országos küldöttség a kormány akadékoskodása következtében még csak gyűlést sem tarthatott, ennélfogva a rendek egyebet nem tehetnek, mint hogy a küldöttséget újból megalakitják, a felség – báró Nopcsa Elek kanczellár ajánlatára – felhatalmazván egyszersmind a guberniumot, hogy, ha szakemberek közreműködésére lenne szükség, ezeket a küldöttség, tanácskozásaira hívja meg.13
Az excerpták közt, melyek a rendszeres munkálatokat pótolnák, kétségkivül legfontosabbak a jobbágyok szabad költözködésére, a földesúri hatalom korlátozására s a közmunka arányosabb megosztására vonatkozók; de a törvénytárba sem ezek, sem a magyar nyelv és a tisztújitás tárgyában készült törvényjavaslatok nem jutnak be.
A magyar nyelv érvényességi körét a felség jóval szűkebbre szabja, mint Magyarországon, miután tanácsadói nem nagyon erőltetik meg magukat; hogy ebbeli elhatározásában megingassák. Midőn ama resolutióját, melyben a rendszeres munkálatok latin nyelven leendő szerkesztését rendeli el, leküldi a kanczellárnak, ez figyelmezteti ugyan rá, hogy ilyen resolutiót következetlenség nélkül nem adhat ki, miután már előbb beleegyezett, hogy az országgyűlés jegyzőkönyve és feliratai magyar nyelven szerkeszthetők;14 a törvények nyelvére meg ugyancsak a kanczellár azt a közvetítő inditványt teszi, hogy a felség mind a magyar, mind a latin szöveget szentesitvén, mind a két szöveg hitelesnek tekintessék; de viszont a kanczellár ellenzi legjobban a törvényjavaslat ama rendelkezését, mely szerint az egyházi hatóságok egymás közt magyarul levelezzenek, miután ebbe, szerinte, az országgyűlés nem avatkozhatik, valamint hogy a királyi kincstár ügyviteli nyelve szintén a magyar legyen. Ilyen körülmények közt még ha a szászok nevében Bedeus József, Conrad András és báró Bruckenthal József nem tennének is óvást a nyelvtörvény ellen, amire pedig annál kevésbé van okuk, mert ő velük szemben a status quot a felség nem engedi háborgatni a magyar nyelv természetesen jogaiba nem helyezhető vissza.
Még a nyelvtörvénynél is nagyobb súlyt fektetnek a rendek a magyar megyék és székely székek tisztújitásainak szabályozására. Tíz év óta – irja gróf Teleki József kormányzó báró Nopcsa kanczellárnak – a tisztújitások a kormány és az ország közti viszály legfőbb kútforrásai.15 Hogy a restauratiók három évenként tartassanak s hogy minden állásra 3–3 egyén jelöltessék és pedig a bevett vallásfelekezetek bármelyikéből, ebbe a kormány nagynehezen beleegyezik; csak azt kifogásolja, hogy a korona kizárólag a Diplomában jelzett tisztviselői állásokkal szemben gyakorolja a megerősités jogát, jóllehet Teleki figyelmezteti rá a kanczellárt, hogy a Diploma szerint egyedül az adószedők és a jegyzők nem esnek királyi megerösités alá, ezen alárendelt hivatalokért pedig nem érdemes olyan vitát provocálni, ami esetleg a királyi jogok még nagyobb sérelmét vonhatná maga után.16
Hasonló, sőt még nagyobb buzgalmat fejt ki Teleki a múzeum és a nemzeti szinház érdekében; de szintén sikertelenül. Azt, hogy az emlitett közművelődési intézetek felállitása ellen a szászok óvást tesznek, nem tartja valami nagy bajnak, mert ha a szászokat pénzbeli hozzájárulásra nem kötelezik, a másik két nemzetnek joga van a nagy czél elérése végett az ő beleegyezésük nélkül is megadóztatni magát, s habár meg van róla győződve, hogy a magyarok és székelyek saját erejükből képesek lennének a két intézet alapját megvetni: főképen a politikai motivumokat tartva szem előtt, a felséget igyekszik rábirni, hogy a múzeumra saját magánpénztárából ő is adjon valamit.17
Az a kis töredék, mely a nemzeti cultura és a valódi szabadelvű haladás eszméit képviseli az országgyűlésen, minden vonalon vereséget szenved. Méhes Sámuel és Groisz Gusztáv valóságos vihart idéznek elő, midőn a közteherviselés elvét szóba hozzák s csakis báró Kemény Dénes, gróf Teleki László és Weér Farkas erélyes közbelépésének köszönhető, hogy vakmerőségükért actiot nem inditnak ellenük. Követjelentésükben a kényes esetről még csak emlitést sincs kedvük tenni.18 Báró Kemény Dénes pedig, – kinél lelkesebb híve az uniónak nincsen s kit Ferdinánd főherczeg fenyegetései sem térítnek le a nemzeti politika útjáról,19 – kedvencz eszméjét csak annyiban viszi közelébb a megvalósuláshoz, hogy az országgyűlés deputatiot választ, mely a magyar országgyűlés küldötteivel az unióra nézve tárgyalásba bocsátkozzék; de a kanczellár abbeli véleményét, hogy a két deputatio egymással csupán munkálatait cserélheti ki, anélkül, hogy közvetlenül tárgyalhatna, a kormány magáévá teszi.20
Hogy is boldogulhatnának a szabadelvű haladás hívei, midőn a kormánytól függő, nagyobbára megvesztegetett regalisták óriási számbeli túlsúlyukkal a szó szoros értelmében elnyomják őket.
Ez utóbbiak minden gondja abban összpontosul, hogy a kormány intentióit híven, szolgai engedelmességgel kövessék, bizton számitván rá, hogy jutalomban fognak részesülni. A királyi biztos, a kormány egyenes megbízása folytán, az egyiknek kilátásba helyezi a guberniumi tanácsosságot, a másiknak a főügyészi, a harmadiknak a királyi táblai ülnöki állást, abban az esetben, ha úgy az országgyűlésen, mint a törvényhatóságokban „a jó ügy erőteljes támogatása által” kitűntetik magukat.21 Az ellenzék egyik-másik tagjára szintén kivetik a hálót s megbiztatják őket, hogy ha pártjukkál szakítanak, hivatalt kapnak, de hogy milyen hivatalt, ezt nem adják előre tudtukra, ily módon akarván még inkább függőben tartani őket.22
Ez a rendszer annál inkább beválik, mert a kormány amit igér, azt meg is tartja. Az országgyűlés végén a királyi biztos, a statuum praeses és a kormányzó, amily lelkiismeretes az érdemek registrálásában, épp oly igazságos egyszersmind a jutalmak osztogatásában.
Báró Kemény Dénes.
Maurin párisi kőnyomata után Barabás Miklós 1837-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 4942. számú példányáról.
Bedeus Józsefet például a Szent-István-rend kis keresztjével ajánlják feldiszittetni, miután neki köszönhető, hogy a szász követek többszöri felhívás daczára a nemzeti gyűlésben nem jelentek meg s igy trinationalis gyűléseket nem lehetett tartani; azt a főkirálybirót, ki az ellenzéket úgy saját megyéjében, mint az országgyűlésen következetesen üldözte, szegény ember létére fizetési pótlékban kivánják részesiteni; egy királyi táblai ülnökre, kinél az ellenzék jobban senkit nem gyűlöl, egyszerűen felhívják a felség kegyes jóindulatát, melyre különösen azért van nagy szüksége, mert tizenegy gyermekének neveltetése s hivatali állása tízezer forint adósságba hajtotta s folytonosan executiókkal van ostromolva; kitüntetésre ajánlják továbbá azt a követet, kit saját megyéjében az ellenzék annyira gyűlöl, hogy a táblabirák nem akarnak vele egy széket ülni, valamint azt a királyi táblai számfeletti ülnököt, ki diplomatiai ügyességénél fogva sokkal nagyobb szolgálatot tehet a kormánynak, ha hivatalban nem alkalmazzák stb.23
Ilyen eszközökkel a kormány föltétlen urává lesz a helyzetnek s domináló szerepét fenntartja és biztositja a következő országgyűlésen is.
Az 1846/47-iki országgyűlés előkészítésére szolgáló intézkedései világosan mutatják, hogy régi, sikeresnek bizonyult taktikáját Erdélylyel szemben nemcsak hogy eszeágában sincs megváltoztatni, sőt még következetesebben alkalmazza.
Az emlitett országgyűlésre királyi biztosul báró Wernhardt Pált, Erdély parancsnokló tábornokát, ennek időközben bekövetkezett nyugdijaztatása után pedig hivatalbeli utódát, báró Puchner Antalt nevezik ki.24
Puchnertől egyebet nem várnak ugyan, mint hogy katonai magas rangjával imponálni fog a rendeknek; de mivel mint katona sem a politikai viszonyokat, sem a szereplő egyéneket nem ismeri: hogy az előtte teljesen ismeretlen terrenumon el ne tévedjen s hogy másrészről a kormány intentióiba utasitások nélkül is beavatott előbbi királyi biztosok nyomdokairól le ne térjen, részletes utasitásokkal látják el.
Ezekben az utasitásokban, – melyeket részint irásban, részint élő szóval a kanczellár közöl vele25, – annál szigorúbban ragaszkodik, mert különben ellentétbe keverednék a kanczellárral, kormányzóval és a statuum praesessel, kik mindenben a kormány akaratát követik.
A királyi biztos tulajdonképeni szerepe csak az országgyűlés megnyitása után kezdődik ugyan, de azért Puchner, gróf Teleki kormányzóval együtt, minden befolyását érvényesiti, hogy követekké a kormány hívei választassanak meg s hogy az utasitások, különösen az úrbéri munkálatokra nézve, a kormány szája íze szerint készittessenek.26
A kormány egyes túlbuzgó hívei azonban a követválasztások alkalmával erőszakoskodásukkal zavarokat idéznek elő. A marosszéki főkirálybiró, Gál József például, az utasitáskészitő bizottságtól, – gróf Teleki Domokos, Dósa Elek és Antal Imre ellenzéki tagok minden erőfeszitése daczára, – a kormányra nézve kedvező instructiókat csikarván ki, midőn a választás előtti napon megtudja, hogy az ellenzék többségben van, gróf Toldalagi Ferenczet és a tisztviselőket kiküldi a vidékre, hogy szavazókat toborózzanak a kormánypárt részére s ezzel az ellenzéket annyira felizgatja, hogy az a választás színhelyén, Berzenczey Lászlónak, egyik jelöltjének vezérlete alatt verekedést provokál, mire a szavazást félbe kell hagyni s a főkirálybirónak, – ki alig tud a tömeg dühe elől szobájába menekülni, – katonaság igénybevételével kell a rendet helyreállitnia.27
Az országgyűlés folyamán szintén katonás pontossággal végzi Puchner, amit rábíztak.
A trinationalis gyűlések tartását nem engedi meg; a sajtóra felügyel, hogy túl ne lépje a kormány által már a mult országgyűlésen és most ismételve megállapitott korlátokat;28 a gyűlésteremben a hallgatóságot a követektől elkülöniti29 s midőn ennek daczára az ifjak, különösen pedig gróf Bethlen János és gróf Teleki Domokos irnokai: Ugron Lázár és Orbán József, továbbá gróf Kemény Sámuel gazdasági gyakornoka s Tóth István és Kovács János ügyvédek ismételten megzavarják a tanácskozást az által, hogy a conservativ szónokokat lehurrogják: a statuum praesest és az itélő tábla elnökét felszólitja, hogy az illetőket dorgálja meg s ha ez nem használna, tiltsa meg nekik a karzaton való megjelenést, sőt esetleg távolitsa el őket Kolozsvárról.30
Különösen nagy gondja van azonban arra, hogy a regalisták pontosan teljesitsék kötelességüket. Folytonosan számon tartja őket; azt, aki az ő tudta nélkül távozik el az országgyűlésről, azonnal igazolásra szólitja fel31 s amennyiben egyik-másik azért hagyja el Kolozsvárt, mert a kormánytól valami megbízást kap, ajánlja báró Jósika Samu kanczellárnak, hogy jövőre az országgyűlés ideje alatt a regalistáknak semmiféle megbízatást ne adjanak.32 Különben módjában van a rendelkezésére bocsátott pénzösszegből azokat a szegényebb regalistákat, kikre a kormány biztosan számithat, segélyben részesiteni avégből, hogy állandóan Kolozsvártt tartózkodjanak vagy legalább a fontosabb kérdések eldöntése alkalmával megjelenjenek.33
Hogy pedig a regalisták szolgálatait mikor és mi módon vegye igénybe, általában, hogy megbízatásában miképen járjon el, erre nézve esetről-esetre azoknak a föltétlenül megbízható egyéneknek a tanácsát kéri ki, kiket a kanczellár ajánl neki s kik úgy a parlamenti taktikában való jártasságuk, mint befolyásuk és szónoki tehetségük által nagy segitségére vannak. Ezek a szászok részéről Bedeus, a magyarok részéről báró Jósika Lajos és Kozma királyi táblai biró, a székelyek részéről Gál József és Horváth Albert főkirálybirák s Balla Mihály királyi táblai biró.34
A kormány a regalistáktól első sorban és mindenekfelett az úrbér kedvező elintézését várja. Erre oly nagy súlyt fektet, hogy a királyi propositiókba eredetileg a rendszeges munkálatok közül egyébről emlitést sem akar tenni s ebbeli szándékáról csak báró Jósika Samu közbelépése folytán mond le, ki figyelmezteti a felséget; hogy már 1837-ben megigérte, hogy a legközelebbi országgyűlésen az úrbér mellett a többi operatumok is tárgyaltatni fognak, de még ha igérete nem kötelezné is: amennyiben az országos küldöttség esetleg a többi rendszeres munkálatokat is be fogja mutatni, a törvény értelmében a korona felhívása nélkül is, tárgyalás, alá fognak azok kerülni, ami a korona tekintélyét semmiesetre sem fogná emelni.35
Az országos bizottság úrbéri munkálata, – mely a tárgyalás alapjául szolgál s melyet az ellenzék magáévá tesz, – abban a cardinalis hibában szenved, hogy összeköti az úrbért a birtokrendezéssel. Báró Kemény Zsigmond az országgyűlés folyama alatt a „Pesti Hirlapban” megjelent tanulmányában kézzelfoghatólag kimutatja, hogy ilyen terv megjárta volna Mária Terézia idejében, mert akkor még a köznép nem veszitette el türelmét; akkor még kevesebbet gondolkozott keserves sorsáról s félszázad óta nem kecsegtették hiú igéretekkel; akkor még a Királyhágón átlépve nem ébredhetett fel benne az irigység; miután a magyarországi köznép sorsa sem volt kedvezőbb az övénél; de most mások a körülmények, úgy hogy, ha most az úrbért olyan kérdésekkel kötik össze, melyeknek megoldására huszonhat év sem elégendő s melyek mindenütt a föld kerekségén önállóan, az úrbértől függetlenül rendeztettek, a köznép joggal kételkedni fog a boldogulását szívén viselő szabadelvű párt törekvéseinek őszinteségében.36
A szabadelvű ellenzék az okos tanácsot meghallgatja, annyival is inkább, mert a kormány hívei, kik a birtokrendezést az úrbértől különválasztják, mindenfelé híresztelni kezdik, hogy a köznépnek ők a valódi pártfogói.
Amily helyes azonban a szabadelvű párt részéről, a tagositást, arányositást stb., a reform sikerének biztositása végett, egyelőre mellőzni, épp oly következetlenség fölvetni az örökváltság kérdését, mely a birtokrendezés s az úrbér szabályozása előtt már csak azért sem oldható meg, mert addig, mig meg nincs állapitva, hogy mivel és mennyivel tartozik a jobbágy földesurának, nem lehet tudni, mit kell tulajdonképen megváltania.
Az ellenzéket ilyen túlzásokra a conservativek szűkkeblűsége ragadja, kik magyarországi elvtársaik nyomdokain haladva, a nemesi jogokból semmit nem akarnak feláldozni s a kisebb birtokosok existentiáját védelmezik ott is, ahol erre szükség nincs. Éppen ezért bízik meg bennük báró Jósika Samu kanczellár annyira, hogy midőn az országgyűlés megnyitása előtt az úrbéri munkálatok kinyomatásáról van szó s midőn kormánykörökben aggodalom merül fel, a tekintetben, hogy, ha a kinyomatás megtörténik, mielőtt a kormány az úrbérre nézve nyiltan állást foglalna, a conservativ párt a megyékben esetleg nem helyes irányban fogja a maga befolyását érvényesiteni: a kanczellár megnyugtatja a felséget, hogy mivel ő nem akar mást, csak azt, hogy az úrbér szabályozása által az adózók sorsa rosszabbá ne váljék s a ténylegei birtokállapot könnyelmű újitás által az alkotmány megsértésével meg ne zavartassék, bízvást átengedheti ebben az ügyben az initiativát a conservativ rendeknek.37
Báró Jósikának az események igazat adnak. Az új úrbéri törvények a szabadelvűség legmérsékeltebb igényeinek sem felelnek meg, úgy hogy midőn gróf Teleki Domokos, valamint az ellenzék számos más tagja óvásukat jelentik be a „halva született törvények” ellen, méltán kifejezhetik egyszersmind aggodalmukat, hogy „haszon helyett kárt fognak azok okozni mind a földesuraknak, mind az úrbéreseknek, mind pedig a hazának s rendzavarásoknak lesznek szülő okai”.
Az úrbér tökéletlenségeért a kormány annyira-amennyire kárpótolja az országot a magyar nyelvre és az ujonczozásra vonatkozó törvényekkel.
A magyar nyelv érdekében ezúttal báró Jósika Samu kanczellár száll síkra. Őszintén megmondja a felségnek, hogy a mennyiben minden törvényhatóság – tekintet nélkül pártállására – a nyelvtörvényre nézve kedvező utasitást adott, az ügy halogatása a legrosszabb hatással lenne a rendekre, sőt azt is eredményezhetné, hogy a nagy fáradsággal létrehozott többség a kormánytól elidegenedne.38 Báró Jósika fáradozása azonban, ha nem vész is kárba s ha az új törvény egy pontjában többet kapnak is a rendek, mint a mit kérnek: egészben véve sokkal csekélyebb értékű az, mint a magyarországi hasonló törvény.
Annál nagyobb vívmánynak tekinthető az országgyűlés ujonczajánlási jogának elismerése.
Csaknem egy évvel az országgyűlés megnyitása előtt gróf Teleki kormányzó figyelmezteti rá a kormányt, hogy az ezredek kiegészitése most sem fog sikerülni, hacsak erre fel nem kéri a rendeket.39 Ugyanezt a véleményt fejezi ki az országgyűlés folyamán báró Jósika kanczellár, azzal a megjegyzéssel, hogy, ha ily módon a fejedelmi jogok csorbát szenvednének is, ebbe a körülmények kényszeritő hatalma alatt bele kell nyugodni, annyival inkább, mert különben a kormány még a conservativek támogatására sem számithat.40
Maga a felség is belátván, hogy a régóta húzódó ügyben makacssággal nem megy semmire, kiadja azt a resolutióját, melyben az országgyűléstől ujonczot kér, s egyúttal eleget téve a rendek régi óhajtásának, beleegyezik, hogy a szolgálati idő nyolcz évre szállittassék le.41 Ilyetén engedékenységével azt éri el, hogy a rendek a katonai kiküldöttekkel történt megállapodásukhoz képest, 11,000 ujonczot szavaznak meg, és pedig 4000-et most mindjárt, 7000-et pedig a következő 7 évre.42 Több ujonczot kap tehát a kormány, mint a mennyi szükséges lenne az ezredek kiegészitésére s a megajánlás föltételei is sokkal kedvezőbbek, mint 1810-ben voltak.
Ugy az ujonczozásra vonatkozó két törvényczikket, mint a többi törvényeket nagy sietséggel szentesiti a felség s midőn az új törvényeket kihirdetés végett leküldi, szigorúan meghagyja Puchnernek, hogy azonnal zárja be az országgyűlést és semmiféle újabb tárgy fölvételét ne engedje meg.43
A kormány föltétlenül szükségesnek tartja, hogy a mikor a magyar országgyűlés megnyílik, az erdélyi rendek már ne legyenek együtt.44 Azt hiszi, hogy ily módon vethet gátat az unióra irányuló s évről-évre fokozódó mozgalomnak. Számitásában azonban csalatkozik. A természet örök törvénye által egymásra utalt, egymást kiegészitő, de az idők viharai által egymástól szétválasztott elemeket összeforrasztja az a hatalmas eruptio, melyet furfanggal és apró engedményekkel elfojtani nem lehet.