Az alsó tábla űlése Pozsonyban.
Egykorú metszet után
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az országgyűlés tevékenysége. A népképviseletről szóló törvényjavaslat. A vallásszabadság és a zsidókérdés. A vármegyei intézmény ügye. Kossuth és Széchenyi a vármegye fentartásáról. A nemzetiségek magatartása a szabadelvű vivmányokkal szemközt. Magyar-oláh testvériségi tüntetések. A zágrábi nemzeti gyűlés. A horvát küldöttség Bécsben. A szerbek kivánságai. A tót aspiratiok. A nemzetiségi kérdés és a magyar nemzeti állam eszméje. A törvényjavaslatok a király előtt. Az udvar kifogásai. Az államadósságok megosztásának kérdése. Az első magyar felelős ministerium kinevezése. V. Ferdinánd Pozsonyban. Az ápril 11-iki űlés. A törvények szentesítése. Az utolsó rendi országgyűlés törvénykönyvének tartalma. Az uj alkotmány alapelvei. A demokratia diadala
Az országgyűlés – az értekezleteket nem számitva – napjában kétszer-háromszor is tartott ülést, és buzgóságban a főrendek is vetekedvén a rendekkel, a tárgyalásokat türelmetlenül leső közönség a lapok egy-egy számában néha öt ülésről is olvashatott tudósitást. A demokrata szellem mindjobban terjedt. Kossuth márczius 28-ikán a „Tekintetes karok és rendek!” helyett az „Uraim!” megszólitást hozta divatba, a miben különben pár nappal (márczius 23-ikán) megelőzte saját vármegyéje, Pest. A demokrata érzelmek próbaköve azonban a népképviseletről szóló törvényjavaslat volt, melyet a rendek márczius 30-ikán, egy nap alatt letárgyaltak. A kérdést ugyanis a követek értekezletein annyira megvitatták, hogy most már, a nyilt ülésben, nem keltett nagyobb vitát; azóta azonban félszázados gyakorlat tanusitja, hogy a gyors letárgyalással nem hamarkodták el a dolgot.
A javaslat a választó-képességet bizonyos censushoz kötötte; de Kubinyi Ferencz és Madarász László már akkor megtámadták azt, mint az egyenlőség akadályát s nagyobb hévvel és nyomatékkal sürgették az általános szavazatjogot, mint azok, kik nálunk évtizedek mulva foglalkoztak a kérdéssel. Andrássy Gyula velük szemben lord Russelre hivatkozott, ki szerint az általános szavazatjog a szabadság legnagyobb ellensége. A választás szerzett és nem velünk született emberi jog; de épen azért nem helyeselte, hogy a nemes, mint ilyen, egyáltalán választó legyen. Mások is kikeltek az általános szavazatjog ellen, de az ellen is, hogy a nemesség ily általános szavazatjogot tartson meg. A rendek azonban megmaradtak az eredeti szerkezet mellett, a mi miatt a lapok önzéssel, szűkkeblűséggel, a márcziusi elvek megtagadásával vádolták őket.
Viszont a rendek a közönségre vethettek, hogy „vannak akadályok, mikkel bizonyos perczekben istenek sem küzdhetnek meg”, Kossuth márczius 31-ikén a vallás dolgában tett inditványakor, azért ellenezte a zsidók emancipatióját, (mit Schnee ajánlott), mert a zsidókról ezekben a napokban, a zsidók üldöztetése idejében, rendelkezni annyi volna, mint közülök tömérdeket áldozatul dobni ellenségeik dühének.
Az osztályérdekek harczát keltette föl bizonyos tekintetben Kossuthnak április 2-ikán tárgyalt javaslata is a megyei hatóság ideiglenes gyakorlásáról, mely a megyét máris a népképviselet alapjára fektette. Kossuth megfogadta, hogy a mely perczben ez országnak municipális szabadsága nem lesz, ő megszűnik annak polgára lenni. Azért, hogy Montesquieu valamire esküszik, ő nem esküszik; Párist ismerni Magyarországban nem akar, és számkivetné magát oly államból, hol összpontositás uralkodnék. X. Károly nem bukik meg, ha franczia vármegyék vannak, mert ordonnanceai megtörtek volna azok ellenállásán. „Hol nincs egyéb óvószer, hol barrikádok határoznak, ott vagy szolgaság van, vagy anarchia; igaz szabadság soha.” A nép, ha joggal ruházzák fel, ép úgy megválasztja nálunk is a nemeseket, mint Rómában megválasztotta a patriciusokat s a nemesség még soká megtarthatja befolyását, ha nem hozzák ellentétbe a néppel. Inkább bukjék a miniszteri törvény, mint a megye, ha a kettő csakugyan nem férne meg egymás mellett. Másnap Széchenyi arra hivatkozott, hogy, ha a nemesség önként bocsátotta be a jogok sánczaiba a népet, nem szabad azokból kiszoritani magát a nemességet. „Nagyon csalatkozik, ki azt hiszi, hogy e recsegő clepsydra rögtön tökéletes machinává változik, hogy a feudalismus mocsarából, a provincziális alacsonyságból egyszerre, rögtön s áldozatok nélkül kiszabadúlunk és nagy nemzetté válunk.” Előtte a magyarság kifejtése annyira legfőbb dolog, hogy a nélkül neki szabadság, alkotmány, felelős ministerium sem kell; mert a nem-szabad nép egy kulcsforditással szabad lehet; alkotmányt csinálni könnyű, de a nemzet, ha nemzetiségét veszti, egyenesen megsemmisűl s megölik szellemét, ha teste megmarad is. A nemzetiség pedig, mint hajdan, most is a nemességben összpontosúl; fenn akarja tehát tartani a nemességet, a megyéket: az amabilis confusiót.
Valóban felötlő lehetett, hogy mikor a központositó demokratia diadalát űli a felelős miniszterium kivivásával, ugyanazon ministerium tagjai a decentralisatio mellett két különböző fegyverrel harczolnak. Széchenyi aristokratikusnak, Kossuth demokratikusnak, de mind a kettő akarja a megyét; Batthyány ez ellenmondásra figyelmeztette is a rendeket, s elnök létére nyilvánosságra hozta a ministeriumnak olyan belső baját, melyet – parlamenti gyakorlat szerint – házilag kellett volna gyógyitania. Deák Ferencz fellépése az esti értekezleten lehetővé tette, hogy mind a két férfiú tagja maradjon a kormánynak; de az ország különböző ajkú lakosai előtt nyilvánvaló lett, hogy a magyar politikai élet irányadói csak most keresik annak a módját, a magyar nemzeti eszme conservatismusát miként egyeztessék a szabadság radicalismusával. Széchenyi, a nélkül hogy valaha conservativ lett volna, a gyökeres újitásokban sem akarta eldobni a nemzeti eszmét; Kossuth azt hitte, a mindenkit nyelvkülönbség nélkül magába foglaló szabadság úgyis megteremti azt. Szerinte a szabadságnak olyan olvasztó ereje van, hogy a többi népfaj odaadja nemzetiségét is a megigért szabadságért.
A márcziusi napok Cloots Anacharsis szellemét sem tagadták meg. Nem khinaiaknak öltözve s indiánoknak vetkőzve, de Pestre, Pozsonyba is jöttek külföldiek, hogy a magyarok szabadságában a népek szabadságát üdvözöljék. Április 3-ikán kilencz bécsi ifjú Pesten ölelkezett a magyar egyetem hallgatóival, 9-ikén az országgyűlés is fogadta a bécsi egyetem küldötteit; a hazában lakó olaszok, francziák, angolok lelkes nyilatkozatokat irtak, április 9-ikén a nemzeti viseletben megjelent két lengyelt a pesti népgyűlés ünnepelte stb.
Fontosabb volt ennél, hogy német, oláh, szerb, tót sőt horvát vidékekről is érkeztek hirek, milyen általános örömet okozott a pesti tizenkét pont, a pozsonyi országgyűlés szabadelvű iránya.
Marosvásárhelyt márczius 23-ikán az oláh ifjak együtt ünnepeltek a magyarokkal; Janku Ábrahám, Papiu Ilarianu, Dobra Péter, Buteanu János s mások, kiknek neve utóbb ismeretes lett a polgárháború történetéből, az első napokban testvériesen ölelkeztek velük. Az oláh lapok az unio mellett nyilatkoztak.
Márczius 28-ikán Kossuth a rendeket megnyugtatni ügyekezett, hogy van ugyan Horvátországban néhány izgató, ki elszakadásra törekszik, de maga a nép mindenütt hálával, lelkesedéssel fogadja az országgyűlés lépéseit. A közös szabadság minden esetre kiegyenlíti a nemzeti különbségeket s ellenszenveket. Pár nappal azonban ezen nyilatkozat előtt, János főherczeghez intézett levelében, Gaj Lajos, a nagy-horvát párt vezére, nem épen jogtalanúl nevezte Batthyány ministeriumát álkormánynak, mert ekkor még csak az elnök volt kinevezve; de semmi sem jogositotta föl reá, hogy annak anarchiával fenyegető, lázadó befolyását emlegesse, melynek „szükség esetében” ellene kell állani. Még ekkor nem volt bizonyos, hogy Kossuth, ki a horvát vitát kiélesítette, tagja lesz-e a ministeriumnak, melynek elnöke, Batthyány, a nyelvkérdésben épen a horvátok érdekében foglalt állást. Kossuth különben márczius 22-ikén minden különösebb alkalom nélkül kijelentette, hogy a magyar nyelvet csak a Magyarországgal való érintkezésben kivánja s beleegyezik, hogy Horvátország belügyeiben horvát legyen a hivatalos nyelv; de a haza szent nevében kérte őket, tegyenek félre minden párttekintetet s a haza közös szeretetében olvadjanak egybe magyar testvéreikkel.
Pillersdorf osztrák miniszter, pár nappal a magyar országgyűlés berekesztése előtt, sokkal mérsékeltebbeknek tartotta a magyar törvényjavaslatokat, mint a minőket az osztrák képviselőktől várhatott. Anarchiától tehát, melyre csak ellenforradalom lehetne a válasz, ekkor még senki sem tarthatott.
Az alsó tábla űlése Pozsonyban.
Egykorú metszet után
Varasdvármegye, épen a Kossuth és Osegovics közt kifejlett vita hatása alatt, már január 21-ikén pengetni kezdte az elszakadást; de voltakép sem ő, sem az eszmét visszhangoztató többi vármegye nem érthetett alatta egyebet, mint az eddiginél sokkal szélesebb körű és nemzeti jellegű önkormányzatot. Az a „nemzeti gyűlés”, melyet a pestinek mintájára alakúlt zágrábi nemzeti bizottság március 25-ikére Zágrábba hivott össze, szintén hangoztatta, hogy „a magyar korona alatt szoros kapcsolatban kíván maradni a magyar nemzettel”. Pedig ezen a gyűlésen csak a túlzók jelentek meg. Irásba foglalt kivánságaik egy része olyan volt, melyet nemcsak Pest, hanem az országgyűlés is az általános szabadság föltételei közé számitott; egy másik része, mint a horvátok külön érdekének teljesitése, nem ütközött volna nehézségbe; némelyik nem is tartozott a királyra s törvényhozásra, volt azonban néhány pont, mely túlment a Magyarországgal való szoros kapcsolat határain. Ilyen, hogy Dalmácziát, Szlavoniát és a Határőrvidéket Horvátországgal egyesitsék, a mi azonban csak úgy mutatkozott veszedelmesnek, ha a szó szoros értelmében kivánják venni a nyomban követelt nemzeti függetlenséget s nemcsak az eddiginél szélesebb körű önkormányzatot értenek alatta. A független felelős ministerium s a nemzeti nyelvnek külügyekben való használata, a pénzügyeknek Magyarországtól való függetlenitése, a horvát ezredeknek horvát vezénynyelve, az évenkint való országos gyűlésnek felváltva Zágrábban, Eszéken, Fiuméban és Zárában tartása1 mind nagyban erősitette volna Horvátország különállását. Ha nem teljes különválás a czél, mint utóbb az 1868: XXX., 1873: XXXIV., 1880: LIV., 1881: XV., 1882: XL. és 1889: XL. törvényczikkek tanusitják, részben alku tárgyát képezhették; de minden esetre az állami közösség elvének elismerése alapján kellett volna rendezni a közös és az önkormányzati ügyeket. Ezek a későbbi törvények tanúsitják, hogy Magyarország nemcsak jogainak megosztására volt kész, hanem arra is, hogy a viszonyoknak megfelelő külön jogokat nyujtson.
Késznek mutatkozott erre az akkori országgyűlés is, mely abban a hitben, hogy csak néhány izgatóval áll szemben, márczius 28-ikán a nádor és a miniszterelnök útján kiáltványban jelentette ki, hogy Horvátország nemzetiségét tiszteletben tartja. Másnap azonban a horvátok száztagú „küldöttsége” már ott volt Bécsben, a király előtt; elkerülték tehát azt az országgyűlést, melyre minden kivánságuk tartozott, melyen ők maguk is képviselve voltak. A király nemzetiségök, nyelvök és önkormányzati joguk megőrzése iránt megnyugtatta, de figyelmeztette őket, hogy a Magyarországgal való kapcsolat gyöngitését meg nem engedi. Ausztria most az elszakadástól óvta Horvátországot, mig Kossuth magában az országgyűlésben emlitette, hogy a király márczius 31-iki kézirata nélkül Magyarország talán elszakadt volna Ausztriától. Egyrészt talán ez a magyarázata, hogy az udvar kéz alatt többet igért a horvátoknak, mint a mennyit nyiltan igérhetett; és hogy a király ápril 6-ikán Jellacsics József bárót csakugyan kinevezte Horvát-, Szlavón- és Dalmátország bánjává, vezérőrnagygyá és titkos tanácsossá. Kineveztetése nem kerülhetett a magyar miniszterium elé, mert ezt a király, annyi húza-vona után, csak másnap erősítette meg.
Ápril 8-ikán a kerületi ülés az újvidéki szerbek küldöttségét fogadta. Szónokuk, Kosztics Sándor, szent igéretet tett nevükben, hogy a szerbek ezentúl egyedűl csak Magyarországért s a magyarokért élnek, halnak. Előterjesztette az Újvidéken márczius 27-ikén (ó-naptár szerint 15-ikén) elfogadott 16 pontot. Kossuth kiemelte, hogy némely óhajtásukat az országgyűlés megelőzte. A küldöttség valódi szándékai azonban jobban kitüntek a magánértekezleten, hol, nem nagyon elburkoltan, az 1790. évi illyr kanczelláriához hasonló külön kormányt, nemzetiségük számára tehát külön területet sürgettek. Sztratimirovics Györgynek, ki azzal fenyegetőzött, hogy kérelmük megtagadása esetében máshol keresnek meghallgatást, a türelméből kifogyott Kossuth végre azzal felelt, hogy köztük akkor a kard dönt.
A tótok egyelőre várakozó állást foglaltak el; de Pázmándy az országgyűlésen már ápril 2-ikán veszélyesnek találta, ha a liptói szellem elterjed és Pozsonytól Máramarosig tótul folynak a tanácskozások. Hiszen utóljára a tótok külön parlamentet kívánnak s Magyarország határa többé nem a Kárpát lesz.
Valóban számolni kellett a XIX. századnak azzal az irányával, mely az állam alapjáúl nemzeti egyéniséget követelvén, szétbontani törekedett a különböző nemzeti elemekből alakúlt államokat s egyesíteni az államban a rokon, nemzeti elemeket, miket a múlt államalkotása egymástól elszakitott.2 Magyarországnak arra kellett törekednie, hogy a nemzetiségeket s a különböző vallásfelekezeteket egy minden ellentét elsimitására törekedő demokratikus alkotmánynyal nyerje meg az egységes magyar nemzeti állam eszméjének.
Jogokat követelt a társadalom, minden nemzetiség, minden vallásfelekezet; teljes lemondásra csak a demokratia szolgálatába szegődött rendiség állt készen. Magyar nemesnek lenni idáig annyit jelentett, mint a származást alárendelni az állam érdekeinek. A magyar nemesség úgy vélte, hogy magához emelte nyelv, vallás és származás különbsége nélkül az egész népet, midőn szentesités alá terjesztett oly alkotmányt, mely a szabadság, egyenlőség és testvériség elvének megvalósitására törekedett. Ápril 5-ikén már fel volt terjesztve mind a 31 törvényjavaslat. A Ferencz Károly főherczeg elnöklete alatt tartott értekezletek azonban nagy akadályokat görditettek különösen a népképviseletről szóló törvény elé. A főherczeg, továbbá Zanini hadügyminiszter mindenkép ellenezte a határőrvidéknek az országgyűlésen való képviseltetését, attól tartván, hogy az uralkodóház nem rendelkezhetik többé a békében mintegy 50,000, háborúban 91,231 főnyi határőrökkel. A nádor s Kossuthtal a miniszterelnök Bécsbe sietett, de úgy is csak nagy nehezen lehetett engedékenységre bírni a főherczegeket, kik kezességet kivántak a nádortól, hogy a törvényt senki sem használja föl az őrvidék katonai jellegének megszüntetésére. Ápril 7-ikén a király az osztrák ministerium közbelépése következtében István nádorhoz ellenjegyzés nélkül intézett kéziratában3 az egész államadósság negyedrészének (mintegy 300 millió forintnak), illetőleg ennek megfelelően 10 millió forint évi adónak elvállalását, vagy inkább a vége felé járó országgyűlésnek ez iránt való elvi nyilatkozatát kivánta. Jogra nem hivatkozhatván, a méltányra hivatkozott s arra a nagylelkűségre melyet a magyar nemzet minden fontos időszakban tanúsított. Ily előzmények után a király 8-ikán végre jóváhagyta a felelős ministeriumról s másnap a népképviseletről szóló törvényeket, a ministerium tagjait pedig megerősitette.4 Április 10-ikén a rendek kitörő örömmel üdvözölték a minisztereket, kik közűl csak Mészáros, Szemere és Klauzál hiányzott. Nem két esztendőbe került, mint 57 esztendővel korábban a francziáknál s nem kétezernél több határozatba, de ezeknek a magyar törvényeknek három, helyesebben csak egy hétig húzódó szentesitése ép oly lázban tartotta most a magyar országgyűlést, mint amaz a constituanteot s ép oly kitörő lelkesedést, talán nagyobbat is okozott.
Ápril 10-ikén este a király és felesége Ferencz József főherczeg kiséretében érkezett Pozsonyba s azonnal fogadta a küldöttségeket, szemlét tartott a nemzetőrség fölött, megtekintette a kivilágitást. Másnap, ápril 11-ikén 10 órakor a primási palotában, csupán magyarjaitól környezve, üdvözölte a rendeket. „Én magyar nemzetemnek – úgymond, István nádorhoz intézve szavait, – szivből óhajtom boldogságát, mert abban találom fel a magamét is. A mit tehát ezek elérésére tőlem kivánt, nemcsak teljesitettem, hanem királyi szavammal erősitve ezennel át is adom neked, kedves öcsém s általad az egész nemzetnek, úgy, mint kinek hűségében leli szivem legfőbb vigasztalását és gazdagságát.”
„Egy boldogitott, hálás nép környezi itt fölséged királyi székét – szólt a nádor – s a nemzet szive soha forróbb szeretettel, több hűséggel nem dolgozott fejedelme iránt, mint dobog most fölségedért, ki a jelen törvények szentesitése által honunk újjáalkotója lett. … Valamint új, életerős alapra fektették ezek a törvények a magyar alkotmányt, úgy biztosabb alapot nyert általuk az a szent frigy is, mely e hazát fölségedhez és királyi házához édes kapocscsal köti.”
A királyi család a rendek és a közönség lelkesült éljenzései között távozott, a főrendek és a követek pedig saját házukba mentek, hogy együttes űlésben hallgassák meg az ápril 11-ikén szentesitett törvényeket.5
Mint az előbeszédben kifejtették, a király iránt való tántorithatatlan hűségük s a haza iránt való szent kötelességük érzetétől vezetve, figyelmüket azokra forditották, miket halaszthatatlanúl megkivánt az összes magyar népnek jogban és érdekben egyesitése, az ország törvényes önállása, függetlensége, a pragmatica sanctio6 által vele válhatatlan kapcsolatban álló tartományok iránt való törvényes viszonya, a nemzet alkotmányos életének a kor igényei s a körűlmények sürgős volta által szükségelt kifejtése s a szellemi erők és anyagi tehetség lelkesűlt összehangzásának ez alapokon való élénkitése.
Az 1847/48-iki törvények hivatalos kiadásának czímlapja.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról
Az 1847/48-iki törvények hivatalos kiadásának első lapja.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról
Törvénybe iktatván tehát (I. t.-cz.) József nádor emlékét7 és beczikkelyezvén (II. t.-cz.) István főherczegnek nádorrá történt választását8, a független felelős magyar ministerium alakitásáról szóló III. t.-czikkel azonnal bevezették a régi alkotmány átalakítását, a miben az a leglényegesebb, hogy a király ezentúl csak uralkodjék, de ne kormányozzon. A III. czikk 38 pontjában ugyanis kimondták, hogy a király személye szent és sérthetetlen, s az a nádoré is abban az esetben, mikor a király távollétében, mint királyi helytartó, a korona egységének s a birodalom kapcsolatának épségben tartása mellett a végrehajtó hatalmat a törvény és alkotmány ösvényén teljes hatalommal gyakorolja. A király s helytartója a végrehajtó hatalmat a Budapesten székelő független magyar ministerium által gyakorolják s rendeleteik csak ministeri ellenjegyzés mellett érvényesek. Hivatalos eljárásáért minden minister felelős. A ministerium egy elnökből, és ha az maga tárczát nem vállal, 8 ministerből áll, kiket megerősitésre az elnök terjeszt föl. Az elnököt a király távollétében a nádor nevezi ki.9 Az egyik minister folyvást a király személye mellett tartózkodik, befoly mindazokba a viszonyokba, melyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érintik s azokban az országot felelősség mellett képviseli. A többi 7 szakosztály: 1. belügyek; 2. országos pénzügy; 3. közmunka, közl. eszközök, hajózás; 4. földmivelés, ipar, kereskedés;10 5. vallás, közoktatás; 6. igazságszolgáltatás és kegyelem; s 7. honvédelem. A király vagy kir. helytartó távollétébén az elnök vezeti a tanácskozásokat. Aláirt rendeletéért az illető minister felel. A király, királyi helytartó, vagy a ministerelnök vezetése alatt a megszüntetett helytartótanács, kanczellária s kamara elnökeiből Budapesten államtanácsot állítnak fel11 s a m. kir. udv. kanczellária előadó tanácsosaiból a király személye körül levő ministerium mellett két államtanácsot szerveznek, melyek a királynak fenntartott jogokra nézve (főpapok és zászlósurak kinevezése, kegyelmezés, a nemesség, czímek, rendek osztogatása) tesznek javaslatot. A törvényhatóságok törvényes hatósága, a bíróságok szerkezete megmarad. A ministereknek mindkét táblán űlésük és szólásszabadságuk van; kivánatra ott megjelenni s felvilágositásokat adni, irataikat a tábla határozatára annak vagy a bizottságnak bemutatni tartoznak. Csak akkor szavaznak, ha a háznak tagjai. Meghatározott esetekben feleletre vonhatók. Az alsóház általános szavazattöbbségével vád alá helyeztetvén, ügyükben a felsőház 36 tagjából alakitott biróság itél. Az évi költségvetést s a zárószámadást az alsóházban évenkint bemutatni kötelesek.12
A IV. t.-cz. az országgyűlés évenkint való tartását rendelte el. Az országgyűlést a király minden évben – lehetőleg a téli hónapokra – Pestre13 hivja össze s a törvényeket ezentúl az ülések folyama alatt is szentesitheti. A képviselőket a három évig tartó egész országgyűlésre választják. A király az ülésszakot meghosszabbithatja s az országgyűlést három év előtt is feloszlathatja, három hónap alatt azonban újat kell öszszehivnia. Az ülésszakot befejezni, az országgyűlést feloszlatni csak a költségvetés előterjesztése s elintézése után szabad.14 A felsőház elnökét a király nevezi ki, az alsóházét a képviselők táblája választja. Mindkét ház ülései nyilvánosak. Az alkotandó házszabályok végrehajtása az elnök feladata. Az elnök a hallgatóságot vagy annak valamely tagját kétszeri megintés után el is távolithatja. A rend fenntartására terembiztosok, esetleg teremőrök ügyelnek.
Az V. czikk az országgyűlési követeknek népképviselet alapján való választása iránt intézkedik. Az eddigi választók szavazatukat továbbra is megtartják. Választó továbbá, a törvényesen bevett vallásokra való tekintet nélkül, a nőket kivéve, minden bennszülött vagy honositott lakos, ki legalább 20 éves, atyai, gyámi vagy gazdai hatalom alatt nem áll, nincs fenyitve hűtlenség, csempészet, rablás, gyilkosság, gyújtogatás miatt s városokban 300 forintos háza, egyéb községekben egynegyed telke van, vagy önálló kereskedő, gyáros és legalább egy segéddel dolgozó kézműves, vagy ha egyébként legalább száz ezüst forint a jövedelme. Jövedelemre nem tekintve választó minden doctor, sebész, ügyvéd, mérnök, akadémiai művész, tanár, tudóstársasági tag, gyógyszerész, lelkész, segédlelkész, községi jegyző és tanitó, továbbá minden eddigi városi polgár. Választható minden 24 éves és magyarul tudó választó.15 Az ország (Horvátországot s a végvidéket is oda értve) 377, Erdély (ha csatlakozik) 69 követet küld, kik fejenként 5 forint napidíjat s évi lakbért (400 forintot) kapnak. A törvény többi része a választás módozataival foglalkozott, s oly intézkedéseket tett, melyeknek némi változtatásáról és kiegészitéséről először csak az 1874: XXXIII. és 1875: II. t.-cz. gondoskodott.
Az ország egysége érdekében a VI. t.-cz. elrendelte Kraszna-, Közép-Szolnok- és Zaránd vármegyék, Kővár vidéke és Zilah városa, tehát az ú. n. Részek visszacsatolását, illetőleg az 1836: XXI. t.-cz. haladéktalan foganatositását; a VII. t.-cz. pedig, az erdélyi országgyűlés beleegyezésének föltétele mellett, kimondta Magyar- és Erdélyország egyesitését egy kormányzat alatt, a nemzetegység és jogazonosság tökéletes jogalapján. Erdélyt – a Részek nélkül – a magyar országgyűlésen 69 szavazat illeti s érvényben maradnak Erdélynek a magyarországiakkal nem ellenkező külön törvényei és szabadságai.16
A közjogi és politikai álláspont kifejtése után a törvények különös gondot forditottak a közgazdasági kérdésekre.17 Czéljuk, hogy elháritsanak minden akadályt a gazdasági fejlődés útjából, hogy emancipálják a népet s hogy letegyék azokat az alapokat, melyeken erős középosztály – a modern kultura előmozditója – fejlődhetik. Kimondták a közös teherviselést (VIII. t.-cz.), az úrbér és az azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézsma és pénzbeli fizetések megszüntetését (IX. t.-cz.) olykép, hogy a magán földesurak kármentesitését a közgazdák előtt igen is virágosan hangzó kifejezéssel „a nemzeti közbecsület védőpajzsa alá helyezték”. A törvényhozás 1848 november 7-ikén kénytelen lévén elhalasztani az ez ügyben szükséges intézkedéseket, csak, húsz év mulva (az 1868: XXIX. t.-cz.-ben) tette teljesebbé a törvényt, midőn a robotot és dézsmát a szőlőbirtokon is eltörölte. A X. t. cz. a tagositásról, legelő-elkülönzésről és faizásról szólt. Táncsics már 1848 augusztus 10-ikén a törvény eltörlését inditványozta; nem fogadták el, de a most megigért erdőtörvényre 31 éven át kellett várakozni (1879: XXXI. t.-cz. V. ö. 1890: XIX. t.-cz.). A XI. t.-cz. azokat az ügyeket, melyeket idáig a földesúri hatóságok intéztek, részint a szolgabirákra, részint a megyei törvényszékekre, az árvaszéki és birói számadások megvizsgálását pedig a megyei számvevőszékekre bizta. A XII. t.-cz. az úrbéri megszüntetett magán úri javadalmakat államadósságbá változtatta át. A kármentesités tőkéje a megbecsűlendő évi haszon húszszoros értéke; s ennek fejében a birtokos államkötelezvényeket nyer, melyeknek kifizetésére a kincstári fekvő javakat kötötték le. Ezt a törvényt – az 1848 deczember 23–30-iki meghiúsúlt kisérletek után – teljesebbé az 1871: XLIV. (az irtványokról) és LIII., továbbá az 1877: XII. t.-cz. tette, míg az italmérést az 1888: XXXV. t.-cz. egészen az állam részére váltotta meg, a mi már az első években 18–19 millió forint évi jövedelmet biztositott. A XIII. t.-cz. megörökitette az egyházi rendnek a haza oltárára letett azt az áldozatát, hogy a papi tizedről minden kárpótlás nélkül lemondott s egyúttal a papi tizedet örökre megszüntette. Csupán a magán családok kezébe jutott papi tizedek után igért kárpótlást s gondoskodni kivánt a jövedelmöket vesztő kisebbrendű papok ellátásáról. A XIV. törvényczikkben 500,000 forint alaptőkével felállitották a hitelintézetet, mely első sorban az országos kármentesitésre igényt tartó volt földesurat részesíti úrbéri haszonvétele tőkéjének megfelelő kölcsönben. Végre a XV. törvényczikkben elvileg kimondták az ősiség eltörlését s ennek alapján elrendelték a polgári törvénykönyv kidolgozását. Ez utóbbi azonban nem készűlt el s az ősiség megszünését mai napig az 1852 november 29-ikén kelt nyilt parancs szabályozza.
Ezek a törvények teljesen szabaddá tették a földet és a parasztot s megteremtették az igazán egyéni birtokot. A nemes és paraszt jószág egyaránt hitelképes lett. De a telekkönyv s a kataster csak az absolutismus idejében, 1855-ben tetőzte be 1848-nak ezt az alkotását; maga a törvényhozás behatóbban először csak az 1875: VII. t.-czikkben foglalkozott ezzel a kérdéssel.
Közigazgatási tekintetben fontos a XVI. t.-czikk a megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról. Ez a megyéket is a népképviselet alapján rendezte, bennük állandó bizottságokat alakitott,18 ezekben s a közgyűléseken Magyarországban a magyar nyelvet tette a köztanácskozás nyelvévé, a kapcsolt részeknek azonban megengedte anyanyelvük használatát. A XVII. t.-czikk értelmében a megyei tisztválasztások a törvényhozás újabb intézkedéséig szünetelnek s a helyettesitésekről odáig a főispánok gondoskodnak.19 A XXIII. törvényczikk a szabad királyi városokról szólt, minden irányban biztositván önkormányzatukat. A községi választásokra nézve a XXIV. t.-czikkben ideiglenesen intézkedett s az előbbi törvényt a szepesi tizenhat városra s a rendezett tanácsú városokra is kiterjesztette. A XXV. és XXVI. t.-cz. a Jászkún- és Hajdú-kerületek, a XXVII. Fiume és Buccari szabad tengerkereskedési területek közigazgatását szabályozta.20 A XXVIII.-ban a nádori méltósághoz kötött hivatalokra (Pestmegye főispánsága, Jászkúnkerületek főkapitánysága) helyetteseket rendeltek, mivel a nádor, mint királyi helytartó, személyében sérthetetlen lévén s időnkint felségjogokat gyakorolván, a ministerium alatt álló tisztségeket nem viselhet. A XXIX. t.-cz. az ország közhivatalnokaira nézve meghagyta, hogy a törvény útján kivül csupán a bírák legyenek elmozdíthatatlanok. A felelős ministerium a XXX. t.-czikkben fölhatalmazást nyert, hogy a közlekedés előmozditására már megkezdett vasútakat és vizszabályozásokat folytassa és elősegitse, más vonalakra nézve tárgyaljon, Budapesttől a határokig hat új vonalat tervezzen s alapot alkosson, melyből 8 milliót vasutak épitésére, kettőt pedig vizszabályozásra fordítson.
Hadügyi tekintetben fontos a XXII. t.-czikk, mely a személyes és vagyonbátorságot, a közcsend és belbéke biztosítását a nemzetőrségre bízta, ezt az intézményt a ministerium hatósága alá helyezte s a fővezér és a törzstisztek kinevezését a nádornak s a ministeriumnak tartotta fenn. Igy függetlenné tette a sorkatonaságtól, sőt hallgatagon az ellen s a zsarnoksággal szemben is alkalmazhatóvá igyekezett kiképezni. Erre mutat, hogy a benne való részvételre anyagi és erkölcsi census mellett kötelezett minden birtokost, előirta az állami fegyverekre való felügyelet módját és szabályozta a szolgálatot. Ezt a törvényt az 1867: XI. t.-cz. sem törölte el, csak felfüggesztette s az 1886: XX. t.-czikkben úgyszólván helyettesitette a népfölkeléssel; 31. §-ának azt az intézkedését pedig, hogy tagjait testi büntetéssel fenyitni nem szabad, csak az 1871: LII. t.-cz. terjesztette ki az egész polgárságra. Nálunk a nemzetőrség eszméje nem volt olyan forradalmi jellegű, mint más államokban. A franczia háborúk óta minden nagyobb városban divatoztak a polgárőrségek, melyek most általános és nemzeti jelleget nyertek.
A nemzeti nyelv és nemzetiség védelmére deczember 18-ikán javasolt törvény elmaradt, de a XXI. t.-cz. visszaállította ősi jogaiba a nemzeti szint és az ország czimerét, mely mellett azonban a kapcsolt részek a maguk színeit és czímereit is használhatták. A nemzeti műveltségnek erős fegyvere lett a sajtótörvény (XVIII. t.-cz.), mely az előző vizsgálatot örökre eltörölvén, helyreállitotta a sajtó szabadságát és kimondta, hogy gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti, terjesztheti. Szigoruan körvonalozta a sajtóvétségeket s ügyökben az itéletet nyilvános esküdtszékekre bizta. (Az első esküdtszékeket azonban a ministerium csak 19 év mulva, 1867 május 17-ikén alakithatta meg.) Politikai napilapoktól 10,000, ritkábban megjelenőktől 5000 forint biztositék letételét követelte s megállapitotta a fokozatos felelősséget. Szabályozta a könyvnyomdák és könyvkereskedések fölállítását s a házaló vagy zugkönyvárulókat rendőri felügyelet alá helyezte. Ehhez a törvényczikkhez, mely a közvéleményt a maga idejében éppenséggel nem elégítette ki, utóbb a nemzet szinte aggodalmasan ragaszkodott.21
A gondolat szabadságának másik hatalmas eszközét, a magyar egyetemet a XIX. törvényczikk a közoktatási minister hatósága alá rendelte és kimondta az oktatás és tanulás szabadságának elvét.22 A XXXI. törvényczikk a szinházakat a hatóságok rendőri felügyelete alá rendelte ugyan, a színművek előadását azonban felszabadította az előleges czenzura alól. Végre a XX. t.-cz. a vallás dolgában behozta a tökéletes egyenlőséget és viszonosságot, de csak a bevett felekezetekre nézve, melyek közé mostantól fogva az unitárius vallást is számitották.23 Megbizta a ministeriumot, hogy e felekezetek egyházi és iskolai szükségleteinek állami fedezetéről törvényjavaslatot készitsen s hogy mielőbb egybehivja a görög nem egyesülteknek 25 egyházi és 75 világi tagból álló egyházi gyülekezetét.24
Sok van e törvények közt, melyek évek óta foglalkoztatták a törvényhozókat; több, a melyet behatóan tárgyaltak ezen az országgyűlésen; jelen alakjában azonban, midőn a fősúlyt az elvek körvonalazására vagy egyszerű kimondására s nem a részletekre fektették, a legtöbb márczius 18-ikától április 8-ika közt keletkezett. Innen van a sok ideiglenes rendelkezés ténye és a rögtönzés vádja.25 Azóta félszázad mult el, a magyar nép államéletének egyhuszad része; harminczkét év óta majdnem folytonosan együtt ült a parlament, de egy lényeges pontot sem törölt el az oly elsietettnek mondott alkotásból; legfeljebb felfüggesztette, a mit többé nem illeszthetett be a viszonyok keretébe. Oly tisztelettel tekint a nemzet ez alkotásra, mint azelőtt Szent-István alkotmányára, mint a modern magyar alkotmány alapjára. Mérsékelt jellegét már akkor, a szentesítés előtt pár nappal, kiemelte Pillersdorf osztrák minister. Egy esztendő mulva (1849 április 14-ikén) Kossuth a függetlenség kimondásának indítványozásakor erős meggyőződését nyilvánitotta, mit április 19-ikén kiemelt a függetlenségi nyilatkozat is, hogy ezt a törvénykönyvet nem revolutio szülte: a nemzet csupán régi jogait biztositotta benne. S valóban ment maradt az a forradalom minden szenvedélyétől. A jogait jól ismerő nemzet önérzetes nyilatkozata volt az egész, – igazi declaration of rights.26 Mint jogainak kinyilvánitásában az angol, most a magyar nemzet sem új jogokat szerzett, csak a kormányzatra nézve állitotta össze tisztábban és korszerűbben azokat, a mik régtől fogva megillették.27 Tisztába hozták és a kor igényeihez alkalmazták, miket az ország évek, sőt századok óta, mint alkotmányának s törvényeinek szelleméből szorosan következőket, folyvást sürgetett; de a nemzet és fejedelem közt való viszonyokat illetőleg lényegben újabb jogokat nem teremtettek s a személyes uniót sem ezek a törvények hozták be.28 Ez a törvénykönyv Magyarország közjoga történetében a legfontosabb mozzanat, mely nélkül a kor igényei s a fejlődő eszmék hatalma a magyar alkotmányt rég elsöpörte volna. Ezt az átalakúlást – Deák Ferencz szerint29 – a történelem Kossuth nevével köti össze. „Daczára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ez a része fennmarad és fenn fog maradni, mig nemzetünk él és országunk áll; s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva.”30
Aggodalomra nem az adott okot, a mi a törvényben volt, hanem az, ami nem volt benne. Deák 1866 deczemberében is azt mondta Beustnak, hogy nem ezek a törvények szülték a veszélyeket, hanem azoknak ármányai, kik e törvények következtében elvesztették illetéktelen befolyásukat Magyarország kormányára s most vissza akarták nyerni ezt a hatalmukat.
Az első magyar ministerium.
Székely Bertalan kőrajza után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Andrássy Gyula gróf szerint31 sem a 48-iki törvények elfogadásában, hanem azok meg nem tartásában van a forradalom kitörésének oka. A törvény tisztán belügyi kérdésekkel foglalkozott, de pl. a legfőbbek közé tartozó nemzetiségit csak mellesleg érintette. A pragmatica santio megalkotása óta jog szerint is bizonyos kapcsolatban állt Magyarország Ausztriával s most, midőn ez pár nap óta maga is az alkotmányos országok sorába lépett, alkalomszerű lett volna minden kétséget kizáró módon meghatározni, miben áll voltakép a két alkotmányos és független ország dualismusa. Százados gyakorlat követelte a közös védelmet, az állandó katonai szövetséget s nem jog, de politikai tekintet az államadósságokban való részvétet. Azonban a királynak április 7-ikén az államadósságok ügyében kiadott kézirata egyáltalán nem is kerűlt a rendek elé. Ha a ez és a hadügy iránt való elvi nyilatkozat belejöhet az 1848. évi alkotmányba, két évtizedes rázkódtatások után nincs szükség az 1867: XII. törvényczikk áldozataira. A védelem rendszerének megállapítása a személyes uniót tisztábban megőrízhette volna, mint később lehetett.
Egy dicsősége mindenkorra megmarad az 1848. évi alkotmánynak, a magyar aristokratia valóságos nemeslevelének.32 Az, hogy az aristokratikus alapot a demokratikussal cserélte föl s hogy a nemzetet közelebb vitte az emberiség általános nagy eszméihez. A nemesi és földbirtokos rend méltóan, sőt dicsően végzé be az utolsó országgyűlést, mely még csak az ő elemeiből áll. Megszünt élni, midőn reá épen érdemes lett; megkezdte a nép életét.33 „Az előbb külön jogú és igy külön érdekű osztályokra szétszakadt népnek jogban és kötelességben, polgári állás és nemzetiség különbsége nélkül való egyesitése és az innét fejlődő érdekegység, kölcsönös bizalom és egyesítés hazánk minden ajkú fiainak kitűnő sajátját képező jogérzéssel, hon- és szabadságszeretettel párosúlva, a nemzetet nagy veszélyekre szilárdították meg.” Ezt a vallomást nem a pillanat hevében, hanem 13 évi „temérdek szenvedés” után, akkor tette Ghyczy Kálmán, mikor a törvények szentesítőjének, V. Ferdinándnak születése napján, 1861 április 19-ikén, elnöke lett annak a képviselőháznak, mely az 1848. évi törvényekre nézve a restitutio in integrum, a teljes visszaállítás elvét vallotta.