A pozsonyi küldöttség Bécsben.
Egykorú kőnyomat után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az administratori kérdés elmérgesedése. Az osztrák bankot fenyegető válság. A párisi februári forradalom. Az országgyűlés feloszlatásának terve. A márczius 3-iki űlés. Kossuth reformkövetelései. A parlamentaris elv diadala az alsóházban. A főrendek vezetői Bécsben. Metternich álláspontja. A bécsi tanácskozások. Széchenyi indítványa. A városi ügy tárgyalásának folytatása az országgyűlésen. A bécsi forradalom. Metternich bukása. A forradalom híre Pozsonyban. Kossuth feliratának elfogadása. Széchenyi és Kossuth. Az országgyűlési küldöttség Bécsben. Az udvar. Kossuth és társai a Burgban. A márczius 17-iki királyi kézirat. István főherczeg kinevezése teljhatalmu királyi helytartóvá. Batthyány Lajos ministerelnök. A küldöttség visszatérése Pozsonyba. A budapesti események. A 12 pont. Márczius 15-ike. A sajtószabadság diadala. A polgárőrség szervezése
Márczius elején a bécsi kormánynak egyszerre három politikai válságtól kellett tartania: hogy az administratori kérdés elmérgesedése következtében az országgyűlést feloszlatni kényszerűl; hogy a bankjegyeik beváltását sürgetők türelmetlensége bukásba sodorja az osztrák „nemzeti” bankot s vele az állam pénzügyeit; és hogy mindezek következtében a párisi februári forradalom Magyarországon, sőt talán Ausztriában is forrongásokat okoz. Apponyi ettől, sőt még a közönséges utczai tüntetésektől is vissza akarta tartóztatni hazáját; s most már az országgyűlés bezárását is azért sürgette, mert félt, hogy azt magával ragadja az események rohanó áradata. Meg volt győződve, hogy a párisi példa ellenében az udvar nem az Orosz segitségre, hanem népei hűségére kiván támaszkodni. Politikai bünnek tartotta volna, ha az országgyűlés ily körűlmények közt engedményeket akarna kicsikarni; mert az udvar nem idegenkedik ugyan a reformoktól, de kényszerittetni sem engedi magát.
Az országgyűlés nagy része azonban úgy találta, hogy jobb, ha ezekben az időkben ő vezet, mint a nép. Dessewffy Emil gróf pedig már márczius 1-én figyelmeztette Apponyit, hogy Kossuth legfeljebb három nap mulva alkotmányt kiván az örökös tartományoknak, Magyarországnak pedig felelős ministeriumot.1
S valóban, ha Szentkirályi aznap még sajnálkozott, hogy az országgyűlés négy hónapi tárgyalás után sem tud kibontakozni az apróságokból, az előkészitésekből és a paragraphusokból s hogy nincs általános, magasabb szempont, olyan nagyobbszerű eszme, mely eljárását jellemezhetné, úgy látszott, most már csakugyan elérkezett a nagyobb eszmék, a nemzeti akarat nyilt kifejezésének ideje. A conservativ Balogh Kornél márczius 3-ikán megteite már elsején bejelentett inditványát, melyben javasolta, hogy a királytól a bank állásáról s a forgalomban levő bankjegyek födözetéről felvilágositást kérjenek.2 Kossuth azonnal kijelentette, hogy ez a kivánatnak csak egyik része lehet; a másik abban áll, hogy Magyarországnak önálló pénzügye, külön és önálló pénzügyminísteriuma legyen. Mint az adminisztrátori kérdésben is kitűnt, minden bajnak kútfeje a hibás kormányrendszer. Ez a rendszer idejét múlta, emberei rövid időn sirba szállnak; „de a Habsburg-ház nagyreményű ivadékára, Ferencz József főherczegre, ki első fellépésekor a nemzet szeretetét magáévá tette, egy fényes trón öröksége vár, mely erejét a szabadságból meriti”. Az uralkodóház és a nemzet érdeke egyaránt követelik, hogy a birodalmi kormányt összhangzásba hozzák az alkotmánynyal. Maga a király is reformokat kivánt tőlük. Reform gyanánt kell sürgetniök a népképviseletet, a honvédelemnek nemzeti szellemben való gyökeres átalakitását, az állam jövedelmeinek felelősség mellett való kezelését, az örökös tartományokkal való érdek-találkozások kiegyenlitését s a független, felelős nemzeti ministeriumot. Ausztria bomlásának s a legújabb külesemények következményeinek elháritására, az egy uralkodó alatt álló népek legbarátságosabb egyetértésének előmozditására szükségesnek találja, hogy a király az örökös tartományokban is alkotmányos intézményekkel környezze fejedelmi székét. Sürgeti, hogy a király már most szakkormányférfiakat küldjön az országgyűlésre, kik a tárgyalásokban közvetlenűl résztvegyenek, mint alkotmányos közegek a kivánt felvilágositásokat megadják s az alkotandó törvényeket felelősség mellett végrehajtsák.
A rendek, „a perczek roppant felelősségének érzetében”, az ország politikáját valóban „arra a magaslatra emelték, melyet az idő szabott elejökbe”. „Tanácsot kértek a körűlményektől, hivatásuktól, felelősségüktől és határoztak a haza sorsa felett”; a kerületi ülésben változatlanúl elfogadták Kossuth felirati javaslatát, melyet oly remek szónoklat kiséretében terjesztett be. Másnap az országos ülésben az elnök, Zarka királyi személynök, figyelmeztette a rendeket, hogy el kellene különitniök az átmeneti intézkedéseket a véglegesektől s most csak azokról szólani; mert a fenyegető rossz, a forradalom, még vészhozóbb lehetne a nemzetre, mely nemzetiségét és politikai lételét veszitheti, mint az uralkodóházra nézve. Népképviseletről, felelős ministeriumról, nemzeti honvédelemről a megvalósitás módozatainak kifejtése nélkül különben is igen nehéz beszélni, a birodalom „többi” nemzetének közjogi viszonyait pedig „a dolgok jelen állásában” érintetlenűl kellene hagyni, ha felette korszerű kivánat is, hogy az örökös tartományok szintén alkotmányt kapjanak. A magyar nemzet idáig sem avatkozott azoknak belső ügyeibe.3 Azonban az országos rendek is egyhangulag elfogadták Kossuth feliratát, az országgyűlési ifjuságnak azt a kérelmét pedig, hogy ebben a sajtószabadságot is megemlitsék, már a kerületi ülésben a kérvények bizottságához utasitották. Márczius 8-ikán Madarász Lászlónak, Somogy időközben felküldött követének, az első radikálisnak inditványára a főrendeket is felhivták, hogy azonnal tárgyalják a feliratot; midőn azonban kitűnt, hogy a nádor, az országbiró és tárnok, a felsőház elnökei, a teendők megbeszélésére Bécsbe utaztak s igy ülést tartani nem lehet, Szentkirályi az országbirót, ki tegnap már tudott az inditványról s az elnökségről nem intézkedve mégis távozott, vád alá helyezni kivánta, Kossuth pedig azt javasolta, hogy már most az alsóház, a felsőnek megkérdezése nélkül, külön küldöttséggel vitesse Bécsbe a feliratot. Pázmándy mérséklő felszólalására azonban belenyugodott, hogy a körülményekre figyelmeztetve, még egyszer megsürgessék a főrendeket, kiket Madarász László, vonakodásuk vagy késedelmük esetében, mint azt már 1790 június 15-ikén is tették, az alkotmányra fölesketni akart. Másnap az izenetet Pázmándy szellemében küldték ugyan el (s hozzájárúlt az országos ülés is, melyet – a királyi személynök szintén Bécsben lévén – Sárközy Kázmér alnádor elnöklete alatt tartottak), de határozottan kijelentették, hogy az elnökség távollétéből eredő késedelmet a törvények s a törvényhozás méltóságával összeegyeztethetni nem vélik s remélni szeretik, hogy hasonló rendellenesség miatt felszólalni többé nem lesz okuk.
Az alsóháznak joga volt a türelmetlenségre. A márczius 3-iki feliratban, a forradalom hevétől még el nem kapatva, s a felelős miniszterium kérdésében is teljesen történeti alapon állva, modern alkotmányt követelt. Ki vonhatta kétségbe, hogy ezer esztendős alkotmányát az idők szellemében átalakithatja? Máskor is fejlesztette, olykor egyenesen a Habsburg-dynastia felhivására, példáúl 1687-ben, 1723-ban; s ha ez akkor a lovagiasság tette volt, el kellett ismerni, hogy lovagiasabban semmi esetre sem lehetett elmondani a nemzet kivánatát, mint ez márczius 3-ikán történt. Senki sem tarthatott tőle, hogy alkotmányozó gyűléssé oly értelemben alakul át, mint a franczia rendiség 1789-ben; annak teremtenie kellett alkotmányt, ennek csak módositnia, biztositnia, „körülsánczolnia”, mint egy ezredév alatt annyiszor. Ausztria alkotmányát is csak azért sürgette, hogy az udvar és a bécsi kormány az ausztriai absolutismus gyakorlása közben ne jőjjön ezentúl is folytonos ellenmondásba önmagával és a magyar alkotmánynyal. Metternich azonban, a kormány feje, még ezekben a napokban sem akart tudni alkotmányról, felelős ministeriumról, engedményekről; különben multját kellett volna megtagadnia. Ennél jobbnak tartotta, hogy inkább meghaljon az ütött rések védelmében, amit egyébiránt ő sem tekintett egyébnek szóvirágnál. Az egyetlen, amit Apponyival együtt tenni akart Magyarországért, az anyagi érdekek előmozditása. Nem több, mint amenynyivel már a XVIII. század nagy Habsburgjai akarták kárpótolni a szabadságát féltő Magyarországot. De magának a kormánynak nem volt pénze oly befektetésekre, a minőket példáúl Széchenyinek (helyesebben Kovács Lajosnak) a magyar közlekedésügy rendezéséről most februárban kinyomatott javaslata követelt volna; a jobbágyok felszabaditása és a nemesek megadóztatása pedig, szóval a közös teherviselés, ebben a pillanatban meghódolást jelentett volna Kossuth szelleme előtt. S Kossuthról épen mostanában irta Széchenyi, hogy szegény akar maradni, nem alszik, nem eszik, lefogy: már benne van a revolutio fanatismusában.
Azok közül, kiket a felirat elfogadásának hirére Apponyi Bécsbe hivott, csak Széchényinek voltak kész és határozott tervei. Nemcsak az alkotmányt, hanem annak a korhoz való alkalmazását, tehát a haladást akarta, úgy, mint egész fényes közpályáján. Kossuth ellen 1841 óta folytatott küzdelmét azonban azzal akarta betetőzni, hogy visszatartsa nemzetét a forradalomtól; s mert ezt már mint kanczellár sem remélhette volna, teljes hatalmat, valóságos diktátorságot kivánt. A király adjon ki a nemzethez olyan kiáltványt, a milyet ő fog tollba mondani; őt bizza meg az összes kinevezésekkel, rendelje alá az összes hivatalokat, bizonyos tekintetben magát a katonaságot is; ellenparancsokat visszahivatásáig ne adjon ki; bizza meg, hogy a szükséges reformok tárgyában a mostani országgyűléssel alkudozzék s hat hónap alatt hivjon össze új országgyűlést. Ilyesmit Wallenstein óta senki sem követelt a Habsburgoktól s másfél esztendő mulva Haynau is kevesebbet kapott. Széchenyi tudta, mint Wallenstein, hogy feje, családja, vagyona van koczkára téve; vesznie kell, akár a forradalom győz, akár a reactio. Még egyik sem lépett előtérbe; még mindig csak a félrendszabályok ideje járta. Széchenyi inditványa senkinek sem tetszett; a „notable”-ok, főkép István nádor és Zsófia főherczegnő közbenjárására, mellőzték Apponyi kivánatát is, az országgyűlés feloszlatását, s márczius 10-ikén Lajos főherczegnek azzal az utasitásával tértek haza, hogy ne engedjék felküldeni a feliratot.
Márczius 10-ikén a rendek már ismét a városi kérdéssel foglalkoztak, nyugodtan és szenvedélytelenűl. A codificatio nagy részleteivel még mindig szinte aggodalmas pontossággal bibelődtek. Márkovics szebeni követ ugyan az V. részszel már befejezhetőnek tartotta az egészet s ugyanaz nap a Pesti Hirlap is sürgette, hogy részletes codificatióba nem bocsátkozva, érjék be a kérdések fő mozzanatainak törvénybe-iktatásával. Márczius 14-ikén azonban arra a hírre, hogy Bécsben kitört a forradalom4 s Metternich megbukott, Apponyi lemondott, Kossuth maga inditványozta, hogy a sajtótörvények kidolgozására kiküldött bizottság ne codifikáljon sokat, hanem mielőbb nyujtsa be a főelveket magában foglaló javaslatát, hogy itt, a törvényes helyen mondják ki a sajtó szabadságát, ne máshol (Pesten) diktálják. A honvédelem iránt is néhány óra alatt kell javaslatot készitni. Tartsanak ülést éjjel, nappal, a mikor kell.
Magának a feliratnak idáig történt késleltetése könnyen azt a színt adhatta a dolognak, hogy kivánataikat a rendek Bécs zavara felhasználásával akarják kierőszakolni. Azonban épen a feliratnak s Kossuth márczius 3-iki beszédének a lapokban megjelent szövege volt a bécsi forradalomnak leghathatásabb élesztője; Pozsony ekkor legalább is annyira hatott Bécsre, mint Páris. Bécs 1804-ig csak afféle caput dominii volt; egy állam középpontjának csupán az ausztriai császárság megalapitása, s még inkább a római szent birodalom bukása után tarthatta magát. Ez volt első forradalma, szivének első hevesebb dobbanása. Ausztriának birodalmi gyűlése nem lévén, hol a tartományi gyűlésekbe szétszórt rendek együtt nyilatkozhatták volna, alkotmányt csak az utczán lehetett követelni; s néhány ember lelövetése után a császár megint csak az utczának igérhetett alkotmányt.
Magyarországnak azonban volt s épen együtt is ült az országgyűlése. Kossuth szerint ennek jutott az a roppant feladat, hogy a mozgalmakat bölcsen vezesse. Míg ennek keze közt marad a gyeplő, addig alkotmányos úton haladhat; de ha egyszer kirántják a kezéből, a következésekről senki sem állhat jót. Azért kellett volna a feliratnak idejében elmennie, hogy azt, a mi abban áll, vagy annál is többet, most már, midőn a forradalom a külföldön annyi helyütt győzött, Magyarországban ne az utcza követelje. Magának Pozsonynak ekkor csak 30,000 lakosa volt ugyan, a bécsi kormányt azonban már is aggasztotta a közönség magatartása; félt, hogy az országgyűlés a karzat befolyása alá kerül. Maga Kossuth, úgy látszik, inkább Budapesttől tartott, hol az uralkodótól, az országgyűléstől távol, egy politikailag jelentéktelen kormányt (a helytartótanácsot) kevésbe véve, 150,000 ember5 élt együtt. Kivánatos tehát, hogy Bécsben legyen a fölirat, mielőtt a bécsi forradalom Budapest szenvedélyeit is fölkavarhatná, hogy se a király, se az országgyűlés ne látszassék a tömeg hatása alá kerülni s utóbb a hatalomnak ne lehessen az a kifogása, hogy a reform visszavehető, mert nem a törvényes tényezők műve, hanem az utcza csikarta ki. Kossuth inditványához képest tehát az alsóház küldöttsége stante sessione megkérte a nádort, tartson még ma ülést a főrendekkel a felirat ügyében. Délután a nádor a hallgatóság kitörő lelkesedése mellett valóban maga inditványozta, hogy egész terjedelmében, vita nélkül fogadják el a feliratot, a mi meg is történt;6 mire a nádor vezetése alatt a főrendek 13, a rendek pedig 59 tagot választottak, hogy másnap személyesen vigyék azt Bécsbe. Köztük volt Széchenyi, a ki négy nappal ezelőtt is csak anarchiát nem akart s kész volt inkább feláldozni magát, hogy meglehessen a reform, s hazája tartományból anyaország lehessen. Kezet fogott Kossuthttal: szünjék meg minden párt, minden kaszt; ő eddig is csak a modorra nézve ellenkezett, a czélra nem s annak tisztaságát mindenkor elismerte. Valóban, elérkezettnek vélte mindenki azt az időt, midőn – mint Kossuth mondta – a magyar fajt egyesiteni s Erdélyt Magyarországhoz kapcsolni kell.
A rendek minden nyilatkozatának súlyát a teljes egyetértés adta meg. Ilyen egyértelműséggel fogadták el másnap reggel Kossuth inditványára a nép minden terhében való arányos osztozást, melylyel – Széchenyi szerint – a magyar nemzet szélesebb alapra állitotta alkotmányát mint milyenen idáig fityegett; elfogadták Szentkirályi javaslatára, hogy törvényt készitsenek az összes úrbéri viszonyok eltörléséről, a földesurak kártalanitására az államot kötelezvén, és szintén Szentkirályi inditványára elhatározták, hogy a feliratban a szellemi kifejlődés ápolása alatt a népnevelést, a vallási jogok viszonosságát, az esküdtszékek felállitását, a sajtószabadságot és a nemzeti erők egyesitése szempontjából az Erdélylyel való egyesűlést is érteni kivánják; hogy ott, hol a képviseleti rendszernek alkotmányos irányban való fejlődését hangoztatták, ezzel az országgyűlésnek Pesten évenkint való tartását is sürgették, mert ez elválhatatlan kapcsolatban áll a kormány felelősségével.
Délelőtt tiz órakor azután hajóra ült a küldöttség, hogy Bécsbe vigye a feliratot. A 72 követet és mintegy 200 országgyűlési ifjat a bécsi nép kitörő örömmel fogadta. Hiszen már előtte való nap, nyitott kocsiban ugyan és bántatlanul, de mégis csak eltávozott Metternich saját szavai szerint „meghátrálva egy magasabb hatalom előtt, mely fölebbvaló magánál az uralkodónál is.”7 Ma pedig ez uralkodó a két kijelölt trónörökössel (Ferencz Károly és Ferencz József főherczegekkel) szintén nyitott kocsiban a nép örömrivalgásai közt járta be Bécset s pár óra mulva kihirdette, hogy sajtószabadságot ad, elismeri a nemzetőrséget s a hazai alkotmány szerkesztésére mielőbb egybehívja a tartományi rendeket.
A hajóval érkező Kossuthot s magyar kiséretét, mely a bécsi nagy eredményekről még nem tudott, a nép úgy fogadta tehát, mint szabadsága előkészitőjét. Kossuthot, kit tegnap este Pozsony, a tilalommal nem törődve, fáklyásmenetben üdvözölt, most Bécs boritotta el virágokkal; osztrákok, lengyelek, olaszok ölelgették és szólani késztették úgy a Ferencz-Károly fogadó, mint az egyetem előtt. István nádor, ki már előtte való nap Bécsbe kocsizott, az udvarnál mindenkép sürgette a kivánatok teljesitését, mert félt, hogy Pozsonyban őt kiáltják ki királylyá, ha felelős ministerium nélkül térne haza. A küldöttség előtt is kijelentette, hogy nádorsága megszűnik abban a pillanatban, melyben megtagadnák a magyar nemzet fölterjesztett kéréseit.
A pozsonyi küldöttség Bécsben.
Egykorú kőnyomat után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Nem lehet csodálkozni, hogy a Burg többet törődött az utczánál afféle kérdések iránt, miként lehet német egységről s viszont egységes Ausztriáról a tartományok önkormányzatáról, központi felelős kormányról, a német birodalommal, az örökös tartományok, különösen Lombardia és Velencze, valamint Csehország követelt államjogaival, Magyarországnak függetlenségével egyeztethető alkotmányról egy lélekzet alatt beszélni? A császár-király, s Ferencz Károly, sőt annak még felesége, Zsófia főherczegnő is hajlandó volt engedni s a jövőre bízva a kibontakozást, teljesiteni az osztrákok és a magyarok követeléseit; Albrecht és Vilmos főherczegek hajlithatatlanságot ajánlottak; Lajos főherczeg a közbenjárás háládatlan szerepére vállalkozott. Vele tárgyaltak a magyarok leginkább: a nádor, Széchenyi, Esterházy; de csak ez, a régi diplomata, oszlathatta el kétségeit. A magyarok rendkivül rokonszenveztek ugyan a bécsi forradalommal, de azért megmaradtak a mérséklet és törvényesség terén. Maga Kossuth sem nézte bastillenek a Burgot, pedig idegen létére is megostromoltathatta volna a bécsiekkel.8 Társaival együtt azonban nemzeti díszben, mint hű alattvaló vonúlt a vár felé, midőn az uralkodó végre kihallgatást adott. „Nézzétek e gyermeket – szólt Kossuth, karjaira emelve az utczán egy kis fiút. – Ha felnő férfiúvá, akkor a szabadság már régen az egész emberiség birtoka lesz. E gyermeké, az ifjúságé a jövő.” A jövő minden eseményei közt a királyi szék rendithetetlen támaszának nevezte a nádor a nemzet kivánatát.
A délután udvari tárgyalásokkal telt el. A mint Ferencz Károly kijelentette Kossuthnak, teljesitenék a kivánságokat, ha nem volna a dolognak az a látszata, hogy az engedményeket a forradalom nyomása alatt tették. Kossuth magára vállalta a nyugalom helyreállitását; a bécsi mozgalom vezetői biztositották őt erről a nyugalomról.9 A nádor azzal vált el Batthyánytól és Kossuthtól, hogy vagy kieszközli a kivánatok teljesitését, vagy lemond; s újból az udvarhoz sietett. Éjjel tiz óra után, midőn már a pesti eseményeknek is hire futott, V. Ferdinánd a trónörökös jelenlétében mégigérte Kossuthnak, Batthyánynak és Esterházynak, hogy a nemzet kivánságait teljesiti. Márczius 17-ikén, izgalmas tanácskozás után, meg is jelent a király kézirata, mely „a korona egysége s a birodalmi kapocs” épségben tartása mellett, a nádort teljes hatalmú királyi helytartóvá nevezte ki. Ha valóban elavúlt is az 1481 évi törvény, mely az országból távollevő király helyettesévé a nádort tette, szakadást még nem lehetett látni a királyi helytartóságban; mert 1723 óta, sőt azelőtt is voltak teljes hatalmú királyi helytartók s az absolutismus nyugodtan élt olyan intézménynyel, melyet az alkotmányosságnak most a forradalom ajándékáúl adott, mintha már bomladoznék a pragmatica sanctio s Magyarországban más uralkodnék, mint az örökös tartományokban.
Emlitett kéziratában a király feljogositotta a nádort, hogy előterjesztést tegyen egy független felelős magyar ministerium tagjai iránt, a ministerek hatásköréről szóló és a többi reformtörvényjavaslatokat pedig előkészittesse. Ehhez képest a nádor a ministerium elnökévé azonnal kinevezte gróf Batthyány Lajost, a főrendiházi ellenzék vezérét.
A küldöttség Bécsből, melynek Kossuth e pillanatban bálványa s „két napig ura” volt, a testvériség leglelkesebb tüntetései közt távozott, hogy megvigye Pozsonyba Magyarország szabadságát; azt a hírt, hogy az ország alkotmánya átalakúlt egy csep vérontás nélkül. Pozsony közelében az égen szivárvány, a városban ezernyi nép örömriadala üdvözölte a jobb jövőt. „Most már nem Buda felé haladunk – szólt Kossuth a néphez, – hanem törvényhozásunkban, a nemzet jövőjének intézésében benne is vagyunk Budában.”
Pest, vagyis inkább Budapest, ahogy a két várost nevezgetni kezdték, ezalatt valóban az ország fővárosa gyanánt cselekedett. Az odavaló lapok márczius 7-ikén közölték Kossuth harmadiki hires beszédét, melyet főkép a féléve alakúlt Ellenzéki Körben s a fiatalabb irók találkozó helyén, a Pilvax-kávéházban fogadtak nagy lelkesedéssel. A kör is, a kávéház is az Úri (most Koronaherczeg)-utczában volt;10 Pesten itt kezdődött az utcza. Itt dolgoztak legerősebben a „timárlegények”, a radikálisok, „atyamesterük”, a tudós Fényes Elek vezetése alatt. Itt a januári olasz és a februári párisi forradalom szelleme lengedezett s az emberek hónuk alatt, fejükben és szivükben legalább is a girondiak történetével jártak. Hazai viszonyokra alkalmazva vitatkoztak a lapok külföldi híreiről. Az Ellenzéki Körnek márczius 9-iki párisi módra adott lakomája sikerülvén, márczius 11-ikén a Pilvaxban elhatározták, hogy ha a párisi köztársaságiak a Champs-Elisées-n adtak, ők meg 19-ikén a Rákos mezején adnak nagy reformlakomát, 14-ikén pedig, akkor egészen szokatlanul, népgyűlést tartanak. Hogy mind a kettőnek iránya legyen, márczius 11–12-ikén Irinyi József Perczel Mór tollbamondása szerint tizenkét pontban foglalta össze a nemzet kivánságait, melyeket Csányi Lászlóval, Nyáryval, Klauzállal s néhány más ellenzékivel mindjárt megbeszélt, hogy e pontokat kérelem alakjában maga a kör közölje a pozsonyi országgyűléssel. Csányiék helytelennek tartották, hogy az országgyűlést most ilyen kivánatokkal gátolják az átalakúlás előkészitésének munkájában s a pártfegyelem nevében követelték, hogy a körben ne tegye meg az inditványt. A Pilvax ifjúsága azonban nem helyeselte küldötteinek mérsékletét s pár óra mulva csakugyan az Ellenzéki Kör elé terjesztette a 12 pontot. Csányi, Klauzál és Nyáry a gyűlésbe siettek s Klauzál javaslatára a kör nagynehezen kimondta, hogy e pontokat a rendek elé csak akkor terjeszti, ha azokat az országgyűlési ellenzék is helyesli, a mikor azután országosan köröztetve, kérvény alakjában több százezer aláirással nyújtja be.
Az ifjúság lelkesedett Kossuthért, de mégsem találta elég merésznek a nagy eszmék fölvetésében. A rendi országgyűléstől semmi esetre sem várta a demokratia őszinte pártolását. Most az egyszer nagyon kedvére lett volna egy kis absolutismus, mert akkor az európai népszellem hatása alatt magához ragadhat minden kezdeményezést. A „táblabiró politiká”-val nagyon elégedetlenül, már délután 6 óra tájban odahagyta a gyűlést és átment a maga „lelki prytanaeumába”, a Pilvaxba. Ott a „közvélemény asztalá”-nál abban állapodott meg, hogy nem kér tehát, hanem követel, s másnap az utczákon hirdeti ki a következő tizenkét pontot:
„Mit kiván a magyar nemzet? Legyen béke, szabadság és egyetértés! 1. Kivánjuk a sajtó szabadságát, a czenzura eltörlését. 2. Felelős minisztériumot Buda-Pesten. 3. Évenkinti országgyűlést Pesten. 4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben. 5. Nemzeti őrsereget. 6. Közös teherviselést. 7. Az úrbéri terhek megszüntetését. 8. Esküdtszéket, képviseletet egyenlőség alapján. 9. Nemzeti bankot. 10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. 11. A politikai státusfoglyok bocsáttassanak szabadon. 12. Kivánjuk az uniót Erdélylyel. Egyenlőség, szabadság, testvériség!11
A 9–11. pontot kivéve, mind olyan, a mit maga az országgyűlés is követelt s részben már el is határozott idáig, vagy márczius 15-ikén reggel, ugyanakkor, midőn ezeket a kivánatokat az Úri- és Kigyó-utcza sarkára ragasztott papirosról a járókelők is olvashatták.
Márczius 15-ike éppen országos vásár napja volt. Az eső permetezett, majd szakadt. Magában a kávéházban reggel 8 órakor, a kitűzött időben, csak néhány ifjú jelent meg, de ezek lelkesedve hallgatták, midőn Jókai felolvasta a kiáltványt s a 12 pontot, Petőfi pedig elszavalta a Nemzeti dalt. Az eskü szavaitól lelkesedve, Petőfi, Jókai, Bulyovszky Gyula, Sebő Antal, Gaál Ernő és Hamary Dániel vezetése alatt – ez utóbbinak előadása szerint – először is az egyetem joghallgatóihoz indultak, s őket lehitták az egyetem udvarára. Petőfi székre állva, nyilvánosan most először szavalta el Nemzeti dalát, melynek esküsorait az ifjúság fokozódó lelkesedéssel visszhangoztatta: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Hasonló lelkesedést keltve, olvasta föl Jókai a tizenkét pontot. Ez a jelenet ismétlődött a Hatvani- és Újvilág-utcza sarkán levő orvosi kar udvarán. A vásáros népséggel s a járókelőkkel most már néhány ezer főre növekedett ifjúság ezután Landerer és Heckenast Hatvani (most Kossuth)-utczai nyomdája elé vonult, hol Jókai Mór, Petőfi Sándor, Vidacs János és az időközben megérkezett Vasvári Pál lefoglalván a sajtót, censura nélkül kiszedették az újra meg újra felolvasott tizenkét pontot s a Nemzeti dalt. Féltizenkettőkor Irinyi a tizenkét pont első kinyomott példányát lobogtatva jelent meg a nép előtt. „Márczius 15. délelőtt féltizenkettőre – szólt – nagy időszak a magyarok történetében. Itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsősége mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot, magunk vivtuk ki.” A közönség esernyők alatt hallgatta és éljenezte őt is, az eddigi szónokokat is; de mindenki tudta, hogy a katonaság készenlétben áll a kaszárnyákban, a vár tüzérei ágyúik mellett várják a parancsot, s igy nem volt hivalkodás a sajtószabadság kivivásának emlitése. A nép leirhatatlan lelkesedéssel ismételte az eskü szavait, midőn Petőfi pár pillanat mulva sajtó alól szintén kikerült Nemzeti dalát ismét elszavalta. Ezer meg ezer példányban kapkodták szét a két nyomtatványt s azután hazafias dalokat énekelve, csendesen hazatértek.
Nemzeti dal.
(A szabadsajtó első terméke, alul Petőfi Sándor sajátkezü soraival.) Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában
Délután a múzeum előtt népgyűlés volt, melynek fölszólitására, némi vonakodás után, a városi közgyűlés nemcsak elfogadta a tizenkét pontot, hanem ülését nyilvánossá téve, azt is elhatározta, hogy a népből és a tisztikarból választott küldöttséggel terjeszti az országgyűlés elé, a királyt pedig megkéri, hogy népképviseleten alapúló országgyűlést hivjon össze Pestre. A rend és közbiztosság fentartására a tanács Rottenbiller Lipót alpolgármester elnöklete alatt azonnal külön 14 tagú közcsendi bizottságot alakitott s polgárőrség szervezéséről intézkedett.
Petőfi Sándor.
Az 1849-iki daguerrotyp-felvétel alapján, Barabás Miklós és Orlay Petrich Soma rajzai felhasználásával rajzolta Roskovics Ignácz
A bizottság, egyre növekedő kisérettel, azonnal átvonult Budára s a katonaság semmiben sem akadályozván, fölment a helytartótanácshoz, mialatt a nép elözönölte az udvart, a feljáratokat, folyosókat. A Zichy Ferencz gróf elnöklete alatt épen együtt ülésező tanács félhatkor elfogadta a 12 pontot, a sajtószabadságot, szabadon bocsátotta Táncsics Mihály államfoglyot és kijelentette, hogy katonaságot az eddigi módon csak a városi hatóság megkeresésére alkalmaz. Táncsicsot, ki a mult esztendőben „A nép könyve” és „A józan ész” czimű könyvei miatt mint socialista került börtönbe, diadalmenetben vitték át Pestre, hová hintaját fiatal emberek és polgárok húzták a nemzeti szinházig.12 A nép elárasztotta „a nemzeti lelkesedés szentegyházát”, mire a Bánkbán előadása félbeszakadt; a közönség Táncsicsot akarta látni (ki azonban nem jelent meg), követelte a Nemzeti dalt, melyet Egressy Gábor elszavalt, azután együtt énekelte a szinészekkel a Nemzeti dalt, a Himnust, Szózatot; majd a Rákóczi-induló és a Marseillaise hangjai közt távozott.13
„Chapeaux bas! C’est la marseillaise hongroise!” kiáltotta ugyanez nap a párisi nép, midőn 300 párisi magyar a Bastille-téren a Rákóczi hangja mellett hódolt a franczia köztársaság eszméjének. „Ha önök szives kivánságot hoznak nekünk hazánk új szabadságához – szólt hozzájuk kevéssel azelőtt Lamartine, az ideiglenes kormány elnöke – mi önöknek tiszteletünket nyilvánitjuk azon régi szabadság iránt, melyet bölcsen és dicsőségesen fentartottak hazájukban.”
A mi Párisban, „a mi más országokban polgárvérbe került, a reformot, Budapesten 24 óra alatt békés és törvényes úton kivivta a törvényes egyetértés”. Ezzel méltán dicsekedhetett a közcsendi bizottság, mely falragaszokon hivta fel a közönséget, hogy a mostantól fogva nemzetőrségnek nevezett polgárőrséget 1500 taggal növelje. A katonai kincstár a kivánt fegyvereket néhány nap alatt kiszolgáltatta s márczius 16-ikán a polgárőrség már teljes számban esküdött hűséget a hazának, a királynak és az alkotmánynak. Pár nap mulva újabb 1500 ember követte a példát s fáradhatatlanúl tartotta gyakorlatait s végezte az őrjáratokat. Maga a közcsendi, vagy – mint a közönség nevezte – forradalmi bizottság 64 tagra egészitette ki magát s rajta volt, hogy necsak a rendet tartsa fenn, hanem irányt is adjon a mozgalomnak. Ezért hitték sokan, hogy a commune szerepére vágyik.