Márczius 15-ike allegóriája.
Rajzolta Dörre Tivadar
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Márczius 15-ike allegóriája.
Rajzolta Dörre Tivadar
Az István főherczegbe vetett remények. Az országgyűlés egybehivása. A követi utasitások. Az utolsó követválasztások. Kossuth győzelme Pest vármegyében. Széchenyi István megválasztatása Mosonyban. A conservativ párt megalakulása. István főherczeg beiktatása Pest vármegye főispáni székébe. Ferencz József főherczeg. Első szereplésének hatása. A horvát tartománygyűlés. Az erdélyi országgyűlés berekesztése. Változások a főkormányhivatalokban. Gróf Apponyi György főkanczellár. Az országgyűlés megnyitása. V. Ferdinánd magyar beszédei. Széchenyi István az általános lelkesedésről. A királyi előadások. Az udvar magyarbarát hangulata. Tüntetések az uralkodó és családja mellett. István nádor. Székfoglalója. Az udvar távozása. A tárgyalások megkezdése. A házszabályok kérdése. A válaszfelirati vita. Kossuth első diadala. A felirati vita a főrendiházban. A reformkérdések. Az örökváltság. Az ősiség ügye. A honossági törvény tárgyalása. Nemzetiségi vita. A horvátok követelései. A magyar nyelvről szóló törvényjavaslat. Harcz az administratori rendszer ellen. Az ellenzék győzelme. Széchenyi javaslata a közlekedési ügy rendezése tárgyában. A városok rendezésének ügye
ISTVÁN FŐHERCZEGET, Magyarország új királyi helytartóját, 1847 augusztus 28-ikán külön gőzhajó hozta Pestre s Budán a királyi palotában a polgárság 600 fáklya világa mellett üdvözölte. A főherczeg a helytartó-tanácsban már másnap elfoglalta elnöki székét, harmadnap a hatóságok tisztelkedését fogadta. A küldöttségek tiszteletére adott lakomán Pestvármegye első alispánja, Szentkirályi Mór, őt mint Magyarország jövendőbeli nádorát éltette. Mátyás királyhoz hasonlitották, ki szintén Prágából jött; s az ország legnépszerűbb fiáról lelkesedve irta Vörösmarty:
„Itt születél; a föld örömében reszket alattad,
Mint anya, mely kebelén érzi repesni fiát;
És itt őrzi szived legdrágább sírjait a föld.
Nem vagy-e mindenkép, gyászra, örömre miénk?”
Szeptember elsején, azon a „nagy, dicső napon”, melyen a mintegy száz kilométer hosszú pest-szolnoki vasútat megnyitotta, István főherczeg mindjárt meg is kezdette körutazását, hogy magát a nemzetnek bemutassa.
Mint költeményében Sárossy Gyula kérte, mindenütt „kegyesen fogadta az elébe hintett friss virágokat”, melyekből a nép csak egyet tartott vissza, hogy „e nagy napnak nefelejtse legyen.” Szeptember 14-én, születése harminczadik évfordulóján, az Aradon adott diszebéden óriás lelkesedést keltett, mikor a Habsburgok ivadéka, „az a nagy bajúszú Palatinus Pista,” „ékes magyar nyelven azt merte beszélni, hogy addig él, mig e hazának fog élni.” Borsodban egy banderista a főherczeg vállára tette kezét. „István – szólt – te nádor leszel. Mi bizunk benned. De bizhatunk-e egészen?”1 „Fölség! – szólt egy nő a Bastille lerombolása után Párisba vonuló XVI. Lajoshoz. – Igazán őszinte-e fölséged? Nem változtatják-e meg fölségedet ismét?” Mennyi kérdés, a melyre nem lehet mindjárt felelni! Ki gondolta volna, hogy az ifjú főherczeg egy esztendő múlva már félreáll a vihar elől? Ugyanaz a Sárossy, ki őt az aradi ligetben megverselte, másfél esztendő múlva ugyanabban a ligetben szavalta el „Arany Trombitájá”-ból, hogy „Mondjuk azt, amit ő magának óhajta.” A népek történetében ennyit érnek „a nagy napok nefelejtsei”.
Diadalútjában mindenütt meghóditva a sziveket, még az alföldön járt István főherczeg, mikor szeptember 17-ikén megjelent a király kézirata, mely november 7-ikére nádorválasztó országgyűlést hirdetett. Ebben a kéziratban a király magyarúl szólt a nemzethez, a mi nem történt századok óta; az utazó főherczeg mindenütt magyar nyelven, lángoló szavakkal vallotta magát jó hazafinak; talán az egy Széchenyit kivéve, ki töprenkedett volna most azon, a tömeget mozgató szeretet nem válik-e még gyűlöletté?
A meghivó levél az országgyűlés feladatáúl a nádorválasztás mellett csak általában emlitette meg „az ország boldogságának nevelésére s a közjó gyarapitására kivánt többféle nagyfontosságú intézkedések” szükséges voltát. A lázas türelmetlenségnek szinte példátlan jelensége, hogy a megyék már az országgyűlés kihirdetése előtt dolgoztak a követek utasitásain, mint Nógrád (augusztus 23–28-ikán), Pest (szeptember 2-ikán), melyek különben kimondották, hogy nem szoros értelemben vett utasitásokat, hanem csak irányelveket kivánnak nyujtani, ezentúl nem akarván gátolni követeiket véleményük szabad nyilvánitásában.
Milyen szellemben készűltek ezek az irányelvek, vagy utasitások, arra nézve talán nem is Kossuth és Széchenyi Pestjét, vagy Palóczy és Szemere Borsodját kell vennünk, hanem például Zágrábmegyét, melynek bizottsága már augusztus 21-ikén ugyanezek szellemében mutatta be az utasitások tervezetét.
Pest, Nógrád, Zágráb követutasitásait a szabadelvű lapok már szeptember első felében közölték2 s igy mintáúl vehették a vármegyék, hozzászólhattak a lapok. Kemény Zsigmond báró sietett is kicsúfolni Pestet, mely a népképviselet alatt azt látszott érteni, hogy a megyegyűlésekre a földesurak alatt álló községek 2–2 követet küldhessenek; s gúnyosan kérdezte, I. Béla király rendszere kedvéért lemondjanak-e már most a Montesquieu elméletéről, a XII. század szüli-e újra a XIX-et, elszigetelhetjük-e hazánkat a világmozgalom irányától s ráadásúl széttéphetjük-e eddigi határozatainknak a népképviseletről szóló vezéreszméit?3
István főherczeg.
Szeremley egykorú kőnyomata után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Azonban a conservativeknek is megvoltak a maguk gyöngéi; példáúl hogy Mosonyban (szeptember 13-ikán) s több más helyütt elvetették a követek igazolását, pedig a megbizólevélnek a kerületi választmány itélete alá bocsátásával legkönnyebben vehették volna elejét a követválasztásoknál szokásos kihágásoknak és visszaéléseknek. Nagyban ártott nekik, hogy mig egyrészt a nemesek adómentessége mellett izgattak, másrészt hirlapjaikban a dohány-egyedárúság mellett harczoltak; sőt ártott magának István főherczegnek útja is, melyet az ellenzékiek úgy tüntettek föl, mint egy modern embernek a reformeszmék iránt való hódolatát.4
A követválasztások inkább a jelöltek egyénisége, mint a szokásos kortes-zavargások miatt keltettek figyelmet. Borsodban, az ellenzék egyik vezérmegyéjében, október 14-ikén nem 7000 ember választott, mint 1844-ben, hanem csak alig 400 kiáltotta ki követül Szemere Bertalant és Bük Zsigmondot. Zajosabb volt a zalai választás, de csak azért, mert azt hitték, hogy a főispáni helyettes rendelte be Zala-Egerszegre az átvonúló katonaságot; első követnek különben egyhangulag kikiáltották Deák Ferenczet, s midőn ő betegsége miatt lemondott, másnap a főispáni helyettes vezetése alatt külön küldöttség kérte föl, hogy legalább a megye tanácskozásaiban vegyen részt.5 Részt vett, sőt utóbb, márczius 23-ikán az országgyűlésen is megjelent. Pesten Szentkirályi Móron kivűl Kossuth Lajost léptették föl. A Kossuth ellenében eleinte jelölt Pátay József kijelentvén, hogy inkább kiköltözik a megyéből, a tisztikar egy része s a kalocsai papság a szintén ellenzéki Balla Endre főjegyző mellett korteskedett. Balla tiltakozott ugyan, de október 18-ikán mégis szavazásra került a sor. Az ország jövője e pillanatban inkább függött a pestmegyei teremtől, mint Genova sorsa attól a deszkától, melyen át akart Fiesco a hajóra lépni, hogy egy forradalom trónjára jusson.6 Kossuth, kinek pártját „a rákosi országgyűlések ideje óta ritkán látott élénkség” közt gróf Batthyány Lajos vezette, 2948 szavazattal 1314 ellenében csakugyan győzött.7 Kossuth szülőmegyéje október 14-ikén Lónyay Gábort és Andrássy Gyulát,8 Mosony pedig a Sopronban megbukott gróf Széchenyi Istvánt küldte. Ez annál nagyobb feltűnést keltett, mert Széchenyinek a kormányban viselt előkelő állását nem mindenki tartotta összeférhetőnek a követi állással. Az udvarnál talán Mirabeaut látták benne, ki a főrendiházból a követek közé lépve, népszerűséget hajhász; az ellenzék azonban sok egyéb közt azért is örült a dolognak, mert a rendek házában volt immár előkelő kormányhivatalnok, kihez, ha nem is hivatalos minőségében, kérdéseket intézhettek.9 Különben is a haladó idők jele, hogy némely férfiú megválasztását parlamenti szükségnek tekintették; pl. a conservativek feje, Somsich Pál a Kossuthét. Komáromban (október 18-ikán) Ghyczy Kálmán nem vállalt követséget s az ellenzék tagjai közül hiányzott Klauzál Gábor és Vukovics Sebő is, Bezerédj Istvánt pedig Tolnában (október 12-ikén), s Beöthy Ödönt Biharban (október 28-ikán) a konzervativ párt kibuktatta. Beöthyt a nép az országgyűlésbe 1848 márczius 27-ikén már mint az első népképviselőt vitte be.10
Ferencz József főherczeg.
Kropp J. metszete Kriehuber 1845-iki festménye után. Az országos képtár gyűjteményének 4870. számú példányáról
A conservativek pártja 1846 november 12-ikén nyiltan megalakúlt. Főmegyéjük Temes, Csongrád és Baranya volt. Az utóbbiban október 12-ikén Somsich Pál és Scitovszky Márton lett a követ.
Conservativek és szabadelvűek utasitásai egyaránt tanusitották, hogy Széchenyi reformeszméi alig két évtized alatt a nemzet minden rétegében hóditottak.
Mialatt a választások folytak és az utasitások készűltek, főkép négy politikai esemény vonta magára a közfigyelmet. Az egyik István főherczegnek Pest vármegye főispáni székébe való beiktatása, melyet október 16-ikán a trón örökösének tekintett tizenhét éves Ferencz József teljesitett. „Ez a diszes tiszt – mondta volt magyar beszédében az ifjú trónörökös – alkalmat nyujtott nekem e szeretett Magyarországba oly perczben lépni, midőn ez – mint felséges urunk atyai szive óhajtja – egy boldog korszak küszöbén áll; s mert tanuja lehetek annak a közszeretetnek, melyet fönséged (István főherczeg) dicső emlékű atyjától örökölt s önmaga fényes tulajdonaival még inkább szilárditott; de tanuja annak a közbizalomnak is, melyet fönséged magas erényeivel és hazafiúi buzgó törekvéseivel már is kivivott, mik által biztositva látom nemcsak e nemes vármegye, hanem a szeretett honnak is boldog jövendőjét … Magam pedig ünnepelni fogom mindig e napot, melyen fönséged iránt való hő szeretetemnek és a magyar nemzethez való élénk ragaszkodásomnak nyilvános jelét adhatám.” Milyen jelenet volt az, mikor azután az egyik Habsburgnak – a trónörökösnek – azért mond köszönetet a másik Habsburg, István főherczeg, mert „ajkairól örömmel hallotta ez alkalommal zengeni édes hazánk nyelvét!11
Igy ment végbe első hivatalos működése a trónörökösnek, ki ellen tizennégy hónap mulva fegyverben állt az ország és tizenkilencz esztendeig nem ismerte őt el urának, hogy azután, a pesti jelenetre nem egészen húsz esztendővel s azontúl mindvégig, Szent-István koronájának viselőjét legnépszerűbb királyai közé számitsa és első szereplésének ötvenedik évfordulóján Pest vármegye s vele az ország osztatlan lelkesedéssel ünnepelje.
A második, politikai tekintetben fontos esemény, a horvát tartománygyűlésnek október 18-ikán Zágráb vármegye részvétele nélkűl12 történt megnyitása volt.13 Ezen a gyűlésen a független elemek csak egy negyedét tették a hivatalosaknak. Haulik György zágrábi püspök, a bán helytartója, megnyitó beszédében tiltakozott ugyan azon föltevés ellen, hogy Horvátország el akarna válni Magyarországtól, másrészt azonban erősen fenntartani kivánta a helyhatósági intézményeket. Ezeket, szerinte, csak a magyar ellenzék ostromolván, erősen kell szövetkezniök a konzervativekkel, kiktől egyedűl várja a haza fejlődését, mig az elméleti elvektől s a bölcseleti rendszerekre épitett eljárástól nincs mit remélni. Október 23-ikán a horvát-szlavón nyelvet, a latinnak mellőzésével, a közigazgatás minden ágában hivatalossá tették. Kukuljevics Iván varasdi követ azzal igyekezett megnyugtatni az aggodalmaskodókat, hogy Magyarországon nincs vármegye, hol szlávok ne laknának; ezek tehát ép oly könnyen lefordithatják a horvát átiratokat, mint a horvátok leforditják a magyarokat. A hallgatók zsivió-kiáltásokkal, virágbokréták, koszorúk, költemények szórásával fogadták ezt a határozatot, mit nyomban követett az a másik, mely a horvát történelemre vonatkozó adatok gyűjtésével Kukuljevics Ivánt bizta meg. Másrészt október 25-ikén a magyar országgyűlésre küldött követeiknek meghagyták, hogy a tárgyalásokban magyar nyelven vegyenek részt. Az egészben véve konzervativ jellegű tartománygyűlés október 28-ikán ért véget.
A harmadik politikai esemény az erdélyi országgyűlésnek a 112-ik űlésen, november 10-ikén történt berekesztése volt. A magyar nyelven szerkesztett törvényczikkeket a király már október 31-ikén szentesitette, de nem hagyta helyben a három nemzet pecsétjének egyesitésére, a debreczeni református kollegiumnak ajándékozandó sóra, általában a só ügyére, az adó megajánlására s a királyi udvari kanczellárnak a rendek szine előtt való fölesketésére nézve tett fölterjesztéseket. Az elnök mindamellett is hangoztatta, hogy helyreállt a bizalom a király s a nemzet közt; gróf Dessewffy Emil pedig deczember 10-ikén a magyar főrendek házában ötven év óta ezt tartotta Erdély legeredményesebb országgyűlésének „pedig ott a conservativ párt volt túlnyomó többségben”.
A negyedik politikai esemény a főkormányhivataloknál tett változásokban állt. Szerencsy Istvánt a királyi személynökségben már augusztusban Zarka János váltotta fel s igy reá várt a nagyfontosságú országgyűlés vezetése; a király október 31-ikén gróf Majláth Antalt államminiszterré nevezvén ki, végkép fölmentette a magyar udvari kanczellári méltóságtól s a kanczellária vezetésével még 1846 április 5-ikén megbizott gróf Apponyi Györgyöt november 6-ikán tette utódává, egyúttal a magyar kormány fejévé; tehát elfogadta Apponyi politikai rendszerét, melyet három esztendőn át az ellenzék annyi keserűséggel támadott; mely azonban most azzal készűlt meglepni az ellenzéket, hogy kivánatainak egy részét mint a kormány javaslatait terjeszti az országgyűlés elé.
Ferencz József főherczeg 1847-ben.
Leykum A. egykorú kőnyomata Eybl rajza után. Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról
Hogy találták az országot azok a követek,14 kik november 7-ikére Pozsonyba érkeztek? Mit akkor senki sem hihetett, nyolcz hónap múlva erre egy magyar miniszter felelhetett.15 A szabadság hang, az alkotmány puszta szó volt; a magyarnak nem jutott hely Európa nemzeteinek diszes sorában, minden ereje csak az ellenzésben állt. Nem birták elveszteni, de ő sem birt győzni; a politikai halálnak nem élete erejével, hanem csak bizonyos nyúlékonysággal állhatott ellen. Senki sem sejthette benne egy európai nemzeti élet jelöltjét.
Az országgyűlést (az alsó- és felsőház vegyes űlésében) a primás palotájában V. Ferdinánd király november 12-ikén Apponyi főkanczellár beszéde után ezzel a pár magyar szóval nyitotta meg: „Magyarország rendeit itt látni örvendek. Atyai szándékomat a királyi előadások mutatatják. Fogadják bizalommal.”
„Nemzetiségünket, melynek főpajzsa a nyelv, – vette át a szót Majláth György országbiró a király ajakáról – fölséged tette vissza a maga természetes jogába. Fölségednek köszönjük leginkább, hogy ez nemcsak napról-napra vigabban terjed, hanem fejedelmi palotákban is hangzik s onnan fölséged kedves rokonainak ajkairól már a megyék gyűléstermeibe is hinti varázskellemeit.” S magyarúl ezen a gyűlésen16 még kétszer szólt a király. Először, mikor hat szóban kijelentette, hogy Istvánnak nádorrá történt választását megerősiti;17 s másodszor, midőn intette „kedves öcscsét”, hogy „kövesse hivatalában atyja példáját”. „Én ma szónokoltam is magyarúl – szólt Ferdinánd az űlés után a német főtisztekhez;18 – bánom, hogy nem beszélek jól, mikor ennek annyira örűlnek a magyarok”. S valóban örűltek; szavait aranybetűkkel nyomatták le jegyzőkönyvükben, Szentkirályi aranyszavaknak mondta azokat, melyek közt a király a magyar nemzetiség önállóságának szabadságlevelét gyémánt pecséttel látta el; Kossuth pedig tíz nap múlva kijelentette, hogy lehetetlen kettőzött készséggel meg nem adni, „mire a magyar király hű magyarjait magyarúl szólitá fel: a törhetetlen bizalmat felséges személye és atyai szándéka iránt.”
„Minden csupa enthusiasmus – elmélkedett Széchenyi a terem egyik sarkában. – Sokan sirnak. Én magamba zárkózva, csöndesen élvezem a nemzetem ujjászületése fölötti gyönyört; magam is járultam valamivel hozzá.”19
A lovagiasság felbuzdulását nem lohaszthatták a királyi előadások, melyeknek fő pontjai a következők voltak: Nádorválasztás. A katonaság élelmezésének és szállásolásának ügye. A szabad királyi városok, egyházi rend és a szabad kerületek országgyűlési szavazat-joga. A szabad királyi és a bányavárosok rendezése. A nemesi fekvő birtok biztossága s a magánhitel érdekében telekkönyvek és állandó megyei törvényszékek behozatala. Az örökváltság nehézségeinek elháritása. A kereskedés és műipar felvirágoztatása, első sorban az Ausztria és Magyarország közt levő vámvonal megszüntetésével. A közlekedés javitása, a helytartó-tanácsban egy közlekedési osztály fölállitása, a középponti vasútnak államsegélylyel való épitése, államsegély a Tisza-szabályozáshoz, a fiumei vasút kamatbiztositási engedélyezése. A Részek egyesitése az 1836: XII. t.-cz. értelmében. A büntető-törvénykönyv és javitó-rendszer ügyében törvényjavaslat. A mintegy 550,000 forint kincstári előleg visszafizetése.
Semmi esetre sem elég mindez; de senki sem is fogta fel úgy a királyi előterjesztéseket, hogy tanácskozni csak épen azok keretében lehessen. A sajtó ügyét pl. már a legközelebbi napokban (november 16-ikán) fölvetették s a kerületi ülésben bizottságot küldtek ki a sajtótörvények kidolgozására. A közteherviselés, az évenkint való országgyűlés, az önálló országos pénztár, a népképviselet stb. kérdését önálló inditványok alakjában is szőnyegre lehetett hozni. Mindenki bízott benne, hogy az alkotmányt az eddigi eszközökkel is fejleszthetik. Jóakaratot tanusitott az udvar november 13-ikán a követek bemutatásakor s november 14-ikén az udvari ebéden, midőn a 700 diszmagyar-ruhás úr lelkesedve ürített poharat a király és családja jelenlétében a királyra, a főherczegekre, s kivált Ferencz Józsefre mondott áldomások alkalmával, nem sokat törődve az udvari szokásokkal. Ez a fesztelenség s kölcsönös bizalom valószinűvé tette, hogy a reformpontok nagy részét még ezen az országgyűlésen valósithatják. November 15-ikén beszéde előtt, beszéde után székestűl felemelték az országos vegyes ülésen elnöki tisztét elfoglaló nádort. Másnap az udvar visszament Bécsbe s most már az ügyek tovább haladhattak a megszokott kerékvágásban.
A követek sok parlamenti érzékkel tárgyaltak ugyan, de épen Széchenyi és Hunkár összeszólalkozásából (november 15-ikén), vagy az előleges alakulás idejében érdemleges viták kezdése (november 16-ikán) alkalmából is kitünt a házszabályok hiánya. Ily szabályok készitését a rendek november 20-ikán el is határozták ugyan, de Széchenyi 29-ikén már újból sürgette azokat, hogy a most hónapokig tartó tárgyakkal hetek alatt végezhessenek. A beszélőt ne vegyék szavazónak; csak néhányan beszéljenek; a többi szavazzon, s a conferentiák végzéseit ne tolják föl zsarnoki hatalommal stb. Kossuth azonban helytelennek tartotta, hogy olyasmivel bibelődjenek most, a mi magától is megjön, ha más biztos alapokat leraknak.
Ismemünk kell ezt a körülményt, hogy eléggé méltathassuk azt az igazi parlamenti érzéket, melyet a rendek a vitákban, első sorban a válaszfelirat ügyében november 22-ikén megindúlt tárgyalásokban tanusitottak.
Somssich szerint az alkotmányos fejlődés korszakának a mostaninál nem volt nagyobb mozzanata; a félszázada megkezdett s az utóbbi húsz év alatt annyi hazafiúi tűzzel folytatott politikai kűzdelmekben a szétágazó véleményen megtisztúlva s az idők folytán megérve, a királyi előadásokban ép akkor egyesűlnek, mikor a pártok maguk különválva, nagy csatára készűlnek. Kiemelte az ellenzék érdemét a reformok bátor meginditásában, a corservativekét az elhamarkodás meggátlásában, a kormányét a kibontakozás útjának megmutatásában. Azt kivánta, hogy a királynak köszönetet mondva a nemzeti nyelv használatáért s a reformok kijelöléséért, a királyi előterjesztéseket azonnal tárgyalják. Kossuth azonban s az ellenzék nem akart fátyolt vetni a multakra; a kormány és a nemzet csak néhány pontban ért egyet, a kivitelben azonban olyan végtelen köztük a különbség, a milyen csak lehet alkotmányos és önkényuralmi irány közt. Nem régi modorú sérelmi politikát akart követni, mint a conservativ-párt hanem egyszer s mindenkorra elejét óhajtotta venni újabb sérelmeknek, férfiasan elmondani nézetét az ország és a kormányzat viszonyairól, a siker akadályairól s feltételeiről. Ebben a tekintetben arra utalt, hogy az uralkodó-ház jövője kapcsolatban áll Magyarország alkotmányos fejlődésével. Hazánk állapotát legközelebb s leglényegesebben az osztrák tartományokhoz való viszonyok érdeklik. A nemzet mindig örömest nyujt segédkezet a különválni látszó érdekek kiegyenlitésére csak az ország önállását, vagy épen alkotmányát ne kivánják ennk a fejében. Pedig az 1790: X. t.-cz. még most sem valóság, miből a bajok egész özöne, a nemzet és a kormány közjogi hatalmának korlátai tekintetében pedig az egész világon páratlan vetekedés származik. A haladást főkép az absolutismus gátolja s a most uralkodó rendszert első sorban a dynastia jól felfogott érdeke buktathatja meg. Az lesz a Habsburg-ház második alapitója ki ezt a rendszert alkotmányos irányban alakitja át. Ehhez az első lépések közé tartozik egy felelős parlamenti kormány kinevezése s a mostani kormány alkotmánysértéseinek orvoslása.20
Köszönetet kivánt tehát mondani a királynak s elismerni a haladásnak a királyi előterjesztésekben mutatkozó szellemét, másrészt azonban részletesen felsorolni a sérelmeket, kifejteni a haladást gátoló sikertelenségek főokát (pl. hogy Magyarország most sem független); megemlitni a kormánynak a mult országgyűlés óta elkövetett önkényes tetteit (pl. az administratori rendszert, a horvát ügyet, a Részek visszatartásának elmulasztását, a vallási és váltótörvényekneknek a határőrvidéken elmulasztott kihirdetését); s végre a haladás érdekében feltétlenűl szükségesnek akarta jelezni a Pesten évenkint tartandó országgyűlést.
„Ne gondolja senki – szólt – hogy mi nem tudnánk olvasni az idő jeleiben. Otthon hagytuk az agitationalis tér szenvedélyeit, de érezzük állásunk fenségét és méltóságát is. Mi, egy szabad nemzet képviselői, itt felül állunk minden személyes kegyelmen; otthon bármi szerény legyen is egynémelyikünk helyzete, nélkülözni tudjuk azt, mert reánk magasabb jutalom vár, mint a mit halandó ember adhat: a lelkiismeret nyugalma s a teljesitett kötelesség érzete.” Fölhivja a kormányt, viszonozza az ellenzék lovagiasságát hasonlóval: emelkedjék a kornak s hivatásának érzetére. „Alkotmányos irány s a nép és haza – ez jelszavunk!”21
Széchenyi – nyomban utána felszólalva – elismerte, hogy Kossuthnak maga Hermes nyitotta föl ékesszólásra ajkait, de epigont látszott keresni benne, midőn az egész felirati vitát franczia utánzatnak mondta, mire nincs szükségünk; mert a harmincz millió francziának nincs annyi politikai érettsége, mint a mennyit, jól haladva, a magyar elérhet. Kossuth beszéde azonban s a rá következő nem volt sem franczia utánzat, sem táblabirói dikcziózás, hanem, mint pl. Pázmándy Dénesnek a külügyi helyzetet éles világitásba helyező szónoklata is, igazán parlamenti felszinen mozgó mérkőzés, mely nyugateurópainak mutatta a magyart. A vita ötödik napján (november 26-ikán) Széchenyi maga is csak annyit kivánt módositani Kossuth inditványán, hogy a kormány újabb alkotmány sértéseit ne sorolják fel részletesen, hanem csupán általánosságban emlitsék; s mivel Somssich visszavonta a maga javaslatát, s mivel a nyolcz napos vitában, nyolcz megyét kivéve, valamennyi megye nyilatkozott, november 27-ikén már szavazni lehetett. Széchenyi 22, Kossuth 26 szavazatot kapott. Mivel Széchenyi maga bevallotta, hogy ő ebben a kérdésben Kossuthtól csak a modorban különbözik, ez az eredmény a kormány teljes vereségét jelentette. Szentkirályi már november 25-ikén helyesen jegyezte meg, hogy a többség elmélete nálunk egészen más, mint külföldön, hol a kormány a többségből kerül ki. Külföldön a kormánynak többséggel kell rendelkeznie, nálunk (ha még olyan ellenmondásnak látszik is) a többség a kormányt nem erősiti, hanem gyengiti; s a kormány többsége az alkotmányos jogokat veszélyezteti.
A conservativ párt, mely különben szintén nem volt föltétlenűl a kormány kezében, ha az országgyűlés elején még reménykedett, most láthatta, hogy a többség az ellenzéké. Széchenyi szerint jobbra vagy balra ez a kérdés dönti el a nemzet sorsát. Kossuth inditványától ő megtagadta az állambölcseséget, ha nem is a lovagiasságot; a rendek azonban Kossuth szellemében döntöttek. „Időm lejár” – sóhajtotta a mérséklet embere, ki gyanitotta, hogy „talán” Kossuth lesz ennek az országgyűlésnek legnagyobb tényezője. November 29-ikén mégis megvallotta, hogy Magyarország jövőjét rózsaszinűbb állapotban soha sem látta, mint most. Kölcsönös meggyőzés és szabad vitatkozás útján ugyan, de a conservativeknek új politikát kellett tanúlniok; nemcsak Kossuthtól – mint Széchenyi mondta, – hanem a conservativektől is, mint az ősz Bernáth József megjegyezte, ki szerint „a mostani országgyűlés nagyon különbözik más országgyűlésektől; itt politikai doktrinák fejtegetéseit kell hallani, mig más dieták cselekedtek; sőt egészen új szavakat is kell tanúlni, mint pl. conservativ programm”.
Új jelszavak lettek kelendőkké a főrendeknél is, kiknél a felirati vita deczember 4-ikén kezdődött. „Ki nem érzi köztünk szükségét, erejét az időnek, mely reformokat parancsol?” – kérdezte Szerencsy István főpohárnok, ki a sérelmek felsorolását mellőzni inditványozta. A vita, melyben száznál többen vettek részt s melynél magvasabbat a főrendiház alig hallott, deczember 11-ikén Szerencsy javaslatának elfogadásával végződött.
„Ám lássák a főrendek – szólt Kossuth a rendeknél deczember 15-ikén – ha tetszett nekik gátat képezni a trón és a nemzet bizalmas közelitése közt; ám számoljanak önmagukkal; majd számol velük a kérlelhetetlen história is.” Ha nem engedik sérelmeiket általában véve a trón elé terjeszteni, előterjesztik külön-külön reform-törvényjavaslatok és feliratok alakjában. Javasolta, hogy mivel a két tábla iránya homlokegyenest ellenkezik, ne tárgyaljanak, hanem megmaradva föliratuk mellett, azt ne ejtsék el; ellenben a napirend elvégzése után azonnal térjenek át a sérelmek ügyére.
Ez a parlamenti fogás nagy zavarba hozta a conservativeket; Zarka királyi személynök deczember 20-ikán maga javasolta, tanácskozzanak újból a feliraton, hiszen az eredeti szerkezet s a főrendek módositása közt nem oly lényeges a különbség, hogy ki ne egyenlithetnék. A rendek azonban, nem szenvedélytelen vita után, miközben Veszprém és Bihar követei egymás szavazatát elidálták, 25 szavazattal 22 ellenében Kossuth inditványát fogadták el, s így nem irtak föl a reformok ügyében, de hálát sem mondtak a trónnak, ha a határozatban hivatkoztak is lovagiasságukra. A nádor különben (deczember 21-ikén) azzal igyekezett megnyugtatni a kanczellárt, hogy a függetlenséget (az X: 1790 tcz. lényegét), a költségelőirányzatot és a felelős ministeriumot mindenki képtelenségnek tartja. Olyan önámitás, mely utóbb meglepetés gyanánt tüntette föl az ellenzék jól előkészitett sikerét.
Most, midőn általában nyilatkozni nem lehetett, a rendek kettőzött hévvel fordúltak a reformkérdések felé. Szemere Bertalan már november 29-ikén megtette inditványát a közteherviselés ügyében. Kijelentette, hogy akkor lesz letéve másodszor Magyarország alapja, a mikor a közteherviselés elvét kimondják és alkalmazzák.
Zarka János.
Reifenstein és Rösch kőnyomata Barabás Miklós 1857-iki rajza után. Az országos képtár gyűjteményének 4734. számú példányáról
Az örökváltság (az úrbériségek örökös megváltása) ügyében Lónyay Gábor zempléni követ deczember 3-ikán tette meg inditványát. Magát az elvet mindenki helyeselte most már, mig 1834-ben, 13 esztendővel azelőtt, merénylet számába ment emlegetni szabad földet és szabad embert, úgy, hogy némely oligarcha forradalmat látott benne s terrorismust még a szelid Kölcsey föllépésében is. Maga Szemere is tiltakozott az ellen, mintha az 1789. évi franczia módot, a feudalis testeknek puszta hatalomszóval való eltörlését akarná s egyáltalán nem külföldi példák nyomán remélte megoltani a kérdést. Most csupán azt javasolta, hogy az örökváltság kötelező módjának megállapitására országos választmányt küldjenek ki, mi 28 szóval 20 ellenében december 6-ikán meg is történt.
Az ősiség ügyében deczember 9-ikén maga a conservativ Somsich tett inditványt. Kimondatni kivánta, hogy az ősiség káros, és hogy azt okvetetlenül módosítani kell, mire nézve bizottságot akart kiküldeni. Botka Tivadar, a történettudós, az ősiség teljes, tökéletes és egyszerre való eltörlése mellett nyilatkozott, mit azonban Széchenyi csak a magyar nemzetiség megóvására tett intézkedések után találván helyesnek, maga részéről az ősiség káros voltának elismerését s egy kerületi bizottság kiküldését sürgette. Ezt a rendek több felszólalás után még abban az ülésben elrendelték, de minden utasitás nélkül.
Nem mindenki ismerhette el Széchenyivel, hogy az ősiség fenntartotta volna a magyarságot, de az ősiség eltörlésével szabad lévén a birtok, természetesnek látszott, hogy külföldi tőkepénzesek is vásárolni igyekeznek. Igy védekezni kellett a magyar uradalmaknak könnyelmüen külföldiek kezébe való juttatása ellen, mi a magyarságot rontaná. Másrészt azonban, mivel a beköltözés a népességet s esetleg az értelmiséget és vagyonosságot emelhette, a rendek már deczember 10-ikén tárgyalás alá vették a honositásról szóló törvényjavaslatot, mely a mult országgyűlésen készűlt. A czímvitán még aznap túlestek, másnap azonban valódi nemzetiségi vita fejlődött ki. Osegovics Metell és Ferencsics horvát követek a honositandóktól a magyar nyelv tudását csakis a tulajdonképeni Magyarországban akarván megkövetelni, Kossuth figyelmeztette őket, hogy az 1792. évi törvények Zágráb-, Kőrös- és Varasdmegyéket még Szlavóniának nevezik, a másik három vármegyének pedig gyüjtőnevet nem adnak s igy tudni sem lehet, miért hivják a Dráva-Száva közét Horvátországnak; tehát a felszólalók sem követelhetik, hogy őket Horvátország követeinek tartsák. Horvátország ne akarjon valami párhuzamos országgyűlést s ne akarja Magyarországgal szemben Irland szerepét játszani. Tisztába kell jönnie azzal, hogy nemzetiség sok van ugyan Magyarországban, de csak egy nemzet van, a magyar. Kubicza Pál, trencséni követ, a javaslat tárgyalása közben (deczember 18-ikán) külön feliratot inditványozott a magyar nyelv és nemzetiség ügyében, a mi a honositás kérdésével párhuzamosan tárgyaltatván, emebben is még jobban előtérbe tolta a nemzetiségi kérdést. Osegovics Metell (deczember 21.) elismerte, hogy nemzetiségüket a magyarok képviselői joggal tekintik minden földi boldogság főfeltételéűl; de nem remélhette, hogy magasztos eszméiket más nemzetiségekkel szemben alkalmazhassák, ha ragaszkodnak a magyar nyelv és nemzetiség dolgában 1843 deczember 11-ikén és 1844 november 8-ikán készitett fölirataikhoz. Vannak, szerinte, a politikai nemzetiségnek szűkebb korlátai is, melyeken belül megengedhetők egy közös birodalomban élő minden nemzetnek tulajdon nemzeti jogai, a nélkül, hogy e miatt a birodalom egysége csorbát szenvedne. A horvátok most csak azt követelték, hogy az anyaországgal érintkezve egyelőre még a latin, belügyeikben azonban a holt latin helyett a horvát nyelvet használhassák; ez utóbbit minden esetre saját elhatározásuktól függő belügyi kérdésnek tartották. Nem nyugodhattak meg abban sem, hogy Horvátországban csak Magyarország czímerével, szineivel és pecséteivel éljenek s ne egyúttal a magukéival. Tiltakozniok kellene, ha a rendek a kapcsolt részek helyhatósági jogaival ellenkező s területük épségét sértő törvényt hoznának, s ha a nyelvtörvényben nem szoritkoznának csupán az anyaország területére. Ide pedig nem számitják a tengerpartot, mely az 1790: LVI. t.-cz. értelmében Horvátországhoz, Szent-István koronájához tehát csak közvetve tartozik. S midőn Bernáth Zsigmond ismét fölmelegitette Horvátország helytelen elneveztetése kérdését, Kossuth pedig repeal-féle s területi igényeiket emlegette, ugyanazon ülésben Osegovics negyedszer is felszólalván, kijelentette, hogy elmúlt a kölcsönös meggyőzésnek ideje és ismételte óvását az egész törvényjavaslat ellen. Különben a horvát országgyűlés már úgyis elhatározta a horvát nyelvnek hivatalossá tételét, a mi egyebek közt Szerémmegye deczember 9-iki gyűlésén is elkeseredett vitát keltett, mert benne legtöbben az anyaországtól való elszakadás vágyát gyanitották. Deczember 22-ikén a kerületi ülésben a rendek is elfogadták a magyar nyelvről szóló törvényjavaslatot, mely hivatalos nyelvvé föltétlenül a magyart tette, és csak Pozsega-, Verőcze- és Szerémmegyéknek, valamint a tengermelléknek adott hat évi halasztást, a kapcsolt részekben pedig a törvényhatóságokat és itélőszékeket az anyaországgal magyar (néhány esetben latin) levelezésre szoritotta.22
A főrendiház február 4-ikén méltányosabban itélte meg Horvátország helyzetét; Lonovics József püspök inditványt tett, hogy ne kényszeritsék ezt a latin nyelv használatára, hanem tetszésére bizzák, használja-e; gróf Batthyány Lajos határozottan megadni kivánta a horvát nyelv használásának jogát, mit másnap gróf Dessewffy Emil akkép ajánlott elfogadni, hogy az ügykezelés nyelvének megválasztását a horvátok tetszésére hagyják, mire Lonovics odamódositotta javaslatát, hogy a latin s horvát közt választhassanak. A főrendek Dessewffy módositásával szavazták meg a javaslatot, melyből különben, ebben az alakjában, soha sem lett törvény.
Időközben a rendek (január 12-ikén) a honositási törvény tárgyalását folytatván, január 27-ikén a honositás elengedhetetlen föltételei közé a magyarul tudást is bevették; visszautasitották Horvátországnak a honositás jogában támasztott követeléseit s Horvátország követeit elismerték ugyan ténylegeseknek, de nem törvényeseknek. Január 25-ikén végre hitelesitették a törvényjavaslatot, melytől időközben más fontos kérdések vonták el a figyelmet.
Az ellenzék független magyar kormányt sürgetett; mindent elkövetett tehát, hogy megbuktassa Apponyit, ki 32 vármegyébe nevezvén ki főispáni helytartókat, úgy látszott, megsemmisitni törekszik a törvényhatósági életet, az alkotmányos önkormányzást. István nádor az alsó- és felsőház vegyes ülésében február 1-én bemutatta a királynak január 30-ikán kelt leiratát, mely hangoztatta, hogy a helytartóknak nagyobb számban való kinevezésével csupán a megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás gyorsitására, hathatósabbá és szabatosabbá tételére gondolt; hogy ezzel a végrehajtó hatalom törvényes körét legkevésbbé sem lépte át; hogy helytartókat ezentúl csak kivételkép nevez ki, hogy a főispáni hivatal méltóságát megőrizni s az ideiglenes állapotot lehetőleg és mindenütt megszüntetni szándékozik.
Az ellenzék három napi tanácskozás után február 5-ikén Szentiványi Károly által azt a javaslatot tétette a kerületi ülésben, hogy köszönetet mondjanak ugyan a király jószándékáért, de jelentsék ki, hogy a nemzet aggodalmai alaposak, s az új rendszert, melynek törvénytelenségeit részletesen felsorolják, valóban is meg kell szüntetni. Lónyay Menyhért ellenben a nemzet háláját kivánta tolmácsolni, hogy a király eloszlatta a nemzet aggodalmait. 24 szavazattal 23 ellenében a rendek Lónyay javaslatát fogadták el, mire Kossuth kért szót, mert „a haza és szabadság jövőjéről van szó”. Megjósolta, hogy a történtek után az országgyűlésen béke többé nem lehet; hanem harcz lesz az utolsó perczig. S mivel még nincs eldöntve, a rendek el akarják-e dobni az administratori rendszerben fekvő egyes sérelmeket vagy sem, inditványozza, munkálatát adja be a rendszer fölvilágositására adatok gyűjtésével megbizott választmány. De akármily meglepő volt is a conservativek győzelme, parlamenti szempontból egyik vezérüknek, Babarczynak kellett igazságot adni, hogy ez a szavazás a tárgyat befejezte s hogy az administratori kérdést itt addig, mig ez a többség áll, tárgyalni nem lehet. Az ellenzék azonban nem talált tisztelni valót oly többségben, mely úgy keletkezett, hogy a rendszer ellen utasitott 29 megye közűl csak 23 szavazott utasitása értelmében; s mivel az utasitások rendszere még épségben állt, nem ok nélkül tette szóvá az utasitások ellen való szavazások tényét.
A február 9–10-ikén tartott ellenzéki értekezlet azután Szemere Bertalan szövegezésében terjesztette elő a feliratot. „Felséged leirata – mondták egy helyütt – egy felleg eloszlatására van irányozva és zálogúl szolgál, hogy a kor halasztást nem szenvedő kérdései megoldatni alkotmányos irányban fognak.” Ezúttal 31 megye szavazott az inditványra, s igy 13 szóval (február 12.) az ellenzék győzött. Apponyi már az országgyűlés feloszlatására gondolt.23
Somssich Pál.
Barabás Miklós kőrajza után. A művész örökösei birtokában levő példányáról
Somsich is csak két dolog közt látott választást: feloszlatni az országgyűlést vagy Kossuthot belevonni egy alakitandó magyar ministeriumba. Széchenyi erre február 27-ikén egyenesen föl is hivta Kossuthot, mivel már szinte átment a köztudatba, hogy Ausztriának alkotmány, Magyarországnak külön kormány kell. Kossuth meg is igérte egy, talán Széchenyi elnöklete alatt Deák, Wesselényi s mások belevonásával alakitandó kormány támogatását. Harmadnap (február 29-ikén) a főrendek is elfogadták az adminisztrátori kérdésben való feliratot, mely egy kormányrendszert támadva, előkészitette egy másiknak útját.
Februárban különben főkép két kérdés foglalkoztatta a rendeket. Az egyik Széchenyinek az összes közlekedési ügyről a rendek elé terjesztett jelentése,24 melyben azt sürgette, hogy Magyarországot nagy áldozatok (száz millió forintnyi kölcsön) árán is kapcsolatba hozzák Európa főbb piaczaival; Nyugat- és Kelet-Európát hazánkon át kössék össze; az ország vasúthálózatának középpontja Pest legyen, melyből igy félszázad alatt világváros lehet; s végre az ország nem-magyar ajkú polgárait a közlekedés javitásával s terjesztésével mind gyakoribb érintkezésbe hozzák a magyar elemmel. Előre lehetett látni, hogy ez a terv, ha napirendre kerül, megbuktatja Kossuth kisebbszerű s a mellett hibás számitáson alapuló javaslatát a vukovár-fiumei vasút ügyében s talán Kossuth varázsát is megtöri. A másik kérdés a városok ügye volt, mely miatt Kossuth már 14-ikén azzal vádolta a rendeket, hogy, ha igy húzzák a vitatkozást s mindenből pártkérdést csinálnak, az országgyűlés csak ennek az egy kérdésnek bevégzésére sem lesz elég. Nagyobb erővel indult meg a vita, mikor Szentkirályi a javaslat szerzője, pesti útjából visszaérkezve, 18-ikán ismét megjelenhetett a rendek közt, Szemere pedig ugyanaz nap megtette, de másnap már visszavonta azt az inditványát, hogy az országos és a városi választásokra kétféle censust állapitsanak meg; mire Kemény Zsigmond czikksorozatban fejtegette, hogy a minősitéstől függ a magyar közjog jövője s hogy a városi kérdés megoldása szorosan összekapcsolódott hazánk egész közjogának jövőjével. Márczius 2-ikán a hallgatóságot különösebben nem érdeklő városi ügy tárgyalása a 230. §-ig haladt előre; márczius 3-ikán azután, a 68-ik kerületi ülésben, olyan tárgy akadt, mely a fulladásig tömött karzatok hallgatóságát eleinte remegő várakozásra birta, utóbb határtalan lelkesedésre ragadta. Kossuth tett inditványt az országgyűlési teendők s a békés úton való átalakúlás biztositása tárgyában.